Corinna megtudta doktor Grisáktól a Jób-hírt, hogy vőlegénye kiszabadult.
Ez rettenetes csapás!
Hogy nem lehetett megelőzni, az nagy baj; de már most gondoskodni kell felőle, hogy utólagosan el lehessen venni a veszély fullánkját.
Corinna azt hívé, hogy Aladár ezóta már otthon van. Nem képzelheté, hogy valaki akinek azt mondják, hogy szabad, jobban ne siessen, mint az, aki kiszabadította. Ha Ankerschmidt megjöhetett Pestre, Aladár bizonyosan otthon van már nagybátyjánál. Mit gondolt ki a furfangos asszonyi ész?
Corinna egyedül bezárkózott szobájába, s leült levelet írni Garanvölgyi Aladárnak. Különös módja az írásnak! Corinna ezúttal nyomtatási betűkkel írt. Ez arra való, hogy az írásjegyekről ne lehessen a kézre ismerni, mely azokat írta.
„Kedves barátom, Aladár!
Vigyázz magadra, hogy egyik rabságból a másikba ne essél. Nem tanácsolom, hogy a régi menyasszonyodra, Corinnára gondolj. Ő nem az, akinek te képzeled. Ő egy csélcsap, kacér teremtés, aki minden udvarlót elfogad. A minap is azzal dicsekedett, hogy a gavallérjaiból ötös fogatot csinál. Nagyon meg volnál vele átkozva, ha elvennéd. Azt se hidd, hogy gazdag, mert nagyon sok adóssága van. Higgy nekem, aki régi jó cimborád vagyok, hogy sokkal jobban teszed, ha összetéped házassági szerződésedet, s elfelejtkezel a csapodárról; mint ha lánc helyett láncot cserélsz. Hidd el, hogy sokkal szebb a független élet, barátom; majd ha feljössz Pestre, milyen jól mulatunk. Itt a sok szép táncomé, minek kötnéd le egyhez magadat? Ne házasodjál meg, barátom! Ki tudja, micsoda szerencsét tehetsz még.
Igaz hű cimborád Ne tudd ki.”
Ezt a levelet azután borítékba zárta, s hogy még a pecsétről se jöhessenek szerzőjének nyomára, kámeával nyomta le a spanyolviaszt. Azzal szinte nyomtatás-betűkkel odarajzolta a címlapra Aladár nevét és lakását, s rábízta az inasára, hogy ezt a levelet adja fel a postára és rekomandírozza.
Alig két héttel azelőtt lépett életbe a postáknál az a sajátságos intézkedés, hogy ha valaki ajánlási vevény mellett akar levelet bízni a postára, az a küldő nevét is tartozik feljegyezni a levél hátuljára a pecsét mellé jobb oldalra keresztbe, amit ha valaki elmulasztott, a „grimmiger schalterlöwe” visszadobta a levelét, s jól összeszidta hozzá, s hazakergette a levélhozót, hogy írja fel otthon, amit elmulasztott. Mert azt a státusnak kell tudni, hogy ki küldi a levelet a saját postahivatala által; s a stásus éppen nem teheti föl, hogy akadhatnak maliciózus levélírók, kik a saját nevük helyett Cornelius Nepost, vagy Bar Kochbát írhatják kívül; hiszen megesküdni nem kell rá.
A postai oroszlán megfogja a ketrecébe dobott levelet, megméri, megvizsgálja, jó helyre van-e ragasztva a postabélyeg, egyik jobbról felül, másik balról a behajtásra; illetékes bélyegek-e lat és mérföldtáv szerint.
– Hát a név mért nincs ráírva? – förmedt rá egyszerre a hozóra.
– Hiszen rajta a név – felel az ártatlanul.
– De a másik név?
– Hiszen kérem, csak egy embernek szól.
– Micsoda? Te szamár! A küldő neve: aki küldi. Ide kell írni. Mars vissza! Vissza kell vinni és ráírni.
A jámbor cseléd addig szabadkozik, hogy ne küldje vissza azzal a levéllel a nagyságos úr, messze laknak, sok lépcsőt kell szaladni, hiszen írja rá inkább maga, ott a toll a keze alatt, nem kerül az nagy fáradságba; míg a levélketrec oroszlánya meg hagyja lágyítani kőkemény szívét, s elkapja mérgesen a levelet, no hát hogy híják?
