Két esztendő múlt el e levelek dátumai között, s azon két esztendő, vagy előbbre, vagy hátrább, de mindenesetre nagyon messzire elvitte régi helyéről a világot itt Magyarországon.

Legkisebb hivatást sem érzek magamban bírálatot hozni azon idők küzdelmei felett, midőn két erős pártnézet harcolt egymással a jövő birtokáért, hanem követem krónikaíró Lisznyay Györgyünk példáját, aki jónak látja a Mátyás király után történtekről, rövidségnek okáért, egy szót sem szólni.

Mindannyian fogunk emlékezni azon mozgalomgazdag időkre, midőn a nemzet címeres osztálya, dicséretes országlási vágytól áthatva, megyegyűléseken és azokon kívül szenvedélybe menő elvtusákkal keserítette életét, s minden néven nevezett párt kifogyhatlan furfangú buzgalommal toborzá vezéreit és közkatonáit. Mily nagy eredmény volt, ha egy-egy híres pártvezért sikerült a másik pártnak a maga részére hódítani; mennyi áldozattal járt egy ily eredmény, s mily erőfeszítés, mily pénz- és munkavesztegetésbe került ismét az elpártolt helyét másikkal pótolni, az elveszett csatát újrakezdeni, az eltántorult megyét ismét visszahódítani! Minderről már csak a régieknek van fogalmuk; az újabb koreszmék előtt oly otthoniatlanok ez eszmék, mint a lovaghősök és a trubadúrok korszakai, s egyéb a költészettel határos általánosságai a históriai múltnak.

Akkor senki sem csodálkozott azon, hogy egy szabadelvűségéről híres megyében egy előkelő gazdag család egyetlen ivadékát tizenhat éves korában teljeskorúnak nyilvánították.

Ez az alig tizenhat éves ifjú volt Kárpáthy Zoltán. Saját kívánatára a környék legelső celebritásai veték befolyásukat a mérlegbe, hogy a nagyreményű ifjút a gyámnoki felügyelet alól kiszabadítva, saját sorsának urává tegyék. Elég indok szólt mellettök. Az ifjú két világrészt beutazott, tapasztalatainak eredménye ott feküdt a közvélemény asztalán egy kétkötetes útinaplóban, melynek sorain a tárgyak újszerű felfogását, nemzeties irányát, nagyratörő lelket lehetett észrevenni. Így csak érett ésszel lehet írni, aki így gondolkozni képes, az valóban megérdemli, hogy férfinak neveztessék. Legnagyobb oka azonban a mellette kifejtett buzgalomnak az volt, miszerint benne egy hatalmas bajnokot vélt magának nevelhetni a haladó párt, mely akkor azon megye kormányán ült, s titkos örömmel látta már előre bal oldalra téve át azt a széket a nagy zöld asztal mellett, melyen az ősz nábob annyi esztendőn át a jobb oldalon ült.

E nagykorúsági engedély kivívására fejet csóváltak az öregek, míg a fiatal nemzedék annál hangosabb éljent kiáltott rá.

De senki sem kiáltotta oly hangosan ezt az éljent (tulajdonképpen vivátot), mint tekintetes Maszlaczky úr.

– Vivát! Vivát! Victoria! – hangzék egy, a Szent Mihálykapu melletti sikátorban levő szűk emeletes ház még szűkebb lépcsőjén az ismeretes vékony hang, mely előttünk már mint Maszlaczky úré nevezetes.

A Mihály-kapu Pozsonyban van, azért az emeletes házat Pesten senki ne keresse, melyben Maszlaczky úr még a lépcsőkön kiabál. Egészen útiasan van öltözve, ahogy éppen a gőzhajóról leszállt, s mint aki nagyon jól tudja itt a járást, vágtat felfelé, tarisznyáját hóna alá kapva.

Az említett ház nem épült holmi hercegi lakók számára, sem kapuspáholya, sem előszobája, sem tágas lépcsői nincsenek, hanem ha valami magyar mágnás szállásolta bele magát, annak az inasa kinn előszobázhat a folyosón, mint éppen Abellino Williamja, akit tulajdonképp nem hívnak Williamnak, hanem Ferkónak, s aki jobb szeretné, ha kifizetnék a hátralevő bérét, mint hogy angolul beszélnek hozzá.

