Szarvaskő kapitánya ott állt napestig a vára tornyában, és hallgatta, hogyan dörög az ágyú Eger felől.

Szarvaskőn szépen sütött az őszi nap. Az erdő alig egypár napja indult sárgulásnak, s hogy eddig mindennap esett az eső, s minden éjjel tiszta volt az ég, a fák alja és a patak mente újra kizöldült. Mintha nem is ősz volna, hanem tavasz.

Szarvaskő annyira van Egertől, mint Isaszeg Gödöllőtől vagy Siófoktól Füred a vízen át. Csakhogy hegyek között áll; hegy hegyen Felnémettől Gömörig, csak egy keskeny, kanyargó, mély út viszen odáig.

Mikor reggelenkint az ágyúk megdördültek, a felhő megsokasodott, megsötétedett az égen, s egy óra nem telt belé, hullt az eső. Néha szennyes eső is hullott. Odáig elvitte a szél a felhőbe belekeveredett füstöt, s mintha a mennybéli kéményseprők mosdóvizét öntenék alá, úgy bemocskolta olykor az eső a szarvaskői falakat, az udvart, a sziklákat és a várkapitány úr őszirózsáit.

Szarvaskő olyanféle kis vár, mint Drégely volt. Magas palakő sziklán épült. S mintha a feltornyosult sziklák tetejét faragták volna ki várnak, olybá tűnt fel annak, aki először látta. De hát kicsiny volt. Mindössze három ház fért el rajta, s udvara csak annyi, hogy egy kocsi megfordulhatott benne. Hát inkább vadászkastély volt az. Menedéknek csak abban az időben lehetett használni, mikor még az ágyút nem ismerték. Történetünk idejében már legfeljebb arra jó, hogy pihenője legyen az Egerbe vonuló csapatoknak, s hogy postaállomás legyen, mikor Egert ellenség szállja meg.

Ha Eger megdől, Szalkay Balázs uram lóra ülhet a maga negyvenkilenc katonájával, és mehet az északi megyékbe a rokonaihoz - hacsak úgy nem akar tenni, mint a haragos Szondi vagy mint Nyáry Lőrinc, a szolnoki kapitány, aki ennek a hónapnak a negyedikén egymaga állott ki a százezernyi török ellen a vár kapujába.

Hát ott állt a jó Szalkay Balázs a toronyban. Sarkig érő, vargányaszínű, galléros őszi mente volt rajta, s rókaprémes kucsma a fején. Aggodalommal meresztette nedves, kék szemét arra a magas hegyre, amely az Eger felé való látást elfödte előle. Egert nem láthatta, hát nézte a hegyet. Ha másfelé nézett volna, akkor is hegyet látott volna, mert a hegyek olyan közel vannak, hogy egy jó puskával akármelyik hegyoldalban legelő őzre rálőhetne.

A vár alatt egynéhány házacska s az Eger-patak. A patak mentén köves kocsiút.

Hát állt Szalkay uram a toronyban, és nézte a semmit.

Csöndesség környékezte. Nem csoda, hogy Balázs uram majdnem hanyatt is esett, mikor egyszerre a háta mögött álló őr belerikoltott a kürtjébe.

- Jönnek - mondja az őr mentegetődzve, mikor látja, hogy az ura megrettent a váratlan kürtszótól, s a kezét pofonra emeli.

- Bivaly - ordít reá Balázs úr -, mit kürtölsz a fülembe, ha itt vagyok! Tulok!

Lepillant a sziklákon fölkanyarodó ösvényre, hát két lovast lát maga alatt. Úrfélék. A kisebbik talán apród. Messziről jöhetnek, mert mögöttük a nyereg motyóval van megrakva. A vállukon kurta puska. Mind a kettőn kengyelig érő mente.

- Ezek nem Egerből jönnek - tűnődik fennhangon Szalkay.

- Talán Vas Miklós - véli a toronyőr.

Kap az ura szaván, hogy az előbbi ostobaságot feledtesse. Azonban rossz napja van: Balázs urat megint ellobbantja a bosszúság:

- Már hogy jönne Vas Miklós, te toklyó! Te bivalybornyú! Azt hiszed, hogy annyira van Bécs, mint Apátfalva! Apád csutorája, te öszvér!

Mióta Egert vívta a török, mindig ingerült volt a jó ember. Most meg, hogy a kürtszótól való megrettenését szégyellte a szolgája előtt, majd felfalta.

Az őr vörös volt röstelkedésében. Nem mert többé szólni. Szalkay uram fogta a kardja markolatát, s leindult a csigalépcsőn, hogy megnézze, miféle madár jött. Mert két nap óta mindig csak mentek innen. Jönni nem jött senki.

A vár udvarán egy fiatal, merész tekintetű s halvány arcú legény állott. Se bajusza, se szakálla. A két lovat mögötte az apródféle fiú fogta. A legény, ahogy meglátta a gazdát, eléje ment. A süvegét nagy lendítéssel levette, s meghajolt:

- Bornemissza egri főhadnagynak az öccse vagyok. A nevem János. Ez a fiú meg Réz Miklós diák. A várban van az ő bátyja is.

Szalkay kezet nyújtott Bornemissza Jánosnak. A másiknak nem. Gyakorlott szeme megismerte, hogy amaz nem úr.

- Isten hozott - mondotta. - A bátyádat nem ismerem. De ha találkozok vele, megcsókolom. Kedves vendégem vagy.

És szíves kézmozdulattal intett az ajtó felé.

- Köszönöm - felelte az ifjú. - Nem vendégül jöttem, csak egypár kérdésre. Azt szeretném tudni: mi a hír Egerben?

Szalkay vállat vont, és Eger felé intett:

- Hallhatod!

- Hallom, hogy ágyúznak.

- Már tizenkilencedik napja.

- Erős a vár?

Szalkay megint vállat vont:

- Erős a török is.

- Van elég katona?

- Ezerkilencszázharmincöten voltak tizedikén. Azóta folyton lövik őket.

- A király nem küldött segítséget?

- Eddig nem.

- A püspök?

- Az se.

- De várnak?

- Várni várnak. De ne beszéljünk olyan sokat, öcsém. Jer, és pihend ki a fáradtságodat. A lovadról látom, hogy kora hajnalban indultál.

Látszott Balázs úron, hogy az érkezettnek szapora kérdései ott a vár udvarán állva nem kedvesek neki. Ő maga is rég az asztalhoz kívánkozott már, és csak az ostrom morajlása tartotta odakünn. Az idő már délfelé jár, és még nem is reggelizett.

- Uram - mondotta a jövevény az ajtóban -, az a fiú, aki velem jött, teológus diák.

- Diák? Hát akkor... Hé, diák! - kiáltott félvállról.

Szobát adott a vendégeinek, s illatos mosdóvizet. (Varsányi hozott neki a török táborból holmi rózsaolajat. Azzal akart dicsekedni.)

Mikorra a vendégei bekerültek az ebédlőbe, már fel volt terítve, sőt a sült nyúl is ott párolgott az asztalon.

- Megint nyúl? - förmedt Balázs úr a szakácsasszonyra.

S hogy a két ifjú belépett, mentegetődzött:

- Mink most mindig nyúllal élünk. Az egri nyulak mind felhúzódtak errefelé a lárma elől.

Bornemissza, hogy levetette a mentéjét, testhez álló meggyszín kamukában jelent meg az ebédlőben. A diákon csak kenderszövetű ruha volt. Mind a kettőjük derekán egyforma szíjöv, s az övön hajlott magyar kard.

Az asztalon nem volt más evőszer, csak kanál. Abban az időben mindenki a maga késével evett. A villát csak kint a konyhában ismerték.

A két vendég is a derekához nyúlt. Ott függött mind a kettőnél a zsebkés. Az idősebbiké gyöngyházas nyelű, aranyos. A diáké csak afféle fejérvári fanyelű bicska.

- Szeretem én a nyulat - felelte Bornemissza János. - És ez remekül van megkészítve. Nálunk másképpen csinálják. Vajon az én bátyámról tud-e valamit, kapitány uram?

- Másképpen? - kérdezte Szalkay.

A nyúl iránt jobban érdeklődött.

- Másképpen - felelte Bornemissza János. - Nálunk borban mossák meg a nyulat, aztán egy kis vízzel teszik fel a tűzre. Kenyérszeletet is raknak belé, s azzal főzik. De vigyáznak rá, hogy a lé el ne sustorogjon. Mikor a lé forr, elveszik a tűzről, kiveszik a húst, és a levét megszűrik. Következik a megszűrt lébe a szegfű, a bors, a sáfrány meg a gyömbér. De vajon megtudjuk-e még ma, hogy a várban mi történt? Vajon az én szegény bátyám nem halt-e meg?

S a szeme könnybe lábadt.

- Hát ecetet nem tesztek hozzá? - kérdezte tovább Szalkay, anélkül hogy fölpillantana.

- Dehogynem, de csak a végén, mikor másodszor kerül a nyúl a lébe. Nekünk még ma Egerbe kell jutnunk.

Szalkay végig leszopta a nyúlcomb csontját, aztán koccintott a vendégeivel.

Azok nem ittak bort.

- Hm - mondotta Szalkay.

Megtörülte a bajszát az asztalkendőbe, és rájuk nézett, s megint az mondta:

- Hm.

Darabig hallgatott. Egyszer aztán felkönyököl az asztalra, és megszólal:

- Az egri várba?

- Oda, oda - feleli színtelen arccal Bornemissza János. - Még ma este.

- Hm. Azt szeretném tudni: hogyan? Úgy-e, mint a madár? Vagy úgy, mint a kísértetek: kulcslyukon?

- Mint a vakondok, édes bátyám.

- Vakondok?

- A várnak föld alatti útjai is vannak.

- Föld alatti útjai?

A fejét rázta.

Bornemissza János a kebelébe nyúlt, és kivett egy pergamenlapot. Letette Szalkay elé.

- Ihol van: ezek a vörös vonalak.

- Tudom - biccentett Szalkay a rajzra pillantva. - Ezek ugyan itten itt vannak, de ottan nincsenek ám ott. Még Perényi idejében belőtték valamennyit.

- Belőtték?

- De be ám. Mikor Perényi kettészakította a Szent István király templomát, ráakadtak az alagutakra, s valamennyibe beleágyúztak. Beomlott mind. Nem magyar csinálta azokat az utakat. Magyar ember nem gondol szökésre, mikor várat épít.

- Bizonyos ez? - kérdezte a vendég.

- Olyan bizonyos, mint az, hogy itt ülünk.

- De hát teljességesen bizonyos? Honnan tudja kegyelmed, hogy olyan nagyon bizonyos?

Szalkay vállat vont.

- A Dobó követei hozzám járnak. A török táboron keresztül jönnek-mennek. A minap egyet le is szúrtak közülük. Ha volna csak egy út is, gondolod, hogy nem azon jönnének?

Az ifjú Bornemissza elgondolkodva hallgatott. Végre fölemelte a fejét.

- És mikor jön a követ, vagy mikor megy?

- Hát most is van kint kettő! Vas Miklós az egyik, Szabó Imre a másik. Bécsbe küldötte őket Dobó, a királyhoz.

- És mikor térnek vissza? Mikor mennek be a várba?

- Vas Miklós talán egy hét múlva, Szabó talán két hét múlva. Minden héten megy innen a követ.

A kérdező szemét elborította a könny. Sápadtan és könnyes szemmel nézett maga elé.

Szalkay felhörpintette a poharát. Megint hümmentett egyet. Aztán hátrahanyatlott a karosszékben, és a szeme szögletéből nézve szólt csöndesen:

- Hallod-e, te Bornemissza János! Úgy nem vagy te János, mint ahogy én nem vagyok Ábrahám. És úgy nem vagy te az öccse Bornemisszának, mint ahogy én nem vagyok az egri püspöknek. Asszony vagy te, húgom, akármilyen dolmány van is rajtad; az én szememet meg nem csalod!

- Bocsásson meg, Szalkay uram - felelte a jövevény fölkelve. - Nem azért titkoltam kegyelmed előtt, mintha meg akarnám téveszteni, hanem hogy engem ne tartóztasson az utamban. Én Bornemissza Gergelynek a felesége vagyok.

Szalkay fölkelt és meghajolt.

- Szolgálatára állok, húgomasszony.

- Köszönöm. Hát most már elmondom, mért jöttem. Az én jó uramnak van egy török talizmánja. Az, akié volt, ellopta a mi kisfiunkat, s idehozta Egerbe. Azt gondolta, hogy a talizmán az uramnál van. Nézze, ez az.

S az asszony a kebelébe nyúlt, és kivette a zsinóron függő, remek török gyűrűt.

Szalkay a gyűrűre bámult.

Az asszony folytatta:

- Darabig a soproni katonákkal kerestettem a törököt, de hogy azok nem találták, magam jöttem utána. A török babonás. Az a talizmán a mindene. Ha lehet, megöli az uramat. Ha nem lehet, megöli a fiamat. Hiszen ha az uramnál volna a gyűrű, akkor talán még beszélhetnének egymással. Az uram kiadná a gyűrűt, a török beadná a gyermeket.

Szalkay a fejét rázta:

- Kedves húgomasszony: az egriek megesküdtek, hogy a törökkel szót nem váltanak, semmiféle üzenetet tőlük el nem fogadnak. Aki pedig törökkel szól vagy velük üzenetet vált, az akár tiszt, akár közember, halál fia.

A fejét vakarva folytatta:

- Ha csak tegnap ért volna ide, húgomasszony. De ki tudja, bejutottak-e?

Nagy Lukácsra gondolt a kapitány.

- Most már mindegy - felelte az asszony. - Nekem be kell jutnom még ma! Én nem esküdtem meg, hogy a törökkel nem beszélek.

- De hát hogyan gondolja? Hiszen csak nem verekednek át ketten a táboron?

- Álruhában megyünk.

- Ha álruhában mennek, a várból lövik agyon.

- Felkiáltunk.

- Akkor meg a váron kívül esnek a török kezébe. A kapuk be vannak ott rakva. Lehet, hogy ma már kővel is be vannak falazva.

- Hát a Dobó követe hogy megy be öt nap múlva?

- Életveszedelemmel. Az bizonyára tudja: melyik kapun várják. Annak van sípja, jelszava. Az tud törökül. Azt kell megvárniuk, ha éppen mindenképpen bele akarnak rohanni a veszedelembe.

- És ha én fehér kendővel megyek! Ha azt mondom, hogy egy Jumurdzsák nevű tisztet keresek?

- Kegyelmed szép és fiatal. Ha fiúnak nézik is, éppolyan értékes, mintha nőnek ismerik. Az első katona, aki megfogja, beköti a maga sátorába.

- De ha én egy tisztre hivatkozom.

- Kétszázezer ember van ott. Nem ismeri az mindenik névről is a tiszteket. Nem is egynyelvűek. Perzsák, arabok, egyiptomiak, kurdok, tatárok, szerbek, albánok, horvátok, görögök, örmények - ezerféle népség. A tisztjeiket is csak a maguk dandárjában ismerik név szerint. De az a név is nem a tiszteké, hanem maguk csinálják. Ha például nagy orrú a tiszt, akár Ahmed annak a neve, akár Hasszán, azt ők maguk között Nagyorrúnak vagy Elefántnak hívják. Ha veres hajú, akkor Mókus a neve vagy Vörösréz. Ha sovány és hosszú lábú, Gólyának mondják. És másefféleképpen. Mindenkinek az a neve ottan, amiről testileg legkönnyebben megismerhetők.

A nő lecsüggesztette a fejét.

- Hát tanácsoljon valamit, Szalkay bátyám.

- Az én tanácsom az, hogy várjunk meg egy bemenőt. Akár Vas Miklós lesz az, akár más, kegyelmed odaadja neki a gyűrűt, és az beviszi. Akkor Bornemissza uram majd kitalálja, hogyan beszéljen a törökkel.

Ez valóban bölcs tanács volt. De haj, a vergődő anyai szív nem ismeri a majd szót. Ő csak a gyilkot látja, amely a szerettei fölött lebeg. Az elé kell pajzsot tartania mielőbb!

Éva kiterjesztette a vár rajzát, és hosszan belemerült annak a szemlélésébe.

- Ha a várat még a magyarok bejövetele előtt építették - szólt aztán a fejét fölemelve -, a mostaniak nem is tudhatják, mi van alatta. Íme, itt van a templom, s innen ágazódik széjjel három föld alatti út. Ezeket csakugyan belőhették. De itt a negyedik út, ez a mostani palota alá viszen, s messze van a többitől. Ezt nem találhatták meg akkor, mikor a Sándor-bástyát építették. Vagy tudták, vagy nem. Hol ennek a bejárata, Miklós?

S a fiú elé tolta a papirost.

- A téglaégető kemencéknél - felelte a fiú egypercnyi szemlélet után.

- Van efféle ottan? - kérdezte az asszony Szalkayt.

- Van - felelte Szalkay. - Északkeletre van a vártól.

A fiú olvasta a mákszemnyi apró írást:

- Van ott diófa? - kérdezte ismét az asszony.

- Én bizony nem emlékszem - felelte Szalkay. - Életemben egyszer jártam ott, még Perényi idejében.

- És a téglaégető messzire van a vártól?

- Nincs messzire. Negyedóra talán.

- Akkor ott is van török.

- Bizonyosan van. Ha egyéb nem, a had kísérő népe: a pásztorok s más effélék.

- Adhat valami török ruhát kegyelmed?

- Van.

- Deliköpönyege is van?

- Az is van, de csak egy. Hanem biz az végig van hasítva.

- Összevarrom - felelte az asszony. - Egyszer már utaztam delinek öltözötten. Nem gondoltam, hogy valaha hasznát látom.

Homlokát a tenyerén nyugasztva gondolkodott. Egyszer csak felpattant.

- Nem - mondotta -, nem maradok addig se, míg bevarrom a köpönyeget. Még így jobb lesz. Köszönöm a szíves vendéglátást.

S odanyújtotta a kezét a kapitánynak.

- De hát csak nem...

- Indulunk azonnal.

A kapitány fölkelt; és elállta az ajtót.

- Nem engedhetem! Ilyen vaktában belemenni a veszedelembe... Örökre vádolnám érte magamat.

Éva visszaroskadt a székére.

- Jól beszél - mondotta sóhajtva. - Másképpen kell mennünk. Valamit ki kell eszelnünk, hogy el ne fogjanak.

- Éppen ez az - felelte Balázs úr, szintén leülve. - Ha csak egy hajszálnyi lehetőség is mutatkozik, elbocsátom kegyelmedet.

Az egri vártól északkeletnek áll egy magas hegy, az Eged. Voltaképpen Szent Egid vagy Szent Egyed volna az igazi neve, de hogy az Egyed nevet be nem vette soha a magyar gyomor, ma is csak Eged annak a hegynek a neve. Annyira van az Egertől, mint a Szent Gellért-hegy Kőbányától. De sokkalta magasabb és testesebb.

Ha annak a hegynek az irányában valami erős kezű ember kilőne az egri várból egy lúdtollal szárnyazott nyilat, az a nyíl átrepülne azon a dombon, ahol a török ágyúk egyik falkája dörög, és abba a völgybe hullana, ahol a tábori gyülevész nép tartózkodik. A kereskedők, a lócsiszárok, a borbélyok, a dervisek, a kuruzslók, köszörűsök, szörbet- és halvéárulók, a kötéltáncosok, a rabszolga-kereskedők, zsibárusok, cigányok s más efféle népé most az a völgy. Onnan járnak nappal a táborba kalmárkodni, csereberélni, hulladékot lesni, népet mulattatni, kuruzsolni, lopni, csalni - szóval: élni - a katonák közé.

Október másodikán, a Szent Mihály-napi ostrom után harmadnapra egy fiatal deli érkezett oda a tárkányi erdő felől. Lóháton ült. Atilla, szűk nadrág, sárga bakancs és teveszőr köpönyeg volt rajta. Turbán helyett a delik szokása szerint a köpönyeg csuklyája födte a fejét. Az öve körül handzsárok. A vállán íj és puzdra. Egy megláncolt lábú magyar fiút hajtott maga előtt. A fiú meg egy ökröt. Ökör és fiú láthatóképpen a deli zsákmánya volt.

Azon a tájon szőlőültetvények vannak. A magyar nem szüretelt az idén. De tele is van a szőlő törökkel. Akármerre néz az ember, turbános vagy prémsapkás törökök bukdácsolnak a szőlők között.

Némelyik rákiált a fiatal delire:

- Hol szedted azt a gyönyörű zsákmányt?

De azok éppen akkor hajtják legdühösebben az ökröt. Nem felelnek.

A deli: Éva.

A rab: Miklós.

Őrök nincsenek arra. Vagy ha vannak is, azok is böngésznek a szőlőben. Minek az őr, ha nincs ellenség? Bornemisszáné feltartóztatás nélkül jut a téglaégető völgybe, ahol a szennyes és díszes sátorok összevisszasága, az ebek és cigánypurdék sokasága lármázza őket körül. Aztán a kereskedők áttörnek a népen.

- Hogy adod a fiút?

- Én adok érte ötven piasztert.

- Én adok érte hatvan gurust.

- Én hetvenet.

- Az ökörért adok húsz piasztert!

- Én harmincat.

- Negyvenet.

A deli nem áll szóba velük.

Dárdájával vigyáz hol az ökörre, hol a rabra. A rab kezében ostor pattog.

Lekanyarodnak a szőlőhegyről a téglakemencéhez. Ott még tarkább a világ képe. A téglákból a cigányság házakat hevenyészett. Tető helyett gallyal vagy ponyvával födte be. A kemencékben is tanyát vert egynéhány cigánycsalád. Sütnek, főznek, heverésznek az őszi napon.

A vén diófa áll és él. Alája valami lócsiszár telepedett. Éva csak a dél felé való tizedik lépést nézte. Ott van a lovak állása. Mellette a csiszár négyrúdú sátora, s kiírva reá török betűvel a Korán-ból vett idézet:

Fakri fakhiri. (Szegénységem büszkeségem.)

Mert a török kalmár sohasem a maga nevét írja a boltjára, hanem csak egy-két szót a Korán-ból.

Éva meglátta a követ. Valamikor malomkő volt az. Régen ott fekhetik. Úgy bele van süppedve a földbe, hogy csak a fél karéja áll ki. A közepéből magasra nőtt a fű, s rajta moha és kövirózsa vert tanyát.

Éva behajtotta az ökrét és rabját a lovak közé. A dárdáját beleszúrta a malomkő közepébe.

A kereskedő hajlongva jött elő.

- Hogy adod a rabot? - kérdezte a szakállát simogatva.

Éva játszotta a némát. Az ajkára mutatott, és nemet intett.

A néma katona nem ritkaság. Ha néma is valaki, és szakálla, bajusza sincs, a török egyszerre megérti, hogy olyanféle istenteremtése áll előtte, aki mikor nem deli, az a kenyérkeresete, hogy abból él, amije nincsen.

Hát a görög beszélt:

- Otuz gurus. (Harminc piaszter.)

Éva intett, hogy csak az ökör eladó.

A görög megnézte az ökröt elöl-hátul. Megbecsülte egy emelő mozdulattal a szügyét, s új árat kínált:

- Jirmi gurus. (Húsz piaszter.)

Éva a fejét rázta.

A kereskedő harminc, harmincöt piasztert ígért.

Éva ezalatt leült a kőre, s a lába szárát fájdalmasan tapogatta. Nyers hús volt odakötve. Át is ütődött a leve a kék posztón.

Mikor a görög harmincöt piasztert ígért, Éva jelekkel és dárdaheggyel mutatta, hogy sátor kellene neki, mégpedig azon a helyen.

A görög látta, hogy a deli sebesült, halavány, és halálosan fáradt. Megértette, hogy a deli át akarja pihenni az ostrom hátralevő részét. Három-négy rongyosnál rongyosabb sátort is hozatott elő a szolgájával.

- Tessék választani.

Éva kiválasztotta a legnagyobbat, amelyik a legfoltosabb volt, s rámutatott az ökörre, hogy elvihető. A kereskedő kevesellte érte az ökröt. Éva odaadta a lovát is, de megértette, hogy a sátort felállítottan kívánja átvenni.

A kereskedő beleegyezett. Két szerecsen szolgájával kifeszíttette a sátort Éva fölé.

No, ez simán csúszott.

- Az Isten segít bennünket! - susogta Éva, mikor Miklóssal a sátor belsejében magára maradt.

Mármost csak az volt a kérdés: hogyan és mikor emeljék el a követ? Csak rudat kell még valahogy szerezniük. Azt beleállítják a malomkő lyukába, s felbillentik a követ.

Rudat szerezni pedig nem is olyan nehéz. Csak a lovak korlátfájából kell egyet elvenniük. Éjjel megcselekszik.

Az ágyú szakadatlanul dörgött a dombon túl, és sűrűn pukkogtak közbe a várbeli vékony szakállas ágyúk. A füst bűze is odaverődött néha. A lombok között a várnak egy tornyát is látták. Romlott volt már, mint az egérrágta gyertya, de ők mégis örömmel nézték. Azt a helyet mutatta a torony, ahova eljutnak még ezen az éjszakán.

A mindenféle nép ott zsibongott körülöttük. Olykor katonák is jelentek meg köztük. Többnyire lovat vettek, vagy a kuruzslókat keresték. A cigány talizmánoknak is nagy volt a kelete. Nemigen bíztak bennük, de azért vették. Egy szőrös mellű aszab mellén koszorúként függött a sok talizmán.

Éva végigdőlt a köpönyegén.

- Mit gondol, Miklós: nem lehetne-e nekem a fiamat megkeresnem? Ahogy idáig eljutottam, beljebb is eljuthatok.

- Már megint ezen töprenkedik a tekintetes asszony?

- Nem tartóztat fel senki ebben a ruhában. Megkereshetem, megtalálhatom a seregben is. Eléje állok Jumurdzsáknak, és azt mondom neki: Itt a gyűrű, add ide a fiamat!

- Erre ő elveszi a gyűrűt, és nem adja ki a fiút.

- Ó, istentelen vadállat!

- Hiszen ha nem az volna... De ha becsületes volna is, mi lenne, ha a táborban valamelyik tiszt parancsot kiáltana kegyelmednek? Lehetnek olyan csapatok, amelyek közé delinek nem szabad keverednie. Az ágyúk környéke is bizonnyal olyan tilalmas hely. Mindjárt megösmernék, hogy kegyelmed idegen a táborban.

- Elfognának...

- S ha nem fognák is el, Jumurdzsák ki nem eresztené a markából.

Éva sóhajtott. Kibontotta a tarisznyáját. Kenyeret és hideg csirkét vett elő. Kirakta a malomkőre.

- Együnk, Miklós.

Végre alkonyodott. Az ágyúdörgés megszűnt. A sötétségben csakhamar aludni tért mindenki.

Éva egy tekercs gyertyát vett elő a tarisznyából. Tüzes taplóval meggyújtották.

Éjféltájban Miklós kilopódzott a sátorból, s néhány perc múlva egy karnyi vastag rúddal tért vissza.

Beledugták a malomkőbe. Elmozdították a követ.

A kő alatt nem volt más, csak a nedves, fekete agyagföld meg egypár fekete bogár.

Éva odatoppantott a lábával a kő helyére.

A toppantás kérdés volt a földhöz: üres vagy-e?

A föld tompán dobbant: üres vagyok.

Éva a tarisznyából ásót vett elő. Rászorította a dárdája nyelére, és ásott. Miklós kézzel kaparta a földet.

A második arasznyi mélységben az ásó deszkára koppant.

Erős és vastag tölgyfa deszka volt az, de már korhadt. Kiásták, kiemelték. Azon alul már ott tátongott egy emberderéknyi vastagságú, sötét kőlyuk.

Valami tíz kis lépcsőn kellett lemenniük. A lyuk ottan kiszélesedett. Rakott volt, mint a pince. Állva lehetett benne járni.

A levegő nehéz volt. Az alagút sötét. A falakat itt-ott a salétrom fehér virága foltozta be. A kövek nyirkos hideget leheltek.

Miklós ment elöl. Vitte a gyertyát. Olykor bokáig érő vízben jártak, olykor kőbe akadtak, amely a boltozattól vált el.

Olyankor Miklós hátraszólt:

- Vigyázzon: kő van az útban.

A föld néhol dobogott a lépéseik alatt. Ott bizonyosan másik alagút is van. Micsoda nép építhette? Még akkor nem írtak történelmet, mikor a vár épült. Ki tudja, micsoda népfajok éltek már ezen a földön mielőttünk?

Miklós ismét visszaszólt:

- Vigyázzunk: hajolni kell!

Az út még jó ideig lejtős volt, a boltozat egyre alacsonyodott, aztán az út emelkedett, de a boltozat nem.

Miklós már négykézláb ment. Éva megállt.

- Menjen csak előbbre, Miklós - mondotta. - Ha az alagút betömődött, vissza kell térnünk az ásóért.

Miklós továbbmászott. A gyertyafény egyre keskenyedett, végre eltűnt. Éva magára maradt a sötétségben.

Letérdelt, és imádkozott:

- Ó, én Istenem... szegény bolyongó lelkemnek atyja! Látsz-e engemet itt e vak mélységben is?... Csak egypár lépés választ el az én Gergelyemtől... Azért adtál-e össze minket, hogy ily szerencsétlen módon legyünk eltépve egymástól?... Hozzád fordítom arcomat, remegő szívemet... Istenem, itt az ellenség lába alatt, a föld fekete mélységében kérlek: engedj hozzájutnom!

A fény ismét megjelent. Csakhamar Miklós is előbukkant. Hason csúszott, aztán meggörnyedve jött elő a sötétségből.

- Az alagút húszlépésnyire szűkül, aztán megint tágas tíz lépésen át. Ott az út kétfelé válik. De mind a kettő be van omolva.

- Menjen vissza az ásóért, Miklós. Ásnunk kell reggelig. De minden órában meg kell jelennie, Miklós, a sátor előtt, hogy gyanút ne keltsünk.

A fiú szótlanul engedelmeskedett.

- Ha az uramhoz jutok, Miklós - mondotta Éva -, meg fogjuk hálálni a maga jóságát. Az uramat Dobó öccseként szereti. Beszerzi magát íródeáknak Dobó mellé.

- Nem fogadom el - felelte Miklós. - A gyermek az én hibámból veszett el, az én segítségemmel kell megkerülnie. Mihelyst megkerül, fogom a vándorbotot, s megyek az iskolába.

Szegény jó Miklós, te! Nem mégy te az iskolába többé soha!

A Szent Mihály-napi ostrom délig tartott. Délután hűlt az ágyú mind a két részen. A várban a Circumdederunt zsoltár hangzott el. Lent a vár körül a tábori dervisek és papok szedték szekerekre a holtakat meg azokat a sebesülteket, akik a maguk erejéből nem bírtak továbbmozdulni.

A vár kívül-belül feketéllett a vértől. A bástyákon és az ostrom négy helyén az asszonyok hamut és kőport hintettek a vértócsákra. A szeglettoronnyal leomlott janicsárokat a várbeli hóhér dobálta le. Zászlóikat behordták a lovagterembe. Fegyvereiket odaszórták a katonáknak: kinek mi tetszik, válogathat belőle ingyen.

Minden janicsárnak a ruhájában, övében vagy süvegében találtak pénzt. Ezüstöt, rezet, olykor aranyat is. Nem sokat. Azt a vár ládájába, pecsétes zacskóba tették. Az ostrom után szét fogják osztani.

Azokat a katonákat, akik legkevesebb ideig küzdöttek, Dobó mindjárt ebéd után a falak javítására rendelte. Legelsőbben is a ledöntött torony köveit hordták el. Estig húzgálták a kövek közül az odasajtolt török halottakat.

Még a gyermekeknek is osztott Dobó dolgot.

- Szedjétek össze, gyerekek, az ágyúgolyót, ami szanaszét hever. Hordjátok a nagyját a nagy ágyúk alá, az apraját a kis ágyúk alá a bástyák aljába!

Azon az éjjelen Hegedüs hadnagy künn hált a Sándor-bástyán Gergellyel.

Az éj hűvös volt. A hold széles sarlója fehéren ragyogott a csillagok között. Gergely egy boltozat alá szalmazsákot hozatott magának és két hadnagytársának. A boltozat előtt tűz égett.

És amint ott feküsznek a tűz langyos leheletében, megszólal Hegedüs:

- Te tudós ember vagy, Gergely. Én is papnak készültem, de elcsaptak. Negyven törököt vertem le ma evvel az egy kezemmel. Közöttük volt egy, amelyik kétszer rám csapott. Hát nem mondhatod azt, hogy nincs bennem bátorság.

