Ankerschmidt lovag, mint vértes őrnagy, több évig lakta Magyarországot; tanulta ismerni annak alföldi városait, s akkor igen jól érezte magát itten.
Következtek azután olyan évek, amikben egykori ismerőseit, köztük fegyvertársait is, mint ellenségeket látta maga előtt. Ez is bevégződött.
Sebei, miket a hajdani jóakaróival tett vitában kapott a harcmezőn, okot adtak neki, hogy a további szolgálat alól fölmentesse magát, s a magányéletbe vonuljon vissza.
Neje bécsi bankár leánya volt, kinek halála után mintegy félmilliót kapott.
Az akkori pénzviszonyok meggondolása, amik a mostaniaknál semmivel sem voltak jobbak, oda vezette a hadastyánt, hogy legjobb lesz a pénzt valami elpusztulhatlan birtokba fektetni. Magyarország akkor új Amerika volt, ahol Ritter von Ehrenfels nyomán talán ingyen is lehetett földhöz jutni, de kész fizetésért bizonyosan igen szép jószágokat lehete megszerezni. – Az országban egyszerre hetvenmillió bankjegy vált hamuvá vagy ereklyévé; sok ember el volt adósodva, igen sok megrigázva (dérangée); kevés konkurrens, sok eladó. Kétségtelenül igen jutányosan lehetett akkor igen szép birtokrészekhez jutni.
A lovag nem is az az ember volt, akit aprólékos akadályok elriasztottak volna. Határozott jellem, szokva küzdelemhez és parancsoláshoz, bízott az új rendezés vaskeménységében, s nem kevésbé saját hadvezéri taktikájában.
Családi ügyésze, dr. Grisák, kit alkalmas birtokvásárlással megbízott, igen szerencsés vételt tett számára a Pajtaynétól megszerzett vitalitiummal. Kétezer hold legjobb termőföldet megkapott százhatvanezer forintért, ami bagatell volt érte. Többi pénzét használhatta beruházásokra. E vétel módjairól bizony nemigen sokat tudott meg a lovag, csak később fedezte fel az ócska kastéllyali servitust, s miután azon nem lehetett segíteni, megnyugodott benne, s eléje építkezett.
Meg is lehetett Ankerschmidt gazdaságát nézni, mert ez ritkította párját a vidéken; volt neki gőzmalma, cséplő-, arató-, darálógépei; minden gazdasági épülete cseréppel fedezve; pálinkafőzője, hizlalói, pompás mürzburgi tehenészete, yorkshire-i sertései, egyiptomi múmia-búzája, cukorcirokja, gyönyörű répa-, repcevetései; s hogy mindenből meglegyen a java, a jószágfelügyelőtől kezdve az utolsó szolgalegényig mindennemű gazdaszemélyzete a munkás, józan cseh népből telt ki. Elővigyázati rendszabályai is kielégítők voltak; minden kívül járó cselédje: vadász, erdőkerülő, kondás, finom drótcsövű duplapuskákkal volt ellátva, a kastély tornyában lármaharang, aminek hangjára strategice össze kellett bizonyos ponton vonulni az őrseregnek, s netaláni vakmerő támadásokat erélyesen visszautasítani; minden ól, pajta, csűr el volt látva messziről meglátható fényes címereivel a trieszti „azienda assicuratrice”-nek, még az asztagokon is láthatók voltak azok póznákra szegezve, hogy a gyújtogatóknak elvegyék a kedvét. Éjjel pedig kürtös őrjárók cirkáltak a kastély körül, távol tartva attól minden veszedelmet.
Így aztán csak lehetett nyugodtan élni Magyarországon „is”. A túlsó faluvégen levő másik kastélyról csak annyi tudomása volt a lovagnak, hogy abban valami mogorva kuruc táblabíró lakik, aki valamely, a lovag által fel nem fogható törvénykezési szubtilitás miatt sógorasszonyára neheztelvén, e haragját a vevőre is kiterjeszti; meg más egyébért is haragszik, amit ismét nem ért más, mint a miniszterek odafenn meg a képviselők idelenn; de akivel össze nem zördülni nagyon könnyű, miután sehova sem jár és útban nincsen.
A lovag még 48 előtt özvegyen maradt, két leányát akkor nevelőben hagyta; azután, hogy jószágbirtokossá lett, egy bécsi nevelőnő felügyelete alatt elhozta őket magával Magyarországra.
A leányok nagyobbika már akkor bálba járni való volt, a kisebbik pedig még abban a korban, amikor még nincs officiose megengedve a regényolvasás.
Hermine kisasszony magas, büszke szépség volt, vonásaiban sokat hasonlított atyjához; annak a keselyűorra, csakhogy nőies finom metszéssel; annak az erős szemöldei, csakhogy nem oly kegyetlenül összeráncolva; annak a kék szemei, csakhogy némi ábrándos mélasággal fátyolozva, s annak a gödrös álla, csakhogy őnála a természettől simán, nem a borotvától, mint az öregúréi, ki még aztán hosszú bajuszt is viselt, amit 48-ban kezdett ereszteni, az ideig a tisztikar simára borotvált ajkkal jellemezvén magát, s azután meg igen eredeti divat lévén a bajusz tekintélyét azzal is növelni, hogy a kiborotvált szakállból egy csomót folytatásul hozzá adnektáltak.