– Victoria, William öcsém, victoria! – kiált rá, meglátva az ácsorgó fickót a fiskális, s confidenter legyezget felé a kezével, mit az olyformán akar viszonozni, hogy ő is nyújtja a fiskális úr felé a kezét, ki azonban rossz néven veszi a félreértést.

– Itthon van a nagyságos urad?

– Itthon – felel véghetetlen szánakozást és lenézést tanúsító hangon az inas, s vállvonítva mutatja Maszlaczky úrnak, hogy menjen be, ha kedve tartja. Nem érdemes az egész dolog, hogy az ember jelentést tegyen róla.

Maszlaczky úr derült arccal nyit be a szobába, melybe a belépőnek a legelső dolga az, hogy a szeme világát őrizze, mert az ablakok bíborveres függönyökkel vannak elfedve, s amint a nap odatűzik, okos embernek meg kell vakulni a szobában, melyben minden tárgy rózsaszínűre van festve.

Amint a nagy verességtől magához bír térni a fiskális, nagy megdöbbenéssel veszi észre, hogy senkit sem lát a szobában, míg egy tarka spanyolfal mögötti rejtekből valami gyönge, fáradt hang nem nyögdécsel felé.

– Ki az? Ki van itt?

Maszlaczky úr félénken lépett a spanyolberekhez, mintha attól tartana, hogy valaki csak azért beszél ott olyan gyenge hangon, hogy őt odacsalja, s azután nyakon ragadja, és jól megtépázza. De egészen megilletődött, midőn félrehúzva a papirosliget egyik szárnyát, egy megismerhetetlen, alaktalan vázat látott ott a nem éppen fényűzéssel rendezett fekhelyen szétterülni.

Valóban nagy mértéke kellett a jóakaratnak hozzá, hogy valaki e beesett arcú, sápadt, sovány alakban Abellinóra ismerjen. Haja kihulltával homloka aránytalanul megnövekedett, s a képe olyan vékony volt, s itt-amott átlátszott, másutt meg felverte a borotválatlan tüske.

Sokáig mereven nézett Maszlaczkyra azokkal a mozdulatlan szemeivel, amiknek oly kőszerű színe volt, mintha ó-elefántcsontba volnának foglalva színehagyott zöldes turquoise-ok. Úgy látszott, hogy nem ismert rá addig, míg az meg nem szólította.

– Az istenért, nagyságos báró, méltóztatik talán beteg lenni?

Szaváról aztán ráismert Maszlaczkyra, s telegráfszerű készséggel veté feléje hosszú, száraz kezét, melynek sárga bőrén keresztül meg lehetett számlálni a kék ereket.

– Éppen nem vagyok beteg, drága fiskális úr – monda mosolygással keverve szavait, de amely elsoványult arcára nagyon rosszul illett. – Ha tovább maradna itt, megláthatná, hogy semmiképpen sem vagyok beteg. Au contraire. Ellenkezőleg.

– Ellenkezőleg? Nem értem én azt.

– Ellenkezőleg, új egészséget gyűjtök. Új vért, új egészséget.

– Új vért, új egészséget? – ismétlé gépszerűleg az ügyész, akinek most annál okosabb nem jutott eszébe, mint a mesebeli öregasszony, aki a hétszáz esztendős vért kibocsátotta az ereiből, s azután fiatal lyánkák vérét szivattyúzta beléjök vissza.

Egy asztal volt Abellino ágya mellett, azon egy tányérban fél zsemlye állott, láthatólag igen száraz, és egy marok öregre darált só.

Abellino odamutatott hosszú, sovány mutatóujjával.

– Látja azt ott, fiskális úr?

– Hm. Mi lesz abból?

– Gondolja csak. Most akadtam egy ügyes orvosra, aki egészen új embert fog belőlem teremteni. Új vért, új kedélyt, új egészséget, isten tudja, meddig tartó élettel.

– Nono.

– Kérdi ön, hogy mi által teszi ő e csodát? Egyszerű, uram! Egy fél zsemlye és egy marék só.

– A patvar!

– Mindennap be kell vennem egy adag sót, elébb csak egy szemernyit, most már több latot, egész fél fontig napjában.

– Teringettét, attól szomjas lehet az ember.

– Pokolbeli szomjas, a nyelvem a szájam padlásához szárad, és nem szabad inni egy csepp vizet sem.

