MINDENVÁRÓ ÁDÁM
Ez is históriai személy. Nem mondom meg, hol lakik. Mindenki ismeri.
Egyike a kiveszőfélben levő őslényeknek, kiket az újabb kor nem reprodukál. Se nem a vulkanikus, se nem a neptunikus kor szülötte; hanem inkább a bacchikus koré, értve az etimológiai gyök alatt nem Bachot, az akcízák behozóját, hanem Bacchust, a borok istenét.
Élő megtestesülése a boldog jelmondatnak: "Extra Hungariam non est vita; si est vita, non est ita".
Lakása ott van abban a faluban, ahol 1849 végén arra a kérdésre: "Járt-e itt ellenség, azt felelték. - Itt nem, de a szomszédban járt mind a három: a német is, a muszka is, a magyar is."
Az ősi lakot még a nagyapja építette Mindenváró Ádám úrnak, s azóta egy téglát nem ragasztottak ahhoz. Földszinti volt; a lépcsőjárás nagy kényelmetlenség. A teteje zsindellyel fedve, s a zsindelyen fölül még nádtetőzet; nem azon célból, hogy a zsindely meg legyen óva, hanem avégett, hogy télen át a szőlő s némely eltett gyümölcs szépen megmarad a meleg tetőzet alatt. A ház alatt a pince, hármas osztállyal: külön a bornak, a zöldségnek, külön a jégveremnek. A keleti és nyugati oldalon oszlopos tornácok bőrpamlagokkal, mikben válogatni lehet aszerint, ahogy a szél fú. Az egész házban legnagyobb lakosztály a konyha.
Ilyen konyhát a mostani takaréktűzhelyes korszakban ritka helyen találni már, nagy, nyitott tűzhelyével, melyen felyül is ég tűz, alul is ég tűz; felyül főznek, alul kalácsot sütnek. A pattogó hasábok közül emelkedik ki a sokhorgú vaskutya, az tartja az egyik végét a nyársnak, amire felhúzva forog a piruló kan pulyka, keresztülütve a nyílforma lúdlelkével; a forgató gépet egy béresgyerek helyettesíti. A tűz körül rotyogó fazikak, félig letakarva mázos cserépfedőkkel.
A lángtól félrevonva egy háromszög vaslábakon, azon egy lapos cserépedény, az betakarva pléhfedővel; a háromszög alja s a pléhfedő teteje megrakva parázzsal, abban a cserépedényben bizonyosan a társa sül annak a rétesnek, amit ott a nagy, kihúzott asztalon most nyújtanak vékonyra; két leány kétfelül egy ökölnyi tésztát olyan szélesre elnyújtva, mint maga az abrosz, hogy azt egy római Messalina, mint tunika vitreát, lepelnek fölvehetné; Lapponiában pedig ablakokat csinálhatnának belőle. Azt pedig Magyarországon meghintik tejfellel, mandulával, mazsolaszőlővel, aztán összecsavargatják, spanyol inkvizítori rafinériával lassú tűzön megpirítják, s szánakoznak a barbár népeken, akik ezt nem ismerik.
Más fehérnép ezalatt a tűzhely alatti kemence agyagtévőjét rakja körül a kihúzott parázzsal, ott benn magasra kelt kalácsok sülnek; meg másik görbe késsel gömbölyű fatálon apróz valami húst, aminek a bátyját már befojtogatták káposztalevélbe, s az már kibeszéli, milyen idő van ott a fazékban, nagyokat pöffenve a cserépfedő alól, míg emez meg kolbásznemű transzfigurációra vár. Valami hasznavehetetlen fickó a konyhaajtóban nagy lomhán tör nagy vassulyokkal nagy vasmozsárban valamit, alkalmasint borsot, mert nagyon fintorgatja tőle a pofáját. Egy ványadt szobalyány rézsodrony virgáccsal kasztigál egy cinmedencében hófehér tojáshabot, amiből felfújt lesz, cukros levegő. Maga a főszakácsné pedig mindenütt sürög-forog, vezényli a koncertet; megöntözi zsírral a piruló pulykát, mi alátett serpenyőbe csorog vissza; meghinti a rétestésztát elébb a szárazzal, azután a fluidummal; belekóstol a forró ételekbe fa főzőkanállal, megítéli, mi kell még beléjük, s parancsol bors- és sótartóval, paprikás döbözzel, szerecsendióval; megnyittatja a kemencét, megvizsgálja a piruló kalácsokat; ellenőrzi a rétest, beleszurkál a lapátvégű villával a sistergő hurkafélébe; válogat a mindenféle cifra réz, bádog, fa műszerek között, gyakorlatba véve fánkmetszőt, derelyesarkantyút, cifra pacalvágót, molnárostyasütőt; dolgot ád tepsinek, üstnek, vaskondérnak, tanítja spékelni a szobaleányt, üldözi tormareszeléshez a visszafelelgető kuktát; s bevezeti kegyesen a dorongosfánk-forgatás titkaiba a hajdúnét. Közbe pedig levesbe való tésztát metél roppant öreg késsel, oly finomra, mint a cérnaszál, s oly sebesen, mint a gőzgép. Az ember bámulja, hogy nem vágja oda a körmét. Néha a hajdú is megjelenik, kinek az a kötelessége, hogy bort hozzon; a pecsenyemártáshoz vereset, a habléhez fehéret, s a sülteket művészien feltrancsírozza.
Talán vendégeket várnak a háznál?
Meglehet, hogy jön valaki. Tízet lehet egyre fogadni, hogy a jó asztal megtiszteletlen nem marad; azonban ha nem jön is senki, nem vész kárba az, ami jó. Mindenváró úr és életpárja jó étvággyal vannak megáldva. Még a tisztelendő úr is bizonyos. A jó asztal szégyent sohasem vall. Így megy ez itt mindennap!
Azután mért is ne menne? Az embernek az a magáé, amit megeszik. A többi mind csak illúzió. "Étel, ital, álom. Boldogít e három." Ez is régi aranymondat. A jó evés a legjobb mulatság; a jó étvágy a reménynek legboldogítóbb faja, s a jóllakott gyomor a legmegnyugtatóbb emléke egy bevégzett jó cselekedetnek. A megrakott asztal az egyedüli látvány, mit az emberektől irigyelhetnek az angyalok, kik mint tudva van, sohasem esznek. Még dicsőség is van benne. Aki jó asztalt tart, ki másokat is szívesen lát, és maga is hozzálát, mindenki azt mondja róla, hogy derék ember, kedves ember, affábilis, respektábilis ember.
Maga és felesége gömbölyű, arcaik ragyognak; mindenki tudja, hogy boldog családi életet élnek. Magukon kívül senkire sincsen gondjuk. Mikor Tallérossy Zebulon sóhajtozva emlegeti, hogy hány leányát nem tudja férjhez adni, Mindenváróné asszonyság gondolja magában: "De jó, hogy leányom nincsen!" Mikor Szalmás uram agyarkodik a csavargó gézengúz fiára, ki megint elszökött az iskolából, Ádám úr arca ragyog e gondolattól: "De jó, hogy fiam nincs!"
Semmire gondjuk nincsen. Csupán a jól evésre. Ahhoz pedig itt van helyben minden.
Legszebb búzájuk terem, saját patakmalmuk megőrli. Maguké a regále, a mészárszék, ott is az ő marhájukat vágják, a baromfit megtermi az udvar. Zöldséget, gyümölcsöt ontanak a kertek; gazdag föld, még öntözni sem kell. Bort ád a szőlőhegy, finom szilvapálinkát a szilvás; a savanyúvíz ott fakad a hegy tövében. A kondát felneveli a bükkerdő ingyen, még vadpecsenyét is ad, csak ki kell fáradni az őzért. Az senkié, mindenkié, az országé. A termés mindig több, mint amennyire szükség van. Még harmadévi búza is van a magtárban, s háromévi gyapjú hever a padlásokon. Mindig pénzt ér az. Pénzre pedig szükség nincsen soha. Mire kellene az? Cifraságra? Az asszonyság nem szeret öltözködni, mert azt a termete meg nem szíveli. Ádám úr pedig éppen nem tűrhet magán más ruhát, mint amibe már jól beleviselte magát, más karszéket, mint amit már jól kiült magának. Utazni sehova sem szoktak; nincs az a kényelem sehol, ami otthon. Kártyázni szokott Ádám úr a tisztelendővel, de csak krétára; minek volna egymás pénzét elnyerni? Aztán mit is csinálna a pénzzel? Ha megtudnák, hogy pénzt tart otthon, még kirabolnák érte; így pedig jöhet Sobri, amikor akar, még az ajtót sem találja zárva; enni-inni kap, amennyit tetszik; de pénzt nem talál varázspálcával sem. Kölcsön sem volna érdemes a pénzt adni, mert a kamatot nem fizetné az adós; perlekedni pedig egészségtelen dolog.
Közügy, ország dolga, vármegyei história Ádám urat nem érdekli.
"Bolondság! Ugyan minek törik olyan nagyon magukat az emberek? Azért a kis hivatalért? Nem minden ember jobban megélhetne, ha otthon maradna gazdálkodni, mint hogy egész életében a várost járja?"
A gazdálkodása Ádám úrnak pedig abból állt, hogy megnézte a vetést, mikor zöld volt, megnézte, mikor sárga volt; s meglőtte benne a fürjet, ha kapóra jött.
