A pályaudvar közelében szállottam meg, egy vézna és gyanús szállodában, amelynek folyosóiról mindig suttogás hallatszott. A suttogáshoz erős és ordenáré parfümszag járult. Alkalmazkodó orrom azonban sietve megszokta az összes szagokat, hátgerincem a süllyedő liftet, tapintó és látó érzékeim az új környezet vonalait és tömegeit. Mocskos ködben gázoltam napokon keresztül. A házfalak lehelték itt a telet. A nagyvárosi hidegnek semmi köze a föld pályavonalához, nagyvárosban a tél úgy fest, mint valami szociális disznóság. Rossz érzéseid vannak, céltalan korompernyének érzed magad a kemény aszfalton, egy idegen és rohanó világ égési termékének. A szobám mellett egy vidéki tanító szállott meg, láttam, amint óvatosan kimászott reggel a szálloda kapuján, hogy aztán este csodálkozva és fejbeverten meneküljön vissza a szobájába, mint akit főbe kólintott a hangok, szagok, sokaságok és magasságok tömör gumibotja. Napokig sodródtam, lézengtem, ácsorogtam, és vártam valamire. Úgy éreztem, hogy két nagyszerű dolog várakozik rám Pesten. A szerelem és a művészet. A szerelmet illetőleg valami homályos romantika bizsergett bennem. Úgy képzeltem, hogy Annával, aki hat levelemre már egyáltalában nem is válaszolt, és aki nem is sejtette, hogy befutottam, ebben az utcai hömpölygésben fogok találkozni, valahol egy villamoson vagy könyvkereskedés kirakata előtt. Fürgén és buta ragyogással nézegettem az arcokat, mert kellemes volt hinni a véletlen találkozás fűszeres romantikájában, és jó szórakozásnak bizonyult kigondolni az első párbeszéd gyors és meleg fordulatait. Sokáig ácsorogtam a könyvkereskedések dús kirakatai előtt, és a villamosokon is erősen nyújtogattam a nyakam, hogy minden felszálló nőt szemügyre vehessek. Ezekből a kirakat-tanulmányokból és nyaktornákból tudtam meg, hogy tulajdonképpen csak Anna miatt vagyok, legalábbis ezekben a napokban, és kívüle alig van értelme az ittlétemnek. Elfricskáztam magamtól régi életemet, mint egy cseresznyemagot, salad de boeuföt ettem, liften jártam, és egy nő ölelésére várakoztam.

Két hétig csavarogtam várakozva és ügyefogyottan. A gyomrom tájékán valami nyomás jelentkezett. Nem tudom, a salad de boeuftől-e vagy attól a galuskától, amelynek alacsonyrendűségi komplexum a neve. A vágyak és a csinos szavak, amikkel tele voltam, lekókadtak, mint a tökvirág. Az Anna gyöngéd vitorlái csak nem akartak feltűnni a kormos, ködös láthatáron. Évek múlva, amikor megfordultam azokon a helyeken, ahol Annára várakoztam, a házakat, utcákat, tárgyakat egészen másnak láttam. A vágy a látóidegeinket is megtámadja, mint a süketfajd látását. De butaság volna tagadni, hogy ragyogó ez a vakság, és kellemes ez a süketség, amely erőt vesz rajtunk.

Az utcán régi ismerősre bukkantam, aki közölte, hogy szobájában éppen megüresedett egy dívány; minthogy tisztességes gondolkodású embernek ismer, mondotta, költözzem hozzá. Elfogadtam a meghívást, aztán elindultam a bejelentő hivatalba, hogy véget vessek regényes várakozásaimnak.

A bejelentő folyosóján irtó magas gallért pillantottam meg. Fölötte valami ismerősen elferdült pofa pislogott felém.

- Péntek! - kiáltottam el magam örvendezve -, még mindig ilyen magas gallért viselsz?

Nem a galambtolvaj volt, hanem az öccse, Péter. Gimnáziumi éveink alatt együtt laktunk egy Pávelné nevű nagy hasú asszonynál, aki a kenyértésztát mindig velünk küldte el a pékhez. Nagy teknőben feküdt a híg tészta, és mozgott, mint a Pávelné hasa. Péter mindig hátul fogta a teknő két fogóját, és nagyokat lökött belém. Egyszer letettem a teknőt, és a Péter arcát barátságosan benyomtam a kenyértésztába. Különben rendszerető fickó volt ez is, mint Fapofa, éjszaka kimászott az ágyából, hogy megnézze, egymás mellett vannak-e a cipői.

Karvédő fekete glottot viselt a kabátujján. Bizalmatlanul vett szemügyre.

- Szervusz - mondotta, megrovó hanghordozással hárítván el a gallérjára vonatkozó tiszteletlen kérdést. - Látom, még mindig olyan vidám legény vagy, Felméri...

- Sub specie aeternitatis^[9] - magyaráztam neki -, mindegy az, hogy röhögő pofát vágunk, vagy ilyen becstelen vackorképpel járunk a világban, mint te. Én megmaradok a röhögő pofa mellett. Különben egy nőt körözök. Talán a segítségemre lehetnél.

- Attól függ - nyitotta ki Péter a száját óvatosan -, hogy hívják az illetőt?

- Illetőt? Rossz szót választottál, barátom.

Megütődve nézett rám. Mindegy, legyintettem.

- Annának hívják - közöltem aztán vele melegen. - Jól hangzik, nemde? Egyszerű és mégis tökéletes. Dukics Anna. De mondhatnám azt is, hogy Karenina Anna.

- Karenina Anna? - nyúlt Péter szárazon a ceruzája után. Nehéz volt megértetnem vele, hogy nem Karenina Anna, hanem Dukics Anna, és hogy a Kareninát éppen csak megemlítettem, költői alapon, játékos szeszélyből.

- Szóval nem Karenina. Várj a 124-es szoba előtt - tette hozzá, és szikárul eltűnt egy folyosón. Hosszú és reménytelen folyosó volt, mintha egy rossz álom eszelte volna ki.

- Nagy ez a bogárraktár - gondoltam azért jókedvvel. - Nem panaszkodhatunk. Dús választék van minden fajtából. De meg kell hagyni, az én Péter nevű bogaram értette a dolgát, hamar kihalászta Annát a bejelentőlapok óceánjából. - Van itt rend - bólintottam elismerően. - Ennek örömére megihatnánk valahol egy liter bort.

Rázta a fejét. Este taggyűlése van.

- Te tag vagy? - kérdeztem egészen fölöslegesen, mert hiszen a vak is látta, hogy Péter csak tag lehet, a szónak mindenféle értelmében.

Tag volt, de ezzel szemben nyolcféle tagságot is viselt, ami lényegesen emelte tag mivoltának súlyát. A részecske-tudat a polgár nagyságának fontos eleme, mint a tiszta gallér és biztosítási kötvény. Péter kurtán megemlítette azt is, hogy az esti taggyűlésen kívül azért sem lehet szó az egy liter bor elfogyasztásáról, mert bort nem iszik.

- Sört? - vetettem fel a kérdést. -

Sört sem. Semmiféle alkoholt.

A gallérjára bámultam. Persze, ha valaki ilyen szörnyű gallért visel, az szegény, nem tehet róla, hogy a bort alkoholnak nevezi.

- Nincs valami alacsonyabb gallérod? - tettem fel a kisegítő pótkérdést, amikor láttam, hogy a viszontlátás öröme kezd elsüllyedni valami közömbös degeszben. Mert úgy láttam, hogy ez az értelmetlen magas gallér az oka annak a merevségnek és penésznek, amely a Péter lelkét hatalmába kerítette. Hivatalos elfoglaltsága alatt nem szokott magántársalgást folytatni, adta tudtomra, ha beszélgetni akarok vele, várjak rá a jövő hét szombatján hét óra harminckor az Automata Söröző különszobájában. Minden második szombaton ott szokta elfogyasztani vacsoráját szűk baráti körben.

Láttam a szűk kört, sőt megelevenedett előttem az a művelet is, amit az előbb fogyasztásnak nevezett. Ez a fogyasztás is olyan szó - gondoltam az utcára érve -, amelyet a körültekintő nyelvészet a Péterhez hasonló alakok használatára agyalt ki. A közönséges halandó eszik, a kevésbé közönséges étkezik, a Péterek fogyasztanak.

Azt hiszem, Péterrel már a tésztás teknő óta gyűlöltük egymást, de egyelőre csak lenn, a tudatunk sötét és mindenre kapható pincéjében. Nem lehet az egész világot szeretni.

Az Anna címe a kezemben volt, és száguldottam. Otthon, ha a környezetére gondoltam, valami könnyed és virágos kerti házat láttam, erkélyt, vasrácsos kaput, nagy ablakokat és jobb kézről a napot. Kétemeletes, semmitmondó bérház előtt állottam meg. A napot sem jobb kézről, sem bal kézről nem láttam. A kapu alól gázszag áradt. Hosszú volt az út a második emeletig. De végre ott álltam Anna előtt, és lassan a keze után nyúlhattam.

- Kázmér - csodálkozott el Anna -, maga hogyan került ide?... Mi járatban van itt?...

Milyen tökéletlen a nyelv, gondoltam, azt kérdi, hogy mi járatban vagyok itt. Válasz helyett csendesen átfogtam a derekát.

- Vendégeim vannak - mondta nyugodtan -, ne feledkezzék meg magáról. Jöjjön...

Bevezetett a szobába, és bemutatott a vendégeinek.

- Miért nem írta meg, hogy jön? - kérdezte aztán az arcomat nézegetve. Mosolyogtam. Megírtam volna, de nem válaszolt a leveleimre. Válaszolt, mindkét levelemre válaszolt.

- Nyolcszor írtam, Anna. De talán nem is baj, hogy nem olvasta el őket. Szertelen, összevissza dolgok voltak. És - ahogy így nézem a lakását és a vendégeit - alighanem untatták volna a leveleim.

Mentegetőzött, hogy bizonyára valami tévedés lesz a dologban, aztán konyakot töltött egy pohárkába, és átnyújtotta nekem. Láttam rózsaszínű könyökét, és úgy éreztem, hogy sürgősen rá kell térnem a kettőnk kialakulatlan ügyére. - Szeretném megcsókolni, Anna - mondottam, és égett a szám a vágytól. Úgy tett, mintha nem hallotta volna.

- Szeretném, ha elmondaná, Kázmér, hogy miket írt azokban a levelekben.

- A lényeget elmondtam már. Hogy szeretném megcsókolni.

- Engem a részletek is érdekelnek - közölte mosolyogva.

Előadtam a leveleim tartalmát. Egy lélegzet alatt beszámoltam szívdobogásaimról, költői vértolulásaimról és szexuális hormonjaimnak arról a kettőzött szorgalmáról, amelyet szerelemnek neveznek. Hormonjaim elbeszélésemben természetesen illedelmes fickók voltak, bölcselkedtek, lantot pengettek, és semmi vad dolgot nem forgattak a fejükben. Anna elhalkult. Veszettül szerettem benne ezeket az indokolatlan elcsöndesedéseket, ezt a kósza szitakötőmosolyt, amely áttetszően és tündökölve száll az események, dolgok, érzések rohanó vizei felett.

Úgy ült arcán a mosoly, mint költő nősténygalamb a fészkén. Kedvesen megfogta a nyakkendőmet, és megigazította.

- Legyen okos, Kázmér. Semmi értelme annak, hogy feltűnést keltsünk.

A visszautasítás eme formájának már irodalma van, és én együgyű biztonságom Rozinantján ülve, mit sem akartam tudni arról, hogy nem vagyok már olyan kelendő portéka, mint odahaza.

- Anna - leheltem olyan gyönyörrel, amely nyilvánvalóvá tette, hogy azokra a percekre gondoltam, amelyekben szerettük egymást. Megfogta a kezemet, és szelídítően a szemembe nézett. - Legyen okos - mondta példamutatóan, és valami okos csevegésbe kezdett. Fél füllel hallottam, hogy a szobraimról és művészi pályafutásomról beszél. Megemlítette a barátait is, akik nagyszerűen nyilatkoznak rólam, és akik igen sokat tehetnek majd az érdekemben. A nyugalmában valami furcsát éreztem.

- Talajmenti fagyok - állapítottam meg. - És erős éjjeli lehűlés.

- Nem értek a meteorológiához, Kázmér. De a művészethez értek egy kicsit, magam is festegetek. Nem hiszem, hogy a művészi karrierjének sokat használna, ha - mondjuk - hozzám akarná kötni a sorsát...

Mosolygott, és megsimogatta a kezemet. Az emberi kapcsolatok mulandók. Valami maradandóbbra kell törekednem, tette hozzá. Jól ismeri a Képzőművészeti Főiskola egyik tanárát, annak a révén majd bejuttat az akadémiára.

Új vendége érkezett, akiben én a potrohost ismertem fel. Azt, aki a szivarvéget beleköpte a patakba. A potrohát mintha legyalulták volna. Nem ismert meg; amikor Anna emlékeztette rá, hogy ki, vagyok, olyan ferde fejtartással nézett belém, mint kíváncsi kutya a gramofonba.

Anna átadott három hölgyvendégnek, akiket szemel láthatólag valami buta gyönyörbe ejtett falusiasságom, szobrászkodásom és holló hajam. Gügyögve beszéltek hozzám, mint az ijedt gyermekhez, akit tisztába kell tenni, mert félelmében összenedvesítette magát. Kértek, hogy beszéljek valamit a faluról, a szobrokról és a nőkről. Az egyik azt is megkérdezte, hogy megszoktam-e már a nagyvárost, nem hiányzik-e nekem a reggeli kolompszó. Közöltem velük, hogy a nőkről semmiféle aranyköpésem nincsen raktáron, falusi kolompszükségletemet pedig teljesen fedezi reggelenként a szemetes csengője. Anna vacsorára is ott tartotta a társaságot, és az asztalnál szeretetre méltó falatokat és mosolyokat rakott a tányéromra. A potrohossal is hasonlóan bánt, amit azonban nem tartottam örvendetes dolognak. Talán az erdőt is magammal kellett volna hoznom háttérnek - gondoltam, a helyzetet mérlegelve. Anna azon a színpadon marcona hőstenornak látott. Színfalak nélkül, úgy látszik, állástalan színész vagyok.

A három hölgy nagy buzgalommal foglalkozott velem a vacsora alatt, de a fél szememmel mégis láttam, hogy a potrohos szerelmes Annába. Vastagon és kiállhatatlan édességgel dőlt belőle az imádat, mint a felborult szirup. Érdekelt, hogy Anna hogyan védekezik a vastag szirup ellen, amely a potrohos felől elborítással fenyegeti.

- Gyakran van együtt Annával ez az ember? - kérdeztem a szomszédnőmet.

Nevetett.

- Gyakran? A vőlegénye.

A tányéromra néztem. A tányéron kék- és pirosvonalú díszítések szaladtak körbe.

- Régen? - kérdeztem letéve a villát.

- Karácsony óta.

Anna élénken teljesítette háziasszonyi tisztét, és időnként engem is megdobott apró és édes pillantásának konfettijével. A vacsorának körülbelül a közepén tartottunk. Letettem a kést is, fölálltam, kimentem, felvettem a kabátomat, és továbbálltam.

Fölöslegesnek tartom e pontnál boldogtalanságról lefetyelni. Nem voltam boldogtalan. Csak kiestem egy magas torony ablakán, és lepottyanttam a mélybe, amely régebbi csalódásaim hulláival volt kipárnázva. Ennek köszönhettem, hogy csontjaim épek maradtak, és meg sem ütöttem magam különösebben.

Az Alagúton mentem keresztül, és hallgattam, hogy súrlódnak, döfködik egymást a Dunán a jégtáblák. Egy ember jött felém az Akadémia előtt, és tüzet kért. Remegett a keze, és viaszsárga volt az orra. Lelki sárgaság volt, amennyire a cigaretta tüzénél észrevettem, úgy terjedt át az orrára. Ez is leesett valami toronyból. A baj az, hogy mindig a magasba kívánkozunk, mint a buborék, és lehullunk a feneketlenségbe, mint a kő. Különben semmi panaszunk nem lehetne az élet ellen, amely csikorgó teleivel meg remek tavaszaival eléggé igyekszik, hogy változatossá tegye napjainkat,

Egy sarkon szerény kis lotyó csipogott utánam. Olyan volt, mint egy lefagyott lábú veréb, bágyadtan, fel-felbukva ugrándozott a vágyak jeges trágyahulladékai között, amelyekből alig tudott egy-egy nyomorult zabszemet kipiszkálni.

A magasságok és mélységek tömör gumibotja egy kicsit fejbe vert ezen a napon. Ezért betértem egy kocsmába, és szilvapálinkát rendeltem.

A lakótársam zálogba csapta a tavaszi ruhámat, és kereket oldott. Azt mondta, hogy az öccse temetésére utazik. A háziasszony biztosított róla, hogy sohasem volt öccse, és már több lakótársától vett fel temetési célokra ilyen kényszerkölcsönt. Egészségi állapotom kielégítő volt, szívműködésem rendes, kezdtem magam tűrhetően érezni az egymillió ember zajában. Annát néhányszor még sajogva előhúztam magamból, mint a megállott zsebórát. Az ember kezébe veszi az óráját, kinyitja hátsó fedelét, és piszkálgatni kezdi, hogy vajon mitől állott meg. Így vettem Annát én is a kezembe, és így vizsgálgattam én is a szerkezetét. A rugója kékes fényben zizzent, a fogai ragyogtak, de hiába ráztam, nem indult meg, nem mutatta nekem többé az időt. Minden óra elpatkol egyszer, gondoltam aztán, legjobb, ha nem bíbelődöm vele. A város kezdett kinyitni, és sok vigasztalást ígért. Vannak magamfajta fiatalemberek, akik egész nap a pörköltszag után szaladgálnak, más nem érdekli őket. Vannak, akiket csak a könyvek izgatnak, és meglógnak az élet elől. Én nem tartoztam sem az éhesek, sem az élet sarkában meglapulók csoportjába. Kitapasztaltam minden szükségeset, és beledugtam az orrom minden érdemes dologba. Beálltam az utcai verekedésekbe is, nem mindig az igazság, hanem olykor a muri kedvéért. Segédkeztem az elesett lovaknak, és egyszer falaztam egy rongyos asszonynak, aki zsemlét csórt egy kenyérgyáros szálutó kocsijáról. Azért az összes figyelembe jöhető szobrokat szemügyre vettem a múzeumokban, és egy dohánytőzsdében kellő eredménnyel puhítottam a takaros kiszolgálóleányt, akit aztán színházba is elvittem. A gumibot ütéséből hamar magamhoz tértem, és frissen éltem tovább, mint a kaktusz, amelynek semmi sem árt meg.

Egyszer eszembe jutott, hogy az Automata Sörözőbe is el kéne mennem, hogy Péterrel találkozzam. Szerencsésen ott találtam, szűkkörűen sörözött a barátaival, helyesebben szólva ő csak ásványvizet ivott. Azért felhevültnek látszott, és az újabb háború szükségességét hangoztatta. Meglepett mondatainak keménysége, és az, hogy címeres pecsétgyűrűt viselt a mutatóujján. Jól emlékeztem még hebegő mondataira és apjára, aki hetivásárokon töltött hurkát árult egy sátorban. Mellettem egy fisztulás fiatalember folyton többes számban beszélt. Később láttam, hogy enni is többes számban eszik. Nagyon megdicsérték Angliát, és megkérdezték tőlem, hogy mit tartok Lengyelországról. Rosszallóan néztek rám, amikor bevallottam, hogy még nem gondolkoztam rajta. Erre kifejezésre juttatták azt a reményüket, hogy a jövőben jobban a szívemen fogom viselni a társaság célkitűzéseit, amelyek, amint láttam, abban jegecesedtek ki, hogy az ember mindig az alkalomhoz illő legnagyobb ostobaságokat mondja. Láttam, hogy az igazságot keresik, de igen sokszor mellé csúsznak. Az ember, amíg fiatal, mindig az igazságot keresi. A fisztulás fiatalember felszólított éjfél felé, hogy álljak fel, és fejtsem ki "az igazságról vallott nézeteim"-et. Felállottam, és azt mondtam, hogy a divatban levő igazságok körül kétségtelenül bajok vannak, de résen kell lennünk, nehogy valami odvas, rövid életű igazságot ültessenek a helyükre, mert az hamar elpatkol, és megint csak igazság nélkül maradunk. A népeknek maradandó igazságra van szükségük.

Néhány más okos közhelyet is mondtam, de úgy láttam, nem beszéltem a szájuk íze szerint, mert az egyik megjegyezte, hogy álnok görény vagyok, akit az eszme ellenségei pénzelnek, és azért csempésztem be magam közéjük, hogy pimasz nézetek konkolyát hintsem el tisztes és lelkes társaságukban. Letettem a kabátomat, feltűrtem az ingem ujját, és odanyomtam egyet az illető állkapcsára. Hátul valaki elgáncsolt, és végigestem a padlón. Minthogy amúgy is közeledett a záróra, a szűk körű társaság eloszlott, és én Péterrel maradtam.

Péter fel volt háborodva. Hogy alapjában véve ki és mi háborította fel, azt nem sikerült megtudnom. Azt mondta, hogy ilyen botrány még nem fordult elő, és szabad szellemű magatartásom igen kárhozatos. Úgy látja, hogy veszedelmes úton haladok, és ezért, mint egykori osztálytársam, kötelességet vél teljesíteni, amidőn javulásra int. Társaságuknak egyik célja az elvbarátok kölcsönös támogatása, mondotta aztán, amikor lecsillapodott a haragja, amiért is ajánlja, hogy tanuljak meg írógépen írni, mert ha jól viselem magam, és megtanultam írógépelni, esetleg benyom a rendőrségre.

Fülelni kezdtem.

- Mit akarsz velem csinálni?

- Benyomlak esetleg a rendőrségre, kisegítő napidíjasnak - jelezte nagylelkűen. - De tisztességesen kell ám viselkedned. Óvakodnod kell a világboldogítóktól meg a zsidóktól.

Láttam is, amint már nyúl utánam, hogy benyomjon valami poros irattári lyukba rendőrségi segédmolynak. Sőt láttam a poros lyukat is, amelyben kétezer rizsma fogalmazványi papirost kellett finom porrá őrölnöm. Sietve kimásztam az irattári lyukból, és megráztam magam.

- Végtelen köszönet, drága barátom - szavaltam meghatottan -, de úgy rémlik, egy kicsit melléhibáztál. Én ugyanis nem kisegítő rendőrírnok, hanem szobrász szeretnék lenni.

- Van itt, barátom, annyi szobrász, mint égen a csillag, és mindenik éhezik.

- Ez megbízható statisztikai adat? - kérdeztem. Aztán megnyugtattam, hogy a statisztika nem akadály. Ahol annyi szobrász éhezik, ott éhezhet még egy.

Péter rám nézett, és könnyedén köhintett egyet. A köhintésének semmi köze nem volt holmi légcsőhuruthoz. Világnézeti köhintés volt.

- Elfelejtettem - tette hozzá mélységes, éspedig több ezer méter mélységű lenézéssel -, hogy mindig rendbontó, megbízhatatlan alak voltál.

- Nem - mondottam -, csak sohasem éreztem kedvet arra, hogy olyan rendes porszem legyek az élet homoksivatagjában, mint te. - Ez a múltra vonatkozó eszmecsere alkalmat adott arra, hogy felkérőzzem emlékeim megrágatlan szénáját, és diákkori gaztetteinkről kezdjek beszélni. Pétert nem érdekelték a diákévek. Néhány ragyogó rendőrírnoki esetét mondotta el, és ahogy beszélt, szabályos, rövid mondatokban, kirajzolódott a képe, amint ül egy szörnyű íróasztal előtt, belemártja tollát egy óriási kalamárisba, miközben az ablak üvegén vastag legyek zümmögnek.

- Az íróasztalod mellett van egy köpőcsésze is, nemde? - vetettem fel a kérdést, belátom, minden kézenfekvő megokolás nélkül. Péter rám meredt. Ádámcsutkája fennakadt a gallérja párkányán.

- Tulajdonképpen nem tartozik ide - nyugtattam meg sietve, és újra diákkori élményeinkkel hozakodtam elő. - Emlékszel, Péter, hogy kiröhögtek mindig a lányok? Milyen szeplős, mérges pofa voltál? Hát az ágyunkra emlékszel?

A szobában, ahol együtt laktunk, helyszűke miatt az ágyak egymás felett voltak, mint valami pékségben. Szutykos kis kamaszkaszárnya volt, sötét és öreg kenyerekkel, fűrészporízű kolbászokkal, rossz és büdös petróleumlámpával és gyakori paráználkodással. Úgy csíráztunk, mint a krumpli a pincében, színtelenül, karunk, lábunk hosszúra nyúlt és elvékonyodott. El is száradt közülünk kettő. Péter fölöttem aludt az emeleti ágyban. Lámpaoltás után többször bakalódtunk, fel is jelentett az osztályfőnöknél, mire aztán reggel, amikor álmosan lelógatta lábát az emeletről, lenyisszantottam ollóval alsónadrágja csüngő madzagjait. Egy kicsit rokonok is voltunk, de ő a családfának valamelyik ellenkező ágáról pottyant le, nyilván arról, amelyik északnak nézett, mert fanyar maradt, és valami alattomos fényéhség jellemezte, amíg én valószínűleg a déli ágak valamelyikén pirultam ilyen röhögő gyümölccsé.

A részleteknél kiderült, hogy valójában semmire sem emlékezett, és különösen semmi mulatságosra. A rendőrírnokoknak nincsenek emlékeik - véltem rosszallóan. - És általában, a rendőrírnokság mint földi misszió kutyagumit ér, s ha szobrász nem lehetek, inkább elmegyek kisegítő kofának a vásárcsarnokba.

Péter erre üzembe helyezte mosolyát. Ritkán és mindig csak ötven százalékosan mosolygott.

- Hetyke ember vagy, Felméri. Figyelmeztetlek, hogy itt nem vagyunk az erdőben. Itt hamar beverik a fogadat.

Ezenkívül figyelmeztetett arra is, hogy ne nagyon pofázzak nyilvános helyen humanizmusról meg az emberi szellem függetlenségéről és hasonló hitványságokról, mert könnyen kihúzhatom a lutrit. Aztán fölállott, és begombolta a kabátját. Megkérdeztem tőle, hogy van-e valami jó meleg nője. Meleg nője nincs, utasította vissza a tiszteletlen gondolatot, csak menyasszonya. Szótlanul léptünk ki az Automata Söröző szuszogó forgóajtóján.

- A sör nem volt rossz - jegyeztem meg még záradékul -, de az automatát sehol sem láttam. Miért hívják ezt Automata Sörözőnek? Miért nem az Automata Ifjak Temetkezési Klubjának?

- Merre mégy? - kérdezte Péter.

Jobb felé mutattam.

- Akkor én bal felé megyek - intett hidegen. - És majd ha behoznak valami disznóságért a rendőrségre, légy szíves megfeledkezni róla, hogy osztálytársak voltunk.

- Bízd csak rám, rendőrírnokom - váltam el tőle könnyedén. - Le foglak tagadni...

Nem árt, ha az embernek van valami fogantyúja ebben a centrifugális körforgásban, gondoltam. De az ilyen Péterekbe nem óhajtok megkapaszkodni.

Sokáig járkáltam lakás után. Egy ablakból portörlő rongyot ráztak a fejemre. A portörlő végén valaki dalolt, s miután a kapun tábla fityegett egy kiadó szobáról, felmásztam a negyedik emeletre, és kivettem a szobát. Keskeny szardíniásdoboz volt, s ámbár én voltam benne az egyetlen szardínia, mégis úgy megtelt velem a szoba, hogy a háziasszonynak reggel villával kellett kipiszkálnia belőle.

- Csak egy kis citromlé hiányzik még rólam - mondottam a hajcsigás, erősen belisztezett hölgynek, aki a rend kedvéért nyolc órakor már kizavart az ágyból. - S azonkívül némi szagokat is érzek. - A szagok egyetlen ismert illatszergyár parfümjeihez sem hasonlítottak. Este, amikor hazatértem, hét macskát találtam a szobámban, a hozzávaló szagokkal. Később még kettőt az ágyban is felfedeztem. Másnap vettem a kéregkofferemet, és odébbálltam. Valahol az Iparművészeti Iskola tájékán kötöttem ki. Egy kávémérésben néhány fiatal szobrásznövendék savanyú tej mellett hangosan vitázott, és súlyos kalapácsütéseket mért néhány előkelő szoborra. Közelébb toltam hozzájuk a székemet, és én is belemártottam magam a társaságukba.

- Bagdi vagyok - mondta a szomszédom -, ne hidd, hogy mindig savanyú tejet iszom. Csak olyankor fanyalodom rá, ha otthonról késik a töltött káposzta. Te miféle szerzet vagy?

Megmondtam, hogy olyan vidéki halász-vadász-madarász-üreszsebben-kotorász-féle vagyok, és éppen lakásnézőben járok.

- Mutatok egyet - mondotta, és nyomban el is indultunk. - A keresztnevedet nem mondottad meg - figyelmeztetett az utcán. - Engem Jánosnak hívnak. Remélem, téged is.

- Sajnos, engem Kázmérnak kereszteltek. De azért azt hiszem, vagyok olyan János, mint te.

- Igyunk egyet, aztán megmondom - indítványozta Bagdi.

Kivettük a szobát, leraktam a cókmókomat, és beültünk egy kiskocsmába borozni. Hamarosan megkedveltük egymást, és sokáig szorongattuk egymás mancsát. Keményfejű, asztalra könyöklő parasztfajzat volt ez a Bagdi, jó napsütötte aszú, aki kárörömmel és megvetéssel nézte azt a kényszerű és hangos együttlétet, amelynek nagyváros volt a neve. Havonta kétszer egy cserépfazékban töltött káposztát kapogatott otthonról, valami akácos, kútgémes tanyáról, ahol nyáron búzavirágot legel a borjú, télen csepűgatyát foldoz az anyai szív. Egyidősek voltunk, hamar összemelegedtünk.

A kávémérésbe fiatalabb szobrásznövendékek jártak, legtöbbje hencegő kis csimasz volt, engem huszonhat évemmel már maradi öreg legénynek címeztek, aki lehet, hogy értek egy kicsit a vályogvetéshez, de ami a szobrászatot illeti, alighanem lemaradtam az átszállónál.

Az ifjúság rosszul foncsorozott tükrében rettentő zseniknek látták magukat. Én is ilyen üdezöld spenót voltam még nemrégen. Mindenki, aki idősebb volt náluk, hülyeségre és gyávaságra volt gyanús. A kor, amely régen szakállával és alkotásaival sok tiszteletet söpört be magának, valahol útközben elfűrészelte maga alatt a fát; az évek nem érdekelték ezt a társaságot, csak annyiban, hogy megvetették az öregeket.

És én azt hittem, hogy fiatal vagyok még, és kaján bölcselmeket ereszthetek el az öregek terhére. S ezek a kis csipások most engem neveznek öreg téglavetőnek.

- Belefeküdtetek a művészet zavarosába - figyelmeztettem őket -, mint bivalyok a híg sárba, és csak nedves orrotok látszik ki belőle. Ez, barátaim, csak pocsolya, még nem művészet.

- Ez a mondat a bivalyokról egészen jó volt - lépett hozzám egy szőke, jóképű alak. - Szervusz, öreg, ezennel barátommá ütlek. Egyik kezével megszorította a kezemet, a másikkal meg összeborzolta hajamat.

- Kadarkuti vagyok - mondotta aztán nevetve.

- Badarkúti? Láttalak már, komám. Csúnyán be voltál akkor állítva.

- Vagy úgy - mosolygott Kadarkuti. - Te vagy az? A kapucinusok sírboltjában volt szerencsénk, nemde?

Rosszul emlékezett rá. Bécsben találkoztunk, de nem a sírboltban, hanem valami vendéglőben. Akkor fújták le a világháborút, szedett-vedelt bandánk a Piave felől jövet kikötött egy kicsit a bécsi pályaudvaron. Néhányadmagammal teleettük magunkat valami szörnyű Gemüseschnitzellel, aztán volt, aki elment az operába, volt, aki megnézte a kapucinusok sírboltját, én meg Kadarkun, akivel a Gemüseschnitzel kapcsán kerültem össze, eltűntünk valami mellékutca ködében. Éjfél felé egy mosdótál előtt találtam magam, és bőségesen hánytam. A rossz bortól meg a rossz nőtől, akit a pincér mért ki nekünk. Mégis azt hiszem, inkább az utóbbi felszolgálásától fordult ki a gyomrom.

Kadarkuti emlékezett rá, és sajnálkozva veregette a vállam. Sok baja volt a nőkkel, és utálta is őket egy kicsit. Pedig azok nagyon bomlottak utána. A nők - magyarázta - hajlandók minden csinos képű alakból előnyös tulajdonságokat kiolvasni.

A többivel rossz volt kezet fogni a hosszú oroszlánkörmök miatt, ez a Kadarkuti értelmes fickónak látszott, olyan magamfajta széltolónak, aki nem heveskedett oktalanul múló szamárságokért, és nem tulajdonított fontosságot a körülöttünk bugyborékoló világnézeti toroköblögetésnek. Művész volt, és a művészeten kívül csak az élet érdekelte. Ami azt illeti, nekem sem volt muzikális érzékem az iránt a mesterséges zenebona iránt, amelyet a különböző jelszavak fejlesztettek, és amelybe minden nagyhangú legény beleböffentette valamelyik divatos elmélet bombardonját. Az ember eldobott és elejtett elméletek hulladékai között gázolt, úgy tele volt velük az utca. Mert útszéli hulladékokban rég nem volt olyan nagy a termés világszerte, mint ezekben az esztendőkben.

Az estéket Bagdival és Kadarkutival együtt füstölögtük át egy olcsó művészkávéházban. Bagdi csak koppantott körmével az asztalon, nem sokat beszélt. Kadarkuti ártatlan mosollyal avatott be a nők és az élet változatos romlottságaiba. Sok furcsa dolgon esett már keresztül, és tapasztalataiból ügyes kis bölcselet-csomagocskákat hozott forgalomba.

- Mi alapjában véve valamennyien kellemetlen kis tetvek vagyunk - zárta le életbölcseletét egy hajnalban, amikor a vízállásmérő több liter bor jelenlétét mutatta ki a hasunkban.

- Mondasz valamit - hagytam rá elgondolkozva. - Te szép szőke tetű vagy, én meg fekete.

Azzal a kifogással, hogy nem tudok anatómiát, és hogy ő megtanít rá, mindennap feljött hozzám, és nagyokat aludt a keskeny heverőn, amíg én szobraimmal vackolódtam. A művészet azoknál a garasoknál kezdődik, amiket az ember kibűvészkedik portékáival a honpolgárok zsebéből. Veszett szorgalommal dolgoztam. Kadarkuti meg csak szuszogott. Unom Michelangelót - jelentette ki rendszerint, amikor felébredt. Én meg gyúrtam az agyagot. Így jött el a tavasz, és vele valami nagyhangú, levitézlett alak, aki valami kiállításfélét akart szervezni. Nagy felhajtást, meleg sajtót és egy sapka pénzt helyezett kilátásba. Mindössze csak arról van szó, hogy én meg Bagdi aláírjunk valami papirost, mondotta.

- A pénzekből, édes öcsém, leadtok nekem is harminc százalékot - hunyorított igen kedvesen. - Ezt a férfiaktot itt a sarokban most magammal viszem, természetesen csak reklámcélokra. - Le is porolta az aktot, és körülnézett, hogy mi módon szállíthatná el.

- Hopsz - pattintott Kadarkun az ujjával, fölemelkedve a díványról -, bátyámuram elfelejtett bemutatkozni. Ennyit minden jól nevelt szélhámostól elvárhat az ember, nem igaz?

- Kovács - mondta öblös hangú látogatónk fájdalmasan. - A nemzet leépített napszámosa. És ön, uram?

- Alfonz, spanyol exkirály - mutatkozott be Kadarkun is. - De azt az aktot tegye még le egy kicsit. Előbb halljuk a mókát.

- Egyetlen cikk van ma, amiért még pénzt lehet kiolvasztani az emberekből - magyarázta menedzserünk -, s ez ti vagytok, gyermekeim: a paraszt. Ti fogjátok megmenteni ezt a beteg társadalmat... Úgy fogják kapkodni a szobraitokat, mint a cukrot. - Aztán megkérdezte, hogy van-e megfelelő ködmönünk, mert a kiállításra azzal kell elmennünk.

- Gondolja, hogy nagy hossz van most büdös parasztokban? - tudakoltam én reménykedve. Kadarkuti meg azt szerette volna tudni, hogy ki szállítja majd a trágyaszagot. Menedzserünk méltatlankodva utasította vissza a komolytalan gúnyt, és legjobb szobrommal a karján sértődötten távozott. A kiállításból azonban semmi sem lett, mert az emberünk két hét múlva beleszaladt valami kelepcébe, és a rendőrség lefülelte.

- A dolgaim egyre-másra kezdenek vízbe esni - gondoltam. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. A fülem megszokta már a döngések, zúgások, csikorgások és reccsenések légióját, a szemem a füstbe, ködbe és ismeretlenségbe vesző utcák képét, a talpam a végtelen aszfalt fájó laposságát, a lépcsők ezreit, szám az ízek lármás, faggyús szegénységét, de amit belső használatra nyújtott nekem a nagyváros, azt igen gyakran kiköptem, mint a rossz ízű orvosságot. Kadarkuti kajánul röhögött rajtam, hogy bedőltem az öreg ripacsnak, már amennyire bájgödreivel és piros macskaszájával röhögni tudott.

- Nekünk, buta vidékieknek össze kell tartanunk - fújta meg a toborzót Bagdi.

- Helyes - gyűltem testvériesen a zászlaja alá. - Ha nem tartunk össze, ez a sok undok patkány leharapja a fejünket. - Elmeséltem neki - elismerem, minden logikus összefüggés nélkül - az Annával való kegyetlen tündérmesémet is. - A nők hűtlen tehenek - biztosított Kadarkuti könnyedén -, nem kell nagy dolgot csinálni belőlük. A nőnek némely szerve nem egyezik a miénkével, s ez sok galibát csinál. - Ami pedig Annát illeti, menjek csak el szépen a főpostára, ahová poste restante leveleimet címeztem, és kérjem ki őket. Egészen bizonyos, hogy hiánytalanul megkapom valamennyit.

Valóban ott voltak, másnap, legelső levelem kivételével, valamennyit visszakaptam.

(Hej, Dukics kisasszony, de gyanútlan pincsikutyád voltam, hogy szaporáztam utánad a lábam, és te milyen alaposan kiejtettél magadból! Sohasem tudtam, hányadán is vagyok veled, és ebből gyászos butaságok származtak... De ha olvasod ezt a balesetet, ne nyugtalankodj: a sebeket nyomban leragasztottam antiszeptikus angoltapasszal, nem történt semmi komplikáció.)

- Látjátok ezt az üzlethelyiséget? - kérdezte Kadarkuti egy éjszaka, amikor Bagdival hármasban hazafelé ballagtunk. - A bérlőt a múlt héten elárverezték. Holnap kibérlitek ezt a butikot, és ki fogjátok állítani a vacakjaitokat. Tudjátok ti, milyen kincs rejlik abban, hogy büdös parasztnak nevez titeket a szájhagyomány? Annak az alaknak igaza volt. A sok hülye között akad néhány, aki bedől a trágyaszagotoknak, és elhiszi, hogy tehetségesek vagytok.

A kiállítás gondolata nem rossz, bólintottam a fejemmel, mert otthonról hozott hamuban sült pogácsám végképp elfogyott, részint az átváltásnál, valutakülönbözet címén, részint a salad de boeufök miatt. Az igazat megvallva, a parasztságom körül is baj van egy kissé. Merthogy sosem hordtam trágyát. Kadarkuti azt kérdezte, hogy a tehenünk talán műtrágyát termelt?

- Nem, mert sohasem volt tehenünk. Csak kecskénk volt. A kecske, amint köztudomású, igen elenyészőket trágyázik. Olyan, mint a gyógyszerész, aki füveket gyűjt, és labdacsokat készít belőlük.

Elhatároztatott, hogy meg kell indulnom a hírnév lejtőjén. Kadarkuti másnap felkereste a háztulajdonost, és - hogy milyen lódítások segítségével, ma sem tudom - elintézte, hogy az üres helyiséget minden előzetes fizetség nélkül megkaptuk két hétre. A boltnak kissé csődszaga volt, előttünk egy linóleumüzlet bukott meg, de az orrom megszokta már a legvészesebb szagokat is, nem sokat törődtem a kellemetlen előjelekkel. Néhány állványt és szegényes drapériát szereztünk, és az ócskaságokkal bedíszleteztük a csődszagú helyiséget. A falak így is sivárak és piszkosak voltak, a régi üzleti állványok porból és sötét pókhálóból vízszintes és függőleges vonalakat rajzoltak a tapétákra. De Kadarkuti megoldotta a piszokkérdést is azzal, hogy Szentendrén felhajszolt egy festőt is, zömöket, kurta lábút, amolyan bajuszpedrő mozdulatokkal, aki a lovakat és juhászokat jó egyiptomi szokás szerint mindig valami meglepő helyzetben és profilban ábrázolta. A képeivel aztán betakartuk a piszokvonalakat, és a helyiség kezdett valami kiállításféléhez hasonlítani. A képeket különben sok gusztálgatással és tanakodással maga a festő akasztotta a falakra. - Ehun - mondotta néhányszor, pedrő mozdulatot végezve. A képeket én is szemügyre vettem, és úgy találtam, hogy a kicsi lovacskákkal valami baj van, a lábuk valahonnan a hasuk közepe tájáról ágazott szét, mint a fiatal zöldhagyma gyökere, és volt olyan lovacska is, amelyik öt lábon ügetett a salátaszínű legelőn.

- Itt elszámítottad magad, kisöcsém - figyelmeztettem vadonatúj cégtársunkat -, itt ennek a két lónak összesen tíz lába van. Nem lesz sok?

Bagdi megvetően szegezte kurta orrát a képeknek.

- Ha már paraszt vagy - mondotta rosszallóan -, miért nem maradtál otthon. Itt úgy fognak mutogatni, mint a kétfejű bornyút. Mert Bagdi művésznek érezte magát, nem Szent István-napi mutatványnak. Rajta csókolt legnagyobbat a művészet múzsája. Különben nem nagyon hitt a múzsa csókjában, hiába magyaráztam neki, hogy engem is egy Dukics nevű vidéki múzsa csókolt szobrásszá. Valami feslett fehérnép járt volt egyszer nála éjnek idején - emlékezett vissza ő is valami művészi fajtalankodásra -, de lehet, hogy csak kávéházi felírónő volt az illető.

A zömök fiú, miután végzett ötlábú állatainak amputálásával, oldalra hajtotta a fejét, és gyerekes elégedettséggel nézte munkájának eredményét. A mezők és a legelők is gyerekes zöldek voltak, a ménesek egykedvű falovacskák módjára vágtattak a kép bal oldaláról a jobb oldalára. Volt olyan képe, amelyen jobbról balra vágtattak. - Ehun - mondotta elégedetten, és a zsebéből elővett egy csomó számmal ellátott papírnégyszöget, amiket aztán gondos válogatással odaszúrt a képek alá.

- Te Bagdi - ütöttem a fejemre -, látod ezt a parasztot, ez érti a dörgést. Már az árcédulákat is magával hozta. Mi meg teljesen megfeledkeztünk róla.

Egy félreeső helyiségben néhány árcédulát találtam, a kirakatban nyilván ezek jelezték a linóleum szőnyegek árait, találomra minden szobor alá odaakasztottam egyet, és ezzel a kiállítás kezdetét vette. Kurta combú festőkollégánk a pénztárnál foglalt helyet, én és Bagdi a háttérben malmoztunk. Kadarkuti pedig ezalatt a városban dolgozott, fellármázta az újságírókat és ismerőseit, sőt egy fotoriportert is a nyakunkra hozott. Az újságírók mindenféle badarságokat kérdeztek, Bagdi dühösen hallgatott, a festő zamatos butaságokat fecsegett sok ehunnal és nyelvtani hibával, s így én állottam ki, hogy megfelelő mennyiségű lódítással biztosítsam az olvasók érdeklődését. A fickók nem hitték el ezeket a lódításokat, de leírták, mert éppen azt kapták, amit akartak: jól olajozott blöfföket a közönség hazugságszomjának csillapítására. A lapok a képmásunkat is lehozták, engem egy agyonlőtt bankrabló és egy újszülött gorilla arcképe között. A sajtóra nem fizettünk rá, szép számmal jöttek a kíváncsiak, akik szobrászkodó béreslegényt meg festegető napszámost akartak látni. A kartonlapok, amelyeket találomra raktam a szobraimra, máshol talán zavart okoztak volna, nálam nem vezettek semmi bonyodalomra. Tiszta haszon volt, amit a portékámért adtak, s így tökéletesen egyre ment, hogy a Szénahordó munkás-omért adnak-e kevesebbet vagy Szántás traktorral című féldomborművemért. A festőnek rosszabbul ment a dolga, fürge és soklábú lovacskáira nem akadt vevő.

- Ehun - panaszkodott kissé irigyen -, maguk mindennap lebonyolítanak egy-két üzletet, hozzám még ide sem szagol a kuncsaft.

Atyailag türelemre intettem. Majd csak betéved egyszer egy igazi műértő is a butikunkba, meglátja, fényes boltot fog azzal csinálni. Alig hangzott el a biztatásom, máris betévedt egy vidéki alak a boltba, és erősen kezdte nézegetni a festményeket. Két képet szótlanul leakasztott, és kövér pénztárcát húzott elő bricsesznadrágja hátsó zsebéből.

- Melyik a mester? - tudakolta széles szívélyességgel és biztatóan. Aztán a képekre kacsintva, be is mutatkozott. - Nagy lószakértő vagyok - jelezte -, a gyermekeim is folyton lovakat pingálnak. A nagyobbikból luxusló-kereskedőt csinálok, hadd folytassa az apja mesterségét. - Aztán még egyszer megnézte a lovakat, mint a lópiacon, és letette a pénzt az asztalra. - Gyönge kis állatok - mondotta -, de azért becsületes árat fizetek.

Ehun nagyot ugrott örömében. A zsebéből kiesett egy munkakönyv, Bagdi felvette, és belenézett.

- Mindjárt gondoltam, hogy nem paraszt - mondta, és visszaadta Ehunnak a munkakönyvet.

Ehunról így derült ki, hogy kaptafakészítő. Szerencsére éppen letelt a két hét, megmaradt szobrainkat hazaszállítottuk, kifizettem a tartozásaimat, és a maradék pénzt szépen elosztottam hatvan zacskóba, és betettem a kofferembe. Minden zacskóba egynapi üzemköltséget raktam. Úgy számítottam, ha mindennap csak egy zacskót emelek ki a bőröndből, a pénzem kereken hatvan napra fogja futni.

De, amint már említettem, gyönge számtantudós voltam, s így ezúttal is elszámítottam magam.

Amióta a Maros mellől megérkeztem, többször cseréltem lakást. Úgy forogtam a városban, mint kutya a szénában, amikor fekvőhelyet tapos magának. Hat hónap alatt a hatodik háziasszonyt jubiláltam. Bármennyire különböztek is termetre, vallásra, emeletre, két dologban közös lelki vonást mutattak. Sajnálták a villanyt, és letagadták a férgeket. Az egyik azt ajánlotta, hogy csak nappal olvassak, mert az nem rontja a szemet. Egy másik, arra az esetre, ha éjjel jönne rám az olvasás, azt javasolta, hogy olvassak sötétben. A vakok is igen szépen olvasnak sötétben. Volt, aki Gutenberget szidta a könyvnyomtatás feltalálásáért, végül akadt olyan is, aki a közvetlen módszert alkalmazta: egyszerűen kicsavarta a villanykörtét. A poloskákkal úgy voltam, hogy egy ideig állatoknak néztem őket, és a természetkedvelő bogarász élénk érdeklődésével figyeltem városi életük furcsa elfajzását, párhuzamot vonva étrendjük és vidéki rokonaik vegetáriánus életmódja között. Kadarkuti szerint annyi ideje éltek az emberekkel közös háztartásban, hogy átvették szokásaikat, és teljesen polgári életmódra rendezkedtek be. Ágyban aludtak, este elindultak, és leitták magukat, sőt trafikban is találkozott már velük, valószínűleg rövid szivart vásároltak. Egyszer egy kávémérésben le akarta akasztani az újságot a szögről, hát látja, hogy egy öreg bogár éppen a lap legfrissebb híreit olvassa.

A nyár folyamán valami jóságos hangú, derék dámához kerültem. Igen finom és nemes matrónának látszott. Megkérdeztem tőle, hogyan állunk az állatokkal.

- Az én házam tiszta, mint a patyolat - jelentette ki mélyen megbántva, és gyöngéd matróna-arca elborult.

Ahol ő van - közölte jóságosan, miután sikerült lecsillapítanom -, a poloska ismeretlen intézmény. Kissé dicsekvő előadásából úgy láttam, hogy műlovaglásban sok bámulatot vívhatott ki magának, de igazán nagy csak a poloskairtás terén lehetett. Két napig csakugyan nem mutatkozott semmi vitorla a láthatáron, de harmadnap reggel egész bogárcsapat úszkált a mosdótálban.

- Éppen vízipólót játszanak - jeleztem az öreg műlovarnőnek barátságosan. Megnézte a hevesen úszkáló rozsdabarna állatkákat, és kijelentette, hogy azok nem az ő poloskái, én hoztam őket oda, mert az ő lakása mindig olyan volt, mint a patyolat. Régen furkált a kíváncsiság, hogy megtudjam, milyen is igazában a patyolat, mert mindig valami olyan dologgal kapcsolatban említették, amelyről utólag sok piszokság derült ki.

- Tisztázzuk ezt a patyolatkérdést - indítványoztam nyájasan. - Látott már patyolatot?

Valami túrós lepényt eszegetett. A lepény mögül sötét és érdes morajlást hallottam, amiből arra lehetett következtetnem, hogy a patyolatkérdés tisztázására irányuló indítványomat pimaszságnak minősíti. Ebben a feltevésemben megerősített az is, hogy orgyilkosnak nevezett, és váratlan vastag hangon bejelentette, hogy ifjabb éveiben műlovarnő volt, aki igen sok hozzám hasonló csirkefogót lerúgott már a lépcsőn. Régi nyájassága és matrónai finomsága valami vastag szitokká szélesedett, mint ahogy ártatlan patak dagad a végén piszok-tengerré.