– Hát?

– Enni is csak egy száraz zsemlyét szabad, háromnapos száraz zsemlyét, nézze, hogy kopog; csak minden ötödnap engedtetik meg azt egy vízbe mártott zsemlyével fölváltani.

Maszlaczky úr egy darabig csak nézett, hogy higgye-e mindazt, amit most neki beszélnek. Abellino meggyőzte őt szavai valóságáról, ott szeme láttára költve el néhány sólabdacsot, szánalomgerjesztő arcfintorgások között; nyomorult arcának, mely oly vékony volt, mintha valami numizmatikai gyűjteményből kereste volna ki a legviseltebbet, minden vonása az undor, az émely legiszonyúbb kifejezésére torzult, s a lenyelt labdacsok után szemeinek égésén, vékony, elkékült ajkainak tátongó lippegésén ült a legkínzóbb, a legepesztőbb minden állati ösztönök közől, a szomj, a tengerivó szomj.

– De hát nem szomjazik, kedves nagyságod, ilyenkor? – kérdé szánó borzalommal a fiskális, kiben annyira felgerjedt e látványra az emberszeretet, hogy kész lett volna neki egy pohár vizet adni.

– Óh, dehogynem – viszonza az önkínzott, száraz égő nyelvét alig bírva forgatni. – Pokolbeli szomjúságot érzek. Ilyenkor azt képzelem, hogy meg tudnám inni a Dunát. A Dunát meg a Tiszát, meg valamennyi vizeit az országnak. Legyen csak vége a gyógyrendszernek, kimegyek a hegyek közé, beveszem magam egy forrás mellé, ott iszom napestig a jó hűs forrásvizet; azt, azt.

A báró úgy biztatta magát, mint ahogy beteg gyermekeket szokás vigasztalni.

– De kedves báró, hát mire való ez az öngyilkosság? – kérdezé aggódva a fiskális; azon aggódott leginkább, hogy ha el találna halni Abellino elébb, mint a Kárpáthy jószágok Kőcserepy kezére jutottak, a per állapotja nagyon meg fog nehezülni. – Mire való ez az inquisitionalis kínzás?

– Mire való, édes barátom? Nézzen ide!

Ezzel a szóval odanyújtá a fiskális elé halálszáraz karját.

– Látja itt ezeket az ereket? Ugye látja? Az egyik milyen kék, a másik milyen piros. Ezek a kékek a régi rossz vért viszik ki, a régi rossz anyagot, a megromlott életnedvet; ezek a pirosak pedig friss, új, eleven vért hoznak vissza. Látja, milyen lassan vernek ezek a kék erek, tulajdonképen alig látszik, hogy ütnének; az nagyon jól van, ki kell nekik egészen apadni, ahelyett a piros erek fognak megtelni mindig jobban jobban.

(Látszik, hogy a báró úr valami kuruzslótól tanulhatta az anatómiáját.)

– Óh, én egészen új ember fogok lenni! A doktorom biztosított felőle, már három hetet kitöltöttem, még három hét van hátra. És azután kell majd megnézni Kárpáthy Abellinót. Lovat fogok tartani, lovagolok. No, ugyebár, azt tehetem huszonnégyezer pengő jövedelem mellett? Visszanyerem délceg alakomat, meghízom. Nem, nem hízom meg oly kövérre, mint Jancsi bátyám, olyan hassal nem szeretném keresztülélni a világot, de izmos, délceg fogok lenni, a jövő farsangon már táncolhatok. Még meg is házasodom. Bizonyosan megházasodom. Komoly szándékom van reá. Elveszek egy tisztességes leányt, hozzám illő családból, akit megszeretek, és aki engem is szeretni fog. Majd meglássák, milyen szép életet fogok élni. Az orvosom azt mondja, hogy el fogok élni még húsz esztendeig is. Ugyebár, ugyebár, kedves Maszlaczkym, az meglehet, abban semmi különös sincs, hogy a cesszióba bele van írva, miszerint azt a huszonnégyezer forintot nemcsak én, hanem a maradékaim is fogják kapni? Teszem föl, ha meg találnék házasodni. Az bele legyen írva. Okvetlenül fiatal leányt veszek el.

(– Majd elveszed te az öreg kaszást! – gondolá magában az ügyész, fejével pedig ráhagyta a mondást.)

