„Ha ti bírjátok jól nyelvvel, én bírom jól karddal. Én emelek szót ellenetek a zöld asztal mellett, engemet kikacagnak; de álljatok velem szembe a zöld mezőn, és akkor titeket, fogadom, megsiratnak. Ti csak lármázni tudtok addig, amíg valaki tőletek megijed, de háttal mentek kifelé, ha egyszer valaki jól szemeitekbe néz. Hősök vagytok mindnyájan szájjal, de elsápadtok egy kivont kard előtt. Ti finom élceket szórtok ellenem, én nyílt gorombaságokat adok értök vissza. Száz meg száz ember bömböl ellenem: Le vele! Én szétnézek, és akire ránéztem, elhallgat. Úgy haragusznak rám, ha lehetne, elvesztenének egy kanál vízben; pedig tudhatják hol lakom, nem tagadom el szállásomat; mindenki számára otthon vagyok, s minden nyelven megértem a hozzám intézett szót. Pedig engemet nem mártott az édesanyám sarkam hegyéig a Léthébe, hogy sérthetetlen legyek, én nem születtem burokban, hogy ne fogjon a fegyver, sem amulettot nem hordok a nyakamban, mely a golyótól megőriz. És mégis úgy állok közöttetek, mint az oszlop. Magam kezdem szégyellni magamat, hogy az összes magyar nemességben nem akad egy férfi, akinek bátorsága volna szavaiért helyt is állni.”

Ilyen és még ilyenebb beszédeket lehetett hallani mindennap a pozsonyi nyilvános helyeken, hol az akkori politikai élet hírhedett férfiai szoktak összegyűlni, amaz általunk már bevezetett és Tarnaváry által kivezetett egyéniség szájából, kit mi kármin és ultramarin arcáról s Dabroni névről ismerünk.

Jól tudta mindenki, hogy kivel van dolga! Egy rabiátus renommista, kit keresztül-kasul kergettek már egész Európában lovagias vértettei miatt, s ki most azért ül itt, hogy mint a veszett állat a düh vak ösztönétől vezetve, másokat összemarjon.

A szabadelvű párt első megjelenésénél visszautasította, s a konzervatívek nem tartják szerencsének, hogy hozzájok szegődött, mert többet árt elveiknek, mint használ; veszekedő hevessége miatt nem lehet miatta tanácskozni, kénytelenek konferenciákkal elbúni előle; semmire rá nem vehető, semmi tekintélyt nem tisztel, az ülésekben minden kérdést túlhajt, s emiatt a legkellemetlenebb szövetséges, aminőt csak képzelni lehet.

Nyilvános hetvenkedéseit jól tudja mindenki, s iparkodik őt, amennyire lehet, kerülni. Az embernek nagy előnye van e tekintetben mindenki felett. Aki egész életében egyebet sem tett, mint örökké magánviadalokban gyakorolta magát, aki saját életével annyit sem törődik, mint egy elvetett szivarcsutakkal, akit semmi emberi érzéshez hasonló nem háborgatott soha, aki büszkeségét helyezi abban, hogy saját magát sem becsüli többre egy kósza vadállatnál, melyet ha valahol az erdőben lelőnek, senkinek sem szükség rajta sajnálkozni; az ilyen emberrel senki sem állítja örömest magát szembe, hanem inkább kikerülik, hadd menjen másfelé, s okosságnak tartják nem állni útjába.

E kihívó magaviselet azonban annál tűrhetlenebbé kezdett válni, minél hevesebbek, minél ingerültebbek lettek az országház termeibeni viták. A fiatalság dühöngött, forrongott; egy alkalommal Dabroni a beszédjére zajgó karzatot tömegestül gyávának nevezte; a megsértettek összecsoportosultak járatos kávéházukban, dikciókat, határozatokat tartottak a meggyalázó ellen, s midőn a legjobban fel voltak a kölcsönös hevülés által tüzelve, akkor lépett be a kávéházba Dabroni, s gúnyosan mosolyogva foglalt helyet egy asztal mellett, mintha azt kérdené a nemes ifjúságtól: „Zavarom önöket talán?”.

Ezt a szégyent nem lehetett tűrni tovább. Egyike a legismertebb ifjú szónokoknak felhevült arccal lépett hozzá, s felszólítá a dühöncöt, hogy hagyja el azt a termet szépszerével, mert itt senkinek sem tetszik az ábrázatja.

Dabroni hideg, kárörvendő önbizalommal kelt föl, s kérte a felszólítót, hogy legyen szíves őt szállása és honléte adataival megismertetni.

Az ifjú szónok odaveté eléje látogatójegyét, melyet Dabroni büszke mosolygással dugott keblébe, s azzal meghajtá magát, és eltávozott.

A felszólító ifjú hevesen kérkedett még azután társai előtt, hogy mint fogja ő megtanítani becsületre ezt a mangeur des petits enfants-t, ezt a kisgyermek-nyeldesőt, ezt a hetvenkedő Bramarbast! Úgy meg fogja őt vagdalni, hogy maga sem ismer többé magára.

Két napig azután egyébről sem beszéltek, mint a bekövetkezendő párbajról, mely Dabroni és a fiatal ellenzéki szónok között ez s ez napon korán reggel véghez menend; úgy beszéltek arról előre, mint valami nagy operai előadásról, melyet az érdekeltek mentül inkább köztudomásra akarnak juttatni.