- Az orgyilkos nem érdekel - közöltem vele barátságosan, és a bőröndöm után nyúltam -, a bogarakat azonban sokallom, és ezért elmegyek. - El akarta állni az utamat, mire figyelmeztettem, hogy magasugrásban díjat nyertem, s ha nem áll félre az útból, átugrom rajta.

Alig léptem át azonban a küszöböt, megint bátorságra kapott, és most már trafikfosztogatónak nevezett. Azt állította, hogy látta is egy újságban a képemet. A túró a pártomra állott, és megakadt az öreg műlovarnő torkán, amitől hangos fuldoklásba kezdett.

- Kár volna magáért - folytattam a párbeszédnek rám eső részét a folyosóról -, még egészen fiatalon fulladna meg. Köhögjön csak jól fel - biztattam aztán jóságosan. - Ha jól felköhög, nem lesz semmi baj.

A három emelet folyosói megteltek érdeklődő közönséggel, és élvezettel hallgatták fordulatos eszmecserénket. Egy öregasszonyt tolókocsin gördítettek ki a folyosóra, egy süket vásárcsarnoki felügyelőnek meg tölcséren adagolták a fülébe a nagy ütközet történelmibb kijelentéseit. Szavaimat a lánya kiabálta bele a fülébe, s hogy az öreg, akit szemmel láthatólag boldog izgalommal töltöttek el a szép küzdelem legapróbb mozzanatai is, el ne mulasszon valamit az érdekfeszítő dialógból, mindig bevártam, amíg a lánya végzett a helyszíni közvetítéssel, s csak azután folytattam esedékes mondókámat. Udvariasságom, úgy láttam, jó hatást tett a hallgatóság tömött soraira. A hangulat egyébként megoszlott. Voltak, akik nem hittek a fent említett rovarok létezésében, sőt határozottan tagadták, hogy Brehmben ilyenfajta állat előfordulna. Ez a makacs szekta a bérbeadók szektája volt. Voltak aztán, akik az ellenkezőjét állították, ezek az albérlők voltak. Mindent összevéve, a túró és köhögés kapcsán könyvelhettem el legnagyobb sikeremet. Egy sárga hajú fűzőkészítő lány, akit az udvari fűzőszalonból vasalószénért szalasztottak a boltba, lassított, amikor a lépcsőházban elhaladtam mellette. Felém forduló tekintetében annyi rajongás volt, mintha egymagam három gólt rúgtam volna Trója kapujába.

- Mi? - néztem rá nevetve. - Sikerült kis előadás volt, nemde?

- Nagyon jó volt - bólintott a lány hevesen. - Jókat mondogatott annak az öreg madárijesztőnek.

- Magának is jókat tudnék mondani - dörgölődtem mellé szelíden.

- Már régen spórolok rá - közölte a lány, és ragyogva húzódott odább a simulásom elől. Odább, mind odább, amíg a homályos lépcsőaljba értünk.

- Maga nagyon kedves pofa lehet - mondta itt, a hajamat nézegetve.

- Attól függ. Nincs valami fiúja?

- Nincs - rázta a fejét. - Bizony isten.

Ügyesen hajlítottam a szót, mint bútorgyár a pácolt székeket. A lány nagyokat nevetett. Jó egészséges fogak, gondoltam. A száj ugyanis nagyon fontos. Az egész lánynak kedvemre való szabása volt. Valaki erősen megérlelte - csináltam meg gyorsan a mérleget -, és én éppen akkor haladok el a fája alatt, amikor lepotyog.

- Estére találkozhatnánk - nyújtottam ki kezem, hogy abba potyogjon.

Azt mondta, hogy nem lehet, a nénje megtépi a haját, rémesen erkölcsös fehérnép. Aztán elfordította a fejét, és halkan megkérdezte, hogy hol találkozzunk.

A közérzetem ebben az időben savanykás volt, mint a megtört bor, sok zavaros üledék úszkált bennem. Esti találkozásunkkor szívesen vettem hát a szőke lány indítványát, hogy menjünk ki a ligetbe nevetgélni egy kicsit. Célba lőttem kifújt tojásokra és galuskát faló svábok galuskájára, felültünk a körhinta zsiráfjára, és különböző közderültségekben vettünk részt. A hatvan kis zacskó, amelynek mindegyikébe kiadagoltam egynapi megélhetésemet, egyszerre tíz zacskóval apadt meg ezen az estén. Hiába mértem ki őket olyan gondosan. Nagyvárosokban az ember számológéppé fejlődik, nikkelgombjai, kerekei nőnek, kopog, csenget, és mindig valami szám esik ki belőle. Aztán közbejön egy ilyen fűzőkészítő lány, be akar menni az elvarázsolt kastélyba, vagy sört akar inni, és az egész matematikáról kiderül, hogy megbízhatatlan találmány. A lány kitűnőnek találta a zacskók dolgát, és nevetve adta értésemre, hogy már régen spórol egy olyan jópofára, mint amilyen én vagyok. Célba is dobáltunk, táncoltunk és énekeltünk is. A lány remek kis portékának bizonyult, néha ugyan eszébe jutott a nénje, de aztán vigasztalódva simult hozzám.

- A fontos, hogy az embernek örömei legyenek, nem igaz?

- Igen - feleltem a derekát fogva a ligeti vendéglő bokrai mögött-, fontosak az örömök. De veszettül keveset adnak belőle az örömkimérő hivatalban. A szegény ember, amíg él, csak harmadosztályú örömöket kap, harmadosztályú jeggyel utazik át az életen, és harmadosztályú koporsóban távozik. Szegény embernek csalán nő a kertjében.

- Ha egyszer nyerne a sorsjegyem - mondta a lány -, vennék egy fél kiló legfinomabb csokoládét, és télen mindig fizetnék valakinek, hogy melegítse meg az ágyamat, mielőtt befekszem.

- Az ágymelegítés terén - magyaráztam szakszerűen - Edison egészen új módszereket vezetett be. Nem kell senkit befektetni az ágyba, az ember csak bekapcsolja az áramot, és kész.

- Pazar lehet - vélte a lány ábrándosan. Nagyon hideg volt a télen az ágya, le kellett írnom a készülék működését, amit ő odaadóan hallgatott.

- Milyen szép haja van magának - jegyezte meg közbevetőleg a vállamra simulva.

- Most nem erről van szó.

- Tudom, a szegénységről beszéltünk. Pedig butaság beszélni róla, nem igaz?... Rém jó dolog lehet gazdagnak lenni.

Nem biztos, ráztam a fejem. Egyszer álmomban gazdag ember voltam, egy asztalnál ültem, folyton a kamatokat számítottam, és erősen fájt a hasam. Megkérdeztem tőle, hogy sohasem lázadt-e még fel. Nem, jelentette ki, ő nem lázadt fel, bár a főnöknőjét irtóan utálja, mert "mindig levon".

- A főnöknők mindig levonnak - sepertem egy rakásra tapasztalataim szemetjét. - Kétmillió főnöknő levon kétszázmillió szegény bogárnak. Ez ellen kéne kitalálni valamit. Felfeszítenek és kiszürcsölnek bennünket, mintha osztrigák volnánk. Örvendenünk kell, ha előbb nem csavarnak ránk még egy kis citromlevet is.

- Milyen jó erős fogai vannak - jegyezte meg a kis szőke. A kezemet fogta, és ez neki tökéletesen elég volt, oda sem figyelt szociális prüszköléseimre. Megkért, hogy mutassam meg az alsó fogsoromat is, s így abba kellett hagynom világszemléleti kirándulásomat, hogy bemutassam neki valamennyi fogamat. Nagyon hízelgő dolgokat mondott róluk.

- Szükségem is van rájuk - világosítottam fel. - Most rágom át magam valami öreg kásafalon.

- Jó isten, mit akar azzal a kásafallal?

- Be akarok jutni. Tudnia kell, hogy most még kívül vagyok a kásafalon. Belül sokkal érdekesebb. És azonkívül többet is falhat fel az ember. Aztán vannak más előnyök is...

- Remek alak maga - kacagta a lány hálás hangulatban. - Nem akar táncolni?

Táncoltunk, és konfettivel dobálóztunk. Tánc közben hozzám simult, mint egy rózsaszínű angoltapasz, és beborította sajgó sebemet, amelyet egy Dukics nevű előző nőtől kaptam. Sok sör volt már bennem, elfelejtettem régi sebesülésemet, és vidáman zengtem én is a táncdal szövegét. Ahogy tenyerem rápuhult gyönge kis gerinccsigolyáira, vékony bordáira, fejletlen medencéjére, szinte féltettem magamtól, olyan gyöngének és porcogósnak találtam. Kicsit még fejlődnie kell - figyelmeztettem lemondóan. De nem akarta, hogy lemondjak róla. - A szerelem nem a hátgerinctől függ - jelentette ki -, nem igaz, drágám?

Később egy ligeti színházba is benéztünk, mert maradt még három zacskó pénzem. A kicsi színpadon víg ugrándozás folyt, zenés vígjátékot adtak. Éppen akkor érkeztünk, amikor a grófnő meglátogatta az ügyvédet a válás miatt, és elénekelte neki, hogy mennyi tartásdíjat követel. Az ügyvéd sokallta a tartásdíjat, mire a grófnő sértődötten és előkelő gőggel táncolni kezdett. Majd amikor látta, hogy az ügyvéd még mindig sokallja a tartásdíjat, gőgösen átbukfencezett a színpadon. Az ügyvéd erre a polgári perrendtartásból elénekelt egy paragrafust, aztán felmásztak mindketten az íróasztalra, és eltáncoltak egy újabb, áthidaló paragrafust. A nézőtéren általános agylágyulás vett erőt, a közönség izgult és lelkesedett, úgyhogy a válópörös grófnőnek meg kellett ismételnie gőgös bukfenceit, miközben az ügyvéd fejére húzta a papírkosarat, és kotkodácsolni kezdett. Remek dolog volt, a közönség, amely szerette a gőgös grófnőket, a bukfenceket és az operettszerzői agyvelő mindenfajta szomorú izzadmányát, vonított örömében. Mi is követtük az általános példát, és elhülyülve dübörögtünk a padlón, miközben a primadonna vad gyönyörrel hajlongott a lámpák előtt. Harminc év múlva, a szegényházban majd könnyezve fogja mondani valami kósza újságírónak, hogy művészi pályafutásának ez volt egyik legragyogóbb állomása. Ez a hülye dübörgés, ezek a bukfencek, ez a rosszízű zenének, primadonnai nadrágocskának, fejre húzott papírkosárnak és a magunk sivárságának szóló lelkes vonítás. Ha most azt mondtam volna a kis szőkének, hogy ezeket a nekidühödött színpadi szegénylegényeket, ezeket az operettszöveg-kiagyalókat mint a butaság bacilushordozóit szurokba és tollba kéne hempergetni, nagyot nézett volna. S ha ezt az indítványomat olyan hangosan mondtam volna el, hogy a körülülők is meghallották volna, nem másztam volna ki ép bőrrel ebből a ketrecből. Így beértem azzal a tudattal, hogy három-négyezer év múlva nem lesznek operettszerzők.

Később valami megindító dolog történt a színpadon, amit abból következtettem, hogy a gyönge gerincű fűzőkészítő lány kiskörmével néhány könnycseppet piszkált ki a szeme zugából. Az este fénypontja azonban az volt, amikor előpergett a szubrett, a szívére tette a kezét, és addig ugrándozott, hajladozott ide-oda, amíg kettérepedt a trikója. Ezek a szűk trikók már suhanc koromban is nyugtalanítottak. Az évek során annyi aggodalom gyűlt fel bennem e trikók kapcsán abbeli félelmemben, hogy a legszebb lélektani pillanatban fog egyszer valamelyik elrepedni, hogy most, amikor a kettérepedés valóban bekövetkezett, hirtelen megszűnt a szorongásom, és hangos megkönnyebbülés szakadt fel belőlem.

- Na végre, csakhogy kirepedt már...

Egy borízű úr áthajolt a páholyon, és általános népünnepély közben megkérdezte tőlem, honnan tudtam, hogy a trikó ki fog repedni. Vidáman legyintettem. Szőke kis angoltapaszom azt mondta, hogy régen spórol már egy olyan jópofára, mint amilyen én vagyok. Tetszett nekem ez a spórolás, azt feleltem hát a borízűnek, hogy suhanc korom óta spórolok erre a trikórepedésre. Már csimasz korom óta tudtam és vártam, hogy egyszer csak bekövetkezik, minthogy minden lurkó gondol rá és várja. Nekem beütött...

A rendőrségnek nem tetszett a magyarázatom, közbotrányért felírtak. Erre kivonultunk a falatozók felé, mert a bódék között reszelt torma szagát éreztem.

- Szereti az akasztott virslit? - kérdeztem a bódé rúdján csüngő virslikre mutatva.

- Mindig virslit szoktunk enni télen - bólintott a szőke. Láttam a tekintetén, ahogy végigzongorázott a tömzsi virsli-billentyűkön, hogy szívesen enne valami bécsi szeletet, körítve, uborkasalátával, de lovagi szolgálatomat nem akarta visszautasítani. - Azért rém szeretem - tette hozzá, és meleg vonzalommal fogta meg a karomat. Lehet, hogy a meleg vonzalom mégis a virsliknek szólott, az ember az ilyent sohasem tudhatja, mert nagyon hajlamos arra, hogy magát önhitten a virslivel tévessze össze. Beültünk a keskeny bódéba, és én elmeséltem, hogy odahaza volt egy barátom (Tömzsi), aki egy ültében tizenöt párat tudott megenni. Ő tartotta otthon a virsli- és perecrekordot. Különben jókedvű fickó volt, egyszer lóvá tett fényképezőgépével egy egész majálisozó társaságot. Beadta a nőknek és férfiaknak, hogy egy ismert képes újság részére készíti a felvételeket. A hölgyek sebesen kimázolták magukat, az urak begombolták, majd újra kigombolták a kabátjukat, volt, aki a hangját is megköszörülte, aztán izgatottan csoportba állottak. A barátom nagy szakértelemmel tologatta őket ide-oda, a hölgyeknek megigazította a szalagjaikat és lábaikat, az uraknak benyomta a hasukat, az egyiknek belepödört a bajuszába, aztán nem tetszett neki a dolog, átcsoportosította az egész társaságot, s amikor kimerültek már az ácsorgástól meg átszellemült mosolygástól, nagy kegyesen elkattintotta a gépet. A felvételt háromszor is megismételte, más-más beállításban, és mi ezalatt nagyokat röhögtünk a bokrok mögött. Mert csak üres fekete doboz volt, amit a kezében tartott, nem valódi fényképezőgép. Különben Csókainak hívták.

- Nem ismertem - közölte a lány egy kis gondolkozás után, tormaszálakat illesztve a pukkadozó virslire -, de egy Kacsóit ismertem, kéményseprő volt Veszprémben.

Én is gondolkoztam egy kicsit.

- Nem ismertem. Ha Kacsóinak hívták, és kéményseprő volt Veszprémben, akkor nem ismertem. De mondja csak, nem félt tőle? Azt hallom, a gyerekek félnek a kéményseprőtől. Ami engem illet, gyermekkoromban sohasem láttam kéményseprőt. A kéményt télvíz idején apám takarította ki... Alapjában véve azonban molnár volt.

A szőke letette a virslivéget, és nagyon meleg arcot vágott.

- Igazán? Az én apám szűcs volt. De elgázolta a vonat.

Egy ligeti padon töltöttük az éj hátralevő, használható részét. Halkan loccsantak szánkból a szavak, az s betűk falevél módjára zizegtek. A kis szőkének megjött a szava, hazudott is néhányat, néhány kedves dolgot, amik olyanok voltak, mintha egy játékbaba hazudta volna őket. Nem messze tőlünk gépkocsik surrantak tova, de nekem úgy rémlett, hogy valami ismerősebb hangokat is hallok.

- Hallgassa csak. Mintha tücsök cirpelne...

- Tücsök itt fiatal - világosított fel a lány. - Erre nincsenek tücskök... Legfeljebb svábbogarak.

A karjaimba vettem. A szorításomtól egy kicsit megreccsent, ijedten csináltam leltárt a csigolyáiról, hogy nem ugrott-e ki valamelyik a helyéből. De szerencsére minden a helyén volt, csigolyák, oldalbordák, medence, megcsókoltam, ő visszacsókolt, aztán hallgattuk a távoli villamosok kései cirpelését és a gépkocsik huhogását. A lámpák lassankint elaludtak, csak a fiatalságunk világított a sötétben. S ha a lány most azt kérdezte volna, hogy mire gondolok, azt feleltem volna: Annára, Dukics Annára...

Kifogytak a zacskók, éhes voltam, szobraimat nem tudtam eladni. Bagdinak is eltörött a cserépfazeka, amelyben töltött káposztát kapogatott. Meghalt az anyja. S a halál különféle szomorúságokkal jár. Bagdi nagyon lefogyott. Meg is mutatta a hasát, hogy milyen lapos az ürességtől. - Ide bandzsalíts - mutattam meg én is a hasamat -, az enyém olyan lapos, mint a Nagy Magyar Alföld, a Hortobágyot is beleértve. Salátalevelet eszem két nap óta, mint vidéken a házinyulak.

- Dög fészek a város - szögezte le Bagdi egy fejetlen gyufával vackolódva. - Most már gyufám sincs.

Figyelmeztettem, hogy a gyufahiányt nem lehet a városiak folyószámlájára írni. Ami pedig az üres hasat illeti, ott meg az a baj, hogy éhendöglés ellen nem hoznak valami paragrafust. Dehogynem - köpte Bagdi a falra a nedves cigarettacsutkát. - Próbáld csak meg éhen dögleni a Dunakorzón. Azonnal ott a rendőr, hogy szedje innen magát, jó ember, nem tudja, hogy itt tilos az éhendöglés?

A szomszéd konyhában valami törekvő vegyészmérnök lakott, hashártyagyulladást kapott, beszállították a kórházba, és ideadta nekem az ebédjegyeit. Nyolc ebédjegy volt a füzetben, csak az volt a kár, hogy másfél órát kellett talpalnom, amíg eljutottam a kifőzőbe, ahová a jegyek szólottak. Szeneslegényekkel szorongtam egy keskeny lócán, a kanálra és tányérra várni kellett, amíg néhányan felhörpölik a leveshez címzett langyos uszodát, amelyben különböző élő és kimúlt lények lubickoltak. - Megálljon! - szólottam az egyik ebéd alatt a szomszédomhoz - valami csüng itt a szája szélén. Egy darab cipőmadzagot húztam ki a szájából, amelyet a laskával együtt akart leszánkáztatni a torkán. A leves csak előítélet, gondoltam, nem fontos, hogy az ember levest is egyék, és úgy határoztam, hogy nem eszem több levest. A fogadalmat megtartottam, de másnap, amikor párologva a viaszosvászon abroszra rakták, az éhségtől szinte fejest ugrottam belé. A szomszédom apró papírcsomagocskát vett elő a mellényéből, és köménymagot csurgatott belőle a vékony folyadékba. Ideadta nekem is a köménymagot. Jól felfújja a hasat - magyarázta -, az ember egy darabig nem kívánja az ételt, mert azt hiszi, hogy jóllakott. Öreg fiú volt már, valamikor csatahajón szolgált, fel is lázadt, ahogy marcona matrózokhoz illik, a társai közül néhányat a másvilágra küldtek, ő szerencsére nem húzta ki a lutrit. Rakparti munkás volt, de ha befagyott a Duna, szenet fuvarozott.

- Evett már banánt? - kérdeztem tőle egy öregebb ökör ínszalagján rágódva.

Nem evett banánt. Suhanc korában egyszer kidobtak Szegeden egy üzletből valami narancsot, mert puhák voltak és zöldesek, no, abból evett. Ez volt minden kapcsolata az élet magasabb örömeivel.

Vasárnaponként eljött hozzám, és lemintáztam. Aztán végképp elszakadtunk egymástól, mert a Kadarkuti ajánlatára egy belvárosi házba kerültem, ahol két kőszentet kellett kitataroznom. A házmesternél laktam, és igyekeztem a tatarozással minél későbben elkészülni. A házban vagyonosabb emberek laktak, a lépcsőház mindig tele volt nagy szivarok és ritka illatszerek szagával. Egy éjszaka én mentem kaput nyitni, mert a házmester fülére húzta sportsapkáját, és belezuhant valami feneketlen hortyogásba, mit sem hallva a csengő hisztérikus lármájából. Úgy trombitált álmában, mint a kürt A bűvös vadász-ban. Leakasztottam a kulcsot, és kimentem az udvarra. A kapuban, az udvar felől magas, jól öltözött nő várakozott. Kesztyűs, hosszú ujjai szórakozottan nyújtották felém a kapupénzt, de én mint gyakorlatlan cerberus, elfelejtettem előretolni a tenyeremet, csak belebámultam az arcába, amelyet a lámpa gyönge fényénél is finomnak és előkelőnek találtam. Minthogy a kezemet nem találta a megszokott helyen és megszokott magasságban, lenézett. Nem értette a dolgot, és fennhangon figyelmeztetett, hogy vegyem át a kapupénzt. - Tessék - mondta, és most ő is az arcomba nézett...

A hangja barnás színezetű volt, puha, mély és komoly. A markomba tette a pénzt és elsietett. Valami jó szagot hagyott a kapu alatt, a kémiának, a bőrnek és a léleknek valami illatos szintézisét. Szerettem az ilyen futó találkozásokat, amikből nem tapad az emberre semmi szomorú, csak egy kis illat, amit az ember úgy bonthat atomjaira, ahogy szépnek látja. Ezt is ilyen röpke találkozásnak hittem, és vidáman füttyentettem, amikor néhány nap múlva újra megpillantottam. A lépcső alján állott, a sarokba húzódva, és a harisnyáját igazította. Jó lába volt: szakértően nézegettem nemes vonalzását, és sajnáltam, hogy e könnyed vonalak oly idő előtt tűnnek el a ruhaszegély dús felhőzetében. Észrevett ugyanis, és - minden sietség nélkül - leeresztette a függönyt anélkül, hogy tolakodó pillantásomat figyelemre vagy felháborodásra méltatta volna.

- A kézitáskáját a párkányon felejtette - siettem utána, és átnyújtottam neki a táskát. Átvette, és szórakozott mosollyal köszönte meg.

- Egy kérdést még, ha nem haragszik érte. Nem adna nekem engedélyt arra, hogy megmintázzam?

Csodálkozva nézett rám.

- Nem értem - szólalt meg egy kis várakozás után tájékozatlanul. - Nem értem, mit akar megmintázni...

- Mit?

Nevettem. Azt mondtam, hogy nagyon inspirálónak találom, és csak az a kár, hogy nincs e pillanatban akkora darab márványom, amelyből életnagyságban kifaraghatnám.

Illedelmesen nyomultam előre, és örömmel láttam, hogy előnyomulásom nem vált ki belőle semmi ösztönszerű ellenérzést vagy védekezést. Ellenkezőleg, kíváncsian nézegetett. Magas alak volt, egyforma magasak voltunk. A szemünk egyenesen egymásba látott. Voltak nők, akiknek száján olyan meghajolva kellett legelnem, mint zsiráf a réten. Ezzel a nővel, azt hiszem, lehunyt szemmel is megtaláltuk volna egymást. Azt kérdezte, hogy miből akarom megmintázni, ha nincs márványom. Ez nem akadály, nyugtattam meg, valamelyik nap láttam egy remek filmszínésznőt birsalmasajtból. A művész ne ragaszkodjék az anyaghoz. Láttam már margarinból Napóleont, vattából Bernard Shaw-t, darált disznóhúsból Chaplint és nyakkendőből a walesi herceget.

- Darált disznóhúsból akar megmintázni? - kérdezte, és galambdúcának ajtaján most turbékoló mosoly röppent ki az estbe. Akkor már egy cipőüzlet kirakata előtt állottunk, kék, vörös és izzó fehér neoncsövek fényében. Megráztam a fejem.

- Fájdalom, ilyen befektetésre nem telik. Egyelőre csak agyagot ígérhetek.

Rám nézett. Egy pillanatig látnivalóan komolyan mérlegelt valamit. És egyszerre igen derűs lett az arca. Én ezt a derűt a beleegyezés jelének tekintettem, és nyomban megnyitottam a főcsapot: zuhogott belőlem a szó, a nőt dús habok és aranyosan csillogó alkoholmámor vették körül, ő maga csak állott a szóözön közepén, nézte és hallgatta habzó, fodrozódó badarságaimat. Közben aztán a csuklójára pillantott, amelyen egy apró óra üvege csillogott.

- Adja ide a címét - szakított félbe, és hirtelen beszüntetett minden érdeklődést.

A címemet felfirkantottam arra a kis csomagra, amelyet a kezében tartott, aztán jött a villamos, és ő köszönés nélkül felszállott. Vártam, hátha kitekint az ablakon. Kinézett, de csak az utcai villamos órára, hogy hozzáigazítsa a maga óráját. Ott állottam az ablak alatt, de megszűntem a számára érdekes lenni. Nem vett többet észre.

A házmester sürgetett, be kellett fejeznem a kőszenteket, és így hamarosan megint lakás nélkül állottam. A kis szőke kíváncsiskodott, hogy mikor teszek már szert valami rendesebb lakásra, ahol együtt lehetnénk. Ügyeltem rá, hogy a találkozásaink rendszertelenek és bizonytalanok legyenek, mert sem kellő érzelmi, sem kielégítő anyagi tőke nem állott rendelkezésemre a gyakori találkozások számára. Kedves, de sekélyes fehérnép volt, nem úszók részére. Azt hazudtam, hogy néhány remek megrendelést kaptam, és a megrendelők között felemlítettem a barodai gekwart is, mert úgy találtam, hogy jól hangzik.

Közben ősz lett, fáztak az ujjaim, keveset dolgoztam, és amit elkészítettem, abban sem volt köszönet. A háziasszonyom kézizálognak tartotta vissza a szobrokat, a házbér miatt. Pedig olyan megbízható arca volt, azt hittem, fogalma sincs arról, mi az a kézizálog. Szerencsémre Kadarkuti alatt egy nap valami rejtett pénzforrás bugyogott fel, nekem adta jó karban levő barna cipőjét és gyapjúpulóverét, és jelezte, hogy rövidesen Párizsba teszi át székhelyét. Valami női pártfogója akadt, akit azonban nem a Kadarkuti szobrászati tehetsége, hanem egyéb tulajdonságai érdekeltek.

A búcsúestén sokat ittunk és sokat fecsegtünk Párizsról, nőkről, Rodinról és a Balzac-szoborról, amelyért annyit szidták Rodint reumás kritikusai. Éjfél felé egy zenés kávéházba is benéztünk. Kadarkuti a szék- és asztaltorlaszok közül valami heringkülsejű nőt halászott ki, és belesodródott vele a táncolók közé. A terem közepe összecsomósodott, mint a rántás. Csak a fejek mozogtak szabadon, a testek valami rejtelmes és szimbolikus szertartással voltak elfoglalva, és fojtottan vonaglottak.

- Ez az igazi - magyarázta Bagdi -, amikor így össze vannak tapadva.

Ez a természetes, hagytam rá természettudományi alapon, mert az nem lehet, hogy az emberek egész nap olyan szörnyű pléhpofával járjanak az orruk után, mintha az a másik dolog, az az igen fontos dolog, amelyet szerelemnek neveznek, nem is létezne.

A tömegből sapkával, vadonatúj egyenruhában Pétert láttam kiválni. A múlt arra kötelezett, hogy ismét örvendezzünk a találkozásnak, és elfelejtsük, hogy az elmúlt fél év alatt hitvány fickónak tartottuk egymást.

- Maguk olyanok, mint a dadák -, mondotta Bagdi Péternek, amikor összeismertettem őket -, folyton rendre akarnak szoktatni bennünket. Éjjeli edényre akarják ültetni az embert, mint a kiskorút, akkor is, ha nincsen rá szüksége. - Aztán minden szerves kapcsolat nélkül megjegyezte, hogy őt egyszer fejbe verte egy közrendőr, mert valami dolga akadt egy bokorban. Péteren vadonatújan feszült a rendőri blúz, nem akart újdonsült blúzával alul maradni a vitában, és a rendcsinálás emberfelettiségéről kezdett beszélni. A háborút is szóvá tette, mint a rendcsinálás legmegbízhatóbb eszközét, és nyomban le is rajzolta, hogyan képzeli el az új háború kibontakozását. Gyöngéje és mindennapi kenyere volt a háború.

- És a rendet ki fogja akkor fenntartani? - kérdeztem én tudatlanul. - Ha háború lesz, megint mindenki a gyepre fog lépni, és ki fog hajolni a vonat ablakán.

- A pacifizmus gonosz maszlag - figyelmeztetett Péter. - Az örök béke csak azoknak a fajoknak a vágya - idézte a legfrissebb bölcsészet egyik meteorjának sziporkáját -, amelyek letűnőben vannak már az emberiség színpadáról.

Megjegyeztem, hogy vannak gondolatok, amelyek úgy terjednek, mint némely növénynek a magvai. Állatok hurcolják szét az ürülékükkel. Bagdi velem tartott, és valami rendőrségi kihágást akart elkövetni, de Kadarkuti szivart dugott a szájába. Így siklott kedélyünk hullámvasútja hegyre föl, völgybe le. Összemondogattuk egymást buta fogdmegnek és tetves parasztnak, aztán tovább diskuráltunk. Péter megszokta a rendcsinálást, már diákkorában sem szerette a rendhagyó igéket, olyan gyűjtőfogházba terelő mozdulattal beszélt mindenről, hogy élvezet volt hallgatni. Egy őrizetlen pillanatban gumibotjával a művészetre is lecsapott, és kijelentette, hogy minden művész részben disznó, részben forradalmár, és ezért kettőzött figyelemmel kéne rájuk őrködni. Bagdi nagy mozdulattal csapott az asztalra.

- Szeressük egymást - loholtam elő gyorsan a tűzoltófecskendővel, hogy eloltsam a veszedelmes lángot. - Szeressük rendőrbarátainkat, mint tenmagunkat.

Kadarkuti fölemelte poharát, felköszöntötte Angliát, a nőket, a rendőrfogalmazói kart, aztán felsorolt harmincöt szobrászt, akiket megvetett, és kettőt, akiket méltóknak ítélt arra, hogy egy újabb özönvíz esetén helyet foglaljanak a Noé-féle Özönvízhajózási Társulat hajójának fedélzetén.

Künn az utcán, a járókelők ködében elvesztettük Pétert és Kadarkutit. Bagdinak az ital feloldotta mogorvaságát, elszomorodva fogta meg a vállam. A művészek reménytelen üressége csuklott fel a gyomrából. Valószínűleg az ő gondolatai is ott csavarogtak, ahol az enyéim szoktak, ha ilyen kietlen voltam: a végtelenben, az univerzum sötétjében.

- Itt lógunk az űrben - mondtam porszemmé szomorodva -, itt lógunk, mint levágott borjak a mészáros kampóján. Vajon hová esünk, ha inunk nem bírja tovább, és leszakadunk földi kampóinkról?

- A végtelen Isten ölébe - vélte Bagdi vallásosan.

Elváltunk, magányosan folytattam utamat az éjszakában. A kapuk, ablakok, szívek mind zárva voltak előttem.

Együtt léptem ki a földalatti villamos ajtaján egy nővel, akit igen ismerősnek találtam. Hollá - jutott eszembe, amikor a lépcsőn fölfelé lépegettünk, és a világosság egyre jobban elöntött bennünket -, ez az a csinos lábú, alt hangú ismeretlen, akit meg akartam három hónap előtt mintázni.

- Úgy látszik - jegyeztem meg, ahogy egymás mellett haladtunk a lépcsőn -, elvesztette a címemet.

Felém fordította a fejét, és jó figyelmesen szemügyre vett. Láttam, hogyan keresgél emlékezetének polcán, és hogyan emeli le egyik sarokból dobozomat, amelybe találkozásunk futó élményét dobta bele.

- Maga az a szobrász, ugye, aki margarinból szokta mintázni modelljeit?

- Nem én vagyok. Összetéveszt valami fűszeressel.

- Vagy úgy - nézett meg még egyszer mosolyogva. - A neve, ha jól tudom, Felszegi...

Közöttem vele, hogy boldoggá tesz, s ezen semmit sem változtat az a mellékes körülmény, hogy a nevemet csak részben találta el. Egy nyilvános telefonállomás előtt megálltunk, a nő engedélyt kért, és belépett a fülkébe, hogy valami fontos ügyét elintézze. Az élet színpadán a cselekmények jó részét manapság telefonon bonyolítják össze. Így szólalt meg az én színpadomon is egy közömbös telefon.

- Igen... igen... itt dr. Bajkó Júlia... Hogy van a betegünk?

Benéztem a fülkébe. A nő nyugodtan tartotta a kagylót a kezében. Hirtelen úgy éreztem, hogy lepottyantam valahonnan. Orvosnő!... Mindig úgy képzeltem, hogy az orvosnő nevetségesnek találja a férfi szerelmi bakugrásait, beleértve azokat az intellektuális erőfeszítéseket is, amelyeket a férfi szellemi téren fejt ki, hogy a nőt a maga szükségességéről meggyőzze. Az orvosnő, aki az egész dolog mulatságos biológiájával tisztában van, valahogy úgy nézi a felgyúlt hímet, mint valami berúgott állatot, aki a maga elhatározásától független dolgokat cselekszik. Hirtelen tele lettem alacsonyrendűségi kiütésekkel. Úgy állottam ott a fülke ajtajában, mint egy megszeppent házinyúl, és megadóan vártam, hogy a fehér köpenyes nőnemű tudós kilépjen a fülke ajtaján, és felboncoljon. Közben azonban olyant hallottam, ami praktikusabb irányba ragadta gondolataimat. Az orvosnő arról beszélt betegének hozzátartozójával, hogy a beteget néhány nap múlva nyugodtan útnak indíthatják. A kísérőnek nem kell hivatásos ápolónak lennie. Egyébként ő maga is utánanézhet a dolognak. A beszélgetésből megtudtam azt is, hogy a beteget Párizsba kell kísérni.

Az orvosnő kilépett a fülkéből, és én engedélyt kértem, hogy tovább kísérhessem. Útközben megkérdezte, hogy fenn tudom-e magam tartani szobrászi jövedelmemből. Megnyugtattam, hogy igen, de csak úgy, mint a fuldokló, aki mindig egy-egy szalmaszálnak köszönheti, hogy nem merült el. Művészetben ugyanis sok a vízbefúlt, ez a pálya termi a legtöbb hullát. Láttam, hogy szívesen hallgatja a könnyed és kissé dús levű beszédet, közöltem hát vele azt is, hogy ami engem illet, nem a magam jószántából vágtam neki ennek a hajótöréses pályának, beértem volna egy levelezői állással is a Fedőcserép és Alagcsőműveknél, de jött a nő, nagy n-nel, és én, akárcsak a Városligetben a forgó padlóról, a centrifugális mozgás alapszabályai szerint leröpültem addig mozdulatlan és zajtalan létem sebes korongjáról.

- Mire feltápászkodtam - mondottam -, a centrifugális erő elsodort bennünket egymástól. Most aztán itt lábatlankodom gazdátlanul, és hogy ne unatkozzam, néha szobrokat csinálok. Szívesen elkísérném Párizsba azt a beteget, akiről előbb a telefonfülkében beszélt.

- Vállalkoznék rá? - kérdezte barátságosan felém fordulva.

- Hogyne. Sohasem lehet tudni. Párizs minden tökfilkónak nyújt valami véletlent.

- És hogy állunk a megbízhatóságával?

- Nem tudom, ezt sohasem kérdezték még tőlem. Úgy rémlik, vannak dolgok, amikben elég becsületes tudok lenni. Hiszen tudja, ez is csak olyan nyújtható, gumiszerű valami. Ha papírokra gondol, van belőle egy kazal.

- Hozza el a papírjait. Itt a címem...

Megkért, hogy ne sértődjem meg, de végre is nem ismer engem.

Délután, a rendelőórák után felmentem hozzá, és bemutattam az okmányaimat. Tárgyilagos figyelemmel átnézte őket, aztán mosolyogva biccentett. - Rendben van... Egy hét múlva indulhatnak... - A hangja most nagyon barátságosra fordult. - És mi lesz a szoborral, melyet rólam akar készíteni?

Átvezetett a szalonjába, és leültetett. Sokáig beszélgettünk, helyesebben csak én beszéltem, ő behúzódott a kerevet sarkába, és kérdezett.

- Néha olyan az arca, mintha diagnózist akarna csinálni rólam - mondottam, és most, hogy betegkísérő állást kaptam, szóval valami határozottat, valami kitapinthatót, visszanyertem régi biztonságomat.

Barátságosan váltunk el, sok szerencsét kívánt, átadta a beteg címét, és másnapra kitűztük az utazás időpontját.

Az állomáson, amikor indultunk, egy fiúcska utánunk kiáltotta, vigyázz, nagyapa, hogy a sínen menjen a vonat. Te is vigyázz, kisöcsém, szólottam magamhoz boldogan, hogy a vonatod mindig a sínen haladjon. Tele voltam a Párizsba induló, üres zsebű kalandorok elszántságával és egy halk adag szentimentalizmussal. Párizs mégsem kiskutya, nem szégyen miatta izgulni. A nagy Párizst fogom látni, a mély Párizst, a füstös falakat, tele hirdetésekkel, a furcsa nevű kabarékat, napóleoni obeliszkeket, szellemes kalaposleányokat, a metrót és az utcákat, az olvasmányaimat és mindent. "A Luxembourg fái sóhajtottak a lámpafényben, és a levelekről nehéz esőcseppek hullottak a homokba. A ködből egy autóbusz vált ki, megvilágított útjelzővel: Faubourg-Saint-Antoine..." Valami könyvben olvastam, szó szerint emlékeztem rá, és a vonaton, amíg az eltávozó városokat nézegettem, hangosan elmondtam magamnak. Ez a két mondat nagyon életre vulkanizálta bennem Párizst. Úgy határoztam, hogy annyit zabálok Párizsból, amennyit csak lehet, teletömöm magam vele, minden gerezdről csipegetek, mint a szüretelő, amíg meg nem pukkadok. És általános mámorom mögött az agyam kiadós gyakorlati programot dolgozott ki Párizs teljes és maradéktalan elfogyasztására.

A betegnek, akit kísértem, valami egyensúlyi baja volt, nem tudott a lábán megállni, mert elvesztette nyomban az egyensúlyát. Hatvanéves, rokonszenves beteg volt, egész úton német közgazdasági híreket olvasott, és nem sok vizet zavart. Tolókocsiját feladtuk személypoggyásznak, mindössze annyi bajom volt vele, hogy nekem kellett az étkezőkocsiig és W. C.-ig támogatni. Párizsban várt ránk a szanatórium betegszállító kocsija, végigrohant velünk Párizson, aztán elkanyarodott Passy felé. Ott elbúcsúztam a betegtől, és megígértem neki, hogy visszautazásom előtt felkeresem.

A pénzzel, amelyet kaptam - egy kis tiszteletdíj és másodosztályú vasúti költség hazafelé -, visszatértem Párizsba. Esett, havazott és köd fátyolozta a várost. A cipőmbe befolyt a víz, sovány papírkofferem elázott. Kadarkutit hasztalan kezdtem volna keresni ebben a nagyvásárban, önállóan kellett hát nekivágnom az élvezeteknek és nagy párizsi élményeknek. Délután a Quartiére-ben kötöttem ki, és valami szerény külsejű szállodát kerestem. Az egyik hotel előtt, amelynek ötemeletes homlokzata emeletenként két-két ablakával olyan volt, mint egy felállított dominókő, azonkívül öreg is volt, kövér néger asszonyt láttam. A francia nyelvvel igen reménytelenül állottam. Tudtam, hogy vakmerő és engesztelhetetlen bűnben leledzem: a francia csodálatos és vad dolognak tartja, ha valaki rosszul beszéli a nyelvét. Úgy néz a rosszul hangsúlyozó idegenre, mint az olyan utolsó emberre, aki előkelő társaságban nagyot böfög. A Bogdán könyvkötészetében találtam egyszer egy francia társalgót, ebből illesztettem össze a magam számára valami mulatságos kis nyelvtant. A számat nemigen mertem eleinte kinyitni, s minthogy a szélsebes hadarások miatt a hozzám intézett szavakat sem értettem meg, gyakran kellett a fülemre mutatnom, hogy süket vagyok, s így aztán tagolva kiabálták a fülembe azt, amit meg akartam tudni. Tagolásnál mégis kibújnak a zsákból a szögek, muszáj kivonulni az összes szótagokkal, s minthogy így kicsaltam belőlük a teljes szöveget az összes megspórolt szótagokkal és betűkkel, könnyebben megértettem őket. Megesett, hogy még hónapok múlva is süketséghez kellett folyamodnom, hogy megértsek valami rekordsebességű mondatot.

A néger asszony a piszkos hotelecske előtt locsogott valakivel, nagyon jólelkűnek láttam, főképpen a kövérsége miatt, s minthogy abban reménykedtem, hogy ő is csak törve beszéli a francia nyelvet, megkérdeztem, hogy a szállodához tartozik-e. Ráhibáztam, a hotelhez tartozott, helyesebben a hotel őhozzá, minthogy férjével, a nyugalmazott gyarmati altiszttel együtt tulajdonosa volt a kopott és keskeny dominókőnek. Nyomban be is költöztem az egyik harmadik emeleti szobába, bár a tulajdonosnéról a második szó után kiderült, hogy otthonosan énekli a franciát. Bal oldali szomszédom egy fehér szakállú vidéki francia volt, lakásadónőm közölte azt is, hogy hetvennégy éves, és keleti nyelveket tanul az egyetemen. Vannak még optimisták - bólintottam elragadtatva. - Ez is Párizs. Jobb oldali szomszédnőmről is kaptam egy hosszú életrajzot, de csak annyit értettem belőle, s ezt is csak süketségemhez folyamodva, hogy valami fogászati laboratóriumban dolgozik, és mindig csak este jön haza. A tulajdonosné hasas, tehén mellű asszonyság volt, sok vihart látott, afrikait és európait vegyesen, sok szennyes fickóval lehetett dolga, de a nagyothallásom megindította. - Olyan fiatal, olyan csinos legény, és siket az istenadta - konferált be férjének, a gyarmati altisztnek, aki ferde gyanakvással pislogott rám. Rossignolnak, pacsirtának hívták. A fekete asszonyt zsíros bőrével és jóindulatú, széles orrával Madame Rossignolnak. Derék, öreg pacsirta volt, nem bántam meg, hogy keskeny kis disznóóljába kerültem, mert bár a szobámul szolgáló koromszagú, svábbogaras lyuknak volt néhány szépséghibája, és olcsónak sem volt túlságosan olcsó, a fekete pacsirta zsíros és langyos lelkével nemegyszer szolgált takaróul fagypont alá süllyedt magányomban. Jó volt hozzám, amennyire a párizsi viszonyok megengedték, apró szívességeket tett, ha nagyon összefáztam a hidegben, egy üveg forró vizet küldött fel lánykájával az ágyamba, és férje határozott rosszallása ellenére nemegyszer behívott a kapu alatti fülkéjébe, hogy kesztyűtlen, megfagyott ujjaimat megmelegítsem a kályha mellett.

Az utcákkal és épületekkel hamar végeztem. Rájöttem arra, hogy nem olyan részegítő érzés Párizs csatakjában céltalanul csavarogni. A szobrokat is megnéztem, ezek legalább felmelegítettek. Közben szépen elköltöttem az útiköltségemet is, ezúttal azonban mérsékelt beosztással, mint egy családos könyvelő. A hotelem mellett volt egy fűszerüzlet, sötét és alacsony odú, úgy élt benne a tulajdonosa, mint százlábú bogár a kőrakás alatt. Este hosszú kenyeret vásároltam tőle, a túlsó soron, kerek utcai kályhán vékony burgonyaszeletek sisteregtek az olajban, minden este megvettem a magam adagját, a kenyérrel, pomfrittes zacskóval és a friss esti lappal felkapaszkodtam a harmadik emeletre, és átadtam magam a magány és táplálkozás szertartásának. Lassan eszegettem a ropogós burgonyaszeletkéket, és nézegettem az újságot. A kisebb híreket már zavartalanul olvasgattam, de a művészi rovatban még úgy tévelyegtem, mint eltévedt kutya a nagyvásárban. Minden szembejövő szót megszagoltam, de egyikre sem ismertem rá. Lekushadt fejjel ténferegtem még egy darabig a sorok között, aztán eldobtam az újságot, és eloltottam a lámpát. Ócska, remegő ház volt a szálloda, éjszaka minden szóváltás, csámcsogás, nedves pelenkában kapálózó gyereksírás átszivárgott a falakon. A teherkocsik megrázták, a vízvezeték vize hosszan karattyolt kilyukadt csöveiben. A hetvennégy éves francia nyelvész forró lábvizet vett, és hangosan társalgott valami távoli hozzátartozójával, akit drága fülesbagolyomnak szólított. Jobb oldali szomszédnőm harisnyáit, ingét mosta, vagy ruháját alakította. Szobáját vékony ajtó választotta el az enyémtől, amelynek kétujjnyi alsó nyitásán glaszékesztyűnek, fodormentának, pirított kenyérnek, fogcseppnek és valami lelki nyugtalanságnak a szaga áradt be hozzám. Hallottam a cérna, a fésű, a papucs, a hálóing és a takaró hangját, sőt néhányszor a nő terhes lélegzetvételét is. Szőke, gondoltan, az állán kis pattanások vannak, a pillái egy kicsit világosabbak a kelleténél, de azért csinos, mint a legtöbb francia lány, és természetesen szörnyen takarékos. Hetenként egyszer, szombaton este korábban érkezett haza a fogászati laboratóriumból, megmosakodott, és pokrócot akasztott az elválasztó ajtóra, hangfogónak. Éjfél felé aztán valaki lábujjhegyen távozott a szobájából, és a sötét folyosón nekiment az öreg, vaspántos ládának. Ismeretlen szomszédnőm a látogató távozása után, nyilván rendszeretetből, leszedte a pokrócot az ajtóról, teát főzött, aztán lefeküdt és kettőt ásított. Ez a kettős ásítás volt a jeladás, hogy a napnak vége, teste és lelke elvégezte aznapi feladatait, jöhet az álom és a csendes emésztés. És elkattant a lámpa gombja, az ajtó alatt eltűnt a kétujjnyi fényvonal, én is átadhattam magam a jól megérdemelt megsemmisülésnek.

Betegem könnyebb operáción esett keresztül, az orvos megengedte, hogy hetenként kétszer-háromszor kivigyem tolókocsiján az utcára. A tolatásért rendes tiszteletdíjat kaptam, és aznap mindig vajat is vettem százlábú fűszeresemnél a hosszú és ösztövér kenyérrúd mellé. Néha egy-egy bisztróba is benéztem, ahol bort és halat raktak elém. A francia nyelv vetkőződni kezd előttem, állapítottam meg örömmel a bisztróban és az utcákon folytatott alkalmi társalgásaim során. Kigombolta ékszeres, uszályos ruháját, amely olyan hozzáférhetetlen márkinőnek mutatta. Látni véltem már testének meghitt, otthonos körvonalait is, amikor merész látomásaimat hirtelen megzavarta valami csekélység. Ez a csekélység a pacsirtáné asszonyság legkisebb gyereke volt, a tizenkét éves Pompone. Egy délután benyitottam a fülkéjükbe, és megkértem a gyereket, hogy szóljon az anyjának, tegyen új körtét a lámpámba, mert a régi kiégett. A kis mulatt lány figyelemre sem méltatott, fejét fel sem emelve a könyvből, azt mondta nekem:

- Maintenant maman ne veut pas étre génée.^[10]

Tízszer is elmondtam magamnak ezt a mondatot, ahogy lassan lesétáltam a Szajna felé. Az anyja nem óhajtja, hogy zavarják. A kis mulatt lány önkéntelenül is azt a mondatot használta, mint XIV. Lajos, amikor megunt kedvesének kiüzente, hogy le roi ne veut pas éue géné... A kislánynak már ez volt az anyanyelve, és nekem egy rakás invenció és még nagyobb rakás nyelvtan kellett volna hozzá, hogy ezzel a könnyedséggel és magától értetődő eleganciával tudjam kifejezni. Akkor tudtam meg, ebből a mondatocskából, hogy a márkinő sohasem lesz az enyém...

Mire kitavaszodott, és Párizs néhány díjtalan szépséget nyújthatott volna nekem, a gyenge táplálkozástól úgy eltompult az érdeklődésem, hogy egy kis füstölt disznóhúsért és babfőzelékért odaadtam volna a milói Vénuszt s ráadásul a Mona Lisa mosolyát is. A betegemet délvidékre küldték, s így ez a kereseti lehetőségem is bedugult. Egy sötét és koromszagú szállodai lyuknak voltam a foglya, s ha lementem az utcára, csak azért tettem, mert valami garasos véletlenben reménykedtem. A remények sohasem hagytak el, makacsul székeltek bennem, mint féreg az almában, s arcom ettől a konok reménykedéstől az elégedettség sugarait bocsátotta szét magából. Nem mondom, hogy Párizsban mindent rendben találtam; Párizsban is megterem a csalán, saját szememmel láttam, éspedig szép számmal. De a növénytan ezúttal nem érdekelt, nem azért jöttem, hogy a haszontalan dolgokat kigyomláljam. A francia nyelv ellen tanúsított vad tudatlanságom ellenére néhány barátságos ismeretséget kötöttem bennszülött franciákkal. A kis Pompone-nal is lassanként beszélgetési viszonyba keveredtem. Azzal puhítottam meg, hogy mulatságos szavakat mondogattam neki magyarul, amiket aztán ő francia hangjátékokkal viszonzott. Mitpalatty a kispalatty? Pitypalatty! Ezen tele szájjal tudott nevetni. Mindennap elmondtam neki, s ha elfeledkeztem róla, figyelmeztetett.

- Qu'est-ce qu'il y a avec Pitipalati?^[11]

Meg kellett mutatnom neki a szobraimat, alaposan szemügyre vette őket, s aztán kijelentette, hogy egészen derék ember vagyok, s ezt sürgősen közölni fogja apjával is, aki éppen ellenkező véleménnyel van rólam.

- Monsieur Pitipalati - szaladt egyszer utánam lábujjhegyen -, jöjjön csak. De hamar, hamar...