– Nagyságos!…
– Mit? Majd én még neked titulust is írok? Nevét?
– Garanvölgyi Corinna.
– Áron Löwi Khorin?
– Nem. Nem zsidó az. Asszonyság.
– Óh, ördög bújjék beléd. Majd én még silabizálok itt neked. Nesze a toll, írd rá magad.
Az inas aztán marokra fogja a tollat, s olyan szépen odakanyarítja verébfej nagyságú betűkkel úrnője nevét az „anonim” levél hátuljára, hogy abból egy sem marad ki, így aztán felveszi a posta, s térítvényt is ad róla.
Mármost aztán Corinna meg lehet arról nyugodva, hogy anonim levele okvetlenül kézhez fog jutni, s hogy aki azt kézhez veszi, okvetlen előbb fogja tudni, hogy ki írta a levelet, mint azt, hogy mit írt benne.
Kampós uram pedig ugyanezen a napon érté meg Bräuhäusel úr szájából, hogy az egész elővizsgálati ügy kegyelem útján meg lévén szüntetve, ezúttal minden komolyabb következések nélkül hazamehet. Ha valami észrevétele volna, azt mondja meg; majd protokollumba veszik.
Kampós uram köszönte a protokollumot, de nem él vele; majd csak inkább hazasiet már.
Nem is soká késlekedett, hanem kimenvén a hetivásárokhoz, ott lelt mindjárt a falujából való embert, azzal megalkudott, s amint ez a libáit eladta, mindjárt útra is kelt.
A megyei székvárosban megállt a posta előtt egy szóra, hogy nincs-e az úrnak szóló levél. De bizony van. Azt tehát magához vette és vivé haza.
Az öreg Garanvölgyi kandallója előtt olvasgatá Tacitusát, midőn Kampós uram exiliumából megérkezék.
Nagy zajjal jött a derék úr, mint illik honfimártírhoz, ki négy hétig lakta meg az untersuchungshaftot, s hált a priccsen és evett porkolábkosztot.
Tudott is a jeles honfi polgártárs annyi adomát és megtörtént dolgot e négy héti fogságban létéről egy lélegzet alatt elmesélni Garanvölgyi úrnak, amennyit Aladár hét évi terhes dolgairól nem fog élete fogytáig közrebocsátani.
No de nagyon örült az öregúr mégis, hogy ismét láthatná hű és kedves emberét. Nagyon nélkülözte már, hogy annyi idő óta nem hallá nemes alapú hazafi-dicsekedéseit.
Milyen boldog ez most, hogy négy hétig fogva volt, s erről most vég nélkül beszélhet. Milyen könnyű az embernek „apró örömöket” szerezni.
– De nini! Majd el is felejtem. Egy levelet is hoztam a postáról Corinna őnagyságától.
– Hogy tudja, hogy tőle jön?
– Rá van írva kívül a borítékra. Most ez az új rend.
– Szép rend. Mutassa hát.
Amint az öreg megnézi a levelet, fejet csóvál.
– Hisz ez Aladárnak van címezve.
– Hadd lám. A biz a! Bizonyosan tévedés lesz. Az asszonyságnak Aladáron jár az esze, s rá szaladt a keze. Nagyságodnak szól az bizonyosan. Hisz akkor nem küldte volna ide a faluba, hanem egyenesen K*steinba.
– Talán azért küldte ide, hogy majd én elküldöm neki.
– Nem úgy lesz az. Világos, hogy nagyságodnak szól. Hiszen az van odaírva, hogy „teljes tisztelettel”. Márpedig ha Aladár úrnak írna, akkor csak azt tenné oda, hogy „szeretettel”. Nem igaz? Aztán meg az is itt van nagy betűkkel, hogy „sürgős”, három felkiáltójellel. – No Aladár úrnak csak nem írhatja valaki a levélre, hogy „sürgős”, mert azzal ugyan nem fognak azért jobban sietni. Nagyságodnak szól ez.