Gergely fáradt volt, álmos volt. De a Hegedüs hangja oly szokatlanul rezgett.

Ránézett.

A hadnagy ült a szalmazsákon. A tűz megvilágította az arcát, bokáig érő kék köpönyegét.

Folytatta:

- Mégis sokszor eltűnődöm, hogy az ember csak ember, akár le van borotválva a feje, akár nincs. És hát mink tulajdonképpen gyilkolunk.

- Hát bizony... - dünnyögte Gergely álmosan.

- És azok is ölnek minket.

- Persze hogy ölnek. Ha azok fegyver helyett csutorával másznának a falra, mink is csutorával fogadnánk őket. Bor folyna vér helyett.

- Ez tiszta sor - felelte Hegedüs.

Egyet nyelt, és oldalt nézett a tűzbe, mint aki habozik, hogy szóljon-e vagy se. Végre azt mondja:

- Mi a bátorság?

- Az imént mondtad, hogy magad levertél negyven törököt, s te kérdezed-e, mi a bátorság? Feküdj, aludj! Te is fáradt vagy.

Hegedüs vállat vont.

- Ha egy olyan okos ember volna közöttünk, akinek annyi esze volna, mint nekünk mindnyájunknak, vagy mondjuk, annyi esze volna, mint minden embernek egybefogva a világon, azt hiszem, az nem volna bátor.

Ránézett Gergelyre. A tűzfény Gergelynek szembe sütött, neki csak az arca kidudorodó csontjait vonalazta körül.

Mit akart ezzel mondani?

Gergely behunyta a szemét, s álmosan felelte:

- Sőt éppen az volna a legbátrabb. Miről gondolod, hogy nem volna bátor?

- Arról, hogy jobban meg tudná becsülni az életnek az értékét. Mert hogy mink itt vagyunk ezen a földön, az bizonyos, de hogyha fejünket veszi a török, nem bizonyos, hogy élünk-e tovább. Ami megvan, azt az olyan nagy eszű ember nem veti el olyan könnyen magától csupán azért, hogy azt mondják: derék ember volt!

Gergely ásított. Felelt:

- Csak a közepes elme ragaszkodik az élethez. A gyönge elméjű ember azért bátor, mert nem érti a halált. Az erős elméjű ember meg azért bátor, mert érti.

- A halált?

Gergely felkönyökölt.

- Azt. A gyönge elméjű ember állati életet él. Az állat nem ismeri a halált. Nézd a tyúkot például: mennyire védi a csirkéit! Mihelyt azonban felfordul a csirke, sajnálkozás nélkül otthagyja. Ha úgy értené a halált, mint a középrendű ember, ugye hogy sajnálná, siratná? Tudná, hogy a gyermeke elvesztette az életét. De akinek a halálról nincsen fogalma, annak az életről sincsen. És most nézzük az erős elméjű embert. Az meg éppen azért bátor, mert érzi, hogy a test nem mindene. Azt érzi, hogy ő inkább lélek, mint test. Minél lelkibb az ember, annál kisebb érték neki a test. A hősök, a világtörténelem nagy hősei mind lelki emberek voltak. Mind egy szálig. No de most már aludjunk.

Mégis, hogy megnyugtassa Hegedüst, elgondolkodva folytatta:

- Hogy hol voltunk, mielőtt éltünk volna, hová leszünk, mikor már nem élünk, azt ebben a földi testben nem tudjuk. De mi is lenne belőlünk, ha tudnánk? Hiszen akkor nem a mostani dolgokról gondolkoznánk, hanem arról, hogy ez meg az az ismerősünk mit csinál a másvilágon, meg hogy ott azok az ügyek, amelyeknek a folyásában voltunk, hogy folynak tovább.

- Jó, jó - felelte Hegedüs -, a papoktól sokszor hallok ilyenféle beszédet. De ennek a földi életnek bizonyára van értéke, s nem arra való, hogy egy-egy gyöttment pogánynak legyen kit levágnia.

A tűz pattogva égett, s arannyá változtatta a szalmazsák mellett heverő vérteket és kardokat. Gergelynek egy bőrpajzs volt a párnája. Visszadőlt, és álmosan felelte:

- Bolondokat beszélsz, jó Hegedüs. Az állati ember vakon cselekszi néha a jót, az értelmi ember mindig tudva. Tudod te azt, hogy nagy és szent dolog a haza védelme, éppolyan, mint mikor az édesanyját védi a gyermeke.

S a köpönyeget a fülére vonta.

- Hol van az megírva, melyik törvényben, hogy védje valaki az anyját; ha kell, az élete árán is? Az állat bizony nem is védi. De az ember, a legbutább éppúgy, mint a legértelmesebb, nekirohan az anyja megtámadójának, s ha meghal is, érzi, hogy másképp nem cselekedhetett.

S álmos hangon folytatta:

- Isteni törvény mozgatja néha az akaratot. A szeretet isteni törvény. Az anyaszeretet, a hazaszeretet egy. A lelket nem ölheti meg a török. No de, a Ponciusodat, engedj már aludnom! Ilyenkor filozofálsz? Mindjárt hozzád vágom ezt a rossz pajzsot.

Hegedüs nem szólt többet. Ő is végigdőlt az ágyon. A várban nem hallatszott más, csak az őrök egyforma sétálása meg az egyik malom csöndes morgása, s a ló dobogó lépései, amint a malmot hajtotta.

Másnap reggel nem szólt az ágyú. A török földsáncok mögött azonban zsibajgott a tábor.

- A török megint levelet ír - mondotta Dobó.

Egy ív fehér papiros volt a kezében. Megfúvatta a gyülekezőjelet. A pihenő katonák két perc múlva ott álltak hadirendben.

Dobó szólott:

- Vitézek! Azért hívattalak benneteket össze, hogy megdicsérjelek. A vár első ostromát olyan keményen vertétek vissza, ahogyan magyar katonákhoz illett. Nem láttam köztetek gyávát egyet se. Megérdemlitek a hősi nevet! A török eltakarodása után magam megyek fel király őfelségéhez, és magam kérek nektek jutalmat. De addig is, míg ezt megtehetem, van köztetek négy ember, akinek a vár csekély pénzéből jutalmat kell adnom. Álljon elő Bakocsai István, Török László, Komlósi Antal, Soncy Szaniszló.

A négy vitéz kilépett a sorból, és Dobó elé állott. Mind a négynek be volt a feje kötve.

Dobó folytatta:

- A külső vár falára felhatolt az ellenség, és kitűzte az első zászlót. Bakocsai István közvitéz egymaga rohant a janicsárok dandárja közé. Kitekerte a zászlót a török kezéből, és vissza ledobta. Addig is, míg a királyi jutalmat megkapja, tizedessé emelem, s ötven dénárt és egy öltözet új ruhát kap.

Sukán számtartó beleolvasta az ötven dénárt a vitéznek a markába.

Dobó folytatta:

- A vár zászlaját a fallal együtt ágyúgolyó sodorta le. Kiesett a törökök közé. Török László egymaga kiugrott a résen, és visszahozta. Addig is, míg a királyi jutalom elkövetkezik, kap a vár pénzéből egy forintot és egy öltözet purgomál-posztó ruhát.

A vitéz diadalmasan pillantott körül. Sukán a jutalmat a markába olvasta.

Dobó folytatta:

- Az Ókapunál is kitűztek egy zászlót; Komlósi Antal a falra rohant, s a török jobb kezével együtt levágta. Addig is, míg királyi jutalomra ajánlhatom, két forintot kap és egy öltözet ruhát.

A negyedik vitéz volt még hátra.

- Soncy Szaniszló - mondotta Dobó -, mikor a tömés kiszakadt, és százával dőlt volna befelé a török, te egymagad ugrottál oda, és nem nézve, hányan vannak, agyba-főbe verted a betolakodókat, mígnem segítség érkezett. Jutalmad a királyén kívül most még csak két rőf stamet-posztó és egy forint.

A posztónak abban az időben nagy ára volt, s mivelhogy egyenruhát a katonák nem viseltek, egy öltözet posztóruha bizony egész életre elszolgált. Ami meg a pénzt illeti, azt nézzük, hogy Dobónak a főkapitányi egész fizetése hatszáz forint volt, s hogy amit ő a vár pénzének emlegetett, azon az ő erszényét kell érteni.

Dobó még azt mondta:

- Nem a vitézségtekhez szabtam ezt a jutalmat, hanem a vár erszényéhez. Kívületek sokan vannak a seregben, akik szintén hőstetteket cselekedtek. Magam láttam, hogy egynémelyik ötven törököt is agyonvert. Hogy többet ne említsek, itt van Nagy Lukács meg a serege. Tudjátok, mit cselekedett! Most hát értsétek meg: csak a legislegkiválóbbakat akartam megdicsérni, akik az életüket a hazáért a bizonyos halál veszedelmében forgatták.

A kapu felől kürt szólalt meg, s rá egy percre egy idegen parasztember ballagott a piacon Dobó felé.

A kezében levél volt.

- Menjetek a dolgotokra - mondotta Dobó a katonáinak.

Egy szót szólt még Mekcseynek, s mikor a parasztember hozzáért, megvetéssel pillantott rajta végig. Lóra ült. Ellovagolt.

A parasztot a tisztek fogadták.

A levelet, anélkül hogy elolvasták volna, kétfelé szakították. Felét a tűzre dobták, felét a szájába nyomták:

- Edd meg, amit hoztál, kutya!

Azután ő is bekerült a tömlöcbe, s gondolkozhatott arról, hogy nem jó a töröknek szolgálni semmiképpen se.

Sári Andrásnak hívták azt az ember. Fejérvárról hozta magával a török.

Egy óra hosszáig várt a pogány had, hogy kijön-e az ember megint a kapun vagy sem. Mikor látták, hogy az egriek nem leveleznek, újra megdördült minden ágyújuk a falak körül. S a vár alatt ásott árkok megteltek török harcosokkal.

De míg eddig csak az Allah-kiáltások s gúnyos megjegyzések hangzottak a török táborból, most minden oldalon magyar szó hangzott:

- Adjátok meg magatokat! Csúfos végetek lesz, ha nem engedtek!

Másik hang:

- Azt gondoljátok, mindig visszaverhetitek az ostromot? Ez csak próba volt! A csecsemőnek se kegyelmezünk!

Ismét másik:

- Hagyjátok ott Dobót! Dobó bolond! Ha meg akar halni, haljon meg maga! Aki kijön a várkapun, semmi bántódása nem lesz! Elviheti magával pénzét, fegyverét!

- Aki ki akar jönni, csak fehér kendőt tűzzön a dárdájára! - ordította fel az árokból egy hegyes sisakú szpáhi.

- Ezer aranyat kap, aki bennünket beereszt! - kiáltotta egy strucctollas janicsáraga.

Erre valami hárman rálőttek, de ő idejében lebukott.

- Dobó megbolondult! - hangzott ismét másik oldalról a kiáltás. - Ti ne legyetek bolondok! Az első, aki kijön a várból, száz aranyat kap, az utána való húsz kijövő tíz-tíz aranyat, s békén elmehettek!

A magyarul tudó öreg katonák kiáltoztak így az ellenséges táborból. De kiáltoztak tótul is, németül is, spanyolul, olaszul is.

A várbeliek pedig nem feleltek nekik se magyarul, se tótul, se németül, se spanyolul, se pedig olaszul.

A kiáltozás mindinkább megújult. Az ígéret egyre biztatóbb, a fenyegetés egyre borzalmasabb. Végre Gergely a maga falán nekiállította a maga dobosait, trombitásait, kürtöseit, s valahányszor lenn valamelyik török kiáltozásba kezdett, megperdült a dob, és gúnyosan rikoltozott a kürt vagy leharsogta a trombita.

A vár népe ezen földerült. A többi oldalon is kiállították a dobosokat, kürtösöket, a három várbeli sípos is megtalálta a maga dolgát. A vitézek közül meg akinek vaspajzsa volt, azt csattogtatta. Pokoli lárma fojtott el minden további bekiáltást.

Paksy Jób lovas hadnagy engedelmet kért Dobótól, hogy hadd üssön ki a kiáltozókra.

Herkulesi erejű, szép szálas legény volt az a hadnagy. A bajusza, mikor reggelenkint kihúzta, a két füléig ért. Az ostromban pallossal dolgozott. Egyetlen vágással kettéhasított egy sisakos török fejet, úgy, hogy az erős sisak is kétfelé esett.

Csak száz embert kért.

- Ne okoskodj, Jób öcsém - felelte Dobó -, hátha valami baj ér!

De Paksy Jób égett a haragtól. Lefelé licitált, mint Ábrahám a szodomai úton.

- Csak ötvenet. Csak húszat!

Utoljára már csak tíz embert kért, hogy egyet fordulhasson.

Dobó talán azt sem engedte volna meg, hanem akkor már csoportosan sorakozott Paksy mellé a sok viszkető markú katona. Kipirosodott arccal kiáltozták:

- Nagyságos kapitány úr!...

Dobó attól tartott, hogy ha még tovább is ellenkezik, nem az ő okos óvatosságának tulajdonítják, hanem annak, hogy kevesli már a várbeli erőt. Hát vállat rántott.

- Ha éppen az a kedvetek, hogy beveressétek a fejeteket, csak menjetek.

- Hányan? - kérdezte Paksy, szinte rikoltva az örömtől.

- Kétszázan - felelte Dobó.

A patakra nyíló kapu még ép volt. Paksy kiválasztotta a maga kétszáz emberét, s kirontott.

Déltájban történt ez.

A patak tele volt végighosszat lóitató és teveitató török néppel. A kapu előtt főképp akindzsik itattak.

A kétszáz katona villámként csapott rájuk. Hullott az akindzsi, mint a répa. Paksy, ahogy elöl ment, utcát rombolt rajtuk, s páncélja, lova piroslott a jobb oldalán a vértől.

A többi is követte a példát, s az akindzsihad az ijedelem kiáltozásával, egymást törve fordított nekik hátat, míg kétfelől a janicsárok ezrével rohantak reájuk.

Dobó visszavonulójelet fúvatott.

De azok lenn nem hallották. A verekedésbe beledühödve ölték, vágták a janicsárokat.

Paksynak a lova egyszer csak megriad egy tevétől, s oldalt ugrik. Paksy éppen abban a pillanatban mért egy drótinges szpáhira egy iszonyú vágást. Lelódult az oldalt ugró lóról. A lovát szügyön döfték. A ló végighemperedett Paksyn. S ott maradt mellette.

A többi legény ezt látva odacsoportozik Paksy köré, s vagdalkozik, hogy a hadnagynak ideje legyen fölkelni.

Paksy azonban nem kel föl. Kificamodott a lába. Ültében is bőszülten forgatja a kardot. Szúr-vág maga körül. A sisak leesett a fejéről.

Egy janicsár a fejére vág.

A várfalakon erősen harsognak a trombiták: vissza! vissza! A legénység megfordul, s áttörtet a török sokaságon. Csak tíz legény marad ottan Paksy körül. Azokat egyszer csak dárdaerdő környékezi.

- Adjátok meg magatokat! - kiáltozzák nekik a törökök.

A tíz legény egyik a másik után bocsátja le a kardját.

- Gyávák! - kiáltozzák haraggal a várból.

Mekcseyt alig lehetett visszatartani, hogy ki ne rontson.

Egy óra múlva magas, tányér alakú emelvényt ácsoltak a Királyszéken.

A török hóhér ott a dombon, a várbeliek szeme láttára, azon az emelvényen törte vaskerékkel össze a sebesült egri vitézeket, Paksy híján valamennyit.

Az egriek addig csak gyűlölték a törököt, attól fogva már utálták is. Az asszonyok sírtak. A katonák ki akartak rohanni. De Dobó lezáratta a kaput.

Ali pasa a gyalázatos kegyetlenség után bekiáltatta a várba:

- Tudjátok meg, hogy a segítségetekre jött királyi hadat széjjelvertük! Nincs kegyelem többé! Ha meg nem adjátok magatokat, valamennyien így jártok, mint ezek itten.

A nép sápadtan hallgatta ezt a bekiáltást. A török gaztette annyira megdermesztette a dobosokat is, hogy elfelejtettek beledobolni a kiáltásba.

- Hazudnak az alávalók! - szólt Gergely a körülötte álló katonáknak. - Úgy hazudnak, mint ahogy nekünk kiabálják minden éjszakán, hogy a feleségünk, menyasszonyunk, gyermekünk fogva van. A király hada jön. Minden órában várhatjuk.

- De hátha nem hazudnak? - szólt egy nyers hang a háta mögött.

Gergely amúgy is színtelen volt. Erre a felszólalásra úgy elfehéredett, hogy a szakállát-bajuszát szinte szálanként meg lehetett volna olvasni.

Hegedüs hadnagy volt a szóló. Gergely ránézett. A kardja markolatát megnyomva felelte:

- Ejnye, hadnagy uram! Kellene annyit tudnia a hadak szokásából, hogy a szétvert had zászlóit el szokta venni az ellenség. Ha csakugyan megverték volna őket, nem mutogatták volna-e fel a zászlókat?

S végignézett rajta.

A templombástyán történt ez. A bástyán távolabb ott állt Dobó is. Mellette Cecey botra támaszkodva. Ott állt Zoltay is, Fügedy is meg Márton pap. A pap fehér ingben, stólában. (Most végezte egy súlyos sebben meghaltnak a temetését.)

Dobó csak a Gergely szavára lett figyelmessé. Elképedve nézett Hegedüsre.

Cecey is megfordult.

- Ostoba beszéd! - kiáltotta Hegedüsnek. - Meg akarod-e félemlíteni az embereinket?

Hegedüs dühösen nézett vissza Gergelyre:

- Idősebb katona vagyok, mint te, tacskó! Hogy mersz engem oktatni! Hogy mersz engem végignézni!

S a kardja egyszerre kiszottyant a hüvelyből.

Gergely is kardot rántott.

Dobó közéjük lépett:

- Az ostrom után elvégezhetitek. Míg a vár meg van szállva, egymásra kardot húzni ne merjetek!

A két összeháborodott hadnagy visszadugta a kardját. Dobó hideg hangon rendelkezett, hogy Hegedüs az Ókapunál legyen szolgálaton a Mekcsey seregében, Gergely pedig fontos ok nélkül el ne hagyja a külső várat.

- Az ostrom után...! - szólt még egyszer Hegedüs, fenyegető szempillantással.

- Nem búvok el - felelte Gergely fagyosan.

Dobót elkedvetlenítette ez az összeszólalkozás.

Ahogy a két tiszt két különböző irányban eltávozott, odafordult Ceceyhez.

- Mi lesz velünk - mondotta -, ha a tisztek egymásban is ellenséget látnak? Hogyan harcolnak ezek együtt! Össze kell őket békíteni!

- Ördög vigye el ezeket a kassaiakat! - felelte Cecey. - Az én fiam jól beszélt.

Gyalog mentek át a piacon. A kocsmából nótázás hallatszott, s éppen mikor odaértek, kidülöngélt az ajtón három katona. Egymás nyakába kapaszkodva. Laokoón-mozdulatokkal^[37] dallikóztak a kaszárnyaházsor felé.

A középső Bakocsai volt. Az a nóta végén nagyot kurjantott:

- Saóse halunk meg!

Mikor a jókedvűek meglátták Dobót, eleresztették egymást, s álltak, mint a pisai torony. Pislogva hallgattak.

Dobó elment mellettük szótlanul, s a kocsmaajtó előtt megállt.

Bent is danoltak. Török László a sebre való kendőjét lobogtatta. Komlósi az asztalt verte a bádogkupával. Soncy Szaniszló a síposokért ordított. Mellettük még három közvitéz segített a bátorság jutalmának elivásában.

Dobó az apródjához fordult:

- Hívd ide a két kocsmárost.

Egy perc múlva ott állt a két ember: Debrőy György felgyűrt ujjú ingben, Nagy László melledzős, kék kötényben. A két ember zavarodottan állt a főkapitány haragos szeme előtt.

- Kocsmárosok! - harsogott rájuk Dobó. - Ha még egyszer részeg katonát látok a várban, azt a kocsmárost, akinél az ember megrészegedett, felakasztatom!

S megfordult és továbbment.

Éjjel ismét rakták, tömték a nappal leágyúzott falakat, Dobó csak egy-két órát aludt. Éjjel-nappal lehetett látni hol itt, hol amott, s lehetett hallani nyugodt, mély hangját, amint intézkedett.

Az ostrom után való harmadik éjjelen a keleti dombról ismét hangzott egy erős kiáltó szó:

- Hallod-e, Dobó István! Régi ellenfeled köszönt: Arszlán bég. Becsületem tiszta, mint a kardom. Nevemről rosszat nem hallhattál soha.

Egypercnyi szünet után:

- Jó Losonczy István halálát példának ne forgassátok! Ő maga volt az oka! De ha éppen nem hisztek nekünk, én magam ajánlkozom túszul! Nem félek hozzád bemenni egymagam, ha a fehér zászlót kitűzöd! Tartsatok engem fogva, míg a várból kivonultok, s öljetek meg tüstént, ha a kivonulók közül valamelyiknek csak egy haja szála is elvész. Én kiáltom ezt: Arszlán bég, ama híres jaja pasi Oglu Mohamed fia.

Csend következett, mintha a kiáltó feleletet várna.

De Dobó már az első szavaknál lóra ült, és a másik bástyához lovagolt. Így mutatta meg, mennyire süket, mikor a török beszél.

Csak a katonák hallották a beszéd folytatását:

- Tudom, hogy az én személyem neked elég biztosíték. De ha a népednek nem elég, azt is megtesszük, hogy az egész hadat három mérföldre visszavonultatjuk. Elő nem jön egy török se, míg csak ti is három mérföldre nem lesztek az ellenkező irányban. Felelj nekem, vitéz Dobó István!

A vár hallgatott.

Éjfélkor Dobó a puskaporos ajtó előtt egy legényt pillantott meg, amint az egynéhány nagy tálat vitt a fején.

- Mi az?

- Gergely főhadnagy úr parancsolta, hogy tálakat vigyek a konyhából.

- Hol a főhadnagy úr?

- A tömlöcbástyán.

Dobó odalovagolt. Leszállt a lováról. Fölsietett. Gergelyt ott találta a fal alatt, ahol a lámpás égett.

Egy vizestál fölé hajolva térdelt mozdulatlanul, halványan, komoran.

- Gergely!

Gergely fölkelt.

- Nem tudtam, hogy még fenn van, kapitány uram. Különben Mekcseynek jelentettem, hogy tálakat vigyáztatok.

- Aknáznak?

- Bizonyosan. Hogy az ostromot visszavertük, előre látható, hogy aknákat ásnak.

- Jó - felelte Dobó. - A dobosok is rakják le a dobokat a földre, s borsót reá.

- És apró sörétet.

Dobó leszólt a bástyáról Kristóf apródnak:

- Járd be az őröket, és mondd meg nekik, hogy a dobokat és tálakat minden fordulásnál vizsgálják. Mihelyt a víz remeg, vagy dobon a borsók, sörétek rezegnek, azonnal jelentsék.

S Gergelyt karon fogta, a vár belsejébe vonta.

- Édes Gergely fiam - mondotta neki atyai hangon, aminővel csak az apródjait szokta megszólítani. - Már egy hete figyellek téged. Mi bajod? Nem ilyen szoktál te lenni.

- Uram - felelte Gergely remegő hangon -, nem akartam terhelni vele kegyelmedet. De ha már kérdezi, megmondom. Mióta a várat megszállták, minden éjjel bekiáltják, hogy náluk van a kisfiam.

- Hazug beszéd!

- Én is azt gondoltam. Eleinte rá se hederítettem. De ma egy hete bedobtak a várba egy kis kardot. Az az én fiamé.

Ezt mondva, egy kis bársonyhüvelyű kardot vett elő a dolmánya alól.

- Ez az, kapitány uram. Tudom, hogy nem emlékezik reá. Pedig ezt a kardot kegyelmed adta nekem, mikor először találkoztunk. Aztán én adtam a fiamnak, mikor most elváltam tőle. Hogyan került ez a töröknek a kezébe?

Dobó a kardra bámult.

Gergely folytatta:

- Én a feleségemet, fiamat Sopronban hagytam. Arra semmiféle török nem jár. Ha járna, agyonvernék. Az én feleségem pedig onnan el nem mozdul, mert nincs is kihez mennie.

- Érthetetlen - felelte Dobó a fejét rázva. - Talán ellopták a kardot? Ócskáshoz, katonákhoz került.

- Hogy tudják akkor, hogy az én fiamé? És van valami kapcsolatosság is az ügyben, ami kígyóként marcangolja a szívemet. Ennek a Jumurdzsáknak, alias Dervis bégnek volt egy talizmánja. Azt elvette tőle az én Istenben boldogult nevelő papom: Gábor pap. És nekem hagyta. Azóta az a bolond török mindig azt keresi. Hogyan tudta meg, hogy nálam van, meg nem érthetem. De megtudta, az bizonyos, mert kéri tőlem.

- És azt gondolod, hogy a fiad csakugyan nála van? Hát ördög vigye el azt a gyűrűt, vesd ki neki!

Gergely levette a sisakját, s a homlokát törülgette.

- Hiszen éppen ez a különös, hogy nincs nálam a gyűrű. Otthon hagytam!

- Megáll az eszem! - szólt Dobó a fejét rázva. - Ha arra gondolok is, hogy némely törökök Sopronban kalandoztak... hm... a bég a gyűrűt ragadta volna el, és nem a gyermeket.

- Én is ezen bolondulok meg - felelte Gergely.

- És gondolod, hogy a gyermeked csakugyan itt van?

- Ahogy a kis kard idejutott Sopronból, most már azt kell gondolnom, hogy az én kisfiam is idekerülhetett.

A palotához értek. Dobó leült a palota előtt a márványpadra, a palotalámpás alá.

- Ülj le te is - mondotta.

A két térdére könyökölve nézett maga elé. Hallgattak.

Dobó végre a térdére csapott, megszólalt:

- Hát még ma éjjel megtudhatjuk; hogy igaz-e vagy nem a török szava.

Odaszólt a palota előtt járó őrnek:

- Miska. Eredj a tömlöcbe. Vezesd ide azt a kurdot, akit a patakban fogtak az emberek.

Az ablakon Baloghné szólott ki:

- Kapitány uram, a hosszú mentéjét...

Mert csak dolmány volt Dobón, szürke szarvasbőr dolmány, s az éji levegő ugyancsak hideges volt.

- Köszönöm - felelte Dobó. - Mindjárt aludni megyek. Pető hogy van?

- Félrebeszél és nyöszörög.

- Ki fog virrasztani mellette?

- A Kocsis Gáspár feleségét hívattam be. De amíg el nem csendesül, magam is virrasztok.

- Nincs ok rá - felelte Dobó. - Láttam a sebet. Be fog gyógyulni. Nyugodjon le kegyelmed!

Az őr kocogott oda a kurddal.

- Vedd le róla a láncot! - mondta neki Dobó.

A kurd a kezét a mellén keresztbe téve, mély meghajlással várakozott.

- Hallod-e, pogány - mondotta Dobó.

Gergely tolmácsolt minden mondatot.

- Ismered Dervis béget?

- Ismerem.

- Milyen formájú ember?

- Félszemű. Dervisruhában jár, de alatta páncélt visel.

- Az, az. Hová való vagy te?

- Bitliszbe, uram.

- Él anyád?

- Él, uram.

- Családod?

- Két gyermekem van.

És sírva fakadt.

Dobó folytatta:

- Kibocsátalak a várból, de egy megbízásomat kell híven teljesítened.

- Rabszolgád vagyok, uram, holtomig.

- Elmégy Dervis béghez. Annál a bégnél egy kis rab fiú van. Megmondod a bégnek, hogy ha azt a kisfiút holnap reggel idehozza a patakra nyíló kapuhoz, ahol te rabul estél, megkapja érte, amit kíván. Fehér kendővel jöjjetek.

- Értem, uram.

- Egy ember kimegy a kapun tőlünk a fiúért, és magával viszi a bég talizmánját. Te pedig elvezeted a bégtől a fiút, és átadod a mi emberünknek. De meg kell esküdnöd, hogy amit kívánunk, megteszed.

- Megesküszöm, uram - felelte a kurd.

Kristóf már ott állt mellettük. Dobó hozzá fordult:

- Menj be, Kristófom, a lovagterembe. A sarokban van egy rakás török holmi, s azok között egy kis török könyv. Hozd ki azt a könyvet.

Az a könyv a Korán volt, amit az olvasni tudó harcosok magukkal hordoztak. Pergamenbe volt kötve, és acélkarika volt a sarkán. Abban a karikában zsinór volt. Így szokták az olvasni tudó törökök a mellükön hordozni. A kurd rátette az ujját a Korán-ra, és megesküdött. Azután a Dobó lábához borult. Megcsókolta a földet, és örömtől elevenen távozott.

- De uram - mondotta remegő hangon Gergely -, ha a török látja, hogy megcsaljuk...

Dobó nyugodtan felelt:

- Ha nála volna a gyermek, már megmutatta volna. Hazug minden török. Én csak téged akarlak megnyugtatni.

Gergely dobogó szívvel sietett a bástyára, hogy aludjon is valamicskét hajnalig.

Mikor a malmok mellett lépked, az árnyékból egy pszt szó hallatszik, jobban mondva egy pst.

Gergely odanéz. A cigányt látja. Szalmán térdel a cigány, és integet neki.

- No, mit akarsz? - kérdezte Gergely kedvetlenül.

A cigány fölkel, és susog:

- Kutya van a kertben, nagyságos Gergely uram!

- No.

- Az este az Ókapunál egy kassai katonának a sisakja álladzóját reparáltam. Hegedüs hadnagy úr arról beszélt, hogy mikor ostrom van, duplán járna a fizetség. A katonák morognak Dobó nagyságos úrra. Azt mondják, hogy a török minden jót ígér, ő meg semmit. Választani kell.

Gergelynek elakadt a lélegzete.

- S előtted beszéltek így?

- Minden katona előtt. Én meg nem mondottam volna. De ha már félni kell, jobban félek a terektől, mint a kassai hadnagy úrtól.

- Jer velem - mondotta Gergely.

Megkereste Mekcseyt. A töltéscsinálóknál ráakadt.

- Pista - mondotta -, hallgasd meg Sárközit.

S otthagyta őket.

Reggel, mikor Dobó kilépett a palotából, Hegedüs már az ajtóban várta.

- Uram - szólt tisztelgőre emelve a kezét -, jelentenivalóm van.

- Sürgős?

- Nem éppen.

- Jer velem. Mondd el a kapunál.

A kapu fölött már ott állt Gergely s vele Mekcsey, Fügedy. A vesszőpalánk takarta őket a patakon nyüzsgő töröktől.

Dobó alátekintett a palánk fonatán át a városra, aztán Gergelyhez fordult:

- Még senki?

- Senki - felelte Gergely.

S Hegedüsre pillantott.

Hegedüs a sisakjához emelintette az ujját. Gergely hasonlóképpen. De hidegen tekintettek egymásra.

Dobó Hegedüsre nézett. Várta a jelentését.

- Uram - szólt Hegedüs -, meg kell mondanom, hogy a katonák közt némi elégedetlenségfélét tapasztalok.

Dobó szeme kikerekedett.

- Sajnos - folytatta Hegedüs, kerülve a Dobó tekintetét -, vannak öreg katonák köztük, akik ismerik az izét... az ostrompénzt. Tegnap egész nap azt várták, hogy megkapják, mint máskor, máshol szokás volt. Este már duzzogtak. Gondoltam: tovább mérgesedik a baj, ha leszidom őket. Hát engedtem, hogy beszéljenek. Arra kértek: mondjam meg a kapitány úrnak, hogy mi a kívánságuk.

- Hát először is - felelte Dobó - nem lett volna szabad elfelejtenie, hadnagy úr, hogy a várban semmiféle settegésnek-sugdosódásnak helye nincsen. Másodszor, ami az ostrompénzt illeti, aki nem a hazáért harcol itten, hanem az ostrompénzért, hát csak jelentkezzék: megkapja.

S ellépett a hadnagytól. Áthajolt a palánkon.

- Jön - szólalt meg Gergely.

A törökök közül elővált a kurd. Már fel volt fegyverkezve. Két magyar gyereket vezetett. Mind a kettő lajbis, gatyás, mezítlábas parasztgyermek. Hogy a kurd nagyokat lépett, a két gyermek futva haladt mellette.