A másik kisasszony, Eliz, inkább hasonlított anyjához, akit mi nem ismertünk. Kicsiny, gömbölyű, eleven termet, szénfekete göndör haj, villogó szemek, minden pillanatban készek sírásra és nevetésre; piciny száj, melynek beszélni vagy dalolni kell mindig, és amellett a legháladatosabb kedély, mely rossz benyomást hamar felejt, a jót sokáig tartogatja.
Éppen ebéd ideje volt, midőn egy tisztelt bujdosót bejelentének a Ritternél.
A család az asztalnál ült, az inas azt mondá, hogy egy szerencsétlen úrforma ember kíván bebocsáttatni.
– Ha szerencsétlen, jöjjön be, ebédeljen velünk – mondá a lovag, kinek szigorú arca, katonás tekintete erős ellentétben állt kedélyhangulatával.
– Én átadom neki a helyemet – szólt fürgén felszökve Eliz.
– De Eliz, mit gondol? – utasító őt rendre Natalie kisasszony, a nevelőnő, egy szörnyű bölcs, tudományos és szenzitív, de amellett nagyon sovány delnő. – Ön maradjon helyén. Georg fog terítéket tenni az asztal végére.
A szerencsétlen úr belépett. – Megállásában, előlépésében volt valami az üldözött világfájdalomból. Szemeinek csendes lehunyása, az összeharapott ajk tanúsítá, mily benső küzdelmébe kerül emberek jószívűségéhez folyamodnia. Midőn a lovag elé lép, midőn meghajtja magát a társaság előtt, nem bír egy szomorú sóhajt visszatartani keblében, s hangja tompa, hangja fulladt, midőn e szókat kell rebegnie:
– Uram, én egy üldözött szerencsétlen vagyok.
– Tudom, tudom – szólt a lovag, kurtán végét szakítva az önbemutatásnak. – Foglaljon helyet. Éppen jókor jött, még a levesnél vagyunk.
A bujdosó olyan hosszú, reszketeg fohásszal ült le a mutatott helyre, mintha siralomházi lakomához ülne, s gondja volt rá oly érdekes arcot csinálni, aminőt csinálhat valaki, mikor idegen nők pillantásait sejti.
Lovag úr – szólt a boldogtalan, miután leveseskanalát megmeríté –, azon nemes leereszkedés, mellyel ön egy üldözöttet fogad, önnek díszére válik; nem vesztegette ön azt érdemtelenre. Én is ön oldalán harcoltam.
– Úgy? Az nagyon szép. De egyék ön, mert elhűl a levese.
– Köszönöm. (Következett egypár kanál leves, közbe egy kis pátosz.) Szolgáltam igenis. (Két kanál leves.) Véremmel, életemmel. (Három kanál leves.) Harcoltam az igaz ügyért, utolsó leheletemig. (Még egynéhány kanál leves.) Nem féltem a haláltól, nem rokonaim üldözésétől. (Megint kanál leves.) Feláldoztam mindenemet. Végre életemet is. (Most már csakugyan meg kellett pihenni a boldogtalannak, miután sem feláldozni, sem felkanalazni való nem maradt előtte.)
– Micsoda ezrednél szolgált ön? – kérdé a lovag gyanús orrhordozással.
– Nem kényszerítve harcoltam, uram; ez legnagyobb büszkeségem. Szabadcsapatnál voltam.
– Miféle szabadcsapatnál?
– A Szirmaynál.
– No, azok engemet egyszer szépen cserbenhagytak. Bagázsiát fedezni voltak rendelve, s egy huszárcsapat közeledtére mind láthatatlanná lett; én szinte két tűz köze szorultam miattok K… alatt. Ön is ott lehetett akkor! Mert más esetre nem emlékezem, hogy a testemhez közel lett volna ez érdemes testület.
– Ott voltam – kiálta a boldogtalan, a körülhordott marhahúsból egy döféssel két szeletet szúrva keresztül. – Egyedül maradtam ott, míg társaim elpártoltak. Küzdöttem a túlnyomó ellenséggel, mint Horatius Cocles, egyedül egy fahídon, mely a mély Hernádon átvezetett; míg végre az ellenfél ágyúkat hozatott, s egy fáradt tizenkét fontos mellbe találva, eszméletlenül döntött le az árokba.
– Teringettét! Ilyen merész dolgokat ne mondjon ön! – kiálta közbe a lovag, türelme fogytán. – Tizenkét fontos fáradt golyó. Akit ez megtalál, az holt ember.
– Nagyon fáradt volt már – magyarázá a jövevény.