Becipelt a kapu alatti fülkébe, és felszólított, hogy egyem meg a levesét, mert az apja azt ígérte neki, hogy elveri, ha két perc múlva nem lesz üres a tányérja.

- Pardon, mademoiselle - feleltem zordonan -, én nem szeretem a levest.

- Lehetetlen - kiáltotta a kis Pompone, és erőszakosan lehúzott a székre -, a felnőtt emberek szeretik a levest.

- Pardon - kezdtem megint a tiltakozást, de nem jutottam tovább.

- Gyorsan, gyorsan - sürgetett a kis kölyök. A kanalat bemerítette a levesbe, és sietve bedugta a számba.

Engedtem kérleléseinek, és a levest jóízűen felkanalaztam. Még ma is azt hiszem, hogy becsapott a kis ravasz, s az egész haditervet azért eszelte ki, hogy napok óta üres gyomromba egy kis meleg táplálékot csempésszen. Alaposan összebarátkoztunk, amiben mulatságos rajzaimnak is volt valami részük, úgyhogy rövid idő múlva már a leckéit is nekem mondta fel. S amikor egyszer két napig Párizs környékén csavarogtam, Rossignolné szuszogva csikorgott fel utánam a lépcsőn.

- Pompone-nak fáj a torka - adta tudtomra -, és folyton várta magát. Nem akar ágyban maradni.

Intett, hogy kövessem. Lementem a beteghez, és ettől kezdve elválhatatlanul összebarátkoztunk. Amikor felgyógyult, valahonnan agyagot szereztem, és hozzákezdtem kis mulatt fejének, vékony nyakának, kedves mosolyának a megmintázásához...

A fűszerest, akitől hórihorgas kenyereimet szoktam vásárolni, vasárnaponként az unokahúga helyettesítette. A fűszeres misére ment, és nem akarta, hogy a kiszolgálás fennakadást szenvedjen. A lány nem volt szép, de úgy láttam, Párizsban be kell érnem kevésbé szép nők társaságával is. A francia nő az idegent rendszerint piszkosnak és ostobának képzeli, aki amellett valószínűleg bőrbetegségeket is terjeszt, és egy őrizetlen pillanatban elvágja a nők nyakát. Egy darabig nyilván ennek az álláspontnak a sáncai mögül nézegetett engem is a fűszeres unokahúga. Nehezen bár, de sikerült megértetnem vele, hogy semmi bőrbajban nem szenvedek, és nyakvágó kést sem hordok magamnál. Hosszabb társalgást csak vasárnap folytathattunk, amíg nagybátyja misén volt. - Szép a keze - ilyeneket mondtam neki eleinte nyelvtani gyakorlat céljából. - És milyen rút ma az idő. - Nem merészkedtem ki tőmondataim kapuján, nehogy valami bővített mondat tekervényeibe tévedjek, és tudományom elmerüljön a degeszben. A tőmondatokba sok egyénit sűrítettem, amit abból láttam, hogy a lány mosolyogva nyújtotta át a szikár kenyérrudat, és hogylétem felől kérdezősködött. Ahogy közelebbről szemügyre vettem, úgy láttam, hogy szépsége kimerítette a csúnyaság minden alkotó elemét. Mégis tartottam vele a barátságot, mert napjaim piszkos, de feneketlen állóvizében valamilyen szalmaszálat képviselt. A barátságunknak azonban hamar vége szakadt, mert egy vasárnap, amíg a lány a lakásban matatott, és rám bízta néhány percig az üzletet, az üvegbura alól kiszedtem valami ócska süteményt, és éppen akkor raktam a számba, amikor a fűszeres hazaérkezett a miséről. Patália lett a dologból, nem tudtam kifizetni, a lány sírt, és szemrehányásokkal halmozott el, én meg felajánlottam, hogy ledolgozom a süteményt, felsúrolom az üzletet, mindent megteszek, de nem fogadták el lovagi szolgálataimat, készpénzhez ragaszkodtak. Féltem, nehogy néger lakásadónőm is értesüljön a dologról, és elveszítse irántam bizalmát. Elvittem hát nekik zálogba egy szobromat. Egy kicsit támolyogtam már az éhségtől, amikor a Luxembourg-kertben megállottam. Tavaszi esőcseppek hulltak a fákról. Ott állottam a fűszeres, nagy Párizs közepén, és éhségnél egyebet nem éreztem.

Otthon a kis Pompone türelmetlenül várt rám. Az iskolában elhencegett a barátnőinek, hogy szobor készül róla, és én napokig nem néztem be hozzájuk. Fölpislogott rám, és azt kérdezte, hogy beteg vagyok-e. Nem tudom, mit láthatott rajtam a kis csokoládé, nagyon elkomolyodott, lassan megfogta a kezem, és halkan azt mondta:

- Monsieur Pitipalati, nem szereti már a kis Pompone-t?

Fölemeltem, és homlokon csókoltam. Ez a sovány kis gyermek volt az egyetlen élőlény, aki megajándékozott az érdeklődésével. Hálásan belemosolyogtam szomorúságra hajló szemeibe. Átfogta a fejem, és magához szorított.

- Levele érkezett, Monsieur Pitipalati - jutott aztán eszébe, és a fiókból kihúzott egy levelet.

A pesti szőke lánytól jött, akinek megígértem, hogy életjelt fogok adni magamról. Az életjelre hosszú és ostoba kis levélkék érkeztek, amelyekben igen sok szó esett az érzelmekről. Egyik hétről a másikra toltam a választ, végül úgy oldottam meg a dolgot, hogy az Annához írott leveleimet küldtem el neki, amelyeket Pesten a főpostán visszakaptam. Ezeket a leveleket érthetetlenül magammal hoztam Párizsba. Háború alatt hallottam, hogy menekülő nők ezüst evőeszközeik és prémjeik helyett tavalyi szalmakalapjukat és bádogedényeiket kapták fel és vitték magukkal. Ilyen értelmetlenül hoztam én is magammal az Annához írott leveleimet. Kivettem egyet borítékjából, új borítékot címeztem, és elküldtem a szőke lánynak. Érzelmekről, magányról, vágyról volt benne szó, úgy találtam, hogy végeredményben mindegy, hogy ki kapja meg.

Munka után néztem, egy otthoni fickó elcipelt egy autógyárba, hogy ott majd akad hely a számomra is; hosszú emberkígyó ácsorgott a felvételi iroda előtt. A gyár a nagy emberkígyó felét bekapta, s minthogy bendője egy időre tele volt, a kígyó másik felét velem együtt elzavarták. - Disznó dolog - pöktek az emberek. Sok kicserzett, fáradt pofa volt köztünk, de a legfáradtabbak azok voltak, akik otthon valami politikába keveredtek, és a kormányzat pörölye akkorát csapott közéjük, hogy idáig freccsentek jobbról is, balról is. A sivár kis emberi perpatvarok során, amelyben mindenik fél a népek boldogításáért döngette keshedt mellkasát, még egyetlen népboldogító sem született meg. Ötletek igen, rogyásig, el is illantak rossz szagúan, mint a kámfor. De a nagy öklelődés tovább folyik az illanó kámforért, a múló ötletekért, olyan szent dühvel és annyi kegyetlenséggel, mintha a düh és kegyetlenség egyeden eszköz volna ahhoz, hogy a népeknek általános, egyenlő és elronthatatlan örömet szállítsanak.

Többször ácsorogtam felvételi irodák előtt, s a kígyófarknak mindig abba a felébe osztott be a sorsom, amelyből az éhes gyárak nem akartak már bekapni. Abbahagytam a kísérleteket, és rávetettem magam a kis Pompone szobrára. Egy délután egy fekete alak állított be, a kis mulatt lány Puknak nevezte, unokaöccse volt Rossignolnénak. Pompone kézen fogta, odavezette a félig kész agyagszoborhoz, leemelte róla a vizes rongyot, és mély pukedlit csinált.

- Látod, Puk, ez én vagyok.

Puk úr gépkocsivezető volt egy Párizs környéki gyárban, nem volt még alkalma a szobrászat alapfogalmaival összeismerkedni. A kis Pompone kedvesen elfecsegte neki, hogy a szobrot ki fogom állítani, ha készen lesz, és hogy nagyon mulatságos ember vagyok. Aztán hozzám fordult, és felszólított, hogy adjam elő nyelvészeti mókáimat, a pitipálátit meg a többit, amiken olyan remekeket lehet mulatni.

A gépkocsivezető bizalmatlanul pislogott rám oldalról.

- A barátod elmehetne fogpiszkálónak - mondotta Pompone-nak. - Nem lehet valami híres szobrász.

Pompone nem hagyta magát, és engem sem hagyott.

- Nem értesz hozzá, Puk bácsi. Monsieur Pitipalati különb ember, mint te.

A vita hevében kitudódott, hogy Puk úr ismer néhány kőfaragót, ott dolgoztak a szomszédságában, a Blancard-cégnél, mindeniknek nagyobb a hasa, mint nekem. Mert a Blancard-cég elég jól megfizette a munkát. - Rám férne egy kis könnyű kereset - mondottam én is -, csüngök a levegőben, mint a harangnyelv. - A gépkocsivezető megint rám pislogott. Úgy látszik, tűrhető látványnak talált, mert cigarettával kínált. Megkérdezte, hogy honnan jövök. Azután szedte a sátorfáját, és anélkül hogy lekezelt volna, felült a teherkocsijára, és elrobogott. Néhány nap múlva aztán megint beállított.

- Írd fel - sercintette oda futtában-, Blancard Fréres, Vincennes. Rue St. Mande 17. Mondd a portásnak, hogy én küldtelek.

Így jutottam a Blancard Fréres-hez. A Blancard-cég művészi elemeket szállított a párizsi kispolgároknak. Nagy keblű hölgyeket is gyártott meg munkabíró herkuleseket bődohányú megrendelőknek. A nagy keblű kőhölgyek és barom izmú herkulesek tudomást sem véve a változott társadalmi viszonyokról és nyolcórai munkaidőről, ókori fatalizmussal tartották oda vállukat és hátukat cukorbajos háziurak erkélyeinek és kapuboltíveinek. Párizs még szerette egy kicsit a mitológiát. A cég gyártott egyebet is, templomi frízeket és szökőkutakhoz való tritonokat is, engem azonban egy kis bemutatkozó próba után a herkules osztályhoz osztottak be, ahol dagadó izmokat és meztelen hátsó részeket kellett a kőből kikalapálnom. Segédmunkás voltam, naponta nyolc órán át kalapáltam a haszontalan fenekeket. Fehér voltam megint, mint molnár koromban, csakhogy most párizsi kőpor harmatozta be sovány pofacsontjaimat és államat. És szombaton, amikor megfizettek egyheti kalapálásomért, Puk úr már ott állt a hátam megett, és a pénzt szépen átürítette tenyeremből a maga markába. A sógora, az öreg pacsirta bízta meg, hogy kifosszon, a szállodai bér miatt.

A munkát hatkor végeztük, aki nem lakott a környéken, futólépésben igyekezett a pályaudvarra, hogy idejében a városba érjen, és kivehesse részét a lét mindennapi örömeiből, az asszonyok házsártos patáliáiból, a fél liter borból és valami kis mozi édes bűzéből. Semmi értelme nem volt annak, hogy ide-oda utazgassak mindennap Vincennes és Párizs között, mintha valami komoly gyökerem volna Párizsban, gyerek, kis nő vagy éves lakás. Semmi értelme nem volt annak, hogy megtartottam Madame Rossignolné elöregedett butikjában a lakásomat. Egy kis beosztással gyűjthettem volna, mint ezek a takarékos francia hangyák, kis pénzeszacskóvá gömbölyödhettem volna. De az ég megóvott tőle, hogy pénzeszacskóvá hízzam. A szobámat megtartottam, mert nem akartam feladni azt a légnemű és túlságosan is elvont pozíciómat, hogy párizsi lakos vagyok.

Esténként jó fáradtan érkeztem haza, jólesett végignyúlni a rossz és tisztátalan ágyon. Abból a sok nagyszerűségből, amelyet Párizs távolból s a könyveken keresztül ígért az epekedőknek, nem sokat szürcsöltem. Egy kőfaragóműhely és egy sötét zugszálloda közötti görbe vonalon bonyolódott le párizsi életem, s mondhatom: élvezetek szempontjából ez igen gyönge forgalmat jelentett. A pénzek, amiket a haszontalan fenekekért kaptam, nyomtalanul eltűntek a Rossignolné zsebében. Tizenegy órakor már rendszerint lecsavartam a lámpát, és csajkámat odatartottam az álom kondérjához, mint ahogy rabok nyújtják csajkájukat a mindennapi köménymagos levesért. Sovány kis edényembe lassan csörgedezett az álom. A szomszéd szobában is elhangzott a két ásítás, pontosan és figyelmeztetően, akárcsak egy kakukkos óra. Zeneileg úgy értelmeztem őket, hogy az egyik a test, a másik a lélek ásítása volt. Jeladás volt a számomra is, hogy magamra csukhatom szemhéjam redőnyét, s visszavonulhatok homályos boltomba, mint öreg zálogházas, fantasztikus álomtárgyaim közé...

Tavasz elején történt, hogy egy este hiába vártam a második ásításra. Megszoktam már, hiányzott, vártam egy darabig, aztán megkocogtattam az elválasztó ajtót. - Bocsásson meg - mondottam -, megfeledkezett a második ásításról. Remélem, nincs valami baja... A válasz késett, de mégis megérkezett. Hogy nem érti, miről van szó. Minthogy a hangja nem volt visszautasító, amennyire szókészletem megengedte, elmagyaráztam neki a dolgot. Megnyugtatott, hogy semmi baja nincs, és nem tudta, hogy kakukkos órának használom. Egyben megígérte, hogy máskor betartja a pontos menetrendet. Az első eszmecserét újabbak követték, bemutatkoztunk egymásnak az elzárt ajtón keresztül, később már személyesebb természetű közlések is következtek, és társalgásunkat egyre barátságosabb jó éjszakátok fejezték be. Az éjszakában, elválasztva egymástól, ismeretlenül, bizalmas dolgokat mondottunk egymásnak elmúlt életünkről és terveinkről. A kis Pompone-t ő is szerette, látta a készülő szobrot, és elmondta, hogy neki is van egy ismerőse, aki gipsz-Napóleonokat gyárt, és igen szép üzleteket bonyolít le. - Engem - szólottam egy halom nyelvtani hibában elbotolva - főképpen az állatok érdekelnek, mert az embereken nem találok semmi szobrászolni valót. Az emberekről lenyírtak nullásgéppel minden szépet és megörökíteni valót...

A kis Pompone szobrán dolgoztam éppen, amikor bejött Rossignolné, és nagyon felhevültnek látszott. Elmondta, hogy a szomszédnőmnek heves jelenete volt a vőlegényével, azzal a parókás úrral, aki szombat esténként meg szokta látogatni. A paróka és a papagáj hasonlítanak egy kicsit a franciában, és így nem tudtam, hogyan kerül a papagáj a mártásba. Bejött az öreg Rossignol is, és azt mondta, hogy kidobja a nőt, nem akar károsodni. Az ilyen szerelmes kacsák nem törődnek a háziúrral, beszedik a pasztillákat, aztán az ember rájuk törheti az ajtót. És ki fizeti meg az asztalosmunkát?

Csörgedezve és dohogva vonult ki a keskeny udvarra, ferde irányból lövellve rám gyanakvó pillantását. Aznap későn vetődtem haza. Az elválasztó ajtó alatt még láttam a keskeny csíkot, megkoppantottam az ajtót, és megkérdeztem a nőtől, hogy jól érzi-e magát. A hangján elmúlt zokogások mélységét éreztem, s nem volt nehéz kitalálni, hogy e bánatos mélység a papagájos, illetőleg amint másnap megtudtam, parókás úrral állott okozati kapcsolatban. Szóba hoztam a szerelmet, és mogyoróhéjban előadtam az Annával való esetemet, mintegy annak igazolásául, hogy az ember mindent kihever, de leginkább a szerelmet. Erre újra elfogta a zokogás, én meg átnyúltam a keskeny ajtónyíláson, és csitítgatni kezdtem, természetesen csak hangtanilag. Megkértem, hogy diktálja fel nekem az illető úr címét, hátha csak valami félreértést kell kiküszöbölni.

Másnap felkerestem az illető urat. Bőrügynöksége volt, és nem papagájt, hanem parókát viselt. Néhány vonással felvázoltam az eset körvonalait, és arra kértem, gondolja jól meg a dolgot, ne tegye a lányt szerencsétlenné.

- Hehehe - felelte a parókás feldühödve -, micsoda zsarolási kísérletek ezek? Ha nem megy, telefonálok a rendőrségnek.

Megnyugtattam, hogy nem pénzdologról van szó. Mindössze csak arról, hogy el kéne mennie Lisette-hez. Hátha csak valami félreértés forog fenn.

- Mi önnek egy éjszaka? - vetettem fel a költői kérdést. - Menjen el még egyszer hozzá, hazudjon neki valamit, ajándékozza neki ezt az éjszakát...

Én tudom, magyaráztam meg neki, főképpen néhány kézmozdulattal és mosollyal, hogy mi férfiak, virágról virágra járunk, mint a kutyák - comme les chiens -, mert a tudomány úgy döntött rólunk, hogy a férfi nem érheti be egy életen át egyetlen nővel, de azért vannak esetek, amikor nagylelkűeknek kell lennünk...

Bőrügynököm voyons, voyons^[12] kiáltásokkal szivarra gyújtott. - Eszerint maga az az alak, akivel Lisette a hátam mögött disznólkodott. - A hűtlenséget nevezte így, s egyben értésemre adta, hogy piszkos idegennek tart, és nem engedi magát megfejni. Ha nem pucolok, azonnal átad a rendőrségnek. És már nyúlt is a telefonkagyló után.

- Ronda kis alak maga - mondottam. - Örvendenie kéne, hogy vannak még könnyek, amelyek magáért hullanak. De magáról, úgy látom, lekopott a bőrfesték.

Egy könnyed mozdulattal lesimítottam a parókát a fejéről, és kiléptem az ajtón. Utánamrohant, és tele torokból ordítani kezdte, hogy fogják meg, fogják meg! A nyavalyás pondró rám csődítette volna az utcát, ha át nem váltok harmadik sebességre, és fel nem ugrom egy autóbuszra. Boldogságmentő akcióm így mondott csütörtököt, és így mondtam le egyszer s mindenkorra hasonló apostoli cselekedetekről. Mellesleg a lány sem örvendett túlságosan annak, hogy ilyen messzemenően beledugtam az orromat az ügyükbe.

A Blancard Fréres-től a májusi bérmozgalmak után szó nélkül kivágtak. Naponként eljártam egy délutáni lap kiadóhivatala elé, állást kínáló hirdetéseket olvasni. Néha várnom kellett, amíg kiakasztják a lapot. Nagy csoport ácsorgott mindig az aszfalton, egy rakás kiégett ember, akik nemigen hittek már semmiben és senkiben, de várták, hogy az élet szerződés értelmében kiossza nekik azt a minimumot, ami felfordulás ellen szükséges. Sötét salak voltunk, beborítottuk az úttestet, s csak arra voltunk jók, hogy eltüntessük a gödröket, és megjavítsuk a forgalmat. A kiadóhivatal szomszédságában kis kávéházacska rossz kávé és silány italok szagát lehelte. A kirakatban mókus alakú ember üldögélt délutánonként, egy csomó napilap és folyóirat között, félig lehunyt szemekkel. Úgy szunyókált az újságdombon napihírek és versek hamuja alatt, mint zsarátnok. Néha megpiszkálta valaki, és akkor újra élni kezdett.

- Ide hallgasson - szólt rám egy délután -, ez a dolog ezzel az ácsorgással engem a régi Konstantinápoly kutyáira emlékeztet. Falkákban jártak, megrohanták a piszkos koncokat, és mielőtt megdöglöttek volna, megrühesedtek.

Megkérdeztem, hogy volt-e Konstantinápolyban. Mutatóujjával kört írt le a levegőben.

- Körüljárta a földet?

- Igen. És ha tapasztalataimra kíváncsi, örömmel szolgálok velük. A tetűk egyformán csípnek Kalkuttában is, Hobokenben is. De nézze csak, mit ácsorog maga itt, minek várja, hogy a telehasúak valami ronda koncot dobjanak ki az utcára. Fizesse ki az aperitifemet, és adok magának egy tippet.

- Téves kapcsolás - vontam a vállam, és kifordítottam a zsebemet.

- Sajnálom. Ingyen nem dolgozom. Állásközvetítő vagyok - közölte.

- Nem hiszek magának - világosítottam fel. - Tegnap láttam, hogy verset olvasott.

- A verseket szeretem - bólintott elmélázva. - Magának mi a véleménye a versekről? Különben, minek tagadjam, nem érdekel a véleménye. Öt órára egy nővel van találkozóm, és nem tudok meglógni innen. Tényleg nem tudja kifizetni ezt a löttyöt?

- Nem.

- Akkor hát mindegy. Ide hallgasson. Hallott már valamit a kutyasétáltatásról? Új iparág. Még nem feküdtek rá. Tegyen közzé egy hirdetést, hogy kiváló kutyapedagógus ebek sétáltatását vállalja... A viszontlátásra, fiatal barátom... Ami pedig a verseket illeti... nos... hallgassa meg, hogyan csinál őszt néhány barna o betű: Le violon de l'automne blesse mon coeur d'une langueur monotone...^[13]

Mialatt megfordultam, két polgári rendőr állott meg az asztala előtt, és mint régi jó ismerőst üdvözölték. Előre, tanár úr, biztatta az egyik kedélyesen. És hármasban szépen elindultak a rendőrprefektúra felé.

Néhányszor belebotlottam ilyen oszlásnak indult hullákba, olykor, mint most is, lehajoltam, hogy megnézzem őket. Általános szepszisben patkoltak el, csak a dögbogarak késtek meg, hogy elássák őket.

Szomszédnőm ezen az éjszakán elmulasztotta mind a két ásítást. Reggel Madame Rossignol hiába dörömbölt az ajtaján. Magamra kaptam a ruhámat, és egyesült erővel benyomtuk az öreg ajtót. Ismeretlen barátnőm akkor már mozdulatlanul feküdt az ágyán, beszüntette deficites üzemét, az Élethez címzett táplálék-beszerzési és feldolgozási vállalatát. Ragacsos vér vette körül, s a szívéből barna nyelű konyhakés állott ki. Az arca természetesen egészen más volt, mint amilyennek elképzeltem. Rossignolné óbégatott, a szomszédok izgatottan kiáltoztak, és heves érdeklődéssel hallgatták a halál szerelmi előzményeit. Párizst szerfölött érdekli még a szerelem. Csak a gyarmati altiszt nem mutatott semmi kíváncsiságot, őt a benyomott ajtózár érdekelte, és csendesen káromkodott. Künn esett, az ázott esernyők fekete kígyókat csurgattak a padlóra. Néztem ismeretlen barátnőm fanyar hulláját, körülötte a szürke párizsi reggelt, piszkos árnyékaival, a rozoga szállodai szobát, az asztalon a púderpamacsot, a földön a két kusza harisnyát, aztán megint a lányra tévedt a pillantásom, Lisette-re, aki az ajtórésen át több éjszakámat bánatosan átzokogta, néztem ezt a sivár párizsi közhelyet, ezt a jól ismert zugszállodai tájképet a nőről, szállodáról és halálról, és mindent összegezve úgy találtam, hogy émelyítően ostoba világba kerültem. Nem - gondoltam -, a barna nyelű konyhakés sehogy sem illik ismeretlen barátnőm szívébe. A szívet nem szabad bántani, és legkevésbé konyhakéssel.

Minthogy nem volt egyéb dolgom, elmentem a temetésére is. A kis Pompone is ott volt, és sovány, csokoládébarna kezét megrémülve rejtette el a tenyerembe, amikor a fakoporsón sötéten dörömböltek a göröngyök.

- Monsieur Pitipalati - súgta remegő szájjal. - Ugye, én sokáig fogok még élni?

Megszorítottam a kezét, és biztatóan mosolyogtam rá.

- Kétszáz évig, kis Pompone...

Akkor nem sejtettem, hogy rövidesen az ő temetésére is eljövök.

A szobor agyagmintájával hamar elkészültem. Sokáig borogattuk vizes lepedőkkel, hogy össze ne száradjon, mert a gépkocsivezető egyre késett a beígért márvánnyal. Májusban végre elhozhatta, és én hozzákezdhettem a kifaragásához. Rossignolné büszkén mutogatta a szobrot ismerőseinek. Egyszer éppen akkor haladtam el az ajtajuk előtt, amikor valami sáska fejű nő azt kérdezte, hogy mit fizettem a gyereknek, amiért modellt ült. A nyugalmazott gyarmati altiszt helyeselte a gondolatot, és úgy döntött, hogy fizetnem kell, amiért a gyereket lemintáztam. A kis Pompone is ott volt, és hevesen ellenezte az ötletet, mire az öreg meghúzta a haját, és kizavarta a szobából.

- Ne fizessen semmit, Monsieur Pitipalati - mondta nekem halkan és szégyenkezve, amikor az udvaron meglátott. - Papa nem finom ember, hogy pénzt kér magától... Hát nem elég, hogy ilyen szép szobrot csinált rólam?... A papa mindig megver, ha megmondom az igazat... Ne adjon neki pénzt...

- Nem adhatok, Pompone, még ha akarnék is. Egy vasam sincs. Másnap munka közben Madame Rossignol megemlítette, hogy jó volna, ha a házbért ezután előre fizetném. Sokkal régebben élt már Párizsban, hogysem megmaradhatott volna annak a jóságos falat fekete kenyérnek, akinek a természet megteremtette.

- Akkor elmegyek - bólintottam a fejemmel. - Nem tudok fizetni...

- Elmegy - nézett rá a kis Pompone az anyjára. - Hallottad?... És akkor ki segít nekem a számtant megcsinálni?

- Nem maradhatok - ráztam a fejem, és valami jó kerekded hazugságot adtam elő, amelynek horizontján nagy pénzek dugták ki vitorláikat. Pompone félrevonta az anyját, és addig pusmogott a fülébe, amíg Rossignolné néhány heves kitörés után ellankadva kelletlenül belenyúlt a zsebébe, és előkotorta a pénzét. Keservesen leszámolt valami összegecskét az asztalra, és megfenyegetett az ujjával.

- De aztán megadja. És a férjem egy kukkot se tudjon róla...

Remek kis teremtés volt az a Pompone, nem tudom, mit pusmoghatott az anyjának, tény az, hogy pénz volt a zsebemben és elmehettem ebédelni. Ránevettem a gyerekre, és elsiettem. Az egyetlen szív volt Párizsban, amelybe belebotlottam. Ebédhez egy egész kenyeret elfogyasztottam. Úgy határoztam, hogy megfogadom annak az ismeretlen kávéházi alaknak a tanácsát, és még aznap leadtam kutyasétáltatói hirdetményemet.

Másnap két megkeresést is kaptam, az egyik pláne csőpostán érkezett. Sebesen jelentkeztem. Az első helyen nem volt szerencsém, valami vizsgálóbíró külsejű hölgy fogadott, aki rossz kiejtésemet hallva azt kérdezte, hogy tudok-e óvadékot adni. Mert - vetette fel a kérdést - mi történik akkor, ha megugrom a kutyával és eladom? - Ön nem francia - tette hozzá magyarázatképpen.

Elgyalogoltam a másik címre. Itt is egy nő fogadott, de ez alacsony és széles volt, erősen rügyezett a szakálla. Kitartó és erélyes fajtának látszott, azok közül való, akik mukkanás nélkül vetették magukra két ízben is az özvegyi fátylat, s a legjobb formában vannak hozzá, hogy néhány férjet még meggyászoljanak. A pokolba is - adtam át magam személyes tűnődéseimnek -, micsoda rossz tréfa az, hogy a férjek rendszerint előbb patkolnak el, mint a nők? A férfit jobban megviseli az élet és a szerelem? Ezt a kutyatulajdonos hölgyet se a szerelem, se az élet nem nyűtte el, nagy étvággyal nézett lornyonján át a szemembe, hogy szinte émelyegni kezdtem. Aztán az alakomat is tetőtől talpig szemügyre vette. Viszketett a bőröm a tekintetétől. A terepszemle, úgy látszik, kellemes benyomással zárult, mert a hölgy hellyel kínált, és nyájasan megkérdezte, hogy vannak-e bizonyítványaim kutyapedagógiai működésemre vonatkozólag. Vannak, bólintottam, Németországban hagytam őket, de ha óhajtja, írok majd érettük. Mielőtt azonban elszegődnék, látni akarom leendő tanítványomat, mert nem minden fajtát vállalok. Egy szobalány erre elővezette a kérdéses dögöt, és láttára homlokomon szakértő ráncok képződtek. Ilyen ronda állatot még nemigen láttam. Olyan volt, mintha rongyból és gyapotból állították volna össze, házilag. Valami unatkozó és ostoba bárányhoz hasonlított. Bágyadtan szétnézett a szobában, aztán szétterpesztette hátsó lábait, és megöntözte a földön heverő bokhara szőnyeg fonnyadt virágait.

- Haszontalan - korholta a hölgy némi gyönyörűséggel. - Semmit sem respektál...

Elismerően integettem a fejemmel. A szakállas nőnek jólesett integetésem, és félórás előadásban ismertette a kis dög ritka faji tulajdonságait. Bedlington-terrier - jelentette ki büszkén -, valódi northumberlandi származás. Az ősapának Old Peachem volt a neve, amit hiteles anyakönyvi és egyéb okiratok igazolnak. A szobalány előhozta az angol nyelvű okmányokat, és én figyelmes bólogatások közben átolvastam őket, noha egy szót sem értettem belőlük.

- Két év előtt egy Bedlington-tenyésztőben dolgoztam - mondottam fölényesen.

- Vraiment?^[14] - örvendezett a nő. - Akkor hát vállalja az én kicsikémet?

Nagyjában rókázhatnékom volt a nőtől, kutyájától és attól a haszontalan gazdagságtól, amely körülvette, de dögrováson voltam már, mindennapi kenyerem forgott szóban, hát kegyesen belementem a dologba.

- Nem bánom - mondottam. - A kicsike spleenes egy kicsit, keményebb életmódhoz kell szoktatni... A tanfolyam hat hónapig fog tartani - tettem hozzá szakértően.

Az asszony örvendezve egyezett bele. Szemérmesen elárulta azt is, hogy a kicsikét a múlt hónapban összeismertette egy társaságbeli kutyával, természetesen Bedlington-terrier volt az is, northumberlandi származású, de Old Peachem ükunokája hallani sem akart a házasságról. A dolog szerfelett aggasztó. A kicsike idegenkedik a férfikutyáktól!

- Bízza csak rám, madame - mondottam.

Rémülten nézett rám. Ó... csak nehogy valami szörnyűség történjék. Nehogy összeadja magát a kicsike valami idegen fajtával! Igazán borzasztó lenne! Leghelyesebb lesz, ha a kicsikével nem távozom el a Monceau-parkból, ott nem történhetik semmi baj.

Tudtam, hogy azért ragaszkodik a Monceau-parkhoz, mert a lakása ablakából távcsövével minden lépésünket figyelemmel kísérheti. Elfogadtam a feltételeit, és délután már együtt sétáltam Old Peachem ükunokájával a Monceau-park kavicsos útjain. Old Peachem ükunokája unatkozva ballagott mellettem. Kis kabátka volt rajta, afféle tavaszi felöltő, néha megállott, ásított egyet, aztán továbbtotyogott. Unta Párizst és a Monceau-parkot, unta az egész létet fontoskodva szaladgáló ebeivel és rossz szagú embereivel. A világ határozottan nem érdekelte, és a fákat s utcasarkokat sem szagolta meg. A többi, sétáló vagy dolga után siető kutya meghökkenve állott meg, ha szembetalálkoztunk. Nem tudták, hogy valami kimosott gyapjúkutyával van-e dolguk, amelynek mását kirakatokban látták, vagy valami elöregedett, göndör fejű buta báránnyal. Old Peachem ükunokája elképesztette őket nevetséges vonalaival, rongyszerű anyagával és totyogó mozdulataival. Egyszer meg akartam igazítani ezüst nyakláncát, és erre unatkozva a hüvelykujjamba harapott. Aztán, mint aki dolgát jól végezte, továbbtotyogott.

Két órát sétálgattam vele naponként a Monceau-parkban. Közben nevelésügyi előadásokat kellett neki tartanom, és főképpen arra törekedtem, hogy unatkozó ásításairól leszoktassam, és vidorabb életszemléletre oktassam. A nő távcsövével nézegetett olykor lakásának ablakából.

- Pompone, szereti a kutyát? - kérdeztem egy este a kis mulatt lánytól.

Nagyon szereti, nekik is volt kutyájuk, egy lakójuk hagyta itt, de a papa elkergette, mert sokat evett. Elmondtam Pompone-nak, hogy egy furcsa kutyával kötöttem ismeretséget, soha ilyen ostoba és mulatságos ebet még nem láttam. Néhány mozdulattal és ceruzavonással bemutattam Old Peachem ükunokáját, és Pompone vidám kuncogással hallgatta előadásomat. Ettől kezdve mindennap el kellett mondanom Old Peachem ükunokájának viselt dolgait, szigorú titoktartás mellett természetesen, mert sem a papának, sem a mamának nem volt szabad tudni arról, hogy közönséges kutyasétáltatónak állottam be. Kutyapedagógiai tevékenységemről a szállodában még csak Odüsszeusz tudott, az a fiatalember, aki nemrég költözött a szomszédságomba, a Lisette szobájába. Amolyan vegyes alak volt, álmok és valóságok tűrhető keveréke. Egy csomó fölösleges dologhoz értett, légpuska-gépfegyveren törte a fejét, meg más nagy horderejű dolgokon, alapjában véve azonban zenével kereste kenyerét egy homályos kocsmában. Görög volt vagy mexikói, nem tudom, engem nagyon a pártfogásába vett, és azt ajánlotta, hogy üssük együttesen agyon Old Peachem ükunokáját. Azt mondta, hogy Afrikában sok vadkutyát látott, és be is mutatta, hogyan csaholnak a dél-afrikai bozótokban. Old Peachem ükunokája buta egy jószág volt, de mégis belőle éltem, sőt kezdtem is megbarátkozni vele, visszautasítottam tehát Odüsszeusz gyilkossági szándékait.

Sétálgattunk a Monceau-parkban, a kutya és én, és hogy pártfogoltam ismereteit hasznos dolgokkal bővítsem, megtanítottam rá, hogyan ugasson, ha gonosz külsejű embereket lát. Egyszer egy szemüveges kutyával találkoztunk, amin aztán Old Peachem ükunokája is elcsodálkozott. Néha kiszöktünk a Monceau-parkból, de csak rövid időre, nehogy úrnőnk rajtakapjon. Aztán egyre nagyobb sétákat tettünk a parkon kívül, és így történt meg, hogy gyanútlan baktatásunk közben váratlanul szembetalálkoztunk Rossignollal, a házigazdámmal. A nyugalmazott gyarmati altiszt meghökkenve állott meg, és csodálkozva fúrta előre hosszú tapírorrát. A gyarmatokon, úgy látszik, megtanulta a többi fenevadaktól, hogy szaglás útján sok mindenre rájön az ember. Megdöbbent, amikor látnia kellett, hogy harmadik emeleti lakója hivatásszerűleg űzi a kutyasétáltatást. Biccentés nélkül farolt tovább, nem is fogadta a köszöntésemet. Noha új foglalkozásom óta elég pontosan fizettem lakbéremet, este mégis keményen felkopogott a lépcsőn, hogy közölje velem felmondását.

- Kutyasétáltató még nem lakott a hotelemben - csattogta sértődötten. - Jó lesz, ha nem rontja tovább a hírnevünket, és elvitorlázik innen.

- Annyi bánat legyen, Rossignol apó. Ilyen egérhombárt még kapok vagy kétezret Párizsban, mint a maga piszkos butikja. De azért korántse higgye, hogy valami rühes alak vagyok, mert kutyát sétáltatok. Tudok én ennél alávalóbb mesterséget is. És vegye tudomásul, kutyával szívesebben vagyok együtt, mint gyarmati altisztekkel.

Az elköltözésemet Pompone akadályozta meg, aki fellopózott a szobámba, és kérlelt, hogy ne menjek el. Könyörgött, hogy ne hallgassak az apjára. Ő nagyon szereti a kutyákat, engem is nagyon kedves embernek tart, és bánatot okoznék neki, ha elmennék. Közben csomagoltam, és amikor látta, hogy mégsem hagyom abba, átfogta a nyakamat, és nedves száját, szemét az arcomhoz kente.

- Maradjon, Monsieur Pitipalati - kérlelt csendesen.

Ott maradtam, és meg kellett ígérnem neki, hogy a gondjaimra bízott ebbel egyszer megszököm, és elhozom a hotelbe.

A séták már a könyökömön nőttek ki. A nagy Párizsból, a mély Párizsból, amelyre oly kótyagosan vágyakoztam, félévi vendégszereplésem ellenére jóformán semmit sem ismertem meg. Egy buta fajkutyán, egy kis mulatt lányon és néhány bulváron kívül semmit sem nyújtott nekem Párizs. Sovány, szegény és kilátástalan kutyasétáltató voltam, ez volt minden, amit mérlegem mutatott. Az utak, bulvárok bekaptak, lenyeltek, egy morzsa sem maradt belőlem. No, Spornyák János, mélyen tisztelt számtantanárom, kinek volt igaza? Nekem, aki sehogy sem akartam beszedni a sinustételt, vagy Önnek, aki azt tartotta, hogy sinustétel nélkül egy fabatkát sem ér az ember? Ott állottam Párizs közepén a sinustételemmel, és egy fabatkát sem értem. Ha elütött volna egy teherkocsi, ismeretlenebb halottat az Ismeretlen Katona sírjában sem találtak volna, mint amilyen én lettem volna a párizsi utca kövezetén. Egyszer elsétáltam a kutyával egy nyitott ablak előtt. A szoba mennyezete fekete, tükröző lakk volt, a szobában két hölgy és két úr csevegett. Ez az - gondoltam. Ez az a Párizs, amelyben szerelmes férfiak házasságtörésre akarják rábírni a szédülő nőket, ez az a Párizs, amelyről a Bogdánné könyvkötészetében olvastam. A longchamps-i versenyek, bemutatók a Comédie Françaiseban, és reggeli lovaglások a Bois-ban...

Nagy gyönyöröket és nagy disznóságokat sejtettem a csinos barokk paloták falai mögött. A gyönyöröket nem láttam, de a disznóságokkal találkoztam. Odüsszeusz is sokat mesélt. Állítólag több polgári nővel volt dolga, szerelemre éhes, igen tisztes lányokkal és asszonyokkal, akik otthonukba is bevezették. A párizsi nő - jelentette ki - szereti a csókot, és a szerelmet sokkal jobban megbecsüli, mint más nők. Füleltem, mert a szerelem mindig érdekfeszítő téma, még akkor is, ha színültig hazugság, mint az Odüsszeusz meséje. Azt hiszem, lebujok mélyén szedte össze viharos tapasztalatait, beteg és szomjas kis nők köréből, akik, mint a bogarak, természetesnek találták, hogy nyilvánosan is áldozzanak a szerelem szertartásának. Odüsszeusz sokat mesélt, ha délután nem aludt, átjött a szobámba, leült az ágy szélére, és egész panorámát fecsegett össze. Az Óperencián remek jachtja volt az öreg fiúnak, de a gazdasági válság fenékbe fúrta, és elsüllyesztette. Elmondta, hogy Borneo szigetén a nőknek gombaszaguk van, Hondurasban a szél halakat sodor az ültetvényekre, hogy nekem olyan szemem van, mint az antilopoknak, és hogy Párizs már egy misét sem ér meg.

- Ez a szobor - vetette oda csak úgy mellékesen -, ez a kis mulatt lány pénzt fog hozni a házhoz.

- Nem túlságosan izgat a dolog, Odüsszeusz.

Sütött a nap, egyenesben voltam. A kis Pompone-nal nagyokat táncoltunk a folyosón, Odüsszeusz a remek dzsiggelésre kidugta fejét a kalitkájából, és úgy találta, hogy hosszú lábaimmal nyugodtan elszerződhetnék egy bárba táncakrobatának.

- Gyűjtöm a ritka foglalkozásokat - feleltem neki -, de hogy kiálljak rugdalózni, az nagyon ronda dolog volna.

És folytattam a kis Pompone-nal az ugrándozást, aki remekül szedte apró lábait, és tele szívből nevetett szögletes mozdulataimon. Odüsszeusz kiállt az ajtóba, és onnan nézte vidámságomat.

- Mi lelte, apám? - röhögött ő is kedélyesen.

- Semmi, Odüsszeusz. Tavasz van, nem látja? Süt a nap. Én mindig elkuncogom magam jókedvemben, ha rám süt a nap.

Vállat vont, és értelmetlenül levackolódott a rozoga lépcsőn. Alulról aztán integetni kezdett, hogy hagyjam abba, mert mondani akar valamit.

- Ide hallgasson. Ha a szobor készen lesz, bízza rám, én elsütöm... Tegnap leszerződtem a Vidám Nyulacskához éneklő fűrésznek...

Old Peachem ükunokája változatlanul ásítozott. Beszéltem hozzá, magyarázgattam neki, de kutyába sem vette, amit mondtam neki. Illemtani leckéim falra hányt borsók voltak. Old Peachem ükunokája a Monceau-park bokrai helyett továbbra is a bokharai szőnyeg virágait tüntette ki látogatásaival. Néha, ha nagyon unatkozott, odasétált egy olvasgató öregúrhoz vagy horgoló nevelőnőhöz, és közömbösen beléharapott a lábába. Valaki egyszer belerúgott, mire a kutya megdöbbenve nézett rám. Hogyan? - jelentette a pillantása. - Ez is lehet? Hát miért vagy te kutyanevelő, ha nem azért, hogy megóvj engem az ilyen pimasz rúgásoktól?

Pompone egyre sürgette, hogy vigyem már el egyszer tanítványomat. Egy délután aztán ügyesen meglógtam Old Peachem ükunokájával, és elvittem a szállodába. A gyerek hangos ujjongásban tört ki, dédelgette, simogatta az unatkozó ebet, és megkért, hogy ő is sétálgathasson egy kicsit vele. A látogatást azonban rövidre kellett szabnom a szakállas hölgy miatt, aki már nyugtalanul kutatta át a Monceau-parkot látcsövével. Hazamenet, nem messze a szállodától egy büdös kis sikátorból háromlábú korcskutya rúgtatott elő, és orrával egyenesen Old Peachem ükunokájának tartott, mit sem törődve a jelenlétemmel. Mocskos bundájú, hetyke csavargó volt, mindenfajta anyák és elvetemült apák meg ükapák leszármazottja. A kanálisszag és a laza erkölcs már messziről illatozott lényéből. Egyik hátsó lábát megszokásból mindig a magasban tartotta, s csak akkor bocsátotta le, ha valami érdekes szagolni valóra bukkant. Ilyen érdekes szagolni valónak ígérkezett Old Peachem ükunokája is. Vártam, hogy tanítványom, akiről a szakállas hölgy különböző szűzies történeteket regélt a kutyakérőivel kapcsolatban, unatkozva nekiesik a sánta és mocskos csavargónak. De nem ez történt. Old Peachem ükunokája legnagyobb csodálkozásomra nem bántotta külvárosi gavallérját. Álmos pofája hirtelen megélénkült, és néhány apró, hisztériás szökelléssel meg kedvtelt szűköléssel jelezte, hogy a szerelmes közeledés nincs ízlése ellenére. Kacér bakugrásai és érzéki hangjai szöges ellentétben állottak múltjával és származásának előkelő követelményeivel. Sajnálkozva nézte, hogyan zavarom el a piszkos betyárt a közeléből, aki már azon volt, hogy minden késedelem mellőzésével beavassa Old Peachem ükunokáját a szerelem áldásaiba.

Védencemet a váratlan ismeretség egészen kihozta sodrából, másnap ő kezdeményezte a Monceau-parkból való szökésünket, és lépteit egyenesen a szálloda felé irányította. Pompone-t látogatásunk nagyon megörvendeztette, elkérte a kutya pórázát, és megsétáltatta egy kicsit az utcán. Old Peachem ükunokája szívesen vette a lányka barátságát, egyszer meg is nyalta a Pompone csokoládészínű fülét, ami hálás kitörésekre adott alkalmat. Ettől kezdve, hacsak lehetett, megszöktünk a Monceau-parkból, hogy hármasban együtt sétálhassunk a kis mulatt lánnyal, aki boldogan fogta a mulatságos eb pórázát. Két hét múlva aztán beütött a baj. Amíg egy dohánytőzsdében cigarettát vásároltam, Old Peachem ükunokája összetalálkozott az utcán háromlábú, mocskos gavallérjával, és pillanatok alatt megadta magát a heves ostromnak. A kis mulatt lány egyáltalában nem értette a dolgot, eleresztette a pórázt, és izgatottan sietett hozzám, hogy beszámoljon az idegen kutya vad támadásáról. Mire a helyszínre értem, késő volt. Old Peachem ükunokája egy külvárosi söpredék ebnek lett a kedvese.

A kis Pompone mit sem sejtett a történtekből. Néhány hét múlva kitudódik a dolog, és vége könnyű keresetemnek, kutyasétáltatói méltóságomnak, gondoltam nagyot füttyentve. Nem tévedtem. A szakállas hölgy egy szép napon gyanúsnak találta kutyáját, elvitte a kutyaklinikára, ahol mosolyogva közölték vele, hogy nincs semmi baj, a kicsike teherbe esett. Néhány kicsiny és előkelő sikoly után, amelyeknek szerencsére nem voltam fültanúja, csak elképzeltem őket, a hölgy a szállodához rohant, hogy dühének és keserűségének színültig telt edényével nyakon öntsön. Idejében megugrottam előle, és ez más okból is szerencse volt, mert ahogy szedtem hosszú lábamat, egyszerre csak Kadarkutiba ütköztem.

Néhány tagolatlan hangot váltottunk. A felismerés és az öröm rövid jelei voltak. Nem volt azonban időm túlságosan örvendezni a viszontlátásnak, mert a hölgy végzett a rikácsolással, és éppen kocsira szállott. Kadarkutit behúztam egy kapu alá, s a veszély elmúltával megindultam, hogy felvigyem a szobámba, ahol jól kibeszélhettük magunkat. A kis Pompone minden tagjában reszketett még, mert a kutya úrnője rendőrséggel fenyegette meg az egész szállodát. A nyugalmazott gyarmati altiszt nagy patáliát csapott, és kijelentette, hogy késedelem nélkül kiröpít a hodályából. Nem törődtem vele, intettem a csodálkozó Kadarkutinak, hogy ő se vegye szívére a nyugalmazott fenevad kaffogásait.

Kadarkunnak mogyoróhéjban előadtam az esetet.

- Te is olyan ember vagy, Felméri - vigyorgott a balszerencsémen -, akinek a vajas kenyere mindig a vajas felére esik.

- Nem vettem észre - ráztam a fejem. - Egész jól megvoltam eddig. Igaz, néha felkopott az állam, de ez mit sem jelent.

Megmagyaráztam neki, hogy én az életet baleseteim ellenére is igen üdítő és tanulságos panorámának találom, s sehogy sem tudok kisded szamárságokért kétségbeesni. Igaz, nem megy olyan ragyogóan a dolgom, mint teszem azt, Morgannak, de ördög vigye, egyhangú tészta volna, ha ezt a gyönyörű földet csak pénztől böfögő jóllakottak népesítenék be. A leltárhoz mi is hozzátartozunk...

Ettől kezdve együtt nyaltuk az üvegen keresztül Párizs aranyszínű mézét. Együtt csavarogtunk, s a szobámat kineveztük közös műteremnek. Kadarkutinak volt lakása, de egy nő jóvoltából, s minthogy ilyen körülmények között otthon csak veszekednie és szeretkeznie lehetett, holmiját átköltöztette hozzám, és munka ürügyével nagyokat hortyogott.

- Szeretném a nőt lekapcsolni - közölte. - De nem tudok szabadulni tőle. Azt ígéri, hogy lelő, ha megugrom. Egész nap görög drapériákban mászkál, és hárfázik. Ezt nem lehet kibírni.

Csókolózás után rendszerint veszekedtek az ágyban, éspedig jó kiadósan, erőteljes szitkokat váltva egymással. Magam is úgy találtam, hogy ez a tény szöges ellentétben áll a görög drapériákkal és a hárfával. Aztán Annát is szóba hoztam, nem párhuzam okából, inkább lelki okokból. Mert az orromban állandóan benne volt az Anna szaga, mint a náthabacilusok, melyek mindig csak kedvező légköri viszonyokra várnak, hogy üzembe jöjjenek. A női rovat kis forgalmi könyvecskémben hónapok óta betöltetlenül állott. Tele voltam az Anna iránt való vágyakkal, és a szerelem, mint szükséges testgyakorlat, nem érdekelt ezekben a hónapokban. Érzékeim és agyam titokban ugyanis az Annával való ábrándos találkozásra készültek.

Kadarkuti elvitt egy kiállításra. Sétálgattunk a vörös kókuszszőnyegen, és Kadarkuti megjegyzéseket tett a szobrokra és képekre. Romlott, céltalan lélek volt, de az arca bájt fejezett ki, a megjegyzéseiből tehetség vigyorgott elő. A művészet lajhárjaiban és hétalvóiban mindig van valami szeretetreméltóság. Volt ott egy terem, amelyben az új művészet előfutárjai pihenték ki futári fáradalmaikat. A női alakok elnyúltak, mint a szivarfüst, az egyik hajlított csőbútorról meg kiderült, hogy labdarúgóbajnok. Láttunk néhány új Apám-at és Merengés-t, de én úgy találtam, hogy a merengőt valami egyéb gyötri, valószínűleg hasmenése van. (Azóta rájöttem, hogy sokan vagyunk az életben, akik merengőnek látszunk, holott csak diarénk van. ) Kadarkuti mosolygott a megjegyzésemen. És mindaz, amit elmondtam neki magamról és másokról, ellenállhatatlanul vigyorgásra kényszerítette. Nem hitt semmiben, úgy dülöngött át a fedélzeten, mint aki most jött el a korláttól, ahol belerókázott a tengerbe.