A legutóbbi ok Garanvölgyit is meggyőzte afelől, hogy a menyecskének csakugyan ővele van valami sürgős elintéznivalója, s úgy siettében vétette el a keresztnevét, Aladárét szalasztva ki a tollból. No hát lássuk, mit ír?
Garanvölgyi minél tovább olvasta a levelet, annál jobban bámult rajta; majd a borítékot nézte, majd megint a levelet kezdte újra; de nem tudott belőle kiigazodni.
„Egyik fogságból a másikba?” – Mit akar ezzel? „Mondjon le menyasszonyáról.” Arról ugyan szépen lemondhat, mikor még tíz esztendeje van várakozni való. „Egyik láncot a másik után?” – Aztán az anonim aláírás; kívül meg a küldő neve. Bolond ez nagyon.
Utoljára is az öregúr vállat vonított; valaki valami ügyetlen tréfát akart tán csinálni; csak azt tudná az ember, hogy mi benne hát az élc?
Ezzel a gondolattal rendén a kandalló melletti fáskosárba hajítá a levelet; jó lesz majd reggel alágyújtani vele.
– S mármost beszéljen, Kampós barátom, tovább, hogy mit mondott Bräuhäusel úr. Nem adják vissza a szekrénykémet? Csak legalább az arcképet adná haza, a helyébe aztán csináltathatna tükröt, s használhatná borotválkozáshoz.
– Én is kértem, de azt mondta, hogy nem adhatja ide, a „belég”-ek felküldettek Bécsbe.
– Ne mondja! Tán éppen a londoni műkiállításra?
– De kérem alássan. Hogy azokra ott nagy szükség van. S még majd később lesz eredménye.
– Kiadják tán – mint nevettető olvasmányokat „für die reifere Jugend”?
Aladár agara ezalatt ott feküdt Garanvölgyi úr lábánál a medvebőrön, s úriasan keresztbetett két első lábára fektetve előkelő tartású fejét, angol nyugalommal hallgatá a rá nézve közönyös beszédet. Valami szekér robogott be az udvarra.
Az agár hirtelen fölemelte karcsú nyakát, s elkezdett kérdőjel alakú farkával csendesen csóválni.
– Valami ismerős jön. A Cicke előre érzi – figyelmezteté Kampós Garanvölgyit e tüneményre.
– Unja magát a Cicke idebenn, s azt hiszi: a vadász jön, s viszi az ugarra.
A Cicke azonban felugrott helyéről, megrázta az örvét a nyakán, fölemelte magasra fejét, egyik fülét hegyesen feltartotta, s elkezdett azon a nyafogó, kényeskedő hangon szűkölni, amivel hasonló lelkes állatok, miktől a természet megtagadta az érzés mellé a beszédet, szokták tudtul adni, hogy ők tudnak valamit, amit még senki sem tud.
Perc múlva elnyiffantotta magát, s Garanvölgyi úrra ugrott, két első lábával oldalba taszítva gyöngéden, aztán a másik nyiffantással meg Kampós úrra, de ennek már a nyaka közé, s röptében végignyalta az ábrázatját; azzal aztán az ajtóhoz szökött, s elkezdte azt fél lábával kaparni, s míg az urak felé visszaforgatta a fejét, úgy látszott rajta, mint igyekszik agárpofájával kifejezni a kacagást.
– Ugyan kinek örülsz olyan nagyon, szolgám? – szólt Garanvölgyi szomorúan. – Ki neked olyan jó embered?
Azonban már léptek is hangzottak a folyosón, s most már Cicke teljes erejéből elkezdett csaholni. Hiába csitította, hajszolta Kampós, Cicke annál jobban adta a hangot.
Aztán kinyílt az ajtó, s belépett a vendég.
Az volt – Garanvölgyi Aladár.
Nem ahogy a színpadon szokták, előbb hátraesni, aztán azt kérdezni: „Te vagy? Igazán te vagy? Nem csalnak szemeim? Álmodom-e, vagy ébren vagyok? Tündérek játszanak velem?” Hanem amint meglátják egymást, odarohannak, átölelik egymást forrón, szorosan; nem szólnak semmit, csak sírva borulnak egymás vállára, és úgy maradnak hosszan, boldogan. Ki tudna ilyenkor szólni?
