Milyen különös dolog az!
Mikor az egyik oldalon lemegy a hold, akkor a másik oldalon feljön a nap. Az egyik félig elsüllyedve, a másik félig felmerülve. Talán éppen egymás szemébe néznek?
Milyen különös az!
Meghalt a szép, kedves lányka, s mennyi változást hagyott itthon halálával.
A halál még nem oly szomorú, mint amilyen szomorú a temetés. Erre a nagy mondásra egy kedves barátom tanított meg, aki azt temette el, kit legjobban szeretett.
A halál még szép, nyugalmas, vigasztaló – hanem a temetés a szomorú, a gyászos, a kétségbeejtő.
Az a folytonos temetés!
Először eltemetik a halottat, rátapossák a földet kezeikkel, lábaikkal, mintha meg akarnának győződni felőle, hogy csakugyan meghalt, és el van jól temetve.
Azután hazajönnek; eltakarítják a szobákból a megholt öltözeteit, nem nézheti azokat sírás nélkül, aki oly nagyon szerette. Elteszik, eltemetik lassanként, ami reá emlékeztetne.
Délben egy hely üresen marad az asztalnál; egy nagy, megmérhetetlen üresség! Csak egy kis tányérka helye a fehér abroszon, és mégis nagyobb pusztaság a föld minden sivatagainál!
Este egy szobában nem gyújtanak világot. Egy ágyat nem bontanak fel többé, egy nevet nem mondanak ki hívólag soha, soha. Aki említi is, csak sóhajt magában, s mindannyiszor temetkezni látszik; temetgeti bántó emlékeit.
Eveline jár alá s fel a kastélyban, kezében egy szépen bekötött könyvet hord.
– Ez Blair Hugó esztétikai munkája, ezt kell olvasni Vilmának, ez éppen neki való mű.
És jár vele szobáról szobára, egyik emeletből a másikba, a kastélyból ki a kertbe és a kertből ismét vissza.
– De hol lehet? Merre mehetett? – mondogatja magában halkan. – Az imént itt volt; már nincsen itt. Hol keressem most? Kérdezősködni nem mer utána senkitől, mert attól fél, hogy valaki azt találja neki felelni, hogy „meghalt”.
Néha azután mégis eszébe jut, hogy hátha csakugyan meghalt! És akkor rohan szobájába, ágyára veti magát, és sír! Sír keservesen, hogy az egész házban szertehangzik.
Azután csak ismét felveszi a könyvet, s megindul szobáról szobára szomorú keresésével, benyit minden ajtón, szétnéz, és magában susogja: „Már itt sincsen”.
És így megy ez a temetés első nap, második nap, harmadik nap. Negyednap társzekerek jelennek meg a kastély udvarán, felraknak rájok bútorokat, házi eszközöket. A cselédség egy része útra kel velök. Sok ismerős arccal ismét kevesebb lesz, sok szoba üresen marad.
Ötödnap ismét folytatják a temetkezést. Eveline-t a nagy, fedett hintóba ültetik.
– Különös – mondja ő –, hogy Vilma jobb szeret atyjával utazni, mint énvelem.
A fedett hintó is kigördül az udvarról, a hátralevő bútorokat mind szekerekre szállítják, az utolsó cseléd szava is elmúlik a hangos folyosókról, csak egy üres hintó áll még útra készen a kijárás előtt.
Az egész nagy, puszta kastélyban egyes-egyedül van a tanácsos.
Nincs többé onnan mit eltemetnie.
Ott jár a Kárpáthyak családi könyvtárában, e nagy, idegen képekkel, idegen okiratokkal tele teremben, melyben semmi nyoma sincs még az ő ottlétének.
Ki ismerne rá a hatalmas, büszke úrra ez órában?
Ez arcról, mely örökké mosolygott, jó barátra és ellenségre egyaránt, hogy letörölt egy mindenkinél hatalmasabb úr minden hazug édességet, minden csalárd ragyogványt.
Szomorúan, alácsüggesztett fővel áll meg néha jártában, s elbámul maga elé. Mit bámulhat olyan nagyon azon az előtte heverő tollon? Majd felveszi, kezében forgatja, de másutt jár addig gondolatja! S tán később is, ha tollat veend kezébe, ez a gondolat fog eszébe jutni, ez az elűzhetlen, ez az eltemethetlen gondolat.