Neki nem kellett hivatal soha; nem szerette, ha azt kívánták tőle, hogy ő parancsoljon valakinek; azt pedig, hogy neki parancsoljon más, éppen nem szerette.
Miatta lehetett a járásnak rossz szolgabírája, ő nem pörlekedett előtte; lehetett a megyének adminisztrátora vagy főispánja; ő nem ütött pártot sem ellene, sem mellette; lehetett az országnak dicasterialis kormánya vagy felelős minisztériuma, az az ő concoctióját semmiképpen nem zavarta.
Nem szokott vitatkozni senkivel. Ha a vendégei különböző nézetek mellett az ő asztalánál vitába keveredtek, azt mondta nekik: "Ne bolondozzatok, urak, úgyis rövid az élet; inkább igyatok!"
Újságot egyáltalában nem hordatott. Azt mondta, hogy nem lehet megérteni, oly cifra stílusban írnak, s azonfelyül olyan érthetetlen dolgokrul, amikhez neki semmi köze.
Az új korszak vívmányait észre sem vette. Se nem vesztett, se nem nyert velük. Nem voltak jobbágyai.
Mikor aztán kiütött a belháború, azt mondta rá: "Bolondság! Minek öljük egymást? Úgyis kevesen vagyunk."
Hogy valamiképp érdekelve lehessen ebben a háborúban, azt nem találta sehogy indikálva. Faluja be volt ékelve egy völgybe, melyhez félnapi járással lehetett jutni igen rossz utakon vagy pedig két hegyháton keresztül, elátkozott hegyi ösvényeken. Ő nem eshetik útjába semmi hadviselő félnek. Helyébe pedig ugyan nem fog menni egyiknek sem; miatta ugyan dobolhatnak, trombitálhatnak körös-körül az egész országban. Ő nem hall abból semmit. Hogy mi lesz a végkimenetele a tusának, azzal sem gondol. Majd kibékülnek, akik összevesztek, elébb-utóbb; ha pedig ki nem békülnek, ők lássák, hogy mire mennek vele. Az ember a délutáni álmát csak nem ronthatja el azért, hogy efölött szomorkodjék!
Egy zord téli napon, amikor már csakugyan nem várna vendéget az ember, egy viaszkosvászon fedelű szekér hajtat be Mindenváró úr nyitott kapuján, s annak egyik leffentyűje alól, háttal kifelé mászva, előbújik Tallérossy Zebulon barátunk.
A háznál régi jó ismerős; úr és asszonyság szívesen látja az érkezőt. Ez aztán a kedves vendég, aki ilyenkor jő! A háziasszony alig leli helyét. Zebulon komája. Valamennyi leányának mind ő a keresztanyja.
- Hozta isten, kedves komámuram! Ugyan minek köszönhetjük ezt a mostani szerencsét?
- Hát csak elgyüttem meglátogatni kedves komámasszonyt, ha ki nem veri engem innen.
Az asszonyság meg akart felelni a nagy mondásra:
- Akkor itt nyaral, komámuram.
- No, hát itt nyaralok, komámasszony.
- De hátha szaván fogom?
- No, hát fogja szavamon.
- Kezet rá!
- Itt a kezem.
- Eb, aki meg nem állja.
- Nocsak, ha kergeti, se megyek el innen az idén. Amit mondtam, megmondtam.
- No, asszony, elég volt a tréfábul! - szólt bele Ádám úr. Most pedig láss komoly dolog után. Komám útról jön, megfázott; hol a szilvórium? Aztán láss hozzá, hogy jókor legyen az ebéd.
Az asszonyság sietett rendeleteket adni a cselédségnek; alig húzta ki a szobábul a lábát, midőn Zebulon mosolygó arca egyszerre torzonborz komolyságra vált; félve tekintett körül, azután megfogta Ádám úr gallérját, mintha attul félne, hogy az esik el ijedtében, suttogva monda neki:
- Jaj, bár tréfa volna, kedves baratocskam; de nem akartam beszélni coram femina, én csakugyan itt maradok, amíg csak maradhatok.
Ádám úr csak mégsem ijedt meg Zebulon titokteljes arckifejezésétől.
- Vigem van! Meg vagyok lűve! - magyarázá Zebulon tovább a dolgot. - Odavan nekem.
- De hát mi bajod, öreg?
Zebulon szája elé tette a kezét.
- Üldözi engemet nímet...
- Csak az a baj? Csigavér! Azt hittem, megégtél. Hát mért üldöz?
- Hja, baratocskam, nagy dolgot cselekedtem. Én vezettem hadsereget kassai ütközetben. No, nem elölrül vezettem, csak hátulról vezettem. Mégis majd meglűtek. Egy éjjel mindig lűtek utánam. Soha iletemben nem hittem, hogy olyan vadászaton legyek, ahol én leszek nyúl. Elfogták tülem bundát, elfogták szekeret: nem megmenekültem egyebet magammal, mint éjjeli papucsot. Még csak lilekzetet venni sem nem megálltam hazáig. Gondoltam, no marmost ithon vagyok. Szipen otthon! Amint belipek udvarra, szalad elejbem Karika leanyom, és kitaszigal szilvasba: "Az istenirt, apuska, hol jársz itt? Ipen most vannak itten svalizsirek, keresik tigedet; ha megfogják, megölik, megvasalják. Szalagy innen!" Utcu neki! Nekem se kelete töb! Vesd el magad. Kaptam nyakamba tarisznyát; ugrotam keresztül saját tulajdon kerítísemen. Szaladtam erdőbe, elbujtam miszígető kemencibe; ot meglapultam, míg Karika utanom küldi szekeret; ot kipemet bemazoltam elíb mésszel fehírre, aztán korommal feketire, hogy ram ne ismerjenek. Harom nap ki nem tutam szakalombul mosnyi fehíret, feketit; olyan voltam, mint ördög.
Ádám úr az oldalait fogta a tenyereivel, úgy kacagott e szomorú történeten.
Mikor az asszonyság az ószilvóriummal s a friss, puha kaláccsal visszajött, azt hitte, hogy valami jó adomákat mond Zebulon koma, azon nevetnek.
- Mi az a jó? Nekem is adjanak belőle!
- Ej, nem asszonynak való ezt hallani! - utasítá el Ádám úr. - Pajkos dolgokat beszél Zebulon koma.
- Ej, mindig is olyan dolgokat beszéltek ti férfiak egymás között, mikor magatokra maradtok - pirongatá őket a szemérmes úrhölgy.
Sietett aztán őket magukra hagyni, nehogy valami csintalanság az ő füleit is megüsse.
- De szomoru dolog ez, kedves baratocskam - folytatá Zebulon -; hallgasd tovab csak!
- Elébb igyunk egyet ebből a jó szilvóriumból. Ez jó búfelejtető. Nincs ennél jobb orvosság a világon.
Zebulonnak nem kellett nagy biztatás; hanem azért tudta ő a kaláccsal teletömött száján keresztül is folytatni a szomorú történetet.
- Elfutottam mig azon ijcaka szekiren ismerös baratomhoz szomszid faluba. Ot alig megpihentem, ram talalta cserepár. Baratom hirtelen elbujtata engemet pincébe. Ot voltam két nap, két icaka befenekelve huszonnigy akos hordóba. Csak úgy adogatak be nekem itelt, italt spundlochon, míg cserepár nem mente odáb.
S még azt pretendálta Zebulon, hogy Ádám komája hanyatt ne vesse magát kacagtában a pamlagon, mikor ezt nagy keservesen előadja.
- De nem nevetni való ez, kedves baratocskam, csak meggondold: kétszer huszonnigy oraig ülnyi hordoba is rettegnyi: jaj, ha csapra ütnek!
Ennek a körülménynek meggondolása még kevésbé volt képes Ádám úr kedélyét a tárgyhoz mért komolyságra hangolni.
- Gyere, öreg, gyújtsunk rá! Így majd sokkal könnyebben megy a diskurzus. Fáin jó verpeléti van a döbözben.
S azzal bedugta a saját száját és a vendégeét is egy finom meggyfa pipaszár lúdtoll szopókájával, melynek másik vége selmeci dohányégető cserépkatlanba szolgált: vulgo pipa.
Zebulon úr foga közé vette a klarinétot, melyből hang helyett füstöt eregetnek, meggyújtotta a gyertyánál a fidibuszt, mit az ott heverő Calepinusbul hasított ki recenter, s aztán az égő fidibuszt a pipa szárán szétverve, nagy füstgomolyt fújt a fellegekbe, s felhúzott fél szemöldökével utánapillantva, nagy keservesen folytatá:
- Hordóba laknyi még csak hagyján. A csak tréfa. Diogenes izs megtette aztat. De mi következte aztan. Baratom, ki elbujtatot nekem, mikor elmentek tüle cserepárok, aszondot: baratom Zebulon, te it nem maradhatod magadat; magamra izs hozod szerencsitlensiget; neked kel magadat kiadnyi inkognito, hogy rad ne talalyanak. Magam izs job szeretem aztat. Inkab inkognito szabadon, mind hordoba pleno titulo. Hat akor felöltöztete engemet napszamos ruhába, is elvite hatmérföldnyire palinkafőző arendashoz, ahun beszegödtete engem napszamosnak. No mar it csak jo lesz; mert senki se nem ismerheti ram. Jol van. Is én ot hordtam regel nigy oratul este hét oraig moslikos rocskát, is etetem göbölyöket, is targoncaztam malatat, is jartam nyakig disznosagban, mint valami diszno, hogy utolyara magam izs azt hitem, hogy vagyok diszno.
