A Plankenhorst-háznál egyike volt azon bizalmas estélyeknek, amikben soror Remigia is részt szokott venni növendékével együtt.

Ama vakmerő szökési eset óta azonban soror Remigia nem kísérte egyedül Edit kisasszonyt, még egy másik kolostorszűz is járt vele; ketten csak megőrzik.

Edit ott hallhatott eleget a magyarországi harctérről, ami elrontsa a kedvét a férjhezmenetelre. Hányszor és hogyan verték szét a magyar seregeket, mily tökéletesen meg lett az semmisítve; hogy meg van az már szorítva, s kénytelen magát megadni rövid időn; ha pedig előrenyomul, mint csalják kelepcébe, hogy vágják el visszavonulási útját; egy sem szabadulhat meg belőle.

Ilyenkor Baradlay Richárdról is hallhatott eleget. Már két ízben csak lova gyorsaságának köszönheti, hogy Palvicz Ottó kardja utol nem érte. Palvicz fogadást tett, hogy akár élve, akár halva, kézre kell őt kerítenie.

Edit választhatott, azért imádkozzék-e, hogy a kedvesét élve, vagy azért, hogy halva lássa? Halva a csatában, vagy élve a vesztőhelyen.

Azt tudták már Plankenhorsték mindenféle kiterjedő összeköttetéseiknél fogva, hogy tegnap dél óta döntő ütközet folyik a Királyerdőben.

Windischgraetz herceg legutolsó távsürgönye azt tudatta, hogy este hét órakor a magyarok minden ponton vissza vannak verve, s a lovagias bán éppen a kegyelemdöfést indul megadni a visszavert ellenhadnak.

Úgy is volt egész este hét óráig; a fővezér nyugodtan fekhetett le vetett ágyába; a csata meg volt részére nyerve.

A lovagias bán csak reggel hét órakor verte fel azzal a hírrel, hogy egész hadtestével együtt megérkezett, s ott hagyta a csatatért az ellenfélnek.

Ezt azután ráértek megsürgönyözni Bécsbe.

Ott mindenki hihette azt, hogy a győzelem teljes – másnap estig.

Plankenhorstné és leánya, a két apáca és Edit a teánál ültek az isaszegi csata utáni estén. A társalgás tárgya természetesen a tegnapi ütközet volt, ahogy azt a mindenbe beavatott hölgyek a főhadparancsnoknak bulletinjéből ismerték.

A négy előbb említett hölgy különös derült kedélyhangulatban volt ma. Az utolsó annál többet ábrándozott.

Soror Remigia a múltkori tapasztalat óta nem nyilvánít oly tartalék nélküli rokonszenvet a chartreuse-höz; ahelyett inkább arakot tölt a teához. Azt hiszi, hogy az arak ébren tartja az érző idegeket.

Ma különösen beszédes.

A hölgyek magyarázzák egymásnak az ütközet terét. Soror Remigia érti azt legjobban.

Kirakják kenyérhaj darabkákból és cukordarabkákból, hogy állnak szemközt a seregek.

A kenyérhaj darabok a magyar ezredek, a cukordarabkák az osztrák ezredek.

Így minden a legkönnyebben megfoghatóvá lesz.

Ha ez az egy cukordarab egy arasszal előbbre megy a kenyérhaj darabkák háta mögé, ezek mind el vannak fogva. – S mi annak az arasznyi utat megtenni ott az abroszon?

Ha a Rastich-dandár jókor megkapja a parancsot, hogy flankírozza az ellenséget; ha a Lichtenstein-dandár en échelonavancirozik, ha a Colloredo-dandár a cheval veti magát az országútra, egy ember, egy ló meg nem szabadul az ellenségből.

A hölgyek nagy szónoki zajjal magyarázzák ezt egymásnak. A hadi műszavak oly folyékonyan mennek nekik, mint akármelyik second lájtinántnak.

E vidám trécselés közepett kopogtatás hangzik.

– Ki az? Szabad!

A kis szőnyegajtón, melyen csak a benső jó barátoknak volt bejárása, benyitott hozzájuk Rideghváry úr.

A nemes úr arca pergamenszínű volt, szájszegleteit rejthetlen idegesség galvanizálta.

A két Plankenhorst-hölgy eléje szaladt, megfogták kezeit, lármásan üdvözölték, arcába nevettek, az asztalhoz vonták, egy karszékbe beerőltették, s csak akkor döbbentek azután meg tőle, mikor ott látták a lámpavilágnál ülni. Valami múmiaformája volt.

– Nos, mi hír a csatatérről? – kérdezé barátjától Plankenhorstné.

Rideghváry felelni akart, s csak akkor vevé észre, hogy nyelve és torka száraz, hogy hangja felakad.

Egy korty vizet ivott előbb.

Azután felelt.