Hanem Kampós uram, az meg van bolondulva. Ugrál, táncol, kacag; s minthogy szemközt nem férhet Aladárhoz, ott csókolja, ahol éri, a vállait, a hátát, a fejét, ahogy az agár példaadása után látja; azután meg kirohan az udvarra, a pajtába, az istállóba, hirdetve embernek, asszonynak, gyereknek, utoljára a paripáknak is: „Megjött! Itthon van! Hazajött! Te bolond! Láttad? Nem láttad? Odabenn van! Kiszabadult! Úgysegéljen, itthon van! Uram s én Istenem!” Öt perc alatt beszaladgálta az egész falut, s nem nyugodott meg addig, míg visszakerülve a nagy híresztelési hevélyből, egy szemközt jövő béresnével nem találkozott, ki messziről kiabált eléje: „Nagyuram! Kasznár uram! Nem hallotta még? Megjött az Aladár úrfi!” Így kerüli meg az embert a tulajdon újdonsága.
Csak e sokszoros kiürítése után a hírmondás és öröm elektrikus batteriáinak volt nyugalma Kampós úrnak a kastélyban megint megjelenni, ahol már akkor a két rokont egymás mellett ülve s nyugodtan beszélgetve találta.
– Tudtam én, hogy megjön ma Aladár úrfi! – szólt ott nagy triumfussal. – Mondtam én a nagyságos úrnak. Vagy legalább akartam mondani. Megéreztem.
– A Cicke érezte biz azt meg elébb, kedves Kampós – szólt tréfálkozva az öreg Garanvölgyi, míg Aladár szívélyesen nyújtó kezét a buzgó férfiúnak.
– Lám, a nagyságos úr nem akarja megengedni, hogy én hamarabb megéreztem a hazajövetelét, mint a Cicke – szólt elszomorodva Kampós úr, az agárra tekintve féltékeny szemmel, mely már elégülten fekteté szép okos fejét Aladár térdére. – Pedig azért is igaz, hogy én éreztem meg elébb! Hát nem hoztam-e levelet Aladár úr számára?
Az öregúrnak csak most jutott eszébe a levél, mit a fáskosárba vetett.
– Igaz biz az! Neked valami jóakaród már levelet is írt Pestről; keresse csak össze Kampós, ott lesz a lom között.
– Ki írhatott?
– Majd meglátod. Bizonyosan valaki, aki előbb megtudta szabadulásodat, mint megérkeztél. Eddig nem értettem, de most már egészen értem. Olvasd el csak.
Aladár végigolvasta a levelet, azután – megsimogatta a kutyája fejét.
Cicke nem ilyen levelet szokott írni.
– Mit szólsz hozzá? – kérdé Garanvölgyi. – Érted?
– Nagyon értem. A sógorasszony megijedt, hogy el találom venni.
Erre aztán mind a négyen nevettek. – Az agár is.
– Itt van bátyámnál az a házassági szerződés? – kérdé Aladár.
– Híven megvan.
– Küldjük vissza szegénynek; ne nyugtalankodjék miatta.
– Jó, nagyon jó. Ezt szeretem. A comitivát csak bízd rám. Nagyon nehezemre esett volna, ha nekem kell Corinnáról lebeszélnem téged; de miután saját maga beszél le, igen jól történik. – Ritka eset, hogy egy asszony saját magát szólja le vőlegénye előtt, s hogy ez neked jutott, az nagy szerencse. Két kegyelem egy nap! Egyik húsz évi, másik életfogytig való „nehéz” fogságot enged el.
Az első nap a viszontlátás csendes örömei között folyt le Garanvölgyi házánál; másnap Aladár azzal lepé meg nagybátyját, hogy ő Ankerschmidt lovagot kívánja meglátogatni.
– Elmehetsz hozzá, az derék ember.
– Ő is meglátogatott engem K*steinban, ezt vissza kell adnom.
– Annyival inkább.
Aladár csodálta nagybátyjánál ez engedékenységet, az pedig nem adott neki bővebb magyarázatot hozzá. Engedte menni.