A fiatal ellenzéki szónoknak jámbor, öreg anyja volt, ki meghallva egyetlen gyermekének e vakmerő vállalatát, nem késett rögtön hozzá rohanni, s addig sírt, addig könyörgött előtte, míg az ifjú egészen meglágyult anyja könnyeitől; az ő kétségbeesett arca mellett elfeledé társai túlzott várakozásait, az ő jajszavától nem hallhatá ellenfeleinek és minden ismerősének gúnyhahotáját.

„Elmegyünk innen, fiam – monda a jó aggnő, átkarolva egyetlen gyermekét –, oda, ahova hír sem jön a világból, ott fogunk elfeledve élni, ahol senki sem beszél rólad, egyedül én, akinek te mindene vagy.”

Az ifjú ingadozott, elveszté önakaratát, s végre beleegyezett, hogy anyjával még azon éjszakán elhagyja Pozsonyt, melynek reggelén meg kellett volna vínia Dabronival.

Az ifjú szónokról nem is lehetett többé hallani semmit. Valószínű, hogy igen boldog ember lett belőle, s fogott rajta a szerető anya áldása.

De Pozsonyban lett gúnykacaj, midőn a határozott órában segédei nála nélkül jelentek meg a küzdtéren, szégyenpironsággal tudatva, hogy társuk véletlenül eltávozott.

Mily hahota támadt belőle.

„Íme, ilyenek a ti bajnokaitok! Ilyenek vagytok ti mind! Vitézkedtek nyelvvel, szóval, s csak olyan vitézek vagytok, mint amilyen hazafiak!”

Ez örökös gúnyt kellett minduntalan hallaniok a leghatározottabb jellemű férfiaknak; a tömeg előtt mindig ezzel lőnek megalázva, legszilárdabb álláspontjaikon mindig e vád tette őket megalázottakká úgy, hogy végre nem volt más szabadulás e kínzó ingerkedések közől, mint a legbátrabbaknak előlépni a jók java közől, s vagy leverni ezt a dühödt embert, vagy megmutatni neki, hogy nem félnek általa megöletni.

Hisz ő is éppen csak ezt akarta.

Az akkori politikai világ első kedvencei között emlegeté az ifjú Kárpáthyt, kiben a honfierények példányát bámulta ifjú és öreg, kit pártfelei szerettek, ellenei becsülének, a nők imádtak. Olyan lélek, aminő alak; szív és arc egyaránt nemes. Mindenki azt mondja: „Nagy jövendője van”…

Milyen gyönyörűség volna ezt a szép, ezt az imádott gyermeket, aki oly boldog, mint nemes, és oly okos, mint szép, akinek olyan nagy jövendőt ígérnek – egy ostoba karddal ledöfni! Lelőni onnan, mikor legjobban bámulják!…

Sehol sem találkozhatni vele, mert ő nem keresi a léha társaságokat, csak választottjaival jő össze. De van nyilvános élete: a zöld asztalnál mégis rá lehet találni. Jön alkalom, midőn egy fontos kérdés megvitatásánál elhagyják az alsó tábla főnemesi tagjai székeiket, hogy a felső táblánál foglaljanak helyet. Ide Dabroninak is bejárása van. Születése által neki is jutott egy szék az ország legfelső törvényhozóinak zöld asztalánál. Itt nem kérdik tőle: van-e esze, hivatása, szilárd jelleme? Még azt sem kérdik: tud-e magyarul? Elég, hogy címere van.

Ez éppen szép alkalom most; a karzatokon a legdíszesebb nép. Mindkét párt hősei remekelnek eszes, lelkesítő szónoklatokban; a hallgatók éljenzése szaporítja a hatást.

A véletlen úgy hozta, hogy Szentirmay után Zoltán íratta fel magát a szónokok közé. Dabroni sietett az elnökhez, utánok iratni nevét.

Azt sem tudta jóformán, mi lesz a megvitatandó tárgy, azt pedig éppen nem, hogy a megelőző két férfi mit fog beszélni; de hogy ő mit felelend nekik, arra már előre készen volt, fel is jegyezte előre magának egy széles papírra, s az egész ülés folyama alatt újra meg újra átolvasta azt, hogy minden szót aszerint mondjon.

Midőn Zoltán helyét visszafoglalá, midőn az éljenzés lecsillapult, felállt a bajvívó, s gúnyos arcát Zoltánra szegezve, hozzá intézte szávait.

– Minő különös az, hogy az előttem szólt két úr szavai rendesen úgy összhangzanak egymással, mintha különösen megegyeztek volna benne. Én nem kutatom, mi gyöngéd összeköttetés csatolja egymáshoz a két urat a magánéletben, de bárki előtt is méltán feltűnhetik azon fiúi ragaszkodás, mellyel Kárpáthy úr eszmejárása a nemes grófét követi…

Mit beszélt, mit nem beszélt még aztán Dabroni, azt hallani sem lehetett többé a rá támadt zajtól, csak azt látta minden ember, mint halványul el Zoltán, mint kel föl helyéből oly fehéren, mint egy halott, s szótlanul, visszatorlástalan, elhagyja a termet rögtön.

A tanácsterem reszketett a karzatok dühös tombolásától.

Ekkor Miklós báró felállt, és nem várva be, míg csendesség lesz, az egész zaj fölött uralkodó szóval dörgé:

– Én felszólítom a rendeket és a hallgatókat, hogy a szónok iránti megvetésöket szavazzák meg egy néma hallgatásban. Egyszerre olyan csöndesség lett, mint a sírban. Ez meg volt szavazva.

