Pajtayné még most is szép asszony.
Arca, termete azok közé tartozik, amik sokáig szépek maradnak. Aztán meg – nincs is egyéb feladata, mint hogy szép legyen.
Nem vesződött soha gyermekkel, nagy szenvedélyei nem voltak; az a vihar, ami annyi embernek ősz hajakat hozott, neki még csak egy álmatlan éjt sem szerte. Vannak olyan boldog emberek, akik önmagukban élnek.
Déli tizenkét órára éppen készen van a toalettjével, s igen meg van elégedve azzal a sikerrel, hogy sikerült két roppant szőrhurkát saját haja mögé elrejteni; én nem tudom, ki hitette el az asszonyokkal egy időben, hogy ez a hajuk közé kevert állatszőr valami szép. Hanem hát Corinna meg van vele elégedve, s nekünk mi közünk hozzá.
Most az udvarlókat kell várni, akiknek szépen fel van osztva az idejük: Nro 1. jön 12 órakor, Nro 2. fél egyre, Nro 3. egy után, Nro 4. két órakor. Ezeket külön kvalitásuk szerint kell fogadni.
Nro 1. Derék falusi földesúr. Törkölyi Tivadar; nem fiatal ember már, de jól bírja magát. Komolyan házasodni készül, s nem megvetendő játszma. (Neológjaink a „partie”-t játszmával adják vissza, s én különösen tréfásnak találom azt ezen a helyen.)
Törkölyi Tivadar 12 órakor szokott jönni, mert fél egyre már várja az „Arany sasban” a társaság, s azt nem lehet elmulasztani. Ennélfogva Corinna 12 órakor már felváltja a pipereasztalt az íróasztallal; kiteríti maga elé a nagy számadásos könyvet, s midőn Tivadart meglátja, örvendve kiált fel: „Ah, éppen jókor jön; megmondhatja, hogy kel a gyapjú?” Ennyiért kérik, de nem akarja annyin alul adni. Nem tudja, a szeszfőzéssel fölhagyjon-e a nagy akcíza mellett. Panaszkodik a drágaságról, az ember mindig azon töri a fejét, hogy miben lehetne valamit megtakarítani. A nőt mindenki megcsalja, húzza; tudják, hogy nem ügyelhet semmire.
Törkölyi aztán, mikor pajtásaival összekerül, nem győzi eléggé magasztalni, hogy milyen okos, milyen takarékos asszony ez a Pajtayné, kétségtelenül egészen neki való, mintha csak számára nevelték volna.
Amint pedig Tivadar úr behúzza maga után az ajtót, Corinna illatos szappannal lemossa ujjáról a mindenesetre ráragadt tintafoltot, mert hölgyeknél az rendes, hogy betintázzák az ujjaikat, ha tollhoz nyúlnak; s elcsukva a számadások unalmas lajstromát, a divatképek halmazával rakja körül magát; mert akit vár, a Nro 2., az egészen más zsáner.
A Nro 2., Taréjy Nándor, nevezetes férfiú; az urak báljának részvényese. Egy azok közül, akiknek nagy Magyarországon jog adatott azt mondani: mi urak vagyunk. Nagyszerű helyzet ez! Azonkívül előtáncos a cotillonban. Ez sem mindennapi eset. És tökéletes udvaronc. Ezzel ugyan meg nem lehet az embernek unni magát.
– Ah, nagysám éppen divatlapokkal foglalkozik.
– Óh nem, óh nem. Csak a divatképekkel. Nem egyébért járatom őket, mint a divatképekért; pedig azok sem sokat érnek. Már nézzen ön ide, képzelheti e mellé a sötétlilaszín selyem mellé ezt a szalmaszín díszezetet. Hisz ez valóságos maskara.
– Nagysádnak igaza van: A szerkesztő alkalmasint valamelyik putzhändler kegyelméből közli ez ingyenképeket, ki rokokó ruháit akarja a közönségre kötni. Így csak Szalmaváryné fogna öltözködni.
– Hahaha. (Ez jólesett.) Én valóban kénytelen vagyok bálruháimat Bécsben készíttetni. Az itteni szabóknak nincsen semmi ízlésük. – Pedig vannak, akik még ebből is hazafiságot akarnak csinálni.
– Nevetséges! Egyébiránt nagyon jó nagysádtól, ha a divatlapok tartalmát nem olvassa, mert legalább nem jár úgy, mint én a minap, nem akarom megmondani – hol; egy hölgytársaságban, ahol malapropos valaki belekeverte a társalgásba az irodalmat; azután szó volt az írónőkről; egyszer csak egy delnő interpellál, hogy mit tartok „Paradisa” legújabb verseiről, amik a „Holdsugár” című lapban megjelentek. Én erre azt feleltem, hogy biz én az egész Paradisa neve alatt, modoráról ítélve, nem sejtek mást, mint egy nagyon bagariacsizmás fűzfapoétát valahonnan az alföldről. Erre a delnő nagy kegyesen meghajtja magát: „Köszönöm a bókot, az a bagariacsizmás fűzfapoéta én vagyok.”
– Hahaha, hahaha! Ki volt az? Mondja meg.
– Nem nagysád, azt már nem tehetem.
