Sötét volt már, midőn Baradlay Richárd mély kábulatából felocsúdott.

Úgy tetszett neki, mintha az a sötétség mind egy nagy súlyos tömeg volna, mely az ő fején fekszik; mikor a kezét megmozdítá, meglepte, hogy mozdulatai ebben a sűrű fekete valamiben meg nem akadnak.

– Hohó! – kiálta, amint meggyőződött róla, hogy a nyelve is mozog.

Arra a neszre aztán megnyílt egy oldalajtó, s abból világosság jött be.

A világosságnál aztán rájött Richárd, hogy a feje még mindig arra való, hogy visszaemlékezzék. A világosság huszárlámpától ered; a lámpát pedig egy hosszú kéz tartja, egy hosszú arc előtt, mely arc tulajdonosát Mausmannak hívják.

Hanem még mindig úgy tetszett neki, mintha a napban volna, ahol az ember fejének a pondus specificuma ezerháromszáz mázsa s ahol egy közönséges embernek négyszázhúsz lóerőre van szüksége, hogyha egyszer a földre, azazhogy a napra lefeküdt, onnan megint fel tudjon kelni.

– Nos? Felébredtél valahára? – szólt bohó tréfás arccal Mausmann.

– Hát élek?

– Egy körmöd sem hiányzik. Csak vendégszerepelni voltál a másvilágon.

– Hol vagyok?

– A rákosi malomban.

– Akkor hát győztünk! – kiálta fel Richárd, s egyszerre emlékezett már mindenre.

– Tökéletesen. Isaszeg a mienk; a bán Gödöllőig flankenbewegolt; teljes a diadal.

Nem érzette már többé ólomnak a fejét Richárd, nem kellett neki felső légnyomású gőzgép, hogy fektéből felugorjék.

– Hát bizony csak állj talpra! – biztatá őt Mausmann. – Nincs neked semmi bajod. Egy ökölnyi daganat van a fejeden, azon három hüvelyknyi solutio continuitatis a bőrön. Ez az egész.

– Te orvos vagy?

– Elhiszem azt – felelt Mausmann, tudománybüszkeséggel. – Doctor medicinae és magister chirurgiae. Én vettelek gondjaim alá, s nagy dolgot fogok belőle csinálni, hogy kigyógyítottalak. Miután semmi bajod sincs, csak egy kis daganat és bőrrepedés. Lapjával ütött meg a kard.

Richárd maga is megtapogatá fejét. Volt biz azon a flastrom alatt egy jókora daganat, de azt már föl se vette.

– Holnapután nyoma sem lesz. Ezért nem érdemes velem tovább vesződnöd; láss a többi sebesültekhez. Ehhez csak egy kis hidegvíz-borogatás kell; azt meg Pál úr is elvégzi.

– Pál úr? – szólt Mausmann, kiülő szemeit még jobban kimeresztve.

– Tán nincs itt?

– De itt fekszik ő is a malom folyosója alatt. És alszik, és aludni fog in saecula saeculorum.

– Meghalt?

– Bizony ott járt, veled együtt, ahol a halált olcsón osztogatták. Mikor te leestél lovadról, szegény öreg fiú, rád vetette magát a testével, hogy a lovak össze ne gázoljanak, s aztán őt taposták össze.

– Nem lehet megmenteni?

– Három embernek elég volna meghalásra, amit kapott.

– Vezess oda hozzá!

– Várj, hadd kössem be előbb a fejedet. Így ni. Milyen jól illik a fejed körül ez a fehér kendő, olyan vagy vele, mint egy ős druida. Kapaszkodjál a karomba! Még szédülni fogsz az érvágástól.

Mausmann fogta a lámpát, s kivezette Richárdot a malomfolyosóra.

Ott feküdtek sorban a csata áldozatai, kik a malom közelében elhullottak.

Richárd rögtön rátalált Pál vitézre.

Most is olyan jó, nyugodt arca volt az öreg legénynek, mint mindig. Mintha azt a kis meghalást még csak föl se venné; mintha igen természetes dolognak találná, ami vele történt. A bajusza most is oly kacskaringósan állt kétfelé, mint két Archimedes-csavar. Semmi seb nem látszott rajta.