Majdan léptek hangzanak a folyosón, mikre a tanácsos magához tér, az ajtóhoz siet, hogy kinyissa azt az érkezők előtt.
Ismerősök jőnek.
Tarnaváry, Kovács és Varga Péter, a volt jószágigazgató. Szomorúan üdvözlik a tanácsost, és ő sem mosolyog eléjök, mint szokta egyébkor.
– Foglaljanak helyet!
Ünnepélyes tényre hívta őket ide Kőcserepy.
A Kárpáthy-birtok engedélyének visszabocsátása végett annak valódi urára.
Megígérte azt haldokló gyermekének. Merne-e valaha reá gondolni, ha ez ígéretet nem teljesítené?
A nagy komoly férfiak leültek a terem asztala körül, olyan messze egymástól a hosszú asztal mellett, mintha mindenik távol szeretne maradni.
A törvényes munka annak rende szerint be lőn fejezve köztük, a tanácsos saját kezű iratában átadá a lemondást.
Midőn a tanúk részéről is alá volt az írva, akkor látszott arcán valami halvány mosolygás; éppen nem hasonló azon hajdanihoz, mellyel a világ előtt szokta magát álarcozni; ez olyan mosoly volt, mely nem tud magáról semmit, csak azt tudja, hogy látja az, akit senki sem lát.
Ez a sóhajtás azt látszik lehelni:
„Ugye, meg vagy elégülve velem? Mármost térj mennyországodba haza…”
Az eddigi szavak mind igen hivatalos hangon és formában voltak mondva; az ilyen percekben úgy őrzi minden ember arcát, hogy azon valami kifejezést ne áruljon el.
Azután még egyszer összeolvasták az okiratokat, aláírták s előttemezték, pecséteiket reá nyomták, anélkül, hogy valaki valami mondanivalót találna, amit a másikhoz intézzen.
A tanácsos felkelt, azon ismeretlen mosolytalan arccal, melynek szomorúsága éppoly változatlan volt most, mint hajdan a mozdulatlan nyájasság. Meghajtá magát az urak előtt, kik hívására megjelentek, felölté készen álló útikabátját, vette fövegét, s távozni készült. Folyvást egyetlen fölösleges szó nélkül.
Tarnaváry sem szólt hozzá mind ez ideig, s iparkodott nem nézni rá; félt, hogy kemény villogó szemei sérteni találják a bánatos férfit.
Hanem az ajtónál találkozniok kellett, s ott nem állhatá meg Tarnaváry, hogy ellenségének, ki a sors legsúlyosabb csapása után úgy megadta magát, őszintén, férfiasan kezét ne nyújtsa.
Kőcserepynek jólesett az. Talán várta is. Megszorítá Tarnaváry kezét, és azon pillanatban mind a két férfi arca ellágyult, elérzékenyült.
A hétszemélynök éles, nyilazó szemeiben is látszott valami hívatlan vendég, valami ismeretlen, csillogó nedű.
A tanácsosnak, úgy látszott, volt még valami mondanivalója, s most idejét és alkalmát látta azt elmondhatni. Ez a tartós kézszorítás bátorítá őt arra.
– Midőn az ifjú Kárpáthy lemondott uradalmairól – szólt oly tört hangon, melyről alig lehete megismerni, hogy ez az övé –, akkor ő egy bezárt szobát tarta fenn magának e kastélyban, és egy bekerített folt földet a fenyvesek alatt, ahová más senkinek ne legyen szabad lépni. Most én távozom innen, most az én emlékeim maradnak itt. Legyen szabad nekem is egyet kérnem e kastély leendő uraitól. Egy kis szobácska itt, egy darabka föld odakünn énrám nézve is kedves emlék. Ahol leányom meghalt, ahol ő el van temetve, ne legyen azon két helyet látogatni joga másnak, csupán nekem és még egy embernek. Hogy ki az, ezt tudni fogja az ifjú Kárpáthy, és elég, hogy ő tudja. Isten legyen önökkel! Mondják meg Kárpáthynak, hogy én őszintén, szívemből kívánom neki, hogy legyen boldog.