– Ugye báró Királyváryné? Nem? Ne tagadja. Vagy gróf Zajtayné. Hiába tagadja, úgyis megtudom; ez nagyon mulatságos. Hanem már most jöjjön, mondja el, ki hogyan lesz öltözve az első urak báljában. Mit tudott ki Baltánszkyéknál? Kivel készíttetik a ruhákat? Az enyim még titok. Önnek megsúgom, de tovább ne adja. A pipereárusnőnek megparancsoltam, hogy fejékemet senkinek se mutassa meg, különben sohasem vásárlok nála. De ha ön meg akarja tekinteni…
Hogyne akarna ilyet Taréjy Nándor? Persze, hogy el van a finom ízlés által ragadtatva. Ezt bizony nem is igen utánozhatná minden ember. Csupa gyémánt szoliterek a virágok kelyhében, ez hódító hatást fog elkövetni este lámpafénynél.
– Ez még eredetibb ötlet a minapi ékszernél, mely csupa régi pénzekből volt összerakva, kisebb-nagyobb aranyakból. Soha érdekesebb numizmatikai gyűjteményt nem tanulmányozott még a fiatalság, s mindazok közt nagysád arca volt a legvalódibb királynőkép; valamint e mostani ékszernél is csak nagysád szemei fogják a többi gyémántot felülragyogni.
Ilyen hiábavaló beszédek tetszenek az asszonyoknak.
Fél óra múlva Taréjy Nándor is átengedi a tért másnak, s siet a tizenharmadik párbajt megvívni azon téma fölött, hogy az idei farsang bálkirálynéja Pajtay Corinna és senki más.
Következik a Nro 3.
Corinna most már a divatlapok nyomtatásos részét rakja az ölébe, mert a Nro 3. poéta.
Nro 3.-nak a neve Fellegormi Danó. Látnivaló, hogy csinált név. Így ismerik őt mindenütt, ahol szívesen látják; az igazi nevét csak hitelezői szokták látni váltóikon.
– Nagysád a közelgő farsang éldeletein merengeti lelke sugarait – szólt Fellegormi Danó.
– Óh nem – sóhajt Corinna. – Lelkemet nem érintik a hiúság repke vágyai; egy költeményt leltem itt: a „Harmathoz”. Mily gyöngéd eszme, mily jólesik rokon érzelmekre találnom. Álnév van aláírva; és én azon gondolkodom, ki lehet ő.
Tudja nagyon jól, hogy az az „ő” Fellegormi Danó.
Nro 3. fülig pirul, s azon észrevételt teszi, hogy milyen boldogok a költők, kik azon szerencsében részesülnek, hogy szellemeik minden szép szellemmel szellemi összeköttetésbe jöhetnek.
Az ám; valóságos szellemi török basák.
– Vajon nem ismerne hasonló hangokra nagysád e költeményben? – szól Danó, elővonva félénk szemtelenséggel kebléből egy aranyszegélyű papirkát, s elszavalva belőle szörnyű émelygős modorral egy döcöngős költeményt, melynek címe: „A fogoly madár”; nem valami „rebhuhn”, hanem egy madár, mely fogva van. Nemigen lehet kivenni az értelmét, hogy gyermekvers-e, vagy aesopusi mese, vagy szerelmes allegória, vagy pedig hazafias költemény.
Corinna a legutóbbinak veszi.
– Mintha összebeszéltünk volna. Nézze ön, én éppen hasonló költeményt írtam.
– Hogyan? Nagysád költeményt írt?
– De kérem, ne mondja senkinek. Csak önnek szabad hallani.
– Engedje látnom.
– Nem. Magam olvasom fel. De meg ne ítéljen, tudom, hogy gyönge: „A leláncolt sas”.
Ez már valóságos politikai költemény. A leláncolt sas egy fogoly ifjú, kinek a repüléshez a hiányzó szárnyakon kívül még az a gátló akadálya is van, hogy porkoláb vigyáz a lépéseire.
– Remekmű! Klasszikus költemény! Engedje nagysád, hogy ezt elvigyem a „Holdvilág”-nak.
– Óh nem, nem, nem. Erről nem szabad senkinek tudni. Egyedül ön hallotta ezt. Majd később.
– Oh, mi kár annyi lángoló honszerelemnek önmagába temetkeznie!
A balga! Hogy tud honszerelemről beszélni valaki előtt, akinek körül van a homloka huncutkákkal rakva!
Eredj már Isten hírével Nro 3.; várnak az ebéddel; hadd jöjjön már a Nro 4.
A Nro 4. senki más, mint – doktor Grisák.
Nagy tévedés és százados félreértés gyászos jelensége azon sajnálatra méltó körülmény, miszerint a regényírók a legújabb időkig azon balfelfogásban voltak, hogy a „doctor juris”-okat nem lehet szerelmes szerepekben applikálni.
E nézet amennyire ellene küzd a kor szabadelvű irányának, annál is jobban megcáfoltatik az empíria konkrét felfedezései által.
Óh igenis: tudnak udvarolni, még táncolni is a doctores juris, tudnak konzultációkat tartani szép szemek bírói széke előtt minden honorárium nélkül, szellemi cselszövényeket szőni, törvényes és törvénytelen úton, sőt ami legvakmerőbb állítás, még arra is képesek, hogy egy bíró elé bocsátott ügyet siettessenek: a nősülés ügyét.
Miért ne udvarolhatna doktor Grisák Pajtaynénak?
A jogalap megvan hozzá: az ő eszességének köszönheti, hogy a vitalitiumképpen bírt jószágrész tulajdonává lett, s azt eladhatta. Ezért neki hálával tartozik. Egy életrevaló doctor jurisnak már aztán könnyű dolog a hálatartozásból, ügyvédi fáradság s egyéb expenzák hozzáadásával szerelmi keresetet indítani meg, s azt mint házasságot ekzekválni.