Richárd oda térdelt mellé; kezébe fogta a kezét a vén huszárnak, úgy költögeté.

– Pál vitézem! Kedves hű öreg cselédem. Ébredj fel hát! Hiszen csak alszol. Ne tedd magadat halottnak! Hallod-e? Őrnagyod hív! A régi gazdád beszél hozzád. Hát nem felelsz?

– Nagy oka van nem felelni – szólt Mausmann –, a koponyája hátul össze van zúzva egy patkóütéstől.

Richárd sírt az elesett vén vitéz felett, mint egy gyermek. Hiszen olyan hű volt az hozzá; hívebb mint ember szokott lenni: – mint egy hű állat, akiben egy angyal lakik.

– Temettesd őt külön sírba! – kérte barátját Richárd. – Hogy rátaláljak, mikor visszajövök őt keresni.

– Holnap te is jelen lehetsz a hősök végtiszteleténél. Az ellenfél halottait is mi temettetjük el.

– Igaz! Mi történt Palvicz Ottóval?

– Azzal kegyetlenül bántál. Ő is itt fekszik a molnárlakban. A törzsorvos maga foglalkozik vele. Azt hiszi, hogy a kapott sebbe okvetlenül belehal.

Éppen jött a törzsorvos a molnárlakból, Richárdot fölismerve odasietett hozzá.

– Ön szerencsésen menekült, de ellenfele a végét járja. Még most magánál van; de néhány óra múlva beáll a sebláz, s az üszög elkerülhetetlen.

– Nincs remény a megmentéséhez? – kérdezé Richárd.

– Semmi. Ő maga is készen van a végsőre. Első szava, mikor bementem hozzá, az a kérdés volt, hogy mi történt Baradlayval. Mikor értesítettem róla, hogy ön minden veszélyen kívül van, csak tompa ütést kapott, akkor arra kért, hogy keressem föl önt, és hívjam oda hozzá; valami közlendője van.

– Ha ő kívánja, annál jobb, különben is lovagias kötelesség a megsebesített ellenfélt meglátogatni. Menjünk!

A molnárlak egyik benyílójában feküdt Palvicz Ottó.

Mikor Richárdot belépni látta, könyökére erőlködött emelkedni, s kérte, hogy tegyenek valamit a feje alá, hogy egyenesen ülhessen. Kezét nyújtá az érkezőnek.

– Jó estét, bajtárs! Hogy vagy? – kérdezé ő, a haldokló, ellenfelétől. – Bagatelle. Szót sem érdemel. Nálam vége van a világnak. Ne búsulj rajta. Nem az az egy vágás öl meg. Óh, nekem kemény fejem van. Sokat kiállt az már. Hanem az ostoba lovak nagyon megtapostak. Valami megszakadt a belsőmben. Abba kell elvesznem. Nem te öltél meg; azon ne törd a fejedet; adtunk egymásnak mind a ketten egyet. Ki van egyenlítve. – Én befejeztem a számadásomat. Csupán egy nagy adósságom van hátra.

Itt mélyen fölsóhajtott, és megpihent. Mintha erőt akarna gyűjteni.

– Kérd meg ezeket a többi urakat itten, hogy hagyjanak néhány pillanatig magunkra. Velem már úgyis mindent megtettek, ami jó. Nincs semmire szükségem többé.

Az orvos még egyszer ráköté, hogy viselje magát nyugodtan, s ne mozogjon, mert kötelékei felszakadnak. Palvicz Ottó megígérte, hogy nem vet neki egy napot, és igen csendes ember lesz belőle.

Amint egyedül maradtak, az elkésett utas sietségével ragadá meg Richárd kezét, s mély érzelemre hangolt szóval mondá neki:

– Bajtárs, nekem egy gyermekem van – akinek holnap már nem lesz apja.

A haldokló arcát valami tűzpír futotta át e vallomásnál.