Tőlük valami százlépésnyire látni lehetett a félszemű dervist. Lovon ülve követte a kurdot, de lövésnyi távolságban megállt, és a kengyelben fölegyenesedve nézett a vár felé.

- A gyermekek nem az enyémek! - mondta riadozó örömmel Gergely.

S valóban, a két gyermek idősebb volt, mint az ő Jancsikája. Az egyik gyermek körülbelül tízéves, a másik tizenkettő.

A kurd megállt a kapu előtt, és fölkiáltott:

- A bég egy gyermek helyett kettőt küld. Adjátok ki a gyűrűt, akkor elküldi a harmadik gyermeket is.

Dobó felszólt a toronyőrnek:

- Hajoljon ki kend! Intsen a kezével annak a kurdnak, hogy elmehet.

Azon a napon is csakúgy törte-rontotta a török a falat, mint előbb. A nagy torkú zarbuzánok lassan dolgoztak, de borzasztó erővel. Minden dördüléssel egyidejűleg ropogott a fal, s olykor egy-egy omlás mordulása volt hallható.

Hanem azon a napon mégis történt valami változás, amit az őrök már korán reggel jelentettek.

A lovasság elhúzódott a vártól. Sehol nem lehetett látni a piros sapkás akindzsiket, a páncélban ragyogó szpáhikat, az összevissza ruházkodó besliket, kámzsás deliket, apró lovú günüllüket, gurebákat, müszellemeket és szilidárokat. De még a kilencszáz tábori teve is hiányzott.

Mi történt?

A várbeliek örömtől derült arccal jártak-keltek. A köszörűs parasztoknál a cigány is megjelent, s fényesre köszörültetett egy hosszú, rozsdás kardot. A sütőkemencéknél felhangzott az asszonyok dala. A gyermekek a kemencék mellett játszottak a domb gyepén, a fiúk háborúsdit, a leányok körbe-keringőt.

A Baloghné cselédje odavezette a kis török fiút.

Nézte az a játékot bámulva.

- Vegyétek be ezt is! - kérlelte a cseléd a fiúkat.

- Nem vesszük be - felelték azok.

A leányok bevették.

A kis török fiú nem értette, mit dalolnak, de olyan áhítattal forgott velük, mintha tudja az Isten, micsoda szent dologban volna része.

De hát mi volt az oka a vidámságnak, örömnek?

A török lovasok eltűntek. Bizonyos, hogy a fölmentő had közeledik. A király hada! Hova ment volna a török lovasság, ha nem az elé?

S a dobosok még vígabban zörgették el a be-bekiáltó hangokat. A vár nagydobosa fel-felugrott a falra, amerről kurjongattak, s elbumbumozta a kiáltó szavát.

De cédulák is hulltak a várba. Nyilakon röpítették be. Nem olvasta senki. Aki érte, az dobta a tűzbe. A nyilat meg vitték Ceceynek.

Az öreg napestig a tömlöcbástyán ült, és ahányszor a közelben török bukkant fel, rányilazott.

Csak a Dobó arca volt változatlanul komoly.

Hol az egyik, hol a másik toronyba hágott fel, és kémlelte az ellenséget. Olykor sokáig nézett az Eged-hegy felé. Olykor a fejét rázta.

Egyszer csak beszólítja Mekcseyt a palotába.

- Kedves öcsém - mondotta leülve. - Az a Hegedüs nem tetszik nekem. Vigyáztasd.

- Már vigyáztatom.

- Akivel beszél, ahova néz, ahova lép, tudnom kell minden órában.

- Tudni fogjuk.

- De neki nem szabad ezt megorrintania, mert akkor meglep valamivel.

- Nem tudja meg.

- Ha lázadás lenne a várban, akkor végünk. Megtehetném azt, hogy elzáratom, de nekünk tudnunk kell, hogy hányan és kik tartanak vele. Úgy kell kivágnunk a rothadt részt, hogy semmi se maradjon. Kivel vigyáztatod?

- A cigánnyal.

- Megbízható?

- Megbízható. Tegnap a kassaiak között dolgozott, ma újra ott fog dolgot találni. Megmondtam neki, hogy egy teljesen ép, felszerszámozott, pompás lovat kap, ha a szolgálata ebben az ügyben hasznos lesz. Inkább színlelje, hogy velük tart. Tudni fogjuk, ha a sor rákerül.

- Más megbízható embered nincsen?

- Nekem volna, de a kassaiak nem bíznának benne. A cigányt sokkal inkább csekélylik, hogysem előtte tartózkodnának.

- Csak azt kell megtudnia, kik a kolomposok!

- Így mondtam neki én is.

- Hát akkor jó. Mehetünk.

- Főkapitány uram - szólott más hangon Mekcsey -, a jelek arra vallanak, hogy a király hada jön.

Dobó vállat vont.

- Lehet, hogy jön - felelte szomorún. - De azok a jelek, amiket ti mindnyájan erre magyaráztok, nekem nem a király hadát jelentik.

Mekcsey elámultan nézett Dobóra.

Dobó a kezét terjegette:

- A jaszaulok mind itt vannak. A két vezért együtt láttam lóháton az Almagyaron. Az ágyúk közül egyet se vittek el. A két bandájuk is itthon van.

- Hát mi volna? - kérdezte Mekcsey röstelkedve.

Dobó ismét vállat vont.

- Nem lehet egyéb, öcsém, csak az, hogy az erdőre mentek.

- Az erdőre?

- Oda meg a szőlőkbe. Azt gondolom, hogy a két vezér a fal magasságát akarja megrövidíteni. Rőzsét és földet hordatnak. Be fogják tömni az árkunkat, és dombot emelnek a romlásoknál. Hanem, édes Pistám, ezt csak neked mondom. A várbeliek hadd örvendezzenek annak, hogy jön a fölmentő had.

A kezét nyújtotta a kapitánytársának, és szeretettel nézett reá.

Aztán abba a szobába fordult, ahol Pető feküdt.

Amint bealkonyodott, előcsengtek a török lovasok.

Egy világító golyónál látni lehetett, hogy mindenik lovas a kantáránál fogva vezeti a lovát, s minden ló meg van rakva rőzsével.

A tevék hosszú sora meg tömött zsákokat hozott. Amint lekanyarodtak a Bajusz-hegyről, egyenként jöttek a tevék, egyik a másik után.

Dobó lefelé fordította a szakállasok és mozsarak száját, s közéjük lövetett.

De az éj mindinkább sötétedett, s a lovasok száma nem ritkult. Dobó abbahagyta az ágyúzást, és csak a puskásokkal lövetett olykor közéjük.

A török pedig nyüzsögve dolgozott alant. Ropogott az egymásra szórt rőzse s venyige. Közben-közben hangzott a rendelkező jaszaulok kiáltása.

Dobó a várbeli lámpások nagy részét a falak réseibe hordatta. Úgy rakták le a lámpásokat, hogy a falat kívülről mindenfelé megvilágítsák, de alulról se nyíllal, se golyóval meglőni ne lehessen.

A vár belölről sötét volt. Csak imitt-amott égett egy lámpás. Az Ókapu kerületét a sütőkemencékből kiáramló fény világította meg. Az asszonyok akkor is dalolva dolgoztak.

- Csak hadd daloljanak - mondotta Dobó. - Ahol dalolnak, onnan nem távozik a jó szerencse.

Mekcsey éjféltájban a Bolyky-bástya tornyából vigyázta, hogy mozgolódik-e a török éjjeli ostromra.

A tisztek is szanaszét oszoltan virrasztottak.

Mekcsey a két kezét a füléhez tölcsérezve hajolt alá, s a tekintete áthatolni iparkodott a sötétségen.

Valaki megrántotta hátulról a dolmányát.

A cigány volt.

Janicsársaruban jött fel. A fején kakastollal körültűzködött sisak. Az egyik oldalán kard, a másik oldalán fehér markolatú török jatagán.

- Pst... - mondotta titokzatosan. - Pst!...

- Mi kell?

- Markomba érzsem már a jó ló kantársárát.

- Tudsz valamit?

- Haj-haj!

- Van bizonyítékod is?

- Van, csak meg kell fagni.

- Hát fogd meg, ebadta.

- Én fagjam meg? Tessék velem jönni, ost megvan. De tistédes-tistént!

- Hova?

- A vizstartóho. Oda ereskedett le Hegedüs. Hajhaj!

- Egyedül?

- Három katonája strázsál a vizstartó ajtajában.

Mekcsey szinte bukdácsolva sietett le a lépcsőn.

A torony aljában hat katonát szólított magához.

- Fegyvertelenül jöjjetek! A csizmátok vessétek le. Szíjat vagy kötelet hozzatok!

A katonák szótlanul engedelmeskedtek.

Mikor leérték a bástyáról, Mekcsey továbbmondta a parancsot:

- A víztartóhoz megyünk. Három katona ül ottan, vagy hogy áll, vagy hogy fekszik. Hátulról megrohanjátok őket, és megkötözitek. Elvezetitek a tömlöcbe, és beadjátok a tömlöctartónak, hogy zárja be őket. Semmi kiáltás! Semmi hang!

A víztartó tájéka sötét volt, csak egy rossz cölöpnek a tetejét érte világosság. A katonák onnantól négykézláb mentek tovább. A cigány hányta magára a keresztet.

Néhány perc múlva csörömpölés, huppanások, káromkodások hangzottak a víztartó tájékán.

Arra Mekcsey is ott termett.

A három katona le volt gyűrve.

A víztartónak mind a két ajtaja tártan állott. Mekcsey belehajolt. Lenn csendes sötétség.

Visszafordult.

- Itt van? - kérdezte halkan a cigánytól.

- Magam láttam, mikor lement.

- Hegedüs hadnagy? Nem tévedtél?

- Az, az!

- Fuss a főkapitány úrhoz. Az Új bástyán keresd. Kéretem, jöjjön ide! Útközben mondd Gergely főhadnagy úrnak, hogy küldjön azonnal öt drabantot!

A cigány elnyargalt.

Mekcsey kivonta a kardját, és a víztartóból felvezető lépcsőhöz ült.

Lent ekkor mintha hangok hallatszottak volna.

Mekcsey fölkelt, és leeresztette a csapóajtónak azt a szárnyát, amelyik a lépcsőt takarta.

Fönt hallatszott, hogyan érkezik az öt drabant s velük csaknem egy időben Dobó és Kristóf apród.

Az apród lámpást lógatott a kezében, s világított vele Dobónak.

Mekcsey intett, hogy siessenek. A hangok lenn a víztartóban már akkor erősödtek.

- Erre, erre! - hangzott egy tompa hang a mélységben.

Dobó felvonatta a drabantok puskáját. A víztartó szélén kellett tartaniuk, csővel lefelé.

- Kristóf - mondotta aztán -, még húsz embert hozz Gergely úrtól!

A lámpást elvette tőle, s letette a cölöp mellé, de úgy, hogy a víztartóba nem világított bele.

A mélységben fegyvercsörgés, léptek ropogása.

- Erre, erre! - hangzik erősebben.

Egy nagy csobbanás... Nyomban egy másik csobbanás... Ej vá! Meded! kiáltások... Újabb csobbanások...

A lépcsőtakaró ajtó megkoppan. Valaki felbukkan. Dobó felkapja a lámpást. Belevilágít az arcába.

Hegedüs hadnagy az, ólomszín sápadtan. Mekcsey galléron ragadja.

- Fogjátok meg! - kiáltja Dobó.

A hadnagyot erős kezek kapják meg. Kirántják a mélységből.

- Vegyétek el tőle a fegyvert!

Lent még egyre hangzik a csobogás, a zűrzavaros kiáltozás:

- Jetisin! Jetisin! (Segítség!)

Dobó letartja egy pillanatra a lámpást. Hát ott kepickél a sok fegyveres, turbános török a nagy, fekete vízmedencében, míg egy oldallyukon egymást nyomva özönlik a többi.

- Tűz! - kiáltja Dobó.

Az öt puskás a lyukba tüzel.

A víztartó ürege akkorát szól, mint az ágyú. Bőszült ordítás rá a felelet.

- Maradj itt - mondja Dobó Mekcseynek. - A lyukakat be kell járni. El kell menni addig, ameddig lehet. Ha túlterjed a váron, beomlasztjuk, be is falazzuk. Egy őr mindig ott álljon a fal mellett.

S a katonákhoz fordult. Rámutatott Hegedüsre és a társaira:

- Vasat rájuk! Külön-külön zárjátok el őket!

S visszatért a bástyára.

Mekcsey a mélységből magyar hangot hallott:

- Segítség! Emberek!

Letartotta a lámpást. A fulladtakon ott vergődött egy bőrsapkás török, az kiabált.

- Vessetek alá egy kötelet - mondotta -, hátha ez is a várból való.

A vödörhúzó kötél ott hevert. Aláeresztették vödröstül. A fuldokló belekapott a vödörbe. Három katona fölhúzta.

Mikor az ember följutott, úgy tátogott, mint a partra jutott harcsa.

Mekcsey az arcához tartotta a lámpást. Nagy bajuszú akindzsi volt. A víz csurgott a bajuszáról és ruhájáról.

- Magyar vagy? - kérdezte Mekcsey.

Az ember térdre borulva:

- Kegyelmezz, uram!

Hogy így tegezte Mekcseyt, török mivolta ebből kitetszett.

Mekcsey majdnem visszalökte. De mégis meggondolta, hogy jó lesz tanúnak.

- Szedjétek el tőle a fegyvert - mondotta a katonáknak -, és zárjátok be a levélhozó parasztok közé.

A vár körületén másnap, október negyedikén friss hányású töltést világított meg a fölkelő nap.

Az a mély árok, amely északról kerítette a várat, helyenként be volt töltve. Árok volt - domb lett.

A törések átellenében emelkedtek a friss hányású dombok. Alul rőzse, erdei haraszt, nyalábba kötött venyige, fölül föld. Ezt a munkát bizonyára addig folytatja a török, míg csak egy-két helyen olyan magas nem lesz, hogy át is lehet ágyúzni, és be is lehet rohanni a várba, létrák nélkül.

Dobó megszemlélte a munkájukat. Megszemlélte mindenfelől szótlanul, nyugodt arccal. Aztán a tisztekért küldött. Behívatta a lovagterembe a négy főhadnagyot, meg behívatott egy hadnagyot, egy őrmestert, egy tizedest és egy közlegényt. Mihály deákot is, a cipóosztót.

Az asztal zöld posztóval volt bevonva. Rajta feszület és két égő gyertya a feszület mellett. A terem sarkában a vörös posztóba öltözött hóhér. Mellette egy serpenyőben égő szén. A kezében fújtató. A serpenyő mellett ólomdarabok és harapófogó.

Dobó fekete posztóruhába volt öltözve. A sisakja csúcsán kapitányi sastoll. Előtte egy ív tiszta papiros.

- Társaim - mondotta komoly, szinte zord arccal. - Azért jöttünk össze, hogy Hegedüs hadnagynak és társainak az ügyét megvizsgáljuk. A cselekedeteik arra vallanak, hogy árulók. Lelkiismeretesen meg fogjuk őket ítélni.

S intett, hogy a rabokat vezessék elő.

Gergely fölkelt.

- Uraim - mondotta -, én ebben az ügyben bíró nem lehetek. Haragosa vagyok a vádlottnak. Mentsenek föl a bíráskodástól.

Mekcsey is fölkelt.

- Én csak tanú lehetek - mondotta. - Bíró és tanú egy személyben senki se lehet.

- Legyen tanú - felelték az asztalnál ülők.

Gergely távozott.

Mekcsey kiment az előcsarnokba.

Az őrök bevezették Hegedüst meg a három társát. És a törököt is.

Hegedüs sápadt volt. A szemét kék gyűrűk környezték. Nem merte fölemelni a tekintetét.

Dobó csak őt hagyta bent. A többit kiküldötte.

- Halljuk - mondotta. - Mi volt az a törökvezetés?

Hegedüs összeszedelődzködött, és szaggatottan mentegetődzött:

- Én a törököt csak a víztartóba akartam becsalni. A várat feladni nem akartam. A víztartó nagy. Keskeny bejáratot találtunk rajta. Gondoltam, az én érdemem lesz, ha magam pusztítok el ezernyi törököt.

Dobó végighallgatta nyugodtan. A tisztek se kérdeztek tőle semmit. Mikor már nem szólt többet, Dobó félreállíttatta, s behívatta egyenként a legényeket.

- Mink - mondotta az első - nem tehettünk egyebet, csak amit a hadnagy úr parancsolt. Nekünk engedelmeskednünk kell, ha parancsolnak.

- Mit parancsolt?

- Azt parancsolta, hogy álljunk a víztartó szélén, ő egypár törököt hoz be.

- Mit mondott, hogy minek?

- Hogy a vár megadását megbeszéljük.

Dobó a hadnagyra nézett.

Hegedüs a fejét rázta.

- Nem igaz. Hazudik!

- Én-e? - szólt sértődve a legény. - Hát nem azt mondta-e a hadnagy úr, hogy a török minden jót beszél? Dobó uram meg semmi jót se, még csak ostrompénzt sem akar adni.

- Hazudik - ismételte Hegedüs.

Bevezették a másik legényt.

- Miért voltatok a kútnál?

- Törököt vártunk - felelte búsan. - Azt mondta a hadnagy úr, hogy a vár előbb-utóbb a török kezére kerül, hát jobb pénzen, hogysem vér árán. Bizonyos, hogy meghalunk, ha nem adjuk meg a várat.

Dobó behozatta a harmadik legényt is.

- Én nem tudok semmit - hebegett az. - Csak oda voltam rendelve a kúthoz, de hogy miért, azt nem tudom.

- Nem mondta-e Hegedüs hadnagy úr, hogy jó lesz megegyezni a törökkel?

- De azt mondta.

- Mikor mondta először?

- A nagy ostrom után való estén.

- És hogyan mondta?

- Hát úgy mondta, hogy izé... hogy aszongya: mink kevesen vagyunk, azok meg sokan vannak, s hogy lám, a többi várat se lehetett megtartani, pedig akkor kétfelé járt a török.

- Ostrompénzről szólt-e valamit Hegedüs hadnagy úr?

- Szólt. Azt mondta, hogy dupla zsoldot kellene kapnunk.

- Hát a vármegadásról mit mondott?

- Azt, hogy izé... hogy aszongya: a török így is, úgy is megkapja, hát jobb, ha még fizet is, mintsem hogy a nyakunk is odaszakadjon.

- És a legénység mit mondott rá?

- Semmit. Csak úgy tűz mellett beszélgettünk, mikor már a török bekiabált.

- Tik nem kiáltottatok-e vissza?

- Nem. Csak a hadnagy úr beszélt velük éjjel.

- Hogyan beszélt velük?

- Egy hasadékon át az Ókapunál. Odament, és beszélt három izromban is.

- Törökkel?

- Törökkel.

- És mit mondott, mikor visszatért?

- Azt, hogy a török mindenkit bántatlanul elbocsát, senkit se vág le. A kassaiaknak ezenkívül tíz-tíz aranyat ad, és hogy a két basa pecsétes levelet küld, hogy szavának áll.

- Hányan hallották ezt a legények közül?

- Valami tízen.

- Hát miért nem jelentettétek nekem? Nem megesküdtetek-e, hogy a vármegadásról nem beszéltek?!

A legény hallgatott.

Dobó folytatta:

- Nem az lett volna-e a kötelességtek, hogy azonnal jelentsétek a hadnagy úr beszédét?!

- Nem mertük.

- Szóval: elszántátok, hogy a várat török kézre játsszátok. Kik egyeztek bele ebbe?

A legény még hét nevet mondott. Aztán mentegetődzött:

- Mink, nagyságos kapitány uram, nem egyezkedtünk, mink csak engedelmeskedtünk. Csak a hadnagy úr beszélt, meg ő parancsolt.

A fal egy ágyúgolyó ütődésétől dobbant meg. A rudakra függesztett páncélok megzördültek. A falról egy csomó vakolat omlott a padlóra.

Dobó a bírákra nézett:

- Van-e valakinek valami kérdeznivalója?

A bírák szinte dermedten ültek az asztalnál. Végre a közlegény bíró szólalt meg:

- A tíz legény beleegyezett-e abba, hogy a vár a töröké legyen?

A legény sápadtan vonogatta a vállát.

- A közlegény nem akarhat mást, csak azt, amit a tisztje.

Több kérdés nem volt.

- Még a török van hátra - mondotta Dobó. - Vezessétek be.

A török háromszor hajolt meg, míg az asztal elé ért. Ott meghajoltan maradt. Keze a mellén keresztben.

- Mi a neved? - kérdezte Dobó.

- Juszuf.

- Juszuf, vagyis magyarul József. Állj egyenesen!

A török fölegyenesedett. Körülbelül harmincéves akindzsi volt. Zömök, izmos ember. Belapított orra s a fején vöröslő sebforradás tanúskodott arról, hogy forgott már csatákban.

A kérdésekre elmondta, hogy tíz éve él Magyarországon, s hogy ott volt a falnál, mikor Hegedüs kiszólt a résen: - Hé, törökök! Melyitek ért magyarul?

- Hazudik - morgott Hegedüs. - Zoltay is beszélt mindig a törökkel.

- Én?! - hörkent fel Zoltay.

- Igenis beszéltél. Valahányszor ostrom van, mindig kiabálsz nekik.

Zoltay dühében elhalványodva ugrott fel a székéről.

- Vizsgálatot kérek magam ellen - mondotta. - Nem ülhetek tovább a bírói székben. Hogy én mindig kiáltok egyet, amikor ütök, az meglehet. De az csak káromkodás. Az nem vétek! Micsoda beszéd ez?!

Dobó csitította:

- Mindnyájan tudjuk ezt a szokásodat, és senki ezért téged meg nem szól. De mert harag ébredt benned a vádlott iránt, fölmentünk a bíráskodás alól.

Zoltay meghajolt, és kiment.

Dobó újra a törökre nézett.

Az aztán tört magyarsággal elmondta, hogy Hegedüs az Ókapunál beszélt egy agával, azután Arszlán béggel. A bégtől becsületszót kért biztosítékul és száz aranyat. Azt mondta, hogy bebocsátja éjjel az egész sereget a várba, csak ott ásasson a kapu mellett, ahol a nagy rézdobot szokták verni. Ő (Hegedüsre mutatott) azt mondja, járt egy éjjel a víztartóban, s alagútra akadt, amely azonban a kapunál be van omolva. Az omlásnál, a feje fölött hallotta a rézdobot szólani, s a katonák lépését is hallotta, hát sokat ásatni nem kell. Ő éjjel tizenkét órakor várni fogja őket. De arról is kezeskedniük kell, hogy az Ókapunál álló kassai katonákat nem bántják. Megegyeztek. Éjfélkor Hegedüs lámpással vezette őket. A janicsárok, aszabok és piadok keverten jöttek. Háromezren indultak a föld alatti útra. A had többi része, isten tudja, hány ezer, a két kapu kinyitását várta. Hanem az történt, hogy Hegedüsnek a lámpása a víztartó sarkánál a falba ütődött, és elaludt. Sötétségben vezette az előcsapatot tovább. Ő tudta a járást, de a nagy vízmedence széle keskeny. Ott ő a sötétben is boldogult, de az előcsapat, hogy egymás után tolongott, a vízbe csuszamodott.

- Nem tudsz-e arról - kérdezte Dobó -, hogy Dervis bég elrabolta az egyik hadnagyunk fiát?

- De tudok - felelte a török. - Két hét óta minden sátorban keresik a gyermeket. A bég keresteti. Ellopták tőle, vagy elszökött az ideérkezés után harmadnapra.

Dobó Hegedüsre nézett.

- Nyomorult! - mondotta.

Hegedüs térdre borult:

- Irgalmazzanak, könyörüljenek rajtam! - kiáltotta. - Megtévedtem, elvesztettem az eszemet.

- Megvallod-e magad is, hogy a várat az ellenség kezére akartad juttatni?

- Megvallom.

A tárgyalás nem tartott tovább egy óránál.

A következő órában már ott függött Hegedüs hadnagy a vár piacán egy gerendából hevenyészett akasztófán. S Fügedy kikiáltotta a vár népének:

- Így hal meg minden esküszegő, akár közember, akár tiszt, aki a várat a török kezére akarja juttatni!

A három közlegénynek a fülét csapták el az akasztófa alatt. A többi hetet megláncolt lábbal belső munkára rendelték.

A törököt úgy kidobták a várból a magas nyugati falon, hogy nyakaszegetten hullt a társai közé.

A vár népe láthatta, hogy Dobó nem tréfál.

Te minden erőnél erősebb erő: anyai szeretet! Te emberi testbe öltözött napfény! Te Isten szívéből leszállott szent láng, haláltól nem félő, erős gyöngeség!

Te, aki otthagyod biztos hajlékodat, puha párnádat, minden kincsedet, hogy a halál erdején át alakoskodjál át veszendő szeretteidhez! Te, aki lebujdosol a föld mélységébe, te, aki gyönge karoddal akarsz áttörni a falon, amelyre fegyveres fenevadak százezre üvölt tehetetlenül! Te, aki nem ismered a lehetetlent, ha arról van szó, akit szeretsz, ha együtt kell szenvedned, meghalnod is vele - csodállak téged, asszonyi szív!

Két éjen és két napon át ásták magukat által meg által az alagút omladékain, a nyirkos hidegben, a laza boltozatok alatt. Néhol csak egypár lépés volt az omladék; egyórai munkával átvergődtek rajta. De néhol kövekkel is kellett bajlódniuk, és sem az erőtlen asszonyi kar, sem a tizenöt éves, különben is fejletlen ifjú karja nem volt hozzászokva az ilyen munkához.

Október harmadika estéjén, alighogy álomra csendesült a tábor, magukhoz szedték minden élelmiszerüket.

A vártól már számításuk szerint csak száz lépés választotta el őket. Azt remélték, hogy nem kell többé visszatérniük.

És egész éjjel dolgoztak.

A föld alatt nem tudták, mikor virrad, mikor kél fel a nap. A földet és rőzsét hordó paripák dübörgését hallották egész éjen át, s hallották a várbeli ágyúk és mozsarak dörgését is. Azt gondolták odalenn, éjjeli ostrom van, s még buzgóbban dolgoztak, hogy bejuthassanak.

Kint azonban virradt, hajnalodott, reggeledett, s a nap fölszállt a borsodi hegyek mögül. A török lócsiszár szolgái, látva a sátor elhagyatottságát, benéztek. A félremozdított kő, a széles lyuk megdöbbentette őket. Hogy a lovasok ismét rőzsét szedtek mindenfelé, a kalmár maga rohant egy deli agához, és az örömtől szinte reszketve jelentette:

- Uram! A várat én juttatom a had kezébe. Alagutat fedeztem föl az éjszaka!

A sok deli, akindzsi, besli és gureba egyszerre ott hagyja a rőzsét, lovat a szabadban. Sípok és trombiták rikoltnak gyülekezőt. Mindenféle katona összekeveredve, zörögve, zsibongva tolong a bejárat torkán a mélységbe.

Vezeti őket fáklyával a kalmár.

A két szegény lélek ezalatt bujkálva, ázva, köveket hányva törekedett előre.

Az út egy helyen ismét lejtőssé vált. A kövek ott szárazak voltak, s az út megszélesedett.

Egy háromszögletű, nagy, föld alatti, nyirkos terembe jutottak.

- A vár árka alatt kell lennünk - mondotta Miklós.

Azonban a terem két sarkán két omladék van. Melyik az út a kettő közül?

Az egyik omladék nyerges. A tetején kis, omlott lyuk, amelybe egy emberököl ha belefér.

A másik omladékon oldalt feketéllt valami keskeny nyílás.

- Itt az út kétfelé válik - mondotta Miklós. - Most az a kérdés, melyiket bontsuk.

Föllépett a kövekre, s a lyukhoz tartotta a gyertyáját.

A láng lobogott.

A bal oldali nyílást is megpróbálta.

A láng ott csak állott.

A süvege szélébe tűzte a gyertyát, s belekapaszkodott a legfelső kőbe. Éva segített. A kő robogva gurult át a többin.

- Még egyet! - mondotta Miklós.

Ismét nekifeszültek mind a ketten. Az a kő nem engedett.

- Az aprókat kell körüle kiszednünk.

Fogta az ásót, és körülszurkálta vele a követ. Aztán újra belekapaszkodtak.

A kő ingadozott.

Miklós nagyot lélegzett, s megtörülte az arcát.

- Fáradt vagyok - mondotta bágyadtan.

- Pihenjünk - felelte Éva.

S leültek egy kőre.

Miklós elhanyatlott, s abban a percben elaludt.

Éva maga is kábult volt és halálra fáradt. A ruhája térdig vizes, sáros; a kezei véresek. Haja a sok hajladozásban kibomlott, s félig a dolmányba kötötten, félig azon kívül hullámzott a nyaka körül.

Fogta a gyertyát, és benézett mind a két üregbe. Mind a kettő szabad utat mutatott.

- Kicsit megpihenünk - mondotta a gyertyát a kőre ragasztva -, de nem alszom el, nem, csak pihenek.

S amint hátradőlt, halk dübörgést hallott maga előtt.

A szemöldökét összevonva nézett maga elé a sötétségbe: fönt dübörögnek-e vagy idelent?

Az alagút mélyéből vörös fényszál röppent elő.

- Miklós! - sikoltotta Éva.

S a fiút megrázta.

- Jönnek!

A fiú bágyadtan emelte föl a szeme pilláit.

- Jönnek! - ismételte Éva kétségbeesetten.

S a kardjához kapott.

A kardnak csak a hüvelye volt meg. Ott maradt valamelyik omladéknál, ahol követ feszítettek. Az övében volt jatagánokat is mind eltörték már a munkában, a zsebkést is. Nem volt náluk semmi.

A fény erősödve közeledett.

Éva minden erejét összeszedve kapott a kőhöz. Miklós is. A gyertyájuk elaludt. A kő mozdult, de nem engedett.

A rémület dermedtségével nézték, hogyan válik ki a sötétségből a fáklyát tartó kalmár s mellette a lógó bajuszú, termetes aga, akinek övében csillogtak a handzsárok.

A következő percekben kezek emelkedtek rájuk, s ők fogva voltak.

Az aga egy pillantást vetett a megkezdett munkára, s gyorsan határozott.

- Fogd a fáklyát, kölyök! - mondotta Miklósnak. - Te már ismered itt az utat.

Miklós nem értette a szavakat, csak azt látta, hogy a fáklyát a kezébe nyomják.

A katonák egy perc alatt szétszedték a nehéz köveket.

Az út két ember szélességben szabad volt.

Az üreg már akkor megtelt fegyveresekkel.

- Te fogsz vezetni - mondotta az aga Miklósnak. - Az a másik pedig - folytatta Évára tekintve - itt marad. Ha rosszul vezetsz bennünket, azt a nőt a közlegények közé vetem.

Egy janicsár tolmácsolta a szavait.

Éva behunyta a szemét.

Az aga visszapillantott:

- Egy deli őrizze!

S meglökte Miklóst, hogy induljon előre.

A deli Éva mellé állott. A többi megindult. Hogy azonban az aga nem mondta, hogy ki őrizze a foglyot, a deli csakhamar átadta egy másik delinek.

- Őrizd te!

Az is állt valameddig, de talán eszébe jutott, hogy akik elsőkül jutnak a várba, holtig nagyságos urak lesznek, átkínálta a foglyot egy müszellemnek.

- Nem őrzöm én - felelt a müszellem.

S odább lépett.

A delit ette a méreg.

- Majd én megőrzöm, csak eredj - szólt ekkor egy szőrös süvegű kis aszab.

S kivonta a handzsárját. Az asszony mellé állott.

Éva holtra váltan támaszkodott a falhoz. Mellette sűrűn lépkedtek el a különféle öltözetű, puskaporszagú és hagymaszagú, mocskos katonák. Valamennyi meztelen kardot tartott már a kezében, s valamennyinek a szeme lángolt a diadal reményétől.

Olykor egy fáklyás jött, s világított egy-egy csoport előtt. Olykor csak a sötétben topogva jöttek. Zörgött-csörgött rajtuk a fegyver. Egyik egy széles vörös zászlót hozott a vállán.

Egyszer csak tompa, mély dörgés hallatszik, mintha a föld belsejében dörögne az ég. A terem bejáratától visszafelé az alagút hosszan beomlik. A dübörgés percekig tart. Kövek omlanak s tompán zuhannak alá. Az elöl menők után nem jöhet többé senki.

Az omlás irányából tompa jaj és hörgés. A másik irányban az elhaladó fegyverek halk zörgése.