Dabroni arca pedig a siker dicsőségétől ragyogott, mint akinek a polgárkoszorút sikerült elnyerni.

Szentirmay semmi hatást sem mutatott arcán; ő tökéletesen tudott indulatain uralkodni.

Jól tudá, hogy Zoltán miért távozott el; előre sejtette azt. Meg kellett előznie az ifjút. Meggátolni őt abban, amit teendő volt, helytelen és kivihetlen eszme lett volna, de megelőzni lehetséges.

Két ifjú mágnás ült Rudolf mellett, azoknak halkan, egykedvűleg odasúgá:

– Legyetek szívesek ülés után velem jönni!

Szívesen ígérkezett mind a kettő.

Amint az ülésnek vége lett, Rudolf rögtön kocsijára ült két meghívott társával együtt, s hajtatott Dabroni szállására.

Az még akkor nem volt otthon.

Rudolf és barátai helyet foglaltak szobájában, s rá vártak, míg megjön.

Nemsokára hallatszott, amint fütyölve jött fel a lépcsőkön, s feltett kalappal lépett be termébe.

Némely embernek tetszik az, hogy – odahaza úgy érezheti magát, mintha kocsmában volna.

Rudolf sietett vele elvégezni dolgát.

– Önnek szándéka volt engem megsérteni – szólt hozzá egész nyugalommal.

– Úgy hiszem – viszonza a brávó –, hogy nem önt volt szándékomban megsérteni, hanem más valakit.

– Tudom. Nálamnál gyöngébb embert.

– Úgy tetszik, mintha ön féltené őt.

– Az meglehet. Úgy hiszem, hogy én megelőztem őt.

– Nem tagadom. Ámbár bizonyosan tudom, hogy ő is fel fog keresni.

– Az kétségtelen. Hanem már én egyszer megelőztem. Mikor van önnek üres ideje?

– Akár holnap.

– Elébb nem?

– Délután nem divat ily ügyeket elintézni.

– Tehát ön nem találkozhatik reggelnél elébb velem?

– Becsületemre mondom, senkivel sem.

– Melyik önnél a legkorábbi óra?

– Hat, reggel. Elébb nem öltözöm.

– Jó. A többit lesz ön szíves elintézni segédeimmel.

Rudolf azzal eltávozott, a többit társaira bízva, kik a találkozás helyét és a fegyvernemet egymás között elvégezik.

Alig távoztak el, midőn két új látogató jelent meg Dabroninál. Zoltán küldöttei voltak.

Egy kis találkozásra hívták meg a dunai ligetbe, másnap hat órára.

– Lehetetlen korábban szolgálnom önöket nyolc óránál – felelt Dabroni –, el vagyok foglalva becsületbeli dologgal. Ha azt végeztem, legfeljebb nyolc órakor parancsolatjokra állok.

Megegyeztek a nyolc órai határidőben.

Tehát mind a kettőt egymás után!

A spadassin örült, táncolt jókedvében; egymás után mind a kettő, két lövésre két madarat.

Újra csengettek szobája ajtaján.

– Tán még egy harmadik is jő?

Miklós báró nyitott be hozzá.

– Fráter! – kezdé, nem is üdvözölve Dabronit a báró. – Azt tudod jól, hogy te egy alávaló fickó vagy, s én csak azt bánom nagyon, hogy még eddig ki nem vertelek innen. Ma aztán betelt a mértéked, és én azt mondom, hogy ne tovább! – Te meg vagy bolondulva saját bámulatodban, s azt hiszed, hogy az emberek félnek tőled, azért, hogy utálnak. Ezt a hitedet egy kissé meg kell már ingatni. Ha teneked tetszik a gyilkos szerepe, énnekem meg tetszik a bakóé, s ha te az ésszel vívott tanácskozmányokba mindig a kardodat veted, illő, hogy akadjon valaki, ki egyszer már azt a hátadhoz verje. Reménylem, hogy ahova hívlak, ott leszesz.

– Avec plaisir – sietett mondani a spadassin; neki az gyönyörűség volt.

– Korán hajnalban.

– Csak ezt nem tehetem. Hat órakor találkám van, és nyolckor ismét.

Miklós haragosan dobbantott lábával.

– Ördög vigyen el! Nem tart az olyan soká. Hat és nyolc között még két óra idő van, hétkor vagy eljössz, vagy itt várlak a kapudban, s erővel viszlek el magammal.

– Oly sürgetős?

– Igen, oly sürgetős. Mert ha hosszú időt adok, meg találja tudni a főlovászmester, s megakadályozza a találkozást. Nekem sietés kell.

– Kitől tudná meg? – szólt Dabroni. – Nekem nincs öreg anyám…

Ez gúnyos célzás volt a párbaj elől megszöktetett fiatalemberre.

Miklós báró igen drasztikus feleletet adott rá:

– Fráter, te szeretsz kifogásokat tenni, midőn találkozókra hívnak, ha ezt tudom, korbácsot hozok magammal és tanúkat.

– Elég! – kiálta fel bőszülten Dabroni. – Hét órakor jelen vagyok. Küldheted tanúidat mindjárt!

– El ne késd az időt! – szólt a báró, hátat fordítva neki, s markába tört az ajtó kilincse, midőn azt kinyitotta.