Ádám úr összeharapdálta pipája szopókáját kínjában; nagyon nevethetnéke volt, de félt, hogy Zebulon megharagszik; hát inkább elfordította a fejét.
- De mar ki nem altam tovab napszamos iletet. Eszembe jutota, hogy elgyüvök ide tehozad. De hogyan? Mikor mesze van. Mindenüt katona, mindenüt nímet! Hat ecer odavetödi magat derik becsületes zsido kocsmaros egy lovas szekeren; vele van öreg zsidó aszony felesig, kicsi gyerekel. Szegin zsido. Tizenkilencedik leanyat szoptatot felesig. Anak felfedeztem qui pro quot. Igirtem neki mindent; azonfelyül öt forintot, ha nimeten keresztülszökteti engem tehozzádig. Aszonta, bizam csak rá. Masnap felpakolta szekerire, is elszökte velem moslikgyarbul. Aszonta, ne filyek semmit. De migizs csak filtem. Utolyara zsido aszony megszanta nekem. Ram ata ruhajat, felöltöztete zsido aszonynak, szipen; is mikor gyüte rank szemközt svalizsér, cserepar, odaata kis zsido gyereket ölembe, hogy szoptasam keblemen; hogy meglegyen illuzio. Így kijacotam nimetet.
De már nem volt semmi földi hatalom, mely Ádám úr száját meg tudta volna őrizni, hogy a pipa ki ne hulljon belőle, s behemóti kacagásra ne nyíljanak szét torkának minden apertúrái.
- Jaj de nagy bolond vagy te, Zebulon! Mintha látnálak, hogy szorongattad anyai kebledhez azt a kis zsidó gyereket! Úhhahaha! Ne beszélj már több szomorú történetet, mert kidűl az oldalam a röhögéstül.
Utóbb még magára Zebulonra is elragadt házigazdájának derültsége.
- No de most már jó helyen vagy, koma! - vigasztalá őt Ádám úr. - Itt ellehetsz az ítéletnapig; itt tudom, hogy nem keres senki; mert ez a falu, ahol én lakom, még a mappára sincs feltéve.
- Igazán? - kapott ezen a szón Zebulon.
- Uccse mondom. Csak azért vettem egyszer mappát, hogy megbizonyodjam felőle, hogy az én falumat még a mappacsináló sem ismerte.
Mindjárt elő is kereste Ádám úr valahonnan a máglyára ítélt könyvek közül, mik lassú fidibuszhalállal enyésznek el csendesen, azt a sok rétbe hajtogatott térképet, melyet kiterítvén az asztalra, nagy kereséssel rátalált benne a megye székvárosára.
- No látod; itt a város, itt a szomszéd falu, itt a másik falu, itt a harmadik falu; ez a két szőrös hernyóforma, ez a két hegy; ez a kis kukacforma, ez a patak; hanem a falu ki van felejtve belőle. Mink nem vagyunk sehol.
Ádám úr nagy önérzettel csapott a térképre. Nagyszerű öntudat oly faluban lakhatni, aminek a létezéséről a térkép nem ád tanúságot.
- Jaj, bárcsak a nimetnek is ilyen mappája volna! - sóhajta Zebulon.
- Ilyen van! - biztosítá őt Ádám úr némi indignációval afölött, hogy Zebulon elég együgyű azt képzelni, hogy egyik mappa nem olyan, mint a másik.
Miután már Zebulon rajta feküdt a mappán, elkezdé róla magyarázgatni komájának:
- No nizzed. Itt voltam táborban. Innen felszaladtam ide. Onnan leszaladtam amoda. Nagyot kanyarodtam erre. Itteneg vargabötűt csinyaltam fölfele. Úgy kerültem fel idaig.
Furcsa cikcakk utazás volt biz az.
Ádám úr mégis kíváncsi volt egyre-másra.
- Hát aztán egészen széjjelverték a magyar sereget?
- Nem szilyel; de szerteszilyel. Akinek lova volt, az elfuthatott. De aki gyalog maradt, azt utolirtek. Olyan ágyukkal lűtte Schlik, hogy engem csak hangja ütötte hátba ágyunak, s elöl az órám üvegje eltörte ütistül. De nem tréfa az, kirlek!
- De hátha még másutt is van magyar sereg, amelyik megint felülkerekedik? - szólt Ádám úr, új pipára töltve.
- Deiszen ha van is, elment annak kedve hadakozástul. Veheti példát magának mi cladesünkből. Arul neked, kedves baratom, nincsen fogalma: micsoda erővel gyünnek ellenünk! Minden nímetnek kétakora lova van, mint minekünk; minden katonanak az eleje vas, a hatuja vas, a közepe nímet. Az agyujának a hangja harom olyan messzire elmegy, mint maga a golyobis. Aztán mennyien vannak? Sokan! Nekem egisz iletemre elig lenne az a pinz, amit csak egy nap verpflegskommissär katonaknak elfelejt kifizetni. Osztán milyen generalisaik vannak! Aki minket megverte, csak fél szemivel nézi, másikat beköti. Hát még ha olyat küldenek ránk, aki mind a két szemit kinyitja! Aj, vigünk van nekünk örökre. Jojcakat! Servus. Agyiő.
Ádám úr vállat vont.
- Hát biz arról ki tehet? Majd csak elmúlik ez is.
- Elmúlik, elmúlik. De hát én hová múlok?
- Mondtam már. Itt maradsz nálam az ítéletnapig.
- Igen izs! A haditörvinszéki itéletnapig.
Ádám úr mosolyra csucsorított ajkkal szítta meg a pipaszopókáját.
- Bakatella dolog. Hiszen nem tettél te semmit.
- Az igaz, de ott voltam mindenütt.
- Eltagadod. Én adok neked bizonyítványt, hogy itt voltál nálam az egész idő alatt; betegen feküdtél.
- Nem ir semmit! Ott van kinevezis Közlönybe! Ott van számadás kezükbe. Látnak belüle, hogy én voltam totumfac! S úgy elitilnek, joban se kel.
- Megapelláljuk!
- Van is hova pokolba! Nincs ott septemviralis tábla.
- Már mindhiába. Azért előre csak fel nem akasztjuk magunkat.
- Hiszen én nem teszem azt meg magamnak; de attul filek, hogy más teszi azt meg nekem. Az most hamar megy, barátom!
Már erre nem tudott neki Ádám úr más vigasztalást mondani, mint azt, hogy "oda is ember kell".
- De én szeretnim nem lenni olyan ember, aki oda kell! - Azután nagy siránk hangon folytatá: - Hiszen ha úgy meg lehetne alkudni nimettel, hogy mennyit vállalok el büntetisbe; nem mondom, hogy úgy két-három esztendőcskét könnyü vasba, vagy akár anélkül, el nem fogadnám magamnak. Kivált, ha botot nem kell kapni.
Szegény Zebulon úgy meg volt szontyolodva, hogy mint azilumra gondolt a Neugebäud udvarára, ahol olyan jóleshetik a biztos ellátás alatt levő raboknak a vizes lajtot a kúthoz vontatni, s nem rettegni többé az üldöztetéstől.
Odavolt a rettegéstől egészen, s nagy reszketőt sóhajtott, arra kérvén komája urát, engedje meg neki, hadd szegezze fel a pipázószoba ajtajára azt a mappát, hogy onnan tanulmányozhassa folyton-folyvást, merre lehet megszökni, ha szökni kell.
Ádám úr adott neki szeget meg kalapácsot; hát szegezze ki a mappát az ajtóra.
Zebulon alig ütötte bele az első szeget az ajtóba, amint azon tapasztalatra jött, hogy már ő akárkit indul el megütni, az őtet mind visszaüti, még az ajtó is. Valaki nyitotta azt kívülről, s jó, hogy be nem törte az orrát Zebulonnak.
Hanem az ijedség csak azután következett, mikor meglátta azt a valakit, aki az ajtón belép.
Szalmás uram volt az.
Mindenváró Ádám nem tartotta szükségesnek komáját eleve értesíteni afelől, hogy még egy vendég van a háznál. Az is régi ismerős. Az is menekült. Az is a nyakát félti. Csakhogy Szalmás uram a hegyek másik oldaláról jön, ahol a magyar seregek táboroznak. Őtet azok kergették meg mint az ellenfél megbízottját. És Szalmás éppen oly rémülettel magyarázta el egy nappal elébb Ádám úrnak, hogy milyen vége van mindennek. A lázadók seregei úgy teremnek, mint a gomba; az ő fejének nincs már hol maradása. Ahol megkapják, mindjárt főbe lövik; pedig ő egy légynek sem vétett.
S most ez a két menekült férfiú egyszerre egy orrnyi távolságra állt egymással szemközt. Mind a kettő azt hitte, hogy a másik azért jött ide, hogy őtet itt elfogja.
A legutolsó találkozásuk óta úgy ismerték egymást, mint akik választottak sorsuk dolgában. Egyik a jobbat, másik a balt. Ők ellenségek lettek.
Tallérossy Zebulon világosan azt hitte, hogy az az ütés, melyet arcának promontóriumára kapott az ajtótul, szándékos orgyilkos merénylet volt Szalmás részéről; míg Szalmás ijedt arculata azon balítéletet fejezte ki, hogy ez a Zebulon most azzal a kalapáccsal azért állt az ajtó mögé, hogy őt jól fejbe üsse.