– Minden rossz. Az ütközetet elvesztettük.

Ezután hosszú csendesség támadt.

Csak percek múlva bír Plankenhorstné gyönge kétséget kifejezni.

– Az lehetetlen!

– Az való – monda Rideghváry.

Most Alfonsine akarta megmutatni, hogy neki több lelkiereje van, mint a többinek, s fel sem veszi a dolgot. Pedig az nála nem lelkierő volt, hanem könnyelműség.

– Ah, uram! Az még nem bizonyos. Önök nem tudhatnak semmit bizonyosan. Önök könnyen megrémülnek az álhírekre.

Rideghváry éles, szúró tekintetét Alfonsine arcára szegezé, melyen rózsapiros nevetés tagadta a rém hatását.

– Bizony pedig, kisasszony – monda kemény hangon –, ez való, amit mondok. Oly hírnök hozta meg e tudósítást, ki maga jelen volt ott, ahol Palvicz Ottó elesett…

A rózsapiros nevetés aztán egyszerre elmúlt a kisasszony arcáról.

– Palvicz Ottó? – rebegé soror Remigia. Más nem mondta ki e nevet.

– Igenis. Az, akit futárnak küldtek, jelen volt Palvicz Ottónak találkozásán Baradlay Richárddal. Egyszerre vágtak mind a ketten egymás fejére, egyszerre estek le mind a ketten a lóról.

Két arc, a kétségbeeséstől elsápadtan, a rémülettől elmerevülten, fordult egyszerre a beszélő felé; Alfonsine és Edit arca. Rideghváry kegyetlen lassúsággal folytatá:

– Baradlay megélt – Palvicz Ottó meghalt…

Edit az üdvösség enyhült mosolyával arcán roskadt vissza karszékébe, s kezeit összefogta keblén, mint aki némán hálát ad valakinek. Míg Alfonsine a düh és kétségbeesés torzulatával arcán ugrott fel székéről, szemeit vadul a szólóra meresztve.

Anyja is rémülten nézett, de nem Rideghváryra, hanem leányára. El fogja-e árulni féltve őrzött titkát?

A leány pedig nem bánta, ki látja, ki hallja őt e pillanatban; hanem lelkének egész pokolkeservével felkiálta:

– Átkozott legyen, aki őt megölte! Átkozott legyen, aki Palvicz Ottót megölte!

S azzal levágta magát az asztalra, széttörve ami törékeny eléje akadt, s elkezdett zokogni dühvel, kétségbeeséssel.

Plankenhorstné elájult ebben a pillanatban. Nem Palvicz Ottó halálhírére ájult el, hanem azon ijedelemre, hogy Alfonsine így el tudta feledni magát.

Alfonsine pedig nem törődött azzal, hogy ki látja, ki nézi, szabad folyást engedett indulatának.

Egy kitörő vulkán volt az, mely meghajigálja tűzzel a villámló felhőt, s visszadobálja a mennyköveket az égbe!

Előbb homlokával és ökleivel verte az asztalt; aztán hanyatt veté magát karszékében, s engedte könnyeit végigomlani orcáján és haját ziláltan szerteszét bomlani:

„Átkozott az ég! a föld! az emberek!”

És vonaglott, mint egy halálra sebzett tigris.

Aztán felkapott egy kést az asztalról, s nekirohant az ajtónak, őrülten hebegve:

– Kit ölök meg? Megölök valakit!

A felkapott étszer pedig nem való volt arra, hogy akár mást, akár magát megölje vele. Földhöz vágta azt: „nyomorult darab vas!” és rátaposott.

Aztán valami jutott eszébe; a falnak borult arcával, karjaival, zokogva: „Óh, kedves Ottóm!” – s végigcsúszott a fal mellett, odaroskadva a földre.

Ott sírt egy ideig, senki sem sietett fölemelni, fölkelt önmagától.

Szemei véresek voltak a sírástól.

Körültekintett.

A két apáca Plankenhorstnéval volt elfoglalva, kit nem bírtak ájulásából magához téríteni. Edit egy sarokba vonult, s kalapját, sálját felvéve állt ott, mint ki menekülni óhajt. Csak Rideghváry állt nyugodtan, közönyösen az egész viharban, kezeit zsebébe dugva.

– Vigyék ágyába, aki beteg, s fektessék le! Hívják a cselédeket! – monda Alfonsine, kegyetlen részvétlenül, s azután Rideghváryhoz fordult:

– Uram, e teremben, e városban, – az egész világon! nincs több ember, aki jobban tud gyűlölni, mint félni, csak ön meg én! Ön látott engem. Ön tud mindent?

– Igen!

– Van-e visszatorlás a világon?

– Van.

– Ön rátalál arra?

– Ha a pokolból hívom is elő.

– Ön ért már engem?