Tehát jogalap van.
De ok is van hozzá.
Doktor Grisák maga legjobban tudja, hogy Pajtayné birtokviszonyai a legjobb alapon nyugszanak. A vételár szolid státuspapírokban van elhelyezve, amik ez idő szerint 7 percentet jövedelmeznek, s Jove favente 8-at is hozhatnak. Ebből „méltóságosan” lehet élni.
Tehát ok is van.
És végre kedvező körülmények is vannak. Az asszonyság elég szép és fiatal, s úgy látszik, maga is hajlandó a doktor úrhoz. Igaz ugyan, hogy több udvarlója is van, de azok fölött a doktor úr van par excellence kitüntetve, ő csaknem mindennapos nála, s rendesen ott szokta magánál marasztani ebédre. Dr. Grisák eddig is úgy érzi már magát a szép özvegynél, mintha otthon volna.
Aztán a dolog természete is úgy hozza magával, hogy Corinna kénytelen a doctor jurist legbizalmasabb titkaiba beavatni. Természetesen. A tolvaj védője is azt mondta védencének: „Barátom, nekem mindent mondj el, ami igaz; majd ami nem igaz, azt hozzáteszem én.”
Egy idő óta pedig sajátságos megbízásban kelle eljárni a doktor úrnak.
A szép özvegy azt bízta rá, hogy egy fiatalembernek, ki politikai vétségért hosszas börtönre van ítélve, lehető korábbi kiszabadulását meg kell akadályozni.
Ez a fiatalember Garanvölgyi Aladár.
Az öreg Garanvölgyi Ádám bizonyosan minden követ megmozdít, hogy a még hátralevő tíz évet kedvenc unokaöccsének elengedjék.
Ezt ellensúlyozni kell.
Adatokat kell rá szerezni, hogy Ádám úr most is annyi rossz dologban töri a fejét, mint hajdan. Fel kell fedezni, hogy tervei vannak, miknek kivitelére öccsét múlhatlanul fel kell használnia. Egyszóval meg kell akadályozni Aladár megkegyelmeztetését.
Hiszen doktor Grisáknak nagyon helyes volt ez mind. Mindjárt detasírozott is egy keze ügyében levő embert, ellátva illő utasításokkal; bizonyos Straff nevű egyéniséget, kit már egyszer hallottunk említtetni.
Már most tehát tudjuk igazi nevét.
Tehát az ál-Petőfi és a többi, amivé átváltozott egész Bogumilig, Straff Péter, senki más: és ez doktor Grisák bérence Pajtayné bizományában.
Hanem azt az egyet mégis szerette volna tudni doktor Grisák, hogy tulajdonképpen mégis mi indok lehet az, ami e szép, ragyogó szemű és mosolygó szájú asszonyt arra bírja, hogy ily kegyetlenül bánjék egy emberrel, aki fiatal? Mert ha az csupán atyafiságos gyűlölet, akkor igen szép; de hátha sértett szerelmi bosszú?
A legközelebbi alkalommal meg is indítá a nyomozást, félig bizalmasan, félig hivatalos tudnivággyal.
– Ugyan mondja meg, nagysád, mi oka van azt a Garanvölgyi Aladárt ily kíméletlenül sújtani? Hogy nagy okai lehetnek rá, arról nem kétkedem.
– Lássa ön, azt a világon senkinek meg nem mondanám; de önnek kell, hogy fölfedezzem, nehogy „valami rosszat” gondoljon felőlem. Midőn férjem meghalt, az öreg Garanvölgyi Ádám addig mesterkedett, míg keresztülvitte, hogy engemet Aladár öccsével eljegyezzen. Pedig nagyon sok bajába került, mert Aladár megholt férjemnek közel rokona lévén, a házassági engedély megszerzése sok időt és utánjárást vett igénybe. Az öregúrnak egyenesen az volt a célja ezzel, hogy ha én Aladárhoz megyek nőül, annak magának is saját szerzett birtoka lévén, az özvegyi jogon bírt jószágrész Ádám úrra visszaesik. Óh, az öreg nagy mester, igen ravasz róka; ahol lehet, berántja az embert.
Doktor Grisákot rávitte a lelke, hogy ráhagyja, hogy „úgy van”.
– Hanem én voltam oly előrevigyázó, hogy mielőtt kezemet odaígértem volna, egy móringlevelet, egy kölcsönös szerződést kötöttem Aladárral, melyben minden vagyonunkat közös birtoknak nyilatkoztatjuk, ami az övé, az az enyim, ami az enyim, az az övé. Aladár könnyelmű ember volt, könnyen ráállt. Nekem tulajdonképpen nagyon kevés birtokom volt akkor, mert anyai örökségem csőd alá volt kerülendő, ezt ő bizonyosan nem tudta. Mielőtt azonban házasságunk végbemehetett volna, kiütött a háború; Aladár egy ízben elment a vörös pántlikásokkal, mint nemzetőri százados; én Pozsonyba futottam, később aztán hallottam hírét, hogy a huszársághoz lépett át; mindenben részt vett, ezredes is lett a magyaroknál; ebből megítélheti ön, hogy micsoda könnyelmű ember volt. Én azalatt várhattam a menyegzőre.
– Hallatlan szeleburdiság.
– Egyszer aztán vége lett az egész tréfának. Aladárt befogták; nem tudta magát kimenteni, mint más okos ember, inkább a más hibáját is magára vallotta; ebből láthatja ön, hogy milyen haszontalan ember.