– Akármilyen fáradt! Mikor a földön gurul is, még mikor mászik is, megöl egy embert, aki útjában áll. Egy tizenkét fontos golyó! Ördög lelke! Az igen nagy úr! Miért nem vesz abból a májas gombócból a hús mellé?
A hős csakugyan jónak látta artilleriai tanulmányait a májgombócokkal folytatni, amikből öt-hat által találtatva sem esett el. Az így támadt néhány percnyi hallgatás egyúttal jellegezheté csendes neheztelését önfeláldozásának tagadólagos fogadtatása miatt.
Csak amint az utolsó falatot meghengergeté a paradicsommártásban, akkor látta jónak felsóhajtani.
– És emiatt kell nekem száműzve bujdosnom tulajdon hazámhan.
– Hogyan? – kérdé a tábornok. – Hiszen a kormány, mint tudom, méltányos volt az érdemesekkel. Nem kapott ön hivatalt?
– Elüldöztek belőle. Mindenütt orgyilkosok fenyegettek. Bujdosnom kellett.
– Nem volt önnek édesanyja? – kérdé érzékeny hanglejtéssel Natalie kisasszony.
– Azt megölték ellenem való bosszúból.
– Szörnyűség! Hát testvérei voltak-e?
– Azokat is mind megölték. Két szép húgom. Oly virulók, oly szépek, mint a két kisasszony itt. Azok is halva, megölve. – És itt a bujdosó jól dresszírozott szemeiből két könnycsepp hullott alá a kotlettre; megette úgy, még citromot is facsart rá.
– Szegény ifjú! – sóhajtott csendesen missz Natalie.
A lovag nem volt ilyen nagyon meghatva. Valami más irányba téríté át a beszédet.
– S miért hagyta ön el Garanvölgyi úr pártfogását?
De már ez a kérdés csakugyan úgy meglepé a szerencsétlent, hogy az éppen szájába dugott falatot rágatlanul nyelte le.
– Hogyan méltóztatik? – kérdé elbámulva.
– Hogy én hogyan tudom önnek ottlétét? Igen egyszerűen: ott vadásztam a hegyek között, s megláttam önt, amint a kolna tornácán ült. Vadászom aztán megmagyarázta, hogy ön kicsoda; hanem az úgy adta elő, hogy ön valami menekült honvéd vagy kormánybiztos a magyar táborból, s ezt én valószínűbbnek is tartottam.
– És – méltóságod – mégis – megtűrheté?
– Azt érti ön, hogy tudtam és nem adtam föl?
– Nemes szívre mutat.
– Uram! – kiálta fel indulatosan a lovag, kit a jövevény elismerő szemmeregetése már bosszantani kezdett. – Én medve voltam, ki marakodtam magamhoz hasonló medvékkel, de vizsla sohasem, ki a vadász számára foglyokat fürkész.
E kifakadásból szondírozhatá a jövevény a lovag kedélyét, hogy ott igen sok rétegen kell keresztülfúrni, amíg az ember az eleven vízérre talál.
Tehát odább ásott.
– Garanvölgyi valóban azt hivé, hogy én a forradalmi párthoz tartozom, s azért rejtegetett magánál.
– No, ez természetes. Mindenki ragaszkodik azokhoz, akikkel egyetért.
– Óh, de én nem értek vele egyet – iparkodék magát purifikálni a jövevény. – Ezért is hagytam őt el. Az egy igen veszedelmes ember. Mind ő maga, mind számtartója, Kampós, örökösen konspirációkon törik a fejőket. Engemet is felszólítottak, hogy vegyek benne részt; rám bízták legveszedelmesebb titkaikat, hol vannak fegyvereik elásva, kikkel korrespondálnak külföldön…mikor szándékoznak…
Ankerschmidt lovag hevesen ugrott fel helyéről.
– Uram, ne folytassa tovább. Amit ön beszél, azt nekem nem szabad hallanom. Ezt a témát ne hozza többet elő. Az én házamnál nem szabad denunciációnak hallatni magát!
A „praesumtiv” Marczián Richárd jónak látta ez erélyes riposztozásra hátravonulni. Hiszen nem akart ő e helyen árulkodni. Nem is azért beszélt itt, sőt éppen azért mert ily nyílt lenni. Egyébiránt „lojális” érzületét nyilvánossá tenni nem mulaszthatá el stb.
A gouvernante igyekezett azután a társalgásnak szelídebb jellemet kölcsönözni. Áttért a beszéd színművekre és táncvigalmakra. Beszéltek a Prófétáról és Fidesről. Ebéd végeztével Richárd elárulá zeneképességét, s zongorához ült; eljátszotta a Radetzky-indulót, a Próféta nyitányát, Lucia magándalait; míg egyszer Eliz kisasszony azon kívánságát nyilvánítá, hogy szeretné tudni, milyen lehet egy csárdás. Arra a jövevény megneheztelt, és felállt, olyant nem szokott játszani. A gouvernante megdorgálta a kisasszonyt: „quelle idée”, az pedig trillázva szökdelt át a szomszéd szobába.