Ádám úr pedig semmit sem akart észrevenni e kettős ijedelemből. Nagy vendéglátó barátsággal invitálta Szalmást a pálinkához.
- No, öcsém, Szalmás! Tartson velünk! Egy kis jó papramorgót ebben a csúnya időben.
Szalmás az asztal felé oldalgott; de addig csak nem mert a likőrrel töltött kupicához nyúlni, míg azt nem látta, hogy Zebulon leteszi kezéből a kalapácsot. Hanem azért mégis, amint a szilvalét kihörpölte, a szeme a pohár karimáján keresztül folyvást a Zebulon mozdulatait leste nagy gyanakodva.
Zebulon nem szegezte már a mappát az ajtóra; inkább odaterítette megint az asztalra. Szalmás láttára valami csodás átalakulás történt vele. Féltében vitéz lett.
Mintha legkisebbet sem törődnék egy új ismerős megjelenésével, ott vette fel a diskurzus fonalát, ahol elhagyta. Csakhogy most a csúnya lamentálás helyett elkezdett még csúnyábbul blaguírozni. Hencegett, mint egy hazaszabadult obsitos.
- Hja, bizon, kedves barátom, ahogy mondtam; most már fordult a kocka; kik voltunk alul, vagyunk felyül. Hortobágyon áll kétszázharminchatezer- kilencszáz emberünk; harmincháromezer lovas, nyolcszázötven ágyúval; mikor az kigyün, csak úgy fog Windischgraetzet lesöpörni mappárul. Volt, nincs.
Szalmás leült az ablakzsámolyra, s ott oly kicsinyre húzta magát össze, amilyenné csak lehetett. Dehogy szólt volna valamit.
Zebulont elragadta az első siker.
- Huszonhatezer fogoly van már ellensigtül mieink keziben; közötte háromszáz stabalis tiszt, közötte tizennyolc generális. Megmondta magyar fővezér, ha egynek miközülünk, olyan úrnak, mint én, ellensig csak egy haja szálát meggörbíti, azért kétszeresen fog revansot csinálni.
Ezt Ádám úr világosan akarta detaillíroztatni.
- Már hogyan, Zebulon? Minden hajad száláért két fogoly generalisnak húzhatja ki egy haja szálát, vagy egy generálisnak kettőt?
- Az úgy van - folytatá Zebulon, folyvást vad szemeket vetve a félreült Szalmásra. - Az én fejem asszekurálva van duplán. Ki ahhoz merne nyúlni, hetedíziglen minden famíliája ló farkára köttetik.
- Akkor nem szeretnék borbélyod lenni - monda Ádám úr.
De Szalmás uram nem szólt semmit. Az meg volt némulva.
Zebulont pedig éppen az ejté kétségbe, hogy mért nem szólal meg ez az ember. Ez valami rosszban töri a fejét!
Csak azért mondott olyan nagyokat, hogy majd arra csak tesz valami ellenvetést; nem az; ellenmondás nélkül fogadta Zebulon adatait.
Egyenesen hozzá beszélni nem akart Zebulon. Ez annyit tett volna, hogy "prodit metum". Neki mutatnia sem szabad azt, hogy ez az ember őrá nézve valaki. Obskurus fickó! Egy falusi nótárius, korteskolompos. Hát aztán? Ha itt van, itt van. Ha köszön, szervusz neki.
Pedig úgy félt tőle, mint a sárkánytól.
E félelem hadvezetővé tette; odabökdösött az ujjával a kiterített mappára, s magyarázta rajta a pontokat.
- Itt állunk hatvanezren, itt állunk hetvenezren. Erre masírozik a gros, itten van a pivot. Innen debouchiroz az avantgarda, itt koncentráltatik a reserva. Itt találkozik valamennyi! Aki közbeszorul, az természetesen el van fogva.
Nem nézett utána senki. Jártathatta az ujjait Zebulon a térképén tetszése szerint, amerre akarta.
Az ebédre hívó szózat félbeszakítá stratégiai magyarázatait.
Hanem az úri asztalnál az a fátuma esett, hogy Szalmás éppen átellenébe jutott, s neki folytonosan orra előtt kellett azt az embert látni, akiről azt hiszi, hogy az ide azért jött, hogy őtet megfogja.
Zebulon nagyszerű volt az ebéd fölött.
Feladatul tűzte ki magának szomszédasszonyát, a házi úrnőt alaposan felvilágosítani a mostani hadjárat mibenléte felől.
- Amint már a komámnak is mondtam, én most éppen csak azért járok ezen a tájon, mert tízezer lovat kell vennem a hadsereg számára.
Az úrhölgy jó publikum volt, mindent elhitt.
- Az mind huszár alá kell?
- És ulánus alá. Hatezer lengyel gyütt át hozzánk; lengyel mind lovas; de lovat nem hozhatott magával, mert azt hegyen nem lehet keresztülhozni.
- Hát akkor sok pénze van komámnak.
No, ez veszedelmes állítás. Itt az erdő közepén! Ezt meg kell cáfolni.
- Pénzt nem hordom magammal. Az nem szokás. Minden pénz itt van zsebemben: egy plajbász. Ezzel a plajbásszal én utalványozhatom egymillió forintot. Arra nekem hatalmam van. Kasszánál kifizetik. Akinek én egy írást adom nevemmel, elmehet Konstantinápolyig.
Még nem is hazudott vele.
Hanem Szalmás lezárt nyelvét még ez a szó sem volt képes megoldani. Még evés közben is minden falat bekapása után bezárta a száját, úgy mammogott, nehogy Zebulon a szájába lásson.
- Akkor hát komám rettenetes nagy ember most - csodálkozék a háziasszony.
- Ohó! De micsoda ember vagyok én most! Ahol vagyok, ott minden embernek parancsolok. A főispánok nekem csak hajdúk, a miniszterek csak "te pajtás"! Ahova bemegyek, meghuznak harangot, is fehírbe öltöztetett kisasszonyok szórják elejbem koszorukat, is tartanak üdvözlő beszideket.
Semmi sem tanúsítja Mindenváró Ádám úrnak úgy egyfelől végtelen jószívű vendégszeretetét, valamint másfelől felyülmúlhatlan indolenciáját, mint annak a meggondolása, hogy ő mindezen bramarbasok alatt megállhatta, hogy meg ne kérdezze Zebulontul: "Hát a befenekelt hordóban kit etettek az akonán keresztül? S hát a kis zsidó gyerek mit beszélt az úton?"
Ádám úr evett, és hallgatta Zebulont egy elmosolyodás nélkül.
A háziasszonyságot talán pikírozta az, hogy Zebulon egyszerre ilyen nagy úr lett, s még ővele azt a tréfát űzi, hogy itt akar maradni a nyárig. Ilyen nagy ember, akire minden órában szüksége van az országnak. Azért is tette tán azt az észrevételt, hogy "de hátha legyőzik a hadsereget, s aztán akkor egyszerre vége lesz a nagy uraságnak".
- Legyőzik? - szólt Zebulon, széttekingetve a levegőben, s ott keresve azt a vakmerőt, aki ezt tenni merné. - De ki győzne le? Is ha legyőzne valaki, itt van török, mingyárt segitsigünkre gyün százhatvanezer emberrel; ott van anglus egisz hadiflottával Duna-torkolatnál; onnan felgyün lapos hajókkal, kikbül hajigálja bombát. Ha az nem elig, ott talian; ha az sem elig, megindul Ledru Rollin Franciaországból háromszázezer emberrel, is mindent letipor. Mind az egész világ a mi ríszünkön van. A muszka? Meg se meri moccani magát barlangjában. Örül neki, ha nem bántunk őtet.
Ebéd vége felé már az egész európai koalíciót összeállította Zebulon.
Szalmás még arra is néma maradt.
Pedig azt is megmagyarázta Zebulon, hogy akkor aztán mi lesz a világból. A hű hazafiak hogy kapnak kitüntetéseket, magas rangot; az olyan árulók, incselkedők pedig, kik az ellenséggel cimboráztak, kik áskálódtak, leskelődtek, árulkodtak (mindez éles oldalpillantásokkal Szalmásra), azok majd megkapják érdemlett jutalmukat, ami rájok nézve nem lesz örvendetes.
Szalmás csak mindig hallgatott. Mindenváró Ádám pedig nem szólt.
A hallgatás és a nem szólás két különböző dolog.
A hallgatás malícia, a nem szólás bonhomia.
Hogy csak egy példát hozzak fel rá; tessék összehasonlítani egy minisztert, aki hallgat, mikor interpellálják, és egy képviselőt, aki nem beszél, mikor rá kerül a szólás sorja.
Szalmás hallgatása jelenthette azt, hogy "kerülj csak a kezemre!"; míg Mindenváró nem szólásának az volt az értelme, hogy nem kell mindent minden embernek az orrára kötni.
Délután a pipatóriumban s estve a vacsoránál még mindig folytatta Zebulon a gasconade-okat, anélkül hogy ellenlábasát beleszólásra bírta volna ingerelni.
Ádám urat mulattatta ez nagyon.