Ankerschmidt lovag tudta már Aladár megérkeztét, s sejtette, hogy az udvariasság tartozását az sietend leróni; mégis erősen meg volt lepetve, midőn az előleges hírnök kérdezősködött a másik faluvégi kastélyból, ha itthon lesz-e Aladár számára a lovag úr.
Ezen pedig át kell esni, és azután végét szakítani.
Erzsike ez órára szobájába konszignáltatik, hogy még csak véletlenül se láthassák meg egymást.
Helyesen is; mert Aladár, amióta a szabad levegő csókolgatja arcát, még szebb fiú, mint a börtönben volt, s jobban is ügyel magára. Azt Ankerschmidtnek is el kell ismerni, midőn kezet szorít vele, hogy a légváltozás igen javára szolgált.
– Uram, most jövök önnek megköszönni, hogy múltkori magányomban meglátogatott.
– Semmi köszönni való rajta – szólt a lovag nyers hangon, széket mutatva a vendégnek. – Kíváncsiság volt tőlem, semmi egyéb. Óhajtottam látni azt a vakmerő fickót, aki negyvenkilencben éjfélkor az ágyamból kiugratott, majd elfogott az ezredem közepén.
– Hogyan? Ön lett volna az?
– Persze. Ha tudtam volna, hogy ön csak egy szakasz huszárral jön, majd elfogtam volna én önt, hanem hát a vakmerőség sikerült. – Ebből láthatja ön, hogy mi régi ellenségek vagyunk.
– Igen hosszú fegyverszünetre.
– Az igaz. Verekednünk nem szabad, hanem egymásra duzzognunk akármennyit.
– Azt is csak hatósági engedély körén belől. Egyébiránt nem sok alkalmunk lenne egymás iránti duzzogásunkat kifejezni, miután én nehány nap múlva innen odább megyek, s azontúl aligha fogok egy helyben maradni.
Ankerschmidt sötétborúsan nézett az ifjúra, s csendes hangon, melyen a jóakarat lágysága keresztülnézett, szólt feddőleg:
– Fiatalember, valami új bajba ne keverje ön magát. Kár volna érte. („Kiért”-e, vagy „miért”?)
– Ah nem – szólt nevetve Aladár. – Ne gondolja ön, hogy az egy helyben nem maradás alatt azt értem, mintha gerillának mennék a Bükkbe, vagy járókelő emisszáriusnak; hanem azt, hogy látok valami munka után, amiből megéljek.
– Micsoda?
– Természetes. Fekvő vagyonom konfiskálva; kapitálisom sohasem volt, az meg nem gusztusom, hogy valami úri házhoz beálljak lengyelnek.
– De önnek nagybátyja gazdag, s önt nagyon szereti; azt tudom bizonyosan.
– Éppen azért nem maradhatok nála. Mit gondol ön uram, ha nagybátyám rokonai azt mondanák felőlem, hogy én nem szeretetből vagyok nagybátyám körül, hanem örökséghajhászásból?
– No, ez az én emberem – gondolá magában Ankerschmidt –, dölyfös, mint magam.
– Aztán, uram, minket úgy neveltek, hogy amikor semmink sincs a földön, a fára kívánkozzunk. Megélünk a jég hátán is. Ha elvesztettük nagy hivatalunkat, jól van, hazamentünk szántani, nem sírtunk utána; ha elvették a földünket, tanultunk valamit, leszünk ki prókátor, ki mérnök, ki bányász. Én részemről okleveles mérnök vagyok; értek a mesterségemhez úgy, mint sokan nem; itt van a Tisza-szabályzó társulat, ott van a számomra egy szerény kis üres állomás, azt sietek minél elébb elfoglalni, s ez a helyzet hozza magával, hogy egy helyben nemigen maradok, mert biz ott mindig járni kell.
Ankerschmidt sokat törülgette ősz üstökét; félni kezdett, hogy nemcsak a leánya, de ő maga is nagyon bele fog még egyszer ebbe a fiúba szeretni.
– De az nagyon sok viszontagsággal járó hivatal.
– Sőt inkább! Nagyon kedves hivatal. Még csak helyhez sincs kötve – sem gazdához.
A függetlenség édes érzete ragyogott szemeiben. Ankerschmidt látta azt jól.