Abellino úgy örült magának! Mennyi önszeretet kell hozzá, hogy valaki hiú ragaszkodásból az élet örömeihez, ily kínzáson vigye keresztül magát. Az indu fakír legalább a mennyország örömeiért visz véghez magán hasonló embertelenséget, amit ez kiáll azért, hogy – az árnyékvilág tükörből látott napjait még néhánnyal megtoldhassa.

– Kedves nagyságos úr, de vajon egész bizonyossággal tudja-e azt, hogy ennek a kínzásnak kívánt sikere lesz? – kérdé Maszlaczky, aggódva kliense állapotján.

– Csalhatatlan a siker! Nem veszi észre hangomon, milyen csengő, hogy megerősödött? No, majd meglátja. Én magam érzem, hogy javulok, hogy erősödnek belső idegeim napról napra már eddig is. Olyan könnyűséget érzek a mellemben, úgy tágul minden pórusom, úgy zsibongnak a gangliák, a májam, lépem szemlátomást lappad; a hallásom kezd megjőni. Minden legkisebb hangot meghallok. Bár próbálja meg. Nyomjon egyet azon a kis repetír-órán az asztalomon, s én megszámlálom, hogy hányat ütött. Egy, kettő, három, négy. Ugye, négyet ütött?

Az ugyan egyet sem ütött, mert nem volt felhúzva, hanem az ügyész ráhagyta, hogy annyit ütött.

– Hát még a szemeim! Nem is lehet hasonlítást tenni a mostani szemeim meg a régiek között. Most egyszerre ráismertem önre, amint belépett, pedig máskor húsz lépésről meg nem bírtam volna ítélni, kicsoda ön; az inasom-e, vagy valami handlirozó zsidó.

(– Üm. A fantáziája nemigen javult a nagy kúrában – gondolá Maszlaczky úr.)

– Még a hajam is mind újra kinő. Nézzen csak ide a fejem tetejére; látja itt ezt a sok apró, fehér szöszforma szálakat? Ebből mind haj lesz. Szép fekete bodor haj, amilyen volt ifjabb koromban; igen szép hajam volt, az egész világ szerelmes volt bele.

Itt felsóhajtott a beteg e szomorú visszaemlékezésnél, s egy pillanat alatt ismét halálszomorú képpé esett össze galvanizált arca, mintha azt hallaná magában mondani, hogy mindaz, amit beszélt, csak hiú hazudság volt, amivel önmagát áltatja, hogy roskadozó, omladozó épület az, melyben lakik, és semmi teremtő erőnek sem lehet már kedve azt egészen újból építeni.

Ez elhallgatási percet sietett felhasználni az ügyvéd.

– Kedves nagyságod, én most örvendetes hírrel jövök Pestről. Annak is nagyon örülök ugyan, hogy nagyságodat a javulás útján látom, e nem annyira kellemes, mint gazdaságos gyógyrendszer mellett; azonban…

– Óh, nem gazdaságos – ragadá ki az ügyvéd szájából a szót Abellino –, nagyon is sokba kerül. Magának az orvosnak minden napra egy aranyat fizetek, amiért felügyel rám.

– Az biz elég sok.

– Hanem a gyógyszerekről ő gondoskodik.

– Már az más. Azonban még inkább kell örülnöm azon, hogy ügyünk örvendetes megoldatása küszöbén áll.

– Hogyhogy? – kérdé Abellino, törekedve magát fél könyökére emelni, hogy jobban hallhasson.

– Kérdéses pörünknek e napokban kelle az ítélőszék előtt fölvétetni. Ahhoz, hogy megnyerjük, meglehetős kevés reményünk volt.

– Csak az istenre kérem, ne izgasson most, hanem egyenesen a végét mondja a dolognak.

– Azt azonban elérhetjük általa, hogy Szentirmayt homályba állítsuk a világ előtt.

– Tovább, tovább, ezt már mind tudom.

– Azt is tudja méltóságod – kedves – miszerint Kárpáthy Zoltán e napokban nagykorúsági engedélyt kért, és azt meg is nyerte.

– Azt nem tudom, nincs is hozzá semmi közöm.