Az asszony őre megszólal magyarul:

- Ne féljen!

És megfogta az asszonynak a kezét:

- Kicsoda maga?

Az asszony nem bírt megszólalni.

- Magyar?

Az asszony bólintott.

- Jöjjön - mondotta az aszab. - Az út itt kétfelé válik. Ha ki tudom bontani a másik nyílást, megszabadultunk. De ha itt is beomlik...

Éva az élet áramlatát érezte újra az ereiben.

- Kicsoda kegyelmed? - kérdezte felocsúdva.

- Varsányi a nevem. Javát akarom.

Acélt és kovát vett elő az övéből, és kicsiholt.

A tapló csakhamar égett. Illatos füst vegyült az alagút fojtott levegőjébe. Viaszgyertyához tartotta, és fújta.

A gyertya lángra lobbant. A termet újra világosság árasztotta el.

- Fogja, húgom, ezt a gyertyát.

A bal oldali omladékhoz lépett, s egy-két rántással meglazította a köveket.

Kis ember volt, de erős. A nagy kockakövek egymás után gurultak, hol kifelé, hol befelé. Csakhamar akkora nyílás támadt, hogy egy ember átbújhatott.

Elvette a gyertyát az asszonytól, és előrement. A tenyerét a gyertya elé tartotta. Annyira sietett, hogy Éva alig bírta követni.

Az út ott már tisztább volt, de még mindig lefelé kellett menniük.

Varsányi egyszer visszafordult.

- Kicsoda kegyelmed? Talán a királytól jön?

- Attól - felelte Éva, mintha álomban beszélne.

- Kapunk hadat?

- Nem tudom.

- No, mindegy. Csak azt tudnám, hol vagyunk. Sietnünk kell, hogy a törököt megelőzzük.

Az út már fölfelé vonult. Oldalt egy-egy fülkét lehetett látni. A kövek azonban barnák voltak, és a nyirok harmatként csillogott a köveken.

- Már a várban vagyunk - mondotta Varsányi. - Alighanem a víztartónál fogunk kilyukadni.

Fehér vakolathalom zárta el az utat. Azon át erős mészszag szállt hozzájuk.

Varsányi káromkodott.

- Tyűh, azt a purgatóriumát ennek a keserves világnak!

- Mi az?

- Semmi, no. Majd én előremászok. Fogja ezt a gyertyát.

Ráhasalt a halomra. Átmászott. Éva benyújtotta a gyertyát.

Varsányi állt már odabent. Fogta a gyertyát, és hümmögött. Majd Évának segített, hogy a halmon átcsúszhasson, s megálljon.

Egy tág és fehérlő üregben voltak. Felülről gyászének hangzott: az In Paradisum deducant te angeli, s a magasból nappali világosság szűrődött alá.

Az üreg telve volt egymáson keresztül-kasul álló fehér koporsóval s körös-körül híg mésszel. A koporsók szélén rojtokba száradt a mész. Oldalt, a koporsók mellett egy félig eldőlt, inges, bajuszos, sovány képű halott meredt ki a mésztóból. A felülről ömlő világosság megvilágította az arcát. A nyakán kötél lógott.

Varsányi bámulva nézett arra a halottra. Aztán visszatekintett.

Éva ott hevert mögötte a földön, ájultan.

Ezalatt a fiú is vezette a török hadat.

Eleinte dermedt volt az ijedelemtől, de aztán arra gondolt, hogy ha kibukkannak a várba, kiáltani fog.

Ez a gondolat megerősítette. Ingadozás nélkül vitte a fáklyát hol az aga előtt, hol mellette.

Csakhamar ők is fölfelé kanyarodtak. Akadály nélkül jutottak el egy falig, amely az Egerben mindenütt azonos homokkőből épült, s amelynek vakolata arra vallott, hogy nem régen rakták.

- Bontsatok! - parancsolta az aga.

A vakolat csakhamar hullott a jatagánok és dárdák vasa alatt. Csak az első két-három követ volt nehéz kibontaniuk, a többi már könnyebben mozdult az acélizmú kezek erejétől.

De mégis tovább dolgoztak egy óránál.

Mikor már embernyi nagy lett a nyílás, az aga átléptette Miklóst.

Tágas pinceféle helyre jutottak. Mindenfelé hordók és hordók. Csak az volt különös, hogy az a hely inkább teremhez hasonlított, mint pincéhez. A falon is egy rongyos, nagy kép s alatta kerek kád. A képen két fejet lehetett látni. Az egyik szakállas, szomorú arc. A másik egy szintén szomorú ifjú, amint a szakállasnak a mellére hajol. A fejük fölött fénykör. Az ifjú feje alatt kifehérlik a fal a vászon rongyai közül.

- Fegyvert a kézbe! - szólt hátra halkan az aga. - Csendesen gyülekezzetek. Csend! Csend!... Amint az ajtót felszakítjuk, nem szabad ordítani! Ha senkit se látunk, összevárjuk a hátul jövőket! A zászlósok azonnal a falra szökelljenek.

És hogy erre igent jeleztek a körülötte állók, folytatta:

- A kapu felé fogunk rohanni. Nincs kegyelem! Az ott álló őrség lefegyverzése az első; és a kapu kinyitása. Értettétek?

- Értettük - hangzott a katonák halk morgása feleletül.

Az aga előbbre lépett, s megpillantotta a vasajtó előtt a nagy puskaporos kádat. Meghökkent.

A puskaporos kamrában voltak. A hordókban nem bor volt, hanem puskapor.

De Miklós is tudta már, hogy hova jutottak.

Amint ott állott a nagy kádnál, visszafordult. Végigpillantott az egymásra tolongó fegyveres sokaságon. Arca sápadt volt és átmagasztosult. Fölemelte az égő fáklyát, és belecsapta a puskaporba.

Mikor a koporsót leeresztették, Varsányi felkiáltott az embereknek:

- Hé, emberek!

A kiáltásra elképedt arcok jelentek meg fenn a temetőüreg ajtajában. Az egyik hajadonfővel, a másik rozsdás, dísztelen sisakban, amely szíjjal volt az állához erősítve.

Varsányi újra felkiáltott:

- Én vagyok itt, Varsányi! Húzzatok fel!

A karjába emelte Évát, és koporsóról koporsóra lépkedett vele a kötelekig. A két kötelet összefogta, és beleült.

Az emberek felhúzták.

A sírüregnél nem volt más, csak a két pap meg a két kötéleresztő paraszt. Azok bámulva néztek Évára, aki halottként feküdt a gyepen, ahova Varsányi lebocsátotta.

- Hozzatok vizet - mondotta Varsányi a parasztoknak.

Ebben a pillanatban vörös lángtorony lövődött fel a templombástyából. Fellövődött az égig, s fekete deszkák, gerendák, kövek, fadarabok, emberek repültek benne.

A várat olyan dördülés rázta meg, hogy mindenki megsüketült s a földre bukott.

A levegőből kőzápor, vér, fegyver, fa és donga hullott alá.

Minutákig tartó halotti csend követte ezt a robbanást.

Halotti csend a várban és a váron kívül, a török táborban is.

Mindenki kábultan nézett maga elé.

Az ég szakadt-e le? Vagy a föld nyílott meg, hogy tűzokádó pokollá válva, ítéletnapi borzalmas lángözönbe borítsa a világot? - nem értette senki.

Török csel! - Ez volt az egyetlenegy gondolat a várban, mindenkiben.

A vár elveszett! - Ez volt az egyetlen érzés, amely a dobbanásban megállt szíveket kővé dermesztette.

Gergely a Sándor-bástya alján pokolszerrel telt bögréket kötözött. A robbanás szele nekitaszította őt a pajzsoknak, amelyek szögeken függve borították a falat.

Ahogy fölemelte a tekintetét, a lángoszlop fölül kitölcséresedve vöröslött az égen, s benne egy fekete malomkerék, a kerék körül hanyatt fekve lefelé szálló, kerengő ember és külön egy combtól egész emberláb.

Volt annyi lélekjelenléte, hogy a bástya boltozata alá ugrott, de ő is gondolataszakadt, süket arccal nézett az első percben maga elé.

A következő pillanatban azonban megmozdult a vár népe. Ide-oda futkosó emberek, fegyvereiket elhányó katonák, jajgató asszonyok, fékeiket elszakított, megvadult paripák látszottak mindenfelé.

Lent a török táborban diadalmas üvöltés, ostromlétrák emelkedése s a vár felé hullámzó fegyveres ezerek.

- Végünk! - hangzott a várban mindenfelé.

Asszonyok a gyermekeiket kézen ragadva és ölbe kapva futkostak a kormos köveken és a kormos gerendákon, tüzes üszkökön át összevissza. Mindenki menekült, és senki se tudta, hova.

A levegőből sűrű, fekete hó hullongott. Oly sűrű, hogy tízlépésnyire nem lehetett benne látni. A pörnye volt az. Beszállingózta az egész várat, mintha gyászba akarná takarni.

S eléktelenedett holttestek és vérző emberi tagok hevertek itt-ott a szétszórt köveken és gerendákon.

Dobó hajadonfővel, a paripáját rángatva száguldott a robbanás helyére, s a katonákat a falra parancsolta.

- Nem történt semmi! - kiáltozta jobbra-balra. - Csak huszonnégy tonna puskapor volt a sekrestyében!

A tisztek is mind lóra kaptak, és a Dobó szavával csillapították a népet mindenfelé:

- Vissza mindenki a helyére! Csak huszonnégy tonna puskapor...

Mekcsey dühében egy eltört lándzsanyéllel botozta a kábult és engedetlen katonákat:

- Fegyvert fogj, a kutya Heródesedet! Falra!

S maga is leugrott a lóról. Öles kopját kapott a kezébe, s a fal tetejére rohant. - Utánam, fiúk! Utánam, aki ember!

A falra mászó törököket hosszú sortüzelés fogadta. A katonák a belső térről, vezérlet nélkül is a falra futottak, s dolgozott a buzogány, a kopja, a kard, a csákány.

A török szintén rendezetlenül egymást nyomta előre-hátra, s kint a falak körül éppakkora volt a zavarodás, mint bent a várban.

Legtöbben a robbanás helyére tolultak.

Gergely látta a maga bástyájáról, hogyan ömlik a fekete pernyehullásban a tarka török had a templombástya felé.

- Itt maradj! - kiáltotta Zoltaynak, s ő maga a kardját kivonva rohant a templombástyára.

Útközben az üstök mellett rohant el. Azoknak a levese főtt ott, akik délben vártán voltak, s most kerültek volna ebédhez.

Gergely egy pillantást vetett a nyolc nagy üstre, amelyben az apróra vágott hús forró leve gőzölt és rotyogott.

Áttaszította az egyik üst fülén a rudat, s odakiáltott a tálas parasztnak:

- Fogja kend! A többit is hozzátok a bástyára!

S mikor fölértek, lezúdította a forró levest a létrákon sokadozó törökökre.

Varsányi, mikor felocsúdott, az asszonyt látta maga előtt a földön. A két pap azon ingesen-stólásan a falakra rohant, a két paraszt meg kétfelé, vélhetőleg az ágyúkhoz.

Varsányi fölemelte Évát a vállára, mint valami zsákot, és a palotába vitte. Gondolta: ha királyi követ, oda való.

S átadta Baloghnénak, hogy locsolja fel.

Csak az ostrom visszaverése után szemlélték meg, hogy a robbanás micsoda kárt okozott.

A templombástya jobb oldala a sekrestyével együtt fekete, tátongó üredék volt. A várfal az éjjeli építéssel együtt ledőlt azon a helyen, s a két szárazmalomnak, amelyik ott dolgozott, csak a düledéke volt meg. A sekrestye oldalában harminc vágni való marha állt. Azok vérükben döglötten hevertek.

A vártán volt nyolc legényt darabokra tépetten találták meg. Odaveszett egy hadnagy is, Nagy Pál, akit Báthory György küldött harminc drabanttal Erdőd várából.

S a közelben álló katonák közül is sokan megsebesültek. Egy Horváth Gergely nevű vitéznek vállban szakította le a karját a robbanás valami köve. Még aznap meghalt, s még aznap lebocsátották a temetőbe.

A várbeliek csak akkor tértek tulajdonképpen észhez, mikor látták, hogy a török nem bírt a várba felhatolni.

- Az Isten velünk van! - kiáltotta Dobó a haját hátrasimítva és az égre pillantva. - Bízzatok, vitézek, az Istenben!

Az ostromot voltaképpen a leves verte vissza. A török hozzá volt szokva tűzhöz, kardhoz, kopjához, de a forró leveshez nem.

Amint az első létrán végigömlött a forró, paprikás lé, az embereket mintha lesöpörték volna. A létrák alján tolongó had is szerteugrott. Ki a kezéhez kapott, ki a nyakához, ki az arcához. A fejüket pajzzsal takarva kotródtak el a falak alól.

A várbeliek könnyebben lélegzettek.

Dobó a molnárokat és ácsokat hívatta.

- Szedjétek össze hamar a malom részeit. A kettőből csináljatok egy portörő külyüs malmot. Ami hiányzik, azt az ácsok azonnal faragják!

S körülpillantott.

- Hol a számtartó?

Egy kormos, fekete alak lépett elő a monostor falaiból. A bajuszára szállt kormot fújva, szakállát ütögetve állt Dobó elé.

Az öreg Sukán volt.

- Sukán bácsi - mondotta Dobó -, adjon ki a pincéből salétromot, ként és szenet. Mihelyt a malom elkészül, a molnárok puskaport fognak törni.

Csak akkor gondolt arra, hogy maga is mosakodni menjen. Olyan volt ő is, mint a kéményseprő.

A palota ajtajában egy kormos ember ült. Félig törökösen volt öltözve. A kezében egy nagy darab sült tök. Azt ette kanállal.

Amint Dobót meglátta, fölkelt.

- Te vagy, Varsányi?

- Én vagyok, uram.

- Mi hírt hoztál?

- Királyi követet hoztam, uram, a várba. Asszonyféle.

Dobó szinte rohanva ment le Baloghnéhoz.

- Hol a követ? - kérdezte.

Az asszony a Pető ágya mellett ült. Sisakot bélelt piros selyemmel - a fia sisakját.

- Követ? - kérdezte bámulva. - Csak egy asszony jött.

- Hát az az asszony?

Baloghné benyitott a szomszéd szobába, s megint bevonta az ajtót.

- Alszik - mondotta -, ne háborgassuk. Igen el van csigázódva, szegény.

Dobó benyitott.

Éva az ágyban feküdt, fehér, tiszta ágyban. Csak a feje látszott, amint halványan, szétomló hajával környezetten félig be volt süppedve a párnába.

Dobó elámulva nézte azt az aluva is szenvedő, halottszín női arcot. Nem ismerte.

Visszavonult.

- Valamit levelet nem hozott?

- Nem.

- Kérem a nőnek a ruháit. Ki ez a nő?

Baloghné vállat vont, majd kérlelőn nézett Dobóra.

- Azt mondta, hogy a nevét ne kérdezzük. Attól tart, hogy kegyelmed nem szívesen látja.

- Kérem a nőnek a ruháit!

Baloghné egy sáros, meszes, török katonai ruhát emelt be a folyosóról. A kis szattyáncsizmák kénszínsárgák, rajtuk sarkantyú. Az övben ötven és egynéhány magyar arany, egy kardnak a hüvelye és két törött jatagán.

- Tapogassa össze a zsebeket.

Az egyik zsebben papiros zörgött.

- Ez az - mondotta Dobó.

S azon kormos kézzel fölbontotta az összehajtott pergamenpapirost.

A vár rajza volt az.

Semmi más nem volt a zsebekben, csak egy zsebkendő meg egy pár összegyűrt kesztyű. A ruha varratait is összetapogatták, fölfejtették. A csizmát is szétbontották.

Semmi.

- Nincs-e nála az ágyban?

- Nincs - felelte Baloghné. - Én adtam szegénykének inget is. Ó, hogy össze volt törve... Régen nem alhatott. A föld alatt jött be, a Halottak útján át.

Dobó behívta Varsányit.

- Azt mondtad: követ.

- Úgy értettem.

- Hát nem mondta tisztán?

- Nem beszéltünk mink, uram. Az alagúton jöttünk be csaknem futvást.

- Micsoda alagúton?

- A temetőn át.

- Hát ott is van alagút?

- Már nincs, uram.

- A töröknek van-e élelme?

- Jön néha tíz-húsz szekér liszt meg egy-egy nyáj birka. Isten tudja, hol szerzik! A rizsük régen elfogyott.

- Eszerint nem éheznek még?

- Eddig nemigen.

- Mit tudsz még a táborból?

- Csak azt, hogy Királyszéke felől árkot ásnak.

- A várba?

- Bizonyosan, mert a lagundzsik dolgoznak.

- Mért nem jöttél be? A rőzsehordásról hírt kellett volna hoznod.

- Nem lehetett. A kapuk elé a legerősebb janicsárokat tették, s nem volt janicsárruhám. Gyanút keltett volna, ha át akarok rajtuk jönni.

- Hát most már maradj a várban. Jelentkezzél Bornemissza Gergely úrnál, és jelentsd meg neki, hogy az aknát merről ássák. Azután visszatérsz, és a palota körül fogsz tartózkodni.

Az írás még a kezében volt.

Hívatta Mekcseyt.

- Fogd ezt a rajzot - mondotta neki. - A föld alatti utak vannak rajta. Nem is tudtam, hogy ilyen rajz is van a világon. Szólítsd azonnal a kőmíveseket, és rakasd be, ha van még berakatlan. Legelőször is a temetőgödörnél kell befalazni azt az alsó utat.

Még a két apródnak osztott egynéhány megbízást, azután fürdeni ment. S ahogy fürdés után újra öltözködött s a lábszárvasat kapcsolta, végigdőlt utána a medvebőrös lócán.

Így aludt mindig, ahol elnyomta az álom a napnak és éjnek egy-egy órájában. A várbeli katonák azt tartották róla, hogy sohasem alszik.

Dobó csak este beszélhetett Évával.

Bornemisszáné már akkor fölkelt. Könnyű otthonkába volt öltözködve. Bizonyosan azokból a női ruhákból szedett valamit magára, amelyek az első kicsapáskor jutottak az ura kezébe zsákmányképpen.

Azokat a női ruhákat nem tudták a kótyavetyén eladni, hát beakasztották a palota egy üres szobájába. Jó lesz a szegényeknek az ostrom után.

Dobó a vacsoránál beszélt vele.

- Kicsoda kegyed? - ez volt az első szava hozzá.

Mert azt mindjárt látta, hogy úrinő.

Balázs apród Dobó mögött állt. Baloghné is bent forgolódott a szobában. A birkapecsenye mellé akkor tett vörösbort. A két viaszgyertya mellé még egyet gyújtott.

- Nem tudom, megmondhatom-e másképpen, mint négyszemközött - felelte Éva. - Nem Baloghné miatt, hanem mert nem tudom, hogy főkapitány úr megengedi-e, hogy a nevem tudva legyen.

Az apród Dobó intésére távozott.

Baloghné is kiment.

Éva megszólalt:

- Bornemissza Gergelynek a felesége vagyok.

Dobónak kiesett a kés a kezéből.

Éva aggódó szemmel folytatta:

- Tudom, hogy az ilyen helyen, az ilyen munkában nem jó, ha asszony van jelen. De higgye meg kegyelmed, én az uramat a harctól eljajgatni nem fogom.

- Tessék leülni - felelte Dobó. - Engedelmet kérek, hogy evés közben fogadom. Tessék velem tartani.

De ezek csak hideg szavak voltak.

- Köszönöm - felelte Éva.

S bágyadtan leült.

Hallgattak néhány percet. Aztán Dobó szólalt meg:

- Gergely tudja, hogy itt van?

- Nem. S bizonyára jó is, hogy nem tudja.

- Hát, húgomasszony - szólt Dobó erre már nyájas tekintettel -, jól tette kegyelmed, hogy elhallgatta a nevét. Gergelynek nem szabad tudnia, hogy kegyelmed itt van. Ebben kérlelhetetlen vagyok. Az ostrom már nem tarthat soká: a fölmentő seregnek meg kell érkeznie. Miért jött kegyelmed ide?

Éva szeme könnybe lábadt.

- A gyermekemet...

- Hát csakugyan elrabolták?

- El.

- És a gyűrű?

- Itt van - felelte Éva a nyakán függő zsinórt elővonva.

Dobó pillantást vetett a gyűrűre. Ivott egy korty bort, s fölkelt.

- Mivel biztosít kegyelmed arról, hogy Gergellyel nem beszél?

- Minden parancsának engedelmeskedem, főkapitány uram. Tudom, hogy...

- Megérti azt kegyelmed, hogy miért nem szabad Gergellyel beszélnie?

- Gondolom.

- Gergely a várnak az esze. Az ő elméjét nem szabad elvonni a vár védelmétől egy percre se. Kit ismer még itt kegyed?

- Mekcseyt, Fügedyt, Zoltayt. Apám is itt van, Bálint bácsi is, a papunk.

- Nem szabad mutatkoznia kegyednek a Baloghné szobáin kívül. Ígérje meg ezt becsületszavára!

- Ígérem.

- Esküdjön meg!

- Esküszöm!

- Én viszont ígérem, hogy a gyermeke előkerítésére mindent megteszek. Adja ide a talizmánt.

Éva odanyújtotta.

Dobó felcsatolta a sisakját, s mielőtt kesztyűt húzott volna, odanyújtotta a kezét az asszonynak.

- Bocsásson meg, hogy ilyen nyers vagyok. Nem lehet másképpen. Tekintse a feleségem szobáit, itt hagyott holmiját a magáénak.

- Még egy szót - mondotta Éva. - Baloghné asszonynak mit mondjak: ki vagyok?

- Mondjon, amit akar, csak Gergely meg ne tudja.

- Nem fogja megtudni.

Dobó köszönt, kilépett az ajtón, és a lováért kiáltott.

Estefelé erős szél kerekedett. Kifújta a kormot, pörnyét a várból.

Dobó a robbanás omladékaira szólította a kőmíveseket és parasztokat.

- Szedjétek össze a szanaszét heverő köveket! Úgy rakjátok a falat, hogy a lövésektől mindig takartak legyetek.

Fölment a Baba ágyúhoz, leült az ágyúra, s ónnal egy szelet papirosra írt:

Mekcseyt szólította.

Eltakarta az írást a kezével, s azt mondta neki:

- Írd alá, kérlek, a nevedet.

Mekcsey szó nélkül aláírta.

Balázs már ott állt a pecséttel és a gyertyával.

Dobó elhajolt az ágyútól, s úgy csöppentette a viaszt a levél belsejébe, a Mekcsey neve mellé.

Mekcsey rányomta a gyűrűjét a pecsétre, aztán anélkül, hogy kérdezte volna kinek?, minek? - dolgára sietett.

Dobó összehajtogatta a levelet, s kívül a török gyűrűvel pecsételte le.

A félhold és a csillagok tisztán látszottak a pecséten.

S hívatta Varsányit.

- Varsányi barátom - mondotta nyájasan. - Most tudom már én, hogy miért nem jössz te a várba. Minek is jönnél, mikor úgyis mindig kiküldünk. Ismered-e Dervis béget?

- Mint a csizmám szárát - felelte vígan Varsányi.

- Hát ihol ez a levél. Ezt belopod vagy a sátorába vagy a ruhájába vagy az ivópoharába, szóval ahogyan lehet, úgy juttatod hozzá.

- Meglesz, uram.

- Azután elmégy Szarvaskőbe, s megvárod Vas Miklóst. Most már jönnie kell.

- S hogy jutunk be a várba?

- A kapu mellett jobbra minden éjjel zsineg fog lógni. Tapogasd ki. Azt rántsátok meg. A csengetésre lepillantanak, bebocsátanak.

Varsányi kendőbe takarta a levelet, s a keblébe rejtette.

A Sándor-bástyán szaporán duhogott a golyó. Dobó látta, hogy zavarodás van ott. A katonák rendetlenül ugrálnak el onnan.

A török valahogy tudomást szerzett arról, hogy a külső várfalat egy kis kapu köti össze a belsővel. (Olyan volt az átjáró a két fal között, mint csaton a pecek.) Két magas létra a hegyen: fordított V betű. Egy török felfut reá. Látja, hogy a kiskapun ki- és bejárnak a vitézek. Nosza ágyút vontatnak a hegyre, s erősen golyózzák a kaput.

Alig egy óra alatt rakásra sebesült a magyar a kapu táján, s vagy öten el is dőlnek.

- Deszkát fel! - kiáltott Dobó. - A palánkot emeljétek magasabbra!

De hiába emelték a takarót oda. A török ágyúk már úgy feküdtek, hogy rászórták a golyót a deszkán, palánkon át is a kapura.

- Ez egy mázsa puskaporomba kerül! - morgott Dobó. - És éppen most!

Gergely futva jött a szeglettoronyból.

- Kapitány uram - mondotta -, így nem maradhat a kapu! A legjobb katonáimat ellövik!

- Teszünk róla - felelte Dobó.

S halkan folytatta:

- Várni kell, míg a porcsinálást megkezdik.

A golyó hull a kapura, mint a záporeső.

- Engedje meg, hogy a falat kitörjük vagy alul megássuk.

- Neked nem kell külön engedelmet kérned, Gergely. Cselekedd!

Gergely a kapu mellett lyukat vágatott a falon, s azon át járatta a katonáit.

A török pedig szórta tovább is a golyót az üres kapura, úgy, hogy söpörni lehetett a golyót a kapu alján.

Éjjel ismét hordta a török a földet, a rőzsét.

A hold valamennyire világított nekik. A várból ki-kilőttek rájuk.

- Ne lőjetek! - mondotta Dobó.

Hogy a várbeliek elcsöndesedtek, a török zsibajgás, dobogás, ropogás hangja egyre erősödött.

Szaporodtak.

Dobó a négy romláshoz rendelte valamennyi puskás katonáját. Egy sor fekvő fölött egy sor térdelő. A térdelők fölött egy sor előrehajló.

A lámpások elsötétedtek.

A török mindegyre több és födetlenebb. Apró kézilámpások világítanak neki a munkában.

Mikor a csoport följebb-följebb hágva ott turbánzik már a romlás előtt, Dobó tüzet kiált.

Ordítás és megzavarodás követte a lövést. A futó és elnyargaló csoportok bizonyították, hogy a lövés nem esett hiába. Egynéhány tüfenkcsi visszapuskázott, de senkit se talált. A munkát csak a fal tövében folytatták, s óvatosan, mindig takarva magukat.

A malom éjjel-nappal duhogott. A friss puskapor feketén pergett a teknőbe. A várbeliek bizalma visszatért.

A török új sáncot vetett, s alighogy megvirradt, a nagyprépost házánál három zarbuzán dördült meg. Az északnyugati torony volt az új cél. Onnan ugyan bajos ostromot kezdeni, de talán el akarták vonni az erőt a többi vároldaltól.

A nagy, fekete ágyúgolyók sasokként szállottak a toronyra.

A lövés irányában állt a katonák lakóháza. Egy sor alacsony ház. Háttal a várfalnak támaszkodik valamennyi. Azokra hullt a faltörő golyók közül, amelyik nem kapott elég puskaport.

A várnagyi palota nyugati oldala kezdett szakadozni. Baloghné rémülten esett be abba a szobába, ahol Dobónak ágyat vetett.

A kapitány az ágy mellett ült. Vasban, ahogy künn szokott járni. Csak éppen hogy a sisak nem volt a fején. A két kezét a szék két karján pihentetve aludt édesen. Előtte égő gyertya. A feje fölött elbarnult olajfestmény: Szent István király képe, amint a koronát Máriának nyújtja. A bástyává átalakított templomból tették be oda, s már oly fakó volt, hogy az alakok szeme csak barna foltnak látszott.

Dobó ott szokott aludni.

Csak virradat felé tért azon a napon haza. A hajnali órára hirtelen való ostromot várt talán, hogy nem vetkezett le.

Azt az oldalt lőtték, amelyikben aludt. A golyók úgy rázták a házat, hogy a gerendák recsegtek. A szoba egyik falán négyujjnyi széles repedés. Ki lehetett rajta látni a palánkra.

- Kapitány úr! - rikoltotta Baloghné.

A vakolat egy újabb lövéstől a fejére hullt.

Odaugrott a kapitányhoz, és megrázta.

- No, mi az? - rezzent fel Dobó.

- A palotát lövik! Keljen fel, az Isten szerelmére!

Dobó körülnézett. Látta a szakadást. Fölkelt.

- Az ágyamat tessék levitetni - szólott - valamelyik alsó szobába, amelyik közel van az ajtóhoz. Mindjárt visszajövök.

Ez a mindjárt visszajövök olyan soha nem teljesített mondása volt Dobónak, hogy Baloghné még abban a veszedelemben is elmosolyodott.

- Legalább azt várja meg, míg egy kis borlevest főzök.

- Az jó lesz. Köszönöm - felelte Dobó, a vakolatport verve a hajáról. - A gyomrom alélt. Néhány szem szegfűszeget is kérek bele.

- Hova küldjem?

- Majd beugrok érte.

- Dehogy ugrik, kapitány úr. Kiküldöm a fiamtól.

Egy felkantározott ló mindig ott állt az ajtó előtt, s a ló mellett hol az egyik, hol a másik apród a maga kis lovával. Dobó ráfordult, és megindult, hogy a várat bejárja.

A katonák egy része öltözetlenül tolongott ki a városi oldalon álló apró kaszárnyaházakból. A fegyver a felsőruhával a vállukon vagy a hónuk alatt. Némelyiknek a nadrág is a nyaka között. Káromkodnak, mint a jégeső.

- Menjetek a monostorba - mondotta Dobó. - Azt nem lövik.

Egy másik csoporttal Mekcsey siet át a piacon. Ásó, kapa és csákány van a katonáknál. Mekcsey egy nagy kovás puskát tart a kezében.

Hogy Dobót meglátja, fölemeli a puskáját, s feléje int. Dobó odaszökteti a paripáját.

- A Királyszék felől árkot ásnak - jelentette Mekcsey. - Azok ellen megyünk.

- Jó - felelte Dobó. - Hát csak vezesd munkára őket. Ássanak. Azután azonnal keress meg.

A Bolyky-bástyára ment. Annak az alján, az istállók mellett öt ember ült. A fejükön sisak. Az arcuk piros a tűzfénytől. Apró szalmakoszorúkat kötöttek. Mellettük üstökben főtt a szurok.

A bástyán Gergelyt látja, amint a dob fölé hajol. Nézi a borsót. Hogy Dobót meglátja, fölkel:

- A törökök aknába fogtak. Ma már megneszeltünk egyet. Mekcsey maga ment rájuk.

- Tudom - felelte Dobó.

- A dobok mind meglágyultak, használhatatlanok, de a víz rezgése elárulja őket.

Dobó a palánkhoz állt, és annak a nyílásán kinézett.

A töréseknél körülbelül egy ölet emelkedett a vesszőhányás. Egy holt akindzsit akkor vittek el a dervisek két kopján a rőzse közül.

Az még az éjjeli lövésben esett el.

Szemben a falakkal már mindenfelé látszott a sok árok és deszkasövény. A török is takarta magát.

- Valami készül megint - mondotta Dobó. - A jaszaulok és janicsárok nem mutatkoznak semerre se.

Mekcsey akkor ért föl a bástyára.

- Ásnak - jelentette röviden.

Az arcán látszott, hogy azon az éjjel semmit sem aludt. Vörös szemű volt, színtelen és kócos. A dolmánya vállon meszes és sáros. Bizonyosan a kőmíveseknél segített a gerendák emelgetésében.

- Kapitánytársam - mondotta rideg, szemrehányó hangon Dobó -, már megint magad akartál az aknába szállni! Azonnal aludni menj!

A lépcsőn akkor hágott fel Balázs apród. A kezében ezüsttálca, s azon ezüstpohár. Fehéren párolgott a pohár a hajnali hideg levegőben.

Mekcsey köszönt és leindult.

Dobó szelídre változott hangon szólt utána:

- Pista!

Mekcsey megfordult.

- Vedd el Balázstól a poharat, és idd meg, kedves öcsém.

A következő éjjelen megtudták, hogy mit műveltek aznap a janicsárok.

Hát biz ők olyanforma alkotmányokat szerzettek, mint amilyenek alatt a papok viszik a szentséget a körmeneteken. Csakhogy a mennyezet teteje erős deszka, a négy rúdja meg négy kopja.

Ilyen mozgó tetők alatt hordták aznaptól éjjelenként a földet meg a rőzsét.