– Pedig jogot is végzett!
– Ebből aztán az lett, hogy elítélték fogságra. Ez még hagyján; de minden vagyonának elvesztésére.
– Ahá! – szólt doktor Grisák térdére csapva. Most kezdett már előtte világosodni a tájék.
– Mármost, ha ő hirtelenében kiszabadul, a birtokviszonyok meg vannak fordulva; akkor ő volt gazdag, én voltam csőd alatt; most én vagyok gazdag, ő most koldus. Szerződésünk pedig kezében van. Az a szerződés pedig saját gondoskodásomból, úgy összevissza van kötözve vinkulumokkal, hogy amelyik fél fel akarja bontani, nagyon nagy eret vág vele magán. Érti ön már most a dolgot?
– Tökéletesen.
Doktor Grisák el volt ragadtatva e nő bölcsessége által: hiszen ebben egy doctor juris utriusque veszett el! No de amit a természet mostoha intézkedése megtagadott tőle, azt helyre lehet hozni azáltal, ha doctor jurisné lesz belőle; soha jobban összeillő kedélyek egymással nem találkozhattak.
– Kedves nagysád, én egészen helyesnek találom aggodalmait; szerencsére törvényeink az itt említett esetre nézve igen üdvös jogorvoslatokat rezerváltak. Legelső teendője nagysádnak következő ediktális idézést köröztetni hírlapok útján, persze hivatalosan: „Garanvölgyi Aladár, kinek tartózkodási helye nem tudatik, ezennel felszólíttatik a házassági szerződések értelmében keletkezett kötelezettségeinek teljesítése végett alólírt helyen megjelenni, mit ha egy év egy nap alatt megtenni elmulasztana, minden az idézett kötvényekből származó kötelezettségek in contumaciam semmiseknek és felbontottaknak nyilatkoztatnak.”
– Lehető volna ez?
– Óh, van rá több eset. Hasonló úton házasságok is bontattak már fel.
– De hiszen mi tudjuk, hol van Garanvölgyi Aladár.
– Nem tartozunk tudni. A domicílium kérdése nem a beperlő dolga. Hogy a megidéztetés helyére meg nem jelenhet egy év és nap alatt, az az ő hibája; mi nem tartozunk felőle értesülve lenni, s a törvény előtt az nem kifogás. És akkor egy év múlva, hogy minden további alkalmatlan kötelezettséget elhárítson nagysád magáról, leghelyesebbnek ajánlanám a rögtöni férjhezmenetelt, így nagysád egészen biztosítva volna.
Corinna szeme közé akart nézni e szóra a doctor jurisnak; de nem tehette, mert hisz az szemüveget hord; hölgyeknek nagyon alkalmatlan gát ez a szemüveg; nem olvashatnak a férfi szemében, ahelyett saját miniatűr arcképeiket látva meg az üveg tükrében.
No de a dolgot megérteni nem is igen mély vizsgálódás kellett. A doktor úr a megírt receptet mindjárt maga is kész volna bevenni. Majd meglássuk.
– Ezt mégis nem szeretném – szólt Pajtayné, húzódozva a bölcs ajánlattól. – Bizonyos tekinteteket kímélni tartozom.
– Bocsánat, tisztelt nagysád, én sokkal jobban kímélve látom Aladár urat az én ajánlatom által. Ez esetben neki csak egy évig kellene azon gondoskodásban részesülnie, hogy mostani tartózkodása helyét el ne hagyhassa; egy év múlva, ha egyéb akadálya nincs kiszabadulásának, nagysád érdeke nem álland útjában, míg így kénytelenek vagyunk őt szomorú sorsában továbbra is megerősíteni.
– Nem őt értettem, kérem. Saját magamat. Igaz, hogy ez rá nézve kisebb baj volna, de nagyobb lenne énreám. Önnek nincs fogalma arról a türelmetlenségről, amivel az embernek itt minálunk minden tettét bírálgatják. Minden magánügyből politikai kérdést csinálnak. Ha egy kivándorolt honvéd menyasszonya máshoz megy nőül, kígyót-békát kiáltanak fejére; ha valaki pénzét nem hagyja egy bujdosónál ottveszni, azt mindjárt hazaárulásnak mondanák. Ha rólam valami nyilvános fellépés elárulna e kérdésben valamit, a legvakmerőbb rágalmaknak tenném ki magamat. Aztán tudja kegyed, az ember a jó hírét szereti.
– Azonban végtére is – nagysád nincs ehhez a koronaországhoz kötve.
– Arról magam is töprengtem már; de még nem határozhattam el magamat. Hagyjuk ezt későbbre. Most egyelőre maradjunk annál, amire kértem. Este el fog ön jönni teára hozzám?
Ez azt jelentené, hogy most ebédre nem marasztaltatik.
– Igen sok dolgom van – magyarázá az özvegy. – Leveleket kell írnom mindenfelé.
– Nagysádnak oly nagy korrespondenciája van, hogy már azért magáért megérdemelné férjhez menni.
– Csak nem képzeli ön, hogy férjemmel íratnám leveleimet?
– Nem; hanem a levélírások elmaradnának.
– Óh, ne képzeljen ön szerelmes leveleket. Akit én szeretni akarok, annak azt nem adom írásban.