– Mindent elmondok neked. Időm rövid. Meg kell halnom. Titkomat nem bízhatom másra, mint egy nemesemberre, aki azt megérti, és megőrzi. Ellenséged voltam. Most már mindenkinek jó barátja vagyok. Még a férgeknek is. Te élsz, és győztél. Kötelességed ellenfeled hagyományát elfogadni.

– Elfogadom – ígéré Richárd.

– Tudtam azt, azért hívattalak. Tehát halld meg, amit rád bízok. Nekem van egy fiam, kit én sohasem láttam, s már nem is fogok látni. Anyja egy előkelő hölgy. Hogy kicsoda? Azt meg fogod tudni az iratokból, miket tárcámban találsz. Egy szép, egy szívtelen hölgy. Fiatal hadnagy voltam, mikor megismerkedtem vele. Mind a ketten könnyelműek voltunk. Atyám még élt, s nekem megtiltotta a házassági összeköttetést, ami egy nő önfeledését orvosolta volna. Mindegy. Azért mégsem kellett volna neki a szívéből kiszakítani egy darabot, s azt kihajítani az utcára. A leány, ki Isten és természet előtt nőm volt, elment anyjával utazni, s midőn visszajött, ismét leány volt. Csak annyit tudtam meg, hogy a veszendő lélek, akivel megszaporodott a fölösleges lények száma a világon – fiú. – De hogy hova lett, hol dobták el idegen földön, azt nem tudtam meg. Később magam vívtam ki magamnak állást a katonai pályán; apám is meghalt, önálló lettem. És Istenemre, nőül vettem volna azt a hölgyet, ha meg tudja mondani, hol van a fiam. Untalan ostromolt leveleivel. Találkozást sürgetett. Esküdött. Minden unszoló iratára azt feleltem: „Találja ön meg gyermekemet!” Kegyetlen voltam hozzá. Mehetett volna nőül máshoz, akárhány kérője akadt. „Én megtiltom neked, hogy férjhez menj!” – „Hát végy nőül magad!” – „Találd meg gyermekemet!” Kínoztam. De nem volt szíve, ami e kínt igazán érezte volna. Azt mondta, nem tudja, hova lett. Mert nem kereste. Mert úgy iparkodott azoknak a pici gyermeklábaknak a nyomát betakargatni a homokban, hogy vissza ne találjon hozzá sem ő, sem más.

– De én mégis rátaláltam. – Éveket töltöttem el a keresésben. Egyik lába nyomocskáját a másik után fedeztem föl. Itt egy keresztelőlevelet. Amott egy dajkát, – egy iratot, egy pici főkötőcskét; egy élő tanút; míg utolsó nyomára is ráakadtam. Ennél a nyomnál meg kell állnom és meghalnom.

A kemény férfi keble úgy küzdött nehéz gondolataival. Abban a kemény álarcban mélyen érző szív lakott. Richárd figyelve gyűjté minden szavát.

– Bajtárs – szólt a haldokló vitéz –, add kezedet rá, hogy te elmégy odáig, ahova én már el nem jutok.

Richárd odaadta kezét a sebesült ellenfélnek. Az ki nem bocsátá azt többet.

– Tárcámban megleled az iratokat, amik utasítást adnak, hol kell keresned a személyeket, akik tovább vezetnek. A gyermek legutoljára egy pesti házalónő gondjára volt bízva; ezt egy bécsi zsibárustól tudtam meg. Pesten nem találtam a nőre, mert Debrecenbe költözött át, valamit szállított a ti kormányotoknak. Oda én nem mehettem. De megtudtam, hogy az a nő kiadta a gyermeket valahova dajkaságba. Hogy hova? Azt egyedül ő tudja. Hanem cseléde tud felőle még annyit, hogy az a falusi dajkaasszony, kinek keresetmódja ez, gyakran eljárt az asszonyához veszekedni, amiatt, hogy az élelmezésre fizetett összeg nem elég; nyomorúságos, a gyermek rongyos és éhezik.

E szóknál görcsösen szoríták meg a haldokló ujjai Richárd kezét.

A gyermek rongyos és éhezik.

– Azt mondja, pedig igen szép gyermek; néhányszor elhozta a dajkanő, hogy bebizonyítsa, hogy még él.