Jól megvacsorálván aztán álomnak bocsáták egymást; Zebulon még a szobából kimenet is fenyegetőzött; úgy látszik, kissé kapatos volt; a hajdú vezette szobájáig, s segített lehúzni a csizmáit, miket azonban Zebulon nem engedett neki kivinni suvikszolás végett; csak hagyja ottan. A hajdú aztán lefekteté, betakarva a jó meleg dunnával, melynek láttára az egyszeri angol traveller, ki először élvezé a magyar vendégszeretetet, azt mondá a lefektető inasnak: "Ugyan kérem, küldje hamar azt a másik gentlemant is, aki rajtam fog aludni, mert alhatnám!" Azt hitte a dunnáról, amivel betakarták, hogy az madrác, amire még egy másik úr fog feküdni, s hogy nálunk úgy alusznak rétegbe rakva; aki legalul esik, azé a belle étage.
Reggel aztán kiderült, hogy miért nem engedte Zebulon a csizmáját éjszakára kivitetni.
A reggeli már régen készen volt, az asszonyság évelődött, hogy mégsem keltek fel a vendégek; de soká alusznak; a tejszín mind megrökönyödik; Ádám úr is morgolódott, s türelmetlenségében három szelet sonkának járt végére; utoljára beküldték a hajdút a vendég urak szobájába, hogy keltse fel őket, és mondja meg nekik, hogy már készen várja a reggeli.
A hajdú nagy meredt pofával jött vissza.
- Nincsenek azok a vendég urak sehol.
- Nincsenek sehol?
- Nincsenek azok. Még csak le sincs fekve az ágyuk.
De már ezt a csudát Ádám úrnak magának is helyszínelni kellett. Odament. A két vendégszoba egy folyosóval elválasztva, egymással átellenbe nyílt. Először is Zebulon szobájába ment be.
- Ahun van ni! Az ablak is nyitva - tevé észrevételét a hajdú.
Biz az tárva volt.
Az asztalon pedig volt egy levél plajbásszal írva. Azt Zebulon írta Ádám úrhoz.
Ádám úr ezt olvasá belőle:
Kedves baratom. Én itt egy éjjel sem maradok tovább. Ez a gyilkos Szalmás engem el akarja fogni; ki akarja fejemet szolgáltatni. Ismerek őtet! Veszem nyakamba erdőt. Isten megálgya tigedet, felesigedet. Én tartozok hazanak iletemel; szaladok.
A biz elugrott.
Onnan az átelleni szobába nézett be Ádám úr. Ott is nyitva volt az ablak. Az asztalra volt valami írva krétával; hanem ismét le lett törülve, mintha megbánta volna a nyilatkozó, hogy írást hagyott maga után.
Semmi kétség, hogy Szalmás meg Zebulontól féltében menekült az ablakon át.
Ádám úr egyet csóvált a fején.
- Ezek biz elszöktették egymást. Pedig olyan jól mulattunk. No, majd
jön más...
És ezzel be volt fejezve Ádám úr előtt ez a történet. Ő ugyan nem
indult el a menekülteket nyomozni erdőn-bokron keresztül. Különben
is ezóta hetedhét országon túl lehetnek.
De mi legyünk irgalmasabbak Zebulon iránt, s nézzünk utána, hol
szalad.
Éjnek éjszakáján, sötétben, hidegben az erdőnek vette útját, követve
egy barátságos hegyi patak útmutató folyását. Azt tudta régibb itt
jártából, hogy ahol az a patak ered, ott van egy odvas fa, abban
van egy szentkép, az némi részletes hitelben áll a környék előtt;
annálfogva ahhoz ismét egy gyalogút vezet a hegyek túlsó oldaláról,
azt a gyalogutat könnyű lesz megtalálni.
Nagy bátorság volt Zebulontul éjjel, sötétben, egyedül, fegyver,
pálca nélkül megindulni sétálni egy olyan rengeteg erdőben, amely
arról híres, hogy minden esztendőben levágják benne Ádám úrnak egypár
csikaját a farkasok.
De a félelem bátorrá tette. A nagyobb rémület a kisebbet elöli, mint
ahogy a varrótűvel megszúrt ujj fájdalma elenyészik, ha forró vízbe
dugják.
Szerencsésen rátalált a forrásra, nagyot ivott belőle a kalapja
karimájából; megtalálta a szentképpel felékesített odvas fát is,
arról ráakadt a hozzá vezető ösvényre, s aztán dicsérte magát, hogy
mégiscsak okos ember ő, milyen szépen el tudta intézni a menekülést
oly világos veszedelemből.
A hold világított az útjára valami keveset, különben sokszor nekiment
volna a fának.
Hajnal felé úgy kezdte tapasztalni, hogy nagyon meredekre visz fel
az út, jó lenne botot vágni, amire támaszkodjék. Kiválasztott egy
sugár mogyoróhajtást, s azt tollkésével lenyiszálta valahogy. Annak
a segélyével aztán könnyebben mászott fel a hegytetőre.
Lefelé már szelídebb munka a ballagás. Itt már vállára vetette a
botot, s a bot végére akasztotta az útitáskát.
Azután csak egy kicsit meg is virradt, s amint a fák között a
holdvilágot a napvilág kezdte felváltani, tünedezett Zebulon
kebléből az üldöztetéstől való félelem, hogy helyt adjon rögtön
nyomába következő másfajta aggodalomnak, melyet az erdők
elhagyatottságának ünnepélyes csendje szokott előidézni.
Ebben a nagy vadonban sok mindenféle állat lakhatik, amelynek a
becsületérzésében nem egészen lehet bízni.
Eszébe jutott Kisfaludy Sándorból az a vers, ahol az álremetével
szemközt jött egy farkas.
"S fogai közt fel a bércnek egy nagy halálfejet vitt."
Már ennél borzasztóbb találkozást csakugyan nem lehet képzelni.
Pedig a farkasok még most is foglalkoznak a kraniológiával.
Ha jól emlékszik rá, még az is következik abban a versben, hogy
a farkas ijedtében elejtette a koponyát, s az a remete lábaihoz
"a hegyen lekopogott".
Ez sem lehetett a legkellemetesebb találkozás!
Bárcsak már valami tisztásra vezetne ki ez az út.
Az a kívánsága is beteljesült. A hegyi út, amint a túlsó oldalon
leért a völgybe, egy másik út által lett keresztülszelve, mely a
túlsó völgyből más kerülőn vezetett ki. A keresztútnál volt egy kis
üres tér.
Amint Zebulon a maga útján kilép e gyepes irtványra, a túlsó oldali
bozótból egy rémkép bukkanik eléje.
Nem a farkas a halálfejjel, hanem egy ember a saját fejével. - Szalmás!
Egyszerre látják meg egymást mind a ketten.
A mohos pázsiton még lépteik hangja sem árulhatta el őket egymás előtt.
Zebulon átlátta, hogy sorsát hiába akarja kikerülni; a fátumnak
be kell teljesülni, nincs hova menekülnie többé. Ez az ember őtet
megkerülte, és most elfogja. És őnála semmiféle fegyver sincs egyéb,
mint egy tollkés, annak is beletört a hegye még a múltkor a profuntba,
míg ellenfele bizonyosan el van látva pisztolyokkal. Zebulon, add meg
magad!
Ezzel a rezignációval vevé le a botot a vállárul, leakasztva róla
a tarisznyáját, s elszánt lemondással lépett Szalmás felé, mintha
mondaná: "Itt a botom, nem védelmezem magamat."
Hanem amint elkezdett feléje lépegetni, akkor vette észre, hogy
hiszen az a Macbeth, s ő annak a Banquo szelleme. - Antipodese szemeit
elmeresztve, száját nyitva felejtve, a halálos ijedelem kifejezésével
állt előtte, mint akinek a lábai egyszerre gyökeret vertek a földbe.
Annak is pálca és tarisznya volt a kezében.
Zebulon most értette meg egyszerre a dolgot.
A helyzet komikus volt és fatális.
- Nono, Szalmás! Ne bolondozzunk egymással! Hiszen én nem akarom
magát bántani; maga se ne bántsa engem. Maga azt hiszi, hogy én
akarom elfogni magát; én meg azt hittem, hogy maga akarja elfogni
engem. Én szaladok maga elől, maga szalad énelülem, s megint csak
összehoz bennünket bolondos út. Jobb lesz, hogy értsük meg egymást.
Szalmás még most sem tudott szóhoz jutni. Nagyon megijeszthették
valahol másutt. Csak az álla mozgott, mintha magának beszélne valamit.
- Tudja, Szalmás - kérlelé őt Zebulon -, amit tegnap mondtam Ádámnak,
az csak mind tréfa volt. Nem kell elhinni. Nem bántok én senkit; csak
engem hagyjanak békit. Minek is bántanánk egymást mink ketten, régi
jó ismerősök? Maga is jó ember, én is jó ember vagyok. Inkább legyünk
egymásnak barátsággal. Maga odaát van "azoknál", én meg ideát vagyok
"ezeknél". Ha magának valami baja talál lenni ezeknél, én segíthetek
a maga baján. Ha pedig engem ér valami veszedelem azoknál, maga
segitheti énrajtam. Jó, ha az embernek jó barátjai vannak mindenütt.
Isten tudja, hogy lesz, mint lesz. Nem kell egészen elrontanunk rigi
barátságot. Én nem elrontottam. Hiszen talán még most is ott van
magánál Rideghváry baratomhoz írott levelem? No, csak vigye el neki,
és adja oda. Mondja meg neki, hogy köszöntetem. Erről a mai szcénárul
jó lesz, ha egyikünk se beszél. Kinevetnének rajtunk. Hat, ugye, nem
haragszunk egymásra, Szalmás? No, isten áldja meg magának. Mármost
csak azt mondjon meg, melyik úton fog maga menni. Mert tudja, én
magát nagyon szeretem; sokszor mondtam már, hát elhiheti - hanem
azért mégis -, nem szeretném, ha egy úton járnánk.