Dabroni pedig ugrált és fütyölt örömében, és sipkáját hajigálta fölfelé, és felragadva a szegletből egy vítőrt, úgy megvívott vele egymagában, mintha minden döféssel egy-egy köztiszteletre méltó bajnokát a közvéleménynek szúrná szívén keresztül. Rudolf az utcán találkozott még Zoltánnal.

Amint egymást megpillanták, elébb úgy tetszett, mintha megdöbbentek volna, azután pedig jókedvvel siettek egymást üdvözölni.

Milyen jókedvű, milyen kedélyes iparkodott lenni mind a kettő. Karon fogták egymást, s végigsétáltak Pozsony utcáin, le és fel a Duna-parton; mennyi tréfás beszélni valójok volt ezalatt! Apróságok, útbaeső csekélységek mennyire érdekelték őket; lehetett felőlük beszédet kezdeni, hosszú, közönyös beszédet.

Ebéd ideje is volt már, valóban észre lehetett venni; az órák ötre jártak délután; milyen tréfás dolog az, hogy ezt ők nem vették észre a nagy beszélgetés közben.

Rudolf meghívta Zoltánt, hogy ebédeljen ma őnála. Ő elfogadta szívesen, úgyis oly régen ebédeltek együtt.

Ismét karöltve, vidáman visszatértek Rudolf szállására; felsiettek a lépcsőkön, oly gyorsan, mintha fogadásból tennék: „Ki hamarább odaér”?

Zoltán elébb nyitotta ki az ajtót, de mégis Rudolfot akará előrebocsátani. Rudolf ellenkezett, hogy ő itthon van; Zoltán azt állítá, hogy ő is itthon van, amiből nagy nevetség lett.

Amint így kacagva belépnek, egyszerre megdöbben mind a kettő.

Az előszobában hölgyi felsőruhák voltak lerakva, minőket utazók szoktak levetni.

– Ki van itt? – kérdé Rudolf elősiető cselédjétől.

– A nagyságos grófné és a kisasszony.

– Nőm és leányom.

Hogy elsápadt egyszerre mind a két férfi!

Mint akit valami nagy bűnös tetten kapnak. Egy percig nem tudtak mit szólani.

Rudolf hamarább magához tért.

– No, az ugyan különös, hogy mi így meg vagyunk lepetve – szólt tréfás mosollyal –, ahelyett, hogy örülnénk, úgy nézünk, mint akik megijedtek.

Azzal megragadá Zoltán kezét, s vidám arccal vitte őt magával szobáiba.

A legelső ajtónyitásnál mind a két hölgy nyakában volt Rudolfnak.

Sírt mind a kettő, szótlanul, keservesen.

– Mi bajotok? – kérdé Rudolf csodálkozva. – Mi történt veletek? Miért jöttetek ily hamar utánunk? Mi csak egy hónap múlva vártunk. Azt hittétek, ugye, hogy meg fogtok bennünket lepni valami tiltott kalandon, valami hűtlenségi csínyen? De hát örömötökben sírtok-e így?

– Nem, nem – szólt Flóra –, nézd ezt a levelet!

És azzal átadá Rudolfnak a titkos tudósítást Kőcserepy leányától.

Rudolf végigolvasá azt, és elmosolyodott rajta.

– Hát ennek köszönhetjük, hogy ily jókor látunk benneteket? Óh, mi kedves bohók vagytok ti. Nesze, Zoltán, olvasd!

Zoltán is elolvasá az iratot, és ő is nevetett rajta.

Katinka úgy intette őt, félig sírva, félig haragosan, hogy minek nevet, mikor ők már három nap óta kétségbe vannak esve emiatt.

Igazán kétségbeesve? Óh, azért a gyöngéd vallomásért százszor össze kell csókolni azt a gyöngéd, remegő kezecskét, azt a testvéri kezecskét.

– Tehát te remegtél miattam? Te féltettél engem? Nem szeretnéd, ha elvesznék?

Erre a szóra ismét újra kellett kezdeni a sírást.

A két férfi kénytelen volt még jobban nevetni.

– Ezek a bohók azt képzelik, hogy itt Pozsonyban csak úgy lövöldözik le az embereket, mint a madarat – monda Rudolf kötekedve, s összeölelgeté kedves szép nejét.

Katinka ellenben elfordult Zoltántól, s úgy haragudott rá, hogy olyan könnyen tudja venni a dolgot.

– De hát, kedves kicsikém, azt képzeled-e, hogy engem minden bohó embernek módjában van, hírem, tudtom nélkül megölni? De abba még én is beleszólnék. Nem láttál-e még soha lőni, vívni? Hát félek én valakitől? És éppen egy ilyen szájhőstől, amilyennel a te titkos tudósítód összehoz. Egy ilyen ügyetlen ember, akit mindenünnen kidobnak, elvernek, s aki csak dicsekedni tud, s legfeljebb olyan emberekkel köt ki, mint Tarnaváry bátyánk, akikről tudja, hogy nem értenek a kardhoz.

Rudolf is segített ez eszmét bővíteni.

– Az igaz, hogy gyönyörű hidalgóval rémítettek meg benneteket.

– Valódi Don Quijote de la Mancha.

– Egy gyermekijesztő Bramarbas, akinek a gyávasága példabeszéd.

– Ez pompás tréfa volt akárkitől.

– Hihetőleg valami szenvedő lovag műve lehet – szólt Rudolf, tréfásan karolva át szép neje karcsú derekát, s édes csókot nyomva annak szép piros arcára –, valami szenvedő lovagé, akinek az imádottja nagyon sokat kacsingathatott ránk a színházban vagy a termekben, s aki azáltal hitt bennünket imádottja előtt népszerűtlenné tenni, hogy titeket iderendelt.