– De már most mondja meg ön – szólt a lovag, bizalmasabb mosolygással –, hogy fog egy ilyen szüntelen távolba hívó állapot tetszeni majd egy fiatal menyecskének?
Most már aztán Aladáron volt az elkomorodás sora.
– Az nekem nincs.
– No de csak nem lett ön máltai lovag? Fiatal, harmincéves ember. Aztán nem is titok előttem, hogy önnek igen érdemes, szép, fiatal menyasszonya van, kit személyesen van szerencsém ismerhetni.
– Elmúlt dolog az már – szólt Aladár könnyű vérrel.
– Csak nem szakadt félbe a viszony?
– Nem szeretek erről beszélni.
– De én meg szeretek. Gondolja meg ön, hogy én házasulható ifjú vagyok, özvegy ember, nagyon érdekel tudni, hogy hol támad megürült állomás számomra, egyik-másik fiatal hölgy szíve éppen vacantiában van-e, vagy nincs.
Aladár mosolyogva fogadta a tréfát.
– Uram. Ön azt mondta, hogy mi régi ellenségek vagyunk. No hát én legalább bebizonyítom önnek, hogy nem vagyok az. Ne vegyük el mi egyikünk se az én menyasszonyomat.
– Van önnek oka azt mondani?
– Van.
– Mivel sértette önt meg?
– Ilyesmit férfi, ha egy cseppet hiú magára, nem vall be.
– Rágalmazták ön előtt?
– Óh, senki sem.
– Összeveszett ön vele?
– Még nem is láttuk egymást.
– Úgy hát csak levélben történt.
– Igen.
– No, ifjú barátom, ez nem elég ok a szakításra. Az írott betű sokszor ad félreértésre alkalmat. Egy levél miatt nem kell egy egész életet elrontani. Menjen ön hozzá és beszéljen vele maga. Én nem szólok önnek magánügyeibe, azokba semmi jogom avatkozni; hanem én csak az ön jogérzetére apellálok; önök, magyarok nagyon híresek a jogragaszkodásukról, s önnek tudnia kellene, hogy még egy váltóhamisítótól is megkérdezik elébb: te írtad-e ezt, mielőtt elítélnék. Annál kevésbé hiszem, hogy gyakorlatban legyen Ó-Magyarországon valakinek elítélni a menyasszonyát, mielőtt kihallgatta volna.
– Sokszor a hallgatás a legnagyobb vád. Különben önnek mégis igaza van, uram. Nekem el kell hozzá mennem; különben ő lesz a sértett fél – s azt nem szeretném.
– No, ennek örülök. Tehát az első asszónál mégis én győztem meg önt.
– Valóban ön maradt a téren; én kapitulálok és magamat ajánlom.
Kezet szorítottak s azzal egyik sem mondta a másiknak, hogy „viszontlátásig”.
Aladár gondolta magában, midőn távozott, ez kellemetlen ember, mert titkaimat tudja, ide nem jövök többet; Ankerschmidt pedig gondolta magában: ez kényelmetlenül érezte itt magát, ez nem jön ide többet.
Az pedig igen jól történt, hogy e találkozás végbement, mert Aladár nagy veszedelemből szabadult ki ezáltal; ahogy a következés majd igazolni fogja.
Aladár másnap bement Pestre, s minthogy egy nap kétszer nincs délelőtt, megvárá a másnapi illemlátogatás óráját, akkor kereste fel Corinnát.
A szép özvegy idegeit nagyon meghatotta Aladár látása.
– Ah! Ön az? – Megbocsát, de olyan szívdobogást kaptam egyszerre.
Aladárnak oda kellett hozzá sietni, hogy egy székbe vezesse. A delnő közel volt az elaléláshoz.
– Ez a meglepetés! Ah, én olyan ideges vagyok. Minden úgy hat rám.
Aladár kérte szépen, hogy csak engedjen magának időt a magához térésre, s ha van repülősó a háznál, alkalmazza erősítésre.
– Ah, ön nem képzeli, mennyire meg vannak gyengülve az idegeim, mióta önt utoljára láttam.
– Ön sokat aggódott miattam.