Azután Hermine kisasszony ült le a zongorához, s különféle „réverie”-ket bocsátott közre, kitűnően nem ragaszkodva semmi ütenyhez; kísérte azt a jövevény obligát ájuldozással.
Később a hölgyek saját termeikbe vonultak; a lovag pedig átvezette vendégét a pipázószobába.
Itt alighogy magukra maradtak, Ankerschmidt saját és vendége szájába egy-egy szivart dugva, kordiális egyenességgel rátevé két kezét annak két vállára, s így szólt hozzá katonás őszinte hangon:
– Hallja ön! Én kitaláltam, hogy ön kicsoda. Ön egy üldözött, menekvő forradalmár, ki a haditörvényszékek vaskarjait kerülgeti, s minden egyéb, amit ön beszél, csak ezt maszkírozni való tréfa. Legyen ön bizalommal hozzám. Én bírok egy kis befolyással itt-amott, ha akarja ön, eszközlök ki számára amnesztiát; vagy, ha jobban tetszik, útlevelet külföldre.
Marczián Richárd keblére tevé kezét, s égre emelt szivarral esküvék, hogy ő nem alakoskodik, ő igazat mondott. Ő lojális érzelmeinek áldozata, s honfitársai üldözése elől menekül.
– No – jó – szólt a háziúr. – Akkor hát maradjon ön itt, ameddig tetszik. A vendégszoba fűtve van; a folyosón balra fekszik 11. sz. alatt. Amikor akarja, félrevonulhat.
És azontúl nem szólt bele, akármit beszélt előtte Marczián; kényelembe tevé magát az egyik bőrpamlagon, s a bujdosó nemsokára azon vevé észre, hogy Ankerschmidt lovag, amikor ő legjobban magyarázná előtte a bányavárosi hadjáratot, javában horkol, és elejti szájából a kialudt szivart.
Ekkor aztán a szivarládából vagy öt-hat darabot oldalzsebébe nyomva, ő is idején levőnek látá új szállása után nézni, amit minden kérdezősködés nélkül meg is talált; addig azonban, amíg a folyosón a 11. számig végighaladt, még a közbeeső ajtók kulcslyukain is benézegetett; az embernek jó, ha többet is lát. Evégett lábhegyen is szokott járni, mint a macska.
Látott is valamit. A 10. számban, mely szintén valami vendégszoba lehetett, de ezúttal fűtve nem volt, ami látni való a hideg kandallóról, ott ült egy asztal mellett Eliz kisasszony, és írt nagy sebtén valami levelet. Gyakran lehelt a körmeire, mert meg voltak gémberedve.
Innen Richárd szép csendesen benyitott a 11-be. (A kastélyban minden szoba számozva volt.) Ott fel volt szítva a tűz a kandallóban, az ágy tisztán felvetve, a vendég kényelméről gondoskodva.
Azon gondolkozott, hogy vajon mi lehet az, amit Eliz kisasszony oly féltve ír a hideg vendégszobában. Jó az embernek mindent megtudni.
Nemsokára nyikorgott az ajtó; Richárd kinézett a kulcslyukon, s egy kis ökölnyi gyerkőcöt látott belépni a 10. számba.
A tacskó alig volt több hatévesnél, s olyan furcsa volt a magas kalapos, harisnyás egyenruhában. Ez a kisasszonyok „leib” gárdistája. Asztalnál ő szolgált fel nekik.
Vajon hova küldik?
A kis fickó nehány perc múlva visszajött, s egy levelet látszott kalapjába dugdosni. Együtt jött vele Eliz kisasszony, s susogva mondá: – Az angolkerten keresztül menj.
Richárd mindent jól látott és hallott.
Amint Eliz eltűnt a folyosón, Richárd kijött szobájából; sietve lehaladt a kastély lépcsőjén; az angolkertben utolérte Gyuszit, a kis cseh inast, s visszahívta.
– Megállj, Gyuszi. A kisasszony utánad küldött, hogy azt a levelet, ami a kalapodban van, add ide, valamit akar még beleírni; majd én mindjárt visszahozom; addig hajolj le itt a fűbe, hogy valaki észre ne vegyen, s várj, míg visszajövök.
A kis talpacs gömbölyűre nyitott szájjal bámult a nagy, tekintélyes úrra, s lehetetlennek tartá, hogy amit ilyen úr mond, az még másképp is lehessen, mint ahogy mondják, s annálfogva minden vonakodás nélkül ki is szolgáltatá neki a kért levelet, amit az gondosan keblébe rejtett, még egyszer ráparancsolva a kis kölyökre, hogy jól elrejtse magát, míg ismét híni fogják.
Azzal sietett vissza ismét a vendégszobába. Az ajtót magára zárta, s a levelet elővette.
Valakinek a lepecsételt levelét elolvasni, ami a technikai nehézségeket illeti, annyi, mint semmi. Én valóban nem értem, minek szokták a leveleket lepecsételni, miután azt mindenki tudja, aki akarja, hogyan szokták a leveleket legkisebb észrevehető nyom nélkül felnyitni.