A két hölgy végre maga is mulatságosnak találta ez esetet, hogy el hagyta magát csábítani a férfiak jókedvétől, s abban egyeztek meg kölcsönösen, hogy akármint történt, nagyon jól ütött ki, hogy ők hamarább eljöttek egy hónappal a várt időnél, mármost nem is maradnak el Rudolftól egy napra sem többé.

– De már holnapig mégis el kell maradnotok – szólt Rudolf jókedvűen –, mert itt az sincs, ahova letelepedjetek. Elébb rendbe kell hozatnom szállástokat, tehát reggelig csak vándoroljatok át Szenczyékhez, ők úgyis nagyon egyedül vannak; majd holnap azután hozzám költözhettek.

Ez igen természetes volt. Hiszen ez oly rövid idő.

A pitvarnok azonban jelenté, hogy fel van hordva az ebéd. Rudolfnak ki kellett menteni magát. Biz azt nem az ő szakácsa főzte, csak a kaszinóból szokta hozatni, hanem ami tán az ételek választékosságából elmaradt, azt kipótolá a viszontlátás édes öröme, egy-egy gyöngéd kézszorítás, egy tekintet több élvet ad az istenek minden olympi lakomáinál. Estig az asztalnál ült a kis család, vígan tréfálózva, enyelegve. Zoltán ma kifogyhatlan volt az elménckedésben.

– Hogy féltettünk titeket – szólt Flóra, gyöngéden odasimulva férje átölelt karjához –, mikor távol voltunk tőletek; az ember olyankor a legnagyobb veszélyt is elhiszi azokról, akiket szeret.

Szegény asszony! És amidőn a legnagyobb veszélyben voltak azok, kiket szeret, oly nyugodtan, oly aggodalomtalan hajtá le fejét az egyik keblére, s nézett mosolyogva a másikra.

Azok poharat koccintottak szeretteik egészségére. Éljenek azok sokáig, és legyenek boldogok!

Soká nem lehetett fennmaradni; a hölgyek fáradtak voltak a sietős út miatt, nyugalomra volt szükségök. Zoltán magára vállalta, hogy őket elkísérje Szenczyékig.

– Holnap reggel hét órakor jöjj szállásomra – szólt Rudolf Zoltánhoz –, valami dolgunk lesz együtt.

– Hét órakor? – monda Zoltán meggondolkozva. – Eljöhetek.

– Ah, ti oly korán keltek fel? – kérdé Flóra.

– Megszoktuk falusi életünkben – tréfálózék Rudolf, és nejét és gyermekét megcsókolva, megszorítá Zoltán kezét is, és amidőn ilyen vígan enyelegve kezet szorítottak, az egyik gondolta magában: „Jó barát, holnap megbosszullak!”, a másik pedig gondolá: „Kedves gyermek, holnap megelőzlek”!

Zoltán kétfelől karjára fűzé a két hölgyet, s készakarva kerülőt tett velök, hogy mentül tovább együtt lehessenek; milyen boldog lehetett!

Hallhatá, érezheté, mennyire szerettetik; nem volt előtte titok, sőt hit és való, hogy egy drága szívet bír, mely gazdag szerelemben és hűségben, s azt tőle senki el nem rabolhatja ez életben.

Ez életben!

Még Szenczyékhez is fel kellett mennie velök, még ott is végig kellett hallgatnia, mennyire féltve, mennyire szeretve van; midőn elbúcsúzott onnan, a legkedvesebb mosolygás a világon kísérte ki, s a legédesebb hang kérte, hogy holnap reggel tíz órakor jöjjön el értök, őket Rudolfhoz vezetendő.

Holnap reggel tíz órakor! Elhozza-e ezt az órát az ő számára a holnap?

Hetet ütött pontban az óra, midőn Zoltán Szentirmay ajtaján csöngetett.

Hallotta ő a hat órát is ütni és az ötöt is és éjfél után minden órát. Még a nyolcat is meg fogja hallani.

A pitvarnok nyitotta ki az ajtót, s kérte Zoltánt, hogy csendesen lépjen, mert a gróffal szerencsétlenség történt.

Zoltán a földet érzé emelkedni lábai alatt.

– Mi történt? – kérdezé reszketve.

– A gróf korán reggel kikocsikázott, nem vette észre, hogy zekéje oldalzsebében egy töltött pisztoly volt, s amint a lovak megbokrosodtak, ő kiugrott, a pisztoly véletlenül a kerékhez csapódva elsült, s a grófot megsebesítette.

– Veszélyesen?

– Talán nem.

Zoltán értette a többit. Rudolf megelőzte őt a párbajban, és meglövetett; egy pillanat múlva ott térdelt ágya előtt.

A szobában nem volt Rudolfon kívül más, mint az orvos.

A véres öltönyök oda voltak levetve a pamlagra.

A gróf arca most is ugyanazon nyugalmas kifejezéssel bírt, mely mindig sajátja volt. Halk, de töretlen hangon kérte orvosát, hogy engedje egy pillanatra Zoltánnal maradni.