– Óh, igen sokat – sóhajta a delnő, nem értve el az iróniát. – Higgye el, Aladár, hogy valahányszor leültem önhöz levelet írni, mindig oly szívnyomás fogott el, hogy nem bírtam azt véghez vinni. Ha el kellett gondolnom, hogy ön micsoda helyzetbe jutott.
Ah! – Itt igen kedélyesen tudott összeborzadni az asszonyság, ami neki igen jól illett. Ezt Rachel sem csinálta jobban.
– Nem volt ám az olyan rossz, mint gondolják; látja ön, meg sem őszültem bele.
– Ah, de mennyit kellett önnek nélkülözni. Ha rágondolok. Ismét ez a szívdobogás.
– Semmi nélkülözés. Minden két napra egy prófunt, nem elég az egy embernek?
– Ah! kérem. Ne tréfáljon ön. Ez nem szép tréfa. (A delnő válogatni látszott nevetés és sírás között.)
– Éppen nem tréfálok. Nagyon jó, hogy így szoktattak, mert ennek legalább most hasznát veszem.
– Hogyan? De kérem ne tréfáljon. Az engem nagyon izgat.
– Nem tréfálok. Nagyon komolyan beszélek. Minthogy újra kell kezdenem az életet, bizony eleinte alig tudok magamnak egyebet ígérni a puszta kenyérnél. Jószágaimat nem kaptam vissza.
– De talán.
– Nincsen semmi „talán”, mert én nem kérem; helyembe pedig nem küldik.
– De hát miért nem kéri?
– Mert ellehetek náluk nélkül. Van már hivatalom, amiből megélek.
– Hol? Micsoda?
– Nem éppen vasúti kalauzság, de nem is sokkal több; egy kis mérnöki állomás a Tisza-szabályozásnál.
– De hisz az nagyon fáradságos.
– Az biz a. Többnyire halászgunyhókban meg deszkabódékban kell laknom.
– De hát miért nem marad nagybátyjánál?
– Azért, mert az ember szeret maga ura lenni; arra is kell gondolnom, hogy valaha megházasodom, s a feleségemet mégiscsak inkább vihetem a deszkabódéba a tiszai töltésen, mint a nagybátyám házához.
Erre a szóra, ha Corinnának szíve lett volna, nem kellett volna azt mondania, hogy iszonyú szívdobogása van, hanem azt, hogy „íme barátom, amim nekem van, az a tied is; és én magam is az vagyok ráadásképpen, maradj itt, ne menj tovább; élni fogunk boldogan”; hanem annál természetesen sokkal jutányosabb a szívdobogásra és ideggyöngeségre hivatkozni.
Corinna azt várta, hogy most mindjárt elő fogja hozni Aladár azon régi viszonyukat, mely egyúttal szerződésileg is meg van kötve; erre az alkalomra tartogatta, hogy egy rögtöni elájulással véget vessen a kérői merényletnek.
Aladár azonban nem hozta azt elő.
Megkérdezte tőle, hogy jár-e színházba, micsoda új operák vannak azóta, amik tetszenek. Micsoda új neveket tanult meg azóta a kedvenc papagája? Szokott-e lovagolni, megvan-e még a hóka paripája? S számtalan efféle hiábavalóságokat.
Mikor aztán már nagyon kezdett Corinna szívdobogásáról panaszkodni, akkor felkerekedett Aladár; szívélyesen tanácsolta menyasszonyának, hogy ne engedje erőt venni idegein a bajt, hanem iparkodjék minél előbb Emsbe vagy Ostendébe, s azzal szépen megcsókolta a kezét és eltávozott.
Ez volt az utolsó kézcsók, amit Corinna kapott Aladártól. Aladár megnyugodhatott felőle, hogy biz ennek a szerelemnek, „qua” szerelemnek már vége van; s ilyenformán jó lesz azt „mint” szerződvényt is in optima forma felbontani.
Azt már tudta, hogy doktor Grisák Corinna ügynöke, tehát egyenesen azt kereste fel.
Doktor Grisák nagy előzékenységgel fogadta a jelentkezőt, mint szokás fogadni azt, akitől az ember fél, és akit nem szeret.
– Igen rövid ideig akarok önnek terhére lenni, uram – szólt Aladár a jogtudorhoz. – Nekem egy szerződésem van özvegy Garanvölgyinével, ki önnek védence.