- Nem tudnók elviselni magunkat, Felméri, ha a mások szemével látnók szennyes kis lelkünk üzelmeit.

Ez az ember már csömörrel jött a világra. Én meg szívesen kurjantottam olykor, afeletti örömömben, hogy élek, s a hegyek zöldek, a vizek kanyarognak, és a szívem olyan remekül ketyeg, mint egy svájci zsebóra.

Később sorra vettük a régi képtárakat is. Kadarkuti figyelmeztetett, hogy az öreg mesterek képein mindig talál az ember félreeső helyen valami malacságot.

- Rodint szeretném látni - mondottam egy nap, mert valami maró vágy kapott belém, hogy szobrász, igazi szobrász legyek én is, ne csak ilyen felemás kentaur. Mert az embert elfogja olykor a vad kívánság, szeretne egy kicsit isten lenni, és valami igazit, maradandót alkotni. A hentes is halhatatlanságra törekszik tudata mélyén, amikor disznózsírból Bonaparte Napóleonokat mintáz. A tömegek túlságosan is kihangsúlyozzák az egyén semmiségét. A semmiség olykor maga a megsemmisülés, és én ösztönszerűleg védekeztem: vágyak nőttek bennem, hogy kimondjam vagy megmintázzam a szót, amely megnyitja menekülésem szezámkapuját a megsemmisítő tömegből...

Kadarkutival végignéztük az összes felhajszolható Rodinokat. Ez még jobban feltüzelte vágyaimat, egy hét alatt megmintáztam szomszédomat, az optimista aggastyánt, aki a felavatási ünnepélyre meghívta családját is, feleségét és két lányát, akik az öreg kandúrt valami női bonyodalmak miatt száműzték a családi hajlék melegéből. A hotelszámlát azonban pontosan fizették érte, és szennyes fehérneműjét is mindig pontosan elvitték. A hamis öreget olyan megindító pátriárkává mintáztam, hogy a család lehunyta egyik szemét száműzöttjének fiatalos erkölcsei előtt, és megvette a szobrot, igaz, több napos alku és üzenetváltás után. Az öreg így könnyített rajtam egy kicsit, rendesebb ruhát szereztem, és kifizettem Rossignolékat is.

Puk úr, a gépkocsivezető néhányszor benézett még a szállodába. Jó ruhám átalakítólag hatott rá, nem ütögetett már leereszkedőleg a vállamra. Tisztes távolból pislogott felém, egyszer aztán hozzám lépett, és felszólított, hogy tartsak vele az átelleni ivóba, hajtsunk fel néhány üdítő pohárkát. Eleget tettem a felszólításának, és barátságosan megittam vele néhány pohár pálinkát. Italozás közben megkérdezte, hogy micsoda szerzet vagyok, és merre laknak a magyarok. A falon gyűrött, mocskos térképet láttam, rajta volt Európa és Afrika egyvégtében. Kis pontra mutattam, és ahogy odaért az ujjam az apró foltocskára, egyszerre meglódultak bennem a vágyak és gondolatok. A gépkocsivezető úgy találta, hogy igen kicsik vagyunk a térképen, s rajtam kitört a szomorúság. Hogy meggyőzzem fekete barátomat tévedéséről, Kossuth Lajosról és Rákócziról kezdtem beszélni, harcaikról, száműzetésükről, idegenben bekövetkezett halálukról.

Nagy szónoklatokat vágtam ki, s bár érzelmeim súlya alatt gyönge francia nyelvtudásom szinte összeroppant, Puk úr a nedves kis kocsmaszobában csodálkozva hegyezte fülét, nehogy egy szót is elszalasszon két kiváló ősöm életrajzából.

Mondhatom, nagy sikerem volt, s a gyarmati néger alattvaló megindultan rázogatta a kezem, amikor elbúcsúztunk egymástól. Kadarkuti egy reggel sápadtan és tántorogva botorkált fel a lépcsőn. Olyan volt, mint egy sárgatök, és ráadásul még gázszagot lehelt.

- Hallod-e, te Badarkuti, csak nem ittad le magad világítógázzal?

Bájgödrei vigyorgásra mélyültek, és erőtlenül lehullott a dívány szélére. Kiderült, hogy a gázba valóban alaposan belekóstolt. A drapériás nő féltékenységi rohamában nyitva hagyta a gázcsapot.

- Tudod - mosolyogta -, a fejébe vette, hogy együtt evezzünk át a pokolba. Ha a sürgönyhordó el nem téveszti az ajtót, és be nem kopog hozzánk, már a pokolban sétálnánk.

Úgy véltem, hogy ilyen esetben faképnél kell hagyni a nőt.

- Nem sokat használ - rázta a fejét. - Ettől a nőtől nem lehet szabadulni. Ha egyszer sikerül mégis eltennie láb alól, neked hagyom összes vacakjaimat, beleértve a cipőimet is...

Aztán megkérdezte, hogy láttam-e karácsonyi disznóölést. A disznó ordítozik, és menekül a mészáros elől.

- Szeretném tudni - vonta a vállát lemondóan -, hogy százalékban kifejezve hány disznónak sikerült megugrani a kés elől... Hát látod, komám, én is ilyen menekülő malac vagyok, visítozom, eszeveszetten menekülök, és a végén egyszer mégis bekapom a kést... Nagyon odaadtam magam a nőnek...

Kétszer szökött meg a drapériás nőtől, de a nőnek pénze volt, és kopóival hamar utolérte menekülő malacát...

A díványon elnyomta lassan az álom. Az eső sokáig mosta a szoba piszkos ablakát, mégsem tudta tisztára nyalni. Kadarkutit a díványon felejtettem, és elindultam a latyakban örvendezni a céltalan lődörgéseknek. Éjfél felé eszembe jutott, hogy Odüsszeusz meghívott a Vidám Nyulacskába. Rozoga és áporodott kocsmaféle volt ez a Vidám Nyulacska, brácsa hangú nőkkel, öreg művészekkel és pénzes idegenekkel, akik ide-oda mozgatták az orrukat, Párizs regényes csatornáinak szagát kutatva. Mindenki valami aljas dologra vágyakozott itt. Nagy részük, úgy láttam, meg is kapta. A levegőben romlott pástétom bűze terjengett, amit áporodott alkohollal locsolt a zene, s eközben női combok villantak a háttérben. Odüsszeusz ott volt a zenekarban, a dobot kezelte, s a szájával a megpengetett fűrész hangját utánozta. Dobverőjével vidáman integetett a fal felé. A falon képek csüngtek, fojtott és nem is tehetségtelen mázolmányok, és alattuk egy állványon megláttam a kis Pompone fekete márványszobrát. Olyan kiállításféle volt, furcsaságok kis gyűjteménye jópénzű és ravasz ízlésű idegenek számára, akik nem sajnálták hajnal felé kiüríteni egész zsebüket egy-egy képért vagy szoborért.

- Jöjjön - intett szállodai szomszédom, amikor végeztek a zenével -, Barbara kíváncsi magára... A szobrának nagy sikere van... Egy társasághoz vezetett, és lenyomott valami nevető nő mellé, aki mindjárt poharat nyomott a kezembe.

- Még egészen fiatal - állapította meg a nő meztelen pillantással nézve belém. Az arca zöldesbarna volt, a szeme kecskeszürke, a mosolya elemző és desztilláló, mint egy laboratóriumi lombik. A poharamhoz koccintotta poharát, és mielőtt felhajtotta volna, oldalról még egyszer és ezúttal igen erősen rám nézett.

- Az a kis néger kölyök nem rossz - mondotta. - Ugye, szerette? Nekem csak akkor sikerül valami igazán, ha közöm van a modellemhez.

- Eltalálta - intettem a fejemmel. - Azt hiszem, én is így vagyok vele. Ez a kis mulatt lány nagyon a szívemhez nőtt. - És eszembe jutott, hogy a Veronka szobrának is azért lehetett sikere, mert lénye nem volt közömbös a számomra.

Barbara szobrásznő volt, portable studióval, hordozható műteremmel. A hordozható műterem azt jelentette, hogy Barbara maga kereste fel megrendelőit, akik rendszerint átutazó idegenek voltak, s a föld túlsó oldalán gyapotot vagy cukornádat termeltek, esetleg vasutat építettek. A vacsorájáról ítélve nem lehetett utolsó mesterség az ilyen házaló szobrászat. Barbara mutatóujja hegyével megemelte az államat, és oldalról is szemügyre vett. Aztán a hajamat is megtapogatta, mint valami ritka kelmét, s rám mosolygott.

- Spanyol?

Nem, nem, ráztam a fejem. Egy fél óráig azzal szórakoztunk, hogy ő próbálta eltalálni a nemzetiségemet, én meg csak rázogattam a fejem, hogy no, no, madame. Közben ittunk is, és Odüsszeusz a háttérben egy fűrész-szólót adott elő. Sok ital és sok bizsergés volt bennünk, a Vidám Nyulacska szerencsére rosszul lett tőlünk, és kiokádott az utcára.

- Kísérjen haza, barátom - indítványozta Barbara a karomba kapaszkodva. A kocsiban idegen szavakat suttogott nekem, és mozdulataival rokonszenvéről biztosított. A lakása előtt azonban hirtelen eszébe jutott, hogy van egy kopasz kedvese, Pierre nevű, építész, aki alighanem egy karosszékben vár rá fenn az utcai szobában.

- Azért megcsókolhat, drágám - figyelmeztetett, amikor szedni akartam a sátorfámat.

- Pierre egy hét múlva Kairóba utazik - fordult még vissza a kapuból, és vidám mámorában még egy búcsúcsókot utalt ki a tenyerével.

Odüsszeusz a következő héten beszéd közben megemlítette, hogy Barbara megint ott járt a Vidám Nyulacskában, és felőlem kérdezősködött. Másnap, amikor hazaértem, a kis Pompone-nal a szobámban találtam. Szörnyen elegáns volt. Pompone mély áhítattal nézegette, és majd elolvadt a csodálattól. A finom cipőktől és ruhájának meg kalapjának egyszerű derűjétől a szoba még mocskosabbnak látszott, mint máskor.

- Vevőt találtam a mulatt lányka szobrára - újságolta Barbara, s mosolyából úgy láttam, hogy futó csókunk emlékét napirenden tartotta.

Átüzentem Odüsszeuszért, és közöltem vele, hogy Barbara vevőt talált a szobromra.

- Elkésett - mondotta Odüsszeusz, és megvakarta magát. A szobrot én már két nappal ezelőtt eladtam.

Eladta, s azt hiszem, tökrészeg lehetett, aki megvette, mert a lehető legnagyobb bankjeggyel fizetett, s nem is eggyel. Odüsszeusz a pénzzel értékpapírokat vásárolt, mert azt mondták neki, hogy két héten belül kitűnő üzlet lesz ezekből a papírokból. Úgy gondolta, hogy erre a két hétre szívesen odakölcsönzöm neki az összeget.

Megindultunk Barbarával, hogy sétáljunk egyet, de az utcán váratlanul megszólaltak a vészt jelző szirénák, az öreg Rossignol gyorsan bezárta a kaput, és a szobájába sietett, hogy a zord alkalomra felöltse régi egyenruháját. Nagy zúgás és búgás támadt a levegőben, s röviddel rá Párizst ellenséges repülők kezdték bombázni. Egyelőre persze csak próbatámadás volt, de házigazdám, a nyugalmazott gyarmati altiszt egészen megőrült a riadó szirénák hangjától.

- Hé, nem hallották? Gáztámadást jeleztek. Le az egész bandával a pincébe!

Barbara semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy a pókhálós, patkányos pincébe húzódjon, de Rossignol régi altiszti hangján ellentmondást nem tűrő vezényszavakkal rikácsolta tele a folyosót.

- Idegen disznók, most francia kommandó alatt állotok! Előre, ha mondom...

Kegyetlenül letessékelt a pincébe, és én átfogtam Barbarát, hogy a rozoga lépcsőkről ne zuhanjon valami meszes vagy kátrányos tartályba. Lenn a pincében aztán nagyot ölelkeztünk a sötétség ürügye alatt. A szép selyemruhát elvitte az ördög, mire kimásztunk a napvilágra, tele volt valami ragacsos piszokkal.

Barbarához mentünk, átöltözködött, aztán hűsítő italokat szopogattunk, és megszokásból szerelemről beszéltünk. Magasan és kecsesen lebegtünk az érdekes probléma fölött, mint dögkeselyű a zsákmánya felett. Barbara nem érdekelt különösebben, vérképlete vagy lelki alkata vagy túl rövid haja lehetett az ok, nemigen kutattam. Jó hűsítőket kaptam tőle, jó nyelvleckéket a francia nyelvből, és néhány jó megfigyelést szerelmi téren, s ezért szívesen kötöttem vele barátságot.

A próbatámadás, amint a reggeli lapokból megtudtam, fényesen sikerült. Párizst egy félóra alatt csúnyán összebombázták az ellenséges repülők. Néhány epilepszia és idegroham is előfordult, anyák és régi frontharcosok oldalán, akiket a robbanások és kopogó gépfegyverek fekete éveikre emlékeztettek. Az arcokon ijedten ült a háború víziója, amely erősen kattogott már az Eiffel-torony felett, és dörrent künn, az erődítmények között. Pincékben és lyukakban kotoltak az emberek, és a mulatozók között akadt egy rakás, akiknek elsötétült a képük. Mert hosszú és sötét lyuk ez, amiben valamennyien botorkálunk, fenyegető alagút, Európának talán leghosszabb és legeredménytelenebb alagútja. Ha egy kis balszerencsénk lesz, szépen összeomlik, és rossz szagú palacsintává lapít, mielőtt kimászhatnánk belőle...

Barbaránál tett második látogatásom már nem végződött olyan eseménytelenül. Egy kerek és torta alakú kereveten nyúltunk végig, és megint szerelemről beszélgettünk. Ezúttal is jó magasan lebegtünk az érdekfeszítő kérdés felett, egyszer aztán abbahagytuk a légies lebegést, és lecsaptunk rá. Kadarkuti gyors sikeremet annak tulajdonította, hogy hosszú szempilláim vannak, és vonzó tulajdonságaimat szemérmetlenül a kirakatban tartom, mint hentes a szalámiját. Odüsszeusz viszont arra figyelmeztetett, hogy ne nagyon melegedjem bele a dologba, mert Barbara igen feledékeny, egy szép napon elfelejti, hogy a világon vagyok, és elölről kezdi majd a játékot, persze egy másik alakkal. Belemelegedésről szó sem lehetett. Csókjaink alatt nemegyszer Anna kódorgott a képzeletemben. Anna volt kis gyalogjárómon a síkos dinnyehéj, amelyen érzelmileg olyan döntő módon elcsúsztam, és orra buktam. A Barbarák keveset jelentettek belső világom számára.

Minden ment a rendes kerékvágásban, ahogy ilyenkor történni szokott. Barbara erősen drámai felfogásban játszotta le szerelmi műsorszámait, s tőlem is azt követelte, hogy ne fütyörésszek. Szerelemben, amint ebből látnivaló, a totalitás elvét vallotta.

Odüsszeusz valahogy visszaizzadta a pénz nagyobb részét, a többit elengedtem neki. Fene sok bankjegy volt a zsebemben, szinte megmagyarázhatatlan, hogyan tévedtek hozzám. A korszakalkotó esemény megünneplése céljából valami finom kis kirándulást vettünk tervbe Párizs környékére, jó ennivalóval és sok itallal. Párizsban beleragadt az ember cipője az aszfaltba. A hőségtől bűzlöttek a halak az üzletekben. Pompone értesült a tervünkről, s szemrehányóan figyelmeztetett, hogy egyszer valami szép kiruccanást ígértem neki.

- Rendben van, Csokoládé kisasszony, velünk jön.

Végre is neki köszönhettem, hogy a zsebemben olyan előkelő bankjegyek ropogtak. Barbarára orvul akartunk rátörni, hogy magunkkal raboljuk, illően a kirándulás címéhez, amelyet Kadarkuti A szabin nők második elrablásá-nak nevezett el. Pompone-t lábujjhegyen loptuk ki a szállodából, mert a gyarmati altiszt bizonyára megakadályozta volna, hogy a gyerek velünk tartson. Az autót mindenféle falnivalóval és üveggel tömtük meg, aztán elmentünk Barbaráért. A kis mulatt lány boldogan ugrált örömében. Soha még kiránduláson nem vett részt. Barbaránál azonban hiába zörgettünk, a házmester azt mondta, hogy reggel váratlanul elutazott.

- Üzenetet nem hagyott hátra?

Nem, semmiféle üzenetet nem hagyott. Odüsszeusz vigyorgott, engem azonban hidegen hagyott a dolog. Elmentünk az Odüsszeusz két nőismerőséért is, és aztán egy erdőig meg sem állottunk. Az ételeket és italokat vidáman elfogyasztottuk, a közelben volt a Szajna, meg is fürödtünk, és a kis Pompone-nak hátralevő rövid életére feledhetetlen, kedves napot szereztünk.

Mert Pompone-t röviddel a kirándulás után elvitte egy kegyetlen betegség. Falun szedte fel, roncsoló toroklobnak mondták, mire hazahozták, nemigen lehetett már rajta segíteni. Az orvos befecskendezéssel próbálkozott, Pompone megijedt a tűtől, és kiáltozni kezdett. Belopóztam az ágyához, és mosolyogva fogtam meg a kezét.

- Jövő héten újra kirándulunk, Pompone. Ha velünk akar jönni, akkor sürgősen meg kell gyógyulnia.

Észre sem vette, hogy az orvos belészúrta a fecskendő tűjét. Ujjai lázasan játszottak a kezemen. Eltorzult arca az injekciótól megenyhült egy kicsit.

- Monsieur Pitipalati - súgta erőtlenül -, olyan jó volt az a kirándulás...

- És milyen remekül táncoltunk...

Elismételtem neki azokat a mulatságos nyelvtani hibákat, amelyekkel az első időkben akaratlanul is annyiszor megnevettettem. Mosolyogni próbált, de nem sokra ment vele. A halál szorongatta már a torkát, estére aztán meg is fojtotta.

Itt állok egy francia temetőben - tűnődtem, ahogy szállott felettünk a tömjénfüst és a pap fakó éneke -, egy távoli temetőben, Franciaországban, egy tizenkét éves mulatt lányka koporsója előtt. Tavaly ilyenkor még a hírét sem hallottam... Repkedünk ezen a földabroszon, mint a vak bogarak... Most itt állok sósan néhány könnycsepptől, és nem tudom, hogyan is csöppentem ide, ebbe a temetőbe, ebbe a fehér virágos családi szomorúságba... Az idegen kis mulatt lányka egy kicsit az én halottam is, mosolyok és baráti szavak kötöttek össze bennünket... A sorsban ezek azok a veszedelmes precedensek. Az ember ma még ott áll feltűrt ingujjal a malom garatja mellett, őrli a Ferenc kukoricáját, kimegy a kaszálóra, suhintja a kaszát, hallgatja a pacsirtát vagy az őszi hordók dörömbölését a hegyoldalon, és aztán minden ésszerűség és összefüggés nélkül ott áll egy idegen ország temetőjében, egy idegen gyermek sírja mellett, és keresi a zsebkendőjét, hogy szomorúan kifújja az orrát... Nagy pöfögve kanyargunk leszegzett síneinken, és úgy teszünk, mintha magunk szabnók meg vonatunk irányát. A vonat pedig csak megy, kattog a régen leszegzett síneken...

Barbara Normandiába utazott, állítólag azért, hogy egyik előkelő megrendelőjének szobrát elkészítse. Megírtam neki, hogy a kis Pompone meghalt, s irgalmatlan párizsi göröngyök borítják barna és édes mosolyát. A szívemet is szóba hoztam, hogy mennyire sajog a kis elköltözöttért. Ha sok ilyen rokonszenves teremtést ismernék, talán igazi szobrász válhatna belőlem. Megemlítettem azt is, hogy most kissé magányosan lötyögök Párizsban, elmennék én is Normandiába, ha lehetséges.

Lélekszakadva futott be a válasza. Hogy eszembe ne jusson odamenni, mert unalmas és lehetetlen hely, mindennek halszaga van, a szappannak, az ágynak, nem lehet kibírni, maradjak csak nyugodtan Párizsban, és nézzek szét valami könnyű műsorszám irányában. Mert egyelőre az a helyzet, hogy összekeveredett valami igen vad festővel, aki szakállt visel, és szabad idejében vagy fagottozik, vagy azzal fenyegetőzik, hogy kifejezetten e célra kifent görbe késével mindenkinek kiontja a belét és egyéb belső részeit, akiről megtudja, hogy Barbarával valami kapcsolatot tartott fenn.

Egy favágó nem lehet olyan éhes, mint ezek a némberek, gondoltam. Bár kapcsolatom Barbarával a csekélynél is csekélyebb volt, lemondtam a vad festővel való ismeretségről, lemondtam a kies Normandiáról is, és Barbarát egy könnyed ceruzavonással végleg töröltem nyilvántartásomból. A csókjának koktélíze volt, amilyent bármelyik bárban beszerezhettem volna. De nem érdekeltek a bárok, és nem andalítottak a koktélszagú ölelések...

Odüsszeusz elhozta a Vidám Nyulacskából műgyűjtő ismerősét, aki ötleteim és munkaterveim iránt érdeklődött. Azt mondta, hogy venne tőlem még néhány dolgot. De igyekeznem kell, mert ősz végén elhagyja Franciaországot. Dolgozgattam, de nem nagy lelkesedéssel. Kadarkuti is faképnél hagyott, kinyomoztam a lakását, de nyomtalanul eltűnt, és hetek óta nem adott életjelt magáról. Egyedül csavarogtam a szemetelő őszi esőben. Egy este, ahogy bandukoltam valami csúnya, bűnszagú utcán át, a sötét sikátorból vágyak támadtak rám, vágyak, amilyeneket addig még nem éreztem. A magány és a förtelmes lassú eső hozta őket. Vágyódtam valamire, s minthogy nem tudtam, mire vágyom, addig kotortam magamban, amíg a ligeti szőke lányon akadtak meg a gondolataim. Volt még egy levelem, az Annához írott levélcsomó utolsó példánya, a keltezést kijavítottam, elébe írtam, hogy kelt Párizsban, és postára adtam.

Nem tudom, okosabb és arravalóbb fickó lettem-e attól, hogy tizenhárom hónapig a Szajna partján kódorogtam - ez csak sokkal később fog kiderülni, minthogy a tanulságok lappangási ideje a leghosszabb valamennyi betegség között -, de ahogy járkáltam a nyirkos, céltalan éjszakában, úgy találtam, nem sok értelme van tovább kavarogni ebben a szent latyakban és romantikus áporodottságban, amit Quartiére-nek neveznek. A hajam ismeretlen oknál vagy okok csoportjánál fogva hullani kezdett.

Szivacsnak éreztem magam, amely rogyásig teleszívta magát Párizs nedveivel. Egy reggel valami kávébehozatali vállalat üzleti térképén vörös nyílvesszőket láttam. Az egyik nyílvessző Budapest felé mutatott. Hazamentem, összekaptam a holmijaimat, és egy menetjegyirodában megváltottam harmadosztályú jegyemet. A nyílvessző irányába.

Keshedt, szegényes hó feküdt az utcákon. Valahonnan, egy térről, futó alakok freccsentek fel a járdára. Nyomukban hadonászó alakok rohantak. Verekedő gomolyag támadt, amely verte, rúgta magát az úttesten, vérrel és vad lábnyomokkal sötétítette be a vékony havat. Elvi verekedés volt, amennyire a verekedők ruhájából és szitkaiból megítélhettem; világnézeti harc vérrel és átokkal. Az emberiséget akarták boldogítani egymás kiirtásával. Nem sokáig lehettem bölcs szemlélője ennek az eszmei tajtékzásnak, egy jól öltözött fiatalember halántékon vágott, egy másik bottal vert a fejemre. Védekeznem kellett, egy tolókocsi rúdjával én is bevertem néhány fejet, a jobb külsejűek közül. A sportsapkás táborból senki sem bántott, s ebből arra következtettem, hogy én is a sportsapkásokhoz tartozom.

A sportsapkások mind szegények voltak. Fakó pamutkendő volt a nyakukon, és az általános, egyenlő boldogságot éltették.

Dagadt fejjel igyekeztem a pályaudvar felé.

A telet és tavaszt kemény munkában töltöttem el Pesten. Bagdival sokat üldögéltünk régi kocsmák füstös szobáiban. A földalatti villamos tükröző ablakában egyszer ismerős arcot pillantottam meg. Júlia volt, ott állott ő is a tömött kocsiban két méternyire tőlem, s a tükörképemet vizsgálgatta. Tavasz volt, a végállomáson ibolyát vettem, és átnyújtottam neki.

- Nem tudja, ki vagyok? - nevettem felfrissülve a látásától. - A betegkísérő...

- A szobrász! - mosolygott vidáman. - De hát hova tűnt el, az istenért?

Mindenről hűségesen beszámoltam. A beszámolóm nagyon lekötötte a figyelmét, csinos, kesztyűs kezével szórakozott vonalakat húzogatott a ligeti padra.

- Nos, és mikor fogja a szobromat megcsinálni? - nézett fel rám tárgyilagosan.

- Holnap hozzákezdhetünk - feleltem ugyanúgy.

Két hónapig dolgoztam a szobrán, de barátságunk inkább vízszintes irányban fejlődött tovább, mint függőlegesen. Szélesebb, határozottabb lett, de nem mélyült le érzelmi rétegekig.

- Az orvost - próbáltam magyarázni tartózkodását - oktalan előítélet a semleges lény hazug pózába kényszeríti. Ez az előítélet az a hit, hogy az orvos felsőbbrendű lény. Csak vad népek kívánják még, hogy kuruzslóik emberfelettiek legyenek - figyelmeztettem. - Két aszpirin felírásához vagy egy vakbél eltávolításához ma már nem kell semmi emberfelettiség.

- Nem vagyok emberfeletti - hárította el nyugodtan tapogatózásaimat -, s ha orvos vagyok is, nem érzem szükségét hazug pózoknak. Az okot máshol kellett volna keresnie.

Talán a válóperére vagy a gyermekére gondolt, aki távol élt tőle. Nem beszéltem többet erről a dologról. Aznap szótlanul ittuk ki teánkat, és mintha érzelmileg egyszer s mindenkorra búcsút mondtunk volna egymásnak, távozásomkor sajnálkozva és hallgatagon szorítottuk meg egymás kezét.

A Bagdi révén egy műkereskedővel kerültem üzleti összeköttetésbe. Minthogy párizsi keresetem elfogyott, hallgattam a kereskedőre, aki "Kisplasztikát a vitrinekbe!" felkiáltással szinte vagonszámra helyezte el vevőinél a gyári eredetiségeket - és kisplasztikát szállítottam neki. Szapora munka volt, gyárilag lehetett termelni a vidám kis állatkákat és táncoló aktokat, de mégis úgy, hogy az egyéni alkotás hamis bensőségei is rajta legyenek. A pénz nem volt lényeges számomra, csak abban a mértékben, amilyen mértékben szükségem volt cipőre, lakásra és táplálékra. De a műkereskedő kihasznált, mint egy vízhordó szamarat, és ez a szerep kezdett elviselhetetlen lenni számomra.

- Csak ne legyen, kérem, elbizakodott - intett meg jövendőbeli hasznait féltve. - Maguknak az a szépséghibájuk, hogy mindjárt aranybányának képzelik magukat.

Minthogy előző nap észrevettem, hogy a zsebeim teljesen üresek, figyelmeztettem, hogy nem atyai intelmekre, hanem pénzre van szükségem. Az öreg gombóc, nyakán, hasán azokkal az antiszociális zsiradékokkal, amelyeket állástalan alakok mint másoktól zsákmányolt fehérjét és széndioxidot annyira megrónak, egy kicsit nyögve és boldogtalanul, de kifizette járandóságaim egy részét. Panaszkodott a gyomorbajára és arra, hogy a művészek lenézik a kereskedelem érdemeit, holott az a bőre kockáztatásával viszi piacra a művészet élhetetlen portékáit. Ebben kételkedtem, mire megsértődött, és a történelemre hivatkozott.

- A kereskedelem - magyarázta - olyan hősi foglalkozás volt, mint a gladiátoroké. Gondoljon a föníciaiakra. Vagy a normann hajósokra. Nem vitték a bőrüket vásárra? Nem küzdöttek viharral és rablókkal? Kérem, jusson eszébe például Ali baba és a negyven rabló...

- Én azt hiszem - mondtam neki -, hogy maga nem Ali baba, hanem a negyven rabló.

A szobraimat ötszörös áron adta el. Elvittem a még nála levő dolgaimat, és máshol próbáltam szerencsét. Júlia megemlítette, hogy van egy ismerőse, aki tehet valamit az érdekemben. Egy este ősz hajú, elegáns urat láttam a szalonjában.

- Faburkolatos szobában angol hangulat, idősebb úrral és fehér mellénnyel - határoztam meg a helyzetet. Júlia mosolyogva vezetett be a szalonba. Bemutatott vendégének. - Palotai - mondta, amikor látta, hogy nem ismerem fel az idegent.

- Rendkívül örvendek - szólottam meghajtva magam. - A könyveit nagyon sokra becsülöm.

Zavartan és rokonszenvesen bólintott, megdicsérte a Júlia szobrát, és megemlítette, hogy van egy műkereskedő barátja, aki szívesen fogja majd vállalni a munkáim elhelyezését. Teáztunk, és irodalomról beszélgettünk. Palotai mosolyogva nézte füstölgő szivarját. A mosolya nem volt fölény, inkább valami szerény csodálkozás. Az olvasó és kritikus sok ostobaságot magyaráz bele az íróba és a szándékaiba, mondta ez a mosoly.

- Az író művészi gonddal válogatja össze az élet közhelyeit... Nem tudunk semmit megoldani, és semmit nem tudunk maradéktalanul kifejezni. Az igazi író tudja ezt, s úgy megy át az életen, mint az az ember, akinek légy szállott az orrára: egész életén át kapkod, húzza az orrát, de a legyet sohasem tudja elhessegetni. Ez a szemtelen és elzavarhatatlan légy az író rossz lelkiismerete...

Az írásait még a Bogdán-könyvkötészetből ismertem. Derűs legény volt. A tollából nem édes málnalé csurgott. Maró váladékot eresztett. Ami talmi fém volt, az alaposan megzöldült választóvizének érintésétől. Bírálóinak egy része elképedt csodálkozással nézte, s hagyománytiprásért feljelentette az akadémián. Nevetett, és nevette az irodalomtörténet elképedt tanárait, akik regényein a műfaj szerkezetét és szabályos bélműködését igyekeztek kitapogatni. Rokonszenves volt, hogy mennyi hibát és szabálytalanságot tudott regényeiben felhalmozni. Innen volt aztán az, hogy az ember egy félórára sem hunyta le a szemét olvasás közben. Leírásai engem különösen szórakoztattak. Ha leírt egy pálcát, az ember a szavak mélyén a sétapálca tulajdonosát is megkapta. Ha valakiről azt mondta, hogy az illetőnek vaj van a fején, az ember minden képzelőtehetség nélkül is látta a szóban forgó fejet és rajta a fél tábla vajat.

Nem tudtam, milyen szálak fűzik őt Júliához. A szavaik, amiket váltottak, kellemesek és melegek voltak, de bárhogyan figyeltem is, nem találtam bennük utalásokat vagy reflexeket, amelyek másfajta kapcsolat jelenlétét gyaníttatták. Úgy látszott, hogy nincsenek titkaik. Barátság volna? - vizsgálgattam a helyzetet. Túlontúl jól ismertem már az efféle barátságokat, hogysem az első szóra higgyek bennük. Nincs mit beszélni róluk. Az ilyen barátságok alatt mindig rothad valami. Ami Júliát illeti, szívélyességen kívül semmi egyebet nem láttam benne. Teáztak és kötődtek, de az ember sohasem lehet biztos a mások dolgaiban. És Júlia sokkal kellemesebb volt számomra, hogysem közömbösen hagyott volna a kettőjük viszonya.

A megérkezésemkor is éppen valami színházi kérdésről vitáztak. Palotai hallani sem akart arról, hogy egyik külföldi bemutatójának sikereiről beszéljen. Nem irodalmi sikereire volt hiú, hanem arra, hogy neki volt a legszebb kagylógyűjteménye.

Júlia bosszankodott és nevetett.

- Írók és uralkodónők - mondotta - olykor egészen ostoba dolgokra büszkék. Nemrég olvastam, hogy Katalin cárnő arra volt büszke, hogy mozgatni tudta a jobb fülét...

Később megemlítette, hogy Palotai meg volt elégedve a mellszoborral.

- Ő is azt ajánlja, hogy jelentkeznie kell néhány munkával az Őszi Tárlaton.

Nem szerettem a tárlat szót, igen előkelően hangzott, de az ajánlat felett elgondolkoztam. Nem bánom, mondottam. De van egy kikötésem. Szeretnék a magam könyökével befurakodni oda, tehát közbenjárások mellőzése kéretik. Ehhez ragaszkodom.

- Ez természetes - bólintott az író meggyőződéssel és igen komolyan.

(Meggyőződése fiatalos és együgyű elképzeléseimnek szólott, amint később megtudtam, és nem annak a hitnek, hogy egyedül is bejutok dolgaimmal a kiállításra. Más szóval, csak heves tapasztalatlanságomról volt meggyőződve, és nem minden gátat szétnyomó képességeimről. Júliával már el is intézték, hogy nem várják be, amíg visszautasítanak, hanem működésbe lépnek, még mielőtt jelentkeztem volna. S mindezt én csak évek múlva tudtam meg.)

Palotai elköszönt, s Júliával magunkra maradtunk. Egy ideig még szobrokról és sikerekről beszélgettünk. A művészi dolgokat untam, és másról szerettem volna beszélni. Bele is kezdtem, de alig jutottam el a bejáratig, Júlia mosolyogva állotta el utamat. Mert róla volt szó és természetesen magamról.

- Helyénvalóbb, ha nem kalandozunk el, Felméri - figyelmeztetett okosan.

- A Júlia - közöltem vele - mindig hosszú glaszékesztyűt és két könnycseppet juttat eszembe. - Nem engedte, hogy lírai hasonlatomat befejezzem.

- Menjen - szólott bágyadtan. - Egy betegemhez kell most sietnem.

Így zárta el az utamat, hogy kellemes elképzeléseimet valóra váltsam. Még nevetett is, amikor a kezét a számhoz emeltem.

- Jól van ez így, Felméri - mosolygott megnyugtatóan.

Bagdi várt rám, derűs este volt, kimentünk a ligetbe. Női dolgokkal hozakodtam elő útközben, de ő makacs szótlansággal szívta kemény angol pipáját. A szerelem nem volt számára probléma. A lelki komplikációkat lenézte, csak az egészen világos és gépies eseteket kedvelte, amelyeknek esélyeit a kis egyszeregy biztonságával és gyorsaságával kiszámíthatta. Ahol a nagy egyszeregyet kellett volna elővennie, ott elutasítóan legyintett a kezével. A nők meg valami pompás falatot sejtettek benne, megállottak előtte, mint tanakodó egerek az egérfogó előtt, és keresték a bejáratot.

- Valami bábaasszonnyal ismerkedtem meg - jelezte közömbösen. - Német, egy szót sem tud magyarul...

Megkérdeztem, hogyan beszélnek, ha nem tud magyarul. Legyintett.

- A beszéd nem fontos. Angol szavakat mondogatok neki.

Tekintettel arra, tette hozzá, hogy az angolszász és germán rokon nyelvcsalád. A mutatványos bódé felé mentünk, mert valami népviseletet akart tanulmányozni. Az egyik körhinta mellett megpillantottam a kis fűzőkészítő lányt.

- Tücsök fiatal - szólaltam meg a háta mögött, és hirtelen Bagdi felé fordultam. Hátrafordult, oldalról nézegetett, de én elmélyedve beszéltem Bagdival.

- Tán idenézne már - figyelmeztetett türelmetlenül, és megütögette a karomat. - Szépen rászedett a leveleivel.

- Ugyan - hárítottam el sértődötten a gyanúsítást, és barátságosan nevettem. - Hát nem voltak szépek azok a levelek? Szívem leglilább tintájával írtam őket.

- Menjen a tintájával! Szép kis tinta volt, mondhatom. Hogy hívnak engem, halljuk.

Némi tétova kóválygás után azt mondtam, hogy Anna. Erre aztán azt is tudni akarta, hogy milyen Anna.

- Ha ilyen szigorúan vizsgáztat, nem mondom meg. Pedig tudom.

- Pedig nem tudja - jegyezte meg egy kissé bánatosan.

Ebben igaza volt. Elfelejtettem. A bajt, amint a későbbi torzsalkodások során kiderült, az okozta, hogy a legutolsó levelemből kitűnt, hogy az eredetileg nem Fűzőkészítő Annának, hanem Dukics Annának szólott. Különben úgy találta, hogy nagyon szépen kispekuláltam őket, csak éppen nem az ő számára. És ha még fel akarom használni őket, szívesen rendelkezésemre bocsátja az egész csomagot. - Maga komisz - tette hozzá őszinte sajnálkozással, és az arcán meghatottság tükröződött. A körhinta felől megjelent egy fiatalember, és karon fogta.

- Menjen csak, Gazsi - küldte el a fiatalembert -, ezzel az úrral egy kis elszámolásom van.

Elszámolása van! Igazán semmiről sem tehettem. A kis szőke úgy esett ki vágyaim ablakán, mint egy cserép begónia. Eltörött, és megszűnt a számomra.

- Ne sírjon - szólottam hozzá, és megsimogattam a kezét. - Ne sírjon. Látja, a természet tudja, hogy minden lyukas zsáknak meg kell találnia a maga foltját, mert íme, kijelölt egy friss foltot a maga zsákocskája számára is. Annyit azonban mondhatok, hogy a női kebel nem akkor szép, ha mellszorítóba gyömöszölik, hanem ha hűség lakik benne. Üdvözölje nevemben utódomat, ezt a derék és ifjú zsákfoltot, és figyelmeztesse, hogy egyék több zöldfőzeléket, mert úgy látom, elhanyagolta a vitaminokat...

- Mondja meg maga, ha olyan jó dumája van - fújt rám a kis szőke egy vadmacska dühével.

Eleget tettem óhajának, és atyai hangon felhívtam a fiatalember figyelmét a sóska és martilapu vitamintartalmára. A lány hátulról sarkallta, hogy ne hagyja magát, a fiatalember azonban nem értette a dolgot, és elfogadta szerencsekívánó kézszorításomat...

- Az alsónadrágjaimat már ki is javította - jegyezte meg később Bagdi, a bábaasszonynál folytatva a beszélgetést. - Félig-meddig összeköltöztem vele.

- Egy bábaasszonnyal.

Bagdi bólintott. - S akinek nem tetszik, az forduljon fel - tette hozzá gyöngéd célzással.

Egy ember papírkígyót fújt, az előreugró kígyó tollai az orromat csiklandozták. Rekedt, fáradt kiáltozása, tele kosara arra vallott, hogy trombitáló papírkígyókban gyönge volt a kereslet. Megfogtam a karját.

- És a kalitka, Zsigmondi?

Rám nézett, és lassan letette kosarát. A feje is a kosár után hajolt csendesen. S amikor újra felemelte, elnyűtt, városi arca a régi borbély vonásait öltötte magára.

- A kalitka - bólogatott keserűen. - Amitől gazdag és híres akartam lenni... Azt kérdi, ugye?... Hol van az már, Felméri úr... Összetörtem és bedobtam a Dunába.

- Beletalált? - vetettem fel a kérdést szakszerűen.

- Császárvadász voltam - hangzott a válasz fanyar derűvel.

- Itt a címem, Zsigmondi úr - mondottam, és átnyújtottam neki lapos tárcámat. - Vegye ki belőle.

Megértette, hogy elveheti az egész pénzemet. A névjegyemet is kivette, elolvasta, és remegve, sírós motyogással a zsebébe tette. Öreg hulladék volt, az álmok és a művészet halottja.

Úgy festett a helyzet, hogy kezdek hozzátartozni az emberek, dolgok és imponderábiliák bizonyos csoportjához, hogy belefúrtam magam, mint nyű a tormába, a létnek egy bizonyos, földrajzilag és szellemileg körülkerített talajába. Tulajdonképpen nem nagyon kerestem és nem is nagyon tiszteltem ezt a kapcsolatot. De az ember körül, ha mozdulatait és szokásait rendszeresen ismétli, akárcsak a nyirettyűvel megrezegtetett üveglap homokja, idővel kialakul valami csoport, férfiaknak, eszméknek, rokonszenveknek, nőknek és házaknak egy megszokott köre helyezkedik el centrikusan körülötte, amely rezgésszámainak pontosan megfelel. Nem sokat törődtem ezzel a különben nem kellemetlen szociális képződménnyel. Az emberek, a dolgok és barátok gondokat és ráncokat okoznak, én pedig nem rajongtam a gondokért és ráncokért. Szerettem a napos oldalon járni. A rendszer azonban nem kérdezte tőlem, hogy mit szeretek, szabályszerűen kiképződött körülöttem. Ismeretlen cégektől árjegyzékeket kaptam, egy özvegyasszony havonta egyszer elvitte egy távoli utcába a fehérneműmet, a nevemre kis könyvecskéket állítottak ki gázról, villanyról, adóról, a kávéházban tudták, hogy teához a pirított kenyeret kedvelem, s a barátaim, akikkel esténként egy hosszú asztal körül helyezkedtem el, tudták, hogy egy kis derű mindig van raktáromon, elvárták hát, hogy nekik is juttassak belőle valamit. Pénzem nem volt, de ez is hozzátartozott a rendszerhez. Néhányszor tolakodóan közelített hozzám, de elijesztettem magam mellől. Megátalkodott fickó voltam, a pénzt sem tiszteltem. Igaz, nem aludtam már kétes tisztaságú pléhágyakban, amelyeknek döngött a háta, ha kinyújtottam hosszú lábaimat, mint régebben a hajnali ágyúk Ferenc József születésnapján. Valami műteremfélém is volt, ha a szót nem vesszük szigorúan. A szoba mintázó sarkát virágos kartonfüggönnyel elválasztottam hálóhelyemtől, s ezzel az egyszerű számtani osztással két helyiséget kaptam, kényesebb látogatókat is fogadhattam. Beethoven halotti maszkját nem vettem meg, s mandolint sem akasztottam a falra.

Júliát többször felkerestem. Egy délután várószobájában valaki akkor nyomta le belülről a kilincset, amikor én kívülről nyúltam utána.

- Anna! - nyitottam ki a számat boldog elképedéssel. - Anna! - akartam kiáltani teli torokból. De fékrendszerem kifogástalanul műkődön, nem szóltam semmit. Csak néztem a fiatal nőt, aki ott állt egy fél arasznyira tőlem, és fesztelenül bámult az arcomba.

- Kienged? - kérdezte aztán elnéző mosollyal.

A hasonlóság olyan rendkívüli volt, hogy csak fogtam a kilincset, és nem álltam félre az útjából. A kérdést meg kellett ismételnie, hogy eleresszem a kilincset.

Így ismerkedtem meg a Júlia rendelőjében Kernbach Ilonával, az Anna tökéletes hasonmásával. Még a hangja sem rontott semmit a romantikus hasonlóság illúzióján. Úgy tettem, mint ahogy az elszakadt filmekkel szokták. Levágtam az elszakadt végeket, az elromlott esztendőket, és sorsunk két végét összeragasztottam. Az érzéseim tovább peregtek, mintha ugyanaz a film forogna tovább.

- Ha így van - adta tudtomra a fiatal hölgy a legközelebbi sétánk alkalmával -, s ha örömet szerzek magának, nem bánom, folytassuk ott, ahol három év előtt abbahagytuk...

- Hogyan? - dadogtam vidáman, és a keze után nyúltam. - Belemenne abba, hogy szeressem magát?

A biztonság okáért még egyszer szemügyre vett.

- Igen - intett a fejével.

- És beleegyezne abba, hogy...

Félbeszakított, és közölte, hogy semmi megengedhetetlen dologba nem egyezik bele. De a játék őt is érdekli, Júlia igen figyelemreméltó megjegyzést tett személyemmel kapcsolatban. Kíváncsi hát az előzményekre, s hogy átvehesse az Anna szerepét, beszéljek el sorban mindent Annáról, és ha lehet, magamról is. Tehát, hogyan kezdődött, meddig jutottunk, hol, miért és mikor hagytuk abba.

Dolgoztam, mint egy zeneautomata, valamennyi szép lemezemet lejátszottam, sőt volt egy-egy részlet, amelyet közkívánatra meg kellett ismételnem. A nők számára nincs ragyogóbb téma, mint a szerelem. Ezt mindig vadonatújnak találják. Költőien az erdei találkozóval kezdtem, s olyan remek színnyomatot mázoltam belőle, hogy az összes borbélyok előfizettek volna rá, ha művemet forgalomba hoztam volna. A szerelem körül még van az embernek esélye! A legbutább szavak is rózsaszínűek és édesek lesznek, mint a töltött csokoládé. Semmi sem olyan szükséges életünk egy bizonyos pontján, mint a szerelem. Vannak, akik pótszerekkel csapják be magukat, de ez nem ajánlatos. Az ember fogyassza el egészséggel a neki kiutalt fejadagot.

Anna és Ilona egy darabig egy személlyé olvadtak. Voltak párbeszédeink, amik tíz oldalt is megtöltöttek volna, és nem volt semmi értelmük. A szavak, amiket kap az ember, néha a lábába szállnak, kénytelen leülni, ha nem akar édesen összeroggyanni a gyönyörök kibírhatatlan súlya alatt. Éreztem, hogyan dübörgök ki homályos éveim alagútjából a legszebb napsütésbe. Ilona a legtökéletesebb Anna-pótlónak bizonyult. Minden érdekelte, legfőképpen a szobrászat, és habozás nélkül elfogadta meghívásomat, hogy készülő és raktáron levő alkotásaimat (amik a kutyának sem kellettek) megismerhesse.

Bagdi ott ült az ablakpárkányon, és mély borzadállyal nézte előkészületeimet.

- Bekaptad? - szánta rá magát a kérdésre, amikor egy viharos futamot eresztettem ki a torkomon. Aztán benyúlt a zsebébe, és megvetően egy újságlapot rakott elém.

- Ebből te is tanulhatnál - morogta megvetően. - Belőled is paprikajancsit csinálnak ezek a kitanult fehérnépek. Mindenik a te számládra és rovásodra akar boldog lenni... Nézd ezt a Kadarkutit... A nője szépen leszúrta, mint egy disznót...

Fölemeltem az újságot, és belenéztem. Beértem a címekkel is, elég bőbeszédűen elmondták, amire kíváncsi voltam. A hárfázó nő beváltotta ígéretét, és egy francia faluban leszúrta hűtlen barátját. Egymás vérében feküdtek egy középkori fogadói ágyon. A fényképük is ott volt az újságban, először mint mosolygó kiránduló pár, lejjebb mint felhasított hullák. Mert a nő azután magát is lemészárolta.

Ördög vigye, véltem, mert semmi okosabb gondolat nem jutott az eszembe. Sohasem szerettem, ha a szép érzelmek ilyen mészárosi mozdulattal fejezik be pályafutásukat. Kadarkuti rokonszenves volt romlottságában is, hülye dolog volt, hogy elpazarolta magát, mint valami csapszéki figura.

- A hárfa sohasem volt kedvelt hangszerem - mondtam Bagdinak.

- Csókolózás után mindig veszekedtek az ágyban - búcsúztatta Bagdi kajánul. Volt a hangsúlyában valami olyan figyelmeztetés, hogy jó lesz, ha résen leszek. Az ember sohasem tudhatja.

- Kernbach Ilona nem azonos eset. A nőt erősen érdekli a szobrászat.

- A szobrászat? - vigyorintotta Bagdi, és már nyúlt is a kalapja után. - Ez a legveszedelmesebb, barátom! Amikor a falhoz állít azzal, hogy fenemód odavan a szobrászatért.

- Mégy már? - tudakoltam nyájasan, s az ajtó felé tuszkoltam.

- Megyek! S neked az Isten legyen irgalmas...

Növekvő érdeklődéssel vártam Ilonát. Bagdi megszokásból káromkodott, ha nőkről hallott, anélkül hogy személyes tapasztalatok igazolták volna előítéleteit. Félt tőlük, s már a szagukat is gyűlölte. Nem sokat hallgattam komondori morgásaira, és feszült figyelemmel vártam Ilonát. A magasztosan gondolkodó embereket gyermekkoromban lebegő angyaloknak képzeltem, akik mezítláb, kezükben tollszárral vagy papírtekerccsel freskófelhőkön lebegnek. Szundikálásaimban Ilonát mindig ilyen angyali szerepben láttam, helyes kis kerubszárnyakkal, amint teniszre vagy a szabónőjéhez röpült.

- Biztosan szárnyalva érkezett hozzám is - mondottam elragadtatással. - Vesse le ezt a selyemkabátot. Ne szégyellje a szárnyait.

- Nincsenek is szárnyaim - jelentette ki nyugodtan. - És semmi tehetségem ahhoz, hogy angyal legyek... Az angyalok nagyon unalmasok lehetnek... És most térjünk a tárgyra.

Hozzáléptem, hogy megfogjam a kezét, de közölte, hogy nem ezt értette a tárgyra térés alatt. A szobraimat akarja látni...

A kis Pompone szobrát, amelynek másolatát szép mahagóni állványon őriztem, sokáig elnézegette. A kritikák is érdekelték, de nem szolgálhattam velük, mert még olvasni sem szerettem őket, nemhogy összegyűjteni. Mindent összegezve, úgy láttam, hogy meg van elégedve velem. Megelégedését meleg kis pillantásokban hozta tudomásomra. Amikor lementünk a lépcsőn, csak úgy könnyedén még az iránt is érdeklődött, hogy van-e valami jövedelmem is.

Jövedelmem? Nem, nem tudom. Ezt még sohasem kérdezték tőlem. Nem tartottam fontosnak felvetni ez a kérdést. Azt hiszem, valami kevés jövedelmem talán van, de sohasem ültem neki, hogy kiszámítsam.

Ilona rosszallóan csóválta a fejét.

- Hallatlan ember - állapította meg, és a szemembe mosolygott. - Pedig...

Sejtelmem sem volt, mit akart mondani. Hirtelen abbahagyta, és másról kezdett csevegni. Friss volt és kedves, sehogy sem tudtam elszakadni tőle. A villamos szűk ülésén a combunk egymáshoz szorult.