Magyarul ezt az alkotmányt tárgy-nak nevezték akkoriban.

A főtisztek délután kialudták a fáradtságukat. Többnyire délután aludtak, mert az ostromtól csak reggel lehetett tartani, s délelőtt a török aznapi szándéka már kitudódott. Éjjel megint talpon voltak, s olyankor a legénység fele tért nyugodni. Dobó úgy egyezett meg Mekcseyvel, hogy nem osztanak rendes időt az alvásra, hanem amint az egyik kipihente magát, a másik azonnal pihenni tér.

Bizony nem aludt az egyik se, csak itt-ott a bástyazugban, földhányáson ha aludtak ültön egy-egy órát, néha délután kettőt is.

Hej, ette a méreg a puskásokat, hogy a törököt a tárgyak sokasága takarja. Ami ép deszka maradt a városi házakban, udvarokon, azt a török mind összeszedte. Látta, hogy másképpen nem boldogul, csak ha maga is falat emel.

A Sándor-bástyán már annyira felmagasították a töltést, hogy a romlásig ért, vagyis a várbeli falnak ágyúgolyóktól lerombolt szakadékának az aljáig.

A tárgyak fedték a törököt, a rőzsék fedték a feltoló fejét. A romlás körül mindig húsz puskásunk őrködött meg egy-egy töltött mozsár. A falon is odavigyázó fegyverek. De hát hiába: a homály is takarójuk volt az éjjeli munkában a törököknek.

Gergely maga is ott őrködött legjobban, a romlás mellett.

Egyszer csak valami húsz török törekedik elő. Mindenik fején venyigecsomó.

Gergely leszól a falról:

- Gasparics!

- Tessék - hangzik egy férfihang.

- Nem viszket a markotok?

- Dehogynem, az áldóját! Hadd üssünk ki rájuk, hadnagy uram!

- Üssetek ki, a pogány teremtésit! Csak arra vigyázzatok, hogy amint szúrtatok, azonnal ugorjatok vissza.

- Értem, hadnagy uram.

A romláson dolgoztak a kőmívesek, de még akkora volt ott a rés, hogy akár egy szekér is bemehetett volna rajta.

Gergely szavára kiugrik Gasparics, mellbe szúr egy jatagánokkal körülfegyveres törököt. S visszaugrik.

A török összeesik. A többi hord tovább.

Gasparics hőstettét látva, három ember ugrik ki a résen. Lándzsával leterítenek ugyanannyi törököt. Megint ugranak vissza.

A török káromkodik, pillanatra megzavarodik. De alulról tolong fel a többi.

A résen most már tíz ember surran ki. Ki karddal, ki lándzsával. Szúrják, vágják a rőzsehordókat. Aztán visszafordulnak, és beugrálnak a résen egymás után.

A török elhányja a rőzsét, harmincan is neki a három hátul maradtnak.

Gergely lövet a falról. A török egyik a másikra bukfencezik, hanem egy Kálmán nevű tizedes nagy lándzsaszúrást hoz vissza a mellében.

- Lőjetek tik is! - kiált le Gergely.

A többi törökre már az alsó nyílásból villámlik a halál.

Ennél a villanásnál látszik, hogy körülbelül negyven török hever véresen a rés előtt. A többi török új csoportba pattan, és lándzsával, karddal rohan a résnek.

- Lőj! - kiáltja Gergely a falon fent állóknak.

Akkor érkezik oda Dobó.

A rés előtt ott fekszik hanyatt a vérében Kálmán. A résen beszúr egy janicsár, s hogy senkit sem talál, egy kurjantással beugrik.

Dobó épp a rés mellett áll. Úgy üti orrba meztelen ököllel, hogy a vér szétpreckel belőle. Ugyanabban a pillanatban Gasparics lándzsát vet beléje.

A többi török nem meri követni. Hátat fordítanak, és széjjelugrálnak a rőzsehányásban.

- Dobjátok ki a kutyát! - mondja Dobó a kőmíveseknek.

S fölmegy a falra.

- Az aknázást abbahagyta a török - mondja Gergelynek.

- Gondoltam - feleli Gergely.

- Van valami mondanivalód?

- Tessék megnézni a bögréinket.

A bástyaoldalon függő olajlámpásnál öt legény dolgozott s köztük a cigány is.

Egynéhány száz cserépbögre hevert ott. Azokat töltögették.

Az egyik puskaport tett bele egy marokkal. A másik rongyot és követ gyömöszölt rá. A harmadik ismét egy marok puskaport tett a bögrébe. A negyedik egy halom arasznyira vagdalt, rozsdás puskacsődarab mellett ült, s azokat töltötte puskaporral. Kétfelől fával verte be. Az ötödik dróttal szorította a két dugót a csőhöz. A cigány besározta.

- Már háromszáz bögrénk van készen - jelentette Gergely.

- Tegyetek közéje ként is - mondotta Dobó. - Jó nagy darabokat.

- Az bizony jó lesz - felelte Gergely.

Balázs apród futott a kénért.

Dobó kis ideig elégedett arccal nézte ezt a mesterkedést, aztán körülpillantott.

- Itt van Gasparics?

- Itt vagyok - felelte a legény alulról.

- Gyere fel.

A legény felugrott, és összecsapta Dobó előtt a bokáját.

- Te voltál az első, aki a résen kiugrottál?

- Én, kapitány uram.

- Mától fogva tizedes vagy!

Hogy a tárgyak jó védelmet nyújtottak az első éjjelen, látják ám másnap a várbeliek, hogy a Hécey prépost házától kezdve nagy földhányás túródzik a vár délnyugati faláig, vagyis a mostani kapujáig.

A falnál csakhamar hordók tolódnak fel az árokból, s ezer meg ezer kéz hordja és rakja az üres hordót.

A török feltörte a városbeli pincéket. Kieresztette a bort a hordókból, s hordta a hordót és taposókádakat a vár alá.

Hát bizony azon az oldalon nagy hordófal épül. Kézből kézbe száll a hordó, s fordul fenékkel talpra valamennyi.

Még aznap fölépül a hordóhegy. Támasztéka a várfal. Túlfelől lépcsőzetes.

A várból napestig puskáznak rájuk, de a hordó is védi őket. Dolgoznak serényen.

S még éjjel is döng és duhog a sok hordó és szüreti kád.

A puskások java része odakerül most arra az oldalra. A mozsarak is ott guggolnak a falon. Egypár szakállas ágyú oldalt a hordóhalomra céloz.

- Bolond török - mondja Fügedy.

De nem bolond az. Lám, kora hajnalban előmozdul a hordók alján egypár nagy, széles tárgy. Nyolc kopja tartja. Húsz-harminc török is elfér egy-egy tárgy alatt.

- Tüzet és vizet! - rendelkezik Dobó. - Hozzatok szalmát, vasmacskát, horgot és csáklyát, sokat!

Mert nemcsak a tárgyak mozgását látta, hanem azt is, hogy lent az árokban fáklyákat gyújtanak a törökök.

A Babek-bástyát is lőtték tegnap, és ott zsákokba kötött föld volt a lépcsőjük.

Dobó ott is megfordult. Gergelyt készen találta mindenféle láncra kötött vasmacskával és csáklyákkal. A bástyán tűz égett. A tűz mellett üstökben faggyú olvadt. A szurkos szalmakoszorúk rakásokba rendezve feketéllettek a tűz körül. A török ott is nagy tárgyak alá húzódva indult a vár ellen.

Mekcsey az Ókapunál tömetett.

Onnan is vártak ostromot.

A veszedelem fenyegetőbb volt a délnyugati sarkon, ahol Fügedy állott. Dobó fölnyomta az acélsisakját, s Balázs apród kíséretében odanyargalt.

Hát már akkor égett a palánk.

A török ezúttal nem ordítozott. Óvatosan a tárgyak alá húzódva puskázott a várbeliekre.

Felülről nem lehetett lőni őket. Az égő palánk aljából lőttek vissza, s lyukakat vágtak csákánnyal a kő között, hogy azokon a réseken is lőhessenek a tárgyak alá.

- Szalmát rájuk! - harsogta Dobó.

Egyfelől a víz locsogott a fent égő palánkra, másfelől olajba és faggyúba mártott, tüzes szalmakoszorúk repültek a tárgyak fölé.

Amelyik tárgy a falig jutott, azt csáklyákkal fölfordították vagy ellökték. Amelyiknek a teteje tüzet fogott, azt csak engedték a sorsára. A török csakhamar eldobta, és ordítva menekült a tűzesőből.

A hordók inogtak alattuk, s némelyik a hátán vitte a lángoló tüzet.

- Szalmát, csak szalmát! - kiáltotta Dobó.

Az olajba mártott szalma lángoló rongyokban repült újra alá a tárgyak födelére. A kopjatartók eldobták a szerszámukat, s hanyatt-homlok rohantak le a golyózáporból.

De ez csak szünet volt. Amint az első támadókat visszaverték, a török ágyúk a palánk szaggatásába fogtak.

Dobó hasra fektette a népét, hogy a golyók ne találják. A palánkcölöpök közül kettőt sikerült a török ágyúknak ellőniük. A palánk megingott, és negyven öl hosszan ropogva-recsegve hajolt kifelé.

Még egy cölöprántás, és leszakad az egész.

- Csáklyát elő! - kiáltotta Fügedy. - És láncokat!

Ötven csáklya kapott a kifelé hajló palánkba.

Vasláncok és kötelek, új cölöpök és karók kerültek elő. A palánk csakhamar ismét az előbbi állásába helyezkedett.

Dobó már akkor a Bolyky-toronynál járt, ahol a szurok, puskapor és égett faggyú egybekeveredett büdösségében Gergely fogadta az ostromot.

Az a derékban romlott szeglettorony nagy bizalma lett a töröknek. Hogy Temesvár is egy torony miatt esett el, azt tartották a szerencse sarkának, habár az első ostromban nem is sikerült az erejüket megvetniük benne.

Ott, hogy csupa földet hordtak a torony fala mellé, felülről nem lehetett ártani rajtuk.

A törökök egymást nyomva tolakodtak a széles tárgyak alatt fel. Hullt rájuk az égő szurkos és faggyús koszorú, mégiscsak sikerült végre feltolakodniuk a toronyba.

- Allahu akbár! Üsd, vágd!

S a Királyszéke oldalán ezernyi ezer fegyveres török rohant a vár felé.

A torony alján a falon csáklyák és kopják nyulakodtak alá. Taszigálták, kaparták, vágták, horgolták a tárgyakat.

De a török is dolgozott. A tárgyak alól a tüfenkcsik puskáztak. Lándzsák és gránátok és nyilak röpültek alulról a védőkre.

Egy páncélos szpáhi halálmegvetéssel ugrott a falra, s a két vasas kezével malmozva verte szét a csáklyákat és kopjákat. A másik, harmadik a nyomában.

Míg azt a hármat leagyalták buzogánnyal, a többi a hátukon előnyomakodott.

Egy perc nem telt belé, már feltoltak egy tehénbőrrel bevont tárgyat a torony tetejére, s az alatt harminc-negyven janicsár térdelve és hasalva lőtte a bástyán küzdő katonákat.

- Allah! Allah! - üvöltötte alant ezer torok.

- A diadal közel van! - ordították a jaszaulok.

Dobó fejéről leesett a sisak. Hajadonfővel rohant az ágyúkhoz.

A torony belsejében álló magyar katonák még csak nem is árthattak a föléjük tolakodott janicsárságnak, mert a torony teteje be volt már deszkázva, s a deszkákat nem lehetett lelökni a rajtuk álló janicsárok miatt.

- Gyertek ki! - rikoltott Gergely, amint meglátta, hogy Dobó az ágyúkat forgatja.

S a janicsárok puskáival mit se törődve, maga is csáklyát ragadott. Beleakasztotta az egyik tárgytartó kopjába, s elrántotta azt.

A bástyán álló katonák is megdöbbenve látták a torony elfoglalását. Mind a tüzes szerszámhoz kaptak, s a falon felnyomakodó janicsárokat elborították tűzzel.

Dobó látta, hogy a janicsárok összeköttetése megszakadt. Hirtelen lefelé fordíttatta a két ágyút, és a töltésen sokadozó janicsárok közé lövetett.

A janicsárféle katona nemigen tart az ágyútól. Két ágyúnak a két magva nem sokat árt. A dörgést meg megszokták. Csakhogy a Dobó ágyúi apró maggal vannak töltve. Közelről tízével-húszával dől tőle a török.

A janicsárok irtózva hátráltak.

- Tüzet rájuk! Tüzet! - hangzott fent is a Gergely szava.

S a toronytetőn rekedt janicsárokra repült a szurokkoszorú. A török ide-oda kapkodott, de hogy a puskáját már kilőtte, nem volt ideje újratölteni. A tűz és láng egyre több. Ordítva vetik alá magukat a toronyból. S még jól járt az, aki kívül esett. Az egy roppanással kitörte a nyakát. Aki a várba ugrott, az se táncolt soká, mert úgy agyonverték, hogy csontja se maradt épen.

A török azon az estén és éjjelen a földbástyánál folytatta a harcot.

A földbástya a város északnyugati szegletén folytatása a kőbástyának. A földet összevissza turkálták, hogy a bástya alá lyukat szerezzenek, de a vár fala nem földre épült a hegyen. Fal falon áll le húszölnyi mélységig, mintha az ismeretlen időkben a völgyből építették volna a várat, s a következő kor népe meghordta volna a régi várat földdel, s föléje építette volna a maga várát, míg végre jött a Szent István király népe, s a váron vár fölé fölfalazta a mai várat.

Dobó csakhamar ráeszűdött, hogy a törökök éjjeli ostromlármája csak arra való, hogy elvonja a figyelmet a fatöltéstől.

Odarendelt a földbástyára egy hadnagyot kétszáz emberrel, s a többi népet meghagyta a rendes számban a vártákon.

A török lovasság sem a hordóhegyen, sem a torony ostrománál nem mutatkozott. Előre látható volt, hogy éjjel folytatja a fahordást.

Most azt találták ki, hogy rőzse helyett vastag fát hordanak. Amennyi teve, ló, ökör, bivaly és öszvér van a tárborban, az alkonyatra mind hasábfával és dorongfával megrakodottan tér vissza a falak alá.

A falakkal szemben ásott földsáncokból először csak találomra dobálták ki a fát, azután mikor a fahalom eléggé takarta már őket, rendezésbe fogtak.

Ezer meg ezer kéz mozgatta, hányta a hasábfát és dorongfát egymásra. Az előbbi éjszakák csöndes munkája helyett csupa zuhogást és kopácsolást lehetett hallani mindenfelől.

A fát vaskapcsokkal és láncokkal erősítették össze.

A Gergely bástyája előtt készült pedig az a nagy fabástya, s alig három öl távolságra a teteje.

A török ügyesen dolgozott: a fát úgy rakta, hogy mindig takarva legyen, s az egy öl magas takaró mögül átdobálták a vastag dorongfákat az árokba is.

Az árok szemlátomást temetődött be, és nőtt a fahegy a kőfal mellett.

És egyre közelebb a várfalhoz!

Gergely hol az egyik lövőrésen, hol a másikon nézett ki, hogy vizsgálja az ellenséges munkát. Utoljára fölment a palánkhoz.

Ott találta Dobót.

A kapitány a szokott, térdig érő mentében állott. A fején könnyű, fekete acélsisak.

- Uram - mondotta Gergely -, kérem azokat a zsindelyrakásokat, amiket a tetőkről leverettünk.

- Hordathatod.

- Aztán kérek faggyút, szurkot és olajat.

- Amennyi kell, rendeld. Sok faggyú nincs.

- Hát ami van. Ha faggyú nincs, szalonnát kérek, sokat.

- Szalonnát?

- Húsz-harminc oldalt. Amennyit csak lehet.

Dobó hátraszólt Kristófnak:

- Eredj, költesd fel Sukánt. Adjon az éléstárból faggyút és negyven oldal szalonnát. Hozzák azonnal ide!

És csak azután kérdezte, hogy: minek?

Hát bizony Gergely azt eszelte ki, hogy amint a török ott hányta rakásra a fát, ő meg szalonnát, faggyút meg zsindelyt hányatott a hasábfa és a rőzse közé.

A török nem ügyelt rá. A várból mindig dobáltak rájuk. Kő, csont, repedt fazék, döglött macska s miefféle repült közéjük minden percben. Az arasznyi széles szalonnadarabok a sok minden között fel se ötlöttek. Ha éppen meg is nézte valamelyik, vagy nem ismerte, mire való, vagy ha ismerte, utálattal nézte.

Gergely arasznyi széles szeletekre vágatta a szalonnát, és időnkint odadobatta a fa közé. S hullt közben az olajfestékes zsindely, a faggyú, a szalma. Időnkint meg ledobatott egy-egy szalmába pólyált cserépbögrét.

A bögrék sárral voltak betapasztva, dróttal meg körülfonva. A belsejükben puskapor volt meg töltött csődarabok s ujjnyi darabokban kén.

Dobó levizsgálódott.

- Mikorra elkészülnek - mondotta -, reggel lesz. Kristóf, nézd meg Mekcseyt, ébren van-e. Ha ébren van, mondd neki, hogy én lefekszek. Ha nincs ébren, hagyjátok aludni. Azután az őrségeket járod be. Megmondod, hogy mihelyt ostromra való mozgolódást látnak, a szeglettoronyhoz jöjjenek jelenteni. Te nem fekszel le, Gergely?

- Ma nem - felelte Gergely. - Megvárom a reggelt.

- És Zoltay?

- Aludni küldtem, hogy reggel erő is legyen a bástyán.

- Amint a fabástya fölépült, költess fel!

Fölment a szeglettoronyba, s egy katonai nyoszolyára dőlt. Kristóf apród ott állt kivont karddal a torony ajtaja előtt.

Apródi kötelesség volt ez. Őrizte az alvó oroszlánt.

Hajnalra már csaknem olyan magas volt a török fabástyája, mint a vár fala. Másfél öl hiányzott csak, hogy olyan magas legyen.

Gergely még két meszes ágyúcsődarabot tömetett meg. Beverette fával keményen.

- No, ez az ágyú se hitte, hogy még egyszer lőni fog! - mondotta a cigány.

- Régi ágyúból új - felelte az egyik katona.

- Hát ha új, adjunk neki nevet is - mondta a cigány. - Legyen az egyik Rajkó, a másik Galamb.

Mert minden ágyúnak megvolt a maga neve.

Gergely ólomgolyót vett ki a zsebéből, és ráírta a kisebbik ágyúra: János. A nagyobbikra: Éva.

Hóna alá vette a két ágyúdarabot, és fölhágott a bástyára.

A hajnal gyorsan öntötte szét az égen a világosságot. Lenn mozgolódott a tábor: csapatok zörgése közeledett mindenünnen.

Gergely fölkeltette Dobót.

Az emberek már kopjákkal és csáklyákkal álltak a falon. A puskások a dértől fehér köveken frissen porozott csöveket tartottak. A bástya három ágyúja lefelé volt irányozva, a Sötét kapu két ágyúja meg fölfelé a falakra.

- Gyújtsátok meg a szurokkoszorúkat meg a furkókat - parancsolta Gergely -, és dobjátok ki!

Az emberek egyszerre munkában voltak.

Mikorra Dobó odaért, már úgy özönlött a dombokra a török, mint a hangya. A fát még mindig rakták és kopácsolták. Már olyan magas volt, mint a belső bástya. Időnkint át is löktek a hasábfából, hogy a két fal között való hézagot mindenütt kitöltse. Rengeteg sok fa volt ott. Egy egész erdő. S a favár erős. A tetején nyers tehénbőrrel gondosan beborított tárgyak inogtak.

Az égő koszorúk nem ártanak a tehénbőrnek, ami meg máshova hull, lábbal löki a török odább.

Egy éles síphangra ezernyi ezrek Biszmallah ordítása rázta meg a levegőt. A török muzsika harsogva szólalt meg. S az óriás faépület dörgött a felrohanó lábak robogásától.

- Allah! Allah!

- Jézus! Mária!

A tárgyak alól gyorsan tolódnak elő a rövid ostromlétrák, hogy áthidalják a fabástyát a kőbástyával.

De a várbeliek is fenn állnak már. Egyszerre százával repül a törökre a tüzes koszorú. Égő szalmakéve és kén borítja el a létrákat, s a szalmára hull a szurkos zsindely.

Az első török csoport, amelyik az égő tűzön át akar berohanni, a csáklyák és kopják hegyével találkozik. A többit már kard, csákány, tüzes furkó és láncos buzogány fogadja.

Egy telt képű török hatalmas boncsokot emelve bukkan fel a farakáson háromölnyire Gergelytől. Amint az Allah ordításában az egész feje egy szájjá változott, Gergely kapta a kisebbik ágyúdarabot, és belevágta annak a töröknek a pofájába. A nagyobbik ágyúdarabot a lent égő tűzbe vetette.

A nagy faalkotmányt ellepte a török, s bizonnyal átrohantak volna az égő tűzön is, ha egyszer csak az a feneség nem történik, hogy alulról fölfelé is megszólal a puska meg az ágyú.

A cserépbögrék pukkadozni kezdtek, és szerteszét dobálták az égő ként. Mintha tűzokádó hegy nyílott volna meg alattuk.

- Ja kerim! Ja rahim! Meded! Ej vá! Jetisin! - ordítozták megzavarodva.

Hanem a jaszaulok nem bocsátották le őket.

- Győzünk! A diadal órája ez! - kiáltozták feleletül.

S az alant maradtakat küldték vízért.

S vízzel, fegyverrel, ruhával próbálták megmenteni a napok és éjek során készült rengeteg faalkotmányt.

De akkor már a faggyú és szalonna is olvadásnak indult a fahasábok között, s a bögrék mindegyre szaporábban lövöldözték széjjel a ként, s gyújtották az ölfahasábokat.

- Ja kerim! Ja rahim! Be a várba a tűzön át!

Nem akarták hinni, hogy azok a nagy fadarabok meggyulladnak.

Már szaporán hozták a vizet bőrvedrekben és csöbrökben és mindenféle edényekben. Rohantak vele mindenüvé, ahol a tűz egy-egy fölfelé csapó lófark alakjában lángolt ki a farakásból. Bőszülten és rémülten ugrándozva oltottak.

De az emelvény óriási máglyává változott. A puskacsövek csak akkor kezdtek széjjeldurrogni, s a zsír kék lánggal sercegve fecskendezett az oltók szeme közé. A két ágyúdarab hatalmas dördüléssel sült el egymás után, és ott, ahol elsült, szétvetette a fát s a törököt.

Pokoli rémület, harag és ordítás! Az ostromlétrák hídján újabb meg újabb erőfeszítéssel nyomakodnak át a füstből és lángból azok a janicsárok, akik a mögöttük durrogó tűzön nem bírnak visszavonulni. Egyik-másik kétségbeesett ugrással rugaszkodik a kőfalra, s ugyanabban a pillanatban véres fejjel hull alá. A többi a máglyarakás tetején táncol dühében, s fegyverrel csapkodja a gyulladozó favégeket.

De micsoda hiábavaló munka! Lángtenger az, amely a fal mellett keletkezett, s vihar dörgése benne a sok robbanás. A lángokban szanaszéjjel ugráló, szökellő ördögi árnyékok a törökök. A ruhájuk is lángol, a szakálluk is lángol, a turbánjuk is ég. Ezek a pokol irtózatain át jutnak Mohamednek a paradicsomába.

A forróság oly nagy a várfalon is, hogy az ágyúkat el kell vontatniuk, s a vitézeknek az ostromállásokat kell locsolniuk, hogy a fa ott is meg ne gyulladjon.

S a pokoli tűzben ott üvöltenek a menthetetlen török sebesülték, túlnan a lángon meg hangzik a jaszaulok bősz ordítása, s látszik a fel-felpuskázó gőz, amint az utolsó oltási kísérleteken vesződnek.

A két hadat láng és füst választja el egymástól.

Ha fával nem boldogulunk, boldogulunk földdel! - gondolta a török.

Ágyúzásba fogta a hordásra veszedelmes külső várat, és nappal duhogtatta, lövöldöztette, éjjel pedig hordatta a rőzsét meg a földet.

Meg is öntöztette.

Gergely aggodalommal látta, mint növekedik napról napra a meggyújthatatlan újabb út a bástya felé. Azon fognak feljönni százával, ezrével, mind az egész tábor.

Gondolkodva járt-kelt a várban.

Megnézett minden romhalmot, kőrakást, istállókat, vermeket, a halmokba rakott ágyúgolyót. S vakarta, rázogatta a fejét.

A sekrestye romjai között is megfordult. Végre a lakatosok zugánál állt meg. Ott a halomra hányt tömérdek magyar és török fegyver előtt egy nagy kerék feketéllett. Gergely megismerte, hogy az egyik szétvetett malomnak a kereke az.

A cigány a keréken ült, s egy nagy cseréptálból főtt húst evett. Rettenetesen fel volt fegyverkezve. A lábán piros karmazsin janicsárcsizma. Az övében fényes jatagánok. A fején lyukas rézsisak, amely szintén töröké lehetett.

A cigány, hogy katonának érezte magát, fölkelt. A tálat a bal karja alá fogta. A jobbjával szalutált.

Aztán újra nekiült a húsevésnek.

- Kelj fel csak, koma - mondotta Gergely. - Hadd lássam azt a kereket.

A cigány felállt.

A kerék meglehetősen ép volt. Két küllője volt csupán megtörve. Gergely ráállt, és egyenként megnyomogatta a küllőket. Csak egy mozgott.

- Hm - mondotta Gergely, az ujját az állára téve.

A cigány megszólalt:

- Tán tereket őrletünk, nagyságos hadnagy uram?

- Azt - felelte Gergely. - Szegezzétek meg szaporán, ahol laza.

A lakatosok letették a tálat, s kalapácsot fogtak.

Gergely Dobót tudakolta: merre látták?

- Járt ma erre tízszer is - felelte az egyik lakatos -, de már van félórája, hogy nem láttuk.

Gergely elindult, hogy megkeresse.

Elment a templombástyáig. Ott nincsen. Talán a földbástyán van.

Amint ott járkál tétován, a palota egyik nyitott ablakában női szempárt pillant meg. A szoba homályából néz reá az a szempár.

Megdöbben. Megáll. Pislog, mint aki erősebben akar látni.

De a női szempár eltűnt.

Gergely megkövülten mered az ablaknyílásra. Valami különös, meleg érzés futott rajta végig, mikor azt a két szemet megpillantotta, úgy, hogy egy percig meg nem bírt mozdulni.

- Eh, bolondság! - mormolta aztán a fejét megrázva. - Hogy gondolhatok ilyet!

De megint fölnézett mégis. Akkor már a kis török fiú arcát látta az ablakban.

A földbástya felől Dobó jött.

Gergely eléje sietett.

- Azt a malomkereket kérem, kapitány úr.

S a kezét a sisakjához emelte.

- Vidd - felelte röviden Dobó.

S befordult a palotába.

Gergely a konyhák elé ment, ahol a katonák hosszú sorban ültek a földön, s ecetillatos lencsefőzeléket ebédeltek.

Elszólított közülük tízet. A kereket a maga bástyája elé guríttatta.

Rozsdás és tört puskacső volt a várban bőven. Azokat tömette újra. Belekötöztette dróttal a kerékbe, úgy, hogy véggel kifelé álljanak. A csövek közeit megtömette forgáccsal, kénnel, faggyúval, szurokkal. Kétoldalt beszögeztette deszkával. Végül széles deszkatalpat csináltatott a keréknek körös-körül, hogy el ne dőljön.

Csodájára járt annak a pokolgépnek az egész vár népe.

Maga Dobó is megnézte egynéhányszor. A közepébe egy mozsarat adott.

- Ezt úgy igazítsd belé, Gergely, hogy legislegutoljára süljön el.

- Úgy lesz, kapitány uram.

- Kell-e még valami, Gergely fiam?

- Hát ha lehet, az üres hordókat kérem.

- A pincéből?

- Onnan.

- Van elég, csak hozasd.

Lent egyre növekedett a halom. Bent egyre csinálódott a hordó.

A hordókat is olyan mesterséggel töltötték meg, mint a kereket. Követ is tettek beléjük, alul, fölül, oldalt. Befenekelték erősen, csak a lyukon hagyták ki a gyújtózsinórt.

Dobónak volt szakállas ágyúja sok - háromszáz. A szakállas ágyú tulajdonképpen falba fektetett nagy puska volt, s diónál nagyobb golyó nem fért bele. Szakállasnak a külső végén lehorgadó vasnyúlványról nevezték. Azért kellett az a vasszakáll, hogy legyen, ami megtartsa az ágyút, mikor elsütéskor visszarugódik.

Hát a nagy hordókba a régi rozsdás szakállasokból is adott Dobó.

Valamit ötven olyan hordót készítettek el a törökök fogadására. Jól megabroncsolták, körüldrótozták, szögezték.

A török pedig buzgón építette, rakta éjszakánkint a szép meneteles utat a bástyára.

Gergely egy délelőtti órában az emberei közt aludt, mikor egyszer csak jelentik Zoltaynak, hogy az istálló sarkában a víz remeg, a borsó pedig rezeg.

Hát lám, a gonosz török nemcsak tölti a lyukat, hanem ássa is!

Zoltay nem engedte Gergelyt felkölteni. Mekcseyért küldött.

Mekcsey csakhamar ott terem.

Ide-oda teteti a tálat meg a dobot, míg végre a kocsiszínben megtalálja a helyet, ahol ásatni kell.

Tíz legény nekiáll az ásásnak. Időnkint szünetelnek, s letevegetik a tálat: szemlélik.

Déltájban fölébredt Gergely is, s legott az ásáshoz futott.

A legények már három öl mélységben dolgoztak. A lagumdzsik tompa dobbanásai éreztették, hogy közel vannak.

- Hohó, kapitány uram! - mondta Mekcseynek. - Ez az én bástyám! Itt te nem parancsolsz.

- Hát tán nem jól rendelkeztem?

- Az ásást abbahagyjuk.

- Hogy felvessék a falat!

- Hogy meg ne neszeljék a mi munkánkat.

- Tedd, amit akarsz - felelte Mekcsey vállat vonva.

S elment onnan.

Gergely egy nagy mordálypuskát hozatott. Maga illesztette belé a kovát, maga porozta fel. Tíz puskást szólított maga elé. A lámpásokat elfújatta.

Sötétben maradtak.

A duhogás egyre erősebb. Már a vezető tiszt szavát is lehet hallani.

Gergely a tenyerét időnkint a falra tapasztja. Érzi: hol reng a föld legjobban.

- Pszt - mondja halkan a legényeknek. - Mindjárt beütnek.

Abban a pillanatban beüt az egyik csákány, s a föld peregve omlik le a Gergely lábához.

Emberderéknyi lyuk támad.

A lagumdzsi megáll és benéz.

Sötét van. Nem lát semmit. Ahogy megfordul, látni lehet a lámpásaikat, s a lámpások közt egy fehér turbános, aranypaszomántos, nagy hasú agát.

A lagumdzsi kiált, hogy lyukat ért.

Az aga arra fordul.

Gergely céloz. A mordálya ellobban, eldördül.

Az aga a hasához kap. Összerogyik.

Gergely visszaugrik.

- Tüzelj!

A tíz legény a lyukba teszi a puskát. Dirr-durr! - lövik az egymás hátán menekülő lagumdzsikat.

A legények harminc csákánnyal és az aga holttestével térnek vissza. Csak egy marad ottan felvont fegyverrel meg egy lámpással, amely az út torkát bevilágítja.

Az agát leterítették a vár piacára. Nem valami szépen terítették le, mert a feje a kövezethez koppant, s a turbánja legurult, mikor letették.

De jó annak már így is.

Köpcös, szürke szakállú ember. Kopasz fején három hosszú sebforradás bizonyítja, hogy rászolgált az agaságra. Gergely lövése a töltéssel együtt belement a hasába. Egy kisebb golyó a mellén érte, bizonyára mikor a legények lőttek.

Sukán számtartó összevizsgálta a turbánját, övét, zsebét, s följegyezte, mennyi pénz, gyűrű és fegyver van nála. Ezeket az értékeket azok a közkatonák kapják, akik az ásással foglalkoztak.

Azután átengedte a halottat a kíváncsiak szemléletének.

Először persze az asszonyok állták körül.

- Ilyen piros papucsban járnak ezek?

- Fűzővel kötik a bugyogójuk alját.

- Valami gazdag úr lehetett.

- Hadnagy vagy kapitány.

- Vajon volt-e felesége?