– Kedves Zoltán – szólt a sebesült az előtte térdelő ifjúhoz –, én veszélyesen meg vagyok sebesülve, még fél óráig öntudatomnál vagyok, azután beáll a láz, és másik félóra múlva nem élek. Hogy miért történt ez? Azt te jól tudod, de sohasem fogod senkinek mondani. Véletlen szerencsétlenség ölt meg, ezt mondd családomnak. Ezzel a halállal tartozom neked, tartozom azoknak, kik téged szeretnek ezen a világon és a másikon. Aki engem megölt, most emiatt kénytelen elhagyni ezt az országot, s te többet fel nem találod őt. Amott asztalomon van egy hozzád címezett boríték, azt vedd magadhoz, és majd ha nyugodt óráidban leszesz, bontsd fel és olvasd el; két levél van abban, az egyiket én írtam, a másikat édesanyád, mindketten halálunk órája előtt, annak előérzetében; mindkettő halállal hitelesített. E két irat meg fogja veled tudatni, hogy nincs okod pirulni, midőn emlékeinkre gondolsz, e két irat megnyugtatja lelkedet, ha volna annak még gyanúja a halottak iránt.

A tóduló vér meggátolá Rudolfot a további beszédben, pedig csak lassan, suttogva szólt. Zoltán az orvost akará szólítani, hanem Rudolf kezével intett neki, hogy maradjon. Minek volna pazarlani az időt?

Perc múlva ismét beszélhetett.

– Egy kérésem van hozzád. Hogy e szörnyű mesének vége szakadjon, hogy meg legyen az cáfolva örökre a világ előtt, vedd nőül leányomat. Ez el fogja hallgattatni az átkozott vádat…

Az ifjú úgy zokogott, hogy nem tudott egy szót is felelni.

– Igérd meg nekem, hogy szeretni fogod őt!

A néma kézszorítás felelé az igent.

– Ígérd meg, hogy semmire sem gondolsz egyébre, mint hogy őt boldogítani fogod.

A még erősebben szorító kéz azt látszott mondani: „Igen; hanem elébb bosszút állok érted!”

– Ez ígérettel tartozol az én becsületemnek és az ő szerető szívének.

A haldokló szívét jobban nyomta a halál kezénél az a gondolat, hogy Zoltán is találkozni fog amaz iszonyú emberrel, hogy fel fogja őt futtában is keresni, vagy rá talál várni az, s vakmerően megjelenik a kitűzött órán még egy áldozatra. Azért követelte ez ígéretet oly nagyon.

– Most küldj el családomért! Te maradj mellettem!

Néhány perc múlva ott voltak a haldokló ágya előtt mind a hárman.

Rudolf már nem tudott szólni, csak mosolyogni tudott még reájok.

Flóra nem hiheté, nem volt képes a gondolatot befogadni, hogy Rudolf meghaljon; még tegnap oly kedves, oly vidám, és ma halott. Ez lehetetlen. Ily irtózat nem történhetik meg a világban. Nem is tudott sírni, egy könnycsepp nem jött ki szeméből. Tréfa ez, álom ez, hazugság e látvány? Érzékei csalják.

Rudolf odaszorítá halvány ajkaihoz a kedves nő kezét. Ah, ne tréfálj, szökjél fel ágyadból, nevess, kacagj, mondd, hogy enyelegtél velök, hogy meg akartad őket kínzani, hisz az lehetetlen, hogy te meghalj. Ne tagadtasd meg az Istent!…

Hanem a két gyermek úgy zokog.

Hát ők hiszik, hogy ő meg fog halni? Rudolf odavonja magához kezeiket, s egymásba teszi azokat, úgy szorítja össze mind a kettőt.

A másik kezével Flóráét szorítja kebléhez, s olyan édesen, olyan mosolyogva tekint reá.

Ezek a szép mosolygó szemek úgy megtörnek, úgy elhomályosulnak lassankint, ez a deli arc úgy elsápad, elfehérül, és a nő azt képzeli, hogy az ő szemei homályosulnak el, az ő arca lesz halavány.

Egyszerre lecsúszik mind a két gyöngéden szorító kéz, s erőtlenül esik le a párnára.

– Anyám, anyám! – sikolt kétségbeesetten a leány, Flórát átkarolva; az pedig hidegen, aléltan rogyik le keblére, nem a könny, hanem a nehéz gyötrelem hideg verítéke csorog alá arcán.

Zoltán csengetésére megjelennek a cselédek, jön az orvos is. A két hölgyet el kell távolítani innen. Rudolfnak nincs többé szava hozzájok. Rudolf arca nem mosolyg többé senkire.

Milyen rövid a halál útja…

Az óra háromnegyedet üt nyolcra. Zoltán halkan kérdi az orvostól:

– A golyót kivették-e a sebből?

– Itt van az – szól az orvos –, a mellén bement, és kijött a hátán.

Zoltán elveszi a golyót, és zsebébe rejti. Ugyanazt magát fogja visszaküldeni a gyilkosnak.

Az idő már közel, sietni kell; még egyszer megcsókolja Rudolf hideg arcát, s anélkül, hogy kedvesét megölelné, sietve elhagyja a házat.

Hátha az üdvösség maga várna reá, nem hagyná-e azt el, hogy felkeresse azt az embert, aki Rudolfot megölte!

Alant bérkocsija vár reá.

– Sietve hajts! Tíz perc alatt a ligetben legyünk!

Kőcserepy leánya beteg; nehéz lázbeteg.