- Milyen remek dolog volt ettől az Edisontól, hogy feltalálta a villamost - mondottam kitűnő hangulatban.

Már negyedik hete ismertük egymást, hazáig kísértem. Útközben meghívott, hogy vacsorázzam náluk, amit természetesen örömmel fogadtam.

Budán laktak, egy földszintes, hosszú házban, amelynek hátsó felében torony alakú emeletet láttam. Úgy találtam, hogy a toronyszobában kitűnően festene egy műterem. Anna bemutatott egy óvatos arcú, apró nőnek, aztán hozzátette, hogy ez az anyja, másképpen a mapu. Később egy ugyanolyan arcú és nagyságú férfi lépett a szobába, ez meg a papu volt, az Ilona apja. A papu bizalmatlanul szaglászott, aztán rosszallóan nyújtotta felém néhány ujját. Láttam, nem szereti a magas embereket, ezért igyekeztem mielőbb helyet foglalni, hogy visszaadjam megszokott biztonságát és apai fölényét. Ilona előadta, hogy régi jóbarátok vagyunk, én vagyok az a bizonyos Felméri, akiről ő annyi érdekeset mesélt. A papu és mapu udvariasan gondolkoztak, majd kijelentették, hogy nem vagyok-e azonos azzal a Károllyal, akivel Ilona a múlt héten együtt kocsizott le a Balatonra. Mert arról a Károlyról igen rossz értesüléseik vannak.

Ilona arra kért pillantásával, hogy legyek elnéző a mapu és papu fecsegésével szemben, amit szívesen megtettem. Hálából megszorította az abrosz alatt a kezem, a búcsúzásnál meg felém emelte a száját, bágyadt mosollyal jelezve, hogy a csóknak sem volna - a jelenlevő mapun kívül - semmi akadálya.

Júliával csak az őszi kiállítás után találkoztam, amikor hazaszállítottam a mellszobrát. Kedvesen fogadott, de a szemében valami halk, bántott mosolyt láttam. Valami csalódottságot. Tájékozatlanul kérdeztem, hogy nem ért meg talán valamit?

Intett, hogy üljek le.

- Nem értem azt, hogy miért titkolózik, Felméri... A menyasszonya tegnap nálam járt...

- Úgy - mondottam, és füttyentettem egyet. - A nevét nem mondaná meg?

Az ujjai szórakozottan játszadoztak a karosszék ráncaival. Mosolyának összetételéből hiányzott a régi közvetlenség. Elmondta, hogy Ilona nála járt, beszélt a kiállítás sikeréről, és mellékesen megemlítette, hogy a menyasszonyom.

Befűtve dohogtam, rezegtem, mint egy türelmetlen mozdony, százkilométeres sebesség izzott és türelmetlenkedett a kazánomban. - Ne haragudjon, Júlia, most ostobán viselkedtem. Fogalmam sem volt róla, hogy vőlegény vagyok. De ha így van, és semmi tévedés nincs a dologban, akkor most rohanok... Veszettül kellemes érzés ilyen váratlanul vőlegénynek lenni.

Valami köszönésfélét is hadartam, de hogy mit köszöntem meg, azt magam sem tudom. Talán a napot és a csillagokat, vagy a huszadik századot, vagy Ilonát, nem tudom, kotyogott a fejem a jó érzésektől, s azt hiszem, kézállásban, fejjel lefelé hagytam el a szalont. Júlia elnézően és pasztell-lágy léptekkel kísért az előszobába, felírt valami port a hörghurutom ellen, és nyugodtan mondta:

- Ne legyen könnyelmű, Felméri. Magának gyönge a tüdeje...

Valami tévedés lehetett a dologban. A mellbőségem kétszeresre nőtt egy negyedóra alatt. Az öröm tökfilkót csinált belőlem, berontottam a műkereskedőhöz, hízelegve megveregettem a hátát, pénzt kértem tőle jegygyűrűkre, és nagyon összeszólalkoztam vele, amikor hidegen közölte, hogy azért az összegért, amelyet kérek, pontosan két tucat jegygyűrűt lehet vásárolni, tizennyolc karátosat. Lélegzetvétel nélkül száguldottam a lealkudott összeggel az ékszerészhez, innen villámcsapás módjára, cikázó törtvonalban rohantam tovább a virágcsarnokba. Végre csurgó vizesen megérkeztem Ilonához. Hidegen elkaptam a kezét.

- Hallja csak, Kernbach kisasszony, a rendőrség eljárást indított maga ellen címbitorlás miatt. Maga a menyasszonyomnak adta ki magát. Beismeri?

- Én? - csodálkozott Ilona inkább óvatosságból, mint meggyőződésből.

- Ne dadogjon. Persze hogy maga. Elment az orvosnőhöz, és azt mondta, hogy a menyasszonyom. Tagadja?

- Nem tagadom...

- Ha nem tagadja, ez annyit jelent, hogy a vőlegénye vagyok. S ez esetben nyújtsa ki az ujjait. Valamennyit kérem. A választék miatt.

Aztán kiválasztottam valamelyik alkalmasnak vélt ujját, és ráhúztam a gyűrűt.

- Eljegyzési vacsora lesz? - kérdeztem praktikusan.

Ilona beleegyezett abba, hogy körültangózzuk a szobát, de az eljegyzési vacsorával egy kis nehézség támadt, mert a szakácsnőnek kimenője volt, csak hideg ételek jöhettek szóba. Egy kis sonka, egy kis trappista sajt.

- Legyen hát trappista sajt - egyeztem bele némi megfontolás után -, a fő, hogy boldogok legyünk.

A papu és mapu ijedten húzták be fejüket örömünk forgószele elől. Kissé őrültnek és kissé neveletlennek találtak. Különben veszélytelen lények voltak. Ilona úgy sétáltatta őket zsinórvégen a napos budai utcákon, mint két görbe lábú dakszlit. Mert - hogy el ne felejtsem megemlíteni - Ilona okos nő volt, a szónak mindenféle gyanús értelmében is. Mint a sakkozók, négy-öt lépését előre ki szokta számítani. Nem tudom, hogyan intézte el a mapunál és papunál, az öregek, ha nehezen is, bevettek. Vőlegény voltam, a családalapítás lejtőjére léptem, amelyen már annyi ügyetlen síző borult fel idő előtt. Ilona gyöngéd ujjai melegen túrtak bele a hajamba, és a pillantása sok forróságot ígérve mélyedt a szemembe. E túrások és mélyedések, úgy képzeltem, egy tartós szerelemnek a zálogai. S e zálogokra nagy szükségem volt, mert a szerelemben való hitem néhányszor alaposan orra bukott, akárcsak azok a ligeti bábok, amelyeket labdaütések terítenek le. A szerelem mögött nagy és döntő dolgokat sejtettem. Felolvadva, megsemmisülve, testben, lélekben megnőve és boldoggá dagadva hagytam el Ilonát. El kell mennem Bagdihoz - gondoltam az utcán, irányvesztetten megállva -, hadd közöljem vele, hogy kihúzták a sorsjegyemet. Mert elborított az öröm, a kihúzott nyeremények öröme. Egy kirakat előtt az ujjamra pillantottam. Sokszor néztem meghatározhatatlan érzésekkel az ilyen jegygyűrűs ujjakra, amint percentik a tollat valami komoly papiros felett, vagy tömzsin és bedagadva valami sertéskotlettet raknak a tányérjukra. Később gyakran néztem le erre a gyűrűre az érett vackor minden fanyarságával, egy napon aztán nevetségesnek találtam, és a szappanos tálacskában felejtettem. De akkor nem volt már számomra a házasság egyéb, mint a leves közös szürcsölése, a közös törülköző és az a rossz szokás, hogy a házastársak egyike mindig későbben vagy korábban oltja el éjszaka a villanyt, mint ahogy a másik szeretné. De ezen az estén, amint említettem, rettentő jó érzések vettek birtokukba. Az ember ritkán virágzik, akárcsak az agavé, de akkor bohó és pazar virágot hajt. Mindenáron el kell mondanom a dolgot Bagdinak - határoztam el -, és szaporán megindultam a kopott kávéház felé, amelyben ekkortájt tanyázott. Pipázva nyúlt el a szőrehullott bársonyülésen, és valami könyvet tartott a kezében.

- Egy falusi emberre évenként három kiló hús esik - mondotta, oda sem figyelve gondos bevezetésemre -, a városi ember bendőnként harminckilenc kiló húst fogyaszt. Érted?... Hát így állunk... Ideje volna már farba rúgni ezt az egész mindenséget... Egy eposzt fogok mintázni... a falu eposzát...

- Helyes - hagytam rá -, magam is gondolkoztam már ezen. Most azonban azért jöttem...

Suhintott egyet a pipájával, és én megálltam.

- Mindegy, hogy miért jöttél - fricskázott félre tervei útjából-, én azért jöttem, hogy egy nagy műben vádat emeljek a városi kultúra hitványságai ellen... Látom, Felméri, te is behódoltál a selyemnyakkendőnek... Lágy kis alkotmány vagy, mondhatom... Mikor feljöttél Pestre, még olyan jó nyers szagod volt, mint jégverés után a letaposott fűnek. De becsaptál. Beállottál városinak, köpsz a falura, mintha ez valami emelkedést jelentene... Mondok neked valamit: nekem senki se illegesse a hátulját a magasabb városi kultúra jegyében...

- Helyes - bólintottam abban a reményben, hogy most már én beszélhetek.

- Ne helyeselj. Ez most nem hasbeszélés. Nincs jogod helyeselni, mert nem értünk egyet. Te, komám, berúgtál a városi örömöktől, és nem látod, milyen ragadós, nagy lucsok ez az egész...

Most aztán előperdültem én is a háttérből.

- Nem látok semmit, most vak vagyok, öreg cimbora, és azért jöttem, hogy a boldogságról csevegjek veled. Én ugyanis...

- Boldogság? Városi találmány, mint a jegeskávé. Értsd meg, tökfilkó, nem erről van szó... A falu problémájáról van szó... Ki törődik itt a faluval?... Senki... A falu az anyánk, a mi ráncos, együgyű, ködmönszagú anyánk, a kutya se törődik vele... Pedig nagy pimaszság, én mondom neked. A falu még műsorra kerül egyszer. S akkor könnyen meglehet, hogy vége lesz annak a ronda szemfényvesztésnek, ami itt történik... Azt hiszed, a város előbbre vitte magát?... Kutyagumit...

Hosszmetszetben bemutatta az egész problémát, mint hentes a disznót, és kijelentette, hogy amíg egymilliárd paraszt és kuli négykézlábra görnyedve kapálja a krumplit, rizst, kukoricát, ananászt, addig ő sercint minden Pantheonra és Louvre-ra...

Valóban sercintett is egyet, lelke mélyéből, tüntető szertartásossággal.

- Én ugyanis jegybe léptem - folytattam a félórával előbb megkezdett mondatot.

- Magánügy - intézte el a kérdést - És nem is érdekel. Ma különben is rossz az emésztésem...

Elindultam, hogy örömeim számára valami más lerakodóhelyet keressek. A rendőrírnokhoz kéne mennem, jutott az eszembe. Egyike volt ez azoknak a megbocsátó gondolatoknak, amiket az öröm szül, el is vetettem, mint a férges körtét, és egy festő ismerősömet kerestem fel, aki ügyet sem vetve arra, hogy éjfél felé jár már az idő, az arcát szappanozta, hogy megborotválkozzék. Elmondtam, hogy valami rendkívüli kellemes dolog ért, és a kellemes dolgokat, ha nem kerülnek pénzbe, az ember szívesen megosztja felebarátaival.

- Csak kíméletesen add elő - figyelmeztetett szappanhabos pamacsával a szívére utalva. - Billentyűelégtelenség. Minden kis izgalom megárthat nekem. Ha nem késő, esetleg várhatnánk vele jövő keddig...

Addig ki fog derülni - gondolta -, hogy valóban örömhír-e, amit közölni akarok. Ez nem szokta elsietni a dolgait, állapítottam meg, és boldogságom nyugtalan terhével továbbállottam. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz túladni rajta. Egy kávéház forgóajtajában szerencsére újabb ismerősre találtam.

- Mi a teendő akkor - kérdeztem megfogva a vállát -, ha az ember tele van boldogsággal, és könnyíteni szeretne egy kicsit magán?

- Én kigombolnám a mellényemet - javasolta ismerősöm szakszerűen. Összetévesztette a boldogságot a disznótorral. A Duna-parton végre összeakadtam valakivel, aki nagy figyelemmel és sűrű helyesléssel hallgatott végig. Kis növésű ember volt, és kancsalított is egy keveset. Nagy odaadással osztozott örömömben, vidáman nevetgélt, még a nyelvével is csettintett, és többször elismételte, hogy igen kitűnő, kolosszális. Gyanút fogtam, és megkérdeztem tőle, hogy mit tart olyan kitűnőnek, hiszen most éppen olyan részletet mondottam el, amelyet távolról sem lehet kitűnőnek nevezni.

Rám nézett kancsal szemével, aztán hirtelen elkedvetlenedett.

- Igaza van... Mindig túllövök a célon... Tudja, mi ez nálam? Ez a buta szolgálatkészség? Gyerekkori gátlás... Elárulom magának, én mindenkinek nyájasan helyeslek, aki magasabb, mint én, és nem állanak keresztbe a szemei, mint nekem.

Fel akartam emelni boldogságom elejtett fonalát, de nem juthattam szóhoz.

- Ha nem volnék ilyen lehetetlenül alacsony - vegyelemezte magát keserűen -, ha például olyan magas alak volnék, mint maga, azt hiszi, végighallgattam volna? Ne vegye rossznéven, Felméri úr, nem hallgattam volna végig... És ami a kancsalságomat illeti, azt hiszi, valóban olyan kitűnő dolognak tartom, hogy ön most boldog?... Ellenkezőleg, Felméri úr... Nem szeretem, ha mások boldogok... A tudat küszöbe alatt ugyanis...

Tovább akarta fejtegetni gyermekkori gátlásait, de közöltem vele, hogy most sürgős örvendeznivalóm van, nem érek rá, keresek valakit, aki velem örvendezik, és nem pimaszkodik a tudat küszöbe alatt. A tudat küszöbét általában elhibázott intézménynek tartottam. A küszöbünk alja tele van aljas csimaszokkal és százlábúakkal...

Ott állottam az éjszakában, magányosan. A véletlen megtöltött örömmel, és nem akadt senki, akivel megoszthattam volna. A társas élet közönyös emberek harmóniája. Csak az egymás iránt közönyös emberek között van harmónia. Azt is megállapítottam, hogy az öröm magánügy. Úgy jártam, mint Feketics, a Fapofa, aki gyermekkorában látta a Halley-üstököst, húsz év óta szerette volna elmesélni valakinek nagyszerű élményét, de sohasem hallgatták meg.

Egy hirdetőoszlop mögül figyelemre méltó dialógot hallottam. - A szerelem a legfontosabb teendőnk - állította egy ismeretlen férfihang.

- A legfontosabb az, hogy megoldjuk a házbérkérdést - utasította rendre a derűlátó hang gazdáját egy tárgyilagos női hang. Előléptem, és tüzet kértem a férfitől.

- Ha jól hallottam - szólottam, miután cigarettám tüzet fogott -, őnagysága házbérpárti. Uram, engedje meg, hogy beleavatkozzam a vitájukba, és önnek adjak igazat. Én is szerelempárti vagyok. Négy órával ezelőtt eljegyeztem egy fiatal hölgyet.

- Hurrá - mondta az idegen férfi, és nagyon lelkesnek látszott. - Ennek igazán örvendek.

- Köszönöm - folytattam szertartásosan. - Két órája mászkálok itt azzal a célzattal, hogy valakinek kiöntsem érzéseimet. Már azon voltam, hogy átölelem ezt a hirdetőoszlopot, és neki rebegem el az örömhírt.

- Fölösleges, kérem. Mi vállaljuk. Mi igazi felebarátok vagyunk.

Megkértem őket, hogy fogadják el a meghívásomat, és térjünk be a közeli étterembe egy pohár fröccsre.

- Csak sört iszom - adta tudtomra vadonatúj felebarátom kedvesen. Szertartásos mondataim az asszonyra jó hatással voltak, a ruhámat is bizalomgerjesztőnek találhatta, betértünk az étterembe, és sört rendeltünk. A férfi jóízűen kiürítette poharát, tenyerével megtörölte a száját, és nyájasan felszólított, hogy rúgtassak neki a dolognak. Az asszony berizsporozta az orrát, és biztatóan mosolygott rám.

- Kezdhetjük - mondotta, és jól elfészkelődött a székén. Hozzákezdtem, és a két idegen hajnalig hallgatta szerelmem tündérmeséjét. A férfi egyszer elszundított, de a felesége felébresztette, hogy figyeljen, mire sietve magához tért, és friss lelkesedéssel bólintott kiváló szerencsémhez.

- Szerelmes beléd ez a fehérnép? - kérdezte Bagdi, amikor egyszer történetesen jelen volt az Ilonával való találkozásomon. Ez még az esküvőnk előtt történt, és szöget ütött a fejembe. Igen, sokkal sebesebben bomlottunk egymásba, mint amilyen az efféle egymásba bomlásnak jó polgári átlagsebessége. Ilonának az Annával való hasonlósága csak percekig tartott. Az ismerős vonásokból aztán egy új nő bontakozott ki, vadonatúj vonásokkal és másfajta csókokkal. Minthogy az volt az első komplikáltabb nő, akivel tartósabban együtt voltam, és akit mindenképpen ízlésemre valónak találtam, szerelmi fellángolásom nem lehetett kétséges. Ilonát illetőleg nem volt ilyen sima és magától értetődő az eset. Szegény voltam és gyökértelen. Gondolkozni próbáltam, de a szöget, amelyet Bagdi a fejembe vert, nem tudtam kihúzni. Erre aztán előadtam Ilonának a Bagdi aggályait, hozzáfűztem azt a sovány kis mondatot a szegénységemről, és vártam, hogy közölje velem szerelmének elfogadható magyarázatát.

- Elfogadható magyarázatot akar? - nevetett, és jókedvében végigdőlt a heverőn. - Magyarázatot... Ilyen mulatságos csacsiságot még sohasem hallottam... Édes fiú maga, hallja. Azt már hallottam, hogy hűtlenségért felelősségre vonják az embert... De hogy igazolnom kelljen, miért szerettem magába... Jöjjön ide, üljön le, nézzen rám, és mosolyogjon... Úgy látszik, maga nem is tudja, milyen kedves pofa...

Elsorolta összes testi kiválóságaimat, és amikor végzett velük, ünnepélyesen fölemelte a kezét, elhallgattatta a láthatatlan zenekart, mint a cirkuszi karmester a nagy ugrás előtt, és a nagy csendben kecsesen kivágta érveinek legdöntőbbikét:

- ...és végül a művészete. Úgy látszik, arról sem tud, hogy magából rövidesen híres ember lesz...

Nem, erre vonatkozólag csakugyan semmiféle értesítést nem kaptam. De Ilona átfogta a nyakamat, és hallani sem akart semmiféle ellenvetésről. Neki jobb értesülései vannak - biztosított fölényesen, és felszólított, hogy lássak hozzá én is a csókolózáshoz.

A mapu és papu nem vették jó néven betolakodásomat. Ha visszagondolok rájuk, sajnálom, hogy azok az édes és szívet melegítő kombinációk, amiket lányuk házasságához fűztek, miattam olyan közönségesen véget értek. Az esküvő után a papu morogva jelentette ki, hogy utána kell néznem, mi történt a malommal és tizenkét hold földemmel. Azt is kijelentette, hogy beszélt egy igen tájékozott lapszerkesztővel, de az semmit sem hallott még rólam, s így valószínűleg félrevezettem őket. Ilona azért lett a feleségem, mert úgy látta, hogy igen híres ember leszek. Ezért jól tenném, ha sürgősen hozzálátnék, hogy híres ember legyek. Természetesen megígértem, és Ilonával beköltözködtünk a budai ház emeleti szárnyába. A papu kegyesen átengedte nekem műterem céljaira a lakásunk felett azt a toronyszobát, amelyet első látogatásom alkalmával kiszemeltem. Ilonával mézeskalács volt az életünk; reggelenként énekeltünk az ágyban, a nagy kohézió arra késztetett, hogy minduntalan egymáshoz nyúljunk, és keressük az összeolvadás legtökéletesebb lehetőségét. A kiflivéget egymás ajkáról haraptuk le, bújócskát játszottunk a szerelem őserdejében, és heves ölelkezéssel ünnepeltük minden találkozásunkat. Ilona az élettől játékszerajándékokat várt, a lelke napos gyermekszoba volt, szőrös mackókkal és kitépett lábú babákkal.

Egy reggel korábban másztam ki az ágyból, mint máskor, s elindultam a műterem felé, hogy híres ember legyek.

Egy este meg színház után betértünk a közeli bárba, ahol Ilonának kedve támadt táncolni. Egy izmos, szőke fiatalember is felkérte, de alig kerülték meg a parkettet, Ilonát rosszullét fogta el. Az orvos közölte velünk, hogy a hányingert korántsem a fiatal szőke ember idézte elő, hanem a méhmagzat. Szótlanul sétáltunk haza a hírrel. A pillanatot egyáltalában nem találtam világtörténelminek.

- Kérem, ne lépjen olyan nagyokat - figyelmeztetett az utcán Ilona kedvetlenül. - Lehetne magában annyi tapintat, hogy az én lépteimhez igazodjék.

- Azt hiszem - jegyeztem meg -, hogy az orvos kedvesebb definíciót is használhatott volna. Mondhatta volna azt is, hogy gyermek, nem azt, hogy méhmagzat. Maga persze most valami uborkafejű embriót lát egy szesszel megtöltött üvegedényben.

Ilona bosszús volt.

- Nem, én csak annyit látok, hogy jobban is vigyázhatott volna rám.

Kis villongások voltak, elmúltak és újra fellobbantak.

- Azt olvastam, hogy ilyenkor minden tisztességes apajelölt körültáncolja a szobát - figyelmeztettem másnap, amikor megint elfogta a rosszkedv.

- Apajelölt? Kiállhatatlan szó... Maga csak ne táncolja körül a szobát. Nem találom a dolgot olyan mulatságosnak.

Az apajelölti örömtánc így önhibámon kívül elmaradt, és minden erőmet az Ilona megvigasztalására kellett fordítanom. Látszólag megnyugodott, és aznap több vidám dolgot kezdeményezett. Estefelé, amikor úgy találta, hogy túlságosan sokat maszatolok a műteremben, és házaspári kedvességeinkről megfeledkezem, zsörtölődve ráncigált le a lépcsőn. Ebben az időtájban néhányszor szenvedélyesen összevissza csókoltuk egymást, s Ilona ragaszkodott a bevett szokásokhoz. De a viták nemsokára újra fellobbantak.

- Végre is nem azért váltunk ki az ősködből - figyelmeztettem természettudományi fontoskodással -, hogy bérmentve és ingyenjeggyel körülutazzuk az életet, hanem hogy szaporodjunk.

Ilona kijelentette, hogy nincs olyan hangulatban, hogy szaporodjék. A barátnői minden félévben elmennek az orvoshoz. Egészen szabályszerű és veszélytelen dolog.

Kértem, hogy fontolja meg az elhatározását. Úgy beszéltem, mint egy metodista püspök, mire kinevetett.

- Nem értem, Kázmér - bámult rám aztán csodálkozva -, maga komolyan hiszi, hogy apának született?

Nem, ezt még én sem hittem komolyan. Apának lenni állott tőlem a legtávolabb. Ez ismeretlen vidék volt számomra. Rossz és hasznavehetetlen apa volnék. Nem veszem magam és az életet komolyan. Vannak szabályok és szokások, amikre fütyülök, mint egy országúti csavargó. A külsőm sem apai. Sovány és magas vagyok, tekintélyképző bájaim hiányzanak. Vad felelőtlenség jellemez, állapította meg Júlia.

- No, látja - zárta le az eszmecserét Ilona megnyugodva. - És mondja csak, semmi sem volt maga és Júlia között? A mellszobra nagyon gyanús.

- Gyanús? Mire gyanús?

- Nagyon jól sikerült. Nagyon átszellemült. Szerelmes volt belé? Mondja meg. Nem szeretem a részvénytársaságot.

- Tetszett nekem.

- Szóval a szeretője volt. Mindjárt gondoltam. Szép nő. Szép nyaka van. Láttam, ezt a szobron is kihozta. Egy kicsit el is túlozta, ahogy szerelmesek szokták. Félméteres nyakat csinált neki, mint egy hattyúnak. Szégyellje magát...

A szégyellje magát után a három pont nem valami szokásos írásjel. Könnyek pergését jelzi. Hogy milyen összefüggésben voltak a félméteres hattyúnyakkal, azt csak azért nem tudtam eldönteni, mert akkor még nem ismertem a női hajszálcsövesség törvényét. Nagy lendülettel belefeküdtem abba, hogy a Júliához való - valóban érthetetlen - viszonyomat fehérre mossam. Ilona azonban nem volt olyan nő, akiből a gyanút és féltékenységet könnyűszerrel ki lehetett szedni.

Néhány nap múlva megint napirendre tűzte a szaporodás kérdését. Megemlítette két barátnőjének a nevét, akik féléves előfizetői egy ügyes és rokonszenves méhkaparónak. Az orvos címét is megmutatta. Benne volt már az aranyszélű apró jegyzőkönyvecskében, amelybe szabónők, sportegyletek, barátnők és más ismeretlen intézmények távbeszélő számait szokta felírni.

- Hallott valamit a fukszia nevű braziliai virágról? - vetettem fel a kérdést azzal a szándékkal, hogy növénytanilag világítsak rá tervének természetellenes jelentőségére.

Közöltem vele, hogy hallottam még egyet-mást. Például van egy bogárfajta, amely a juh fejében helyezi el a petéit. A réti bükkönynek van egy utánozhatatlan rugószerkezete, amelynek segítségével az érett magokat a szélrózsa minden irányába szétlövi. A bojtorján juhokra, női szoknyákra és férfinadrágokra alapozza a létét. Horgokat növesztett a termésére, azok beleakadnak az arra legelésző állat szőrébe vagy arra járó ember ruhájába, és az utódok postai szétküldése így fennakadás nélkül biztosítva van. Megemlítettem a kapotnyakot, a kecskerágót és az ökörfarkkórót is, mire azt kérdezte, hogy nem én találom-e ki ezeket a neveket. Ami pedig az embert illeti, fejtegettem tovább, miután megnyugtattam, hogy nem én találtam ki az említett neveket, a természet, úgy látszik, számított rá, hogy hetvenkedő alakok vagyunk, akik magunktól nem állanánk kötélnek. Vágyakat csempészett tehát belénk, hogy kedvvel végezzük szaporító munkánkat, sőt megjutalmaz a kéj forróságával is, hogy tüzelje szorgalmunkat. Kemény munka volt, amíg kitalálta számunkra ezt a kelepcét. Amikor a férfi alapos megfontolás után belép a virágcsarnokba, hogy megrendelje az első szegfűcsokrot, és amikor a nő az orrához emeli ezt a csokrot, akkor a természet vidáman vihog a markába. Az első sakkhúzás sikerült. A férfi és a nő Paul Valéryről és az amerikai irodalomról beszél. A természet újfent röhög. Egyenesben van, csak a két magasröptű pupák nem tud róla. Mert a virágházba lépő férfi és a csokrot szagoló nő mozdulatai mögött a hímsejtek és petesejtek tették meg egymás felé első lépésüket. A második lépést Paul Valéry és az amerikai irodalom volt szíves közvetíteni. Így haladnak ezek a sejtek lassan, de biztosan egymás felé, mialatt gazdáik az irodalommal és szabónővel vannak elfoglalva, zártam le élvezetes kis értekezésemet könnyed meghajlással.

- Egyre lebilincselőbb - nevetett Ilona. - És honnan tudja ezeket?

- Éberleintól - adtam meg a választ.

- És ki az az Éberlein?

- Elfelejtette? Egy orvos... Akit megcsalt a petesejtje...

A szobába éppen akkor lépett be Károly, az Ilona unokabátyja, a család régi barátjának, Macskássynak a társaságában. Károly foglalkozására nézve motorbiciklista volt, Macskássy politikus. Ilona felvidulva ismertette velük előadásom anyagát a kolibriről és kapotnyakról, aztán értésükre adta azt is, hogy a szaporodásról vitáztunk. Hogy legyen-e gyermekünk vagy sem?

- Ellene szavazok - jelentette ki az Ilona unokabátyja, a motorbiciklista. - Sportszempontból semmi értelme a dolognak.

Kilométereken és karburátorokon kívül semmi más nem érdekelte, természetesen leendő gyermekem sem, amelyet Ilona most szavazás alá bocsátott. Macskássy nemzet- és egyházellenes tettnek bélyegezte a terhesség indokolatlan megszakítását, de ahol nyomatékos okok forognak fenn, jelentette ki, az természetesen más elbírálás alá esik. A jelen esetben a szükségelt indokok határozottan fennforognak. Főképpen, ami a leendő apa erkölcsi, szellemi és társadalomszemléleti beállítottságát illeti. Veszélyes túlzások és elkanyarodások légkörében a gyermek bekapná a mételyt, zavaró elemmé serdülne idővel, társadalmi kelevény lesz, ennélfogva ő, Macskássy, csatlakozik az előtte szóló álláspontjához.

Nevetséges borbélymunka volt ez a Macskássy, leendő államtitkárrá fésülve és pödörve. Néhányszor felkereste Ilonát, de én ilyenkor nem tudtam a szobában maradni, és látható csömörkiütésekkel távoztam. Ilonának szörnyen tetszett a lármás kappan leendő államtitkársága. Eredetileg Makovecznek hívták, aztán Macskási lett belőle, hogy Macskásyvá és végül Macskássyvá tökéletesedjék. Az idők folyamán annyira meg fog nemesedni, mondottam Ilonának, hogy az ábécé összes betűit magára fogja szedni. Ilona a védelmébe vette. Hajlamos volt rá, hogy nagyra becsülje az ilyen alakokat.

Pótlólag még befutott egy szavazat. Dorothy hozta, az Ilona barátnője, egy erősen pattanásos újságírónő. Ő is a gyermek ellen szavazott.

Szerencsére a papu is értesült az ügyről, s minthogy lámpással keresett valakit, aki tisztelni tudná, mellém állott, abban a reményben, hogy mint nagyapát végre mégiscsak tisztelni fogja valaki.

Ilonát, mint az emberek javát, nem érdekelték a külszín mögött végbemenő dolgok. Ő az életet akarta, és semmit abból, ami az élet mögött lappang és laboratórium szagát árasztja. Szerepemet azonban átvette a papu, és nagy áldozatok árán kiverekedte, hogy a gyermekünk egy szép napon megszülethessék. A ruhák, ajándékok, ígéretek levették Ilonát a lábáról, s minthogy rosszullétei is elmaradtak, megbocsátotta nekem, hogy eltorzítottam, és újra kinyitotta felém kedvességének festői szirmait. Nagyon jól éltünk, és aggodalmak nélkül szerettük egymást. Mohón és kiéhezetten dolgoztam, nagyokat falva a munka egészséges barna kenyeréből. A mapu szép kezű nők fényképeit hozta Ilonának, hogy naponként egy-egy félóráig azokat bámulja, mert hátha a gyerek nőnemű lesz, és akkor szüksége lesz szép kezekre. Ami a homlokot és a hajat illeti, a mapu beleegyezett abba, hogy a gyerek engem utánozzon le.

- Félek - figyelmeztettem -, hogy más dolgokban is utánozni fog. Mert volt okom félni: átkozottul beleütköztem az emberek ízlésébe, anyagi elképzeléseibe és nemegyszer erkölcsi fogalmaikba is. A virgonc kis csíra, amely nemrég még csak sokszoros nagyító alatt is alig lett volna látható, huszonöt év múlva valószínűleg olyan magas és barna lesz, mint én, éppúgy fogja utálni az elszaporodott álprófétákat, nagy hazugságokat, kis gazságokat, vásári kikiáltókat s az egész viaszpanoptikumot, mint én. Mert a mikroszkopikus csírában együtt van már teljes utazókészletünk, amellyel körülutazzuk az életet; anyajegyek, korai kopaszság, apánk rossz fejtartása, gyémántszíve (a gyémánt a legkeményebb drágakő); benne van anyánk mosolya és gyakori fejfájása, nagyapánk álla és kalandvágya, ükapánk gutaütéses dühe és a könnyű nőkkel szemben való lovagias hódolata. Nem panaszkodhatunk: a népes család összeadta, amije volt, hogy legyen mivel nekirugaszkodnunk a hosszú utazásnak...

Dorothy, az Ilona barátnője, szemtelenül vihogott, amikor Ilonát néhány hónap múlva viszontlátta. Kijelentette, Ilona olyan, mint egy pórul járt gömböc, akit, míg elővigyázatlanul dézsmálta a mézet, egy méh dagadtra csípett. Rólam is nyilatkozott, de csak akkor, amikor négyszemközt maradtunk a műteremben. Azt mondta, hogy kár értem, egészen rokonszenves alak volnék, ha nem vettem volna fejembe azt az ostobaságot, hogy jó férj és kiváló apa legyek.

- S a felelősség? - kérdeztem. - Felelősség nehezedik a vállamra. A felelősség olyan, mint a timsó, összehúzza az embert.

Eszembe jutott Macskássy és mind a két s betűje. A fejébe vette, hogy életre kelti bennem lustán szundikáló öntudatomat, és teleszavalta az estéimet a felelősséggel. Ő persze más felelősségről fecsegett. Abból indult ki, hogy az egyénnek és egyéninek nincs létjogosultsága. Az egyén meggebedt a világháborúban, és helyébe lépett az összesség. Az összesség, a nagy összesség. Ismerős volt ez az összesség, más oldalról is hallottam róla, ott is agyba-főbe dicsérték, és agyba-főbe verték az egyént. Amikor később gondolkozni kezdtem rajta, egy hordó sózott hering jutott eszembe: a sózott heringek összessége. Ahol az összesség az úr, ott valóban baj lehet az egyesekkel. Beleszaladnak szépen a hálóba, hogy aztán fej nélkül egyesüljenek a hordóban, amelyet az élelmes gazda vásárra gurít...

- Ne felejtse el - figyelmeztetett Dorothy, akivel közöltem mogyoróhéjban Macskássy szónoklatait -, ez az ember abból él, hogy divatos jelszavakon nyargalászik.

- Sokan élnek belőle. De legalább békét hagynának az embernek, hogy elvégezze a maga kis házi feladatait. A baj az, hogy nem engedik. Maholnap úgy fogok járni közöttük, mint egy megrögzött bűnös, aki elköveti azt a piszok hibát, hogy sokkal közelebbi és sokkal távolabbi dolgokra gondol, mint ők. Mit gondol, Dorothy, csakugyan az az igazi, ha az ember akkorákat csahol, hogy a szomszédjai is meghallják, és azt mondhatják róla: lám, ez aztán derék házőrző kuvasz, ez valamennyiünk érdekében ugat...

Dorothy bűbájosan mosolygott rám számtalan pattanása mögül. Udvariasan visszamosolyogtam rá, és visszatértem a munkámhoz. Egy este a mapu kizavart a házból, mert Ilonát szülési fájdalmak fogták el. Telefonálni akartam Júliának, de Ilona hevesen ellenezte. Nem szerette Júliát, mert mellszobrát igen szépre faragtam. A műteremben töltöttem az éjszakát, délelőtt néhányszor bekopogtam Ilonához, de Ilona nem kívánt látni. Harmadnap még mindig rosszul volt, anélkül hogy a gyermek jelentkezett volna. Azt hallottam, hogy nagyon sápadt, szerettem volna néhány szót váltani vele, de megint elutasított. Egy darabig megzavarodva lábatlankodtam az ajtaja előtt, aztán elmentem Júliához. Talán egy fél éve nem voltam nála. Karcsún, finomra szűrt mosollyal fogadott, sokat és semmitmondó kedvességgel beszélt, egy barátnő bájával és egy megcsalt szerető hidegségével. A szobor ott állott az ablak mellett. Csüggedt voltam, és ellenségesen nézegettem a márványalak mosolyát.

- Ma rossz napja van - állapította meg Júlia, anélkül hogy Ilonáról kérdezősködött volna. - Nem akar inni valamit?

Közöltem vele, hogy nem hiszek az italban, aztán engedélyt kértem, hogy telefonálhassak. Sokáig tartott, amíg megtudtam, hogy otthon még semmi újság.

- Ilonának szülési nehézségei vannak - vallottam be később egészen váratlanul.

Alkonyodott, és arra a gondolatra, hogy Ilonát valami végzetes dolog érheti, a gyomrom táján ismeretlen émelygést kezdtem érezni. Hallgattam Júliát, aki az orvos könnyed fölényével bátorított. Tudta már, hogy Ilonát féltékenység bántotta, és nem utasította el a gondolat lehetőségét. Megérintette a karomat.

- Menjen, Felméri, magának most az előszobában van a helye. Nagyon kényelmes álláspont így megszökni egy asszony szenvedései elől... Itt a kalapja, és vigyen neki virágot...

Átvettem a kalapomat, és megfogtam a kezét. Nyugodtan és kedvesen mosolygott. A nyugalma csupa tiltakozás volt. Tűrhetetlenül szépnek, tűrhetetlenül biztosnak találtam, magamhoz szorítottam, és szájon csókoltam. Másodszor is megcsókoltam. Zavaros, kusza dolgok fortyogtak bennem, együgyűen vigyorogtam hősi teljesítményemen.

- Most aztán nem tudom - mondottam magam is meglepődve -, nem vagyok-e valami szörnyeteg?

Júlia egy könnyed mozdulattal általános amnesztiát adott.

- Majd kellő helyre fogom elkönyvelni...

Sokáig néztem, és ő visszanézett rám. Mély iszap vagyunk, senki sem láthat a mélyünkre. Mi magunk sem. Nem vagyunk megbízhatók, nincs az életünkben semmi abszolút. S talán vigasztalásunkra szolgálhat az, hogy az abszolút szesz is csak kilencvenhat fokos...

Ilona éjszakára megszülte a gyermeket. Reggel már tűrhetően érezte magát, és amikor a takaró fölött végigsimította testét, elmosolyodott. Ott, ahol azelőtt a terhesség kegyetlen nagy gumóját cipelte, most kellemes síkságot érzett.

Egy este, hetek múltán, hirtelen rám nézett, és azt kérdezte, hogy közben nem barátkoztam-e össze Júliával.

Nyugodtan a szemébe néztem, és azt mondtam, hogy nem. Később egyebet is hazudtam neki, és ő is nekem.

Most, hogy itt ülök újra a malom előtt, és emlékezéseim távcsövén át mászkálok elmúlt dolgok avarjában, kopasz fák között, úgy találom, nem illik igazságtalannak lennem Ilonához. Kissé zavaros legény voltam, s nem mindig rokonszenves. Azt sem állíthatom, hogy valami rendkívüliségnek lettem volna a birtokában. Ostobaságot is eleget fecsegtem össze, s makacsul kötöttem az ebet a karóhoz, hogy fölötte állok a többi fecsegőnek mennyiségben és minőségben egyaránt. Félműveltségem kirakatversenyében nemegyszer éreztem magam győztesnek, rendszerint olyankor, amikor a legegyügyűbb bölcselmek pöffeszkedtek kirakott portékáim között. Ilona átlátott a szitán, és egyre türelmetlenebbül, egyre jobban párolgó meggyőződéssel várta a beígért hírnevet. A fejemben összezavarodtak a dolgok, nem tudtam, valóban megígértem-e Ilonának, hogy felviszem a hírnév csúcsára, kutyaszorítóba kerültem, muszáj volt nyaktörő meredeken kapaszkodnom fölfelé. Ilona mindennap elvárta tőlem, hogy meglepjem a dicsőség ajándékával. Házasságunk elmúlt öt éve így jórészben azzal telt el, hogy bűnösnek éreztem magam, ő meg csalódottnak a be nem váltott ígéretért. Lehet, hogy voltak pillanatai, amikor nem izgatta az elmaradt dicsőség, és őszintén vágyott arra, hogy szeressük egymást. Ilyenkor hevesen megcsókolt, szememre vetette, hogy nem szeretem elég szenvedéllyel, Júliához járok titokban, és esküt követelt, hogy nem szűröm össze a levet az orvosnővel. Készségesen megesküdtem, mire jutalmul hagymás rostélyost készített számomra, sok burgonyával, mert azt hitte, hogy Rodin és Dickens után nálam sorrendben mindjárt a hagymás rostélyos következik. Ezekben a langyos időszakokban közel voltunk egymáshoz, könyvekről vitatkoztunk, kinyomtuk egymás pattanásait, az éjszaka sötétjében, mielőtt a függöny legördült volna az avatatlan olvasóközönség előtt, terveket dolgoztunk ki arra vonatkozólag, hogyan tudnék jobban boldogulni. A gyermekkel, Kiskázmérral hármasban fagylaltot szopogattunk egy ligeti kávéházban, s este az összetartozásnak végleges és meleg ösztönével kiáltoztuk egymás nevét a földalatti villamosállomás tolongásában. De ezek a jó érzések, ezek a meghitt időszakok és az utánuk következő tisztátlan napok külön éltek, mint a felaprított giliszta darabkái. A pénzünk kevés volt, amit a papu úgy fejezett ki, hogy nem vagyok hozadékképes, gazdasági egyenértékem, vagyis tőkeértékem körülbelül a fagyponton áll. A régi férfi elment nyilával vadászni, és gondoskodott róla, hogy az asszonyának és gyermekeinek megfelelő táplálékot és ruházatot lőjön. Medvehúst, rókabőrt satöbbit, jelentette ki a papu. Igazat adtam a kis öregnek, aki szerette volna lakásunkat jövedelmezőbben bérbe adni. A mai férfi is elmegy vadászni, és harisnyát, kalapot, konzervet lő, olykor hitelbe. Nekem lejárt a hitelem, bizony édeskeveset lőttem. A szobrászattal is baj volt, nem estek hasra az emberek, ha valamelyik szobromat látták, a kritikák is csak néhány híg jelzővel intézték el, amit nem is vettem szegény kuliktól rossz néven. Életük derekán ott tartottak már, hogy egész jelzőkészletükön túladtak, szabószámlát, ebédbérletet, barátságot és szerelmet mind jelzőkkel fizették. Ilona valami rosszul borotvált alakokkal került össze a Dorothy jóvoltából, akik ragyogó kegyetlenséggel ütötték le mindenkinek a fejét. Ilonát kioktatták, kiábrándították és beszennyezték szellemes fecsegésükkel. És Ilona megértette, hogy sohasem voltam és sohasem leszek az, aminek hitt, aminek várt. Ma is látom lázas és ijedt pillantását, amint macskaléptekkel felosonva a lépcsőn, szótlanul megállt a hátam megett, és gyorsan, hitetlenül, szinte fuldokolva kereste szobraimon a jelt, a zseni titkos kézjegyét. A szája remegett, és én mindent megértettem.

- Ne siessük el a dolgot - mondtam szinte személytelenül, orákulumszerűen. - Lehet még belőlem gálickő...

- Ezek az emberek rettenetes dolgot mondtak magáról - szólalt meg Ilona halkan. - Nem is akarom, hogy tudja...

- Tudom, Ilona. Ledorongoltak. Azt mondták: a maga férje derék kőfaragó. Sírkőüzletet kéne nyitnia a Kerepesi úton... Ezt mondták?

- Ezt...

- A Pompone szobrát Párizs legművészibb folyóirata lehozta...

Ilona leült a kerevetre, és kétkedően nézett rám.

- Nem tudom, Kázmér - sóhajtotta boldogtalanul -, szörnyű volna, ha az... amit ezek az emberek mondanak, igaz volna...

Leültem melléje a kerevetre, és a szemébe bámultam.

- Nem kell félnie - mondottam. - Nem kell szavaknak olyan döntő jelentőséget tulajdonítani. És én akkor sem vagyok eldobni való, ha nem kapok egy tucat aranyérmet a nemzetközi kiállításon. Maga szépen be fogja érni egy fél tucattal is. Ugye?

- Igen - bólintott egy kicsit megnyugodva -, de olyan nehéz kivárni.

Így állottunk házasságunk ötödik évében. Volt két kompozícióm, villanyfény mellett is dolgoztam, hogy Ilonának mielőbb valami kézzelfogható művészi sikert szállíthassak. Szépen elgondoltam őket, ha okosan nyélbe ütöm, pénzt hoznak a házhoz. Erre pedig kivételesen nagy szükség volt a háznál, mert a papu egyre faragatlanabbul beszélt pénztelenségemről és az Ilona bedugult álmairól. És ráadásul Kiskázmért is valósággal elrabolta tőlem. Valami néprajzi múzeumnak öltöztetett dada oltalma alá helyezte, aki egész nap parkokban tanyázott vele, este meg pontosan beszolgáltatta a papunak, aki semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy apai jogaimat elismerje. Levegő voltam a számára, és ezt az álláspontját igyekezett a gyerekkel is elfogadtatni. Néhányszor azon a ponton voltam, hogy szabályszerűen betörök a papuhoz, és a gyereket elrabolom, de a dada, a papu bérence és cinkosa, útját állta minden kísérletnek. Ilona szívesen vette, hogy anyai gondjaitól megszabadították.

- A papu lakást ad nekünk, és a költségeket is ő viseli - érvelt Ilona, amikor felhívtam figyelmét a papu jogellenes magatartására.

Untam már ezeket a költségeket. Ilona egy reggel valami fanyar szűkszavúságba és fésülködő köpenyébe burkolózva figyelmeztetett, hogy ne fésülködjem az ő fésűjével. Tudom, hogy a világtörténelem ennél döntőbb dátumokat is ismer. Például a waterlooi ütközetet. De a mi Waterloonk az idő előtti hajhullás, s ezen a ponton mi is elveszíthetjük az ütközetet. Szó szót követett, mire Ilona úgy vélte, hogy sokat engedek meg magamnak, és jobban tenném, ha egy kis úri modorhoz szoknék. Felmentem a műterembe, mert attól tartottam, hogy elhajítom kissé a sulykot, és igen nagyot találok mondani. A műteremben hideg volt, aznap nem fűtöttek be, szobraim fagyosan és reménytelenül ácsorogtak az ablak mellett.

- Szinte kificamítják a tagjaikat - jegyezte meg Bagdi, aki felnézett hozzám, mert hónapok óta nem látott. - Nézd csak, hogy hajlanak az ablak felé, hogy valami napot kapjanak... Szabad itt köpni?

Nagyon illemtudó volt, biztosítottam, hogy nálam ez higiénia és nem illem kérdése. De ha akar...

Lementünk, hogy betérjünk egy kávéházba egy kicsit felmelegedni. Az udvaron Ilonával találkoztunk, aki a hangversenyirodába tartott. Egy négykezes zongorakoncertre akart jegyet váltani. Magának és a barátnőjének, Dorothynak.

Bagdi, aki megszagolta a családi villámlások perzsszagát, vigyorogva rakta be fogai közé a pipáját.

- Hát ez az, gyermekem. Ilyen a ti házasságotok. Ha nincs pénz, lőttek a szerelemnek.

Elváltunk Ilonától, és elkullogtunk a szomszédos kocsiskávéházba. A kocsisok már régebben kifogytak belőle, de a lópokróc és fiáker szagát még megőrizte. Ittunk, és a szobrászatról beszéltünk, figyelni azonban egyikünk sem figyelt oda. Én a házasságomra gondoltam, Bagdi meg egészséges, meleg bábaasszonyára, akivel már hetek óta nem volt együtt. A bábaasszony alapjában véve nem is volt bábaasszony, a fogamzási és szaporodási viszonyok technikai változása arra késztette, hogy szakítson a szülészettel, és beteg öregurak meg madárfejű matrónák nappali ápolását vállalja. Bagdival jól megértették egymást, és azt a kevés kis szerelmet, amit az élet népkonyháján kiadagoltak nekik, szépen megosztották egymással. Nekem azonban nem volt kivel osztoznom. A házasság, ha nem kevergeti az ember szorgalmasan, megvastagszik, mint az állott mártás. Ilona nem kért már belőle, láttam abból, ahogyan a vállát vonogatta közös étkezéseink alatt.

Bagdi magamra hagyott, és odaállt a biliárd mellé. Egyedül biliárdozott órákig, én meg ezalatt addig iszogattam, amíg szépen leszoptam magam. A gondolatok lesütött fejjel ácsorogtak a fejemben, mint embriók a múzeumi üvegekben. Szégyelltem magam, hogy így lecsúsztam az Ilona szemében. A széles szárnyú, lebegő sas most közönséges szarka módjára billegett az ecetfán. A szobraimat nem tudtam eladni, megrendeléseim meg nemigen voltak már.

- Menj el Bertalanhoz - ajánlotta Bagdi -, segítőt keres néhány síremlékhez. Szólott nekem...

Sok szeszt kortyintottam, Ilona megrökönyödve fordított hátat, amikor éjfél felé bemásztam az ágyamba. Ostobán és állati mosollyal menekültem előle, és belezuhantam egy zavaros, mély álom pocsolyájába.

Macskássy egyre sűrűbben szerepelt az újságokban, és ehhez képest az Ilona megjegyzéseiben is. A kijelentéseit idézte, és orrom alá dörzsölte a sikereit. Intettem, és könnyedén azt mondtam, hogy szélkakas, semmi keresnivalója egy okos században. Közhelyeket kukorékolni még nem tudomány és nem művészet. Az emberek a közhelyeket hamar beveszik, mert hiszen arra nevelték őket, hogy tiszteljék a közhelyeket. Ilona mosolygott a haragomon, mert ezt biztos jelnek vette, perdöntő bizonyítéknak arra, hogy Macskássy nagy ember. Rólam pedig megjegyezte, hogy túlságosan is magasról nézem a dolgokat, holott semmi keresnivalóm a magasban.