– Mind a ketten értjük egymást.

– Nohát, ha lesz önnek egyszer szüksége egy szívre, amelytől öldöklő mérget kérjen kölcsön, mikor már az öné elfogyott, gondoljon rám. Én önnek egy kölcsönadott pokollal tartozom.

– Fizetni fogunk, kisasszony, arról legyen nyugodt! Fejet fejért! Semmi sem marad ingyenben. Ha a világ darabokba esik is szét, bosszút állunk. Olyan sírást csinálunk Magyarországon, hogy három nemzedék nem fogja elfelejteni, és divat lesz a gyászruhaviselés azon a földön tíz esztendeig! – Én gyűlölöm a hazámat! – Tudja ön, mit tesz az: „én gyűlölöm a hazámat!” Minden fűszálát, minden csecsszopó porontyát gyűlölöm! Most már tudhatja ön, ki vagyok, amint én is tudom, hogy ön kicsoda. Ahol egymásra szükségünk lesz – ott majd találkozunk.

Azzal vette a kalapját, s senkit sem üdvözölve, eltávozott.

Alfonsine pedig leült a mindenkitől elhagyott asztal mellé, s két összekulcsolt kezét homloka elé téve, odakönyökölt a lámpával szembe, s elkezdett beszélni ahhoz a néma világossághoz, szemeit annak fényébe meresztve.

– Hát meghaltál? – Hát megcsaltál? – Hát elhagytál örökre? – Elmenjek-e utánad? Kit küldjek el utánad? Mindenkit! Szeretnek ott, gyűlölnek ott még, ahova te mentél? Én ott sem fogok feledni. Jaj nekem, akit elhagytál! Jaj neked, aki elmentél. Jaj annak, aki elküldött! Nem fogsz tőlem alhatni a sírban, s én nem fogok tőled alhatni az ágyban, s egymást fogjuk kísérteni mind a ketten. És ketten együtt gyilkosodat. Van még egy átkozott hely, ami gyászosabb a sírnál: a vesztőhely. – Ott találkozunk mind a hárman – de ott sem békülünk ki. Ki békíti ki a leányt, aki nem lehet többé asszony? Egy egész mennyország sem, tele szentekkel és angyalokkal! Egy egész pokolnál több vagyok én, tele ördögökkel és elkárhozottakkal.

A delnő úgy beszélt a gömbölyű lámpa üvegéhez, mintha az egy világító lélek volna, mely szavait megérti. Talán sok álmatlan éjfelen át szokott ő e néma világgal beszélgetni; máskor némán, most önfeledtében hangosan.

Aközben a lámpa lángját mindig feljebb csavarta, hogy üveghengerén át már égő veres füsttel lobogott az túl. Mégsem volt neki elég fényes. Egyszer aztán szétpattant az izzó üveg, szerteszét rúgva forró cserepeit.

Alfonsine felrettent.

A szétpattant üveg is gyászt jelent. Valaki meghalt, akiről éppen gondolkoztak. Mi ereje van a testetlen léleknek, hogy az, mikor már megszűnt egy egész emberalakot fejjel az ég felé egyenesen tartani, még képes legyen az üveget végerejével szétszakítani? Babona, azt mondják a tudósok. Pedig azt már kitalálták, hogy az „f” hang kettős keresztet rajzol egy porral hintett üvegtáblára, a „d” hang kettős kört alakít rajta, s a kétszer vonalzott „c” hang szétrepeszti az üvegpalackot. Hanem a lélek testentúli hatalma – az babona.

A két apáca visszajött Plankenhorstné szobájából. A hisztérikus görcsökbe esett hölgyet lefektették, s rábízták a cselédekre.

Soror Remigia – szokásból – vigasztalni iparkodott Alfonsine-t.

– Forduljon ön az ég irgalmához. Az Isten meg fogja önt vigasztalni.

Alfonsine egy démon vad tekintetével felelt vissza:

– Én nem beszélek többet az Istennel! Én nem imádkozom többet soha.

A kegyes hölgy áhítatosan tevé össze kezeit, s engesztelni akarta.

– Az égre és minden szenteire! Bárónő, gondoljon rá, hogy ön keresztyén.

– Én nem vagyok többé keresztyén!

– Gondolja meg, hogy ön nő.

– Én nem vagyok többé nő! Az vagyok, ami önök: apáca. S ha kellett a sorsnak, hogy legyenek teremtések a földön, akik azért szűntek meg nők lenni, hogy imádkozhassanak, legyenek hát olyanok is, akik azért vannak teremtve, hogy átkozódjanak! – És még rosszabbat is tesznek.

Soror Remigia ijedten szedte föl a köpönyegét, hogy meneküljön e vétkes hangok elől, miket meghallani botránykozás, megérteni bűnrészesség a kárhozatban.

