Múlnak az évek. Isten tudja, hány esztendő, hány század, hány ezred múlt el azóta!

Amíg a pálmafa törzsöke kőszénné válik a föld gyomrában, amíg egyik helyen elhagyja a tenger régi partjait, s másutt új medret mos magának, amíg egy nagy világvárost népeivel együtt elfed, eltakar a por és a moha, amíg egy-egy állatfaj úgy kihal, hogy későn előkerülő csontjait a múzeumokba viszik bámultatni, amíg megváltozik az éghajlat, hogy a datolyapálma helyén fenyő teremhet, hisz ahhoz ezer meg ezer esztendő kell!

A régi homályos múlt ködéből talán kitűnik még két félig elmosódott alak, kikre néha vissza-visszaemlékezünk.

Az egyik ott ül a dunai lánchíd oszlopán, nagy szellemének ez örök emlékén. Lábai előtt terül két zajos város, lábai alatt folyik égszínt játszó folyam.

És ő oly szomorún, oly mélán néz alá, mintha látná mindazt, amit más nem láthat, és semmit abból, amit mások látnak.

Óh, e sasszemekre nézve nincs többé világa a napnak, a sarkaiból kiforgatott lélek visszásan vet minden sugárt a szív sötétjébe, egy összedúlt világ van ott belől, amit a teremtés keze kétségbeestében összerontott.

Mennyi sötétség ül e sűrű, fekete szemöldök alatt! Elég volna napfogyatkozásnak. Milyen halaványság e dúlt arculaton! Elég volna halálnak.

Olyan búsan, olyan merően mit tudhat nézni semmi tárgyat nem ismerő szemeivel? Ha kérdenék, mit mondana? Ha mondana, ki értené? Ki értené, s ki tudná elviselni lelkén?

Messze, távol Graefenberg hűs hegyei között roskatag férfi támaszkodik a levágott fenyőtörzsre, erőt vesztett vonásain a kelő nap fénye ragyog, sugárait nem látja ő, csak melegét érzi annak.

Miért néz mégis áhítattal kelet felé? Tán kedvesebb is van rá nézve ott a kelő napnál?

Óh, mint fájhat nem láthatni azt, amiről örökké gondolkozik! Körös-körül az egész világ be van zárva előtte. Szemeinek nincs világa többé.

Egy összetört remekmű!

Egy élő halott, aki hallja, mint szegezik le koporsóját, és amit kiáltott, amit jelentett, az csak képzelet volt, nem látta, nem hallotta senki. Megtaposták a földet fölötte; azt mondták, hogy meg van halva, és senki sem kérdezte többé: „Vajon talán ez a szegény halott ott a sír fenekén nem érez-e? És nem fáj-e neki valami?”…

…Ez volt a vége hazánk két legnagyobb fiának: Széchenyi István- és Wesselényi Miklósnak, kiknek még csak a nagy szellemek szokott díját sem adta meg a nagy világ: „a dicsőítést a nemlét után”.

Legyenek e szerény sorok azon emlékkő morzsái, melyet számukra elfeledtek emelni.

A nagy szellem nem azért nagy, hogy jutalmat várjon vagy az életben, vagy a halálban, vagy a túlvilágon, hanem azért nagy, mert nem tud kicsiny lenni.

Ti pedig, Kárpáthy Abellinók, Berzy Tivadarok és a többi és a többi – szeretetreméltó képmásai könnyűvérű barátainknak, haladjatok tovább is mulatságosabb pályáitokon, okulva mások szomorú végzetén, s ne hallgassatok a poéták unalmas prédikációira, akik úgyis csak azért korholják mások viseletét, mert ők nem tehetnek hasonlóan.

Utolsó szavunkat végezzük Zoltánnál.

Mióta ő megtért ősei lakába, azóta a kárpátfalvi kastélynak nincsenek rémei, de van örömhangja reggeltől napestig. Ő kivívta magának a sorstól, hogy neki néhány évet előlegezzen a mennyországból, mert a boldogságot nem elég megérdemelni, azt alkotni is kell tudni.

Késői években egy hírlapi hirdetményben olvasá Zoltán, hogy egy hirtelen elhunyt különc főúr budai villáját fogják nyilvánosan árvereztetni.

Valóban elszomorodott rajta.

Az egész család úgy elpusztult, egymás után, egyik a másikat követve. Pedig bizonyára senki sem átkozta meg őket.

Zoltán rögtön elrendelé ügyvédénél, hogy azon villát minden benne levő tárggyal együtt vásárolja meg számára; ne jusson semmi idegen kézre abból, ami valaha Vilmáé volt, azon leányé, aki oly nagyon szeretett, és olyan sokat szenvedett.

Olcsó áron lett elprédálva minden, ahogy szokott költséges bohóságokkal történni, miket csak elmúlt tulajdonosuk becsült.

Később maga meglátogatta a helyet Zoltán. Szép neje karján lépett az elhagyott kertbe, hol évek előtt legelőször találkozott Vilmával, s hol úgy féltette kicsikéjét. Most mindarra visszaemlékezett.

A teremekben mindenütt az elhunyt leány képe. A meghalt tanácsos mindenütt maga előtt akarta őt látni.

Künn a kertben el volt hagyva minden, míveletlen elparlagult szőlő és kert; az utak benőve fűvel. A két fiatal szerető ott áll egymást átölelve; olyan szomorú mind a kettő – és mégis olyan boldogok!…