Grisák úr ezt nagyon okos szónak találta, mely eléggé indokolva van, ha az embernek már egyszer az írásban adott szerelmi kötelezettség ennyi fejfájást okozott. Míg aztán a lépcsőkön lement, végigfutott azon levelek lajstromán, miket őhozzá küldött a szép özvegy, s úgy találta, hogy csakugyan nincs azokban semmi szerelmi nyilatkozat. Már pedig ha valaki, hát ő…
Alig húzá be maga után az ajtót doktor Grisák, midőn Corinna ismét íróasztalához ült, s egy finom illatos lilaszín lapocskára, csipkenyomatú szegéllyel, írni kezde:
„Kedves barátom!”
A többi titkos jegyekben van írva.
A levél borítékára ez jön: Straff Péter úrnak, Kápolnán, poste restante.
Straff Péter úr, „kedves barátom”. Szép konstelláció!
Doktor Grisák bürójába visszasietve, egy látogatójegyet talált asztalán, melyen Ankerschmidt lovag nevét olvasá, nehány plajbászvakarítással, melyből az sült ki, hogy a lovag úr délután öt órakor el akar jönni.
– Aha! A yorkshire-iek végett! Még most is azt képzeli, hogy itt ezen a világon ügyvédnek, bírónak semmi egyéb dolga nincs, mint ha valami jámbor farmernek elveszett a lábas jószága, az után szaladgálni. No ez járhat, míg itthon talál.
Hanem a sors ezúttal megbüntette gonosz akaratú szándokaért, mert amint a vendéglőbe benyitott, ahol az elegáns világ szokott dinírozni, hát éppen annál az asztalnál, ahol ülni szokott, találta letelepedve Ankerschmidtet. Az már akkor a desszertnél volt.
– Éppen méltóságodat kerestem! – szóla doktor Grisák, helyet foglalva a lovag úr mellett.
– Bravó, hát akkor nem is kell önhöz fáradnom.
– Óh kérem, de legyen szerencsém. Itt nem végezhetünk ügyleti dolgokat.
– Nemigen sokat kell magyaráznom rajta, amiért önhöz jöttem.
– Értem. Tudom. A yorkshire-iek.
– Ördög, mennykő! Ne hozza ön a yorkshire-i históriát előkiálta haragosan Ankerschmidt; s jó szerencse, hogy indulatát leöntheté egy pohár ruszti máslással. – Az is bolond volt, aki elkezdte az ilyen tréfát. No de vége. Erről egy szót se többet. Másban járok. Egy folyamodásra van szükségem. Valami szépre.
– Készen vagyok.
– Mikor nyugdíjaztattam magamat, azt mondták odafenn: bizonyos lehet ön afelől, hogy akármikor kérni fog valamit, kérelme azonnal teljesíttetni fog. No hát most fel akarom használni ezt az ígéretet. Arra kell egy folyamodás. Írásban. Mert szóval majd elmondom én azt magam.
– Értem – szólt bizalmas suttogással hajolva közelebb Ankerschmidthez a doktor. – Talán valami rendjel ügye?
– A mennykőt! Most is annyi van, hogy nem tudom hol viselni. Aztán kinek mutassam? A parasztjaimnak otthon? Mást akarok én. Valami fogolynak akarok kegyelmet eszközölni.
– Ah, ez igen szép, ez igen nemes. Tán financiális botlásért van elítélve?
– Nem. Politikai vétség miatt.
– Ah! Bizonyosan az aula tagja!
– Nem. Magyar katonaember.
– Tán egy hajdani tiszttársa nagyméltóságodnak?
– Éppen nem az. Nem ismerem. De fel akarom használni minden befolyásomat érte. A neve Garanvölgyi Aladár. Annak a Garanvölgyi Ádámnak az öccse, tudja? Nos, mi a patvar lelte önt?
– Semmi, semmi. Egy halszálka akadt meg a torkomon.
– Halszálka? Mennykőt. A borjúkotlettből. No ilyen rajtam sem történt még, pedig hat esztendeig éltem a menázson!
Doktor Grisák csúnya kelepcébe került; két kliens közé, akik közül az egyik igen jó jövedelem, a másik pedig igen jó kilátás.
– Szabad megtudnom méltóságodtól, mi oka van az érintett urat pártfogolni?
– Az nem tartozik a dologra. Azt nem is szükség híresztelni, hogy én ebben lépéseket teszek, miután amint vége van a dolognak, elfeledjük. Én Garanvölgyi Aladár urat nem ismerem most, nem fogom ismerni azután. Ezt tessék az én részemről úgy venni, mint magánmulatságot. Nem is akarok én semmiféle színpadi szerepet játszani, hogy énnékem tapsoljon a galéria valami nagylelkűségért, vagy tudja patvar, miért. Csak a tényt akarom elérni, minden további vonatkozás nélkül. Akarom, hogy Garanvölgyi Aladár otthon legyen, aztán semmi közöm hozzá. Ha találkozunk az utcán, jó napot kívánunk, s odább megyünk. Azért nem is az a tervem, hogy magam folyamodjam kiszabadításáért, hanem valaki más; én majd azután csak a harmadik személy folyamodásának akarok sikert szerezni azzal a befolyásommal, ami illető helyeken számomra fenn van tartva.
– Úgy? Értem. Az öreg Garanvölgyi lesz a folyamodó?
– Az öreg Garanvölgyi? Ah, barátom, akkor ön nem ismeri az öreget. Az nem folyamodik semmiért.
– Úgy tudom, hogy nagyon szerette unokaöccsét.
– Szerette, de azért nem folyamodik érte.
– Sőt lényeges szüksége is van rá, mert ő maga sok hóbortja mellett, egészen tönkrejuttatja nagy gazdaságát, amit a jól képzett fiatalember igen jó karban tartott.