– Kedves nagyságod – monda Maszlaczky úr –, ha én azt tudom, miszerint kedves nagyságod sót eszik, ide nem fáradok, hanem elvégzem a dolgaimat írásban; mert azt jól tudom, hogy mikor az ember sót eszik, akkor türelmetlen; ha énnekem sós ételt adnak a vendéglőben, az emberek szeme közé ugrálok, mint a hörcsök. Már évek előtt mondám kedves nagyságodnak, hogy a mi céljaink létesítésére semmi sem oly kívánatos, mint kedves nagyságod Zoltán öccsének szívbeli nemessége, s azért minekünk különösen ezt kell figyelemmel kísérnünk. Az ifjú odautazott, meg is jött, járt Amerikában is, igen mívelt ifjúvá képezte magát, semmi kicsapongása hírét nem hallani, testben-lélekben ép, egészséges, lelkületére nézve ábrándos és tettek után vágyó. Mindezek helyett, én elhiszem, hogy kedves nagyságod sokkal örömestebb hallaná azt a leírást unokaöccséről, hogy az egy korhely naplopó, haszontalan ember, kinek csak hivalkodáson jár az esze, kinek jelleme nem ér egy fapénzt, aki nem szeret semmit, és akit nem szeret senki. Ez nagyságod magánindulatát nagyon kielégítené. De nem volna belőle semmi haszon perünkre nézve. Ha ő olyan korcs fickó volna, amilyennek őt kedves nagyságod képzelni szeretné, akkor ő azt mondaná az egész Szentirmay ellen folytatott perre, hogy vigye őt a tatár, ahova akarja, tegyenek a gróffal, kinek mit tetszik, ő azért egy fillérről sem mond le, hogy a grófot e kellemetlenségtől megmentse. Még ő maga tréfát csinálna belőle, hogy úgy kell neki, mit udvarolt az anyjának, s legvalószínűbb esetben is félvállról venné a dolgot, jól tudva, hogy hasonló esetekért senki sem lőtte még magát főbe. Szentirmay majd kimenti magát a felesége előtt, majd kibékül vele, a szép kis Katinka pedig már régen el volna nála feledve, emléke régen kitörülve szívéből új meg új szépségek által, akik kegyeikkel éppen nem bánnak fukarul gazdag ifjak ellenében. Azonban egészen másképpen áll a dolog: egészen úgy, ahogy nekünk szükséges, hogy álljon. Tessék reám figyelmezni!

E figyelmeztetés alatt egy előttünk eddigelé ismeretlen egyéniség jött be észrevétlenül az ajtón, melyet a fiskális úr maga után nyitva hagyott. Kövér, borotvált arcú úriember, egy szál frakkban, mely a hasán elöl nem akar összeérni, orcájának két domborulata oly kövér, hogy szinte elvész közötte a kis tömpe orr, mely lyukaival előreáll, mintha ő segítene a szemeknek nézni, melyek szinte hasonló sorsban részesülnek, a nagy kövérség miatt alig adódván nekik hely, ahol mozoghassanak. Csak a száj nem engedte magát kiszoríttatni helyéből, bár kétoldalt sáncot képez mellette a pofakövérség, melyen túl nőni nem szabad, de alá és felfelé annál több meg van neki engedve, kétfelé dudorodva, mint egy-egy kolbász.

Az említett egyéniség már több perc óta áll a spanyolfal mellett felhúzott szemöldökkel, azaz hogy nem szemöldökkel, mert az nem volt neki, hanem azzal a valamivel, ami a szemöldök helyén volt, s orrát feltámasztva nádpálcája gombjával, figyelmezett Maszlaczky úr szavaira; az a két orrlyuk úgy tetszék, mintha nemcsak nézni, hanem még hallgatni is szokott volna.

Mikor a fiskális éppen az érdekeséhez kezdett a beszédnek, akkor előlépett a kövér úr, s pálcája gombjával megérinté a beszélőt.

Az mint a galvanizált fordult egyszerre hátra, s ijedten bámult az idegen jövevényre, két hegyesen előrepödrött bajuszát mintha védelmül tartaná, ím, e másik ránéző szörnyeteg orrlyukai ellen.

– Mi tetszik, uram? Mit akar?

– Én megtiltom önnek a beszélést – felelt az érkezett, s ekkor kitűnt, hogy még a nyelve is oly éktelenül kövér, miszerint alig bírja forgatni szája üregében, s emiatt minden nyelvhangot kettősen ejt ki, s ahol csak lehet, selypít.