- Tíz is talán.

- Nem is volt csúnya ember - mondja a maklári molnárné. - Kár, hogy török volt.

Zoltay is odament: megnézte.

- Ez az egy aga mégiscsak bejutott a várba!

Egyszer csak a kis török gyerek bebúvik az asszonyok szoknyáján át, és örvendő kiáltással hajlik a halotthoz:

- Baba! Babadzsizim! Baba! Sekerli babadzsizi!

(Apa! Apácskám! Apa! Édes apácska!)

És a mellére borul. Öleli, csókolja. Arcát arcához fekteti. Rázza. Nevet rá.

- Baba, babadzsizim!

Az asszonyok szeme megtelik könnyel. Baloghné kézen fogja a gyermeket.

- Jer, Szelim! Baba alszik!

Mikor hajnalban ismét ostromra indul a rengeteg török had a völgyben, a legénység a jól elkészültség dühös gyönyörűségével nézi a mozgásukat. A bosszú izgalma felhúzott rugóként feszül az izmaikban. Már nem is tudnak várni. Egy kis, köpcös legény kiugrik a résen a földhányásra, az ordítozva ömlő törökséggel szembe, s megfenyegeti őket a kardjával.

A legények kacagnak persze a falon.

- Ki az? - kérdezi Zoltay maga is nevetve.

- A kis Varga - mondják. - Varga János.

A legény visszaugrott, de ahogy a nagy nevetést látja, másodszor is kipattan a résen, és megfenyegeti a rengeteg török hadat.

Már akkor puskáztak rá a tüfenkcsik, s ő a puskalövéstől még gyorsabban ugrott vissza, mint az előbb. Erre még jobban kacagtak.

Ezt már Dobó is látta. Dicsérőn intett neki a fejével.

Varga János, hogy a Dobó tetszését megpillantja, uccu neki: kipattan harmadszor is, és a golyókkal mit sem törődve emberül ráfenyeget a bőszülten fölfelé törekvő törökökre.

Repül rá golyó, bomba és dárda. Nem találja egyik se. Ugrál csúfolódva, s rájuk nyújtja a nyelvét. Sőt meg is fordul hirtelen, és igen illetlen, de akkor mégis alkalomhoz illő veregetést mível magán. Aztán megint beugrik a résen.

És ez ott a török orra előtt! Százezernyi fegyveres török előtt!

- Ember vagy! - kiáltja le Dobó. - Jutalmat kapsz!

S látva, hogy ott rendben van minden, lóra ül. Az Ókapuhoz vágtat. Mert a török a keleti és déli oldalon kanyarítja be a várat. Két helyre irányul az ostromnak minden ereje.

Gergely páncélba öltözötten áll a bástyáján. Körülötte a hordók meg az óriáskerék.

Áll nyugodtan, mint a szikla a háborgó tenger partján.

S jönnek, özönlenek. Ordító pokolfergeteg: Biszmillah! Biszmillah! Percekig elnyomja a hadi ordítás a tábori zenekar harsogó, csincsázó muzsikáját. De aztán a zenekar megáll a várral szemben a Királyszékén, és szól szakadatlanul.

- Majd táncoltok is mindjárt! - kiáltja Zoltay.

Mert a zene ideges menetű, ugrasztó zene volt.

Nyüzsög a török had. Lobognak a lófarkas, holdas zászlók. Elöl a janicsárok sárga-piros zászlaja. Hátrább az ulufedzsik fehér csíkos, zöld lobogója. Térdig érő pajzsokkal takartan, vasba öltözötten dübörögnek elő a szpáhik.

- Allah! Allah!

A kezükben lándzsa vagy kopja. A csuklójukon szíjon lógó, meztelen kard. A derekukon másik kard. Futva indulnak az árokból sűrűn a bástyának.

- Allahu akbár! La illah! Il Allah! Ja fettah!

Feleletül lezuhan egy fekete hordó, s tüzet pökdösve, ugrálva gurul nekik. Egy szpáhi eléje szúrja a kopjáját a földbe, a másik, harmadik melléje.

- Allah! Allah.

A negyedik megragadja, hogy ledobja az árokba. Abban a pillanatban eldurran a hordó, s lángokádékkal veti szét az előcsapatot.

- Allahu akbár!

Mikor fel tudnának nézni, már köztük a másik hordó is. Pöködi, lövi a tüzet százfelé. Megáll a vasba öltözött emberek között, s veti őket széjjel.

- Allah! Allah!

De azok nem fordulhatnak vissza. Alulról ezernyi ezer feltörekvő nyomja őket. Csak a nagy ugrosás látszik, a falhoz lapulás, a hátrább állók visszahőkölése meg a tíz ölre kilövellő tűz.

Előre, pogányság, előre! Tűzön át is! S özönlik felfelé a szpáhik sűrű csapata.

De íme, megnyílik a bástyán a palánk, s egy óriási, füstös deszkakerék jelenik meg a magasban.

A kerék közepe füstöl; füstöl és sistereg. Lefordul, lezuhan a kőfalról. Megindul a tömött ezerek seregének.

- Iléri, iléri (előre)! - hangzik mindenfelől az agák és a jaszaulok kiáltozása.

De a kerék megjelenése mást mond az elöl jövő vakmerőknek.

Még oda se ért jóformán közéjük, kidurran belőle az első villám s egy ötvenöles tűzfecskendés, amelynek minden cseppje kék lánggal ég tovább a kilövellés után, akár élőre, akár holtra esett.

- Gözünü acs! Szakin! (Vigyázz! Vigyázz!)

A török had eleje rémülten vágódik arcra, hogy azt az ördögkereket a hátán engedje legurulni. De az már szikrás tűzkerékké változik közöttük. Lángot lő, égő olajat pökdös, violaszínű tűztulipánokat szór a tar fejekre, harci köntösökre. Sisteregve, pattogva, dirregve-durrogva ugrál rajtuk tovább. Küllőiből kígyózó sugarakban szórja, fecskendezi, lövi a vörös, kék és sárga csillagokat.

- Meded Allah!

A legvitézebb csapatok is rémülten hátrálnak, egymásra nyomakodva menekülnek e pokoli csoda elől.

S a keréknek mintha esze és akarata volna, nyomon követi a futókat, leüti lábukról, befecskendezi őket eleven tűzzel: égő olajjal, égő kénnel. Elsüti a puskájukat úgy, hogy egymást lövik. Telepöki tűzzel szemüket, szájukat, fülüket, nyakukat, úgy, hogy bukfencet vet tőle még a haldokló is. S gurul a tűzkerék tovább. Hosszú, tüzes mennykövek szállnak belőle, s leütik a jaszaulokat a lovukkal együtt. A hosszú lángok csontig égetnek, a füstje fojt. A durrogás megsüketít. Lángokba öltözteti a csapatokat, amelyek mellett elrohan. S nyomában nem maradnak mások, csak tűzkínban fetrengő, égő halottak, őrültként ugrándozó, égő elevenek.

S immár felhőbe öltözötten gurul a kerék tovább, százával lövellve a villámokat.

- Jetisin! Jetisin! Allah!

Hiábavaló a jaszaulok tombolása, a szeges ostor, a futók arcba verése, nincs többé ember, hogy a külvárat ostromolja.

S a magyarok még rá kirontanak a romláson, s aki a kerék útján fektében vagy a rémület dermedtségében ott maradt, ütik, vágják, kaszabolják irgalmatlanul.

- Vissza! Vissza! - hangzik a kürtszó.

S Gergely alig bírja a legényeit visszaparancsolni.

- Hordót a falra! Hordót!

S gurítják, állítják a hordót. De a török maradéka is nagy zörgéssel, zúgással oszlik el onnan. Csak az ágyúk maradnak, meg az elképedt, ágyús topcsik.

Mekcseynek jó volt otthagynia az aknát, mert három helyen törtek volna be a föld alatt az Ókapunál.

Míg emitt a tüzes kerék dolgozott, az Ókapunál a föld alatt folyt a viaskodás.

Ott a fal már oly romlott volt, hogy a török a kövek között szurkált be, a magyar meg ki, míg Mekcsey a föld alatt reájuk szembe ásva, három helyen futamította meg őket egymás után.

A török utoljára felgyújtotta a kaput, s azon akart betörni, de persze vastag, erős falat talált a kapu mögött. Idejekorán berakatta azt Mekcsey.

Gergely, amint a maga bástyája környékén a legények kirontását és az őrült futást látta, vizes bőrökkel teríttette le az ágyúkat és puskaporos ládákat: tíz embert az őrségen hagyott, a többit az Ókapuhoz vitte, hogy Mekcseynek segítsen.

Nem volt mit segíteni. A török had rémülete a kapu környékére is elhatott. Az odavezetett dandárok közül csak a tüfenkcsik állták meg a helyüket. Azok ott rajzottak a kapu körül, s lőttek és töltöttek, s megint lőttek szakadatlanul.

A falak tetején a palánk alá húzódva az őrök álltak, csupán az állások alatt hajladozott egy csoport katona. Ki-kiszurkáltak a fal hasadékain.

Gergely felfut a falra. Egy pajzs védelme alatt lenéz. Látja, hogy egy csapat török mozgolódik a fal tövében, és se felülről, se oldalt nem lőhetik őket.

A magyarok kiszurkálnak rájuk. De ők vagy a lyukatlan helyekhez lapulnak, vagy guggolnak. Némelyiknél zsák van, némelyiknél kő.

A zsákkal, kővel a puskaréseket iparkodnak begyömöszölni, hogy a magyarok ne lőhessenek.

Hát az efféle töméseket lökdösik ki belülről. Ki-ki szúrnak a törökre is.

A török meg, ahogy a magyar lándzsa kilükken a falból, elkapják. Belekapaszkodnak ketten-hárman is. Darabig fűrészelnek vele, aztán kirántják a lándzsát.

A magyar káromkodik.

- Ejnye! - kiált le Gergely a legényeknek. - Ott a tűz! Tartsátok bele a lándzsát!

A tűz ott ég a fal mellett. Húsz katona is odaugrik, s tartja a lándzsa végét a parázs köré. Pirosra tüzesítik.

A török kapásra készen, vigyorogva lesi az új lándzsákat.

Hát egyszerre húsz lándzsa is kilökődik a falból.

Uccu elkapja a török! De bezzeg odasül a tenyere! S dühös szitkozódásukra bent a magyar katonák kacagása a felelet.

Október 12., szerda.

Ezen a napon már olyan a vár, mint a rosta.

Harminckét napja, hogy lövik szünet nélkül, hol elöl, hol hátul, hol az egyik oldalon, hol a másikon.

A török ágyúgolyó annyi már a várban, hogy úton-útfélen botlanak bele. A parasztok nyírfa seprővel verik félre az apraját az útból, nehogy az ostrom alatt bukdossanak rajtuk. A nagyját az ágyúkhoz meg a falakra hordják.

Az Új bástya és a földbástya között V betű alakú nyílás tátong a falon. A tömlöcbástya oldala leomlott a mélybe. A földbástya csupa lyuk, mint a darázsfészek. A Bolyky-toronynak csak két fala áll. A szeglettorony olyan, mint a fölülről földig odvas fa. Palánk csak itt-ott. A belső épületek is kidőlt-bedőlt, tetőtlen falak. A palotában csak épp három szoba lakható még, azokba is beesik az eső. A piac is elmásodott. Öles mély árkok szelik keresztül-kasul. Azokban kell járni, mikor lő a török. Máskor a rájuk tett hidakon, pallókon.

S kívül tutulnak a farkasok.

A faltoldozó munkán már nappal is dolgoznak. Gerendák és deszkák toldozzák a lyukakat. Amennyire lehet.

A kő már csak támaszték mögöttük.

Az Ókapunál Mekcsey maga is hordja a követ. A fáradtakat biztatja, az Istent segítségre emlegeti. Előre látható, hogy ott dühös lesz az ostrom. A falat hol Dobó, hol Gergely, hol Mekcsey vizsgálja. Mind a hárman azt látják, hogy a szeglettorony nem védi többé a kaput; kézi bombákra van szükség. A faállványokat hát bombával hordják meg. A résekre gyakorlott puskásokat állítanak.

Gergely a szurokkoszorúkat, tüzes labdákat, furkókat gyártja és hordatja mindenfelé.

Zoltay a Sándor-bástyán épít.

Fügedy az Új bástya töréseit láncokkal kötteti be.

Dobó lóháton jár, hol itt, hol ott, a lovának hely van hagyva körös-körül a vár fala mellett, az állványok alatt. De bizony mégis gyakorta kell járnia a röpködő golyók között. Ügyel és rendelkezik, hogy a munka haladása egyforma legyen. Az utolsó kis török lovon követi Balázs apród, hogy hordja a kapitány rendeleteit. A többi hét lovat már ellőtték a két apród alól.

Azon a napon Pető is lóra ült. A lába be van pólyázva térdig. Sápadt, de a bajusza ki van húzva. Mekcsey őhelyette dolgozik az Ókapunál, ő most a Mekcsey helyén van a belső haddal.

Érces, mély hangon beszél hol itt, hol ott a népnek:

- Harminckét napja van itt a török! De bár mind itt volna, míg az utolsót is a pokolba röpítjük! A király hada késik, de nem marad el! A mi bátorságunkról beszél az egész világ! Még száz esztendő múlva is azt fogják mondani a bátor szó helyett, hogy egri.

Hogy nagy a csoportosulás a szónokló vitéz körül, Dobó is megáll egy percre, hogy hallgassa, mi az.

Az utolsó mondatra elmosolyodik; azt mondja elgondolkozva a mellette álló Ceceynek:

- Száz esztendő múlva? Gondol is ránk a világ, hogy milyen volt az orrunk!

Inkább magának mondja ezt, mint Ceceynek. S mintha megrestellné, hogy fennhangon beszélt, vállat von:

- Mindegy. Nem az orr a fő, hanem a lélek, és nem a jutalom, hanem a kötelesség!

S elugrat a Sándor-bástya felé.

A vitézek tovább élednek a sok jóízű szótól. A helyüket megállották volna anélkül is. De a szép szó olyan, mint a jó bor.

Pető félrecsapja a sisakját, és folytatja:

- Eljön ide maga a király is. Sorba állíttatja az egri vitézeket, s mindenikkel kezet fog. - Hogy hínak? - aszongya. - Nagy János a nevem, felséges uram. - Szabó Nagy Mihály a nevem, felséges uram. - Isten éltessen, fiam. - Így beszél a király örömmel, szívesen. De meg is érdemlitek. Azt is hallottam, hogy csupa itt vitézlett közkatonákból szedi ezentúl a tisztjeit! Minden közkatona hadnagy lesz az ostrom után, így hallottam. Lehet aztán kapitány is! Elvégre neki is olyan katona a legjobb, amelyik megállja a sarat.

Oldalt pillant, s meglátja a cigányt, ki kecskeként ugrik a levegőbe egy előtte elcsapó golyótól.

- No, cigány - mondja -, te nem kapsz még csak nemességet se. Te még egy törököt se ütöttél agyon.

- Hát tehetek én róla? - feleli a cigány. - Egy se gyün oda, ahun én állok, verje meg a Devla!

Estefelé egy fehér kendős török jelent meg az egyik résnél. Megismerték, hogy Vas Miklós. Egyszerre berántották. Ragadták Dobóhoz.

Útközben száz meg száz ajak kérdezte tőle:

- Mi a hír?

- Jön a had! - kiáltotta Miklós mindenfelé.

Zúgásként terjed el a várban az örömhír:

- Jön a király hada!

Pedig hát Dobó rendelte, hogy Vas Miklós ezt mondja, mikor megérkezik.

Hát jön a had! Mégiscsak igazat beszél Pető főhadnagy úr!

Vas Miklós levette Dobó előtt a turbánját, s kibontotta a patyolatból a levelet. Átnyújtotta.

Dobó megnézte a pecsétet. A püspöktől jött. A pecsét mellett tépte fel s nyugodt kézzel bontotta szét a levelet.

Lóháton ült. Köréje odacsődült a nép. Míg ő a levelet olvasta, a nép az arcán iparkodott olvasni a levél tartalmát.

De olyan volt az az arc, mint a vas. Mikor elkezdte olvasni a levelet, éppen olyan volt az arca, mint mikor elvégezte.

Összehajtotta a levelet, és a zsebébe tette, aztán körülpillantott, mintha bámulna azon, hogy olyan sokan állnak ottan.

A főhadnagyok közül csak Pető állt ott. Odaszólt neki, hogy más is hallhatta:

- A hadnagy urakat este hívatni fogom. Örvendetes hírt akarok közölni velük.

S bement a szobájába.

Bevonta maga után az ajtót.

Leült a székre. Vasnyugalmú vonásai szomorúkká változtak. Keserűn és reménytelenül nézett maga elé.

Azon a napon más levelet is kapott Dobó. Egy parasztember hozta. A kezében fehérlő levélről látszott, hogy török küldi.

Az volt Ali pasának a negyedik követe.

A várbeliek már tudták, hogy Dobó kurtán bánik el a török postásaival, hát hadd fogadja a piacon. Az embert odaállították.

Az esték hűvösek voltak, s a pihenő katonák ott a piacon tüzeltek. Szalonnát pirítottak, s egy-egy pohár vizes bort ittak reá.

- Jobb lesz, ha elégeti kend, mielőtt a kapitány úr meglátná - szólt jószívűen egy vitéz. - Istenuccse ebül jár kend!

- Hogy eegetneem el - felelte az ember -, nem az enyeem.

- De az ellenségtől hozza kend.

- Attaól hozom, aki küedte.

- Felakasztik kendet.

- Engem?

- Kendet ám. Egy hadnagyunkat is felakasztatta a kapitány úr. Az pedig úr volt ám, nemesember, nem afféle zsírós paraszt, mint kend.

Az akasztófa még ott állt a piacon. A katona rámutatott:

- Ahun a: ott az akasztófa is még.

Az ember megszeppent. Egyszerre kiverte az izzadság. Körülvakarta a fejét. Belenyúlt a tarisznyájába.

Akkor robogott oda Dobó.

- Mi az? - kérdezte. - Ki ez az ember? Mit akar?

A paraszt a szűre alá tolta a tarisznyáját.

- Kovács Esvány vagyok, csókolom a kezeejt - felelte a süvegét zavartan forgatva.

- Mi akar kend?

- Een? De semmit.

- Hát akkor minek jött be?

- Hát... Csak éppen bejöttem, hogy mondok, mit csinaalnak ebbe a veszedelembe?

- Kend levelet hozott!

- De nem een. Nem hoztam een egy csepp levelet se.

S hogy erre Dobó szinte átszegezte a tekintetével, a homlokát törülgetve ismételte:

- Istenuccse nem hoztam!

- Motozzátok meg!

Az ember sápadtan engedett. A tarisznyából előkerült a nagy pecsétes pergamenlevél.

- Tűzbe! - kiáltotta Dobó.

A katona tűzbe dobta a levelet.

Az ember reszketett.

- Een nem tudom, hogy került hozzám - mentegetőzött a fejét vakarva. - Valaki beletette...

- Vasba! - mondta Dobó. - Aztán be a többi közé a gazembert!

A sok ágyúzás miatt azon a napon is (okt. 12.) esett az eső. Csak este húzódtak szét a fellegek, amikor az erős őszi szél végigrohant a tájékon.

A várbeliek látták, hogy a török a sáncokba gyűlt. Dobó csak háromszáz katonát hagyott pihenni. A többinek a törések körül készen kellett állnia.

Tizenegy óra felé az utolsó felhőt is elfújta a szél az égről. A telt hold szinte nappali fénnyel árasztotta el Egert.

- Fegyverre, emberek! - hangzott egyszerre mindenfelé a várban. - Fegyverre azok is, akik nem katonák!

S pergett a dobokon a riadó.

Tehát éjjeli ostrom lesz. Talpra mindenki, aki eleven!

S a holdvilágos romladékok közül mindenfelől sisakos, lándzsás alakok bújtak elő.

Bálint pap is fegyverbe öltözötten ballagott a piaci tartalékosok közé. A kezében akkora kopja, hogy vendégoldalnak is beillett volna. A két kocsmáros is odasorakozott. A molnárok, az ácsok, a mészárosok, a belső munkás parasztok mind fegyveresen várták a parancsot.

A vár népe érezte, hogy az utolsó próba következik.

Kívül a török rézdobok is peregtek. A sáncok árkaiba úgy ömlött a török had, mint felhőszakadás után a rohanó víz. Az emberáradat fölött lófarkas zászlók lebegtek. A sáncokon túl a csúcsos süvegű török tiszteket lehetett olykor látni, amint a paripáikon ide-oda jártak. A holdfénynél villogott a lószerszámokon az ékkő és ezüstkarika. Soknak a turbánpatyolata ragyogó sisak köré volt csavarva.

A tornyos turbánú jaszaulok ide-oda nyargalászva rendezték a támadó csapatokat.

Éjfélkor meglobbantak a vár körül a török ágyúk, s öt percig tartó dörgés között okádták a várra a golyót. Azután fölhangzott körös-körül a százezernyi torokból a Biszmillah- és az Allah-üvöltés, és a lófarkas zászlók szinte röpültek a falakra.

Az Ókapu előtt s a fal tetején harminc helyen égett a tűz. A bombák, kalácsok és koszorúk sercegve fogtak lángot. Nagy, szikrázó ívekben száz meg száz tüzes szivárvány.

De az ostromlók elszántan törtetnek, kapaszkodnak, erőlködnek, tolakodnak fel a falakra. Az ostromlétrák gyorsan kapcsolódnak.

A létrákon mókusokként szöknek fölfelé a janicsárok, az aszabok és a gyalogsággá vált lovasság.

Csattog fenn a csákány a létrák kapcsán. S hull a tűz és a kő.

- Allahu akbár! Ja kerim! Ja fettah!

A lófarkas boncsokok vissza-visszahanyatlanak, de új meg új kezek ragadják fel. A letört létrák helyét jók foglalják el. A lehullt emberek vonagló testén át új csapatok özönlenek a létrákra.

Oly sűrűn rajzanak a falon, hogy eltakarják a testükkel. Ahol a résen kiszúr a magyar lándzsa, ott lehull a létráról a török, de nyomban ott a másik. Ki se kerüli a veszedelmes fokot, csak a szerencsére bízza, hogy a hasába megy-e az új lándzsaszúrás, vagy elsiklik a hóna alatt a levegőbe.

Kapu már nincs a váron. A falnak begerendázott szakadékait létrákon álló török fejszések bontják sűrű zuhogással. A felülről leesők magukkal rántják olykor a fejszéseket is, s tűzben s vérben hempergőzve fetrengenek, míg a következő percben a tolongók teste elfödi őket.

- Allahu akbár! Ja kerim! Ja rahim!

- Jézus!

S hull a tüzes szerszám, csattog a csákány, durrog a bomba, recseg a létra, zuhog a fejsze, dübörög, tombol a vérzivatar.

A palánkig inakodott föl egyszerre valami ötven ostromló. A palánk recsegve hajol kifelé. Mekcsey elkapja egy legénytől a harci bárdot, s a palánk egy kötelére vág.

A palánk a beléje kapaszkodó török páncélosokkal együtt lefordul, lezuhan, és százával söpri le a falról a többit.

- Falra! Falra! - kiáltja Mekcsey, és egy másfél öles kopjával maga is a falra ugrik.

Nagy négyszögkövek s a zarbuzánokból belőtt, fél mázsás vasgolyók zuhognak le a földön összekeveredten hempergő törökökre.

De alulról is száll a nyíl fölfelé, meg a kő. Mekcsey sisakrostélyán pirosan ömlik a vér.

- Kapitány úr! - kiáltják neki figyelmeztetően.

- Tüzet! Tüzet! - üvölti Mekcsey.

S vascsizmás lábával lesöpri egy tűzrakás parazsát a földön fetrengőkre.

A magyar is hull a falon. Egyik ki, a másik be. De nem nézik mostan, ki a halott. Az elesett helyére új harcos ugrik a falra, és lezuhintja a követ, az ágyúgolyót kézzel, mígnem újra megtelnek az ostromlétrák, s a falig ért törököt csákánnyal és buzogánnyal kell visszaverni.

A földbástyán is éppolyan ádáz a viaskodás. Ott Dobó vezeti a védelmet. Mikor már a bombák és tüzes koszorúk poklán is áttört a török had, gerendákat hozat. Fekteti a falra. Azokkal söpreti a törököt.

A kis szünetet, amely így keletkezik, arra használja fel, hogy lóra kap, és az Ókapuhoz nyargal, hogy lássa, mennyire tudnak ott ellenállni. Majd, ahogy a tömlöcbástya felől visszatér, látja, hogy ott szünetel az ostrom. Odakiáltja a földbástyára a tömlöcbástya népét.

A bástya népének már amúgy is oda volt a figyelme. Valamennyi izgatottan várta már, hogy forgathassa a fegyverét. A palánkra állva, falra hajolva, ágyúra ágaskodva nézték, mint dulakodnak a szomszéd bástyán. Hát a Dobó szavára szinte ugrálva rohantak át a földbástyához.

Történik azonban, hogy a török a tömlöcbástyának is megint nekiveti a létrát. Először csak kettő, három, azután tíz, tizenöt.

Hogy onnan nem hull sem a tűz, se a kő, megindulnak nagy sebten fölfelé.

Mikorra az öreg Sukán a falon álltában visszafordul, már fel is lükkent egy sisakos töröknek a feje.

- Tyű, az apádat! - rikoltja az öreg.

Odahirtelenkedik a kopjával, s annak a bunkós végét égnek kanyarítva csap reá. A török tizedmagával hull le a létráról.

- Ide, ide! Hé, emberek! - rikoltja Sukán, a másik létrának a népét döfölve.

Pribék János az első, aki melléje futamodik, s az ágyúmester csizmadiaszékét egy fellépő zászlós töröknek a szeme közé vágja.

A lent őrködő várbeli katona segítségért fut. Két perc múlva ott terem Pető a pihent nép egy csapatával, s ott is száll a tüzes kalács, furkó, kő és bomba az ostromlókra.

Dobónak is odafordul a figyelme.

Látja, hogy a nemzetiszínű zászlót golyó töri nyélben. Elhozatja az álló sereg zászlaját. Adja Nagy Istvánnak.

Már akkor hajnalodik.

Nagy István a hajnal piros világosságában fut fel a zászlóval. Nincs rajta páncél, se sisak, mégis felhág a bástya kiálló ormára, és keresi a vasfogót, ahová a zászlót betűzni kellene.

- Ne tűzd ki! - kiáltja Dobó. - Elragadhatnák.

Abban a pillanatban Nagy István a szívéhez kap. Egyet fordul, s elvágódik a falon az ágyú mellett.

Dobó elkapja a madárként feléje szálló zászlót, s Bakocsainak adja.

- Tartsd, fiam!

A hajnali világosságnál a Bolyky-bástyánál is megkezdődik az ostrom.

Oda nyolc zászlóval igyekeznek. A bíborban kelő nap fénye égő rubintgombbá változtatja a boncsokok aranydíszét.

Már annyiszor megjárták annál a bástyánál, hogy csak a janicsárság merészkedik újra: a hadak legvénebb és legpróbáltabb tigrisei. A fejükön sisak, az arcukon, nyakukon acéldrót fátyol, a mellükön, karjukon vas, a lábukon könnyű szattyáncsizma.

Gergely és Zoltay ott vitézkedik mind a kettő. Egész éjjel tétlenül kellett virrasztaniuk, s hallgatniuk mozdulatlanul a másik bástya tüzes, lármás nagy ostromát.

No de annál jobb, ha világosodik.

Valami kétszáz aszab vízzel telt tömlőkkel sorakozik a bástya elé. Mindegy: szórni kell a tüzet, mihelyt fejet ér.

A török ott nem az ostromlólétrákkal kezdi. Amint a védők felgyülemlettek a falra, egyszerre ezer kéz mozdul meg alant, s a védőket a kő- és nyílzápor borítja el.

Zoltayt egy kő fejen találta. Szerencse, hogy rajta volt a sisak. Csak az álladzójának a forgószögét törte el.

Zoltay káromkodik.

- No, megálljatok, kutyák! - rikoltja az álladzót letörve. - Ezért ma száz orrot verek be a tietek közül!

S nem is tellett bele egy negyedóra, már fel-felhangzott a kiáltása:

- Nesze, pogány, a sisakomért!

S egy másiknak:

- Nesze, kóstoló Egerből!

Egy nagy tehénbőrös tárgy emelkedett ki a török táborból, hogy csuda volt nézni. Ötven aszab volt csak a hordozója. Alája befért kétszáz janicsár.

Gergely tüzes hordóért kiáltott, s meggyújtotta a vasvesszőre csavart, olajos csepűt.

Az óriás födél teknősbékaként közeledett a falhoz. Ha a bőrt le is szedik róla csáklyával, mikorra felgyújtják, fölér a falra.

S még kérdés, hogy meggyújthatják-e. Nemcsak a bőr csepegett a víztől, hanem a fa is. A török okult.

A nap kibukkant a keleti hegyek mögül, és szembe sütött a Sándor-bástya védőivel. A nap is a töröknek segített.

Amint az ostromfödél a bástya lejtőjére ért, Gergely nagyot kurjant:

- Hasra!

A legények el nem tudják gondolni, miért. A nagy puskaropogás megértette velük.

A török azt eszelte ki, hogy a nagy tárgy tetejét puskacsövekkel rakta körül. Orgonasípokként álltak a csövek a védők felé. Azt pillantotta meg Gergely.

- Talpra! - kiáltotta a sorlövés után. - Hordót!

Legurította a tüzes hordót.

A török nem borult már a földre a hordó elől, hanem vagy félreugrott, vagy átugrotta, s törtetett tovább előre.

- Két hordót! - kiáltotta Gergely.

A harmadikat maga igazította lökésre, s maga emelte a kanócot, hogy meggyújtsa.

A két tüzes hordó megint utcát söpört a lent nyüzsgő sokaságban. A harmadikat egy vastag derekú janicsár elfogta, s az út gödrébe lökte. Behányta földdel.

Mikor rátaposott a földre, a hordó szétdurrant, s az égbe vetette a janicsárt a földdel együtt, s a körülállókból még valami húsz embert elcsapott.

Ez meghőköltette a feltörekvő hadat. De hátul hangzott a jaszaulok iléri és szavul kiáltása s a vizes tömlők sustorgása, amelyek a széthulló tüzet nagy gőzzel oltották.

- Most csak követ rájuk! - kiáltotta Gergely.

Meg akarta várni, míg sűrűn lepik az utat s a falakat.

S az Allah-üvöltés mint százezer tigrisordítás, trombitaharsogás és dobpergés között elő is tört újra a had. A létrák erdeje közeledett a falhoz.

Egy janicsár horgas végű kötelet dobott a falra, s a jatagánt a foga közé szorítva, majomi ügyességgel mászta meg a kötelet.

A fejére kő hullott, és leütötte róla a sisakot. Kopasz feje olyan volt, mint a sárgadinnye a beforrott kardvágásoktól.

Mászott tovább.

Gergely lándzsát kapott, hogy leszúrja.

Mikor a török már csak egyölnyire van Gergelytől, fölemeli az arcát.

Izzadt volt az az arc, a száj pedig lihegő.

Gergelyt mintha mellbe csapták volna, úgy megdöbbent.

Ez az arc! Ez Gábor pap, az ő néhai mestere! Ugyanazok a szürke szemek; ugyanaz a vékony bajusz; ugyanazok a kiálló szemöldökcsontok!

- Te a Gábor pap öccse vagy! - kiált a törökre.

Az értetlenül mereszti rá a szemét.

- Üssétek agyon! - kiáltja Gergely elfordulva. - Már magyarul se tud!

Alkonyatig tartott a nagy küzdelmű ostrom. Akkor a török minden oldalon fáradtan vonult el a falak alól.

A vár körül ezrével hevert a török holttest és török sebesült. A csontjaikban törött vonaglók ej vá! jetisin és meded Allah (jaj, Istenem) kiáltozása, nyöszörgése hallatszott mindenfelől.

De a vár is halottakkal és sebesültekkel volt tele, s a falak és állványok belül is pirosak voltak a vértől.

A vitézek fáradtan, bágyadtan hordták össze a sebesülteket és halottakat.

A tisztek mosakodni mentek. Dobó maga is olyan kormos volt, szakálla, bajusza pörzsölt, hogy ha a kapitányi acélsisakja nincs a fején, ember meg nem ismeri az orcájáról.

S azon kormosan fogadta még a Baba ágyú mellett a jelentéseket.