Napok óta nincs senkinek nyugta a háznál; egyik orvos a másikat váltja fel. Senki sem találja el valóban, mi a kór oka. Egyik forrólázhoz sejt, másik ifjúkori vérforgásnak tulajdonítja a kiismerhetlen bajt, harmadik himlőt gyanít. Beszélnek-e valaha az orvos előtt arról, hogy a lélek is fáj?

A beteg nem tűrhet senkit maga előtt, egyedül a vak leánykát. Néha olyan okosan beszél, máskor meg összezavar mindent. Egyszer az üres szobában is embereket lát, akik nincsenek jelen; másszor a jelenlevőket sem látja, s a puszta erdőről beszél, melyben eltévedt.

Egy reggelen odaszólítja vak ápolónéját.

– Add ide ruháimat, felöltözöm!

Liza nem meri azt magától tenni, hanem elküldi az ott levő cselédet, hogy kérdje meg a nagyságos asszonytól, szabad-e az. Eveline rögtön siet oda. Már akkor Vilma öltözködik; felveszi ruháit, cipőcskéit felhúzza. Egész teste reszket, mint a nyárfalevél.

– Hová akarsz menni? – kérdi tőle Eveline. – Az orvos megtiltotta, hogy fölkelj. Mit akarsz?

A leány arca, vadul elpirul, sötéten ránéz anyjára, és öltözködik tovább.

Eveline szigorúbb akar lenni; keményebb hangon kérdezi:

– Miért öltözöl?

A leány egészen elváltozott hangon felel:

– Mert meg akarom őt menteni.

– Mit megmenteni?

– Megmenteni őt, hogy meg ne öljék.

– Kit meg ne öljenek? – kérdi Eveline elcsodálkozva.

– Kit? Kit? – szólt a beteg kigyulladt arccal. – Mintha nem tudnátok! Hiszen ti akarjátok őt megöletni. Ti! Ti!

És rámutatott anyjára reszkető kezével.

– Gyermekem, Vilma! – kiálta ijedten Eveline, s odafutott hozzá.

– Ne nyúlj hozzám! Ne nyúlj hozzám! Ti meg akarjátok őt öletni. De én nem engedem, nem engedem meg.

– Miről beszélsz, gyermekem, én leányom? Kedves gyermekem, térj magadhoz!

– Miért akarjátok eltagadni; hát nem hallom talán a kardcsattogást? Hát nem hallom, hogy verekszenek az erdőben, hogy csattognak a kardjaik. Óh, Zoltán, Zoltán, megálljatok! Én jövök. Odarohanok közéjök, kardvasaik közé. Engem öljetek meg! Óh, Zoltán, ne vívj! Tedd le azt a kardot! Megöl az az ember!

A lázbeteg e szavaknál átkarolá előtte térdelő anyját, és érezheté az a forró, égető csókokról, mikkel a beteg leány hagymáza rohamában keblét, arcát, ajkait elhalmozá, mennyire szereti az – nem anyját, hanem azt, akit ők üldöznek.

Ah, ezt nem mondta meg soha a filozófia!

A leány erőtlenül rogy össze, ágyába fektetik ismét; egészen magánkívül van már, összevissza beszél, de minden szavának az a vége:

– Megölik őt, és megölnek engem! Óh, Zoltán, óh, kedves Zoltán!

A tanácsosné ott áll az ágy fejénél, és reszketve szól férjéhez, ki oly sápadt, mint ő:

– Nézd, nézd, és hallgasd, mit beszél!…

Hat órakor vívott Rudolf a spadassinnal, nyolckor következett Zoltán.

A hét óra közbeesett. Ez volt Miklós báró találkája.

A spadassin nem futott el Rudolf megölése után; gondolá, még ráér két óráig maradni; elvégezni dolgát Miklóssal és Zoltánnal, s azután veheti nyakába a világot.

Miklóssal kardban egyeztek meg; egy nagy táncterem üres helyisége volt a viadaltér.

Hét órakor együtt voltak a vívók és segédeik. Az ajtók bezárattak; a segédek tudósíták a feleket, hogy a szükséges előkészületek rendbe vannak hozva.

Azok kezdtek szótlanul vetkőzni.

Milyen pompás izmok, mily szilárd termet mind a kettő. Dabroni meztelen karján minden izom külön élni és mozogni látszik; a két csuklója szabadon mozog, anélkül, hogy a könyök megmozdulna, s egy feszülésre minden izom kidomborodik, csak éppen az tágul ki, amelynek a csapást kell intézni; – Miklós báró herkulesi termetében kevesebb az arány. A természet nagyon is gazdagon akart nála kiállítani mindent; széles vállai egy egész világ emelésére látszanak szánva, és kinyújtott karjánál eszünkbe jut a történet, midőn puszta ököllel küzdött félóráig a dühödt vadkannal. Egy ütés érjen meg ettől az ököltől, és ha vasból vagy is öntve, megtértél alkotódhoz!

Midőn a vívók szembeállíttattak, akkor előhozzák a kardokat. Egyiknek sem voltak azok kezében addig. Jó két acélkard, háromujjnyi széles, lappal fedett vas keresztpajzzsal, minő a vívókardokon szokott lenni. Bizonyosak lehetnek benne, hogy el nem törik az semmi csapásra. És azt jó tekintetbe venni, midőn két oly vívó áll szemközt, kik nem szoktak karcolásra játszani egymással.

Miklós már ekkor tudta, hogy Rudolf meglövetett. Láthatni egész arcán, hogy most is erre gondol. „Miért nem előzhettem őt meg?” – gondolja magában.