Aki még nem tudná, hát tanulja meg, hogy a levéltitok szentségének a magány-becsületérzésen kívül semmi garanciája nincs.
Amint Richárd biztosítva érzé magát a meglepetéstől, elővett egyet azon kenyérgalacsinok közül, amiket rossz szokású vendégek ebéd közben ujjaik közt a morzsalékból összeszoktak gyúrni, s ami aztán olyan idomítható gyurmát képez, mint a viasz.
Egy ilyen kenyérgalacsint rányomott a levél pecsétjére, mely ekként a pecsét címerének lenyomatát a leghívebb mintában felvevé. E pecsétmintát aztán a meleg kandalló párkányára tette.
Akkor a pecsételt levelet a kandalló tüze elé tartá, amitől azon a spanyolviasz szelíden felolvadt, s a boríték szegletei felváltak. Mármost birtokában volt a levélnek.
Sietve átolvasó annak tartalmát, mely németül volt írva. „Jólszületett Garanvölgyi úrnak. Uram! Sietek önt tudósítani, hogy ön nagy veszélyben forog. Egy gonosz lelkű áruló, kit ön saját keblén táplált, felfedezte, hogy ön összeesküvést tervez kasznárjával, Kampós úrral együtt; hogy hol vannak fegyverei, titkos levelezései; siessen ön magát megmenteni. Még most olyan helyen mondta ezt el az áruló, ahol ezt ön ellen nem fogják felhasználni; de majd máskor olyanok előtt találja elárulni, akik önt kérdőre veszik. Azért rejtse ön el jobban és semmisítse meg, ami féltenivalója van. Higgyen nekem. Isten önnel. Egy ismeretlen.”
Ah! Nézze meg az ember a kis galambot, miben töri a fejét! No, de jól van. Ez nem árt semmit. Hadd tudja meg az öreg kuruc, hogy leskelődnek utána. Ez annál jobban fogja ingerelni.
Azalatt a kenyértészta-lenyomat csontkeménnyé szilárdult a kandallón, a tűznél meglágyított pecsétet újra le lehetett vele nyomtatni, oly tökéletesen, mintha soha fel sem lett volna bontva a levél. Két perc múlva a kis talpacs ismét útban volt a levéllel, s ezúttal szaladt, helyrepótolni a mulasztást.
Annyit világosan felfogott Richárd úr, hogy itt a megkezdett szereppel rózsákat aratni nem lehet. Ez a család nagyon sok hajlammal bír érzelgő magasztosságra. A hadastyán restelli üldözni hajdani ellenfeleit békés úton, a kisasszonyok pedig nagyon elégiákus hangulatban vannak. Itt fordítani kell a köpönyegen. Hiába, nem mind arany az, ami – sárga.
Nem is sokáig késett határozatával. Hajfürteit, nyakkendőjét egy fali tükörből rendbeigazítva, szakállát állán kissé kétfelé szoktatva, hogy arcának némi négyszögletűséget kölcsönözzön, magában hirtelen végigfutotta szerepét, s erősnek érezve magát, felkészülten rontott át a delnők szobájába, délutáni látogatásra.
Csendesen lépett be, óvatosan körültekintett, halkan tette be maga után az ajtót; nyelve hegyét ajkai közé csíptette, mintha azzal jelvényezné, hogy tartózkodnia kell a vigyázatlan beszédtől, s azzal, amint látta, hogy a három hölgyön kívül, kik egy lábszőnyeg hímzésén dolgoznak, senki sincs jelen a szobában, hirtelen odament hozzájuk, s sietséges gyorsasággal, mohón elkezde beszélni; suttogva, de nagy színpadi erővel.
– Tisztelt úrnőim, bocsássanak meg nekem, hogy oly nyomorult szerepet játszottam önök előtt néhány órával ezelőtt. Érzem, hogy önök megvetnek engem, és e megvetés megöl. Arcom pirulása minden percben elárulhatta önök előtt, hogy nem mondok igazat. Nem viselhetem e piruló arcot önök előtt tovább. Inkább haljak meg.
E szavaknál elszántan térdre roskadt a bujdosó, s egy kezével missz Natalie, másikkal a Hermine kezét ragadta meg, azokat felváltva szorító ajkaihoz, s azután zokogva mondá:
– Igen, én nem vagyok az, aminek kiadtam magamat; lengyel menekült vagyok én; Prága védelmezőinek egyike; nem Csehország kapitáléjának, hanem Varsó elővárosának, a szerencsétlen Varsóénak, nevem Brazeszky Bogumil gróf. Magam egy ulánusezredet állítottam, s vezettem a csatába. Három kastélyom volt és tizenkét falum. Az mind elveszett; de mi e veszteség mind az elveszett hazához!
És itt könnyes arcát tenyereibe temeté Brazeszky Bogumil, vagy kicsoda, s ujjai közül vizsgálá a hölgyek arcán tett hatást. Az kedvezőnek volt nevezhető.