– Az mind meglehet. Hanem azért az öreg szomszédnak hamarább nyakába szakad a háza, hamarább lerágják a lábáról az egerek a csizmát, mint ő egy folyamodásnak aláírja a nevét. Ezt én jobban tudom. Valakinek másnak kell föllépni. Más közelálló rokonnak.
Doktor Grisák kíváncsian kezde egy fogpiszkálóval működni; vajon ki lehet az?
– Nos; nem találja ön el, hogy kinek kell folyamodnia?
Doktor Grisák rázta a fejét, ő ki nem találja.
– Nos hát ne találja ki. Hanem hát készítsen el egy szép folyamodást; de szép legyen; ne valami száraz stílus, mint ha privilégiumot kérne valaki újon feltalált csizmakenőcsre; hanem illő, méltóságteljes; majd én aztán gondoskodom, hogy az illetővel, akinek folyamodnia kell, aláírassam: azután majd én felviszem azt Bécsbe. Azért csak siessen ön azzal a kompóttal, nem szükség minden szem cseresnyéről külön lerágni a magot. Mikor én olyan idős voltam, mint ön, minden cseresnyét magostól ettem meg. Tehát csak iparkodjék, én megvárom, s együtt elmegyünk az ön szállására. Önmaga megírja a folyamodványt, ezt a segédek kezébe sem szabad juttatni; én zsebembe teszem, s aztán megyünk együtt az aláírást megszerezni.
Doktor Grisák jobban megfőtt e szavak alatt, mint a roastbeef, amit elköltött. Ez szép lesz. Az ő saját kézírása menjen fel, mint folyamodás, a lovag által pártfogolva; holott Pajtayné éppen ellenkező megbízással terhelé meg! Hogy ő maga írjon szívreható esedezést annak az embernek a szabadsága érdekében, aki éppen azt akarja nőül venni, akit ő is áhít.
De nem lehetett Ankerschmidttől szabadulni; csak meg kellett inni a feketekávét szaporán, s igyekezni vele haza a szállásra, ott leülni, s addig föl nem kelni, amíg a kívánt okmány szerkesztve nincsen.
A doktor úrnak az a ravasz ötlete volt, hogy majd ő olyan sok ákombákomot fog ebben a folyamodásban csinálni, annyi törlést beleigazítani, miszerint szükséges letisztáztatni. De csalódott. Amint a lovag végigolvasta a fogalmazást, szépen összehajtotta és a zsebébe tette.
– Kérem alássan, majd egyik írnokommal letisztáztatom.
– Nem szükséges. Jó ez így.
– Csak nem gondolja méltóságod így brouillonban beadhatni?
– Nem bizony. Hanem magának a folyamodónak kell ezt sajátkezűleg leírni szóról szóra.
– De az nem fog elmenni rajta.
– Én el tudok rajta menni, s lediktálom neki magam.
Ezt már nem lehetett megmenteni. A lovag úr kezébe fogta, s azt többé tőle semmi rohammal visszafoglalni nem lehet. Mármost legsürgetősebb feladat e váratlan fordulatról Corinnát értesíteni. A veszély sürgetős; ezt valahogy paralizálni kell.
Szerencsére a tábornok végezve az ügyet, nem akar tovább időzni, hanem rögtön veszi kalapját, s indul dolga után. Doktor Grisák maga is sietős útban van. Neki természetesen Pajtaynét kell minél elébb felkeresni. Az ugyan csak teára várja őt, de ily rendkívüli esetben nem várhatja az ember az audiencia rendes óráit, midőn minden perc rohanó veszély.
A kapu alatt doktor Grisák sürgős indulnivággyal vesz búcsút Ankerschmidttől, s miután kölcsönösen kezet szorítottak, s egymásnak jó éjszakát, sok szerencsét kívántak, és egymást biztosítók afelől, hogy milyen nagy szerencse volt rájok nézve e találkozás, akkor – úgy tapasztalák, hogy mind a ketten egyfelé akarnak menni.
– No ez derék, tehát ismét egy úton megyünk.
A Kristóf téren ismét búcsút vettek egymástól, ismét kezet szorítottak.
– Sok szerencsét.
– Isten önnel.
– Merre tetszik tartani?
– Én a Váci utcának.
– No én is arra megyek.
S a másodszori búcsúzás után is megint csak egy úton haladtak. Nagyon nevettek ők ezen.
Végre aztán egy kétemeletes ház kapuja előtt véglegesen megállt Ankerschmidt.
– De már itt csakugyan búcsút kell vennünk. No kedves doktor, a viszontlátásig.
– Igen örülök – szólt a doktor. S azzal mind a ketten majd odaszorultak a kapuhoz, ahogy egyszerre akartak belépni rajta.
– Mi az ördög? Hát ön is ide tart?
– Hát nagyságod is ide törekszik? No ez rendes.
– S mi olyan szépen elbúcsúztunk már háromszor egyhuzomban.
– Pedig nem is vagyunk egymásnak adósok.
– Micsoda ismerője lakik itt önnek?
– Nekem? – szólt dr. Grisák tétovázva. – Én őnagyságához, Pajtayné asszonysághoz megyek bizonyos ügyekben.
– Bravó! Ez derék. Hisz én is oda megyek, ön legalább már tudja, merre nyílik az ajtó, bevezethet; én csak a ház számát tudtam. ’Sz én is éppen ide indultam. No ez derék véletlen.