Azzal felnyitá az ajtót a tanácsos, vissza sem nézve többé, oly hirtelen eltávozott a folyosón, hogy midőn az őt kísérni óhajtók a lépcső aljára értek, ő már kocsijában ült.
Onnan még egyszer üdvözölte őket; azután a hintó kigördült az udvarról; a három férfi kiment utána egész a kapuig, elkísérték szemeikkel a hosszú utcán végig, míg csak a távol jegenyesétány végén be nem kanyarodott… A távozó egyetlenegyszer sem nézett vissza.
Amint az utolsó házakon túl az országút a fenyvesek felé tér le, ott megállítá kocsiját, maga leszállt, bement a temetőbe, felkeresett egy szép virágos sírhalmot, mely ezüstös ráccsal volt körülkerítve. Még most csak egy egyszerű fehér kő jelöli a helyet, a pompás fehér márvány síremlék még nem készülhetett el; ott azon kő előtt leborult, összecsókolá, megölelgeté azt…
Van-e olyan hideg, olyan nehéz, olyan kemény kő több, mint a sírkő?…
Egy virágot leszakított a sírról. Különös, hogy fűnek, fának, virágnak van élete, csak őneki nincs! – Ezt a rózsát ő maga ültette, alig három hete fejlett ki rajta a legelső bimbó. Napról napra leste, számította, mikor fog kinyílni.
Ime, a rózsa kinyílt, és ő már halva van.
A letört virágot tárcájába rejté.
„Isten hozzád, isten hozzád.”
A sír ott maradt virágozni, hervadozni… A tanácsos utazott tovább … csendesen … szomorún … egyedül…
Míg Kárpátfalva egyik felén egy bús, bánatos férfi távozik el, egyedül, senkitől nem kísérve, senkitől vissza nem óhajtva és soha vissza nem kívánkozva, a másik oldalon azalatt zöld ágakból, színes lobogókból diadalíveket készítenek, az utakat egyengetik, a házak falait meszelik mindenütt, mint valami közelgő sátoros ünnep előtt.
A régi, a kedves birtokos fog visszatérni.
Tárjátok ki a kapukat, tárjátok ki a szíveket, hogy jöhessen és mehessen, ahova neki tetszik.
Tartsátok akkorra örömeiteket, lakomáitokat, keresztelővel, lakodalommal várni kell reája, mintha mindenkinek vendége, komja, násznagya lenne, akire vártok.
A gyermekek tanulják az ő dalait, a leánykák öltözzenek fel ékesen azon napra.
Az öregek előre beszélnek róla, a könny is kiesik szemökből, hogyha mondják:
– Visszajön a régi gazda! Aki úgy szeretett mindnyájunkat, aki velünk kezet szorított.
A délceg legények tisztogatják lovaikat, fényesítik szerszámaikat, kalapjaik mellé bokrétákat tűznek. A határig eléje fognak menni a kedves jövevénynek, kit számukra visszahozott Isten!
Lám, megmondták ezt ők még akkor, midőn elvált tőlök!
Minden rossz esztendő, a nemszeretem napok, miket a bitorló új gazda alatt eltöltöttek, csak arra tanítá meg őket jobban, milyen boldogok voltak ők az eltávozott, a megsiratott gazda alatt.
A falu bölcsei is jobb napjaikat látták közeledni; még most is ott hevert helységök ládájában a megígért örökváltság díja, még csak kamatra sem adák, mert csak azt hitték, hogy hiszen ha meg nem jő Zoltán a zsenge kenyérre, majd csak megjő az új borra avagy pedig karácsonyi disznótorra; – jókor lesz, ha húsvéti páskabárányra érkezik is; – akármikor jön, csak eljön, végre is neki kell megnyerni a perét, mert az az igazság Isten előtt, s az Isten nem késik soká.
És, íme, úgy is következett az; mint a villám terjedt el a hír, hogy Kárpáthy Zoltán visszafoglalja ősei uradalmát, s visszahozza falvaiba a régi aranyidőket.