Ennélfogva a bujdosó, most már Bogumil lévén, idején találta széttárni keblét s elszánt hangon így riadozni fel:
– Én most önök kezébe tettem éltemet, úrnőim. Csak egy szavuk, fejem legördül, hatalmukban vagyok.
Missz Natalie sietett a lovagot biztosítani, hogy e háznál bizonyára senki sem fogja e hatalomnak hasznát venni. Keljen fel és törülje le könnyeit, nehogy a cselédek észrevegyenek valamit, és legyen arról meggyőződve, hogy bár ezelőtt egynehány esztendővel a háziúr maga is aprította a feltámadt lengyeleket Halicsban, hanem azért a házába menekültet, akárki legyen is, úgy fogja védeni, mint bármely ó-kordovai mór kalifa spanyol vendégét. Csak arra vigyázzon, hogy a fővadász előtt ne találjon lengyel szót kiejteni, mert az tud lengyelül.
– Őrizkedni fogok – mondá Bogumil, amit annyival könnyebben megígérhetett, minthogy ő maga egy szót sem tudott lengyelül. És azután letörülte könnyeit, s áldani kezdte fönnhangon a sorsot, mely őt ily védangyalok körébe vezette.
Hanem a védangyalok közt volt egy ártékony angyal is rá nézve.
Eliz kisasszony, ki hamis fejecskéjét gyakran rázogatta az elmúlt tragédiai jelenet alatt, s mosolyogva folytatá hímzése keresztöltéseit, egy hallgatási perc szünete alatt alkalmat vett magának e kérdéssel interpellálni a bujdosót:
– De hát a lengyel harcos miért árulkodik a magyarra?
– Ugyan, Eliz! – kiálta egyszerre missz Natalie és Hermine az ifjú oppozíció-tagra. – Hogy lehet oly gyöngédtelen?!
Bogumil tehette volna azt, amit „más”, hogy a majoritás ily fényes bizalmi nyilatkozata után fölöslegesnek tartson minden további önigazolást; de ő meg akarta mutatni, hogy nála a „kék könyv” rendben van, s azt minden percben leteheti a ház asztalára.
– Csak bevágtam az útját az árulónak. Megtudtam, hogy saját nyomorú életének megmentéséért engemet akar feláldozni, s ha nála maradok, elárul; mert tessék elhinni, ezek a régi csökönös táblabírák minden rosszra képesek. Ezért megelőztem őt, hogy ha gonosz szándékú árulkodásával föl akar lépni, önmaga essék a kelepcébe.
Eliz vállat vonított, s valami olyan csettenést hallatott nyelvecskéjével, mint mikor az ember azt akarja valakivel tudatni, hogy „óh be otromba óriási nagy hazugságot akarsz te most énvelem elhitetni”, anélkül, hogy tulajdonképpen egy mondott szót ejtene ki ajkán.
Missz Natalie baziliszk villámokat lövellt a kétkedőre, Bogumil észrevehette, hogy itt Eliz kisasszonyra nagyszerű dorgálás várakozik. Nem akarta az üdvös tanítást meggátolni. A visszafojtott fájdalom érzetével vevé kalapját, s szemhunyó lemondással rebegé: hogy igen idején látja egyelőre visszavonulni; sőt ha azon meggyőződésre jutand, hogy jelenléte bárkire nézve is a háznál kellemetlenné lett, kötelességének ismerendi semmivé lenni, elpárologni.
Azzal kihátrált a szobából, s mindjárt futott le az angolkertbe, a visszatérendő Gyuszit elfogni.
A hátramaradtak közt rögtön kitört a „jegyzékháború”.
– Eliz kisasszony, ön egy neveletlen gyermek! – tört ki legelébb is missz Natalie.
– Ugyan miért? – kérdé a kis rebellis, bátran fölemelve dacos fejét.
– Illik-e vendéget megsérteni?
– Illik-e házigazdára árulkodni?
– Azt ön nem képes megítélni. Azt a törvényes férfiak „vétlen védelemnek” híják.
– No, mi kis leánykák meg a nevelőben „csúnya árulkodásnak” szoktuk nevezni. És az olyant kivexáltuk magunk közül.
– Azt elhiszem; arra ön nagyon képes, valakit vexálni, bosszantani. Annak fényes próbáit adja mindennap; de én jobb szeretném, ha a francia leckéit tanulná meg azalatt.
– Én meg jobb szeretném, ha éppen semmi francia leckét sem kellene tanulnom.
– Óh igen, ön szeretne nem tanulni semmit, hanem csak felnőni úgy, mint egy kis hamupepejke. Ez minden kis leánynak az ideálja. Aschenbrödelnek lenni, aztán gyémántos ruhákba öltöztetni.
– Miért nem tanítanak arra, amit szeretnék tanulni? Mért nem adnak magyar nyelvtant? Azt tanulnám.
Missz Natalie-nak minden haraszgombolyag kiesett e szóra az öléből, s szétgurult valamennyi szék alá.