- Nálam hatvanöt halott van, és hetvennyolc nehéz sebesült. Öt mázsa puskapor fogyott el - jelentette Mekcsey.

- Harminc halott és száztíz sebesült. Puskapor nyolc mázsa - jelentette Bornemissza Gergely. - A törés javításán még az éjjel kell dolgoztatnunk.

- Három mázsa puskapor, huszonöt halott, valami ötven sebesült - jelentette Fügedy.

S arcára tette a kezét.

- Te is megsebesültél? - kérdezte Dobó.

- Nem - felelte Fügedy. - Hanem olyan fogfájás jött rám, mintha tüzes lándzsát forgatnának az arcomban.

A jelentést mondók között Dobó megpillantotta Varsányit is.

A kém dervisruhában volt, s mintha piros kötény volna előtte, véres a mellén le a lába fejéig.

- Varsányi - szólt Dobó a jelentéseket félbeszakítva -, jer ide! Sebesült vagy?

- Nem - felelte Varsányi -, a halottakat kellett hordanom lenn a törökök közt, míg be nem juthattam.

- Hát mi újság?

- Szalkay uram írt mindenfelé a vármegyéknek meg a városoknak másodízben is.

- És nem jött még eddig senki?

- Jött innen-onnan - felelte Varsányi vontatott hangon. - De összevárják egymást, hogy nekivághassanak a töröknek.

Dobó megértette, hogy Szalkay sehonnan se kapott feleletet.

- Mit tudsz a törökről?

- Négy napja lődörgök közöttük, hát tudom, hogy borzasztóan el vannak keseredve.

- Hangosabban! - szólt felragyogó szemmel Dobó.

S a kém olyan hangosan ismételte, hogy a körülállók is hallhatták:

- A török borzasztóan el van keseredve. Az idő hideg nekik. Élelmiszerük nincsen. Magam láttam, a tulajdon élő szememmel, mikor egy nógrádi ember öt szekér lisztet hozott tegnap. Tálakban és süvegekben hordták széjjel. Még csak azt se várták, hogy tészta legyen belőle: ették marokkal, úgy nyersen, ahogy a zsákokból kiszedték. De mi volt az ennyi embernek?

- Kristóf - szólt Dobó az apródnak. - Eredj a mészárosokhoz. A legénységnek a legszebb marhákból vágjanak. Minden ember pecsenyét egyék ma is, holnap is.

És ismét a kémhez fordult.

- A janicsárok már tegnap erősen morogtak - folytatta a kém.

- Hangosan!

- A janicsárok morogtak - folytatta kiáltva Varsányi. - Azt mondták, hogy az Isten a magyarokkal van. Meg azt is, hogy ők hozzá vannak szokva minden hadiszerszámhoz, de pokoltűzhöz nincsenek hozzászokva. Ilyen tüzes csodákat, mint amilyenek ellen ők harcolnak, még nem láttak.

Dobó egy percig szótlanul nézett maga elé.

- Egy óra múlva - mondotta - légy a palota előtt. Vas Miklóst fogod elkísérni újra Szarvaskőig.

Azután Sukánhoz fordult.

Az öregnek be volt pólyázva a feje, orra úgy, hogy csak a szemüvege meg a bajusza látszott ki az arcából. Mindazonáltal kemény, recsegő hangon jelentette:

- A mai napon húsz mázsa porunk fogyott el.

A fölkelő nap újra a falon láthatta az egri vitézeket. De a vár körül még annyi volt a holttest, hogy a dervisek nem győzték hordani.

Az ágyúk hallgattak. Maga az égi nap is dideregve kelt a hidegben, s a város a völgyekkel együtt toronyig érő ködben ült.

A köd csak nyolc óra tájban oszlott el. Akkor a nap, mintha még egyszer vissza akarná varázsolni a tavaszt, derült kék égből enyhén sütött alá.

A várbeliek is takarították a halottaikat. A parasztok és az asszonyok saroglyákon és az Ókaputól szekéren hordták őket össze. Bálint pap temetett. Márton pap a haldoklókat látta el utolsó kenettel.

A fölkelő nap világosságánál látni lehetett, hogyan gyülekeznek a vár felé a távoli hegyekről a különféle török dandárok.

Látni lehetett, hogy egybevonják az összes hadinépet. Mihelyt valamennyien együtt lesznek, a teljes hadierővel rohanják meg a mindenfelől romlott várat.

A vitézek az éjjel a hosszú harc után mély és hosszú álmot aludtak. Dobó engedte őket, csakhogy a bástyák körül kellett hálniuk. A bástyákon csupán egy-egy őr vigyázott. S a tisztek is halálhoz hasonló, mély alvásban pihentek azon az éjszakán. Bornemissza még nyolc órakor is úgy aludt a Béka ágyú alatt, hogy sem a trombitaszó, sem a jövő-menők zaja nem ébresztette fel. Egy pokrócba volt belecsavarodva, s hosszú, barna haja a dértől fehérlett.

Mekcsey kendőt terített a fejére, s a maga köpönyegét takarta reá.

Dobó az öblös ágyúkat és a mozsarakat apró vasszeggel töltette meg. A romlások elé néhol kővel megrakott kocsikat vonatott, másutt hordóval, gerendával, bőrrel s más effélével tömetett. A falak párkányát a kőmívesek egyes helyeken lefaragták, hogy az ostromlétrák könnyen ne kapcsolódjanak. A falak tetejét meghordták kővel. A konyháról minden üstöt és kondért kihordtak, és megtöltötték vízzel. A bástyára az üstök mellé minden szurkot kihordtak, ami csak a várban található volt. A palotán volt óncsatornát darabokra tördelten osztották széjjel az ágyúkhoz. A mészárosoknak délre ökröt kellett sütniük nyárson. A kenyeret kihordták a piacra, ahova a várakozók és pihenők szoktak összegyűlni. Összerakták halmokba. Mihály, a cipós deák nem bánta már, akárki akármennyit falatoz belőle. Szép barna dolmányba, sárga csizmába öltözve jelent meg a piacon a sütőknél, s csak ennyit jegyzett be a papirosába: Okt. 14. Hétszáz tzipó.

Ezalatt pedig gyűltön-gyűlt a török. A hegyekről és dombokról tarka népáradat ereszkedett lefelé.

Tíz órakor a várpiac trombitása összehívót fújt. A vár népe egybegyülekezett. Csupa bekötött fejű, bekötött kezű ember. Ha egyéb nem, egy ujj a jobb kézen be van kötve. De hát aki mozogni tud, a falon fog mozogni.

A piac közepén templomi selyemzászlók lobogtak. Egyiken Mária képe, másikon Szent István király, a harmadikon Szent János. Kopott, fakó zászlók. A bástyává átépített várbeli templomból valók. A papok egy asztalból hevenyészett oltárnál álltak. Violaszínű miseruha volt rajtuk. Az asztalon szentségtartó.

A várbeliek tudták már, hogy mise lesz. Kellett volna az előbbi ostromok előtt is. De Dobó nem engedte, hogy a halottak szentségét emlegessék.

- Csak próbálkozások ezek! - szokta mondani. - Mikorra a teljes ostromra kerülne a sor, itt lesz a király hada.

De most már nyilvánvaló, hogy itt a vég.

Mindenki kimosdva, kikefélkedve, a legszebb ruhájában ment az istentiszteletre. A tisztek a virágok minden színében, piros csizmásan, sarkantyúsan; a bajuszuk kipödörve, a sisakjukon toll. Mekcseyn testhez simuló, új acéling ragyogott. Az oldalán két kard: az egyik a kígyós kard, amellyel csak ünnepen szokott járni.

Bornemissza Gergely hegyes acélsisakban jelent meg. A sisak ellenzőjén három fehér darutoll. Ezüst madárláb tartotta azt a három tollat. A mellén is van. A karjain piros bőrdolmány. A kezén selyemkesztyű, amely kívül apró acél láncszemekkel van borítva. A nyakán aranyhímzetű, kihajtott gallér.

Zoltay nem is állta meg megjegyzés nélkül:

- De vőlegényes a gallérod!

- A feleségem munkája - felelte komolyan Gergely. - Nem is a török tiszteletére vettem fel, hanem a haláléra.

Zoltayn is harci bőrdolmány volt, s két kard az oldalán. Sisakjának nem volt rostélya, hanem egy acélrudacska nyúlt le belőle az orra hegyéig. Körös-körül drótfátyol hullt a nyakára. Valami szpáhitiszté lehetett az a sisak. A várbeli kótyavetyén vette, mikor az első kiütésük volt.

Fügedy talpig vasban jelent meg. A szeme zavaros volt. Fogfájásról panaszkodott.

- Annál jobban ütöd a törököt! - vigasztalta Zoltay. - Jó, ha a vitéz ilyenkor mérges.

- Mérges vagyok én enélkül is! - morogta Fügedy.

Petőn csak sisak volt és szarvasbőr dolmány. Lóháton ült, mert még mindig nem bírt járni. Az egybegyűltek háta mögé állott, és onnan intett a kardjával üdvözlést a főtiszteknek.

A többi is a legjobb ruháiba öltözött. Nem a misére öltöztek, mert még akkor nem is tudták valamennyien, hogy mise lesz, csak éppen mindenki érezte, hogy ez a nap az utolsó. S a halál, akármilyen csúnyára festik is, nagytiszteletű úr! Akinek nem volt más ruhája, csak a mindennapos, az is kipödörte, kiviaszkozta legalább a bajuszát.

Már csak Dobó hiányzott.

Ragyogó páncélöltözetben lépkedett elő. A fején aranyos sisak. A sisak csúcsán hosszú sastoll. Az oldalán széles, ékköves kard. A kezén félig lemezes, félig ezüst láncszemekből alkotott vaskesztyű. A kezében aranyozott végű, vörös bársonymarkolatú lándzsa.

A két apród mögötte hasonlóképpen talpig vasban. Az oldalukon rövid kard. A hajuk a sisakból kihullámozva omolt a vállukra.

Dobó megállt az oltár előtt, és levetette a sisakját.

Hogy a két pap nem tudott beszélni, Mekcsey szólott a népnek.

- Testvéreim - mondotta a sisakját a karjára véve. - A tegnapi ostrom után látjuk, hogy a török minden hadát összevonja. A mai napon minden ellenséges erő összepróbálkozik a mi erőnkkel. De ahol az Isten van, az ő akarata ellen hiába tör akár a világ minden pogánya is. A szentségben, amit itt látunk, tudjuk, hogy az élő Jézus van jelen. Velünk van! Boruljunk le, és imádkozzunk!

S a vár népe egyszerre letérdelt.

Mekcsey a pap helyett elkezdte az imádságot:

- Mi atyánk, Isten...

Halkan rebegték, mondatonkint.

Mikor az áment is elmondták, hosszú, ünnepi csönd támadt.

Márton pap Mekcseyhez hajolt, s elmondta neki, mit szóljon tovább.

Mekcsey felkelt, és szólt ismét:

- Istennek ez a két hű szolgája most azért emeli fel a szentséget, hogy mindnyájunknak teljes bűnbocsánatot adjon. Az óra szorosabb, hogysem meggyónnunk lehetne. Ilyen órában az egyház megadja a feloldozást gyónás nélkül is. Csak magatokban bánjátok bűneiteket.

S újra letérdelt.

A ministráló fiú csengetett. Bálint pap fölemelte a szentséget. A nép lehajolt arccal hallgatta, amint az agg pap a feloldozás szavait rebegi.

Mikor újra fölemelték az arcukat, a szentség már vissza volt téve az asztalra, s a pap a két kezét áldásra kiterjesztve, könnyes szemmel, mozdulatlanul nézett a tiszta ég magasába.

A szertartás végeztével Dobó föltette újra a sisakját. Fölállott egy kőre, és szólott:

- Isten után nekem van szavam hozzátok! Ezelőtt harmincnégy nappal megesküdtünk, hogy a várat meg nem adjuk. Eskünket megállottuk. Úgy dacolt a vár eddig az ostrommal, mint tenger viharával a tengerben álló kőszikla. Most az utolsó próba következik. Az Istent hívtuk segítségül. Bűntelen lélekkel, halálra készen kell küzdenünk a várnak és hazánknak megmaradásáért! Példátlan az a küzdelem, amellyel eddig megtartottuk a várat, s példátlan az a gyalázat, amely itt a törököt eddig is érte. Bízom a fegyverünkben, bízom a lelkünk erejében, bízom Szűz Máriában, aki Magyarország patrónája, bízom Szent István királyban, akinek a lelke vele van mindig a magyar nemzettel, és legjobban bízom magában az Istenben! Induljunk, testvéreim!

Megperdült a dob, és megharsant a trombita.

A vitézek acélos erővel ragadták föl a lándzsáikat, és csoportokban oszlottak széjjel. Dobó lóhátra ült. Két apródja szintén lovon követte.

Dobó fenn körülnézett mindenfelé. Látta, hogy a török lovak nagy csoportokban, katonák nélkül legelnek az egri dombokon. Körös-körül mozgó lándzsaerdő. A török tengerként özönli körül a várat.

S látni lehetett a Királyszéke-dombon a két pasát is. Ali pasa rengeteg sárgadinnye formájú turbánban, sápadt vénasszonyarc. A másik pasa nagy, ősz szakállú óriás.

Kék selyemkaftán van mind a kettőn, de Alié világosabb. Az övükbe tűzött fegyverek gyémántja fehér szikrákat vet minden mozdulatuknál.

A bégek pompás lovakon ülve vezették a hadakat. Az agák meg a jaszaulok ültek még lovon. A többi mind gyalog. A török hadizászlók között feltűnő volt egy nagy fekete lobogó. Azt még nem látták a várbeliek. Csak a tisztek értették, mit jelent az a fekete lobogó: Nincs kegyelem! Halál fia minden teremtett lélek a várban!

Déltájban megdördültek a török ágyúk, s megharsant a két török tábori zenekar.

A levegő megtelt füsttel. A vár megreszketett az Allahu akbár kiáltástól.

Arra meggyújtották bent is a tüzeket.

A parasztokat, asszonyokat s egyéb bemenekült népet Dobó mind az üstök és falak mellé rendelte. De még a betegek is kivánszorogtak. Aki csak meg bírt a lábán állni, az is elhagyta a fekvőhelyét, hogy ha egyebet nem tud segíteni, rendelkező kiáltást vagy hívást kiáltson tovább. Volt olyan, akinek mind a két karja fel volt kötve, s mégis előballagott. Odaállt egy tűzrakáshoz, hogy a lábával tologassa az üst alá időnkint a fadarabokat.

A belső házakban nem maradt senki, csak a gyermekek, meg a palotában a két asszony.

Baloghné... Szegény Baloghné... A fiát vitézi iskolába adta: nem merte kérni Dobót, hogy ne szolgáltasson vele az ostromban. Gyönge még a gyerek: hogy áll meg a pogány fenevadak fegyvere előtt?! De azért soha egy vonása sem árulta el, hogy félti a gyermeket. Dobó vasakarata még az ő aggodalmát is lekapcsolta. Nem mert lélegzeni, ha Dobó ránézett. Úgy volt, mint a katonák: Dobó szavára gépies engedelmességgel mozdult minden. Az emberek elvesztették az akaratukat. Az ő akarata szállt meg mindenkit. Szava se kellett, csak intése, s az emberek tagjai aszerint mozdultak.

Mi lett volna a várból, ha Dobónak csak egy haja szála is félelemtől rezdül? Óvatosságra intett mindenkit; páncélt, vértet, sisakot öltetett mindenkivel, de mikor a halál megjelent a falon, személyválogatás nélkül vezette ellene a vár népét.

Senki se becsesebb a hazánál!

A szegény asszonynak az ostrom napjai gyötrelmesek voltak. Reszketett minden reggel, mikor a fia Dobó mellé csatlakozott. Aggodalommal leste minden órában, hogy nem éri-e golyó. Micsoda öröm volt neki, valahányszor Kristóf apród felváltotta a szolgálatban, s a fia fáradtan és puskaportól szennyesen lépett a palotába!

Mindig tárt karokkal és csókkal fogadta. Mintha távol útból tért volna haza. Mosdatta, fürösztötte. Selymes, hosszú haját fésülte, kefélte. S eléje adott minden jót, ami csak a konyhán találkozott.

- Ki halt meg? Ki sebesült meg a tisztek közül? - ez volt mindig a két asszony első kérdése.

A fiú nem tudta, hogy Éva kicsoda. Azt gondolta, valami egri úriasszony, mint a többi, s hogy az anyja a palotába vette segítségnek. Hát csak elmondta a híreket. A hírek mindig a halottak felsorolásával kezdődtek s Gergely bácsi dicséretével végződtek. Hogy az a Gergely bácsi miket ki nem talál! Tele volt a lelke Gergely bácsinak a csodálatával. Elmondta, hogyan, hány törökkel látta küzdelemben, s micsoda fortélyokkal vert le külön minden törököt.

Éva visszafojtott lélegzettel, sápadtan és büszkén, de mindig könnybe lábadó szemmel hallgatta. Csak akkor mosolyodott el, mikor a fiú odaért az elbeszélésben, hogy a török nem bírt azzal a csodálatos Gergely bácsival.

A két asszony az ostromok vihara alatt sírva, remegve állt az ablaknál. Egy kis nyílásan át nem láthattak egyebet, csak az ide-oda futkosó népet, a füstöt, a fel-felpirosló tüzet, azután amint a borbélyok kihordják a sebkötő gyolcsot, s halomba rakják, s kihordják a vizestálakat, megtöltik tiszta vízzel. Aztán egyszer csak hozzák a sebesülteket egyenkint, egyre sűrűbben és véresebben.

És akkor minden figyelmük a sebesültekre fordult. Jaj, ismét hoznak valakit! Nem Balázs. Nem Gergely. Hála Istennek. Ismét hoznak... De hátha azért nem hozzák egyiket se, mert a temetőgödörhöz vitték...

S még csak azt se mondhatják: Isten veled!

És Évának az agg, félnyomorék apja is itt van. Sokszor látja őt végigbaktatni a palota útján. A vállán akkora íj, mint ő maga. A puzdrája hol üres, hol tele van nyíllal. Úgy szeretne kikiáltani:

- Apám! Édesapám! Vigyázzon magára jól kegyelmed.

Mikor az ágyúk ezen a napon megdördültek, a két asszony könnyezve borult egymás nyakába:

-- Imádkozzunk, húgom!

- Imádkozzunk, néném!

S letérdeltek, arccal a földre borultak. Imádkoztak.

S velük együtt imádkozott a távolban szanaszét Felső-Magyarország minden vidékén másfél ezer asszony mindennap, minden éjjel. És kicsiny gyermeki kezek kapcsolódtak össze a távol menedékein: imádkoztak az ártatlanok édesapáért, aki Egerben van.

- Jó Isten, tartsd meg az életét édesapának! Hozd vissza nekünk édesapát!

Pokoli dörgés-dübörgés, ágyúduhhanások, trombitaharsogás, Jézus-kiáltozás, Allah-ordítozás. Befelé terjengő, nehéz füstfelhők.

Már hozzák az első sebesülteket. Vértől fekete saroglyán hozzák az elsőt. Fiatal, sápadt katona. A lába térdben van ellőve. A borbélyok nagyjából bekötik. Minek vesződnének vele, csak egy-két órai reménységnek kötik be a lábát, aztán úgyis elvérzik.

S hozzák a másodikat, harmadikat és negyediket. Az egyiknek az egész arca egy véres roncs. A két szeme hiányzik. Fogai kilátszanak az arcából. A másiknak a nyakában nyílvessző áll. Azt kell kimetszeni. A harmadik a jobb oldalára tapasztja a kezét. Csupa vér a keze. Ujjain át vastag zsinórokban bugyog a vére. Leül a földre, és vár hangtalanul, mígnem a szemére ráhomályzik a halál.

Dobó száguldó paripán dobog el a palota előtt. Nyomában messze elmaradva fut Kristóf apród.

- Hol a másik? - kérdi az anya szenvedő tekintete.

Amott fut az is a Sándor-bástya felé: bizonyosan üzenetet visz. Hála Istennek! És jaj!

Már annyi a sebesült, hogy mind a tizenhárom borbélynak dolgot ad. Már három török zászlót is hoztak a sebesültekkel. A török kiáltozás egyre üvöltőbb; a puskapor füstje elhomályosítja a keleti és északi bástyák körületét, s rászáll a palotára is. Mint mikor oly sűrű a köd télen, hogy háromlépésnyire nem lehet benne látni.

- Irgalom Istene - fohászkodik Baloghné -, mi lesz velünk, ha a török betör?!

- Akkor én meghalok! - feleli Éva sápadtabban.

S bemegy a fegyverszobába. Kardot hoz ki onnan, Dobónak a hétköznapi kardját. Teszi elgondolkodó arccal az asztalra.

A nyitott ablakon át behallatszik a sebesültek nyöszörgése és jajgatása.

- Jaj, a szemem, a szemem! - sírja az egyik. - Soha nem látom többé Isten szép világát.

- Koldus vagyok! - nyögi a másik. - Mind a két kezem levágták!

A borbélyok körül már annyi a sebesült, hogy nem győzik kötözni.

Baloghné egész testében remeg.

- Ki kell mennünk! - mondja gyötrődő arccal! - Segítenünk kell a borbélyoknak.

- Én is kimenjek-e? Én is kimegyek! Érzem, hogy a sebesültek ápolását se becsületszó, se parancs nem tilthatja meg.

A füstöt szél söpri el. Baloghné felnyitja az ajtót, s a távolba néz a tömlöcbástya felé. Dobót látja ott egy füstfelhőben, amint iszonyú kardvágást mér a falra fellépő török fejére, s amint a holtat visszalöki.

Balázs apród ott áll mögötte leeresztett rostélyú acélsisakban. Az urának a lándzsáját, buzogányát s egy másik kardját tartja a hóna alatt.

A nap ki-kisüt a felhőkből és füstből. Az idő borzongató őszi hűvős volna, hej, de kánikula mégis a küzdőknek! Dobó egy rántással kicsatolja sisakját, és odaveti Balázsnak.

Azután zsebkendőt ránt elő az övéből, és megtörli izzadt homlokát.

Küzd tovább hajadonfővel.

Balázs apród nem tudja hova fogni az aranyos sisakot: a maga fejére teszi.

Füst borítja el őket. Szállj el, füst, szállj el!

A füstgomolyag mintha hallaná az anya szívének kiáltását, elritkul. Balázs áll, áll a falon. Az anya kiáltani akar neki, hogy álljon hátrább, lejjebb, de úgyse hallaná meg a fiú abban a pokoli tombolásban.

S amint fölemeli a kezét, hogy a fiának intsen, a fiú elejti Dobó fegyvereit, s bágyadt mozdulattal a nyakához nyúl. Ugyanakkor megtántorodik, egyet fordul. Fejéről az aranyos sisak lehull és elgurul. A fiú elhanyatlik anélkül, hogy a kezét tartózásra mozdítaná a föld felé.

Az anya velőtrázó sikoltással üti el az ajtót. Rohan oda. Felöleli a fiát. Jajgatja. Ráborul. Ölelgeti. Nevét kiáltozza.

Dobó rájuk pillant, s fölveszi az elgurult sisakot. Két katonának int, s a fiúra mutat.

A két katona felfogja a fiút: egyik vállon, a másik térdben, és beviszik a palotába, az anyja szobájába.

A fiú fekszik véres nyakkal, mint a meglőtt galamb, élettelenül.

- Ó, nincs már nekem fiam! - sikongja az ősz özvegyasszony.

- Talán csak elájult - véli az egyik katona.

És lecsatolja az apród fejéről a rostélyos sisakot, mellvértet és egyéb vasakat.

A fiú nyakán azonban nagy lőtt seb tátong. Nem is a nyakán, hanem a derekán ment be a golyó. A nyakán csak kijött.

Az özvegy arca eltorzul a fájdalomtól. Szeme vérbe borul. Felkapja az asztalon heverő kardot, amelyet az imént Éva hozott ki a szobából, s kirohan vele az emberzivatarba, fel a tömlöcbástyára.

Forgolódik ott már több asszony is.

Lent főzik a vizet, a szurkot, az ólmot. Hordják szaporán, amelyik forr: adják a katonáknak.

- Hideg vizet is hozzatok, innivalót! - kiáltják a katonák, mikor egy-egy kis szünet támad az ostromban.

- A pincéhez, asszonyok! - kiált le Dobó. - Csapra minden hordót! Hordjátok kupákban a katonáknak!

Az asszonyok egy része, amelyik a kiáltást meghallotta, lobogó szoknyával fut a borért.

Imre deák ott jár fegyveresen fel és alá a pince előtt.

Hogy a sok asszony odarohan, beletaszítja a kulcsot a pinceajtóba.

- A tiszteknek, ugye? - kérdezi Kocsisnét.

- Mindenkinek, deák uram, mindenkinek! A kapitány úr mondta.

Imre deák belöki a pinceajtót.

- Hátul a java! - kiáltja.

S leereszti a sisakrostélyt, és a kardját kirántja. Rohan ő is a tömlöcbástyára.

A török egyre nagyobb és nagyobb sokaságban tör fel a bástyán. Már fel is ugrálnak. Gyilkos birokra kelnek a vitézekkel. Maga Dobó is torkon markol egyet, egy óriást, akinek csak a csontja van egy mázsa. Próbálja visszalökni. A török megveti a lábát. Egy percig mind a kettő meredt szemmel liheg. Akkor Dobó összeszedi az erejét, és egy csavarintással berántja. Leveti az állvány magasából az udvarra.

A töröknek leesett a sisakja, s ő maga a kövek közé huppan. De megint feltápászkodik, s visszafordítja a fejét, hogy jönnek-e a társai.

Akkor ér oda Baloghné. Vércsesikoltással suhintja meg a kardját a levegőben, s a török feje elválik a nyakától iszonyú csapása alatt.

A többi asszony is fenn forog már a bástyán. A katonák a viaskodásban nem veszik már át az égő szurkot, a követ, az ólmot, hát felhordják ők maguk, s a füstben, a porban, a lángban le-lezúdítják a felkapaszkodó törökre.

Hull a halott, és szaporodik az élő. Egy-egy kőhengerítés, szurok- és ólomöntés ösvényt tisztít az ellepett falon, de a holtak halma csak a pihent dandárok feljutását könnyíti meg. Az élők elkapják a visszahulló halottól a boncsokokat, s a lófarkas zászló újra ott táncol a létrán.

- Allah! Allah! Győzünk! Már győzünk!

Dobó csodálkozón pillant a mellette viaskodó Baloghnéra, de nincs ideje szólni. Ő maga is küzd. Ragyogó páncéljáról vállától sarkáig csurog a vér.

Az asszony csapást csapás után oszt a felnyomakodó törökre, míg végre lándzsaszúrás találja, s elhanyatlik le a bástyáról az állványra.

Nincs már, aki elrántsa. A küzdelem a fal tetejére csap. A holtakra rágázoltak az élők. Dobó egy kiálló oromra ugrik, és lenéz.

Már az agák is a fal tövében vannak. Veli bég egy nagy, vörös bársonylobogót hoz lóháton. A török harcosok a lobogó láttára új üvöltésben törnek ki.

- Allah segít! A diadal perce itt van!

A lobogó az Ali pasa győzelmi lobogója. Harminc vár és várkastély ormán hirdette már azon a nyáron az a lobogó a török erő diadalát. Soha nem érte más, csak a dicsőség sugara!

Veli bég a földbástyához hatol a lobogóval. Ott legfáradtabbnak látszik a védelem, mert már asszonyok is harcolnak.

Dobó megpillantja az aranytól ragyogó betűs, széles ünnepi zászlót. Petőhöz üzen, s ő maga a földbástyára fut.

Ember ember ellen küzd ott. Meg-megjelenik egy-egy zászlós alak, meg visszatűnik a mélybe. A harcosok a felszálló por és füst fátyolába burkoltan viaskodnak. A szurokkoszorúk és tüzes kalácsok üstökös csillagokként röpködnek a füstfelhők között.

- Jézus, segíts! - sikoltja egy asszony.

Dobó abban a pillanatban ér oda, amint egy felhágó török Szőr Mátyásba, a maklári molnárba meríti markolatig a jatagánját.

- Rajta! Rajta! - dördül meg Dobó hangja a bástyán.

A katonákat e hangra új erő szállja meg. A falra tolakodókat bűnnek soha fel nem róható, magyaros káromkodások között öldöklik vissza.

Dobó a molnár gyilkosának fordul. Látja, hogy a török talpig derbendi acélba van öltözve. Az olyanról lesiklik a kard. Gyors elhatározással veti magát reá, és nyomja le a megölt molnárra.

De a török vállas, izmos ember. Levetni igyekszik Dobót. Tehetetlen dühében a vasat harapja le Dobó karjáról, aztán hirtelen a földre csap, és arccal fordul fölfelé. De ez a halála. Dobó megtalálja a meztelen nyakat, s beleszorítja a lelket irgalmatlanul.

Még föl sem emelkedett, egy magasból lehulló török lándzsa csattan a lábába, s végighasítja a bőrszíjat, megáll a lábikrájában.

Dobó fájdalmában felordít, mint az oroszlán. A térdére rogyva kap a lábához, és szemét a kín könnyei vizesítik meg.

- Uram! - mondja rémülten Kristóf apród. - Megsebesült?

Dobó nem felel, kirántja a lándzsát a lábából, és elveti. Egy percig összeszorított ököllel áll, és szívja a fogát, míg a kín első mérge szétmúlik. Azután egyet rúg - próbálja, hogy eltörött-e a lába. Nem törött el, csak vérzik. Ahogy a fájás kiszállott belőle, ismét felragadja a kardját, s reáveti magát tigrisként a résen benyomakodó törökre. Jaj annak, aki most eléje kerül!

Míg ott már csaknem foggal is marják egymást, alig tízölnyire onnan a másik résnél is megsereglik az ellenséges had.

A rés gerendái beszakadnak a százak nyomásától, s a török győzelmi ordítással ront be anélkül, hogy falat másznia kellene.

Egyik a másikat tolja, taszítja. Fegyver a jobb kézben, a balban boncsok. Az elöl jöttek a bástyára ugranak a boncsokkal. A később jövők az állványok alatt várakozó sebesülteket s asszonyokat rohanják meg.

Közben az egyik vasazott lábával odarúgja a tüzet és a tűzben égő fahasábokat az állvány oszlopához. A tűz magas lángnyelvekkel kezdi nyaldosni az oszlopot.

A sebesültekkel csak könnyen boldogulnak, de az asszonynép dühös rikoltással ragadja fel az üstöket és a kondérokat.

A vastag derekú Kocsis Gáspárné úgy loccsantja forró vízzel szembe az egyik nagy szakállú agát, hogy amint az aga a szakállához kap, ott marad a díszes szakáll a markában.

Egy másik asszony a másik tűzrakásnál lángoló hasábfát ragad fel, s azzal üti arcba a törököt, úgy, hogy a fa szikrái csillagokként csapnak széjjel. A többi asszony már fegyverrel száll szembe a pogányokkal.

- Üssétek! Üssétek! - bömböl a felnémeti kovács.

Odarohan a pörölyével az asszonyok közé. Három pogány hadakozik ott egymásnak vetett háttal.

Az egyiket úgy sújtja fejbe, hogy a töröknek orrán, fülén freccsen ki az agya veleje.

A másik török kezében megvillan a jatagán, s markolatig merül a kovács hasába.

- Velem jössz a másvilágra, kutya! - ordítja a kovács.

S még egyszer meglódítja a feje fölött félmázsás pörölyét, s csak azután ül le a földre, s teszi a tenyerét a hasára, mikor már látja, hogy az ellenfele az iszonyú csapástól pogácsává lapított sisakkal arcra dől le a holtak közé.

Az asszonyok már akkor mind felragadták a heverő fegyvereket, s ádáz-dühösen, vércsevisongással viaskodnak a törökkel. A kendőjük leesett. A hajuk kibomlott. Szoknyájuk ide-oda csavarodik a küzdelemben. De ők nem gondolnak immár asszonyi voltukra: rikoltozva esnek a töröknek. Kardjuk nem fog fel semmi csapást. Ami rájuk hull, az az övék. De amit ők adnak, az meg a töröké.

- Éljenek az asszonyok! - hangzik mögöttük Pető kiáltása.

S hogy megpillantja az állványt nyaldosó tüzet, vödörhöz kap, s végigönti az oszlopon.

A főhadnagy pihent csapatot hozott. Maga is kardot villogtatva ugrik egy macskaként felszökkenő akindzsinak. Leteríti a gerendák közé.