Azzal megfogta a lovag a doktor karját, s tolta őt nagy nyájasan maga előtt; az pedig szerette volna őt lehajítani a lépcsőn, ha meg nem lett volna győződve afelől, hogy a lovag hamarább le fogná őt hajítani, ha a „jus fortioris”-ra kezdenének apellálni.
Dr. Grisák egy csínyt tett kisdiák szívdobogásával engedé magát Ankerschmidt által kísértetni, mint akinek valami gonosz sejtelem azt súgja, ha a preceptor megtud valamit, majd olcsó lesz a mogyoró pej!
Ankerschmidt pedig szívesen látandott vendég lehetett Pajtaynénál a legelső adás-vevési viszony óta; mindig is nagyon magasztalólag szokott emlékezni a hadastyán szeretetre méltó tulajdonairól.
Igen is: „szeretetre” méltó tulajdonairól. Mert ne is hízelegjetek magatoknak azzal, ifjú, felbodorított hajú polgártársak, mintha az asszonyok már csak kizárólag titeket tüntetnének ki, s minket ősz, szürke, alig és egészen kopasz „meglett” ifjakat észre sem vennének.
Valóban igen szívesen is fogadák a lovagot. A háziasszony csupa figyelem volt iránta. Őt tünteté ki legjobban vendégei között; tőle kérdezte meg, hogy mit zongorázzon; mellé ült a teázás alatt, s engedte a társaság egyéb alkatrészeit ott, ahol neki tetszett, csoportosulni. Pedig jelen voltak az előtáncos, a gazdász, a költő, s egyéb imádók is, azok Corinna nőismerőit mulattatták, ki itt, ki amott telepedve le, míg Corinna maga a lovagot tartá legérdemesebbnek apró udvariasságok alkalmazására, amiben őt életrevaló tisztelői nem is akadályozták.
Csak dr. Grisák iparkodott untalan úgy ejteni a dolgot, hogy „harmadik lehessen a szövetségben”, mindenféle apropos-kkal au courant tartva magát a két kliens párbeszédének folyama körül.
Fölösleges aggodalom volt. Csupán csak szépségeket mondogattak egymásnak, ahogy szokás a világban.
Később aztán gyérülni kezdett a társaság. Igen dicséretes bevett szokás szerint, minden oltározó úgy osont el, hogy azt senki se tudja; nem mint falusi estélyeken, hogy elébb felveszi a bundát, meg a botosokat, s azután sorban búcsúzik a háziaktól, meg az ott maradó vendégektől. Itt legfeljebb az inas tudja meg, hogy eltávozott valaki, midőn a felöltönyt felsegíti rá. Dr. Grisák is nézegette már egypárszor az óráját, idestova éjfél lesz; mindenki takarodik már, csak Ankerschmidt nem akar még mozdulni az elfoglalt pozícióból, s már a hetedik csésze teát issza; még megtalálja ütni a guta!
Most végre egypár női vendég közbejötte háborítja meg a társalgást, kik mulattatóik elosontával szintén fölkerekednek, s kocsijaikat előrendelik. Már ezek búcsúznak a háziasszonytól. Az kikíséri őket. A lovag állhatatosan ülve marad, mint az ezeregyéjszakai kőlábú herceg.
– Ugyan késő már az idő – szól dr. Grisák, kényelmetlenül feszengve.
– Az ám – helyesli Ankerschmidt –, önnek korán kell felkelni. Miért nem megy haza?
– Megvárom önt, hogy együtt menjünk. Én kocsit rendeltem ide.
– Fölösleges volt. Egyébiránt várjon meg, hanem akkor még töltsön magának egy csészével, mert ráér.
(Üm. Ennek ugyan megtetszett itt.)
A lovag hozzáfogott, hogy rumot égessen cukorral a teáskanalában.
Corinna visszajött, s újra letelepedett mellé; dr. Grisák oldalvást ült le, nagy kedvetlenül könyökölve egy kis etazserre.
– Nagysád vendégei már elmentek mind? – kérdé Ankerschmidt.
– Óh, az nem tesz semmit – sietett őt megnyugtatni Corinna.
– Sőt nagyon szeretem, hogy valahára egyedül szólhatok nagysáddal.
Corinna kétkedő szemmel inte dr. Grisák felé.
– Óh, a doktor úr előtt lehet szólanom – szólt Ankerschmidt, lassúdan csepegtetve az égő rumot kanalából a teába. – Ő be van avatva.
Mi lehet ez? – kérdezé magában Corinna, míg dr. Grisák kényelmetlenül feszengett helyében.
– Nagysád, mint tudom, menyasszony – szólt Ankerschmidt, nyájas bonhomiával tekintve Corinnára.
– Óh nem, óh nem – szólt ez fülig elpirulni akarva.
– De én úgy vagyok értesülve.
– Óh kérem, énnekem semmi szándékom férjhez menni.
Így védik magukat azok, akik azt akarják, hogy megcáfoltassanak.
– Tudom, tudom. Egy kellemetlen körülmény. Nagysád mindenkit visszautasít, és ennek senki sem találja ki az okát. Én már tudom azt. Ne tessék zavarba jönni. Kegyed jegyese fogva van. Én tudom jól. Mégpedig olyan hosszú időre, hogy mikor ismét maga előtt fogja látni, már akkor egy elmaradt ifjúság alkonyán nyújthatják egymásnak kezeiket. És nagysád titkolja bánatát, s azt mondja, nem megy nőül soha. Én ezt nagyra becsülöm. Én meglehet, hogy ellenség voltam, amíg verekedtünk; de minek üldözném azt, aki már nem is védi magát? Én azt mondom, hogy nagysádnak rövid időn boldognak kell lenni, mégpedig az által, akit oly messze elveszettnek gondol.