– Hallatlan ez!
– De ugyan már mi volna benne hallatlan? Engem sohasem visznek Franciaországba, a franciákat sem hozzák ide soha; de magyarokkal mindennap jövök össze, s aztán olyan furcsa, hogy nem tudok velük beszélni. Azok olyan szépen köszönnek nekem az utcán, s én még csak el sem tudom fogadni; annyit sem tudok nekik visszamondani, adjon az Isten hát nekik is egyszer egy „jó napot”. Aztán odalenn a kertben a parasztleánykák, mikor gyomlálnak, olyan szép dalokat énekelnek. Úgy szeretném tudni, hogy miről dalolnak, mert az valami nagyon szép, valami nagyon bús lehet; aztán a dallam megragad a fejemben, egész nap azt dúdolom magamban, s a verset nem tudom hozzá. Pedig olyan szép.
S azzal elkezdé dúdolni szöveg nélkül a „Télen-nyáron pusztán az én lakásom” valóban gyönyörű dallamát.
– Eliz kisasszony! – parancsolá magas tekintéllyel a missz. Keljen ön fel a hímzéstől, s menjen tanulni a grammaire–t!
Eliz rögtön letett tűt és ollót, elővette a grammaire-t; leült egy ablakba, s az elmés nyelvtani gyakorlatot az „il” használata fölött elkezdé ugyanazon „Télen-nyáron” melódiájára dúdolni:
„Il fait froid. Quelle heure est-il? Il est midi!”
– Eliz! – rikolta magánkívül missz Natalie. – Most már elég! Most már teljes a mérték! Menjen ön ki rögtön a terembe, egy óráig büntetésül a zongoránál fog ülni, s folyvást „skálát” fog játszani.
A kis gonosztevő felállt, s gonoszul mosolyogva fordítá hátra megalázhatlan fejét.
– A tisztelt haditörvényszék elítélhet; de azért a bujdosót nem tartom derék embernek!
A gonosz lélek! Tudta, hogy ezért büntetik; tudta, hogy ez fog fájni legjobban.
S aztán mit tett? Talán meghunyászkodott az ítélet kimondása után? Dehogy. Tessék csak elképzelni! Leült a zongorához, s egy óráig folyvást verte rajta – nem a parancsolt hanglépcsőt, – hanem magát azt a veszedelmes, betiltott, konfiskált dallamot: „Télen-nyáron pusztán az én lakásom.”
Missz Natalie görcsöket kapott. Talán el is ájul, ha Hermine nem vigasztalja. Ne ügyeljen a rossz, maliciózus gyermekre; majd megmondjuk a papának.
– Ah, Hermine! – zokogá missz Natalie, a nagyobbik kisasszony nyakába borulva. – Ha ön nem volna, el kellene hagynom e házat!
Dacára a híves tavaszelői alkonyatnak, a bujdosó megállta a lest az angolkert hátulsó ajtajánál, mely a kertek alá vezetett, tudva, hogy Gyuszinak azon az úton kell visszajönni.
Egy kicsit késett a fickó, mert útközben sok veréb volt az akáckerítéseken, azokat kellett neki hajigálni; Bogumil figyelemmel kísérte e kötelességmulasztást már messziről, s midőn a fiú a kertajtóhoz ért, hirtelen eléje dobbant, mint a szakállas farkas, aki a kisgyerekeket megeszi.
– Hát te mért nem sietsz jobban?
Gyuszi ijedten kapta le magas tetejű kalapját, mely éppen olyan nagy volt, mint ő maga, mintha azt fejezné ki vele: hogy hiszen itt az üstököm, cibáld meg, de ne kérdezz.
Bogumil meg is tépázta. Ilyen alkalmat a cselédnép rendben tartására nem lehet elmulasztani.
– Hát mit izentek vissza, de csavargó?
A kis talpacs elébb fölfelé törülte az orrát, azután messzire felágaskodva szemöldökeivel, elkezdé mondani, ahogy az úton kicsinálta szépen.
– Tiszteli a nagyságos úr a nagyságos urat alázatosan, csókolja a kezeiket, azt izeni, hogy „nix tájcs”.
– Mit izent, te semmirevaló? – kérdezé Bogumil, jobbról-balról pofon legyintve a gyereket.
– Azt izeni, hogy visszaküldte a levelet – bömbölt a poronty, kiejtve kalapjából a levelet.
– Hah! Visszaküldi? – kiálta homlokon ütve magát Bogumil.
– Az ám, azt izente, hogy nem tud németül – piszegé Gyuszi, nagyon örülve rajta, hogy már egyszer magát kezdi ütni az a nagy úr, nem őtet.
– Hallatlan! Add fel azt a levelet! Csak nem várod, hogy én hajoljak le érte, pimasz. És most takarodjál; ne merj felőle senkinek beszélni, hogy hol voltál, mert nyársba húzlak.
Azzal zsebre dugva a visszaküldött levelet, rohant fel Ankerschmidt lovaghoz.