Pedig ő értette azokat.

Az apáca némán inte Editnek, hogy kövesse őket.

Alfonsine azonban útját állta a leánynak, s hevesen megragadá kezét.

– Nem fog többé visszamenni a kolostorba. Itthon marad!

A jámbor apáca nem mert ellentmondani. Ahogy tetszik! Örült, hogy társnéjával együtt ép testtel elmenekülhetett e fúria gőzköréből, mely terhes volt a blasphemiától.

Edit pedig remegve oldá le kalapját, s rakta le felöltönyeit magáról.

Alfonsine odaállt eléje, mikor mindenki magukra hagyta.

– Tudod-e, miért tartottalak itthon?

– Nem tudom.

– Nézz a szemembe jól! Mit látsz abban?

– Sötétséget – felelt Edit.

És jól mondta; a pokol örvénye nem lehet sötétebb, mint Alfonsine két szép fekete szemének mélysége volt.

– Hanem ez a sötétség él, és mozog, és tele van alakokkal. Te is közöttük vagy. – Megölte az, akit te szeretsz, azt, akit én szerettem! – Megölöm én azt, akit te szeretsz!

Mintha megmérgezett tőr lett volna összeszorított öklében, oly fenyegető mozdulattal mondta e szókat.

– Megölöm! Eléri őt a kezem, ha egy világ áll is közöttünk; eléri, ha egyikünk az égben, másikunk a pokolban lesz is! Nem gondolkozom sem éjjel, sem nappal egyébről, mint arról, hogy hogyan ölhessem meg. Akarom, hogy olyan nyomorult légy, mint én. Akarom, hogy tudd meg, milyen nyomorult vagyok én. – Akkor aztán gondolkozzál rajta, hogy mikor fogsz engem utolérni. Az egész világon egyetlen egy ember volt, akit szerettem szívvel, szenvedéllyel, bűnömmel; egyetlen ember, aki csinálhatott belőlem nőt, angyalt vagy hetérát: de mindig boldogot. Azt egy Baradlay megölte. Még egy másik ember volt a világon, ki, ha nem tehetett is boldoggá, de tehetett volna nővé, adhatott volna nevet, megszabadíthatott volna önmagamtól; azt az eljegyzés napján, a világ gúnyhahotájára elrablá tőlem egy Baradlay nő. Engem azok orozva megöltek, élve eltemettek, halva meggyaláztak, elkárhozva föltámasztottak, – én ördögük fogok nekik lenni. Megölöm őket mind! Kiirtom férfiát, asszonyát az egész családnak; és az lesz a legboldogtalanabb közöttük, akit élve hagyok, hogy a többit felemlegesse! Az, amit te a szememben sötétségnek láttál, az a sötétség már az én lelkem előtt meg van népesülve. Az egész jövendő jár-kel és tolakodik benne. Nem vagyok őrült, ne hidd. Amit megígértem, kezemben tartom. A fejeiket. Ahogy engemet megajándékoztak a kedvesem fejével, úgy foglak én is tégedet megajándékozni az övével. – Egész terv van erről a fejemben. Olyan ép, egész terv, mint a megkristályosodott sötétség. – Megölöm, szerencsétlenné teszem őket. – Ezért marasztottalak idehaza. Hogy minden éjjel, mikor aludni mégy, minden reggel, mikor fölébredsz, ezt súghassam a füledbe: „Megölöm a kedvesedet.” Hogy láthassalak olyan nyomorultnak, mint amilyen magam lettem. Lettem teáltalad, lettem a tied által. Légy te énáltalam. Hogy lásd bennem magadat, és essél kétségbe, mikor magadra ismersz bennem, míg megbolondulunk mind a ketten, s rugdalni fogjuk lábainkkal egymás szeretőinek koponyáit mint két játéktekét. – Óh, kedves Ottó!

A hölgy arccal a pamlagra veté magát, és ott maradt fekve.

Edit reszketve hallgatá végig e medeai dühöngést, mely tépett gyermektagokkal jelöli boszorkányröptét; nem megtorolni, de fogalmával utolérni sem bírta e démoni kitörést; midőn látta, hogy Alfonsine elcsöndesül és fekve marad, nesztelenül elhagyta a szobát; hátravonult a nőcselédekhez; azok lefektették hajdani kis szobájában ismert, egyszerű ágyába, vánkost melegítettek lábára, hogy ne fázzék, s magára hagyták, hogy aludjék.

És Editnek úgy tetszett, mintha a sötétségnek csakugyan alakjai volnának, amik élnek és mozognak, feketék a feketében, s mintha egy azok közül, melynek arca még az éjszakán, még a poklon, még a vakságon is keresztülsötétlik, s az által lesz láthatóvá, hideg leheletével ezt súgná fekhelye fölött:

„Megölöm őket mind!”