A család régi, hű tisztviselői, a hajdani jó cselédek, kiket a másik úr meghatalmazottja szétriasztott, összeszedkőztek annyi vármegyéből újra, s ott voltak napjára a kárpátfalvi kastélyban. A száműzött bútorok, a falakról elvándorolt képek, miket a volt jószágigazgató tartogatott magánál, visszaszállíttattak, elfoglalták régi helyeiket; a családi címer újra kitűzetett elfoglalt helyére, a palota homlokára és a kapuk fölé. Minden visszaváltozott úgy, amiként volt évek előtt, hogy, midőn Zoltán visszajön, mindenét helyén találja; még azt a szeretetet is, amit a szívekben hagyott.
Szentirmán is múlni kellett a gyásznak.
Rudolf végrendeletében az volt írva, hogy Zoltán az ő halála után hat héttel nőül vegye Katinkát, kivel oly régen szeretik egymást, őt ne gyászolják tovább.
Azt egyedül Zoltán tudta, hogy e végrendeletet Rudolf még halálos sebe előtt írá, és hogy azt a sebet miért s miként kapta, és hogy házasságukat miért sietteté.
Nemcsak szerelmi, hanem becsületbeli tartozás is volt az.
E nemes férfi nevének tisztán kellett állania a világ előtt; e házasság az utolsó kételyt is elhallgattatá.
A fájdalom lassan-lassan elveszté éleit, helyet adva boldogabb reményeknek, és az igazaknak azon jutalmuk van, hogy nekik még fájdalmaikban is van valami édes. Gyönyör nekik a visszaemlékezés, bárha keserű is, s őket a bezárt sír nem fenyegeti rémeivel, megbánással, lélekfurdalással.
Szentirmay végső órájának titka egyedül Zoltán előtt volt ismeretes; csak ő sirathatta őt keserű szánalommal szívében, de annál édesebb szeretettel; a többi megnyugodott abban, hogy ezután ő leend családjoknak feje.
Flóra vigasztalá magát azzal, hogy hiszen elég sokáig volt boldog, s ezentúl gyermekeiben leend az. Óh, az igaz jellemek nem iparkodnak terhére esni Istennek és embereknek panaszaikkal a megváltozhatatlanok fölött, hanem köszönettel fogadnak jót és rosszat, ami onnan felülről jön.
Zoltán kezéhez véve ősei örökét, jobb ismerőit összehívatá házassága kitűzött napjára. Minden zaj és külpompa nélkül kellett annak megtörténni. Ki akart volna lármás vigalmat ülni, hat héttel Szentirmay tora után?
Ugyanazon napra halasztá jobbágyainak örökváltságát is.
A szertartás egész egyszerűséggel ment végbe. Zoltán megtiltott minden ünnepélyt, minden ragyogványt; úgyis, mi a világ minden ragyogványa olyan két bűbájos szem ragyogása mellett, aminő az oltár előtt szűzen, szemérmesen reá tekint.
De ha minden fényt és ragyogványt megtiltott is, azt csak mégsem tilthatta meg, hogy minden vidékből tengernyi nép özönöljék a templomba, s akik ott vannak körüle, mindenkinek szemeiben ragyogjon valami, s minden szív és lélek ki legyen világítva az ő örömében.
Ünnep volt e nap minden háznál, s ez órától kezdve ezernyi nép számítá élete boldogabb szakát.
Fényesebb pompával még senki sem ülte meg menyegzőjét, és több igaz áldás senkire sem szállott esküvője napján.
Ne hallgatott volna-e meg annyi igaz óhajtást Isten?
Ne örültek volna-e azok, akik onnan a magasból lenéznek, midőn a boldog ifjú kebléhez ölelé régen-régen szeretett kedvesét, akiért annyit szenvedett, annyit áldozott, akit elvesztett és visszavívott, akihez hű volt örökké, és aki által boldog fog lenni halálig?…
…– Hol van Vilma? – kérdi Kőcserepy neje megérkező férjét, kit egyedül lát leszállni hintajából. A tanácsos sóhajtva karolja át nejét, és nem tud neki mit felelni.
Ime, a fény és az árny…