Egyenesen be a szobájába, mint aki legjáratosabb ottan. A lovag még délutáni álmát aludta, csak a nagy lármára riadt fel, amit Bogumil már az ajtóban elkezdett.
– Hallatlan! Égrekiáltó ez!
– No! Mi szabadult el? – kiálta a lovag, felszökve a pamlagról. – Uram, lovag úr, ez túlmegy minden mértéken. Ez a szemtelenség, ez az impertinencia.
– No, no, mi az?
– Tessék elképzelni. Az a hetyke, faragatlan táblabíró micsoda kihívó sérelmet követett el méltóságodon, méltóságod házán, címerén, családján, méltóságod fényes nagy nevén. Hah! Ez valami hallatlan. Én bámulni kezdek ezen embernek a bátorságán!
– No de hát mi az? Magyarázza meg ön.
– Tessék, elmondom. Most találkozom véletlenül méltóságod egyik hű apródjával, a kis Gyuszival. Feltűnt előttem a dühtől kilelt arc, melyben az ifjúság dacára a nemes szenvedély ereje lángolt. Kérdem tőle, mi történt vele. „Gondolja el ön! – szólt a derék ifjú. – Egy levelet vittem a kastélyból abba a másik házba a kurta nemeshez, s az nem fogadta el az általunk küldött levelet, olvasatlanul visszaküldte.”
– Levelet? Innen? Tőlünk? – kérdé a lovag elbámulva. Micsoda levél lehet az?
– Íme, itt van. Kezembe adta az apród, hogy hozzam ide.
Ankerschmidt átvevé a levelet, s összevont homlokkal nézte rajta a címiratot, tompán dörmögve:
– Ez Eliz írása.
Bogumil úgy tett, mint aki ezt nem sejtette.
– Tehát annyival nagyobb a sérelem! Egy nő irányában gorombaság. Garanvölgyi azt izente, hogy nem fogadja el, mert nem tud németül.
– Az ördögbe! De hát mit írhat az én leányom Garanvölgyinek? – Dörgött, morgott a hadastyán, a levelet hol pecsétes, hol címzetes oldalán nézegetve.
– Kérem alássan, azt meg lehet tudni – szólt Bogumil nagy készséggel.
– Micsoda? – kiálta Ankerschmidt, félrekapva a levelet. – Csak nem képzeli ön, hogy én egy levelet fel fogok törni, ami nem nekem szól?
A kalandor kissé le volt forrázva ezzel.
– Nem úgy értettem, kérem alássan, hanem hogy talán a kisasszony maga…
– Ejh! Ön nem ismeri a kisasszonyt, az nem fogja megmondani. Nekem Garanvölgyivel van dolgom.
– Igaz, igaz! – erősíté Bogumil e nézetet, addig ütve a vasat, míg tüzes; – ez szörnyű megbántás, azt izenni vissza, hogy nem tud németül.
– És énnekem, a mennykőbe is, meg kell tudnom, mi van ebben a levélben, amit az én leányom ír egy olyan ellenséges táborba.
– Valódi árulás. Ne híjam ide missz Natalie-t?
– Ne. Maradjon. Majd megtudom én attól, akinek szól a levél.
– Hiszen a kisasszony maga is…
– Mondtam már egyszer, hogy az nem. Ha ő nem akarja e levél tartalmát nekem megmondani, én nem tudom őt kényszeríteni, mert én gyermeket meg nem ütök; de amattól megtudom, mert az férfi, s ha meg nem mondja, megverekszik velem.
– Dicső! Dicső! Valóban kilátszik a nemes ember és a katona! Minden íz egy lovag, minden íz egy hős. Engedje meg méltóságod, hogy én rohanhassak a vén poltronhoz, és számadásra vonhassam e gyáva megbántásért.
– Micsoda? Énhelyettem?
– Nem. Mint kartellvivő. Engedje méltóságod, hogy ez ügyben segédje legyek.
– Köszönöm. Magam fogok odamenni – szólt a lovag mogorván, s indult kardját felkötni.
– De tanúk nélkül? Az veszedelmes. Hátha valami inzultust tesznek?
– Ketten leszünk! – szólt a hadastyán, kardjára ütve. – Kérem önt, most menjen fel szobájába, s ne szóljon efelől senkinek.
Bogumil hajlongott és elhátrált, a folyosón végighaladva kezeit dörzsölé, s polkalépésben kapkodva lábait szobájáig, egy kicsit fütyülve is csendesen mellé. A két öreget összeveszítenie már szépen sikerült. – Jobb lett volna ugyan, ha őt küldik kihívó segédnek, de így is bizonyos a siker. A táblabíró égető, maró választóvíz szatírája, a hadastyán puskapor természete, ha ez a kettő összeakad, kétségtelen az explózió!
Ezek jól összekerültek.
A hadastyán kardja végigcsörtetett a lépcsőkön, a kalandor polkalépésben szökdelt végig a vendégszobában, kedélyesen fütyörészve mellé.