– Tudom, ismerem azt a szerződést.
– Annál jobb. Nem kell hosszasan magyaráznom a dolgot. Én nem vagyok jelenleg abban a helyzetben, hogy egy asszonynak, ki nőmmé lesz, fényes állást biztosíthassak.
(Ah! Ez a vinculumért jön – gondolá doktor Grisák.)
– Beszélt kegyed az asszonysággal?
– Találkoztam vele, s úgy vettem észre, hogy ő sem óhajtja e viszony folytatását.
– És kegyed?
– Én a világért sem veszem neki rossz néven. Nagyon kevés poéta szorult belém; házassági ügyekben igen toleráns vagyok. Neki teljes joga van szakítani.
– De már most a szerződések?
– Hiszen éppen azért jöttem önhöz, mert ezt egy ideggyönge nővel nem lehet elvégezni. – Azokat a szerződéseket meg fogjuk semmisíteni.
– S mik önnek a feltételei?
– Az enyémek? – Hát egyszerűen az, hogy adja vissza Garanvölgyiné az én írásomat, s én visszaadom az övét.
– S ön nem akar semmi igényt támasztani azon jogokból, amiket önnek e szerződvény nyújt?
– Erőszakkal csak nem kényszerítek egy nőt arra, hogy feleségemmé legyen?
– De a vagyonra nézve?
– Ah! Hogy jószágot kapjak menyasszony nélkül? Nem, uram, az nem az én mesterségem.
– Uram! – szólt dr. Grisák felkelve székéről s meghajtva magát Aladár előtt – Ön valóban nemes ember.
Aladár vállat vonított.
– Azért, hogy nem lopok, nem rablok?
– Így nagyon röviden áteshetünk az egyezkedésen. A kérdéses szerződvény nálam van. Elhozta kegyed a párját?
– Itt van az is.
– Szíveskedend ráírni, hogy semmi e szerződésből támadható jogokra igényt nem formál.
– Nem írok biz én semmit, hanem az én írásomat, ha megengedi, elégetem itt a kandallóban; kegyetek is tegyenek az enyimmel hasonlón, s azzal legyen belőle hamu.
– De miért nem akarja kegyed ezt ideírni?
– Azért, mert nem akarok Garanvölgyiné asszonyságnak bizonyítványt adni arról, hogy én őrá, utolsó találkozásunk óta, egy percig is gondoltam. Ha nem tetszik önnek, ügyvédemre bízom, s végezzenek együtt.
Dr. Grisák nem bocsáthatá ki körmei közül az alkalmat, s ismét leülteté Aladárt, beleegyezve, hogy tehát egyszerűen cseréljék ki a kötvényeket, s ő egyszerűen vesse a kandallóba a magáét.
Miután a doktor elzárta biztos helyre a visszanyert szerződés példányát, mit Aladár átadott, nyájasan mosolyogva lépett hozzá, s titkolódzó szemhunyorítással súgott neki.
– Uram. Ön ma igen generózus és nagylelkű volt oly ügyben, ahol a törvény menthetetlenül kezébe adta önnek ellenfelét. E tett jutalma nem fog elmaradni. Emlékezzék meg ön, hogy doktor Grisák, az a pápaszemes doktor Grisák, akit Garanvölgyi úr, önnek nagybátyja, a birkafejő székre ültetett le, mondta önnek legelőször, hogy ön, tán hamarább, mint gondolná, ismét oly gazdag lesz, mint volt, s nem fogja megbánni, hogy nagylelkűen kiadta kezéből azt, ami a másé.
Aladár nagyot nevetett e beszédnek, s az ragadta meg a figyelmét belőle, hogy: csakugyan a birkafejőre ültette le a doktor urat az öreg?
– Oda, uram, és azt akarta, hogy oltsam be neki a himlős birkáit, ha doktor vagyok. Hanem én azért nem haragszom rá, világért sem haragszom.
S hogy bebizonyítsa, mennyire nem haragszik, egész a lépcsőig kikísérte Aladárt, ki még ott sem bírta elfojtani derültségét, hogy a doktort mint ültették a fejős székre. A többit, amit mondott, régen elfelejtette már.