Szalmás még most sem szólt semmit. Tán fogadása tartja, vagy ijedtében
megnémult, mint Tigris Róbert menyasszonya; hanem amint megtudta, hogy
szabad az út, nagyot fohászkodott, s amelyiket közelebb találta, azon
megindult lefelé.
Képzelhetni aztán azt a boldogságot, mikor egyszer Zebulon a legelső
magyar katonával találkozik!
Nem svalizsér többé, nem ulánus, huszár az, aki fölveri a port az
úton.
Csak olyan parasztos huszár, kerek kalappal, melyen széles piros
szalagot visel, és tulipános szűrrel; de azért mégis huszár.
Azt majd leszedte a lováról örömében Zebulon. Kezet akart neki
csókolni.
- Barátom! Hazám fia! Megszabadítóm! Honnan jön?
- Innen a faluból - felel a megrohant vitéz.
- Van ott még több is?
- Hogyne. Az egész csapat.
- Micsoda csapat?
- No hát a Bendegúz-csapat.
- Bendegúz-csapat? Nekem is van egy leányom, akit Bendeguzellának
hínak. Szabadcsapat, ugye? Hát a többi sereg merre van?
- Az még a Tiszán túl van, és készülődik.
- Hát maguk mit csinálnak itten?
- A mi feladatunk az ellenséget nyugtalanítani és a pecsovicsokat
elfogdosni.
Az első esély Zebulont megszeppentette. Nem kereste ő az oroszlánt,
csak a nyomát.
- Hát van itt közel ellenség?
- Az nincs, de van pecsovics.
("No, egy ott szalad a másik úton az erdőben" - gondolá magában
Zebulon; de csak mégsem utasította a nyomába a lovast. Jószívű
ember volt Zebulon.)
- Hát nincs közel ellenség?
- Nincs kétnapi járóföldre.
- No, akkor én leülöm ide az útfélre, és kipihenek magamat. Magának
pedig, kedves barátom, itt van egy forint borravaló, menjen vissza
faluba, mondjon meg csapatvezér urának, hogy küldje értem szekeret.
Felfedezhetek magamat. Én vagyok az a kormánybiztos Tallérossy Zebulon,
akiről az volt a hír, hogy kassai csatában eleste, hogy ellensig
elfogta. Nem elestem, nem elfogtak. Szerencsésen keresztülvágtam
magamat egész armadián. Most itt vagyok, de lábamat már nem bírom,
mert sokat gyalogoltam. Hát küldjön értem szekeret. Majd itt megvárok.
A tulipános szűrű lovas átvette a forintot is, a megbízást is, s
visszanyargalt a faluba; míg Zebulon kikeresett magának egy szép
gyepes mezsgyét, s azon végigheveredve, kedvére kinyújtózta magát.
A küldönc csakugyan pontosan teljesíté a rábízottakat. Egy óra nem
telt bele, már látta őt Zebulon visszafelé jönni egy parasztszekér
kíséretében.
Egész rangbeli büszkeséggel kapaszkodott fel a saraglyába; ez hát
már olyan ország, ahol az ő parancsolatjára befognak a szekérbe!
Az úton aztán elmondatta magának a szekere mellett kocogó lovassal,
hogy mik történtek az ő távolléte alatt a túlsó oldalon.
Aj, de örült a jó meleg dicsekedésnek! Bizony jobban esett neki, mint
egy bunda.
- Hiszen urak vagyunk eszerint! Mit monta csapatvezér, mikor nevemet
meghallott?
A lovas mosolygott egy kicsit.
- Azt mondta a csapatvezér úr, hogy nagyon jól ismeri az urat. Tessék
hozzá szállni. Szívesen látja egy kis kollációzásra.
- Ah, nagy megtiszteltetés!
Zebulon kezdte magán helyregombolgatni a bekecszsinórokat, amik
nagyon összevissza voltak rendezve, egy gombbal alább mindenik. A
csizmák pedig igen dísztelen állapotban, az erdei sár minden színű
maradékával ellepve.
A kocsiülés szalmából volt. Zebulon egy csomó szalmát kihúzott, azt
csutakká csavarta, s elkezdte vele a csizmáit némileg szalonképessé
tisztogatni. Aközben a lovas úrral folytathatta a diskurzust:
- Őrnagy az a maga csapatvezére vagy kapitány?
- Úgy gondolom.
- (Mit gondolom?) Szabad becses nevit megkérdeznem?
- Boksa Gergely úr.
- Micsoda? Boksa Gergő? Ki volt énalattam ökörhajcsár.
Zebulon abbahagyta a csizmái tisztogatását.
("No, még azt sem hittem volna soha - gondolá magában Zebulon -,
hogy én tisztelkedni menjek valaha Boksa Gergőhöz!")
Hanem azután útközben lovas kísérője annyi csodadolgot összebeszélt
neki Boksa Gergő harci erényeiről: hány gulyáját elfogta az
ellenségnek, hány prófuntos szekerét elhajtatta, hány futárját
elcsípte - hogy utoljára Zebulon át kezdte látni, hogy biz az nem
lehetetlen, hogy ilyen háborús világban rangot kap az olyan ember,
kinek jó ökle van, ki jó lovas, és aki nem sajnálja a ruháját
összetépetni a heccben.
Azért is, a faluba érve, nem hajtatott egyenesen Boksa főhadiszállására,
hanem a fuvarosgazda udvarára, hogy már mégis azt a csizmát egy kicsit
kitakaríttatja.
Patent fénymáz a gazda házánál nem volt; hanem ahelyett megkenték
Zebulon csizmáit hájjal: az még jobb. E toalett alatt Zebulon
megalkudott a fuvarossal harminc forintba Debrecenig. Most már
tudta utazása célját. Az most a centrum: a főváros.
Azután hát csak elment Boksa Gergőhöz tisztelkedni.
Az érdemes vitéz úr szabadalmat kapott lovas gerillacsapatot
alakítani, tetszés szerinti ranggal. Ha akarja, kapitánynak
neveztetheti magát; és ha valaki őrnagynak találja szólítani,
azért sem haragszik meg.
Zebulon úr nagyon megváltozottnak találta régi ismerősét.
A viktóriadolmány, a rajthúzli ugyan még most is a legutóbbi
egyenruhája, melyben a nagy futás előtt látta, legfeljebb hogy a
könyökei foltosak s a térdei kopottak; hanem van ám gallérjára meg
a karmantyúira olyan széles újdonatúj aranypaszománt varrva, mint
a tenyerem.
Aztán belül is csak olyan volt Boksa Gergő; kopott daróc,
aranypaszománttal kisujtásozva.
Amint meglátta Zebulont, nyájas volt és leereszkedő, és kevély és
goromba vegyest.
Szívesen látta, de nem nagyon mutatta iránta való tiszteletét.
- Á! A tekintetes úr is megérkezett! Örülök, hogy van szerencsém!
Szívesen látom ma ebédre nálam. Másutt úgyse kapna. Tessék kényelembe
tenni magát.
És az egész elfogadás alatt ki sem vette a pipát a szájából.
Azt azonban szerette Zebulon, hogy nem nyújtotta kezét parolázásra.
Zebulon elfogadta a kínálást, és leült, mégpedig a pamlagra.
(Boksa Gergőnek volt annyi haditudománya, hogy az egyetlen úri
lakot választotta ki a faluban főhadiszállásnak.)
Aztán csak Zebulon is elővette a pipáját a zsebéből, hogy megmutassa
Boksának, hogy ő csak még most is urabb nálánál, s megtömvén azt
dohányzacskójábul, a régi familiáris fensőbbség hangján így szólt
hozzá:
- Ugyan, édes Gergő öcsém, adja nekem egy kis fidibuszt.
Kritikus egy felszólítás volt; egy aranygalléros úrnak azt mondani,
hogy adjon fidibuszt, a szolgálattétel hűbéri jelvényét. Ha megteszi,
elismeri a szuverenitást.
Boksa Gergő szívesen és gorombán kivett a belső zsebéből egy
nyomtatványt, s odaadá az egészet Zebulonnak.
- Itt van, tekintetes úr. El is olvashatja, aztán szakíthat belőle
fidibuszt, amennyit tetszik.
- Mi ez? Újság?
- Az hát. A Március! Most Debrecenben nyomják, onnan kapjuk.
- Ah, derék! - kapott rajta Zebulon. - Azóta sem olvastam újságot.
Legalább ebből megtudok, mi történik Debrecenben.
S azzal, anélkül, hogy elébb pipájára gyújtott volna, elkezdte a
kíváncsiság ragyogásával arcán mohón olvasni a megkapott újságot.
Hanem, amit abból olvasott, az lassankint letörülte arcáról a
ragyogást, s rajzolt helyébe megszeppenést oly vastagon, hogy
Boksa Gergőnek is feltűnt.
- Valami baj van, tekintetes úr?
- Nem szelel pipám - mondta Zebulon.
- Hiszen rá sem gyújtott még.