– Kicsoda az úr? – förmedt rá Maszlaczky, magához térve az első ijedtségből.

– Én a méltóságos báró háziorvosa vagyok, doktor Mauz.

– Én pedig a nagyságos úr családi ügyésze vagyok, Maszlaczky, s kérdem az úrtól, hogy micsoda jogon tiltja meg nekem, hogy beszéljek, micsoda törvénycikkelynél fogva?

– Uram – szólt doktor Mauz, nyakát kravátlija közé igazgatva –, az orvosok jogai nem alapulnak emberi, hanem isteni törvényeken; én megtiltom önnek a beszédet, mert megtiltottam betegemnek az izgatottságot, és erre jogom volt, mert az orvos korlátlan uralkodója az ő betegének, és a páciens föltétlen rabszolgája az ő doktorának, és én nem engedem meg, hogy itt valaki haszontalan patvarkodásaival az én kúrámat félbeszakítsa.

– Haszontalan patvarkodásival?! – kérdé Maszlaczky úr, s már ekkor felállt a székéről.

– Haszontalan patvarkodásival – ismétlé doktor Mauz.

– Én pedig nem engedem meg – kiálta Maszlaczky úr egy hanggal magasabban –, hogy az én processzusomat valaki elrontsa haszontalan kuruzsolásaival.

A doktor vére főni kezdett ez érzékeny riposztra, s minthogy nála ez indulatot nem lehetett a szemek szikrája által kifejezni, az orrcimpák szokatlan tágulásának kellett e jelenséget magokra vállalni.

– Méltóságos úr! – szólt a pácienshez fordulva. – Én követelem méltóságodtól, hogy ezt az embert bocsássa el rögtön magától, különben én megyek, és sohasem jövök vissza.

Maszlaczky úr lábujjhegyeire emelkedve, viszonza:

– Kedves nagyságos úr, én praetendálom, hogy ezt a dominust dobassa ki innen, vagy én dobom ki az ablakon az egész processzust.

– Ha én itt hagyom az urat a kúra közepén – lihegett a doktor –, akkor mehet ön aztán meggyógyulni a paradicsomba.

– Ha pedig én ott hagyom a pert a levata előtt, akkor mehet ön koldulni az óperenciákra.

Abellino összetett kezekkel rimánkodott összeveszett udvari személyzetének, hogy, az istenért, csendesüljenek le, amivel még jobban összeveszíté őket.

– Majd én az úr rongyos exceptívái miatt kockáztatok egy ilyen remek kúrát.

– De majd én kockáztatok az úr bűzös decoctumai miatt egy tizenkét éves pert.

– Amelyik még másik tizenkét évig el fog tartani, ugye?

– Amelyiknek végét fogja érni a kliensem hat hét alatt, ha addig az úr értetlensége meg nem öli.

– Uram, ezt énnekem ne mondja, én diplomatikus orvos vagyok, ön pedig egy simplex pervesztő.

– Az úr egy sarlatán, az úr egy pénzcsaló, az úr nem is doktor, hanem csak borbély!

– Az úr pedig tyúkprókátor!

A két diplomata azon a ponton állt, hogy a fakultás becsületéért egymást kihajigálja az ajtón. Abellino egy szót nem bírt csillapításukra feltalálni, s csak hosszú, sovány kezeit terjengette feléjök.

– Mit! Mi vagyok én? – kérdé Maszlaczky, mintha nem jól hallott volna, s odalépett a nálánál háromszor nagyobb tömegű ellenség hasához.

– Tyúkprókátor!

– Az úr pedig egy méregkeverő!

– William! William! – jajgatott Abellino, mire aztán bejött az inas, ki is, hogy a harcos feleket egymástól elválassza, azt a furfangot gondolta ki magában, hogy legelébb is Maszlaczky úr fülébe súgta:

– Ugyan, mit tud lármázni vele a tens úr? Nem tudja, hogy minden délután részeg? A részeg embernek még a szénásszekér is kitér.

– Vagy úgy! – monda Maszlaczky úr –, no, akkor hallgatok.

Azután a doktornak súgta William:

– Engedje útjára menni, doktor úr, jó ember az, csakhogy most fel van pálinkázva.