Elismerőleg nevettem, másnap felkerestem Bertalant a műtermében, és elszegődtem hozzá. Ilonának azt mondtam, hogy néhány megrendelőm mellszobrát mintázom, s hogy összeállottam Bertalannal, a műterem miatt, hogy az enyémet visszaadhassuk a papunak. A papu örvendett, és Ilonában is felpislogott egy kis melegség, amikor hazahoztam a pénzeket, amelyekről azt hazudtam, hogy csak előlegek. Látni akarta, hol tartok a munkáimmal, de erről határozottan lebeszéltem. Közönséges segédszobrász voltam fizetett alkalmazott, fene bámész képet vágott volna, ha rajtakap. Így múlt el a tél és a tavasz, szorongások, hazudozások és reménykedések között. Becsaptam Ilonát, hogy tartsam a pozíciómat nála. Nem volt érdemes, általában nem érdemes csalónak lenni, már tudniillik olyan kis, házi csalónak, mint amilyen én voltam. Ilonát fúrta valami, egy szép napon feljött a műterembe, és akkor kisült a turpisság. Leestem a magasból, és Ilona nem sok sajnálkozással nézte lepottyanásomat. Az öreg Bertalan annál boldogabb volt, hogy megismerhette Ilonát. Finomkodva simogatta szürkülő francia szakállát, és gálánsokat ugrott Ilona körül, akárcsak egy dürgő süketfajd. Úgy találta, hogy Ilona remek modell a számára, és egy félóráig áradozott a szemgödréről, az arccsontjáról és szemének nosztalgikus villanásáról. Engedélyt is kért nyomban, hogy a kifejező szemgödröket, epikusan beszédes homlokot és az Ilona egyéb csodáit megmintázhassa. Ilona, aki nem mulasztotta el a Bertalan életrajzi adatait a lexikonból kikeresni, örömmel adta beleegyezését a megtisztelő ajánlathoz. Megemlítette, hogy én is készítettem róla egy mellszobrot, de arról jobb nem beszélni. Csakugyan nem volt műremek, de arról nem tett említést, hogy amikor mintáztam, nosztalgikus villanásait és arcának egyéb csodáit elfelejtette üzembe hozni, és legtöbbször úgy ült a széken, mintha valami avas krémestésztával elrontotta volna a gyomrát.

- Mondja - kérdeztem tőle, amikor este magunkra maradtunk otthon -, emlékszik még az esküvőnkre?

Valami ijedt gyöngédség vett erőt rajtam, ostoba mozdulattal kaptam az emlékeink után. Valami meghittséget akartam belevinni hálószobánk száraz légkörébe.

- Az esküvőnkre? - csodálkozott Ilona. - Emlékszem rá, nagyon szorított a cipő.

Szerelmünkből már csak szűk cipőjének szorítására emlékezett. Szép teljesítmény ez is, ha meggondoljuk, hogy vannak nők, akik végképpen elveszítik a nagy kánkánban minden emléküket, és úgy élnek tovább vígan, hetykén és elhasználatlanul, mintha az életet akkor kezdték volna. Én meg, mint egy derék rongyszedő, pontosan kijárok az emlékek szemétdombjához, hogy botommal ócska rongyokat piszkáljak ki belőle. Nem veszekedtünk, mint Kadarkuti és hárfázó nője az ölelkezések után, de hideg közömbösséggel ásítoztunk, mint akik megszokott feladatukon túlestek. A férc, amely összefogta életünk két szegélyét, kioldódott. Bizonyos, hogy én sem voltam hibátlan benne. Önző kis vadak vagyunk, szutykosak, és egy kis gonoszságért egyikünknek sem kell a szomszédba menni. Az igazság az, hogy nem sokáig bírjuk egymást, s ha megkaptuk egymástól, amit akarunk, talán helyénvalóbb volna, ha békésen szétmennénk, mint a bogarak. De agyfodraink törvényeket izzadnak, és a célszerűség a sírig prolongálja kifakult gyönyöreinket. Magasabbrendűségünk nem tudott jobbat kitalálni. S mi, akik alapjában véve semmiben sem hiszünk igazán és maradéktalanul, természetesen becsapjuk saját magasabbrendűségünket is.

Az öreg Bertalan vakító bokavédőjével, kedélyes, szinte elegáns hasával és zajos síremlékeivel úgy láttam, megfogta az Ilona képzeletét is. A lexikon harminc sort áldozott neki, képeit és törzsasztalának anekdotáit gyakran hozták a lapok. Szabályszerűen híres ember volt, s ez bőven elégségesnek bizonyult, hogy az Ilona érdeklődés-kiválasztó mirigyeit gyorsabb tevékenységre serkentse. Ami a művészetet illeti, az öreg utcai limonádéárus volt, aki garasos gyönyöröket árusított az utca közönségének. Ilonának aprólékos szertartással csókolt kezet, szinte vallásosan, papucsát levetve, imaszőnyegét kiterítve. Ilona persze átszellemülten ragyogott. Felségsértés lett volna rosszat mondani az öreg limonádéárusról, aki annyi méltósággal tudta lerakni aranyfüstös papírkoronáját az Ilona lábai elé. Mindezt persze akkoriban még nem éreztem ilyen kategorikusan. Sértődöttség, megbékülés, reménykedés hétköznapjai jöttek, múltak, mint ahogy múlik a hétfő, a kedd, a szerda, s itt van már a vasárnap is, s egy kis unalmon kívül semmit a világon nem hoz. Emberek bukkantak fel, és emberek merültek el a szürke folyóban. Edzettem és gyakoroltam magam rajtuk, hogy ha majd meghalok, sokat tudjak, és egy nagy tétel tapasztalatot vigyek a másvilágra, a dögbogarak lárváinak...

A papu nyár elején pénzt adott Ilonának, hogy vigye el a gyermeket két hónapra a Tátrába. Elutazásuk után Dorothy egy délután felkeresett a műteremben. A háta tele volt a nyugtalanság és kielégítetlen vágyak kiütéseivel. Valóságos égbolt volt, csillagok helyett tűzpiros pattanásokkal. Azt mondta, azért jött, hogy az öreg Bertalannal a lapja számára kéthasábos beszélgetést folytasson. Közöltem vele, hogy Bertalan Ausztriában nyaral.

- Gondoltam - jegyezte meg. - Nem tart velem?... Vacsorázzunk ma együtt, Felméri.

A ligetben vacsoráztunk, kívánságára egy olcsó és igen közönséges vendéglőben.

- Ma tudniillik közönséges napom van, Kázmér... És azt hiszem, én magam is közönséges leszek ma... Előre is elnézését kérem...

Úgy ült a rosszul festett széken, mint egy gyanútlan csomag, amelyből lassanként finom kis dolgok bontakoznak ki. Azzal kezdte, hogy Ilonát dicsérte. Jó nyaka van, szép melle és szép önző orra, mondotta. Kár, hogy nem adminisztráltam jobban.

- A maga Ilonája, bizonyára észrevette már, a nagyság mániákusa. Mindegy, hogy miben nagy az illető, szobrászatban, kardvívásban, kórbonctanban, a fő, hogy egy fejjel nagyobb legyen a többinél. Maga, Kázmér, ott követte el a hibát, hogy elfelejtett megnőni.

Figyelmeztettem, hogy százhetvennyolc centiméter magas vagyok.

- Nem elég. Ezt a nagyságot akármelyik asztalossegéd is eléri. Ilona az a nő, aki nem bírná elviselni, hogy ne mint egy híres ember özvegye haljon meg... Kázmér, tennie kéne valamit...

Értésére adtam, hogy semmiféle növesztőszert nem ismerek, amelytől nagyobb lehetnék.

- Kár - mondotta -, Ilonát tulajdonképpen én vezettem félre, és nem maga. Az eljegyzésük előtt azt találtam mondani, hogy maga igen sokra fogja vinni. Beígértem neki a maga halhatatlanságát. Erre úgy döntött, hogy a felesége lesz... Ilona bájos, de egy kicsit romlott teremtés. Nem ellenszenvesen romlott, csak korszerűen... Megfogta a kezemet.

- Jöjjön táncolni, Kázmér.

Rám dőlt, és tisztátlan arcán valami ártatlan, szinte matrózblúzos mosoly bontakozott ki. Azt mondta, hogy jól táncolok, és irigyel Ilonától. Nyitott kis mézesbödön voltam, a nők az utóbbi időkben sűrűn szálltak rám.

- Ugye, nem kellek magának? - vetette fel a kérdést tánc közben.

- Mondjuk úgy, hogy nem az ízlésem...

Dorothy hősiesen bólintott.

- Gondoltam... Azért ne hagyjuk abba, jó?... Legalább ez a kis táncom legyen...

Megbánta, hogy ellágyult, fölvette a keményebb arcát.

- Üljünk le, elég volt. És koszorúk mellőzése kéretik... Ilonáról még mondani akartam valamit... Azt hiszem, sok mindent megpróbált, hogy a siker és hírnév kátyúba jutott szekerét előbbre tolja... A tisztességét talán nem áldozta fel, de sokfelé járt, sok emberre rámosolygott. Tudhatja, hogy az ilyen mosolyokban mindig van valami ígéret, ha az, aki ígéri, nem is gondolja komolyan. Egy kicsit harcolt magáért, hogy úgy mondjam... Most aztán feladta a játékot...

Hazafelé mentünk, és megkért, hogy karon foghasson. A villamosok elhaltak, éjszaka volt, szemerkélt az eső.

- Ilona - szólaltam meg, és igyekeztem könnyed hangot használni - eszerint úgy látja, hogy kijátszott kártya vagyok. És semmit sem hozhatok többet a konyhára.

- Körülbelül - mondotta Dorothy.

- Ilonát homályos tejüveg választja el a művészet lényegétől. Csak elmosódott körvonalakban látja.

- Nem érdemes róla beszélni - búgta a lány a fülembe. - Szeretnék magával maradni... - tette hozzá, és éreztem, hogy görcsösen fogja a karomat.

Émelyegtem. Nem tőle. Úgy általában. Talán az olcsó és rossz ételektől, amelyet elfogyasztottunk. Közöltem is vele alkalmatlan közérzetemet, de nem adott hitelt a szavaimnak. Néhány percnyi mély boldogtalanság után gúnyosan nézett az arcomba, és eleresztette a karomat.

- Azt hiszem - mondotta figyelmeztetőleg -, hogy maga tartja a gorombasági világrekordot.

Szerényen helyreigazítottam.

- Sajnos nem. Essex grófról feljegyezték, hogy Erzsébet angol királynőt vén dögnek nevezte.

- Remélem, lefejezték.

- Le. De nem mindjárt. Előbb Erzsébet is megmondta neki a véleményét. Sertésnek nevezte egykori lovagját, és annak az óhajának adott kifejezést, hogy az istennyila csapjon az Essex úr fejébe...

- Akkor hát jó éjszakát, Felméri - nyújtotta a kezét Dorothy. - És szép álmokat... S hogy el ne felejtsem, azt hallottam, hogy Bertalan nem Ausztriában, hanem a Tátrában nyaral...

Nyirkos voltam, mint az éjszaka. Mit látnék vajon - gondoltam, ahogy úszott magános árnyékom a házalt falán -, ha ezek a házsorok lehullatnák homlokzati falaikat, mint egy földrengésnél? Pőre kis négyszögeket, amelyekbe a sok vadméh összegyűjtötte fanyar mézecskéjét. Házak haladtak el mellettem nyitott hassal, kettős családi ágyakkal, hangulatlámpákkal és tompa tragédiákkal. A Dorothy locsogása olyan volt, mint egy kabaré vörös fényszórója, ledér szavakat lövellt Ilonára, aki e szavak ocsmány fényében egy hastáncosnő meztelen mozdulataival emelgette végtagjait és más testrészeit... Hogy kerülök én ide, ebbe a nyirkos, vörös kabaréba, ebbe a ronda összeomlásba?... Itt valami tévedés lesz, eltévesztettem az utat... A malomba akartam menni, és ebbe az esős utcába kerültem, ahol szennyes víz és valami undok nyálka csepeg a nyakamba. Hideg gondolatok locsogtak körülöttem...

Augusztus végén Ilona megérkezett a gyerekkel. Néhány nap múlva Bertalan is megjött. Az Ilona szeme közömbös és lélektelen volt, mint egy üvegszem a látszerész kirakatában. A holmijai között, miközben bőröndjeiből behordta őket a szekrénybe, egy csoportfényképet láttam. Idegen társaság, a kép bal szélén Ilonával és Bertalannal. Beverjem az öreg gavallér orrát? Hülyeség volna. Olyan szépvonalú orra van.

Az ágyunk szerencsére nem volt kettős családi ágy, nem kellett közös takaró alatt sötét és nem mindig tiszta gondolatokat forralnunk egymás ellen. Ilona régebben nevetve adott elő egy tanulságokban bővelkedő bájos malacságot. Házastársakról szólott, akik néha hetekig haragban voltak, üzeneteiket a szobalány közvetítette, de azért közös takaró alatt aludtak, és az éjszaka meg a takaró kettős leple alatt menetrendszerű pontossággal végezték el azokat a feladatokat, amelyeket a házassági jog minden habozás nélkül házastársi kötelességnek nevez. Bútoraink elosztása elszigeteltebb földrajzi fekvést biztosított mindkettőnk számára... Ilona egy este csodálkozó pillantással állt meg az ágyam előtt. - Történt valami? - kérdezte szemrehányóan. Mit tehettem volna? Utána nyújtottam a kezemet, és helyet szorítottam neki magam mellett. Idegen izgalmakkal telt meg az éjszaka, suttogtunk, és gyöngédek voltunk egymáshoz. Ilona egyszer megkérdezte:

- Szeret még, Kázmér?

Mással voltam elfoglalva, s azt mondtam: igen. S a dolog valóban úgy festett, hogy szeretjük egymást.

Megidéztek a rendőrségre, és egy karbolszagú szobában viszontláttam Pétert. Ősz szálak voltak a halántékán, intett, hogy fojtsam el a cigarettámat, mert hivatalos ügyben szeretne velem értekezni. Le is ültetett, szemben az ablakkal, hogy az arcomat jól láthassa.

- Mikor találkoztál utoljára Asztalos Verával? - kérdezte erőlködő könnyedséggel. Nem tudom, ráztam a fejem. Nem tudom, ki az az Asztalos Vera. Péter a nehezen emlékező jómadaraknak kijáró gyöngédséggel biztatott.

- Asztalos Verona. Nem ismered? No, gondolkozz csak, fiam... Tegnap fogtuk le... Nos?... Hát lássuk csak... Nem volt véletlenül viszonyod az elmúlt évben egy szőke lánnyal, aki egy fehérneműgyárban dolgozott? Gondolkozz, fiam... Gondolkozz, kérlek... És egy lélegzet alatt mindjárt azt is megmondhatnád, mi lett a gyerekkel?

Csöpögött a jóakarattól, mint a disznóháj. De még mindig nem tudtam, hová akar kilyukadni. Közöltem vele, hogy tudtommal jó ideje senkivel sem volt viszonyom, szőke fehérneműgyári lányokkal legkevésbé. Erre fölállott, és a barátságáról biztosítva, nagy szeretettel kezdte veregetni a vállam.

- No, Kázmér, fölösleges ez az óvatosság. Segítségedre leszek. Arról az Asztalos Veronáról van szó, aki a Dunába dobta a gyerekét. Engem mindössze csak az érdekel, hogy mikor beszéltél a nevezett nővel utoljára...

A cirkusz mulatságosnak ígérkezett. Nem volt nehéz a Péter rosszul kiagyalt kérdéseiből és rendőri nyájasságából megértenem, hogy félig-meddig cinkossággal és felbujtással gyanúsít. Mindenesetre kedves tőled, mosolyogtam, hogy ennyire a segítségemre akarsz lenni. Szívesen beismerném a kedvedért, hogy nevezett nőt én bujtottam fel arra, hogy nevezett gyermekét a Duna habjaiba ölje, de nem tehetem. Nevezett nőt én egyáltalában nem ismerem. Mulattatott a Péter együgyűsége, és hogy a mulatság teljesebb legyen, megjátszottam a fölényesen tagadó gonosztevőt. Megengedtem, hogy Péter néhányszor sarokba szorítson, és megmutassa boldogan vigyorgó vadkanfogait. Játszottam vele jókedvemben és haragomban, a sarokból aztán hirtelen kisiklottam, és elinaltam. Péter megnyergelte ösztövér, pókos logikáját, és üldözőbe vett. Kérdései és bizonyítékai egyre sűrűbben pufogtak mögöttem. Kifárasztlak, piszok - nevettem magamban. Menekülést színleltem, és a lódítások gyanús mellékutcáin csalogattam magam után. Közben segélycsapatokat is kapott, hárman voltak már, nagyokat püföltek rozzant gebéjükön, és csurgott róluk a derék verejték. Megsajnáltam őket, hirtelen megállottam, és megadtam magam. Boldogan feküdtek neki a jegyzőkönyvnek, s mikor már majdnem elkészültek vele, eszembe jutott, hogy a szóban forgó Asztalos nevű hölgyet összetévesztettem egy Lakatos nevűvel, és így nem gilt az egész beismerésem. Ez a Lakatos nevű nő is szőke volt, de hivatásos modell volt, nem gyári munkásnő. Péternek megcsikordultak a fogai, mintha cseresznyemagokat ropogtatott volna.

- Vezessék be a nőt! - adta ki a parancsot csípőre rakott kézzel, és szemlencséjét merev figyeléssel rám irányozta. Egy vak lóért nem adta volna, ha belemárthat egy kis gyermekgyilkosságba.

Vékony, egyszerű nő lépett a szobába. Rám meresztette a szemét, aztán ijedt vinnyogással lekapta a fejét, és eltakarta az arcát. Péter szótlanul elhúzta a kezeit.

- Emelje fel a fejét. Ismeri ezt az urat?

A nő rám emelte a szemét. Forró és rémült volt a pillantása. Valami régi napsütés barnára cserzette a bőrét, de a régi egészséges cserzést sápadt városi bársony vonta be. Inkább tragikus volt, mint szép. Nem ismertem, nem emlékeztem rá. De ahogy nézett s rémületének örvényei lassan elsodródtak, s gondolatai visszanyerték egyensúlyukat, úgy rémlett, hogy szemeinek mélyéből valaki, talán egy régi szomszédom, talán a fürdői postamesternő lánya, ismerős zsebkendőt lobogtat felém.

Péter rárivallt, hogy nyissa ki a száját, és mondja meg, ismer-e. Ki vagyok?

- Felméri Kázmér - súgta engedelmesen.

Péter diadalmasan kapta fel a fejét. Nem értette, hogy én miért nem ismerem.

- Amikor először kihallgattuk - fordult a nőhöz -, azt mondta, hogy ezért az úrért történt a dolog. Felméri Kázmérért. Fenntartja?

A nő lehajtotta a fejét. A válla megrándult, mereven nézte a padlót, és nem felelt. Mintha nem is hallotta volna a Péter kérdését. Péter felrezzentette.

- Talán kinyitná a száját? Lesz kegyes?

A nő ijedten emelte fel a fejét.

- Kérem - mondta halkan és készségesen.

- Hajlandó megismételni, amit tegnapelőtt mondott?

- Igen... Mit mondjak...

Péter rikácsolt. Elismételte a lány vallomását. Mérges volt, mint a fényképész, akinek leghatásosabb pillanatfelvételét rontották el. A meglepetés, a frappírozás, ez kellett volna neki. Hogy a nő rögtön a szemembe mondja cinkosságunk bizonyítékait, és én jó mozisan leroskadjak a székre az igazság kólintása alatt.

- Mit mondjak... - ismételte a lány, és szomorúan nézett rám.

A Péter hangja most hirtelen beleütött, mint a mennykő.

- Nyissa ki a száját - sisteregte, s aztán hirtelen megint lágy arcot vágott. Csúnya hangszer volt, úgy hangversenyezett magán, ahogy akart. - Tegnap azt mondta, hogy Felméri úrért történt a dolog...

- Azt mondtam, hogy Felméri úr... Ha Felméri úr... Ha találkozhattam volna Felméri úrral... s elmondhattam volna, hogy milyen rossz helyzetbe kerültem... akkor Felméri úr bizonyára lebeszélt volna, hogy megtegyem... Felméri úr nem engedte volna, hogy a Dunába öljem magam a gyermekkel. Azért mondtam, hogy érette történt... Hogy nem találkozhattam Felméri úrral...

- Ezt a mesét az óvodában mondja el - vigyorogta Péter.

- Nem mese... Felméri úr semmit sem tud a dologról...

Szánalmasan ingadozott. Hozzáléptem, belenéztem a szemébe.

- Ki maga? - kérdeztem.

Lehunyta a szemét.

- Veronka - mondta halkan és bocsánatkérően. - Ne tessék rám haragudni... Nem tudtam, hogy Kázmér úrnak kellemetlenséget okozok...

Sovány volt, az arca beesett, egy csöppet sem hasonlított a régi Veronkához.

- Ne tessék rám haragudni, Kázmér úr - tette hozzá kérlelően, amikor látta, hogy elgondolkozom.

Nem haragszom - nyugtattam meg.

Péter úgy érezte, hogy szent kötelessége ezt az egyszerű nyomorúságot úgy összegubancolni, ahogy csak lehet. Valami dús bűntett-komplexummal akarta aznapi kenyerét megszolgálni. Olyan lelkesedéssel csinálta, hogy kőből is tudott volna olajat préselni, ha a szolgálat érdekei úgy kívánták volna.

- Gyerünk, Péter - biztattam mosolyogva -, lássam, mit tudsz belőlem kibolházni.

Felvette legbőszebb arcát, és jelezte, hogy ha kihívóan viselkedem, letartóztat. Csupa düh volt, hogy a hurkot sehogy sem tudta a nyakamba illeszteni. Régi tökéletlenségi gátlásai sikertelenül összeomló kirohanásai után újra erőt vettek rajta, már csak szolgálati frázisaiba kapaszkodott, ezekben bízott meg. Végül is kénytelen volt a sovány jegyzőkönyvet lezárni. Vidáman intettem neki búcsút.

Kevés zöldséget ettél, Péter. Megint alulmaradtál.

...Potyogtak a körúti levelek. Ahogy lépegettem, a régi vakarcs lépegetett mellettem. A kecskével huzakodó, málét hintő szeplős kis Veronka, nevető recés fogaival. Az évek jó kozmetikusnak bizonyultak. Elmulasztották a szeplőit és vele együtt a mosolyát is. Ölt volna? Azt mondta, hogy a gyermekkel együtt akarta magát a vízbe vetni. A gyerek azonban idő előtt kicsúszott a kezéből, mire utánakapott, már késő volt...

Lassan ballagtam az aszfalton. A körúti fákat nézegettem. A zsebemben egy levél volt. Bertalannak írtam, közöltem vele, hogy nem dolgozom tovább nála. A levelet betoltam a postaláda nyílásán. Veronkára gondoltam. Rásóznak vagy másfél évet. Felmentem egy ügyvédhez, fehérvári ismerősöm volt. Komolói Bélának hívták. Emlékeztem rá, tanító volt az apja, ő meg kitűnően tornázott.

- Fizetni egyelőre nem tudlak - figyelmeztettem, miután előadtam a tényállást -, de valami csekélységgel majd kárpótollak. - Másnap két márványalakot küldtem fel neki előlegbe. Úgy beszéltük meg, hogy ő azon fog dolgozni, hogy a "cselekményt" valami erős lelki depresszió okozta beszámíthatatlanságnak tudják be, vagy legalábbis ne minősítsék szándékosnak. A fogalmakat, úgy láttam, itt hajszálak választják el egymástól, s e hajszálnyi eltérések időben kifejezve éveket jelenthetnek.

Két hét múlva felkerestem Veronkát. Hamarább nem lehetett. Az ügyészségi fogházban volt már. Az irodában vártam rá. Öreg állami íróasztal - vettem fel a leltárt -, üres faláda, köpőcsésze, rostélyok az ablakon és tintacseppek. Mindenütt tintacseppek. A nap a szemközti háztető felett járt, és belövellt a rostélyon egy sovány, sárga nyalábot. Veronka ott állott előttem, a nap elhervadt pesti cipőjére hullott.

- Jól érzi magát, Veronka?

- Kázmér úr - dadogta, és én intettem, hogy jól van, nem kell semmiért hálálkodnia. Az a kis ennivaló, amit beküldtem neki, semmit sem számít. Az ügyvédért meg fölösleges hálálkodnia, egy fabatkát sem fizetek neki, és azért se vágjon olyan hálálkodó képet, hogy megtiszteltem a látogatásommal. Úgysem volt egyéb dolgom. Az a kérdés, hogy jól érzi-e magát? Van-e valamire szüksége?

- Nincs, Kázmér úr - köszönte meghatottan.

- És a fogság? Nem szenved nagyon miatta?

- Nem, Kázmér úr - rázta fejét. - Legalább ülhetek és gondolkozhatom.

- És min gondolkozik?

Az orra körül, most vettem észre, kijöttek a régi, otthoni szeplők, és ettől visszakapta tíz év előtti szemeit és gyerekes száját.

- Mindenfélén elgondolkozom... Néha az otthoni dolgok is eszembe jutnak.

Megkérdeztem tőle, hogy mikor járt otthon. Három év előtt. Látogatóban volt az anyjánál.

- A malmot nem ejtette útba? - tudakoltam felpislogó kíváncsisággal. - Amióta eljöttem otthonról, jóformán semmit sem hallottam róla.

Intett, hogy a malomnál is járt. Ferenc kezeli, a földeket meg bérbe adta. Ferenc éppen új tengelyt ácsolt a régi helyébe. Füleltem. Új tengelyt? És a kertet is bérbe adta?

- Azt is - bólintott Veronka. Aztán halványan elmosolyodott. - Az eperfát, tetszik rá emlékezni, ott a zsilip fölött... egyszer leszakadt alattam egy ág, és én beleestem a patakba... a vihar kidöntötte.

Emlékeztem rá. Fekete epreket termett. Szerettem volna még egyet-mást megtudni, mert úgy kiesett minden az emlékezetemből, mint lyukas zsákból a liszt, de az őr szedelőzködött, lejárt a látogatási idő. Kezet fogtunk.

- Még elnézek - mondottam.

Veronka sápadtan nézte az olajjal beeresztett hajópadlót. - Köszönöm, hogy meglátogatott, Kázmér úr...

Nem volt ezen semmi köszönnivaló. Az érdeklődés vitt hozzá, nem valami kegyes jóakarat. Csapzott kis romantika volt így találkozni régi éveimmel. Hervadt romantika ez, mint a Veronka cipője. De nincs mit csinálni, a múltunk mégis a miénk, ha bekocogtat hozzánk, mégiscsak ajtót nyitunk neki. Van, aki úgy tartja a kapcsolatot eltávozott éveivel, mint valami szegény rokonnal. Én derűsen üdvözöltem őket. A Veronka látása sok nevető emléket hozott nekem. S minthogy a keret, amelyben tenyésztem és múltam, nem volt éppen a hajlamaimnak megfelelő, Veronkát és a vele érkező régi évek látogatását igen szívélyesen fogadtam.

Többször bementem a fogházba, s már úgy volt, hogy rendszeres vendég leszek ott, amikor Kiskázmér hirtelen megbetegedett. Vörhenyt kapott, és az orvos utasítására a lakás egy részét le kellett zárni. Ilona megijedt, és nem mert a gyerek ágyához lépni. Láttam rajta, hogy attól fél, ő is megkapja a betegséget. S így, amikor arról volt szó, hogy a gyereket vagy járványkórházba viszik, vagy valakinek el kell zárkóznia hat-nyolc hétre az elkülönített szobában, Ilona szívesen és gyorsan lemondott a javamra anyai jogairól. Ilyen volt. Óvakodott minden kellemetlenségtől és önfeláldozástól. Az önfeláldozásra külön elméletei voltak.

Kiskázmér eddig nemigen vett tudomást arról, hogy az apja vagyok. Elvonták és elszigetelték tőlem, amit Ilona közömbösen nézett. A gyerek odaát lakott a mapunál és papunál, s minthogy nem örömest tettem be hozzájuk a lábam, a Kiskázmérral való rokoni kapcsolatom alaposan meglazult az idők folyamán. Tettem ugyan néhány hódítási kísérletet, de nem nagy eredménnyel. A papu résen volt, s közeledéseimet rögtön megfelelő rágalmakkal ellensúlyozta. A meséimmel mégis sikerült valami gyönge alagutacskát építenem a gyerek érzelmeihez. Szívesen vette, ha meséltem neki. Ebben, úgy látszik, kiválóbbnak bizonyultam, mint a papu, aki azon volt, hogy engem teljesen fölöslegessé tegyen, és a Kiskázmér meseszükségletét is személyesen fedezze. Persze, nem tetszett neki, hogy a gyerek elismerően emlegeti a meséimet. Kijelentette Ilonának, hogy megzavarom és elrontom a gyerek fogalmait, s hogy a meséimről bántó tanulságok fityegnek. A mesékben legyen üveghegy - érvelt a papu -, legyen kacsaláb és fekete királyság, és ha már szegény gyerekről van szó, akit szakadt fenekű nadrágban járatok, a mese végén legalább nyerje el a szegénység jutalmát, kapja meg a neki járó királylányt és fele királyságot.

- De Felméri úr - dohogta a papu ide-oda mozogva kurta lábain, mint egy öreg dakszli -, Felméri úr, mint mindenben, ebben is eltér a szabályoktól, és teletömködi a gyerek fejét zavaros ostobaságokkal.

- Valóban - közölte Ilona kelletlenül -, miért fecseg annyi értelmetlenséget a gyereknek. Szegény nem tudja megemészteni.

- Úgy gondolja? - tettem fel a kérdést. - A papu hülyeségeit talán könnyebben meg tudja emészteni?

- Mérsékelje magát...

- Nem vettem észre, hogy egyetlenegyszer is végighallgatta volna, amit Kiskázmérnak meséltem.

Nem, csakugyan nem hallgatta végig, felelte vállvonogatva. Igen komplikált dolgokat agyalok ki. Regényeket kéne írnom.

A hiba az volt, hogy elhanyagoltam a régi költői igazságszolgáltatás perrendi szabályait, a nadrágok likait nyitva felejtettem, és elmulasztottam a hercegkisasszonyt összeházasítani a juhászbojtárral. A hercegkisasszony és a juhászbojtár, a pórleány és a herceg hozzátartozik lelki eledelünkhöz. A mozik ma úgy potyogtatják nekünk az égből, mint a mannát. Ezek a pórleányok és bojtárok az együgyű idők rekorderei, óriási távolságot futnak be aránylag rövid idő alatt a hercegi célkarikáig. Innen a népszerűségük. A bojtár-hercegnő együttest, de még inkább a pórleány-herceg duót Ilona is a mese tisztes hagyományainak tekintette, és nem értette, miért makacskodom. A vitába Macskássy is beledugta az orrát, és osztotta a papu pedagógiai kifakadásait. Álláspontját úgy fogalmazta, hogy a mese andalítson. A gyerek költői szépségeket kapjon, képzeletbeli gyönyöröket és ne társadalmi helyzetképeket.

- Komoly, de egészséges képzeletű nemzedékre van szükségünk - lépett fel gépiesen és kissé merész fordulattal a népgyűlési hordóra, hogy aztán minden összefüggés nélkül az új korszellem kialakulásáról beszéljen.

Az új korszellem kedvelt gebéje volt. Le sem szállt róla egész nap, fáradhatatlanul hajszolta. Az új nemzedék komoly tegyen - adta ki a parancsot, s a komolyság alatt valami beteg fanatizmust értett, valami végzetes kancsalságot, a derű és a bibliai erények száműzését, egyszóval valami mord ostobaságot. Rögtönzött népgyűlési szónoklata során természetesen útba ejtette a harci vitézséget is. Az orrlikai szétnyíltak a gyönyörtől, és szódárdája vadul szúrta le a megértés lágy szófecsérlőit. A művészetet és irodalmat is felnyársalta.

- Az irodalom - emelte fel csöpögő dárdáját - a butaság lejtőjére sodorta az embert. Megtömte elméjét fölösleges gondolatokkal, és kifejlesztette benne a kritikai szellemet, amely teljesen megengedhetetlen ott, ahol a tömegek sorsát nem maga a tömeg, hanem az egyéni rátermettség kormányozza.

Általánossá vált plakátszövegek voltak a gondolatai. Az arca közepe előugrott, ahogy beszélt, fogai megnőttek és csattogtak. Az ablakhoz húzódtam ösztönszerűleg, hogy egy kis napot kapjak ennyi árnyék után. Macskássy tovább beszélt, mert nem járt még le a lemeze. Úgy találta, hogy az irodalom és művészet meddő dolgokkal bútorozza be a mai ember életét. Nem ösztönöz cselekvésre, sőt megállásra és zavaros tétlenségre vezet, mint a rosszul irányított utcai forgalom. Cselekvésre, tettek özönére van szükség, rakéták süvöltésére és robbanására, és nem a művészet emberszerető papolására. A templomi prédikációk műfaja lejárt...

- Európa térképén - mondottam kihűlt kis pipámat nézegetve - most sok ilyen farkas csatangol. Hangos minden országút a csikorgásuktól. A békés utasnak még a kalapját is felfalják...

Macskássy megállott, és megvetően legyintett.

- Milyen ember vagy te, hogy mosolyogsz, és jól érzed magad ebben a galád században? - kérdezte.

Úgy nézett rám, mint egy nagy rakás szemétre. Mert nem üvöltöttem vele. Mert elmaradtam a rohanó, csikorgó falkától. Mert nem tudtam ordas lenni. Te jó Isten, nem tévedtél? Ordas-szívet raktál az emberi bőrbe? És egy évtized alatt csirkeagyvelővel cserélted ki kétezer grammos, szépen fodrozott, értelmes agyvelőnket?

Semmi okosat nem tudtam a Macskássy szónoki kérdésére felelni. Nem is várt feleletet. Undorodva elhagyta lakásunkat. És Ilona, aki a mások iránt való szolidaritásban nem ismert határt, fanyalogva jelentette ki, hogy olykor egy műveletlen vadember benyomását keltem. Mintha csak az erdőből jöttem volna.

Ilyen előzmények után szinte megnyugtató volt, hogy Kiskázmérral magunkra maradtunk. A betegség nem ígérkezett súlyos lefolyásúnak. Néhány nap múlva már alább is hagyott a láza, és mesét akart hallgatni. Az időről és madarakról kezdtem neki beszélni. Egy őrgébicset, amelyik ott fészkelt a malom közelében, egyszer csúnyán megtréfáltam. A tojás helyett fatojást csempésztem a fészkébe. Ezt a mesét ügyesen felhígítottam, és párbeszédes formába öntöttem. A dologba bevontam régi rigónkat is. Az öreg kujon nagyokat lódított hőstetteiről, s főként ifjúkori kalandjairól. Egy szarkát is szerepeltettem; perlekedő, pimasz alak volt, felbiztatta az őrgébicset, hogy tegyen ellenem jelentést az állatvédő egyesületnél. Az őrgébics megfogadta a tanácsát; el is indult a városba, a szarka mutatta neki az utat, de a nyuszt kihallgatta őket a háztetőről, és besúgta nekem a dolgot. Nagy ramazuri keletkezett, később a többi állat is belekeveredett az ügybe, és Kiskázmér csillogva hallgatta a ritka kalandot. Atyáskodva elhintettem belé egy kis erkölcsi oktatást is, mint mazsolát a rétesbe. Kiskázmér csak a kitömött mackókat ismerte eddig, meg a rossz szagú és örökké prédikáló állatkerti rókákat. A vidám mesékből lassan megismerkedett a többi állattal is. Persze az erdőt is bemutattam neki. Nem unta, egyre unszolt, hogy folytassam. Kísértésbe jöttem, hogy valami vitéz dologgal csaljam ki magam iránt az elismerését. Elkottyantotta, hogy a papu egy csöppet sem tart bátor legénynek, sőt amennyire a töredékes körülírásból megállapíthattam, gyámoltalan és semmirekellő alaknak nevezett. Kirukkoltam hát a stüszi vadász-mesével. Az úgy történt, adtam elő ravaszul, hogy Kosztántyin, a félfülű csebres, fenyődeszkából egyszer remek nyilat faragott nekem ajándékba. Gyönyörű szerszám volt, a falusi fiúknak majd kiesett a szemük a bámulattól. Ügyes faravasza volt és hosszú vályúja a kiröppenő nyílvessző számára. A nyílvesszőket kemény bükkfából készítette, kis bádoghegyet kalapált rájuk, csak úgy füttyentettek, ha kilőttem őket. Kosztántyin sokat beszélt arról, hogy fenn a sziklák között sasok laknak, még a bárányt is elrabolják. Az egyik egyszer lecsapott, és elvitte legszebb récénket. No, megállj, zsivány, mondottam, ezt megkeserülöd. Szőrös nyúllábból tokot készítettem a konyhakésnek, azt a derekamra erősítettem, vállamra akasztottam a nyilat, és megindultam az erdőbe. A rigók vészkiáltásokkal figyelmeztették az erdő lakóit, hogy jövök, a mókusok elsurrantak, a harkályok abbahagyták kopácsolásukat, és minden állat hanyatt-homlok menekült előlem. Sokáig mendegéltem, éspedig igen elszánt léptekkel a sűrű erdőben. Órák múltak el, végre valami sziklás tisztásra értem. A magasból nyúlsírás hangja ütötte meg a fülem. Fölpillantok. A nagy rabló ott keringett a fejem felett, karmai között egy szegény tapsifülessel. Hirtelen egy cserje ágai közé rejtőztem. A sas széles körökben ereszkedett zsákmányával lefelé. Fölemeltem a nyilamat, céloztam, elpattantottam a ravaszt, a nyílvessző nagyot füttyent, a következő pillanatban a sas megállott a levegőben, aztán puff, törött szárnnyal zuhant a földre. Karmai között ott volt még a síró tapsifüles, az istennek sem engedte volna el. Odamentem, sértetlen szárnyával hatalmasat vágott felém. Fejbe akartam ütni, nekem ugrik a csőrével, s mire magamhoz tértem, már véresre tépte a fülemet. Hátráltam, horgas csőrét vijjogva tartotta készenlétben.

- Féltél? - tudakolta Kiskázmér fojtott hangon.

- Egy csöppet sem. Vitéz tökmag voltam, újra támadtam. - És bő részletességgel előadtam, hogy milyen élethalálharc kezdődött köztem és a vérengző rabló között. A tapsifüles elvérzett a vad körmök között, a sas el is engedte, hogy teljes dühével ellenem forduljon. Végre sikerült főbe kólintanom, és csőrét, lábait megkötöznöm. A kabátom akkor már rongyokban csüngött, s arcomból, kezeimből bőségesen csurgott a vér. A nagy erdei viaskodásnak hamar híre futott, a báró is eljött a kastélyból a lányával, hogy megbámulják remek zsákmányomat. A faluból is sokan kijöttek, és én aznap este büszkén írtam be a noteszembe: Felméri Kázmér stüszi vadász. A stüszi vadászt az apám játékkártyáján láttam, s attól fogva a faluban mindenki stüszi vadásznak nevezett.

Kiskázmér csodálkozva bámult rám. Aztán óvatosan a kezem után nyúlt. Fogta, és sokáig hallgatott. Ez igaz volt - gondoltam -, ez a mese, de ha kell, kieszelek ennél hősibb mesét is. Ördög tudja, nagyon akartam, hogy ne tartson gyáva semmirekellőnek. Szerencsére nem volt szükségem lódításokra. Kiskázmérnak őszinte csodálat parázslott szemében.

- Apu - mondta halkan -, én nem akarok többet papuéknál lakni. Én mindig veled akarok maradni.

- Velem? - kérdeztem, és az ádámcsutka megindultan ide-oda csúszkált a nyakamban.

- Igen - súgta Kiskázmér el nem eresztve a kezemet -, ezentúl a te fiad akarok lenni...

- Helyes - bólintottam, és szokatlan nagyokat lélegzettem. Ravasz fondorlattal dolgoztam, de az ilyesmit meg lehet bocsátani a magamfajta alakoknak, akik ügyefogyottan elfelejtettek élelmesek lenni, és kiengedték kezükből az apai gyeplőket. Most megkapirgált a vágy, hogy a gyermekem elismerjen vér szerinti apjának, s puha kis orrát, meleg kis lelkét hozzám dörgölje néha. Jó, pihetollas takaró az, ha szeretnek, ha gyermeked, ez a lüktető és talányos ösztöncsomó váratlanul elkezd ragaszkodni hozzád. Azon vettem magam észre, hogy céltudatosan dolgoztam a gyermek meghódításán. Állatokat rajzolgattam neki. Nadrágos, szoknyás négylábúakat, két lábon járó, labdarúgó cserebogárcsapatot, kapussal, hátvéddel és középcsatárral. Közben egy-egy erdőparcellácskát is odavázoltam, s egy szép napon a malom körvonalai is kibontakoztak. No, otthon vagyunk - gondoltam. Kiskázmér érdeklődéssel tanulmányozta a nyomorúságos kis vityillót. - Megvan még? - kérdezte aztán. - Szeretném látni...

A betűket is megmutattam neki. Elvette a ceruzát, és lemásolta őket. Betűit valami kedélyesség és valami könnyed ecsetkezelés jellemezte. Egyik-másik teremtménye nagyzási hóbortnak örvendett. Eleinte kétségbe vonta kritikáimnak jogosságát, de aztán hamar megadta magát, és maga mulatott legjobban a fölényes elrajzolási hibákon. Kíméletlen és vidám megjegyzésekkel hagyta cserben vízfejű alkotásait. Valami semleges és tárgyilagos madártávlatból elemezte őket, mintha semmi rokonság nem fűzné hozzájuk.

- Nem igaz, apu?... Ez nem betű, nem szokott az e betűnek ilyen vastag vízfeje lenni... Ronda egy tákolmány, nem igaz?... És ez meg olyan, mint egy görögdinnye... Aztán ez is i betű?... Nézd csak, hát ilyennek kell lennie egy rendes i betűnek?... A buta összecsukta a lábait, ahelyett hogy szétterpesztette volna...

Amikor felgyógyult, és először sétáltam ki vele az Állatkertbe, már igen szoros volt köztűnk a barátság. Folyton karattyoltunk. Rengeteg sok volt a mondanivalónk.

- Ugye, apum, egyszer elviszel a te erdődbe? - kérdezte élénk érdeklődéssel.

Apum, ez a birtokviszony fene szépen hangzott. Szinte melegem lett tőle. Milyen ravasz, milyen ügyes a természet. Hogy belénk rakta ezt a kis mágnesvasat. Hogy tudunk vonzani, és hogy tudunk vonzódni. S hogy eltaszítjuk mindazt, ami alkalmatlan előjellel közeledik hozzánk...

Veronkát közben másfél évre ítélték. Azt hittem, boldogtalanul találom. Nagy könnyzáporra készültem, valami fülledt hangulatra meg szerencsétlenségre. Ehelyett igen nyugodtan fogadott. Az ítélet és a főtárgyalás nemigen izgatta, minden zaj nélkül adta elő annak lefolyását. A barátom, az ügyvéd mindent megtett az érdekében. Ahol cserbenhagyták a paragrafusok, ott bekapcsolta a fantáziáját, és gőzerővel hazudott. Lelkes, de meddő hazugságok voltak. A másfél évet szépen kimérték a részére. Úgy láttam, nem is várt enyhébb ítéletet.

- Fellebbezett?

- Nem - rázta a fejét. Úgysem tudta volna igazolni, hogy ő maga is öngyilkosságot akart elkövetni. Most hát mindegy. Az ügy befejeződött, s most már csak attól retteg, hogy tanító sógora, aki két év előtt vette el a húgát, meg ne tudja a dolgot. - Azt írta egyszer, hogy ő nagyon sokat ad a becsületére, jól vigyázzak itt Pesten magamra, nehogy szégyenfoltot ejtsek a családra és az ő hírnevére...

Attól tartott, hogy a tanító a bekövetkezett szégyenfolt miatt hazatessékeli a feleségét.

A hangsúlya, a testtartása, mondatainak szabatossága sokkal több értelmet árult el, hogysem egyenes folytatása lehetett volna a tökéletlen kis vakarcsnak. Átadtam neki az ajándékaimat, melyeket eddig szórakozottan szorongattam a hónom alatt. Könnyed kis legyintés volt a válasz.

- Köszönöm, Kázmér úr... Miért fárad velem?... Nem arravaló vagyok én...

Megkérdeztem, hogy miért akarta magát a Dunába ölni. Nem érdekes, vonta közömbösen a vállát, igazán nem érdemes róla beszélni, Kázmér úr. Talán megzavarodott egy kicsit. Maga sem tudja. Akkoriban nagyon összegyűltek a dolgok. Rosszul ment a sora. A gyárba nem vették vissza. A mérnök... tudniillik az az ember, akivel együtt volt, biztatta, hogy majd beteszi valahová. De aztán elhelyeztette magát vidékre, és sohasem írt többet. Ő meg nem szaladt utána. Mi értelme lett volna? A mérnök unta, és bánta már a dolgot. Nem volt rossz ember, de a gyerek nagyon elvette a kedvét. A férfiak rögtön mindent elfelejtenek, ha gyerekről esik szó. Aztán még reménykedett egy kicsit, de nem volt mihez kezdenie, s egy szép napon rájött, hogy a legjobb volna, ha nem élne sem ő, sem a gyermeke, és akkor kiment a hídra.

Elhallgatott, és bátortalan mosollyal emelte rám a szemét.

- Nem is hiszek a szememnek, Kázmér úr, amikor meglátogat engem... Nem mintha nem láttam volna azelőtt is...

Megkérdeztem, hogy gyakrabban várt-e rám. Igen, intett szinte elfulladva a nagy megindultságtól, többször is megvárt a sarkon. De nem mert megszólítani. Úgy gondolta, hogy a mérnökkel való dolga miatt lenézem majd.

- A fiát is láttam, Kázmér úr - tette hozzá elhalkulva. - Úgy szerettem volna megcsókolni a kezecskéjét...

Megemlítette, hogy Ilonát is látta. Beszélt is vele. Mielőtt a szerencsétlenség megtörtént, összeszedte bátorságát, és eljött hozzám. De a ruhája nagyon viseltes volt, Ilona elzavarta.

- A nagyságos asszony félreértett. A cselédnek odaszólt, hogy kísérjen ki, nehogy elemeljek valamit a folyosóról... Életemben csak egyszer vettem el idegen holmit... A Kázmér úr régi harisnyakötője volt...

Megadóan mosolygott, és csendesen mondta:

- Olyan szép fiacskája van, Kázmér úr...

Ilonának semmit sem említettem Veronkáról. Heves társadalmi életet kezdett élni, s nem volt abban a hangulatban, hogy egy gyanús és rosszul öltözött gyári lány látogatásáról beszámoljon, és a maga könnyed kis komiszságáról magyarázatot adjon. A lopás különben rögeszméje volt, mindenkit hajlandó volt meggyanúsítani azzal, hogy valami rongydarabját akarta elemelni. Unokaöccse, a motorkerékpáros, valami kozmikus nyomásnak engedve, minden holdtöltekor szerelemre gyulladt Ilona iránt, és elvitte táncolni egy Duna-parti szállodába. Kis papírszeletkéken jelentette be távozását, egy idő múlva csak szóbeli üzenet formájában. "Ha a férjem azt kérdezi, hol vagyok, mondja meg neki, hogy táncolni mentem." Az öreg szobrász hódolata is meggondolkoztató arányokat öltött. Az Ilona kedvéért leborotváltatta ízléses francia szakállát.

- Ezt nem kellett volna bántania - figyelmeztettem Ilonát az utókor nevében. - Ez a szakáll már a történelemé volt. Megtalálhatja minden lexikonban.

Megnyugtatott, hogy a szóban forgó szakállhoz érzelmileg semmi köze, ő az öreg kappanban csak a hírneves nagy alkotót látja. Gyűjtötte a hírneveket és a hozzájuk tartozó nagy alkotókat; egy este a lakásunk előtt valami hírnévre gyanús férfit mutatott be nekem.

- Kartali... ismered, ugye... a hősszerelmes.

Összetett szemem volt ebben az időben, mint a légynek, ezer síkból állott, ha nem mozdultam is, minden irányba elláttam. A valóság az volt, hogy Ilona nem hősszerelmest, hanem színészt mondott, de a mélyebb valóság az volt, hogy hősszerelmest érzett, és ez az érzése mosolyba öltözve ott izgett-mozgott a szemében, ott állt az ajkán, mint a kapuban a kábult cselédlányok. Rizses borjúmájat ettünk aznap. Borjúmáj közben azt mondtam, hogy mulatságosnak találom ezeket a mindig szexuális elfoglaltságú alakokat. Ilona gúnyosan összerakta kését és villáját. Úgy találta, hogy a nevetséges jelzőt nem kéne használnom, mert ami a nevetségességet illeti, nekem sincs okom panaszra. A tehetség és hírnév vörös posztó a szememben. Behozták a tojásfelfújtat, és én közöltem Ilonával, hogy a vörös posztók nem hatnak egyáltalában izgatólap a recehártyámra. Kartalit egyszerűen üres és ostoba fajdkakasnak találom. A felfújttal együtt eszmecserénk is véget ért. Ilona bejelentette, hogy terhére vagyok. Alantas irigység s a holtvágányra szaladt emberek dühe beszél belőlem. Ennélfogva nem állhat velem oda vitatkozni. Fölkelt, és sajnálkozó mosollyal elhagyta a szobát.

Olcsó pénzért kezdtem árusítani a szobraimat. Mindenféle munkát vállaltam. Bagdi nagyokat köpött. Kocsonyának és züllött kőfaragónak nevezett. Undorodva hajhásztam a pénzt, minden hitvány lyukba belemásztam érte. Kellett egy kis anyagi eredmény, hogy megmutassam Ilonának, vagyok én is olyan remek pénzcsináló készülék, mint a többi. Műtermet béreltem Bagdival, és mindenféle vásári ötlettel igyekeztem fellendíteni műhelyem forgalmát. Ebbe az alávaló igyekezetbe röppent bele, mint egy telitalálat, a lólábú Bodza levele. Ortopéd cipője, kancsalító mosolygása, gyöngyöző hajpihéi váratlanul ott állottak előttem, mint egy deus ex machina.

Valami régi képes újság tévedt a kezébe, s minthogy én is benne voltam, nagy népünnepélyt csapott a tiszteletemre. Azt hitte az együgyű, hogy az újságba került arckép számít valamit. Magasan lebegsz - szavalta -, mint egy pacsirta. Mondd csak, szeretett barátom, eszedbe jut még néha a Felméri-kvartett?

Tömzsi családot alapított, Feketics, a Fapofa beállott hátramozdítónak a Doktor Utriusque irodájába. És ami Miss Mabelt illeti, még mindig ott van változatlanul, csüng a harisnyája, és készül haza, Birminghambe. A magyar nyelvet tűrhetően megtanulta az elmúlt tizenegy év alatt, csak a zúzmarát keveri össze a rozmaringgal. Zuzmaringot és rozmarát mond. Más újság nincs. Ő maga cikkeket és verseket ír az erdélyi folyóiratokba.