- Úgy igaz. - Azzal zsebébe dugta pipáját, s aztán leeresztve térdére
az olvasott hírlapot, sokáig bámult Boksa Gergőre, míg végre föl merte
neki azt a kérdést tenni, hogy "Ugyan, édes Boksa barátom, nem tudná
nekem megmondani, mi az a vésztörvény, mit olvasok ebben újságban;
mit hoztak abban országgyűlésben?"
- Ó, igenis tudom. Az olyan törvény, mely szerint hazaárulók és az
ellenséggel cimborálók vésztörvényszék elé állíttatnak.
- De hát mit értenek azalatt, hogy "hazaárulók"?
- No, hát például az olyan képviselőket, kik nem jöttek el a debreceni
országgyűlésre.
- De hátha akadályozva voltak? Már teszem föl magam is.
Boksa igen biztató modorban felelt:
- Hát hiszen aki nem jöhetett, purifikálhatja magát, a vésztörvényszék
ítélni fog fölötte, s ha igaza volt, fölmenti.
- No, köszönök alazatosan. Én azóta mindig szaladok, mint üldözött
nyúl hajtásban, bujkálom pincében, hordóban, mészkemencében, zsidó
asszony fejkötőjében, hordom moslikos dézsát napszámba, szenvedek
hazámért hideget, éhséget; s mikor megérkezem országgyűlésbe, akkor
fognak engemet nyakon, s állítanak vésztörvényszék elejbe. No, szip
dolog!
- Már ez pedig nem lehet másképp. Megmagyarázza ezt a Március jól.
Egyszer már keményen kell fogni ezeket a hazárulókat! Aki ma itt,
holnap amott!
- No, én egy óráig sem voltam amott - menté magát Zebulon.
- Aki csak beszédbe állt is az ellenséggel.
- No, én csak egy szót sem szólam vele. Ágyúlövésnél egyebet se nem
hallottam tőle. - Zebulon úgy védte már magát, mintha a törvényszék
előtt állna.
Boksa pedig annál jobban hepciáskodott.
- Vagy csak aki egy sor levelet írt is az ellenségnek, akármit.
No, már erre nem mondhatta Zebulon oly apodiktice, hogy "ezt se
nem tettem". Bizonyos Rideghvárynak írt bolondság bizonyos Szalmásnál
kissé nyomta a lelkét. No, de Szalmás ezóta már az óperencián is túl
van, s az a bizonyos levél rég elhasználódott már egyre-másra; nincs
mit aggódni miatta.
- Hja bizony, ilyen időben nem lehet kímélni az embereket - folytatá
Boksa Gergő kegyetlen dölyffel, s azt a bátorságot vette magának,
hogy leült Zebulon mellé a pamlagra, s egymásra vetette a lábait,
összefonta a mellén a karjait, úgy pöfékelt. - Ilyenkor nem ismerek
se jó pajtást, se nagy urat. S ha az édesapám fia volna is, aki áruló,
elcsípetem és felküldöm.
- Hova fel?
- Nagyváradra.
- Mi van Nagyváradon?
- A vésztörvényszék.
- Hát már van is?
- Van bizony, de nagyon van; és működik is.
- Is működik is? És ha maga Boksa megfog egyet, küldi oda?
- Küldöm én! Ha a szentek fia is! Elég jó pajtásom volt a Szalmás...
Zebulonban hűlni kezdett a vér erre a névre.
- De spion volt az ármányos. Megtudtam. Utána iramodtam.
- Hát maga kergette Szalmást? - Ez észrevételt szalasztá ki Zebulon a
száján, mire gyanús oldalpillantással monda Boksa:
- Hát tudja az úr, hogy én Szalmást kergettem?
- Nem, csak rosszul intonáltam hangsúlyt; kérdeztem, hogy kergette
kapitány úr (már kapitány úr!) Szalmást? Nem bánom én, csak kergessen
őtet tovább is.
- De már nem kergetem tovább.
- Miért nem?
- Mert már elcsíptem.
- Mikor?
- Ezelőtt egy órával. Éppen belém jött a nyavalyás, amint szökni akart
valahonnan.
Zebulon úgy érezte, mintha emelkednék alatta a pamlag.
- Is aztán mit csinálta Szalmással?
- Itt van a fáskamrába becsukva. Nagyon veszedelmes ember. Tömérdek
írás volt nála kabátjába, még a csizmatalpába is bevarrva. Én ott is
rátaláltam.
Zebulonnak úgy tetszett, mintha Boksa nagyon nézné az ő csizmáit is.
- Sok mindenféle urat kompromittáló írások voltak nála - folytatá
Boksa, fontos szemöldökrángatással.
Nojszen ez éppen elég volt Zebulonnak; vésztörvényszék, ellenségnek
írott levél, Debrecen, Nagyvárad, Szalmás, Boksa, golyó és lőpor.
Azt mondta Boksának, hogy engedelmet kér az őrnagy úrtól, egy kicsit
hazamegy a szállására, más csizmát húz, mert ez nagyon szorít.
Igaz is, hogy szorította, mégpedig a torka körül, ti. Zebulon torka
körül; hanem az nem igaz, hogy Zebulonnak más csizmája lett volna.
- Fogjon bácsi, rögtön, és vigyen innen engemet - monda a fuvarosának,
amint megérkezett hozzá.
- S hová vigyem az urat?
- Nem bánom én, akárhová, csak Debrecenbe nem.
De már mégis annyit szeretett a fuvaros megtudni, hogy aláfelé vagy
fölfelé induljon-e meg Zebulon úrral, s hogy hány napi útra legyen
készen.
Zebulon arra határozta magát, hogy "fölfelé", és mennek addig, amíg
menni "lehet".
Most azután elölrül is kergetik, hátulról is kergetik, maradás nincs
sehol, menekülés nincs sehova, cél csupán a futás.
Ha a német megfogja, főbe lövi; ha a magyar megfogja, főbe lövi;
ott rebellis, itt hazaáruló. Akármelyiknek kerül a kezébe, már kész
a halálos ítélete. "Valóságos akasztófaallé közt járkáltam" - így
fejezi ki Zebulon e siralmas helyzetét, amelybe jutott.
A legközelebbi állomáson, azalatt, míg a fuvaros etetett, Zebulon
ollót, borotvát kért a kocsmárostól.
Szép, hosszú szakálla volt, középen kissé fakó, itt-amott
szürke szálakkal átszőve. Ez a szakáll volt az ő büszkesége, úri
tekintélyének szimbóluma; vassal soha nem irtott, fésűvel ritkán
tépázott szakáll, amelyről olyan jólesett ebéd után a ráhullott
zsemlemorzsákat lesepergetni. Most nekiállt ollóval, beretvával
férfiúsága e büszke címerének, s levágta azt tőbül.
Ó, ti nem tudjátok azt, szakállt nem viselő népek, mit tesz az,
valakinek rászánni magát, hogy a szakállát levágja. Az egy parciális
temetkezés!
Zebulon sokáig nézegette a markában áldozatnak esett állsörényét,
egypár könnyet törült szét a szemében, aztán papirosba csavargatta
testi énjének legdrágább, megdicsőült részét, s keblébe dugta azt.
Legalább ott fogja viselni.
Azután belepillantott a tükörbe, kiöltötte a nyelvét arra a csúnya
emberre, aki a tükörből visszanézett rá, s hátat fordított neki.
Pedig már ezentúl mindennap látnia kell azt a csúnya embert a
tükörbül, mert a levágott szakáll egy bizonyos rabszolgaságot hagy
maga után: a mindennap megborotválkozás kegyetlen rabkötelességét.
Amint aztán Zebulon újra megjelent a fuvarosa előtt, az őt nagyon
megbámulta ez ifjított kiadásban.
Míg a kocsmában voltak, addig nem szólt neki; hanem amint kiértek
megint az útra, visszafordult a kocsiülésből Zebulonhoz.
- Ugyebár, az úr most olyan helyeken szeretne járni, ahol a világnak
nincs szája?
- Bizony - felelt rá Zebulon.
- Értem - szólt a fuvaros. - Nem kérdek többet. No, majd elviszem én
az urat úgy, hogy semmi baj nem éri. Ugye, Lengyelországba akar menni?
- Oda - Zebulon ráhagyta.
Tudta is ő, hogy hova megy.
- Vittem én már oda egy urat, aki a lengyelekért ment. Majd
elszállítom én az urat is olyan félreeső helyeken, ahol a madár
sem jár; egész odáig, ahonnan majd megint mások odább viszik, míg
eljut Lengyelországba. Nem kell nekem többet mondani.
No, ennek örült még csak Zebulon! Nem elég neki, amiben már benne van;
most még egy kis lengyel konspirációt is nyakába varrnak. Még elviszik
a krakúzok közé!
Pedig ugyan vitte a fuvaros, ahogy megígérte, két nap, két éjjel,
szolgabírót, útbiztost soha nem látott utakon keresztül, hegyekbe,
völgyekbe, gyanús szállásokba.
A harmadik napon megsokallta Zebulon a dicsőséget. Nem akar ő lengyel
légiót toborzani. Amint egy völgy torkolatánál megpillantotta egy falu
tornyát, megállította a szekeret; kifizette a fuvarost; azt mondta
neki, hogy csak forduljon vissza, s menjen haza; már innen ő majd
odább talál. Itt, ebben a faluban különös dolgai vannak.
A fuvaros sajnálta nagyon; milyen szépen elvitte volna Lengyelországba!