Palvicz Ottó szemei megteltek könnyel.

– A házalónő mindig megnézte a gyermek mellét, azon egy szeder alakú anyajegy van, hogy meggyőződjék azonosságáról. A gyermek nyakán egy zsinóron kettétört rézpénz fele csügg, másik fele az anyjánál van. – Ha még el nem hajította azt is.

– A gyermek rongyos és éhezik. És már hároméves. A zsibárusnő cselédje irgalomból ad neki fekete kenyeret; a zsibárusnő irgalomból fizeti csekély tartásdíját, s a dajkanő kegyelemből tartja, mert anyja rég megfeledkezett róla. – Bajtárs! A föld alatt is ennek a gyermeknek a sírását fogom hallani.

– Nem fog sírni; légy nyugodt!

– Ugyebár? Te fölkeresed őt? Pénzemet, mit tárcámban találsz, biztos helyre fogod tenni, hogy amíg felnő, s kenyeret tud keresni, meg ne haljon éhen.

– Én fel fogom őt keresni, és gondom alá veszem.

– Megtalálod irataim között a felhatalmazást, hogy nevemet viselje. De azt ne tudja meg soha, hogy én ki voltam. Szegény katona voltam. Add őt valami becsületes mesterségre, Richárd!

– Légy nyugodt, Ottó bajtárs! Én fogadom neked, hogy úgy fogom őt tartani, mintha testvérem gyermeke volna.

Palvicz arcán az öröm rángó görcsei jelentek meg.

– Te megígéred. Meg is tartod. Akkor nekem nincs mit várnom ideáltal. Ah, milyen jólesik ez az égés a fejemben.

És azzal elkezdett dalolni.

A láz erőt vett rajta, s rohamai kiforgatták lelkét eddigi gyökereiből, s akkor dalolt, mint egy őrült, gassenhauereket, operákat.

Mikor aztán a lázroham percnyi csendet hagyott, akkor ismét okosan beszélt.

– Mert látod, van a kínnak bizonyos foka, amikor az már jólesik.

Richárdnak rettenetes volt a haldokló küzdelmét nézni; egy haldoklóét, ki az ő kezétől esett el. De nem hagyhatta ott, mert az fogta a kezét, s midőn Richárd ki akarta azt vonni kezéből, mint vaskapocs szorultak össze a haldokló ujjai, s őrjöngő humorral monda:

– Ahán! Te el akarnál most innen osonni? Nem tetszik a látvány? Nem úgy, bajtárs. Ha megöltél, nézd végig, hogyan halok meg! Tanuld meg, hogyan kell majd neked is, ha így jársz, mint én, vonaglani, nyavalygani, torzképeket fintorgatni, fogakat csikorítani.

És ismét dalolt, hogy azt borzalom volt hallani.

A nagy kínzómester egy-egy percre megint nyugtot hagyott neki; olyankor halkan beszélt.

– Csak félcipőcske van a lábán szegénykének!

Erre ismét zihálni kezdett a keble.

Egyszer aztán nagyon elcsendesült. Szemöldeit mélyen lehúzta szemeire, arca megszűnt vonaglani; mély, csendes, nyugodt hangon szólítá meg Richárdot. Egészen magánál látszott lenni.

– Hanem… bajtárs… az a titok, amit neked átadtam, egy nő titka… Becsületedre mondd nekem, hogy e nőt el nem árulod soha… Még fiának sem mondod meg anyja nevét… Rossz nő! De titkához csak a sírnak van joga, hova én lemegyek.

Richárd ünnepélyes meghatottsággal válaszolt:

– Becsületemre fogadom azt.

E szóra a csuklóját szorító kéz még keményebben zárult össze; az az elkomolyult, sápadt arc azokkal a leráncolt szemöldökökkel, azokkal a kőmerev szemekkel még sokáig nézett szemébe; míg egyszer észrevette, hogy az, akivel szemközt néz, akivel kezet szorít – az egy halott.

Úgy kellett az orvosoknak erőszakkal lefejteni Richárd kézcsuklójáról holt ellenfele ujjait.