"Tegnap nálam járt Ferenc, aki a malmodat bérli. A címedért jött, mert meg akarja írni neked, hogy a tavaszi áradás elvitte a zsilipet, és behorpasztotta a malmot. Csak a fele áll még lábon, a többi ott fekszik romokban a patak mellett... Téged, Kázmér, aligha érdekelnek már ezek a dolgok. Faképnél hagytál bennünket, annyi szent. Sohasem jut eszedbe, hogy hazakukkants egy kicsit, számba vedd a barátaidat, erdőidet, hegyeidet és azt a sok mindent, amit múltnak és otthonnak neveznek. Kutya kemény szíved volt mindig, nem szeretted az elérzékenyülést. No, nem rólak meg érte; azt tartottad mindig, hogy az ember igyekezzék vidám pofát vágni. Hát kívánok továbbra is vidám pofát és sok szerencsét. Élj boldogul, öreg fiú, szívünk olykor visszasírja a tüneményes napokat, amikor te kilencet ütöttél, én meg csak egy leghorn kakast a vasúti tekepályán. S ha egyszer még eszedbe jut elvezényelni kurta angol pipáddal nekünk a Kislány, kislány-t, kvartetted minden tagja mély zenei odaadással pengeti majd el a dalt szíve húrjain."

A levelet lefekvés előtt még egyszer elolvastam. Ilona azt kérdezte, mit olvasok olyan mosolyogva. Odaadtam neki a levelet. Végigfutotta, aztán szótlanul adta vissza. A múltamat és barátaimat, úgy látszik, nem sokra becsülte. A szeméből megbotránkozva nézett rám egy idegen nő.

- Fölemelő társasága lehetett - jegyezte meg később valahol a fagypont körül.

- Nem panaszkodhatom - mondtam felderülve.

Nem érdekelték elmúlt éveim, csak a jelenem, még inkább azonban a jövőm. A jövő, az ő jövője, amelyet sikerrel, pénzzel, úgynevezett hírnévvel nekem kellett volna pihenést nem ismerő munka árán megalapoznom, de amelyben nekem nem sok szerepet szánt.

Bagdival egy sötét budai kávéházban üldögéltünk délutánonként. Ha elunta a hallgatást, fölállott, és egymagában vagy valami ismeretlen hivatalnokemberrel elbillárdozgatott. Álmos csend és homály töltötte meg az elsárgult kávéházat. A biliárdgolyók összekoccanása is hozzátartozott a csendhez, kiegészítette és kihangsúlyozta a hangtalan nyugalom költészetét. Néha bejött valami kucséber képű alak, megnézett, és elenyészett a háttérben. Egy faedénybe valaki tökmagot dobott, s a tökmag a szomorú, erőtlen kávéházi földben úgy határozott, hogy életre kel. Körülötte szivaroztak, köpködtek, és olcsó pohár tejeket ittak, a tökmag ezalatt kinyitotta óvatosan hegyes végét, és kidugta nyelvét. Egy darabig tanakodott, hogy célravezető lesz-e ebben a budai bagószagú kávéházban gyökeret verni, és hirdetni a lét törvényeit, az élet mindenekfelettiségét. Úgy döntött, hogy nemcsak célravezető lesz, de szükségszerű is. Minden rongyos kis alkalmat meg kell ragadni, gondolhatta. Sok millió év előtt Valaki ránk parancsolt, hogy egyetlen kínálkozó alkalmat se mulasszunk el. A tökmag nyelvecskéjét, amellyel körültekintően tájékozódott a kávéház füstjében, rövid habozás után lenyomta a földbe. Ott aztán kidugta hajszálvékony gyökerecskéit, és elindult velük nedvességet, levegőcsatornát és támasztékot keresni. Fenn pedig ezalatt kihúzta fejét a maghéjból, megrázta egy kicsit magát, és felemelkedett. Egyenesen állott, a földbe gyökerezve. A fején levő két sziklevelét szétnyitotta, és sietve nőni kezdett. Nem volt már elhajított, élettelen tökmag, hanem növekvő, terebélyes növény, megindult a nagyüzem, a lét a maga komplikált munkabeosztásával. Az üres maghéj egy darabig elhagyottan tátogatta a száját, aztán jött a takarítónő, és lesöpörte a kis virágdézsáról...

Bagdi azt tartotta, hogy megint belém ütött valami hóbort, hogy a tökmag életét tanulmányozom. Nincs egyéb dolgod? - mordult rám. Dolgom? Ugyan mi egyéb dolgunk lehet, mint hogy példát vegyünk a tökmagtól, és éljünk. Mert ezek a zavaros kis dolgok, amikbe a fejünk búbjáig belemásztunk, csak igen nagy jóakarattal nevezhetők életnek. Mellékvágányokon járunk - közöltem Bagdival.

Nem értettem a Bodza levelét. Hogyan dőlhetett össze a malom hátsó része, amikor az áradatot elölről kapta. S hogy Ferenc semmit sem írt a földekről! Ördög vigye, pedig elég ideje lett volna hozzá. Igaz, én is nagy mihaszna vagyok, nekem is volt elég ráérő időm érdeklődni az otthoni dolgok felől. Legközelebbi látogatásom alkalmával szóvá tettem Veronka előtt a dolgot. Eladott-e valamit Ferenc a földekből? A külső pászmára volt vevő több is - világosított fel Veronka -, de Ferenc nem adta oda, mert a fűrésztelep felől új utat nyitottak, közvetlenül a tag mellett, s Ferenc úgy vélte, hogy most már sokkal nagyobb árat is el lehet érte kérni. Az új út a kastély mögött vezet el, nem kell most már olyan nagy kerülőt tenni.

- Ez mindennel így van, Veronka - adtam a mélázó bölcset. - Utóbb mindig rájövünk, hogy kerülő nélkül is megy a dolog.

Mert két pont között az egyenes a legrövidebb vonal.

- És az alagút füstölög-e még, Veronka?

- Ha vonat jár benne, Kázmér úr, bizony még füstölög - adta vissza a tréfát Veronka.

S a pályaőr terebélyes felesége ott állt a sínek mellett, kezében a kormos vasúti zászlócskával. A töltés mellett zöld vadvizekbe fejeseltek a békák. Valaki egy boglya mellől nagyokat integetett felém, még a hangját is hallottam: Hó, Felméri úr, de régen nem járt mifelénk. Visszamosolyogtam rá. Régen? Ne túlozzunk, öreg. Tegnap óta.

Igen, tegnap óta. Amióta eljöttem, alig múlt el huszonnégy óra. Régi napjaim összeolvadnak a mával, s szökellnek vidoran megint, mint egy gleccserbolha. A jégben nem rongálódik az ember, a fagy megőrzi épségét.

- Nem tudom, barátom - szólottam Bagdinak, amikor fizettünk, és elhagytuk a sötét budai kávéházat -, mostanában egyre a malom körül kószálok.

- Baj van a nővel, mi? - nézett rám kárörömmel. - Ilyenkor veszti el az ember azt a kevés kis okosságát, amivel ellátták.

Dorothy mosolyogva integetett egy villamosból. Elváltam Bagditól, hogy megvárjam a lányt, aki élénken sietett felém.

- Jó, hogy találkozunk, Felméri - mondta. - Olvassa el ezt az újságot... Ezt az emlékművet maga is megpályázhatná...

- Nem pályázom - ráztam a fejem.

Nekem esett. Hogy hallottak-e még ilyen nemtörődömséget, ilyen bűnös könnyelműséget. Itt az alkalom, hogy egy kicsit zöld ágra vergődjem, és én buta vigyorral rázom a fejem, hogy nem óhajtok zöld ágra vergődni. Nevettem. Pénzem hál' istennek nincs - magyaráztam neki -, minek törjem hát magam, hogy legyen?

- Nem érti, Kázmér? A felesége miatt.

- Hogy Ilona miatt pályázzam?

- Nem érzi a szükségét annak, hogy meggyőzze őt?

- Miről? Miről kéne őt meggyőznöm?

- Hogy tévedett magában...

Á, nevettem kedélyesen, és nem minden hamisság nélkül. (Mert hiszen egyebet sem csináltam ezekben a rút hónapokban, mint azért izzadtam, hogy meggyőzzem Ilonát tévedéseiről.)

- A mi dolgunk, tisztelt Dorothy, úgy megromlott már, mint egy láda alma. Ilona úgy látja, hogy olyan beteg vagyok, akin már nem lehet segíteni. Sajnál...

Dorothy legyintett. Hogy tegyem csak azt, amit mondott. Ilona rövidlátó. Pályáznom kell. Ki kell másznom ebből a ronda zsákutcából, amelybe beleszorultam. Ha nem igyekszem sürgősen kifelé, végleg elkészülök. - Maga tudja, hogy én gyűlölöm Ilonát... Túlságosan is önző, hogy szeretni lehessen...

A kezét nyújtotta.

- És most minden jót, Kázmér. Többet nem fogom üldözni a szerelmemmel. Valami tűrhető alak megkért, hogy ha nincs más dolgom, legyek a felesége...

Úgy nézett a szemembe, mintha készülne belém vetni magát, mint egy mély vízbe, hogy belém fulladjon. Ez volt a búcsúpillantása, búcsúja tőlem, aki semmibe sem vettem.

- És én a felesége leszek - fejezte be aztán a mondatot, gyorsan összeszedve magát.

Elsietett. És a kezemben hagyta az újságot.

Gyűlölte Ilonát, és szerette volna, ha valamilyen magasztos formában megalázom.

Taplót dugott a fülembe. Az abroszra és a lapok szélére formátlan gomolyagokat kezdtem rajzolni. Az ősköd volt, amelyből aztán egy napon kupolák, mellkasok, emberi combok kezdtek kiizmosodni. S ha egy-két hétre meg is feledkeztem ezekről a gomolyokról, paradicsomi kígyóm a fülemhez hajolt, és naponként elismételte az indítványát: pályázni, Kázmér! Undorodva dobáltam el a telefirkált papírlapokat. Lesújtó volt, hogy mennyire nem értettem az ilyen pályatervek kidolgozásához. Bagdi hideglelősen nézte makacs kínlódásomat. Azt kérdezte, hogy mikor lesz már vége ennek a sarokkőiparnak.

Valóban, gondoltam megkönnyebbülten, minek az unalmat és bárgyúságot kőbe faragni? Hetek múlva egy este betértem Bagdival valami harmadrangú moziba. Sok volt benne a bolha és a szerelmespár. Bagdit az olcsó álomvilág gyorsan elaltatta. Én meg figyelni kezdtem. Meg sem néztük a színlapot, valami simán pergő együgyűségre ajzottam fel az érdeklődésemet, amelyre néha szüksége van a szemünknek és érzékeinknek. Ehelyett valami amerikai alvilági történetet adtak. A fiú aznap szabadult a Sing-Singből, és karján a régi nővel vidáman nézegette a kivilágított kirakatokat. - Idesüss, Malemute - lökte meg könyökével a nő -, látod itt ezt a döglött csincsillabundát? El tudnálak hagyni egy ilyen stramm kis patkánykabátért. - Malemute kedveskedve visszalökte, amitől a nő a falnak esett. - Eridj, te heprecsóré - jelezte a fiú -, nem vagy te olyan nagy szajha, hogy patkánybundád legyen. - Később, úgy emlékszem, sört ittak, és félbemaradt cigarettát emeltek le a fülük mellől, mint ahogy az már az ilyen alvilági filmeknél szokás. Malemute, hogy ingadozó nőjét, aki valami pénzes külsejű alak felé kezdte fújni a füstöt, visszatérítse a maga és az erényes hűség útjára, leakasztott neki egy pofont, aztán feltörte a szőrmeüzletet, és elhozta a csincsillabundát.

Felköltöttem Bagdit, és elhagytuk a pállott, rossz szagú álomvilágot.

- Mi a véleményed a lopásról, Bagdi? - tettem fel a kérdést.

- Vannak tisztességes tolvajok is - vonta a vállát.

Elváltunk, és én nekifeküdtem a lopás problémájának. Ridéliné szerint a lelkünk mélyén egy kicsit valamennyien tolvajok vagyunk. Nem lehet tehát olyan végzetes dolog, mint ahogy a büntetőkódexek állítják. Kadarkuti Párizsban nálam hagyta néhány rajzát, közöttük néhány emlékmű tervét is. A tervek között ott volt a pályázat terve is, amelyet már két évtized óta készültek minden évben kiírni. Csak a méreteket kéne átrajzolni - gondoltam később, amikor Ilonával és Kartalival, a híres hősszerelmessel együtt ültem az asztalnál.

A távozó nő jelentősége a távolság négyzetével növekszik. Ilona, ahogy enyhe kis izgalommal sütkérezett ennek a nyilvános férfinak a napsütésében, kétségbeejtően fontos lett számomra. Egész gyűjteménye volt már közismert emberekből, mindenfajta hírességekből, s minthogy én mit sem tudtam neki nyújtani abból, amire életének szenvedélyét beállította, velem jóformán alig törődött már. Egy csöppet sem titkolta, hogy alaposan lecsúszott embernek tart. Még nem tudta, hogy csalónak vagy egyszerűen csak balsikerű alaknak nevezzen. Kárpótlásra volt szüksége. S úgy láttam, a színész népszerűsége, sziklákat robbantó pillantása, délszaki forrósága és a szerepeiből eltulajdonított remek mondatai Ilonát sugárzó elégedettséggel töltötték el. Mi tagadás, engem ez a sugárzás alantas gondolatokkal töltött el. Kisurrantam, mint egy rút patkány a szobából. Előkerestem a Kadarkuti terveit, és sokáig nézegettem őket. Tehetséges fickó volt ez a Kadarkuti, gondoltam, magamhoz véve a terveket, kár, hogy olyan hamar indult rothadásnak.

Egy darabig még haboztam. Napok múltak el. Vártam valamire. Valami fordulatra, amely megakasztja szándékaimat. De semmi sem jött. Jó piszkos dolog volt, amit csináltam. Éjszaka dolgoztam, titokban és nesz nélkül, mint a svábbogarak. Nappal becsületes ember voltam, pénzt kerestem, és sétálgattam Kiskázmérral. Amikor a sétákról hazatértünk, a papu már a kapuban várt ránk, órával a kezében. Attól tartott, hogy megszöktetem az unokáját. Ilona nem sokat törődött velünk.

Kiskázmérral sokat beszélgettünk az erdőről és malomról. Szerette, ha villamoson vagy valamelyik helyiérdekű vonaton kirándultunk a fák közé vagy a mezőkre. A fiatal gyümölcsfák még viselték névjegyüket, amelyeket a faiskolában akasztottak a nyakukba, hogy tulajdonosuk majd össze ne tévessze a körtefát a csipkebokorral. A pesti erdők hivatalos fegyelme Kiskázmért nem zavarta. Csupa áhítat volt. A taplógombákba szerelmes kezdőbetűket faricskált a szórakozott körömreszelő. Mert nagyvárosi ember rendszerint nem hord bicskot magánál. Egy magaslatról elnéztünk a fák fölé. A háttérben a város egészségtelen páráin próbált átszivárogni a nap, de nemigen sikerült neki. Kora tavasz volt, felettünk gólyacsapat úszott el. Kiskázmért érdekelte, hogy honnan tudják a gólyák és a többi vonuló madarak, mikor kell útra kelniük. Ki figyelmezteti őket? Van egy madár-naptár, amelyen piros betűvel rajta van az indulás napja? És miért költöznek el?

- Nem tudom, komám - vallottam be vidáman. A madárvonulás oka, olvastam valahol, hogy a föld tengelye nem merőleges a nap körül leírt pályájának síkjával. Ezzel a sűrű mártással nemigen hozakodhattam elő. Arról meséltem hát neki, hogy milyen más hangot hallatnak a madarak, amikor éjszakai vándorlás közben figyelmeztető jelt adnak le egymásnak, s milyen mást, ha barátaikkal vagy házastársukkal egy fán ülnek és békésen társalognak. Más a hangjuk veszély idején, és megint más, ha valami jó falatért perlekednek egymással. Amikor a hím madár szerelmet vall a nősténynek, egészen más hangot hallat, mint akkor, amikor valami váratlan kövér lakmároznivalóra bukkanva odaszólítja társait is. A fiókák édes kis csipogást csapnak, amikor eledelt koldulnak az anyjuktól. Százféle hangjuk is van, nem csak egy...

Kiskázmér hálásan szorongatta a kezemet. Különösen nagy sikerem volt akkor, amikor a vonuló madarak óránkénti sebességéről beszéltem, és összehasonlítottam a villamosok vagy gépkocsik sebességével. Ezek a sebességek és távolságok szenvedélyesen érdekelték.

A fürjnek - magyaráztam - csak akkora a feje, mint egy közepes dió, és mégis benne van Európa hegy- és vízrajzi térképe. Sohasem téveszti el az utat, ismeri az összes mezőket, vizeket, erdőfoltokat, amelyek felett útjában elrepült egyszer. S a lepke is visszatalál a maga bokrára, ha ötven kilométernyire is elkalandozik tőle...

Egyszer este érkeztünk haza. A papu röviden és határozottan gonosztevőnek nevezett, hogy a gyermeket annyira kifárasztottam. Bejelentette, hogy szigorított rendszabályokat fog életbe léptetni a Kiskázmér testi és szellemi épségének biztosítására.

- Nem érdekelnek a rendszabályai - mosolyogtam könnyedén, a gyermek kezét fogva.

Ilona sápadtan állott az ajtóban. Hozzám lépett, és az arcomba kiáltotta, hogy nincs jogom így beszélni. Az erdei séta szelíd fickót csinált belőlem, folytattam könnyed mosolyomat, és nem törődtem a papu kurta kaffogásaival és az Ilona felháborodásával. Valami régi derűt éreztem magamban, valami emelkedett léhaságot. Röviden: kutyába sem vettem nagyrabecsült családomat. Veronka, akit minden lehető alkalommal meglátogattam, kinyitotta felelőtlen, könnyű életem ablakát, nagytakarítást csinált benne, portörlő rongyával letörölgette a vastag pókhálót, és vidám csillogást varázsolt mindenre. Kisöcsém, mondottam magamnak, kisöcsém, lám csak, de kutyagumivá száradtál ebben a dicső életben. Hogy elmúlt szádról a fütyülés meg a sok kisöcsém, meg a sok szép majálisi röhej. Elő van írva az valahol, hogy harminchat éves korodban odvasodni és lötyögni kezdjél, mint a likas zápfogak? Másszál ki, kisöcsém, az évek degeszéből. Húzd ki a lábad. Szerelmesen belefeledkeztél a gondokba és ráncokba. Hidd el, nem azért jöttünk. Itt vagyunk a jól megrakott asztalnál, s ahelyett, hogy a kiadós, kellemes dolgokat fogyasztanók, mindig csak az előételt tömjük a bendőnkbe. Mindig csak a rossz ízű zűrzavart, az étvágycsinálót, s amikor végre a lényegre kerülhetne sor, az élet ropogós pulykacombjára, csóré és ronda az ínyünk, nem tudunk rágni, és emészteni sem nagyon. Rúgd, szívem, fenéken a haszontalan előkészületeket. A lét ajándékok és nem büntetések sorozata...

Tavaszi eső esett. A lámpák és reklámok fényei kerevetrugó módjára kígyóztak az aszfalt tükrében. Veronka a tavaszi esőkről beszélt s arról, hogyan hordta le a patakról a két szál gerendát, amikor látta, hogy mindig azon kelek át Ágneshez menet... A nyusztot is szóba hozta és a tavaszi ásást a kertben...

Írnom kell Ferencnek, gondoltam.

A kirakatokban nagy, szinte emberfeletti nyakkendők szárai hömpölyögtek. Egy sétabotot is láttam, ahogy szórakozottan elhaladtam egy kirakat előtt. Magánosan, hidegen állott, mint egy műemlék. Egy kivilágított forgó hengeren a Macskássy arcképe ötlött a szemembe, címeivel, rangjával, előneveivel, amik elöl-hátul úgy csüngtek rajta, mint kerékpárbajnokon a győzelmi tallérok, ki sem látszott belőlük a hajdani Makovecz.

Mit szólna Éberlein ehhez az alakhoz? - jutott az eszembe.

Láttam külső zsebében a hőmérőt, bicskot, szivarszipkát, ceruzát, fegyvertöltényt és az apró dióhéj-szótárt. Lassan tolta a kerékpárját. A nyaka soványabb volt, mint valaha. De a cigarettát most is olyan bogosra sodorta, mint régen.

- Jól van, Éberlein doktor?

Rám mosolygott. Jól? Igen. Mint a gleccserbolha.

- Bizonyára hallott már a gleccserbolháról, Kázmér. A gleccserbolha minden éjszaka odafagy a jéghez, de délben, ha a nap süt, folytatja eleven bolhaéletét, és tovább ugrándozik... Hát így ugrándozom én is. Egyszer aztán ott fenn eloltják a gyertyámat, és én itt lenn elalszom... Nem jön egy kis zenét hallgatni?... Öt harminckor a kilencedik szimfóniát adják Stockholmban...

Megnyálazta lyukas cigarettáját, kopott sportsapkáját a szemére húzta, és megindult az erdőszegélyen. Este volt, kis lámpájának fénye ide-oda táncolt a lombokon.

Mosolyogva néztem utána. Aztán hirtelen eltűnt a Vörösmarty-szobor mögött a kirakatok fényében.

Csipogtak és sokasodtak körülöttem az elmúlt dolgok, néha szinte nem láttam miattuk az utcát és a villamoskocsikat. Úgy jöttek utánam, mint a gyermekek a hamelni patkányfogó után... Veronkának elmondtam, hogy Ferenctől levelet kaptam. Ferenc kitett magáért, két árkus papirost sűrűn telepetyegtetett mindenfajta malaccal, kicsivel, naggyal, hogy egész kondára rúgtak. Közbül némi értelmes macskakaparást is találtam. A kaparások arról szóltak, hogy ő hála istennek még felülről szagolja az ibolyát, s reméli, én is. Aztán, hogy cudar tél volt, s utána bőséges olvadás. A malom fele elment belé, s már csak egy fél maradt, inkább csak hírmondónak. A Birtalan veje, az ács, akinek kocsmában verték volt ki az egyik szemét az Úrnak valamelyik régebbi esztendejében, megszemlélte a maradványokat, és azt mondta, hogy a malomnak végképp lőttek, nem lehet már talpra állítani... Todor nyájasan üdvözöltet, s üzeni, ha haza találnék tévedni, néhány kovakövet hozzak neki, mert elfogyott a gyújtójából. Ami a falut illeti, a helyén van még mind a kettő, a hegyi is meg az alsó falu is. Az öreg pap is megvan. A fiatal ügyes fogyasztási szövetkezetet csinált... A rigók is megérkeztek, a vízimadarak is, egyéb újság aztán nincs, Isten megáldja, Ferenc...

Veronka némán nézegetett. A fogház levegője finom lelki foltokat mázolt az arcára. A keze, a tenyere bőre is finomodásnak indult, éreztem, amikor beletette kezét a tenyerembe. Nagyon szűkösen élt a szóval, inkább csak a szemével mondta el a mondókáit.

- Kázmér úr - bátorodott neki egyszer igen sápadtan -, talán jobb volna, ha nem jönne többet...

- A fenét - nevettem. - Talán terhére vagyok?

- Nem, dehogyis... Meg sem érdemlem a jóságát... De annyi mindent összebeszélnek... Félek, nehogy Kázmér úr megbánja, hogy annyit törődött velem...

Szóval pletyka, lefetyelés. Még itt a fogházban is. Legyintettem, és valami vidám s meleg szóval barátságosan hátba veregettem. Sose izgassa magát. Miattam tizenkét kötetet locsoghatnak össze, nem veszem rossz néven. Az árnyékban élő emberek hajlamosabbak a gonoszságokra.

A kezében valami papírrózsát tartott, mosolyogva mutatta felém.

- Látott már ilyet, Kázmér úr?

A papírrózsa vékony dróttal vékony fűzfavesszőcskére volt erősítve. Veronka csinálta. A papírvirágot beállította vízbe, és a fűzfaszár negyednapra rügyezni kezdett. A csinált virág élő leveleket kapott...

Jó anyagocska valami szimbólum számára. Ha egyszer majd irkálni kezdek, gondoltam (mert mindenkire rájön egyszer), ügyes szóvirágot fogok fodorintani belőle. Néhányszor rám jött már, Ilonával kapcsolatban, de úgy találtam, hogy a fogalmazásom tiszteletlen és túlságosan is fesztelen, ami az irodalmi követelményeket illeti. Könnyed és lényegtelen dolgokon nyargalászom, és hiányzik írásaimból a zord szabályszerűség, a drámaiság. Nyilván az is súlyos hiba lehetett, hogy nem kotlottam nagyobb szabású eszmék záptojásain, nem ültem neki, hogy kiköltsem őket. Az irodalom ma tele van ilyen törekvő kotlókkal, akik komor elhatározással és fejezeteken át üldögélnek pompás záptojásaikon. Minthogy módszerem nem felelt meg az általános szokásoknak, gyufát gyújtottam, és a telefirkált papírlapok alá tartottam...

A fogház ablakának nekirepült érthetetlenül egy orrszarvú bogár. Veronka nekem adta, hogy vigyem el Kiskázmérnak. Kiskázmér megörvendett az ajándéknak, és megkérte a paput, hogy névnapjára vegyen neki egy olyan bogár- vagy lepkegyűjteményt, amilyent egyik kirakatban látott. A papu azonban hallani sem akart róla. - Hallottak ilyet? - kezdett izgalomba jönni. - Ahelyett, hogy egy doboz katonát kérne, egy doboz bogarat kér. Ezt is az apja verte a fejébe.

Most már mindennek én voltam az oka. A haragjuk és utálatuk tökéletes volt irántam. Nem akartam megjavulni és rátérni a rendes kerékvágásra, amelyet a társadalom érdemesebb polgárai számára kijelölt: a meggazdagodás és tekintélyszerzés útjára. Kalandos és kiszámíthatatlan fickónak tartott az egész család, valami megfoghatatlan, dühítő irrealitásnak, amit főképpen rövid angol pipámnak, alacsony jövedelmemnek és indokolatlan derűmnek köszönhettem. Ez az utóbbi olykor egész váratlanul ütött ki rajtam, mint egy titkos betegség. Nem ütöttem meg az általános mértéket, ez volt a baj. Pedig, bevallom, fészkelődtem, igyekeztem, hogy mindenkihez hasonlítsak, akit ők jónak láttak. Nem sikerült, mindig kifityegett a sorból valami pimasz tulajdonságom. Ezt Macskássy több ízben értésemre adta. Kártékony és fölösleges voltam. Ha azonban pénzt hoztam a házhoz, ami nemegyszer megtörtént, olykor egészen szándéktalanul is, vagy ha valamelyik munkámról néhány kiszolgált, öreg dicsérő jelzőt sütött el a kritika, ez úgy hatott, a pénz meg a kritikusok siket dörrenése, mint a viharágyú. A fellegek elkotródtak. Kormányozható felhők voltak.

A mapu, aki szintén nem nézett jó szemmel, és egy ihletett pillanatában vejét "egy száznyolcvan centiméteres parasztnak" nevezte, a tízezer betegség közül, amely az emberiség rendelkezésére áll, felszedett vagy fél tucatot, és meghalt. Furcsák és rejtelmesek voltak a szálak, amelyek Ilonát hozzátartozóihoz fűzték. A halálesetet valami zenei sikollyal vette tudomásul. Engem sikolyai határozottan egy operaária részleteire emlékeztettek. Zokogva gombolta be a kesztyűjét, elsietett a szanatóriumba, de egy óra múlva már újra otthon volt. Közben, valószínűleg a szanatóriumból, telefonált a szabónőhöz, aki már várakozott rá. Leültek, és hatvannégy percig elmélyedve tárgyaltak a szabásról és főképpen a gyászfátyol hosszáról. Divatlapok és különböző aggasztó szempontok megvitatása után megállapodtak két és fél méterben. Az előszobában azonban mégis úgy döntöttek, hogy a gyászfátyol három és fél méter legyen. A szabónő után a gyászjelentés megfogalmazása következett. Ilona, aki minden valamirevaló gyászjelentést elolvasott (ugyanilyen szenvedéllyel olvasta el a királyok és hercegek esküvőjéről szóló leírásokat is), könnyedén és gondolkozás nélkül emlékezett vissza a nagy lelki megrázkódtatás kifejezéseire. Nem került tehát semmi fáradságába összeállítani az anyja hagyta pótolhatatlan űrről, a mérhetetlen veszteségről, az anyai, hitvesi és nagyanyai érdemekről szóló szomorú jelentést. Amikor a mélyen lesújtott családtagok névsorának összeállítására került sor, néhány pillanatig habozott, hogy felvegyen-e engem is a megtört szívűek listájára. Szó sincs róla, a szívem valóban nem volt megtörve. Az igazság tehát úgy hozta magával, hogy engem szépen kifelejtsen a névsorból. Nem felejtett ki. De úgy érezte, hogy nem vagyok méltó erre a nyilvános szereplésre. Alig fejezte be ezt a kegyeletes irodalmat, jelentkezett egy államtitkár külsejű, kifogástalan úr, akivel a gyertyák mennyiségét és nagyságát, a koszorúk számát és milyenségét, a szalagok színét és anyagát beszélte meg. Az államtitkárszerű, kifogástalan jelenség a hagyományokra, Ilona viszont az ízlésre hivatkozott. A gyászapródok számát is megfontolás tárgyává tették, végül a gyászbeszéd személyi adatait is egy papírlapra csoportosították. Megtudtam, hogy az elhunyt négy jótékony egyletnek volt választmányi tagja. Vártam, hogy Ilona mikor kezdi már gyászolni az elköltözöttet, hogy hozzáléphessek, és résztvevően megszoríthassam a kezét, de éjfél is elmúlt, és a gyászüzem még mindig nem fejezte be előkészítő munkálatait. A várt pillanat végre elérkezett másnap: a szabónő hazaszállította a ruhát. Ilona a bejárattal szemben odaállított egy karosszéket, a többi bútordarabot elhordatta onnan, hogy az egész világos falsíkot csak a karosszék uralja, trónszerűen, filmrendezői ízlés szerint, aztán leült, és zokogni kezdett. A barátai, barátnői és lazább ismerősei úgy tettek, mintha sajnálnák, lehalkították hangjukat, és elmondták esetlen ostobaságaikat. Amikor elkotródtak, elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy Ilonához lépjek, és én is megvigasztaljam. Erre azonban nem került sor, Ilona felállott, és miután közölte velem, hogy nem tiszteltem az anyját, s szegény most halott, s hibámat sohasem fogja megbocsátani - ő vagy a halott, nem tudom -, fején a fájdalom szép pléhkoronájával elhagyta a szobát. A következő hetek az Ilona részéről azzal teltek el, hogy pótlátogatókat fogadott, köszönőleveleket írt, és felháborodott pillantásokat lövellt rám, mintha anyját az a bizonyos tisztelethiány vitte volna a sírba - az én részemről meg azzal, hogy orvsétákat rendeztünk Kiskázmérral, és amikor jó messzire jártunk otthonról, nevetgéltünk, és meggondolatlanul örvendtünk a létnek, amely színeivel, hangjaival, ízeivel és formáival mindennap frissen bontakozott ki körülöttünk.

- Az apám eladta a házat - jelentette be egy nap Ilona. - Négy hét múlva ki kell költöznünk.

Segédkeztem a csomagolásnál, aztán félrevontam Kiskázmért, elmagyaráztam neki a tényállást. A tényállást, amely szerint nem sok értelme van annak, hogy az anyjával tovább folytassam a közös céget, holott érzelmi raktárunk polcai olyan csődszerűen ürültek. A szavak talán meghaladták a gyerek értelmét, de a hang megértésre talált. Vizsgálódva felnézett rám. - Hajolj le - kért megnyugodva. Megcsókolt, és szavamat vette, hogy nem hagyom el, és minden lehető alkalmat megragadok a találkozásunkra. Aztán kezet fogtunk egymással, és amíg Ilona a csillárok lehordását ellenőrizte a lépcsőházban, én kisded csomagommal búcsút vettem attól a téves kapcsolástól, amelynek házasság, és attól a téves házszámtól, amelynek édes otthon volt a neve. Kiskázmér lengette a zsebkendőjét, görbe szájjal, gyerekes bájjal küszködve a rút fájdalom ellen. Visszasiettem hozzá.

- Nemsokára érted jövök - mondtam neki. Átfogta a nyakam, és mayához szorított.

Így hagytam el, fölöslegessé válva, mint egy vakbél, Ilonát. Rien, semmi - írta a naplójába XVI. Lajos a forradalom napján. Ha naplót vezettem volna, alighanem én is ezt jegyeztem volna be ennek a napnak fontos eseményeképpen: semmi!

A műteremben ott állt készen, gipszbe öntve a pályaterv. Voltak pillanatok, amikor kissé undorított a dolog, és a kalapács után nyúltam, hogy a lopott holmit egy erkölcsös sújtással agyonüssem. De az erkölcs elnyúlt nadrágtartó már, nem tartja a nadrágot. A gipszmodellt a Bagdi kárörvendő vigyorgásától kísérve beküldtem a bizottságnak. És én is elvigyorogtam magam.

A szigeten egy női ernyő fogója érintette a karomat. Megfordultam, és Júlia szemrehányó mosolyával találtam magam szemközt. Nyaka, enyhe csípője, kellemes keblei, hosszúkás combjai megint rendre üzembe hozták érzékeimet, mint lámpagyújtogató a gázlámpákat. Takaros lámpa voltam, világoltam, és szavakat sercegtem, amiket ő megbocsátással hallgatott. Megértő nő volt, felhevülésem biológiai tünet volt számára, vidáman integetett, hogy úgy, úgy, aztán azt kérdezte, hogy mitől vagyok úgy berekedve. Szépen megfogta a csuklómat, megtapogatott, egy férfi meg is fordult utánunk, de ő nem törődött vele.

- Magának láza van, Felméri.

- Igen, melegem volt, és hideg sört ittunk Bagdival. De ez nem lényeges. Lényeges az, hogy mi tulajdonképpen nagyon régen nem láttuk egymást.

- Szeptemberben lesz két éve - bólintott Júlia. - Menjen haza, feküdjön le, és ha holnap is láza lesz, hívasson orvost.

- Tudja, hogy elváltam Ilonától?

- Hogyne. Megtelefonálták még akkor. Nem ártana, ha három darab húsz centigrammos kinint venne be. Kétóránként.

- És hívassak orvost?

- Feltétlenül.

- Szabad a telefonszámát?

Mindjárt tárcsáztam is, és ott helyben felhívtam. Halló, a nagyságos asszony otthon van? Személyesen? Igen, akkor kérem, szíveskedjék sürgősen elfáradni hozzám. Igen, nagyon beteg vagyok. Nagyon. Nem találom a helyemet, félrebeszélek. Egy kicsit valamennyien félrebeszélünk. S ezen az alapon engedje meg, hogy az érzelmeimről beszéljek...

Szép altharagján leszidott, de meghallgatott.

- Nem simább és kellemesebb az, ha barátok maradunk? - kérdezte könnyed mosollyal. - Látja, egyszer már megégette az ujját.

Nem mondom, egy kicsit égett szagú voltam, de már új vágyakat hajtottam. Júlia künn lakott a nyaralójában, egy Pest környéki községben. Másnap néhány sornyi írást kaptam, hogy ha jobban érzem magam, menjek ki hozzá. A kicsi hajóállomáson várni fog rám vasárnap. Vannak háborúk és vannak kinevezések, vannak művészi sikerek, és megesik, hogy az ember kitöri a lábát. De ezek csak kis állomások. Az igazi, nagy állomások azok, amelyeken a szerelem vár ránk. Ezt majd kifejtem Ilonának, gondoltam, ha találkozunk.

Vasárnap lekéstem a hajóról, a hét végén mentem ki hozzá. A kis hajóállomástól akácok és jegenyék között vezetett az út: Meleg párák táncoltak a kertekben. Aztán rét következett. Olyan csattogás folyt ott, mintha ezer olló dolgozott volna a gyep között. Elszoktam a verőfénytől, megálltam, hogy kitöröljem nyakamból a verítéket. Tőlem húsz lépésnyire egy kockás nadrágú fiatalember golfozott. Ahogy jobban odanéztem, láttam, hogy a fiatalember téved, nem golfozott, hanem kaszált. Aztán rögtön abba is hagyta, és elővette a fenőkövet. Jó tíz percig kenegette, cirógatta vele a kaszát.

- Gyerünk már, uram - nevettem rá barátságosan.

Ő is nevetett, és jó műkedvelősen megmarkolta a kasza szarvát. All right - kiáltotta, és megemelte a szerszámot. A kasza nagyot lendült, aztán mint egy rossz borbély, borotválni, faricskálni, vakargatni kezdte a vadmuhart, az inas ökörfarkkórót, zsályát, a lókörömfűt, a lenvirágot és a pásztortáskát, de a szénafű aljában nem sok kárt tett. Fürj tilinkózott a közeli bokor alatt, és barázdabillegető sétált az úton.

- Hallja csak - szólottam oda a kockás nadrágúnak -, az élét megkovácsolta egy kicsit?

Felhúzta a homloka bőrét, hogy minek az, és nekilendült a fűnek. A kasza elsuhant a virágok felett, és a kockás nadrágú megfordult a saját tengelye körül.

- Köszönöm, miszter, levizsgázott - kacsintottam derűsen.

- Ön jobban tudja?

Ledobtam a kabátomat, beléptem a tagba, és kivettem a kaszát a fiatalember kezéből. Gyerünk előbb azzal a kalapáccsal. Leültem az út szélére, a jelzőkő mellé, és a sima kőlapon kalapálni kezdtem az acél szélét. Egy szöcske a fülemnek ugrott, és egy gyilkos csomorika ernyője megcsiklandozta az orromat. A fiatalember a füvet nézegette.

- Disznók - jelentette ki -, még itt is mindent teleköpködnek.

A kirándulókat gondolta, és cipője orrával megbökte az egyik szironták szárát. A növény vékony szárán valami köpésféle csüngött. Megkérdeztem tőle, hogy melyik bankban dolgozik?

- A postatakaréknál vagyok - jelezte könnyedén. - Miért érdekli?

- Mert amit maga itt köpésnek nézett, az kabóca petéje. A kabóca habbuborékkal védi petéit a hangyák ellen.

- Jó tipp - nevetett a fiatalember.

Egy óra alatt lekaszáltam az egész tagocskát. Sajgott a karom és vállam. Szomjas voltam, és reméltem, hogy valami rendes fehérnépre találok az úton, akitől elkérhetem a vizes korsót. De csak pesti lányokkal találkoztam, labdaütőt vittek a hónuk alatt, és telenevették a mezőt színház környéki ürességekkel...

Júliánál zajos társaságot találtam. Javarészt a szomszéd nyaralókból jöttek át a Palotai tiszteletére, aki a hétvégét rendszerint egy élemedett, irodalombarát grófnő vendégeként a nyaralótelepen töltötte, és szívesen ellustálkodott egy-két órát a Júlia tornácán is. Évek óta nem láttam. Arcán, a füle alatt fenyegető zsiradékok gyülekeztek. A jó és bőséges ételek lomha henteskirakattá változtatták az arcát. Régi előkelősége a szemek környékére húzódott vissza védelmi állásba. Ha a természetnek nincs ránk többé szüksége, alaposan elbánik velünk.

Köszöntöttük egymást. Júlia is előkerült, és elragadó volt. Palotait néztem, erősen kiábrándulva. Nem az arca miatt. Egy cikkét olvastam, a közelgő nagy átalakulásról, a változásról, amely lassan, tompa morajlással jön, és egy kicsit át fogja alakítani a világ képmását. Az író, amennyire megfigyelhettem, egész életén és egész munkásságán át egyetlen gondolattal gyötrődik, ezt fúrja, faragja a rögeszmések makacsságával. Néha kifordítja, mint a bundát. Néha úgy tesz, mintha másról akarna beszélni, de ez csak szemfényvesztés, valami olyan, mint az udvarias szakács receptjei az ötvenkétféleképpen elkészíthető tojásról. Mindenik más, és mindeniknek mégis tojásíze van. A Palotai tojásreceptjeinek szociális ízük volt. A megnyomorított gondolat és az elesett igazság volt a művészi rögeszméje, amit én nagyon helyénvalónak találtam. Megbocsátó lágyság nélkül volt humanista, és ez is megfelelt az ízlésemnek. Egyébként azt tartottam, hogy a világot senki sem fogja szebbé tenni, nincs is rá szükség, csak magunkat öntsük egy kicsit elviselhetőbb formába... Palotai a lélek szabadságának és méltóságának törvényeit igyekezett olvasóival megértetni. Emberi szabadság és emberi méltóság erősen időszerű figyelmeztetések voltak. Közben az történt, hogy a sajtó, Európa sajtója szervezni kezdte az átalakulás gondolatát, és ügyesen megmagyarázta mindenkinek, hogy milyen elvetendő dolog a háború és a szabad lélegzés korlátozása. Természetesen csak adott körülmények között. De vannak okok és lappangó érdekek - magyarázta a sajtó -, amelyek egy bizonyos ponton arra késztetnek minden távolba látó és helyesen mérlegelő embert, hogy szögre akassza addig használt elveit, és elutasítsa azt a gondolatot, mintha a háború fölösleges vérengzés, a szabad lélegzés korlátozása meg hibás kormányzási módszer volna. Mert minden alól van kivétel. És ilyen okfejtéssel szépen megértették a halandók tájékozatlan millióival, hogy nem vagyunk még dominók, nem ülhetünk még le a farokcsigolyánkra kipihenni régebbi ostobaságaink fáradalmait, még jönni fog valami, tartsa tehát mindenki szárazon a puskaporát. A lét harc, kiáltották. Örök nyugtalanság, strófák és antistrófák, támadások és ellentámadások végtelen füzére. És Európa különböző helyein embereket tessékeltek be egy keskeny rácsos cellába, akik nem hittek a strófák és antistrófák törvényszerűségében és a gyűlölet szükségességében. A sajtó az irodalmat is felvonultatta. Az írók nagy része zavartan köhécselt, kifújta az orrát, és e műveletek spanyolfala mögött hirtelen eldadogta bátortalan mondókáit. A köhécseléstől és orrfúvástól a nyájas olvasók szerencsére semmit sem hallottak, és a spanyolfal így feltűnés nélkül eltakarta a nyilatkozatok erkölcsi ürességét. Mások meg igyekeztek a jót a rosszal, a szépet a visszataszítóval összekeverni. Nyaktörő légtornászati mutatványok is voltak, de aztán mindenik simán ért földet, egyiknek sem lett semmi baja.

Horatius nagyobb hős volt - gondoltam, amikor ezeket a nyilatkozatokat olvastam. - Ő legalább szépen bevallotta, hogy gyáva. És azt sem tagadta, hogy a háborúban szépen eldobta a pajzsát, és megfutott.

- Ön megfutott - mondtam Palotainak a tornác párkányán egy darazsat nézegetve. - Egyszerűen cserbenhagyta a híveit.

Palotai gúnyosan nézegette a szivarját, aztán rám mosolygott.

- Ne legyünk patetikusak, Felméri... Mit tehettem volna... Élni csak kell. A kiadóm visszaadta legutóbbi regényem kéziratát. Mert, mondjuk úgy, nem osztottam az általános felfogást... Én már nem tudok lemondani a jó szivarokról és a könnyű francia kosztról, átdolgoztam hát a regényt. Higgye el, szerettem volna az átdolgozott kézirat utolsó oldalán csillag alatt megjegyezni, hogy: hölgyeim és uraim, kedvem lett volna önöknek valami mást is mondani, például az igazságról közölni egy-két szerény észrevételemet, de kiadóm úgy véli, hogy igazságokból nem lehet megélni. Csak az igazságról való lemondás biztosítja számunkra a mindennapi szivart...

Fanyar mosollyal nézegette drága szivarjának felszálló füstjét. Kétségtelen: túlságosan is kiélezte árulását, és öngúnyba menekült a következmények elől. Valamikor sokra becsültem nyíltságát és határozottságát. Most undorított minden szava. Öreg csepűrágó - gondoltam -, csúnyán becsaptál. Pedig erősen hittem papírra kent prédikációidban, és úgynevezett írói világszemléletedről sokat tartottam egykor. Hókuszpókusz volt minden. A fakír terebélyes fát növesztett a kicsi magból, most aztán továbbállott, és kiderült, hogy nyoma sincs a sátrában semmi fának és semmi terebélynek.

Észrevette alapos kiábrándultságomat, s zavartan próbált lendíteni valamit magán.

- Sokszor kérdeztem magamtól, Felméri, ha már írni tudunk, miért nem adatott meg nekünk, hogy bátrak és kitartóak is legyünk, teszem azt, mint a gladiátorok. De hát, mi tagadás, nem vagyunk gladiátorok. És az emberekért, a tömegekért - tette hozzá kissé sértődötten, amikor látta, hogy nem érdekel a mentegetőzése - sohase fájjon a feje. A nagy tömegek még a tengeri szivacs lelki életét élik...

Szerettem volna már Júliával kettesben maradni. Újabb vendégei érkeztek, két fiatalember, akik hírét sem hallották irodalomnak és szobrászatnak. Közvetlenek és igen nyájasak voltak. Gyönyörű barna bőrük és gyerekes tudatlanságuk úszó- vagy evezősportra vallott.

A tornác párkányán a darázs mozdulatlanul figyelt. A fáról egy hernyó pottyant le, és lomhán végigmászott a párkányon. A darázs mereven nézte, aztán hirtelen megrohanta. A hernyó vadul dobálta magát, menekülni próbált, néhányszor le is vetette támadóját. Heves ricsaj támadt, a darázsnak végül is sikerült áldozatát fejen harapni. Halálos seb volt, a hernyó elnyúlt, a darázs meg tojócsövével gondosan végigtapogatta a hullát, és alkalmas helyen beleeresztette a petéit. Rövid pihenés után rendbe szedte magát, és elrepült.

Júlia fölém hajolt, hogy megnézze, mi foglalkoztat.

- Valami baja van, Kázmér? - kérdezte igen gyöngéden.

Eszébe sem jutott, hogy a természet e pillanatban jobban érdekelt, mint az általános locsogás, amit a két rokonszenves fiatalember indított meg. A község orvosa beköszönt az erkélyre, és Júliának eszébe jutottak azok a furcsaságok, amiket Éberleinről meséltem. El is mondta gyorsan és igen vidáman. Ügy láttam, hogy csak a kerékpárra, rosszul megkötött nyakkendőre, buggyos nadrágra és Goethe-idézetekre emlékezett vissza. Csak a külsőségekre. Pedig az orvos magányáról is sokat beszéltem egyszer, életének tompa színeiről és meneküléséről. Felületesnek találtam tehát, hogy Júlia említést sem tesz ezekről a dolgokról.

Enyhült a nap, lementünk a fák közé sétálni. Az írót az egyik színház igazgatója sürgősen a telefonhoz hívta. A társaság elszéledt, Júlia megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem megfürdeni. Lekanyarodtunk a vízhez, és belevetettük magunkat a hullámok közé. A part sekélyében egy nő feküdt, és keblei fehér tömlők módjára himbálóztak a vízen. Júlia nyugodtan és kissé méltóságteljesen úszott mellém. Hamar megelégelte, kiment a partra, és megszárította magát. Magára akarta kapni a ruháját, de én megkértem, hogy üljünk le egy keveset a parti harasztban. Idegenkedve és óvatosan ereszkedett le.

- Nagyon kényelmetlen itt - jelentette ki rosszallóan.

- Nézze az eget - figyelmeztettem jókedvűen -, nézze a fákat...

- Köszönöm - rázta a fejét. - S majd addig valami bogár mászik végig rajtam.

A combján hirtelen valami hosszú fejű bogár mászott végig. Lefricskázta magáról, és fölállott. Én is fölöltözködtem.

- Elárulná nekem, hogy miért olyan szórakozott? - szólalt meg később, amikor visszafelé indultunk.

- Szereti a falut, Júlia? - kérdeztem válasz helyett.

- Azt hiszem, nincs érzékem hozzá - mondta nyugodtan. - A Múzeum körúton születtem.

- Tudja, én most, úgy rémlik, kettős életet élek. Valami furcsa párhuzam van bennem... Néha órákat töltök egy távoli erdőben, egy malom körül... És ne higgye, hogy ez csak puszta emlékezés, vagy, ami még rosszabb volna: ábránd... Szó sincs semmiféle ábrándról. Egyszerűen ott vagyok a malom körül, és dolgozom... Mondja, tudna maga vidéken élni?

Nem érezte meg, hová nyúlnak a gondolataim, és könnyedén rázta a fejét. Nem. Nem bírja a falu szagát, a kezdetleges egészségügyi viszonyokat, a nyomasztó csendet és egy csomó más dolgot.

- Lánykoromban egyszer megcsömörlöttem a sok légytől... - fordult felém nevetve. S a vidéki életformák alsóbbrendűségéről kezdett beszélni.

Füttyentettem egyet. S én még homályosan valami olyant képzeltem, hogy nemcsak a testünk közeledik egymáshoz, hanem a gondolatainknak is van valami közössége. S most láttam, hogy tulajdonképpen semmi közösség nincsen közöttünk. A karunk összesimul, a testi vágyaink fojtottan mosolyognak egymásra, de egyéb aztán aligha köt még össze bennünket.

- A lélek mély - érveltem másodszor is csalódottan -, sohasem fogunk egymás tárnáiba leereszkedni. Amíg az ember csak csinos és fiatal eszköz a szaporodás kezében, a testi örömök mellé a lelket csak úgy kapja, mint kávéhoz a habot, külön csészében. Később a belső dolgok is fontosakká válnak. S én ott tartok már, hogy elkezdődött számomra a belső dolgok fontossága is. Nem, gondoltam, Júlia estére nem érné be aludttejjel és csillagokkal. Két külön éghajlat vagyunk. Amit én szeretek, az idegen a számára. A tölgyfa csak mint kész gyártmány érdekli, mint pohárszék vagy szekrény, az állat csak mint szőrmebunda vagy laboratóriumi kísérleti nyúl...

Sebesen búcsút mondtam gyerekes terveimnek, és mosolyogva szorítottam meg a Júlia kezét.