– Már az más – engedékenykedék az orvos, s megvetően elfordult ellenfelétől.

Ez, együgyű hadicsel által sikerült a háborút lecsillapítani.

– Úgy én elmegyek innen – monda gúnyosan a fiskális, kalapját véve. – Az ilyen embernek a szénásszekér is kitér.

– Úgy sajnálom, hogy a szót vesztegettem – monda az orvos, kezeit hátul összetéve, s az ablakhoz sétálva. – Az ilyen állapotban inkább szánalomra és gyógyításra méltó az ember.

Maszlaczky úr az ajtónál állott már, Mauz úr az ablaknál; a fiskális nem állhatta meg, hogy még egyszer oda ne mondja, búcsúszóképpen – Kuruzsoló!

– Pervesztő! – kiálta egyszerre a doktor, fejét hátrafordítva, s csak szája egyik végén bocsátva ki a szót.

Maszlaczky becsapta maga után az ajtót, s a lépcsőkön végiglépdelve, elég hangosan mondogatá utána a többi megtisztelő címeket; nem akart belőle egyet is hazavinni:

– Méregkeverő, mirigyfőző, borbélylegény!…

Melyet meghallva az orvos, utánarohant, s az ajtón kidugva fejét, utánakiáltá:

– Zugprókátor, tyúkprókátor, pervesztő, pénzért hazudó!!!

Az ügyvéd eltűnt a kapu alatt, akkor meg rohant Mauz úr az ablaknak, s azon kihajolva, kiáltozott utána: „Pervesztő!”, Maszlaczky az utcáról fel: „Méregkeverő!”, és mikor már olyan messze elment Maszlaczky, hogy egymás hangját nem hallhaták, akkor is visszafordult, mutatóujjával a képét faragva, mintha ezáltal akarná Mauz úrnak mondani, hogy ő csak borbélylegény, mire Mauz úr egy csomó papirost vett a hóna alá, s azt lehullatá onnan az utcára, ily elmésen fejezve ki a pörvesztés eszméjét.

Abellino félholtan maradt ott magában a küzdtéren. Legnagyobb baj volt, hogy nem tudhatta meg, miért jött Maszlaczky, s mit akart neki mondani Zoltán felől.

Másnap összetalálkozott a két összezördült diplomata a promenádon, melyet az elparasztosodó kor kezdett már akkor sétánynak nevezni, s ezáltal kétségessé tette, ha vajon convenant dolog-e még azon a helyen fashionable társaságoknak megjelenni. A doktor az egyik, a fiskális a másik végén jött az allénak (mit a barbár nyelvújítók szeretnének egyszerűen fasornak nevezni), s amint megpillanták egymást, ahelyett, hogy mint rendes ember cselekedett volna, rögtön hátat fordítanának egymásnak, s visszatérnének, ki merre jött, mind a kettő derült orcával sietett egymás elé, doktor Mauz messziről nyújtotta már a kezét, Maszlaczky pedig sietett azt megragadni és megrázni, ahogy termetétől kitelt, s szíve fenekéből biztosítá a doktor urat, miszerint rendkívül sajnálja a tegnapi esetet, s reményli, hogy a doktor úr szokatlan hevességét a szokatlan körülményeknek fogja felróni, mire doktor Mauz is bátorkodott reményleni, miszerint a fiskális úr tekintetbe veendi sanguinicus temperamentumát, melyről ő már nem tehet, s azzal nagy ölelkezések közt békét és dac- és védszövetséget kötöttek egymással, szentül bizonyítván, hogy újdon barátságukat a legkisebb félreértés felhője sem fogja ezentúl megháborítani, s végre karöltve siettek végig az utcákon, melyek első viszálkodásaik tanúi valának, egész Abellino lakáig.

A két derék úr meggondolta az éjen keresztül, hogy nagy balgatagság őnekik egymással háborút folytatni, miután egyik a másiknak nagy hasznára van. Az ügyvéd úrnak ugyancsak nagy szüksége van rá, hogy egy oly balgatag ember, mint Abellino, mentül tovább húzhassa e földi életét, a doktor úrnak pedig arra, hogy állandó páciensének állandó pénztára is legyen, s e kettős érdeknél fogva célszerűtlen nekik egymás működését paralizálni, amit nem is fognak cselekedni ezután.

Engedjük őket menni karonfogva a magok útján.