– Siessünk, siessünk, uraim! – sürgeté Dabroni a rendes formaságokkal elfoglalt segédeket. – Énreám még egy harmadik is vár.

– Az istenre mondom – szólt Miklós oroszláni morduláshoz hasonlatos hangon –, ez a harmadik hiába fog reád várni!

– Gondolja méltóságod? – szól gúnyos mosollyal Dabroni.

– Azt meglátod.

– Akar még méltóságod valamit látni? – kérdi tőle a spadassin csúfondáros gyöngédséggel.

– Semmit elébb, mint a te véredet! – kiálta Miklós, kezébe ragadva az odanyújtott kardot, s olyat dobbant lábával, hogy az épület megrendül belé.

Mind a két vívó állásba teszi magát; a kinyújtott kardok összeérnek, amint köszörült éleikkel végigcsúsznak egymáson, olyan bántó hangot ad ez, hogy az ember szíve borzad bele.

Egy hosszú percig halotti csend van a teremben; a segédek félrevonultak. A két kard egymáson fekszik. A két vívó szemei egymást keresik, a düh szikráival Miklós szemei, a gúny kígyóigézetével Dabronié.

Miklós kezdi meg a harcot.

Egy merev csapással hirtelen leüti ellene fegyverét, s mint a villám csap egyszerre hozzá, neki a fejének.

Ha a spadassin védte volna magát elkésett kardjával e rettentő csapás ellen, kardostul, fejestül úgy hasította volna az ketté, hogy az ítéletnap sem csinált volna belőle egyet. De ehelyett hirtelen hátraugrott, egész testét hanyatt vetette, kardját is visszakapta, s engedte az ádáz csapást maga előtt elsüvölteni; a kard hegye nem járt messzebb teste előtt egy hüvelyknél.

A másik pillanatban már ismét helyén volt. Legkisebb zavar, megdöbbenés nem látszott arcán. Még inkább ragyogtak szemei, mint a gyakorlott játékosé, ki ellenfelét furfangosan meg tudta csalni.

A támadottból most ő vált támadóvá; a testét előrehajtva, egészen alácsúszott ellenfele kardjának, s cselvágásaival kényszeríté azt sokkal közelebbről védeni magát s ezáltal őt rövidebb távolságra bocsátani.

Miklós segédei a hideg verítéket érzék arcaikon.

Látni lehete, hogy Dabroni sokkal gyorsabb vívó, mint Miklós, ki ellenfele mesterfogásait roppant ereje és lélekjelenléte dacára is nem mindig elég sikerrel bírja meghiúsítani.

Már egy lépést kénytelen volt visszafelé tenni. Ellenfelét ez még merészebbé teszi. Ő is egy lépést tesz előre.

– Ne féljen méltóságod, én követem!

Még gúnyolódni is ráér gyakorlottsági fensőbbsége érzetében.

Miklós haragosan vág hozzá e gúnyra. Dabroni felfogja kardjával a nehéz csapást, s végigeresztve azt kardja élén, a keresztpajzs lapján engedi elveszni annak mérgét, s azzal vissza egy alvágást intéz a báróra, egyikét azon gonosz csapásoknak, miknek sebe gyógyíthatatlan; s amint a báró hirtelen annak védelmére fedetlenül hagyja bal oldalát, egy oldalcsapással odavág nyakához.

Haj! Az éles kard behatott!

A két segéd iszonyodva takarja el arcát. A báró nyakából egyszerre vastagon ömlik alá a vér, elborítva egész mellét.

A következő pillanatban egy irtóztató ordítást hallani; Miklós a düh vak elszántságával rohant ellenfelére. Egy kardvillanás látszott, egy csattanás hangzott és azután – ott feküdt a földön a spadassin, szótlanul és sápadtan.

A segédek odafutottak feleikhez.

– Nincs semmi baj! – dörgé Miklós, kezével befogva sebét. – Egy kis érvágás az egész. De ez nem fog vívni többet! Amazok elszörnyedtek. Az irtóztató csapás keresztülvágta a kardmarkolat védő pajzsát és keresztül a markolatot a kézzel együtt; a spadassinnak nem maradt, csak a csonka karja.

– Istené legyen a dicsőség! – hörgé Miklós, s nyugodtan segítette meztelen melléről letörölgetni a vért, míg az orvos azt a roppant mély sebet nyakán összevarrta…

…Ah, hogy futottunk (mint gyermekek) néhány hét múlva utána, midőn legelőször kijött az utcára, fekete ragasztvánnyal fedve gyógyuló sebét, hogy mutogattuk őt egymásnak, s hogy szerettük volna megcsókolni azt a drága sebhelyet és azt a kezet, amely azt visszaadta!

Pontban nyolcat ütött az óra, midőn Zoltán a ligetbe megérkezett. Segédei már vártak rá.

Fél kilencig semmi hír sem jött ellenfeléről. Akkor érkeztek meg annak segédei.

Odamentek Zoltánhoz, s kimentették ügyfelöket elmaradásaért, aki vele sem ezúttal, sem soha többé meg nem fog vívhatni, miután egy megelőző párbajban jobb kezét elvesztette.

Zoltán valami hideg borzadályt érze végigvonulni lelkén. Nem Rudolf elszállt szelleme volt-e az, ki őt láthatlan alakban védve környezé, és most elszáll tőle, hogy messze, messze, ott a magasban számot adjon azoknak, kiknek megfogadta: mint viselé gondját egyetlen gyermeköknek?…