- Képzelje csak, Júlia, az előbb valami furcsa ajánlat volt a nyelvem hegyén. Azt akartam indítványozni, hogy legyen a feleségem.

Vizsgálódva és némi izgalommal nézegetett. Szép volt, és a szemében meleg lángocskákat láttam, amelyek az én tiszteletemre gyulladtak ki. Néhány elmosódott, általános szóval sebesen előadtam kecses ötletem kevésbé kecses folytatását is. Értelmes nő volt, megértette, hogy nem volnánk egymás számára jó útitársak. Meleg sajnálkozás fátyolozta a hangját, de már nevetett is, bár inkább csak a maga megnyugtatására, Alkonyodott, visszasétáltunk a nyaralóba, Júlia azt kívánta, hogy maradjak még. A vendégszobából kizavarta egyik fiatalember rokonát, és én az éjszakát is ott töltöttem. Reggel elköszöntünk egymástól, és én elindultam a hajóállomás felé. Szedtem a lábam, nehogy lekéssem a hajót, mert kilencre a törvényszéken kellett lennem. A zsebemben volt a válóper tárgyalására szóló idéző.

A kanyarulat felől már hallatszott a hajó vastag búgása. Most megindult a felső állomásról. Zsongott a rét, mezei poloskák ültek a leveleken. A szöcskék kerti ollók csattogását utánozták, és hevesen loccsantak szét, amikor a meghajló katáng és felsóhajtó szarvaskerep lépteimre figyelmeztették őket. Itt sárga volt a szarvaskerep, de nálunk a hegyoldalakon, ahol szelek rázogatták őket, vörösbe hajlottak. És lapos volt a föld, akácokkal, poros bokrokkal, A mező elpiszkolt zöldjén túlhizlalt tehén harapdálta a füvet. Jobb kézről egy dombocska körül apró erdőparcellát láttam, arra kerültem. Valami régi falrom tövében gyík lihegett. Süttette magát a nappal, és legyekre lesett. A lyuk elé egy élelmes pók hálót feszített. Kis zsivány - gondoltam -, ezt a városban tanultad. Ott nyitsz te is üzletet, ahol másnak már bevált a bolt, és kevés a kockázat. Pontosan a gyík orra elé telepedtél...

A kicsi erdőben rigó furulyázott. Az egyik fatörzs mögé álltam, és utánozni kezdtem a fütyörészését. Otthon sokszor tettem lóvá a rigókat. A madár kinézett a poros ágak közül, izgatta az idegen füttyszó, haragosan közeledett, kereste a hang gazdáját, és dühösen ugrándozott egyik fáról a másikra.

A hajó megint vastagot búgott, láttam is már a kéményét. Feketics, a Fapofa jutott eszembe, akit egyszer egy volgai hajón majdnem agyonvert a ledűlő hajókémény. Hogy hadart a tökéletlen! Bár a rendnek konok híve volt, ha tűzbe jött, felborította a szavak és érvek ésszerű sorrendjét, az alany és állítmány megrögzött viszonyát. Nála alany és állítmány legtöbbször nem éltek törvényes házaséletet. Néha közös háztartásra léptek ugyan, de az állítmány ilyenkor is kicsapongóan viselkedett, s hiába volt minden igyekezet az alany és a többi családtagok részéről, az állítmány nem teljesítette házastársi kötelességét...

Úgy látszik, sok időt töltöttem a rigóval, mert a hajó megint búgott egyet, s mire a folyóhoz értem, a kicsi kikötőben eloldották a köteleket, és a gőzös már vidáman pöfékelt Pest felé.

Ha siettem volna, gondoltam, most a hajón ülnék. És nem késtem volna le a válóper tárgyalásáról. No, de nem sok értelme lett volna a sietségnek. Azokat a törvényes férceket, amik még Kernbach Ilonához kötnek, nélkülem is átnyisszantják majd az ügyvédek ollói. Nem gyötör a kíváncsiság az Ilona látása után.

Azt hallotta, hogy csinos jövedelmem van, járuljak tehát hozzá a gyerek nevelési költségeihez...

Ott maradtam a parton, s bevártam a déli hajót. Közben egy kutyakölyökkel játszadoztam, és sétálgattam a Duna mentén, hallgattam a víz loccsanását, mint otthon a Maros iszapszagú csobogását. Könnyű voltam, mint a pacsirtatoll, amely lassan hajókázik a levegőben. A vasgolyóbisok, amiket lábamon, csuklómon és gondolataimon viseltem, lekapcsolódtak rólam...

Veronkától egyszer valami együgyű éneket hallottam. Zümmögve lépegettem, és botorkáltam a parti harasztban...

Talpra kell állítani a malmot - gondoltam. - A félszemű Birtalan elvégzi az ácsmunkát, Tégla nem kell, Ferenccel meg Todorral meg lehetne beszélni, hogy a régi kőbányából hozzanak vagy húsz fuvar épületkövet az alapzathoz...

És a kertet is meg lehet nagyobbítani. Birtalan, az öregebbik, a szérűskert gazdája, jó pénzért átengedi azt a pászmát, amely az árkon innen esik. Todor szerint jó porhanyós a földje. A környéken nincs gyümölcs. Dinnyét meg nemes gyümölcsöt kéne termelni, szárnyast, veteményt.

- Nincs annyi majorság a községben, amennyit a fürdőben fel ne ennének egy nyáron - vélte Todor. A fürdő erősen kiépült, úgy csődülnek júniusban oda a népek, mint valami búcsúra.

- Neki kell látni, Felméri úr - csippentett barátságosan a szemével. Mint egykor a doberdói állásokban, amikor bajtársak voltunk örömben és piszokban.

Cigarettát adtunk egymásnak, és barátságosan mosolyogtunk, Felvetődött a Bucur-malom dolga is. A jegyzőt hat év előtt elhelyezték, a bank megbukott, s a malom is elpatkolt ennek következtében.

Az én malmom is erősen belefeküdt a pocsolyába. A kecskeállás még ott volt az udvaron, Ferenc kövirózsát rakott a fedélre, nehogy lecsapjon a házra a mennykő.

- A mennykő nem ütött bele - véltem somolyogva -, de a víz alaposan farba lökte. No, majd talpra állítjuk... Igaz-e, Éberlein doktor?

Úgy rémlett, Éberlein nagyokat bólint. Úgy találta, hogy egy kicsit nyúzott képem van. Sokat mászkáltam, sok verítéket pottyantottam el semmiért. Nem kell nagy zsákokat cipelni, és belegörbülni a boldogság előkészítésébe. Nem kell megenni a kásafalat, és elrontott bendővel érkezni a röpködő sült kacsák közé...

Megjuhászodva és elégedetten lépegettem a szénaszagú napsütésben. Éberleinnak igaza van. Az emberek túlságosan nagy zsákokat cipelnek. Én beérem kisebbel is. A boldogsághoz való tehetség a legtöbb emberben megvan, de elpuskázzák a dolgukat azzal, hogy nagy feladatokat akarnak megoldani, nagy zsákokat akarnak megemelni. Zsákokat, amikben legtöbbször haszontalan kövek vannak...

Messze jártam a hajóállomástól, igyekeznem kellett, nehogy a második hajóról is lekéssem...

Esett az eső.

- A libákat ősszel bezárják a ketrecbe - morogta Bagdi. - Mert így ősszel mindig eszükbe jut, hogy valamikor költözködő madarak voltak, és röpködni kezdenek az ostobák.

Az ostobát nekem címezte, nem a libáknak. Úgy találta, hogy igen figyelmesen böngészem a Ferenc bőbeszédű beszámolóit. Látta rajtam, hogy én is verdesni kezdek satnya szárnyaimmal.

- Pedig benne vagy már alaposan a ketrecben, Felméri... Innen te már bajosan fogsz megugrani... Nesze. Olvasd ezt a nagy hasravágódást... Ha így megy, holnap már az akadémiába is beválasztanak...

Megvetően az asztalra dobta az újságot, feltűrte a gallérját, és nekivágott az esőnek. A Ferenc levele meg az Éberlein doktor üzenete sokkal jobban érdekelt, mint az, hogy mit írdogálnak rólam az újságok. Akármit írtak, nem voltam túlságosan meggyőződve a magam kiválóságáról. A kiválóság is csak kitartás és szerencse dolga.

Ezen az őszön sok életbölcseletet szüreteltem, bő volt a termés alávalóságokban. Bagdit őszinte megjegyzéseiért kilökték a szobrászati iskolából. Ilona valami kis alattomos nyilatkozatot adott le rólam egy rikoltó lapocskának. Hajdani lakásadónőm, a jóságos beszédű műlovarnő beperelt több havi házbérhátralék és ennek kamatai erejéig. A Veronka dolgát is felpiszkálták. Úgy állították be, mintha én lettem volna a szerencsétlenül járt gyermek apja, s a nőt az én durva nemtörődömségem kényszerítette volna arra, hogy öngyilkosságot kíséreljen meg. Azt hiszem, Péntek felől fújdogált a szél. Azért korántsem görnyedtem meg kínos tapasztalataim súlya alatt, inkább egyre vidámodtam, és felfelé nyújtottam a fejem, mint nyegle csikókoromban, amikor ügyesen kirúgtam magam körül a kerítést.

Az ember ne húzódjék az árnyékba, akkor elégedettre barnul. A közgazdaság és a polgári erények arra oktattak, hogy bújjunk be a pincébe, és tegyük el magunkat takarékosan téli burgonyának.

- Akkor én már inkább a napon maradok - mondottam Bagdinak, aki másnap is ott kotolt a műterem kandallója mellett. Amióta elvesztette tanári állását, az én padlómat köpte tele haragos nyállal és bölcseleti tételekkel. Amíg átöltözködtem, hogy munkához lássak, látogató érkezett. Bagdi vigyorogva jelentette be.

- Befutott az első gratuláció - bökött a háta mögé, a műterem felé. - Magatokra hagylak, komám, hadd örvendezzetek egymásnak.

Ilona állott az ajtóban.

- Kiskázmér hol van? - lépett hozzám elszántan.

Az újságokban megjelent a hír, hogy a pályázaton az én tervem nyerte az első díjat. Az egérfogó tehát remekül működött - gondoltam elégedetten.

Előbb Kiskázmérról csevegett valamit. Hogy azért jött fel, mert azt hitte, a gyereket nálam találja. Meg akart kérni, hogy kíméljem jobban a gyereket, ne fárasszam halálra a kirándulásokkal. Tárgyilagos mosolyát aztán hirtelen felcserélte valami kevésbé hivatalos nyájassággal.

- Látom, szorgalmasan dolgozik, Kázmér... A magány, úgy látszik, jót tesz magának...

Végignézte a szobraimat, és úgy mellékesen megjegyezte, hogy olvasta a lapokban a pályázat eredményét. Hirtelen új toalettet csinált, és felvette a félrevezetett és cserbenhagyott nők bánatos farsangi álarcát.

- Ismerje be, Kázmér, hogy komisz volt hozzám - kezdte el aztán utolsó felvonásunk nagy jelenetét.

Előzékenyen bólintottam. Beismerem. Nem voltam valami ragyogó jellem. Kicsinyeskedtem, zsörtölődtem, vad fintorral viseltem a házasság örömeit, és pénzkérdésekkel szemben veszettül közömbös tudtam lenni. Hiányzott belőlem a tehetség, hogy a szent egyetértés érdekében mindig lehunyjam valamelyik szemem. Mert a házasság - bólintottam, és bölcs mosolyt szolgáltam fel hozzá -, a házasság a félszemű emberek paradicsoma.

Gyöngéden félbeszakította vallomásaimat, és figyelmeztetett, hogy neki olykor mind a két szemét le kellett hunynia, olyan elviselhetetlen alak voltam.

- Tudom - mondottam. - Mi, férfiak, általában rosszul idomított vadak vagyunk, ha beleszokunk a szerelem örömeibe. Ennélfogva sajnálom, hogy annyit vétettem az ízlése és a várakozásai ellen.

Tanakodva nézegetett.

- Maga őszintén beszél?

Hellyel kínáltam. Leült, és szórakozottan letette a kalapját.

- Nincsenek jóvátehetetlen dolgok - mondta engedékenyen. Be kell vallanom, finomnak találtam könnyedségét, amellyel felajánlotta megbocsátását.

A nők tetemes hányadát manapság futószalagon gyártják, mint a gépkocsikat. Végy egy közepesen fejlett csontvázat, tapassz rá egy kis húst, rakjál belé zsigereket, 30 gramm ostobaságot, 40 gramm tetszeni vágyást, 20 gramm érzelgősséget, 0,5 gramm őszinteséget, aztán hagyjál benne egy csomó ürességet, az egészet takard le egy eredeti Pathou-utánzattal, hidd el neki, hogy csak önmagadért szeret - s kész a nő, akivel a sors egy bőkezű pillanatában megajándékozott. S amellett olcsó ajándék, gyári áron számlázzák neked.

Kedvesen nézett a szemembe.

- Maga alapjában véve megcsalt, Kázmér... Szándékosan félrevezetett.

- Lehet - feleltem. - Nem emlékszem rá.

Megcsaltam, magyarázta, mert eldugtam, valósággal elsikkasztottam előle a tehetségemet. Hétévi együttlétünk alatt jóformán csak közepes vagy sikertelen dolgokat alkottam, s most, hogy elváltunk, egyszerre kijöttem a színeimmel. Az ő szerelme semmire sem volt jó, nem ihletett, és nem lelkesített. Mihelyt leráztam magamról, megnyertem a pályázatot. És Jégverés című szobromat is olyan áron adtam el, amennyit hét év alatt összesen nem tudtam vagy nem akartam összekaparni... Meg kell adni, tette hozzá gavalléros elismeréssel, a Jégverés kitűnő munka volt, ő is látta... Fájdalom, benne nem volt meg a képesség, hogy engem ilyen alkotásokra ihlessen... Talán azért is dobtam őt el magamtól, céltudatosan, előre megfontolt szándékkal... Ravasz és lelketlen alak voltam, annyi bizonyos. És mindennek a tetejébe most, amikor kimásztam az ismeretlenségből és megtollasodtam, ahelyett hogy enyhíteném helyzetét, még szűkmarkúskodom. Végre is, tette hozzá igen tárgyilagosan, nem kívánhatom, hogy az apja tartsa el...

Az utalvány, amelyet egy hét előtt a Jégverés-ért kaptam, még ott volt a dohányzóasztalkán. Rövid, sima mozdulattal átadtam neki. Valamikor régen ilyen letompítottan és zaj nélkül nyújtottam át neki a virágjaimat is. Megnézte, és megindultan mosolygott.

A szerelem éppen olyan csoda, amikor elmúlik, mint amikor jön. Most tudtam először olyan érzéketlenül nézni rá, mint egy bútordarabra. Az utalvány működésbe hozta az Ilona érzelmeit. A szemében lágyság tükröződött. Az anyagi ügyekben nagyon szentimentális, gondoltam elnézően. Visszakanyarodott az elmúlt évekre, és a szerelmünkről beszélt. Valóságos nagytakarítást csinált, lefújta a port, kifényesített mindent, hogy csak úgy ragyogott az egész ócska lomtár. Odaadóan hallgattam, s közben meghámoztam egy almát, és elfogyasztottam. Az alma zavarta visszaemlékezéseiben. Megállott, és szemrehányóan kérdezte:

- Csak ennyire fontos a jelenlétem, Kázmér?

A mosolya, amely megkarcolt önérzetéből kiserkedt, pillanatok alatt patakká vastagodott. - Én itt gyötrődöm és megalázkodom - mondta a sötét patak bánatosan -, megajándékozlak nagylelkűen a bánatommal, te meg, ahelyett hogy térdre hullanál bűnbánóan - eszel, táplálkozol, úgy viselkedsz, mint egy gyomorállat. Micsoda durva fickó is vagy, hallod-e!

Egészséges emésztésemet egyszer már a szememre vetette. Jóval a válóperünk előtt volt ez, a Hűvösvölgyben, ahová kettesben mentünk ki. Ő valami finom dologról fecsegett, azt hiszem, akkor is az érzelmeit hozta szóba - mert néha eszébe jutott, hogy közölje velem őket -, és én lovagiatlanul fogyasztottam a zöldhagymát és trappista sajtot. Akkor röviden és dühösen gyomorállatnak nevezett, aki nem szégyellem magam ott a természet ölén is kizárólag a gyomromra gondolni. Közöltem vele, hogy a természet nem az az édeskés képeslap, amilyennek hiszi. A természet egy vég nélküli, mohó táplálkozás, minden diéta nélkül. A napsütésben két légy röpült a karjára, és én abban a helyzetben voltam, hogy tételemet példával is igazolhattam. Felhívtam figyelmét a hím légyre, amely valami ehető nászajándékot hozott a nőstény légynek. A nőstény légy átvette az ajándékot, és amíg a hím mámoros teendőihez látott, ő a csókok hevétől nem zavartatva, jóízűen elfogyasztotta a nászajándékot.

Letettem a második almát, amelyet éppen meg akartam hámozni, és megnyugtattam, hogy alapjában véve feszülten figyeltem érzelmeinek megnyilatkozására, s az almahámozás csak levezetője volt bizonyos reakcióknak. Udvarias mentegetőzésem kiengesztelte, és újabb kijelentésekre bátorította. Néhány szenvedélyes mondatban összefoglalta feltámadó érzelmeit, majd odasétált az ajtóhoz, mosolyogva ráfordította a kulcsot a zárra, és kigombolta a ruháját.

A nőket a hajfodrászok és operettszínházak arra nevelik, hogy elviselhetetlen legyen számukra a gondolat, hogy a férfi, akinek alkalmat kínáltak, nem óhajtja őket birtokba venni. Ilona azt hitte, hogy duzzogok, és csak gyerekes dacból nem nyúlok a paradicsomi gyümölcs után.

- Meg akar büntetni, Kázmér? - tette fel a kérdést megjátszott bűntudattal.

- Nem volna rossz gondolat, Ilona. De erre sajnos semmi okom nincs.

- Ne tagadd. Megbántottalak. Macskássy egyszer Ikarusznak nevezett. Azt mondta, viasz szárnyaid vannak. Sohasem fogsz felemelkedni. Röpködsz, egyszer aztán csúnyán le fogsz zuhanni... Nem volt önálló kritikai érzékem, igazat adtam neki... Beismerem, nem hittem neked... Elejtettelek... Most megbüntettél azzal, hogy híres ember lettél.

Sohasem tegezett azelőtt. Nevettem.

- Ilona, gombolja be a ruháját. A pályaterv nem az enyém. Láttam egyszer moziban egy apacsot, aki csincsillabundát lopott a nőjének. Az ötlet termékenyítőleg hatott rám...

- Lopott? - kérdezte Ilona mosolyogva. - Túlságosan romantikus ügy... Maga sohasem értett a romantikához, mindig rossz osztályzatot kapott belőle.

Nem hitte el, hogy a pályamű nem volt az enyém. Talán hiába is bizonyítgattam volna, hogy téved, mert igenis, vad, féktelen romantika vett erőt rajtam, de korántsem szerelmi alapon, hanem attól a homályos vágytól indíttatva, hogy megmutassam neki és a barátainak, az egész nyegle, élelmes társaságnak, hogy nem vagyok még lezuhant Ikarusz. S hogy nagyon siettek, ő meg Macskássy azzal a harmadosztályú temetéssel. Nem - legyintettem magamban -, a szavaknak már nincsen értelmük. Bennem már minden düh és romantika elcsendesedett. Ilona és a hozzátapadó szenvedélyek, minden. Nem érdekel már Ilona. Sajnálom, hogy önzése és hiúsága erre az ostoba látogatásra ragadták. Unom a meséjét. És őt magát is.

Szótlanul megmutattam neki a levél másolatát, amelyet a pályabíráló bizottságnak írtam.

- Amint látja, felvilágosítottam őket arról, hogy tévedés történt.

- S el is küldte nekik?

- Természetesen - feleltem.

Hangos nevetésre fakadt. Aztán megnyugtatott, hogy a pályaterv egyáltalán nem érdekli, s eddig sem érdekelte. Kiskázmér miatt jött, és nem a pályatervért. És könnyedén begombolta a ruháját, megigazította a haját, aztán kissé megijedve rám bámult.

- Ugye, most rosszat gondol rólam?

- Igen - bólintottam szívélyesen. - Segíthetek?

Amíg felsegítettem a kabátját, elsírta magát. Hallgattam egy darabig, amikor letörölte a könnyeit, közöltem vele, hogy ami Kiskázmért illeti, örömmel veszem magamhoz.

Már a műteremben voltunk, szórakozottan leemelte az állványról az egyik mintázófácskát, és hűvösen tudomásomra hozta, hogy a papu hallani sem akar arról, hogy a gyereket az én gondjaimra bízzák. Ő mindenben osztja a papu álláspontját.

- Nem egyezhetünk bele abba, hogy a saját ízlése szerint nevelje - jelentette ki, és a mintázófácskával ügyesen beleszúrt az előtte álló agyagszobor szemébe. - Hogy aztán majd olyan élhetetlen alakot faragjon belőle, amilyen maga - tette hozzá, és az agyagfejnek az orrát is átdöfte.

Majd pirosra festette a száját, felvonta a vitorláit, és karcsún, kecsesen elhagyta kikötőjét, amely olyan kevés imádattal fogadta. Nem felejtett semmit nálam, amiért vissza kellett volna jönnie, s így nem kellett tartanom többet a viszontlátástól.

Egyre gyakrabban szakadtam ki városi környezetemből. Ide-oda loccsantam két földrajzi pontom között, dagály és apály voltam, egyszer otthoni partjaimat nyalogattam tarajos frissességgel, aztán megint visszatértem jól szabályozott, hullámtörőkkel ellátott városi öblömbe. Kiskázmérnak fából elkészítettem a malom kicsi mását. Még a zsilipet is megcsináltam hozzá. Újjá kell építenem a másik malmot is, gondoltam. Az öreg kőbánya ott a hasadék mellett még kiad annyi követ, amennyi az alapozáshoz szükséges. A deszkát és gerendát a régi Dukics-telepről lehetne szállítani. A félszemű Birtalan majd kiméri és kiácsolja a gerendákat, Ferenc is szívesen segédkezik, hogy ne kelljen készpénzzel törlesztenie az elmaradt haszonbért. Aztán itt vagyok én is, még értek egy keveset a baltához és a fűrészhez.

Gyakori otthoni tátogatásaimnak bizonyára volt valami tudományos elnevezése is, talán tudathasadás vagy ehhez hasonló, nem nagyon vizsgálgattam, nem is érdekelt. A fő, hogy otthon voltam, és Ferenccel már korán reggel fűrészeltünk és kopácsoltunk, mint a harkályok. Vígan és bölcsen voltunk, Ferenc hosszú maszlagvirágot viselt a kalapján, s tréfájának reszelőjével minden nagyhangú alakról lereszelte az aranyfüstöt. Nem kímélte a hegyi papot sem, aki szénásszekerének kukkján békésen noszogatta bivalyait. Egy bábaszarka mindennap ott ült a topolyafán, és kíváncsian nézte, hogyan serénykedem a szerszámokkal, s utána hogyan kanalazom a bögréből a Ferencné jóízű hagymalevesét. Éberlein is arra karikázott néhányszor rozoga kerékpárján, elmondott egy-két idézetet, aztán megnyálazta göbös cigarettáját, és továbbállt. A községbeliek is arra kanyarodtak vasárnaponként. A földjüket látogatták, hazajövet útba ejtették az épülő malmot. A falu kegyetlen életet él, kegyetlen a derűje is. Azt hitték, hogy csak műkedvelői szándékkal kopácsolok meg fontoskodom a malom körül, mint régebben, amikor még nem volt egyéb dolgom, s el is eresztettek néhány borsos tréfát a rovásomra. Sok rossz fát tettem volt régebbecskén a tűzre, nehezen hitték, hogy mihaszna mókáim felett is eljárt kissé az idő.

- Aztán mi újság a nagyvilágban, Kázmér úr? - tudakolták inkább ugrató szándékkal, mint komoly kíváncsisággal.

Mondtam is nekik annyi fura újságot, hogy tótágast álltak tőle. A fürge beszéd megtette hatását, melegeket vigyorintottak, és megadóan bólongattak a fejükkel. Hogy mégis én vagyok a kitanultabb.

A kertet még tavasz elején rendbe szedtem. Kimértem a távolságokat, és megástam a gödröket a facsemeték ültetéséhez. A hegyi pappal megbeszéltem, hogy én is belépek a szövetkezetbe, s amit termelek, azt a szövetkezet útján értékesítem. A felesége szőnyegszövésre oktatta ki az asszonyokat, hogy a téli hónapokban legyen valami aprítani való a tejbe.

Sárgult a lenvirág, kéklett a katáng, és piroslott a meggy a fákon. A patak partján csíkos hátú legyek üldögéltek a martilapukon. Néha lejött az erdőkerülő, s én kikérdeztem az őzek meg rókák felől. Az alsó faluban az öreg pap sokat panaszkodott a feleségére meg az államsegélyre; a lányai nagyobbrészt elszéledtek, három férjhez ment, kettő tanítónő lett. - S a drámákkal hogy állunk? - vetettem fel a kérdést. Szétnézett, hogy a felesége nincs-e a közelben, aztán hozzám hajolt, és elárulta, hogy éppen nemrég kezdett hozzá egyhez. Attiláról fog szólni, s a címe az lesz, hogy Isten ostora.

Todor az istállót tapasztotta, és örvendezve fogadott. Átjöttek a szomszédok is, és ők is megkérdezték, hogy mi hír a nagyvilágban, lesz-e háború. - Nem tudom - vonogattam a vállam -, nem kötötték az orromra, ellenben hallottam, hogy Turkesztániában feltalálták az évelő búzát. Fűvel keresztezték, s ettől aztán aratás után megint kihajt. Három évben csak egyszer kell elvetni. - Megbeszéltük a dolgot töviről hegyire, aztán jöttek haza a legelőről a marhák, vizet kellett nekik adni, elköszöntem hát Todoréktól, s visszatértem a malomba.

Hamar eljött az aratás, lenn a Maros környékén már dolgozott a gép, a kósza szél ellopta olykor a cséplő zúgását, és felhozta a malomhoz ebéd utáni altatónak. A nap gombostűpárnának nézte az ember hátát, és ezer forró gombostűt szurkált belé. A malom mögött, a vastag mohán puha szundítások estek. A kúthoz támasztott kapa vakítón villogott a déli napon. Ferenc is a malom mögé húzódott. A távoli cséplőgép álomba duruzsolta, vastagokat hortyogott időnként, ügyet sem vetve arra, hogy csepűnadrágjának hátuljával két fej érett paradicsomot nyomott laposra.

A frissen ácsolt bivalyistálló falára vadszőlő készült felkúszni. Sokszor nézegettem, ha a kerti munka után árnyékba kívánkoztam. A vadszőlőkacs folytonos mozgásban volt a sima fal mellett. Keresett valami ágat, kerítést vagy rozsdás vasszöget, amelyben megkapaszkodhatott volna. A fal sima volt, sehol egy szög vagy faág nem mutatkozott a láthatáron. A vadszőlő néhány napig töprengett, aztán fogta magát, tapadókorongokat fejlesztett a kacsok végére, enyvet készített, és a korongok segítségével odaenyvezte magát a sima falhoz. Így kúszott tovább, leleményesen, makacsul és a fejlődés letörhetetlen akarásával.

Az erdőszegélyen jártunk Éberleinnal, aki gyógyszert vitt egy öregasszonynak.

- Ki adta a vadszőlőnek az ötletet, hogy tapadókorongot növesszen? S ki adta a rendelkezést a sejteknek, hogy hozzák sürgősen üzembe a vegytani laboratóriumot, és szállítsanak, mondjuk, nyolc adag megfelelő erősségű enyvet a felső kacsok részére? S a rögtönzött enyvgyár hogyan állította elő az enyvet?

Éberlein helyeslően bólintott, és azt kérdezte, gondolkoztam-e már azon, hogy mi hajtja fel a fába húsz méter magasságba a nedvességet? Vannak még felderítetlen dolgok. S mind e felderítetlen dolog mögött az élet áll.

Elhagytuk a vereslő erdőszegélyt. Lenn az acélszürke vízen, a sárga káka között, feketén úszkáltak a vadrucák. Odalátszottak a krumpliföldek is, s rajtuk megtömött zsákok fehérlettek. A kerékpár kormányáról hársfazsinegen befőttesüveg csüngött. Az öreg papné szilvaízet főzött, és egy üvegnyivel a doktort is megajándékozta.

- Az élettel valami titkos célja lehet a természetnek - mondottam. - Fejlődünk és tökéletesedünk. S ha majd egészen tökéletesek leszünk, s ha majd minden átalakul...

Éberlein rám bámult, és elnéző mosollyal ingatta a fejét.

- Engedje meg, hogy félbeszakítsam. Maeterlinck A termeszek életé-ben azt mondja, hogy gyerekes dolog azon töprengeni, mi lesz a világból. Mert a világ tízmilliárd év múlva is csak olyan lesz, amilyen ma, és amilyen tízmilliárd év előtt volt. Semmi sem változott, és ne reménykedjünk, semmi sem fog soha megváltozni. Eszméink, akaratunk éppúgy nem fogják tökéletesebbé tenni a világot, mint ahogy a megelőző millió nemzedék sem tette azzá a jelent. Végtelen tévedés azt hinni, hogy a világegyetem és benne minden lény tökéletességre törekszik. Ha ez a törekvés meglett volna, akkor az elmúlt végtelen idő alatt már tökéletessé kellett volna válnia a világnak. De sajnos, nem lett azzá egy örökkévalóság után sem...

Olajzöld tökökkel tetézett szekér nyikorgott a mezei úton. A kerítések mellett üres napraforgók csöngették tányérjukat. A cinegék vidáman kifosztották őket. A szilvát is megvagdosták. Ferenc panaszkodott, hogy a kolbászait is rongyosra csipkedték.

Ostoba dolog volna, ha nem lehetnénk soha tökéletesebbek. Mosolyogtam, s azt feleltem, hogy nem osztom a Maeterlinck álláspontját, mert amióta a napon sütkérezem, tökéletesebbnek érzem magam. Könnyű és szabad vagyok, mint egy megugrott mókus.

Visszatértem a malomhoz. Por és kemény munka verítékének szaga szállt az estben. Az alkony vörösre kente az erdő hátát. Éberlein eltűnt a porban és az alkonyban. Nem volt tehetsége a boldogsághoz. Kedvetlen közmondások szivárogtak belőle, mint ecet a megrokkant hordóból. Ahol ember van, csalán is van, szokta mondani. A csalánok, úgy látszik, alaposan összevissza csípték a bőrét.

Könnyedén és elégedetten lépegettem. Sohasem csüngettem az orrom. Ha bajba is kerültem néha, utána mindig felegyenesedtem, mint a letaposott fű. A kertre, a tyúkászatra, a téli hónapok unaloműző szobrászkodására gondoltam. Lesz egy kecskénk is a Kiskázmér kedvéért, hogy ha majd hazajön vakációra a városból, a kecskefogat ott várja a vasúti megállónál...

A nap lement, az erdő elhallgatott, csak a seregély zajongott még a nádasban a békák brekegését és a tyúkok kotkodácsolását utánozva. Lépegettem, és minden lépés után könnyebbnek éreztem magam. Már el is hagytam testi kilóimat, és völgy felett lebegtem mérföldes csizmában, hegyeken és folyókon lendülve keresztül...

A Ferenc levelei mindig új híreket hoztak, és én hűségesen megmutattam őket Veronkának.

- Holnap kiengednek - adta hírül egy nap Veronka igen közömbösen.

Jól viselkedett, a paragrafusok meglágyultak, és büntetésének hátralevő részét elengedték. Veronka nem nagyon ragyogott az örömtől.

- Szabad lesz, Veronka - igyekeztem vele megértetni nagy hangsúllyal és még nagyobb lelkesedéssel a szabadság világrengető jelentőségét. Máskor ezer vadvirág hajtott ki belőle, ha egy kis öröm locsolta, most némán hallgatta törekvő vidámságaimat. Megkérdeztem, hogy visszamegy-e a gyárba, vagy valami más elhelyezkedéssel próbálkozik.

- Hazamegyek, Kázmér úr - válaszolta csendesen és nagyon eltökélten. Sajogva nézegette az olajos padlót.

- Haza? - néztem rá hosszú tűnődéssel. Nem volt mit kérdeznem. Ez az állomás minden ember menetrendjében benne van. Az ember egy bizonyos idő múltán hazafelé kezd utazni. Van, aki eléri, de sokan vannak, akik már sohasem látják viszont a halk, kedves állomást. A kicsi őrházat tűzoltó vödörrel, láncos kutyával, almafákkal, kis trágyahalommal. Valahol elkésik a csatlakozást...

Búcsút vettünk egymástól. Veronka sápadtan elfordította a fejét, és az ablaküvegen fehérlő légygombatelepet nézegette. A szeme karikás volt, nem nyílt apró nefelejcs-mosolyra, a kezei hidegen remegtek. Mosolyogva köszöntem el tőle. Reggelre kedélyes haditervet eszeltem ki. Úgy határoztam, hogy tudta nélkül megvárom a fogház kapujában. Este összevásároltam néhány ajándékot, és reggel kisiettem a fogházhoz. Úgy forraltam ki, hogy majd jóságosan föl és alá sétálok a fogház kapuja előtt, s várom, arcomon az atyai jóakaró és a magasztos emberbarát kegyességével a szabaduló kis rabot. Mert az ember szereti magát megindító jótevők szerepében elképzelni, mintegy pihenőül sok gyakorlati elvetemültsége után. Atyai és emberbaráti sétámat azonban nem sikerült megvalósítanom. A reggeli fürdés és a kelleténél gondosabb borotválkozás elrabolták időmet, mire kiértem, az ügyeletes fogházőr közölte, hogy a fiatal nő, akit várok, elhagyta már a fogházat.

Lelohadtan fordultam vissza. Nagy volt az örömöm, amikor a sarki villamosmegállónál megpillantottam. Kis kéregpapír táskáját a kezében tartotta, és érzéketlenül nézett el a megérkező és tovasiető villamoskocsik felett. Ahogy ott állt magába süllyedve, látszott rajta, hogy tulajdonképpen nem is villamosra várakozik. Szinte a nyakáig elsápadt, amikor megfogtam a karját.

- Ó, Kázmér úr - mondta halkan, és a vállai remegni kezdtek. - Azt hittem, már sohasem találkozunk többet.

- Jöjjön, Veronka - intettem neki és elvettem könnyű papírtáskáját.

Megzavarodva követett. Egy parkon mentünk keresztül, leültünk, és én megsimogattam a karját.

- Most eljön hozzám, Veronka. Egy kicsit össze kell szednie magát. A házvezetőnőm igen derék asszony, sokat beszéltem neki magáról, majd pártfogásába veszi.

Szótlanul lépegetett mellettem. Az utcák, az emberek, a napsütés, a szabadság nem érdekelték. A házvezetőnőm biztató vendégszeretettel fogadta, bevitte magához a szobájába, és kivette kezéből a kacérkodó gyerekes kalapot, amelyet Veronka egész úton a kezében szorongatott.

Aznap vidékre kellett utaznom, csak másnap este tértem vissza. Veronka lehajtott fejjel lépett be a szobámba.

- Ha megengedi, Kázmér úr, én hazautazom - közölte csendesen.

A fogházban tett legutolsó látogatásom óta jóformán egyszer sem nézett rám. Most is a szőnyegre szögezte a tekintetét.

- Miért siet úgy, Veronka?... Hiszen ráér még.

Most hirtelen rám meredt.

- Nem tudok maradni, Kázmér úr.

Nem faggattam. - Sajnálom - szólottam őszinte sajnálkozással. Bérautót hozattam, és kikísértem az állomásra. A nagy csarnokban sétálgattunk egy darabig, én tréfálkozva, Veronka szótlanságba merülve. Nem is szótlan volt már, hanem a legnagyobb mértékben néma. Felemeltem az állát, és dorgálólag belenéztem a szemébe.

- Hallja csak, vakarcs, maga is mondhatna már valamit.

Ijedten bámult rám. A szeme olyan volt, mint egy fuldoklóé, akit elragadott az ár a parttól.

- Valamit mondani szeretne, ugye?

Intett a fejével. Igen, valamit. Valami nehezet, valamit, amit el kell mondania, jelezte izgalmas pihegése.

Ahogy leültünk a váróterem padjára, papírtáskája lecsúszott az ülésről, és az eséstől hirtelen kettényílt. Az ajándékaim alatt, néhány gyenge ing és szegényes fehérnemű között könyveket láttam. Meglepődve nyúltam utánuk.

- Maga olvas, Veronka?

- Igen, Kázmér úr... Még a malomban kezdtem. - És nagyokat lélegezve, megtorpanó mosolyokkal próbálta a könyvekkel való valószínűtlen kapcsolatát megmagyarázni. Nem volt értelmes magyarázat, megrepedt hangok, eltört szavak cseréphalmaza volt inkább, de én könnyűszerrel össze tudtam illeszteni őket. Amikor mint kis cseléd még a malomban szolgált, elfogta a kíváncsiság, hogy megtudja, mi van azokban a könyvekben, amelyekbe sokszor hajnalig belefeledkeztem. Ha alkalom nyílt rá, betűzgetni kezdte őket, és szegényes értelmével sokszor ő is órákon át turkált bennük, ahogy tőlem látta. Az apja azután, hogy elvitte tőlem, elszegődtette a városba, gyermekek mellé. A gazdája íróasztalán látott könyveket, vigyázva kicsente őket, és éjszakánként böngészni kezdett bennük. Egyszer tetten érték, a házbeliek csúfolódni kezdtek vele, más helyre szegődött. A baj aztán más helyen is megismétlődött, a könyvek miatt sehol sem volt maradása. Pestre került, és itt hozta össze a sorsa a mérnökkel, aki hamar rájött bogaras szenvedélyére, és alattomos szándékkal mindenfajta olvasnivalót szállított neki. És ő hálából és cserébe egy szép este odaadta az ártatlanságát...

Mosónő szeretett volna lenni vakarcskorában, jutott eszembe. Mosónő akart lenni, hogy éjszakai mosással keresse meg árváinak a kenyeret. Elfulladt szavai, megszakadt kötőjelei elém hozták elmúlt éveit. Magyarázatokra nem volt már szükségem. Megértettem, amit már amúgy is tudtam, hogy ennek a makacsságnak, hajmeresztő romantikának én állok a középpontjában. Kölyökkora óta cipelte magával ezt a szerelmet. Mint egy két lábon mozgó kis szenvedélycsomó követett mindenhová. Eszembe jutottak hosszú bámulásai, tökéletlen küzdelmei a féltékenységgel, olcsó örömei és szomorú távozása. És az érzései nem múltak el a gyermekségével. Azóta is minden érettem volt, minden gondolat, minden könyv, minden lélegzet. A gyerekét az én nevemről nevezte el. És Pestre is azért jött, hogy félévenként egyszer a lakásom elé merészkedjék, s láthassa ruhám színét, és hallhassa cipőm koppanását.

- Tudom, Veronka - bólintottam megértően. - Régen tudom. A gerendát is azért szedte le a patakról, hogy ne mehessek Ágneshez. Ugye?... És ha már ilyen szépen erőt vett magán, és elmondott mindent, mondja meg azt is, mit tehetek én... hogyan segítsek magának?

- Segíteni akar rajtam, Kázmér úr? - kérdezte. - Miért kell rajtam segíteni?... Nincs nekem semmi bajom... Nem kívánok én semmit Kázmér úrtól... Én most már rendben vagyok...

Fölemelte rám a tekintetét, és láttam, hogy a bátortalan kis nefelejcsek most mosolyogni kezdenek a szemében.

- Mindig csak erre gondoltam, Kázmér úr... Hogy egyszer elmondhassam... Most már minden rendben van... És kérem, ne haragudjon rám... Soha erről nem fogok beszélni többet...

Tizenkét év lázát vacogta el nekem, s most, hogy túladott makacs hagymázán, valami becsületes megnyugvást és örömöt láttam az arcán.

- És most semmi sem fáj többet, Veronka?

- Nem. Most már semmi sem fáj. Most már minden jó lesz. Csak az volt nagyon rossz, hogy nem tudtam elmondani... S attól féltem, hogy ha most hazautazom, sohasem tudom már elmondani... Ugye, nem bántottam meg, Kázmér úr?...

Tubarózsa illatozott a pályaudvar peronján, vettem néhány ágat, és a kezébe tettem. Az orra mentén legördült egy forró és mosolygó könnycsepp.

- Köszönöm, Kázmér úr... És ne tessék többet rám gondolni... Nincs már nekem semmi bajom...

A vonatvezető lengetni kezdte a lámpáját, a vonatkísérők követték példáját. Veronka hirtelen lehajolt, valami engesztelő csókfélét kent a kezemre, és sietve felszállott a vonatra.

- Ezt a levelet adja át Ferencnek - kopogtattam rá az ablakon. - Szinte megfeledkeztem róla. Fontos utasításokat tartalmaz... S ha ráér, nézzen maga is szét a malom tájékán... - A vonat mozgott már, Veronka kérdezett valamit, de nem értettem meg, csomagszállító kézikocsi haladt el előttem; mire kigabalyodtam az akadályokból, a vonat már meggyorsította mozgását, s Veronkát hangtávolon kívül ragadta...

Ebben az időben már többször üldögéltem sötét ruhában, fehér kivágással, jókora szivarral és a szerencsés emberek nyugalmával szállodák fényében és mesterkélt zugkocsmák előkelő félhomályában. Estélyi ruhát kellett volna magamra vennem, mert valami külföldi társaság várt rám az egyik Duna-parti szálloda éttermében. Hazamentem, és végignyúltam a kereveten. Néhány munkám kellemes zajt idézett elő, s néhány buzgó jóakaróm gondoskodott róla, hogy e csekélyke zaj jó hangos lármává fajuljon. Úgy dobtak bele a köztudatba, mint egy elnyomott nagy tehetséget, anélkül hogy komolyan hittek volna tehetségemben és annak nagyságában. De szükségük volt rám, hogy súlyommal szépen agyonverhessék a régebbi kedvenceket, akiknek könnyelműen fejükbe szállott a nagyság, és túlságosan is komolyan vették népszerűségüket. A tömeg nem szereti, ha megfeledkeznek róla, s szépen levágja kedvenceinek fejét, ha azok abba a tévedésbe esnek, hogy sikereiket önmaguknak köszönhetik. Macskássy az Ilonával való szolidaritás jegyében előpiszkálta a pályázat kérdését, és úgy állította be a dolgot, mintha én a leleplezéstől való félelmemben vonultam volna vissza. Amint említettem, szép számmal voltak jóakaróim is, akik felháborodva utasítottak vissza minden célzást, amely jellemem tisztaságát érintette. A zaj növelte népszerűségemet, és ennek arányában anyagi javaimat is. Tökfejű dolog lehet a gazdagság. Nem kell érte nagyobb mennyiségű verítéket hullatni. Nehezen jön, de ha elhatározta, hogy meglátogat, az egész pereputtyát magával hozza. Verítéket potyogtatni csak a szegénységért kell. A népszerűségért és földi javaim gyarapodásáért jóformán semmit sem nyújtottam. Ami nagybecsű személyemet illette, semmivel sem lettem nagyobb kutya vagy nagyobb művész, nem mélyültem ravaszság dolgában sem, egyszóval nem lettem semmivel sem érdemesebb, mint amilyen évekkel előbb voltam. Egy szép napon egyik megrendelőm mellszobráért a háromszorosát kértem annak az árnak, amelyet eddig kaptam. Szó nélkül belement. A következőtől már négyszeresét kértem. Ment minden, mintha megolajozták volna. A lárma pedig vígan porzott körülöttem. A mulatságos bábjáték ellenbábjai minden kertelés nélkül tolvajlási kísérlettel vádoltak, híveim meg toporzékoltak haragjukban. A műterem sarkában ócska női akt porosodott. Volt idő, amikor ingyen is odaadtam volna akárkinek. Most kárörvendő vigyorral akkorát srófoltam az árán, hogy a végén magam is elhűltem. De megadták. Így számítottam én át pénzváltó boltomban bankjegyekké az utca buta lármáját.

A lármába egy napon Bagdi is belesütötte a maga mordályát. Tollat ragadott, és röviden, de nedvdúsan lepiszkolta támadóimat. Csak úgy füstölgött a meggyőződéstől. Utána eljött, hogy személyesen is megveregesse a hátam, és biztosítson becsületességembe vetett tántoríthatatlan hitéről.

A kereveten feküdtem eltűnődve. Akkor jöttem haza a pályaudvarról, ahová Veronkát kísértem. Felálltam, és mosolyogva néztem a szemébe.

- Köszönöm, öreg cimbora. Soha rosszabb ügyet nem vettél a védelmedbe. A tökéletes igazság az, hogy valóban lopni akartam.

- Hagyd ezeket a hülyeségeket - intett le mogorván. - A lopás, mint a kopaszság is, csak relatív.

Igen. Lopni lehet kenyeret is, lehet patkánybundát is. Én nem kenyeret, én patkánybundát akartam lopni.

Megértette, hogy nem akarok mentő körülményeket. Hogy ki akarom zavartalanul élvezni sötét kis vállalkozásom minden undok következményét. Megértette, hogy le akarok számolni azzal a tántorgó, eltévedt alakkal, aki részeg malaccá itta magát mindenféle vágyak és szenvedélyek seprőpálinkájával. Megértette, hogy nem kérek kegyelmet.

Feltűrte a gallérját, sajnálkozva végignézett rajtam, és morogva távozott. Nemigen láttam többet.

Kiskázméron kívül tulajdonképpen már senkim sem volt. A barátaim nem voltak barátaim. Naponta egy-két órára összedugtuk a fejünket a klub vagy a kávéház törzsasztalánál, mindenki előkaparta véleménykészletéből a maga túlontúl jól ismert nézeteit a művészet régebbi és újabb irányzatairól, bizonyos személyekről, bizonyos ételekről, bizonyos halottakról és bizonyos nőkről. Öreg csigagyülekezet volt, nem az évek, hanem az elmeszesedés szempontjából. Miután mindenik leadta a maga évtizedes műsorszámát, visszavonult csigaházába, a maga külön életébe, s élte a maga idegen, ismeretlen életét a következő nap estéjéig, mit sem törődve igazában barátaival, akiket lelke mélyén unt és meg is vetett. De mert az ember társas lény, és jobban szereti a barátait unni, mint önmagát, másnap felvidámodva adta át magát újra annak a társas örömnek, amelynek baráti kör a neve.

Aztán lehullott a hó, és a havas utcán egy nap Anna haladt el mellettem.

- Dukics Anna - gondoltam.

Hallottam, hogy külföldön élt sokáig. Mögötte haladtam, és a kijózanult ember csodálkozásával nézegettem lépteinek ringását, mozdulatait, amelyek egy évtized előtt annyi vágyat és örömet szólaltattak meg bennem. Hullott a hó, néztem cipőinek friss nyomait, amikről valamikor annyi szenvedéllyel álmodoztam. Hideg, sötét nyomok voltak, egy kicsit már egyenetlenek és bágyadtak is. Elmúltak az évek, elmúltak az Anna évei is. Elhasznált naptárlapok tömege volt Anna a számomra. Nem volt semmi okom rá, hogy meggyorsítsam a lépteimet, és beszédbe ereszkedjek vele. Az utam másfelé kanyarodott, befordultam egy oldalutcába, és a nő, akit szerettem egyszer, végleg eltűnt a szemeim előtt.

Aztán eljött a március. Egyik tavasz eleji éjszakán, amikor a hűvösvölgyi lakásom előtt leszállottam a kocsiról, a fák felől halk, elsuhanó hangokat hallottam. Kinyitottam a műterem ablakát, felnéztem a magasba, és hallgatóztam. Az éjszakában vonuló madarak ködlöttek tova.

Így állottam nemrég a holdas tisztáson és a malom előtt, és füleltem a sárszalonka dudogására, a ludak hápogására, a lilék fuvolázására. Az erdők hátán lassan úszkáltak a bárányfelhők árnyai. A tavaszi szántáson fénylett a kifordult rög, a hegyoldalon tüzek égtek. Jöttek a gémek, a szárcsák, a vízimadarak, kortyogtak a szalonkák kakasai, és lenn a völgyben csillogott a Maros...

Esténként, ha hazatértem a klubból vagy társaságból, kiléptem a műterem erkélyére, és hallgatóztam.

Örömre és egyszerűségre születtünk. De rigolyáknak, szőrös szenvedélyeknek és vad gondolatoknak lettünk a gályarabjai. Szemfényvesztők játszanak velünk, és mi kullogunk, torlódunk átkozott furulyájuk után, amely ostobán ravasz dallamával a vízbe csalogat, hogy ott szépen megnyivadjunk. Baj van még velünk, nem ismerjük még fel a furulya hamisságát, és a sima tükör alatt a víz fullasztó mélységét...

Hamarosan elkészültem magammal. A földön, gondoltam, valószínűleg mindenki számára van egy keskeny gyalogösvény, amely az örömök és a megnyugvás eldugott forrásához vezet. Én elindulok visszafelé, a magam ösvényén. Van, akinek éppen ide vezet az ösvénye, ahonnan én most indulni készülök. Az örömeink és létformánk nagyon különbözők.

Elmentem Kiskázmérért.

- Nos, jöjj, barátom - szólottam hozzá megnyugodva. - Menjünk.

Megfogtam a kezét, és elindultunk.

Este érkeztünk a pályaudvarra. A hold egy felhődarab mögül helyeslően hunyorított ránk és szerény poggyászunkra. És bennünk fuvolázott, hápogott és vidáman krúgatott a megtérő madarak életkedve.

9. Az örökkévalóság szempontjából. (A szerk.) ^[VISSZA]

10. Mamát nem szabad most zavarni. (A szerk.) ^[VISSZA]

11. Mi van Pitipalatival? (A szerk.) ^[VISSZA]

12. Lássuk, lássuk. (A szerk.) ^[VISSZA]

13. Helyesen: Les sanglots longs / Des violons / De l'automne / Blessent mon coeur / D'une langueur / Monotone... Idézet Verlaine Őszi chanson-jából. A vszk. Tóth Árpád fordításában: "Ősz húrja zsong, / jajong, busong / a tájon, / s ont monoton / bút konokon / és fájón." (A szerk.) ^[VISSZA]

14. Valóban? (A szerk.) ^[VISSZA]