Zebulon vitte megint a tarisznyát gyalog. Soha a nevét sem hallotta ő
annak a falunak, ahova be akart ballagni; de megtetszett neki nagyon,
mert két tornya volt.
Az egyik torony, a kisebbik, a pápistáké, a másik, a bádogfedelű, a
nagyobb, a lutheránusoké. Ez tetszett meg neki azon a falun nagyon.
Ment egyenesen a lutheránus pap házához.
Schneiderius Bálintnak hívták ezt a derék urat.
Zebulon bemutatta magát a papnak. A pap olvasott ember volt, hallotta
a nevezetes úr hírét. Akkor aztán Zebulon meggyónt neki mindent
elejétől végig, híven.
Őneki mármost a történtek után ebben az országban nincsen maradása;
mert itt ő van egyedül abban a kivételes állapotban, hogy minden,
bárki kezében levő puska az ő fejének van fordítva.
Schneiderius Bálint igen eszes és jószívű férfiú volt. Mindjárt
készített valami tervet, amivel e nevezetes férfiút megszabadítsa.
Zebulonnak ki kell menekülni a külföldre.
A külföldre meneküléshez útlevél kell.
Útlevelet csak a császári hadak kormánybiztosa adhat.
Az most éppen Eperjesen van. (Ez még Branyiszkó előtt volt.)
Hogy attól útlevelet lehessen kapni, arra különös ürügy kell.
Az ürügy megvan.
Schneiderius Bálintnak van egy diák fia Göttingában, Schneiderius
Theophilus, az nemrég írt az apjának, hogy sietve küldjön neki pénzt,
mert halálos beteg. Persze pénzt nem küldött azért neki az öreg, mert
a "Fuchs" nem beteg, csak korhely; hanem ennek a levélnek az alapján
egy megkeseredett atyának könnyen lehetne útlevelet kérni Göttingába,
a beteg fia meglátogatása végett.
Zebulon szökhetik külföldre Schneiderius Bálint tisztelendő úr
útlevelével.
- Az ám, kedves papom - mondta mindezekre Zebulon -, de bolond
passzusba beleírnak ám szemiles leirást is; aztán nekem van hajam
szöszke, mint kender, tisztelendő atyaságé fekete, mint vaddisznó és
kemény: azt még lehetne megfesteni; de hova elteszem orromat, mikor
enyim nagy sasorr, tisztelendő atyáé meg tömpe.
- Könnyű azon segíteni - mondta a pap. - Menjen fel Eperjesre uraságod
maga az én nevemmel, és írassa le magát az útlevélben.
- Én menjek be? Tisztelendő úr reverendájában? Hát a bajuszom?
- Az levágatik.
De már erre duplát sóhajtott Zebulon. Még a bajusz is! A hatalmas,
parancsoló bajusz! A "gyászvitézek" esete óta nem történt hasonló
csonkítás magyar emberen.
Egynapi meggondolásra való időt kért magának e tárgyban Zebulon. S
egynapi meggondolás után arra a végeredményre jutott, hogy ha aközött
kell választani, hogy vagy a nyakat, vagy a bajuszt, mégiscsak inkább
a bajuszt kell a késnek adni; mert az megint csak kinő; de a nyak, úgy
segéljen, nem nő ki többet.
Hát csak a bajuszt is el kellett tenni a mellényzsebbe.
Mikor aztán így megkopasztva, megalázva megállt a tükör előtt Zebulon,
magának is el kellett ismerni, hogy soha szelídebb, jámborabb,
szuplikánsabb protestáns pappal még nem találkozott, mint amilyent
most lát maga előtt.
Hát még mikor a pap tógáját fölvette. Nevetni nem volt ám szabad
senkinek; mert komoly dolog ez nagyon. Ez a játék emberfejbe megy.
Schneiderius Bálint betanította neki, hogy mit feleljen, ha kérdezik.
El ne felejtse a fia nevét, meg különösen a saját nevét; ahova utazni
akar; és a falut, ahol lakik: az Pukkersdorfnak híják. Ezt mind jól
emlékében tartsa.
Zebulon még egy napot kért magának, hogy magát veszedelmes szerepébe
beletanulja. A következő napon aztán útra kelt Eperjes felé, magával
vivén a derék Schneiderius Bálint áldását, reverendáját és fiának
lamentabile nuntiumát.
Eperjes tele volt császári seregekkel, mikor Zebulon behajtott.
A sorompónál nem bántották, látták, hogy pap; hanem adtak geleitscheint,
hogy vissza is térhessen.
Egyenesen a főkormánybiztos szállása elé hajtatott. Szíve majd kiugrott
féltében, mikor annak lépcsőin felballagott. Az egész úton mondta
magában a neveket: Valentinus Schneiderius, Theophilus Schneiderius.
Göttinga, Pukkersdorf. Szentül félt, hogy mégis, mikor a biztos előtt
fog állni, mind valamennyit el fogja felejteni.
De már benne volt; előre kellett menni. Egyik szobából a másikba
küldték, mindenikben ismeretlen, fancsali pofák írtak, dolgoztak
valamit, végre bebocsáták a hatalmas császári biztos elé.
Zebulonnak a félelem is segített magát tökéletes, meghunyászkodott
lelkipásztorrá maszkírozni; lehúzta a fejét a nyaka közé, midőn a
biztos úr ajtaján belépett; a két kezét keblére tette ájtatosan; az
egyikben volt egy nagy cilinderkalap, a másikban a filius progidus
episztólája, s minthogy Schneiderius termete valamivel alacsonyabb
volt Zebulonénál, meghajlítá térdeit, hogy a reverenda lábáig leérjen.
S a világért föl nem emelte volna szemeit, midőn nagy ájtatosan
elrebegé:
- Bonum mane praecor, domine perillustrissime!
De alig ejtette ki ezt az öt szót, amidőn a kormánybiztos úr hangos
hahotára fakadva kiálta fel:
- Szervusz, Zebulon!
A villámcsapás nem lett volna oly rettenetes, mint ez a szó:
"szervusz, Zebulon"!
Hősünk valóban úgy megrettent, hogy ha a reverendába nem támaszkodik,
összeroskad.
- Hát téged mi az ördög hord itt ebben a papi ruhában?
Zebulon csak most bámult rá a megszólító kormánybiztosra. Rideghváry
Bence volt az.
A főúr azonban nem vette észre Zebulon bámulását; eléje sietett,
megölelte, megrázta kezeit, és megdicsérte.
- No, csakhogy valahára mégis eljutottál hozzám. Derék ember vagy,
Zebulon. Megkaptam Szalmástól küldött leveledet. Azóta mindig
vártalak. Dicső, hogy eljöttél. Ez az álruha mutatja, milyen
veszedelmeken kellett idáig eljutnod. Nem marad el hűséges
ragaszkodásod jutalma. Az ígért helyet fenntartottam számodra.
Azonkívül egy magas küldetésben fogsz részt venni. Nagy emberré
foglak tenni, Zebulon, nagy emberré!
Zebulon még mindig úgy érezte magát, mint akit a vízbül húztak ki.
Nem talált rá a fejére.
- És most legelébb is jer ide, írd alá ezt az ívet. Ne kérdd, mi az.
Csak írd alá! Láthatod, hogy a legelőkelőbb férfiak nevei vannak már
ott előtted aláírva.
Zebulon engedte a tollát menni a papiroson, mint mikor az álmos
kocsist viszi a lova tudta nélkül a jól ismert úton.
Az a papír pedig, amelyre felírta akkor a nevét, az volt ama históriai
okirat, melyben magyar előkelő urak esedeznek a minden oroszok
cárjának, hogy kegyeskedjék hazájuk négy fehér folyamának vizét
hatalmas seregeivel pirosra festeni.
Most azután Zebulon az első gráciát kérte ki magának, hogy hadd menjen
aludni.
És aludt másnap reggelig, mintha ópiumot szítt volna.
S mikor aztán kialudta magát, és fölébredt, akkor kezdte észrevenni,
hogy milyen furcsát álmodik ő most ébren.
Hogy került ő most ide, ahova semmi szándéka nem volt jönni, hogy
szökött el a másik oldalról, ahol teljes szándéka volt megmaradni;
pedig hiszen nem kapták meg Szalmásnál semmi levelét, mert az
Rideghvárynak rég átadatott. És hogy mindez milyen furcsa komédia
a sorstól.
Még pro superabundanti mikor felöltözött, s elment Rideghváryt
meglátogatni, már ott találta nála Szalmást. A furfangos férfiú
természetesen megszökött még első éjjel Boksa Gergő ketrecéből, s
elhordta a vésztörvényszék elől az irháját. Éppen azzal mulattatá a
méltóságos urat, hogy Zebulonnal való találkozását mesélte el neki.
Rideghváry úr kacagott azon nagyon.
Tökéletes tréfának tartotta a dolgot.
Még azt kívánta Zebulontul, hogy azt a vidám történetet majd mondja
el az ebéd felett, hogy ugratták ők meg egymást Szalmással.
Hanem Zebulon nagyon komoly maradt e felszólításra, és csak úgy
magában mondá a "Babiloni vizek mellett ültünk" zsoltár 6-ik versét:
"Inkább ragadjon az én nyelvem az ínyemhez!"
És attul a gondolattul nagyon komoly ember lett Zebulon.
Amiért aztán még többet nevettek rajta a főurak.
SORSÁT SENKI SEM KERÜLHETI EL