Corinna meglepetve nézett Grisákra, ki minden lehetőt elkövetett, hogy inggallérát oly magasra felhúzza, hogy egészen elrejthesse magát mögötte.
– Kereken kimondva – szólt Ankerschmidt lovag –, én intézkedni akarok, hogy egy megkegyelmezési folyamodványi a legjobb helyre legjobban ajánlva eljusson, s kezeskedem a sikerért, hogy két hónap múlva Garanvölgyi Aladár itt lesz nagysád lábainál.
Doktor Grisák szükségesnek találta e szavaknál egy pohár vizet okvetlenül meginni.
Corinna zavartan és közönyösen hebegé.
– Nem értem.
– Óh, pedig ez nagyon egyszerű.
Ankerschmidt zsebébe nyúlt, s doktor Grisák kétségbeesésére a sokszor említett fogalmazást vonta elő.
A doktor érzé, hogy el van veszve.
– Ez egy igen szép folyamodás, melyet nagysád tulajdon szép kezecskéjével fog letisztázni. Kell, hogy lássék rajta a szerető kéz reszketése. Ha egypár betű kimarad is belőle, annál jobb; arról fog látszani az érzelem valódisága. Ezt nagysád aláírja, s aztán együtt felmegyünk Bécsbe. Én személyesen elkísérem mindenüvé, ahol megjelennie kell, s biztosítom felőle, hogy ha valami, úgy ez a kérvény nem fog tagadó válasszal visszajönni.
Doktor Grisák úgy érzé, hogy két éles nyíl ahhoz a fotölyhöz szegezi, amelyben összeroskadva ül; e két éles nyíl Corinna két szeme. Megismerte a fogalmazáson a doktor írását.
Vége neki!
Corinna ereiben forrt a méreg. Ez az együgyű vénember ahelyett, hogy kapna az alkalmon, amidőn egy szép szalmaözvegyet, egy „res nullius”-t lát maga előtt, micsoda zavart akar előidézni; s még azt kívánja, hogy ezt mint nagylelkűséget írják fel az árjegyzékébe.
De az a másik! Az a törvényes ember, aki mindent jól tud. Nem tudta lebeszélni e balga szándékáról a hadastyánt? Még ő fogalmazta számára azt a fatális kérvényt.
És ezt ő saját kezűleg írja le!
És ő maga járjon utána annak, aminek bekövetkezésétől retteg. Óh, ezek a férfiak érdemesek volnának mind arra, hogy egytül egyig mind be legyenek zárva föld alatti börtönökbe, ahol halálra epedjenek egy óhajtott asszonyi hang hallhatásaért.
A lovag csak kavargatta csészéjében az égetett cukrot.
Egészen meg volt elégedve a theater-couppal, s semmit sem várt kevesebbet, mint hogy a szép özvegy sírva fog vállára borulni, s kezét megcsókolni törekszik, amit ő telhetőleg meg fog akadályozni.
Corinnának most hirtelen egy státuscsíny ötlött eszébe, jellemző arra nézve, mennyi erő s mennyi gyöngeség tud párosulni egy asszonyi szívben.
A kérvényt összehajtá, s visszatette a lovag elé. És azzal hideg hangon, de tört lélegzettel mondá neki:
– Uram, mielőtt önt ismertem volna, kész leendtem e lépést megtenni; de „most, aki önnek ellensége, az nekem is ellenségem”.
Ez vallomás in optima forma! Nem akarom régi vőlegényemet kiszabadítani, hogy „önnek” útjában ne legyen.
És ez egyúttal aztán kosár is doktor Grisáknak.
Ankerschmidt összeszorítá ajkait, nagyot nézett azok alul a sűrű szemöldök alul Corinnára; azzal csendesen visszadugta mellékzsebébe az iratot, s begombolá kabátját.
– Késő az idő, doktor úr. Mehetünk.
– Nem issza meg teáját? – szólt marasztaló hangon Corinna.
– Köszönöm. „Elég volt.”
Minden elég volt már a lovagnak.
Egy hideg főhajtás után búcsút vett, és eltávozott. Doktor Grisák leforrázva ment a sarkában.
Ott nem maradt volna ezúttal egy másodpercig egy miniszteri tárcáért.
Elébb végig kell otthon gondolni, hogy micsoda paragrafusokkal védelmezze magát Corinna megtámadásai ellen, hogy kerüljön felül incattusból actorrá; most pedig csak az a feladat, hogy retirálhasson el szerencsésen a hadastyán fedezete alatt.
Ankerschmidt egy szót sem szólt a lépcsők aljáig. Ott, amíg megálltak, doktor Grisák bérkocsijának előjártára várakozva, rátevé kezét a doktor vállára.
– Hallja, doktor úr. Látta ön már, mikor egy kutyának hat kölyke van, aztán csak egyet akarnak belőle megtartani, amelyik legkövérebb, a többit pedig elássák elevenen?
A doktor bámulva néne rá e kérdés után; mit akar vele?
– No hát azt mondom önnek, hogy olyan elevenen elásott fölösleges kiskutyának lenni sokkal kegyelmesebb fátum, mint lenni azon asszonyság vőlegényének. Jójcakát, doktorkám.
Azzal otthagyta őt kocsijába szállni, ő maga gyalog ballagott haza. Ő nem félt gyalog járni egyedül a barbárok fővárosában.