A katonái ezalatt polyvaként szórják szét a betolakodott törököt. Sőt még a lyukon is kirontanak.

Dobó a falra térdelve, ziháló mellel és meredt szemmel néz alá, míg kardjáról és szakálláról csöpög a vér.

A nekibőszült egriek egyre többen rontanak ki a résen a várból, s ott verik már a törököt a holtak között, a bástya alatt.

- Vissza! - kiáltja Dobó a torka minden erejéből.

De a harci zivatarban nem hallják azok a maguk szavát se.

Egy Tóth László nevű közvitéz megpillantja a piros bársonylobogós béget. Nekiugrik. A kezében mordály van. A bég mellére süti. Egy kapás a lobogóhoz. A másik mozdulata, hogy az üres mordályt egy török szeme közé vágja. Aztán visszaugrik a zsákmánnyal, míg vele kijutott öt társát összevagdalják a janicsárok.

Dobó csak azt látja, hogy Veli bég lefordul a lóról, s hogy a basa győzelmi zászlóját magyar ragadta el. Helyet mutat a pihent csapatnak. Bal karjának véres rongyain egyet csavar, s le a réshez rohan. Pető ott áll már gyalog, s a rés előtt álló mozsárágyúhoz emel egy lángoló fahasábot.

A lobogó után tóduló janicsárokat ez a lövés rúgja vissza.

- Tölts! - kiáltja Dobó az egyik katonának. - Négyen itt maradjatok. Követ, gerendát ide, ha van idő!

S a tüzes fergeteg újult erővel tombol tovább a bástyán.

Éva magára maradt a halottal.

Egy percig megkövülten meredt reá, azután megmozdult. A fejére föltette a sisakot, a derekára a páncélt, a karjára a karvértet. A fiú akkora volt, mint ő. Beleöltözött a ruhájába.

A fiú kardját rövidellte. Bement a Dobó szobájába, és leemelt a falról egy egyenes, hosszú, olasz tőrt. Ráöltötte a markolat szíját a csuklójára.

A hüvelyt otthagyta.

Kitódult az ajtón a meztelen tőrrel. Futásnak. Maga se tudta, hova. Csak annyit tudott, hogy az ura Zoltayval együtt a külső várat védelmezi. De hogy a palotából merre kell a külső várba menni, azt nem tudta.

A nap már leszállóban volt akkor, de a körös-körül gomolygó füstön át az is csak olyan volt, mint egy tüzes ágyúgolyó, amely függve maradt a levegőben.

A vár térképéről emlékezett, hogy a külső vár keletről sarló alakjában vonul a teknősbéka mellett.

A nap jobbkézt nyugszik, annak hát balra kell lennie.

Tíz szurtos, füstös várbeli katona csörömpölt vele szemben. Futva jöttek. Elöl egy tizedes. A katonák jobb karja és jobb oldala fekete a vértől. A vállukon lándzsát tartottak. A tömlöcbástya felé rohantak. Aztán egy tántorgó katona... Az arcából csurgott a vér. Bizonyosan a borbélyokhoz akart menni. Még egypár bizonytalan lépés, aztán elterült a földön.

Éva pillanatig tétovázott, hogy ne emelje-e föl. De egy második és harmadik halott vagy ájult is hevert ottan. Az a harmadik az egri bíró nagyobbik fia volt. Az ablakból ismerte. A mellében nyílvessző állott.

Asszonyok futnak lihegve a pince felől. A fejükön fakupák, a kezükben sajtár vagy füles fazék.

Azok is kelet felé tartottak. Éva hozzájuk csatlakozott. Ahogy az istállók mellett elfutnak, egy kis lefelé lejtős alagútban tűnnek el. Az alagútban két lámpás ég.

Az a Sötét-kapu. Az köti össze a külső várkaréjt a felső fallal.

Mikor azon átértek, a porban és füstben dübörgő pokolba jutottak.

A holtak szanaszét hevertek lent a földön, fenn a lépcsőn, az állványokon. Az egyikben Éva megismeri Bálint papot. Hanyatt fekszik a pap. A sisak nincs a fején. Nagy fehér szakálla piros a vértől. A kezében most is ott a kardja.

Éva egy buzogányt kap fel a földről, és felrohan a lépcsőn. A viadal szinte birokkal dübörög már. A katonák a falon állva taszigálják vissza a törököt. Egy asszony égő gerendavéget sújt le a magasból. Egy másik tüzes furkót lóbál meg, és csapja a török nyaka közé. Káromkodás, Jézus-kiáltás, Allah-üvöltés, lábak dobogása, zuhogás, csattogás mindenfelé.

A bástyán két ágyú dördül el egymás után.

Éva a lövésre odapillant. Az urát látja, amint a füstölgő kanócot tartja, s lefelé mereszti a szemét, hogy a lövésének a hordását nézze.

Öt vagy hat párkányon maradt törököt levernek, aztán egypercnyi szünet következik. A katonák valamennyien hátrafordulnak, és torkukszakadtából kiáltozzák:

- Vizet! Vizet!

Egy sisakos, vén katona éppen Éva mellett kiált a falomladék egy kiálló kövéről. Az arcán harmatként gyöngyözik a véres verejték. A szeme alig látszik ki a vérből.

Éva megismeri az apját.

Elkapja a kupát az egyik asszonytól, és odanyújtja neki. Tartja, segít neki.

Az öreg issza mohón. Piros egri óbor van abban, nem víz.

Az öreg nagyot húz belőle. A bajuszáról csurog a bor, mikor elveszi a szájától, s utána szakad egyet a lélegzete.

Éva látja, hogy a jobb keze lángol az öregnek. Nem csoda: fából van csuklóig; bizonyosan a szurkos szalma kapott belé. Az öreg nem is látta.

Éva ledobja a kupát és buzogányt, és az öreg karjához kap. Tudja, hogy hol van felcsatolva a fakéz. Gyors ujjal oldja fel a csatot, s a fakéz repül a török közé.

Az öreg pedig fogja a kardját, és a bástyán kihajolva sújt újra bal kézzel egy rézholdakkal kivert nádpajzsra.

Éva továbbrohan az ura felé. Itt-ott egy halottat kell átugrania. Itt-ott egy égő csóva repül el a szeme előtt. Itt-ott egy golyó csattan előtte, mögötte a falba. A vitézek azonban mind isznak. Csak vizet kérnek, s az is nektár lett volna nekik. A bor? Mintha isteni erőt innának magukba!

A lent kavarogva kiáltozó törökök zajába belerecseg a Zoltay kiáltása:

- Most gyertek, kutyák! Hadd üzenek Mohamednek a paradicsomba!

S rá egy perc múlva csak ennyi:

- Jó éjszakát!

A török, akinek ez szólt, bizonyosan elfelejtett neki visszaköszönni.

- Iléri! Iléri! - hangzik a jaszaulok üvöltése szakadatlanul! - Győztünk! Győztünk!

S új sokaság, új létrák, új pajzsok nyüzsögnek a holtak dombján.

- Allah! Allah!

Éva megtalálja végre Gergelyt, amint egy puskaporral töltött hordócskát gyújt meg s vettet le a magasból.

Aztán a sisakját a földre csapja. Ugrik egy asszony elé. A kupát elragadja tőle, s iszik oly mohón, hogy kétoldalt kétfelé locsog a száján a piros bor.

Éva a maga borát egy másik katonának nyújtja. Ott is hagyja a kezében.

A sisakért fordul, de amint lehajlik érte, szurokfüst csap a szemébe. Mikorra kikönnyezi, Gergelyt nem látja sehol.

Ahogy jobbra-balra néz, körülötte a katonák hirtelen leguggolnak.

Lent a tüfenkcsik sortüze dördült el, alig tízölnyire a faltól. Éva sisakját megcsapta egy golyó, meg is repesztette.

Éva megtántorodott, s percekig tartott, míg újra erőhöz tért.

Lent pokoli zeneharsogás s dobok duhogása, berregése, trombiták riogása.

Egy hosszú nyakú jaszaul éles torokkal üvölti a fal alatt:

- Já ájjuhá! (Ide!)

A had kevert már odalenn. A janicsárok helyére a bőrsapkás aszabokat és piros sapkás akindzsiket hajtották.

Egy fehér ruhás dervis, aki azonban sisakot visel a teveszőr süveg helyett, lobogót ragad a kezébe, és iléri, iléri üvöltéssel indul közöttük, tíz öreg janicsártól környezve, a falak ellen.

A derviseket nem szokták lőni a mieink, de hogy annak sisak volt a fején s kard a kezében, lőttek reá. Magára vonta Éva figyelmét is.

Szél támadt. Elfújta a füstöt, s lobogtatta a háromgombos boncsokot a dervis kezében. Amint a vár felé fordult, Éva látta, hogy a dervis fél szeme be van kötve.

- Jumurdzsák! - sikoltotta tigrisharaggal.

S a buzogányát sárga villámként röpítette le a magasból.

A buzogány túlrepült a dervis fején, és mellen talált egy janicsárt. A dervis meghallotta a sikoltást, és fölpillantott. Ugyanekkor a bástyáról újra beledördült az ágyú a katonaságba, s a dervist a csoportjával lángsugár és füst borította el.

Mikorra a füst eloszlott az árokból, a dervisnek nyoma se volt ott. De azért a falak megteltek a fölfelé rugaszkodók csapataival.

Már nemcsak létrán jönnek. Egy fehér sapkás janicsár megindul csak úgy létra nélkül a várfal kiálló kövein fölfelé. Kőről kőre! A keze mindenütt talál kapaszkodót, a lába mindenütt rést, ahova bedughatja. A gerendák közt meg éppen könnyű fölfelé jutnia. Követi a másik, harmadik, tíz, húsz, száz vállalkozó. Mint a bodobácsbogarak tavasszal, mikor ellepik a falak napos oldalát. S végig-hosszat a vár külső falán kapaszkodnak, másznak fölfelé. Egyik-másik kötéllétrát is visz. Bekapcsolja egy-egy alkalmas kőbe, s az alant állók azonnal megindulnak rajta.

Gergely a bástyáról a romlásra fut.

Hajadonfővel van. A kezében lándzsa. Az arca puskaportól fekete.

- Sukán - ordítja egy vértől lepett kopjával küzdőnek -, van-e még szurok a pincében?

A hangja rekedtes. Az öregnek csaknem a füléhez hajol a kérdéssel.

- Nincs! - feleli Sukán. - Egy hordó gyanta van ott még.

- Hozassa tüstént a Perényi ágyúhoz!

Az öreg mellett ott küzd Imre deák. Leteszi a kopját, és elrohan.

- Vitézek! - kiáltja Gergely. - Szedjük össze az erőnket!

Túlnan visszhangként csap át a Zoltay szava:

- Ha most visszaverjük őket, nem mernek többet jönni!

- Tüzet! Tüzet! - kiáltják másfelől.

Az asszonyok rúdra öltött üstökben cipelik a forró ólmot és forró olajat.

Vas Ferencné egy nagy vaslapát parázzsal fut fel a falra, s aláfordítja a törökre. De ugyanekkor a lapát is kiesik a kezéből: golyótól elcsapott kődarab ütötte halántékon. Nekiesik háttal egy oszlopnak, és elrogyik.

Egy csupa füst, testes asszony lehajol érte. Egy szempillantással látja, hogy vége van. A másik pillantása a Vas Ferencné mellett heverő bástyakőre esik.

Felkapja a követ, és a falhoz siet vele. Egy golyó mellbe találja. Elbukik.

- Anyám! - sikoltja egy piros szoknyás leány.

De nem borul az anyjára, hanem előbb fölkapja a követ, amit az elejtett, és lezúdítja ugyanott, ahol az anyja akarta.

A kő két törököt sújtott agyon. Csak mikor ezt látja, fordul vissza az anyjához, és felöleli, lecipeli az állás lépcsőin.

A füsttengerben lent egy csapat teknősbékapajzs közeledik. A pajzsok alatt nem lehet látni az akindzsikat, olyan szorosan jönnek egymás mellett.

- Vigyázzunk, vitézek! - hangzik a Gergely szava.

- Vizet! Tüzet! - kiáltja Zoltay. - Amott, amott! A falon is másznak létra nélkül!

Egy bádoggal bevont tárgy emelkedik ki a sáncból. Négy piad szalad vele a falhoz. A létrán állók elkapják, s a fejük fölé vonják. Aztán jön a többi tárgy. Valamennyi bádoggal van bevonva, hogy a védők csáklyával le ne szaggathassák a tetejét.

- Forró vizet! - kiáltja hátra Gergely. - Sokat!

Éva hozzáugrik, és a fejére nyomja a sisakot.

- Köszönöm, Balázs! - szól Gergely. - Dobó küldött?

Éva nem felel. Lerohan a bástyáról forró vízért.

- Vizet! Forró vizet, asszonyok! - kiáltja torka erejéből.

Ezalatt fenn a bádoggal bevont tárgyak egymáshoz csatlakoztak. Alája beugráltak a könnyű ruhájú falmászók. Némelyik félig meztelen, de így is csurog róla az izzadság. A fejüket nem nehezíti sisak. Az övükből kidobáltak minden nehéz fegyvert. Csak a karjukon lóg szíjon a görbe, éles kard.

Széles vastetőzetté vált a sok összecsatlakozott tárgy. Az agák közül is ugráltak alája. Dervis bég is átszökken az árkon, s hozza a félholdas boncsokot.

Mikorra Éva visszatért, hogy Gergely mellett legyen, a nagy füstben embert se lát, csak röpködő, piros, nagy lángokat s lángban és füstben a kardok fehér meg-megvillanását.

- Allah! Allah!

- Bum! Bum! Bum! - az ágyúk.

A füst még sűrűbb, de hirtelen felszáll a védők feje fölé, mint a gömbölyded hullámokba szedett, fehér ágymennyezett. S tisztán látni, hogyan villognak fölfelé a török fegyverek, lefelé a magyar fegyverek.

- Vizet, vizet! - kiáltja Gergely.

Látni, hogy lent az ércfödél emelkedik. Mázsás kövek zuhognak le a falról. Az ércfödél elnyílik, és elnyeli a követ. Aztán ismét összeáll.

- Forró vizet! - kiáltja Zoltay is odarohanva.

Gergely, ahogy meglátta Zoltayt, le az ágyúhoz ugrál.

A gyanta már ott várja egy félfenekű hordóban.

Gergely feldönti a hordót, és szól a pattantyúsoknak:

- Tömjétek az ágyúkba, puskapor fölé! Amennyi beléjük fér! Verjétek be, hogy porrá zúzódjék! Kevés fojtást rá!

A falról akkor zúdították le a forró vizet.

Ahova a kő nem tudott eljutni, a forró víz eljutott. A tárgyak egyszerre meginogtak és szétlazultak. Alóluk ej vá és meded vonítással ugráltak ki a törökök.

A bodobácsok a falon maradtak. Azokra Gergely rálő egy mozsárágyúval. De még mindig maradnak a falon. Gergely feléjük rohan az ágyúdöröklővel.

- Gergely! - hangzik a Pető szava.

- Itt vagyok - feleli Gergely rekedten.

- Ötven embert hoztam. Elég?

- Hozz még, amennyit lehet! Rakasd lent a tüzet, és tíz ember hordjon mindent.

A tüfenkcsik újabb lövése a mozsárágyú füstjével egybekavarodik, s elfátyolozza a falat egy percre. Ezt a percet a könnyű öltözetű falmászók arra használják fel, hogy újra elborítják a létrákat.

Gergely visszarohan az ágyúhoz.

- Meg van már töltve? - kérdezi.

- Meg - feleli az öreg Kocsis Gáspár.

- Tűz!

Az ágyú lobbot vet, eldurran.

A gyanta húszöles lángoszlopként lövellik lefelé belőle. Még azok a törökök is elugráltak a falról, akiket az ágyúnak csak a szele ért.

A fal letisztulását a jaszaulok és tisztek dühös ordítása követte.

A bástyáról látni lehetett, hogy fut el a faltól minden katona. Aszab, piad, müszellem, deli, szpáhi, gureba, akindzsi - mind összekeveredve, rémülettel fut a sáncok felé. És látni lehet, mint tartóztatja fel őket a sok jaszaul, a sok aga. Már nem is korbáccsal, hanem karddal verik vissza a futásnak indult sokaságot. Azok véres fejjel, dühtől tajtékozva kapják fel újból az ostromlétrákat, s most már egyenesen a magyar ágyúk falára rohannak.

A dervis vezeti őket. Ő lobog elöl. Fehér csuhája vörös már a vértől. A drága boncsokot a foga közé szorítva, pajzs nélkül rohan fölfelé.

A szomszéd létrán is egy aga mászik elöl, egy nagy testű óriás. Turbánja akkora, mint a gólyafészek. Kardja akkora, mint a hóhérbárd.

Gergely körülpillant, s újra ott látja maga mellett a követ emelő apródot. Emeli a nagy épületkövet az apród, s lezúdítja!

- Balázs - mondja neki Gergely -, eredj innen!

S rekedt hangja a két utolsó szóban csengővé válik.

Balázs nem felel. Az az olasz kard van a kezében, amelyet a szobából kihozott. Odahirtelenkedik vele a létrához, amelyen a dervis jön fölfelé.

Gergely lepillant.

- Hajván! - kiabálja a felbukkanó óriásra. - Ó, te barom, te bivaly! - folytatja törökül. - Hát te azt hiszed, hogy nem fog a fegyver!

A török megdöbben. Széles, nagy ábrázata megkövülten mered Gergelyre.

Ezt a pillanatot használja fel Gergely. A kezében levő lándzsát a töröknek a szügyébe veti.

A török egyik kézzel a lándzsába markol, másikkal iszonyú csapást mér Gergelyre. De a csapás a levegőt éri, s a nagy test hanyatt zuhanással esik egy bádogtárgyra.

A dervis ezalatt följutott.

Lándzsaszúrását fejének félrekapásával kerüli el Éva. A következő pillanatban végigvág a dervisen, s a kapaszkodó bal kart találja el.

A dervis karján kétfelé esik a gyapjúköntös, de kivillanik alóla a ragyogó dróting.

Egy szökemléssel a falon terem. A szíjon lógó kardot a markába kapva rohan Évára.

Éva hátrább ugrik két lépést. A kardot mereven maga elé tartja. Kikerekedett szemmel várja a rohanást.

De a török régen járja a halál iskoláját: látja, hogy tőrrel s nem karddal áll szemben. Tudja, hogy a kinyújtott, hosszú tőrbe nem jó belerohanni. Egy toppanással megállítja magát, s a tőrre sújt, hogy félrecsapja, s hogy egy másik vágással az apródféle legénykét küldje a lelkek világába.

De Éva is ismeri ezt a vágást. Gyors kört villant alulról fölfelé a tőre, s elkerüli vele a török kardot. Mikorra a török másodikat akar sújtani, már becsúszott Éva tőre a hóna alá.

A dróting mentette meg a törököt. Az acélszemek ropogtak, de a dervis ugyanekkor vágott, s a kardja fejen találta Évát.

Éva úgy érzi, mintha szétroppant volna a feje. Szeme előtt megsötétül a világ. Lába alól mintha elhúznák a földet. Karját a szeme elé emeli, és zsákként dől el az ágyú mellett.

Mikor Éva felocsúdott a kábulatából, csend volt körülötte. Hol van? - nem tudta. Néz. Eszmélkedik. Düledezett gerendaépület... A gerendák között tiszta, holdas ég s fehéren ragyogó csillagok... A derekát fájón nyomja valami kemény. A feje is valami hideg nedvességben...

Fásult kézzel nyúl a dereka alá. Kőporra tapint, s egy almányi, hideg vasgolyóra.

Akkor egyszerre megtisztázódott előtte minden.

Csend van. Tehát vége a harcnak. Vajon ki az úr a várban? A török-e vagy a magyar? Az emelvényen egy őrnek egyforma dobbanású, lassú járása hallatszik: egy, kettő, három, négy...

Éva föl akar kelni, de mintha ólomból volna a feje. Annyit mégis lát e mozdulattal, hogy a bástya közelében van, s hogy mellette egy asszony fekszik hason, s egy katona, akinek nincs feje.

Irgalom Istene, ha a török az úr...

A gerendákon át lámpafény vöröslik. Emberi lépések közelednek. Rekedt férfihang hallatszik:

- Az apródot vigyük-e előbb vagy az asszonyt?

Ó, hála Istennek: magyar a beszéd!

- Mind a kettőt - feleli a másik.

- Mégis, az apród...

- Vigyük hát az apródot. A kapitány úr még fenn van.

S megálltak Évánál.

- A palotához vigyük vagy a többi közé?

- A többi közé. Halottnak ez is csakolyan halott, mint a többi.

Megfogta egyik lábtól, másik a hóna alatt, és ráemelték a saroglyára.

Éva megszólalt:

- Emberek.

- Nini, hát él az ifiúr? Hál' istennek, Balázs úrfi! Akkor a palotába vigyük.

- Emberek - rebegte Éva -, él-e az uram?

- Él-e? Hát hogyne élne! Most kötik a borbélyok a lábát a kapitány úrnak.

- Gergely hadnagyot kérdem én.

- Gergely deák urat?

És meglökte a társát:

- Félrebeszél.

Az ember a markába köpött. Megfogták a saroglya két végét, és fölemelték.

- Emberek - szólt Éva szinte kiáltva -, feleljetek nekem: él-e Bornemissza Gergely főhadnagy úr?!

Hogy ilyen parancsoló hangon szólott, a két ember csaknem egyszerre felelt:

- Él hát.

- Sebesült-e?

- Keze, lába.

- Vigyetek hozzá.

A két paraszt megállt.

- Hozzá?

Az egyik fölkiáltott az őrnek:

- Hé, vitéz! Gergely hadnagy úr merre van?

- Mit akartok? - hangzott alá a Gergely hangja.

- Balázs ifiúr van itt, tekintetes uram. Valamit akar mondani.

A lépcsőn közeledő, lassú lépések hangja. Gergely jön sántikálva. Lámpás van a kezében. A lámpásban gyertya ég.

A lépcsők alján megáll, és szól valakinek:

- Lehetetlen, hogy holnap harc legyen. Annyi a halott, hogy két nap se bírják eltakarítani.

A lámpás közeledik.

- Vegyétek le a sisakomat - mondja Éva.

A paraszt a csathoz nyúl az asszony álla alatt.

Gergely akkor ér oda.

- Szegény Balázskám - mondja. - No de csakhogy élsz.

A paraszt lecsatolja, levonja a sisakot. Éva fejébe égető fájdalom nyilallik belé.

- Jaj! - kiáltja csaknem sikoltva.

Mert beleragadt a sisak bélése a vérbe és hajba, s a paraszt bizonyára nem tudta, hogy a fején a seb a fekvőnek.

Gergely letette a lámpást, és az asszony fölé hajolt.

Az asszony látta, hogy még most is olyan kormos a Gergely arca, mint volt. A bajusza, szakálla, szemöldöke lepörkölődött. A jobb keze vastag kötésben.

De az ő arca is felismerhetetlen volt. Annyi vér és annyi korom volt rajta. Csak a szeme fehére látszott ki a véres, füstös arcból.

Gergely idegein ugyanaz a meleg áramlás futott végig, amit akkor érzett, mikor a kerék dolgában járt, s a palota ablakában ugyanezeket a szemeket látta.

S a két szempár egy pillanatig egymásra irányult.

- Gergely! - szólalt meg ekkor az asszony.

- Éva! Éva! Hogy kerülsz te ide!

S mivelhogy abban a percben összecikázott az agyában mindaz, amit a gyermekéről hallott, s mindaz, amit az apródnak vélt alak viselkedésében látott, megértette a legkeserűbbet a kérdés pillanatában. A könny kicsordult mind a két szeméből, és végigfutott puskaporfüstös orcáján.

Arra a borzalmas ostromra háromnapi halotthordás következett. A dervisek és fegyvertelen aszabok hordták a halottakat.

Ember emberen hevert a falak alján. Az árkokban a vértől akkora volt a sár, hogy néhol gerendapallót tettek át rajta, hogy járhassanak. S a holtak körül szétszórt és darabokra tört pajzsok, boncsokok, kardok, dárdák, puskák mindenfelé.

Éjjel-nappal hordta a török a halottait. Csupán a külső vár falai alól nyolcezer halottat kellett elvinniük. Csak harmadnapra tisztult el az utolsó halott is, amikor már a hollók le-leszálló csoportjait puskával kellett elriasztgatni.

De bent is nagy volt a veszteség. Márton pap az ostrom után való délelőttön egyszerre háromszáz halott fölött énekelte el az Absolve Dominé-t.^[38]

A háromszáz halott ott feküdt hosszú sorokban a közös sírgödör körül. Középen Bálint pap egyházi ingben, feszülettel, stólában. Mellette Cecey fejetlenül. Nyolc hadnagy. Balázs apród az anyjával, Szőr Máté, a maklári molnár, Gergely, a felnémeti kovács, Gasparics, Vas Ferencné, Baloghné, asszonyok, leányok, megismerhetetlen arcú, csonka és véres halottaknak nagy és csendes sokasága. Néhol csak egy fej. Néhol csak egy kar. Néhol csak egy véres ruha s benne egy sarkantyús csizmás láb.

A temetésen ott voltak a megmaradt tisztek. Maga Dobó is hajadonfővel, kezében tartva a vár zászlaját.

Mikor a pap beszentelte a halottakat, Dobó megszólalt, s beszélt el-elcsukló hangján a visszafojtott sírásnak:

- Levett sisakkal állok előttetek, vérben és tűzben, szent halállal meghalt vitéztársaim. Lelketek már ott van a csillagokon túl, az örök hazában; porotokat áldja a jelen és a maradék. Meghajtom a vár zászlaját előttetek, ti megdicsőült hősök. A hazáért haltatok meg. Istentől várjátok jutalmatokat. Isten veletek! Az örökkévalóság világosságában, Szent István királyunk orcája előtt találkozunk!

Csak egy csúsztatódeszkán, koporsó nélkül bocsátották alá a halottakat a közös sírverembe.

Az égből fehér pelyhekben szállingózott első jelentkezése a korai télnek.

Vasárnap, október 16-án, Dobó délután aludt egy órát, s amint kidörzsölte az álmot a szeméből, lóra ült, és a Sándor-bástyára lovagolt.

A várbeliek már akkor nem is építettek, csak a réseket állták.

Hideg őszi, borult idő.

A török ágyúk szakadatlanul dörögnek.

- Eredj, Kristóf fiam - mondotta Dobó az apródjának -, nézd meg a Bolyky-bástyát: mit csinálnak ott? Én innen az Ókapuhoz megyek.

Kristóf - a fél szemén neki is fehér kendős kötés - lóra ült. A Sötét kapunál oszlophoz kötötte a lovát, s gyalog futott be. Aztán végig a falon Bornemisszához.

Az egyik szakadékon át ágyúgolyó csapta meg. Csak lefordult a falról a kőtörmelékes deszkákra.

Az őr kiáltott Zoltaynak:

- Főhadnagy úr! A kis apród elesett.

Zoltay megdöbbenve hágott fel a falra. Látta a fiú mellkasán a nagy, véres horpadást. A katona mellette térdelt, s hogy a fiú feje a mellére hanyatlott, lecsatolta a fejéről a sisakot.

- Eredj tüstént a főkapitány úrhoz - mondotta Zoltay, a fiút magához ölelve. - Jelentsd neki.

A fiú még élt. Arca fehér volt, mint a viasz. Szomorúan nézett Zoltayra, s rebegett:

- Jelentse, hogy meghaltam.

Sóhajtott, és csakugyan meghalt.

A következő napon nem ágyúszóra virradtak. A sátorok ott fehérlettek a halmokon és hegyoldalakban, de törököt nem lehetett látni.

- Vigyázzunk - mondotta Dobó -, nehogy valami csel érjen bennünket!

S a föld színe alatt az üregekhez, fenn meg a szakadékokhoz állította az őrségeket.

Mert nemigen lehetett már a fal tetején állni sehol. A vár olyan volt, mint az egérrágta mandulatorta. Magától is omlott már néhol a fal, ha fölül ráléptek.

Ahogy nézegetik a török sátorok különös csendességét és néptelenségét, egyszer csak azt mondja valaki, úgy vélekedésképpen:

- Elmentek...

Mint a sebesen harapódzó tűz a száraz avaron, ismétlődik a szó szanaszét a várban:

- Elmentek! Elmentek!

S egyre hangosabb örömmel:

- Elmentek! Elmentek!

Azonban a tisztek senkit sem eresztettek ki a falak közül.

Napfölkelte után negyedórával egy asszonyt jelentettek az őrök. A fejére borított fekete selyemferedzséről látszott, hogy török asszony.

Maklár felől jött. Öszvéren ült. A magas kápájú nyeregben előtte egy kis magyar gyerek. Az öszvért a kantárnál fogva egy tizenöt éves szerecsen fiú vezette.

Kaput nem nyitottak az asszony előtt. De hogy is nyitottak volna, ha kapu nem volt?

Az asszony belovagolt a kapu mellett a szakadékon. Magyarul nem tudott, hát csak ezt a szót kiáltozta:

- Dobó! Dobó!

Dobó a kapuomladék tetején állva bámult a város felé. A török nőt látta jönni. S azt is mindjárt gondolta, hogy az asszony a kis Szelimnek az anyja. Mégis, hogy a nő az ő nevét kiáltotta, lesántikált az omladékról.

Az asszony leborult a lábához. Azután újra fölemelte a fejét, s térden maradva nyújtotta feléje a magyar gyermeket.

- Szelim! Szelim! - mondotta a két kezét könyörgőn összetéve.

A magyar gyermek hatévesforma volt. Barna arcú, kis, okos szemű fiú. A kezében fából faragott lovacskát tartott.

Dobó rátette a kezét a fiú fejére.

- Hogy hínak, fiam?

- Jancsinak.

- Hát a másik neved?

- Bojnemissza.

Dobó az örömtől megrezzenve fordult a Sándor-bástya felé.

- Gergely! Gergely! - kiáltotta. - Fussatok hamar Gergely hadnagy úrhoz.

De már akkor Gergely rohanvást rohant a bástyáról.

- Jancsikám! Jancsikám! - kiáltotta könnyes szemmel.

S majd megette a gyermeket.

- Jer, anyádhoz!

A török asszony tíz körömmel ragadta meg a fiúcskát. Megragadta, mint a sas a bárányt.

- Szelim! - kiáltotta kikarikásodott szemmel. - Szelim!

Látszott rajta, hogy kész széttépni a gyermeket, ha a magáét meg nem kapja.

Egy perc múlva lobogó alsószoknyában sietett Éva a palotából. A feje a homlokán át be volt kötve fehér kendővel, de az arca örömtől piroslott. Kézen futtatta maga mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a szokott török ruhájában volt, s nagy karaj kaláccsal futott Éva mellett.

Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez.

Az egyik azt kiáltotta:

- Szelim!

A másik azt kiáltotta:

- Jancsikám!

S letérdeltek a gyermekükhöz. Ölelték, csókolták.

S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszer csak összepillantottak, s kezet nyújtottak egymásnak.

A török csakugyan megszökött.

Varsányi, aki az asszony után egy órára jelent meg a várban, elmondta, hogy a basák még egy ostromot akartak, de a janicsárok, mikor ezt tudatták velük, a basák sátora elé csapkodták le a fegyvereiket. S dühösen kiáltozták:

- Nem harcolunk tovább! Ha mindnyájunkat felakasztattok is, nem harcolunk! Allah nincs velünk! Allah a magyarokkal van! Isten ellen nem harcolunk!

Ahmed pasa ott a sereg színe előtt sírva és a szakállát tépve szidta Ali pasát.

- Alávaló nyomorult! - üvöltötte a szeme közé. - Rossz akolnak mondtad Eger várát, juhoknak a bennük levő népet! Most vidd a császár elé ezt a gyalázatot magad!

És csak a bégek közbevetődésén múlt, hogy a két pasa össze nem verekedett a hadsereg színe előtt.

A tisztek között is nagy volt a hiány. Veli béget ágyon vitték el a harctérről. Dervis béget is félig agyonverten találták meg éjjel a falak alatt.

Olyan elkeseredés vett erőt a török hadon, annyi volt a tűztől s fegyvertől sebesült, hogy mikor a pasák kiadták a topcsiknak a visszavonulásra való parancsot, a többi még a reggelt se várta be. Otthagyták a sátorukat, poggyászukat, s útnak eredtek még éjjel.

Varsányi szavára mennyországi öröm szállotta meg a várbelieket. Az emberek táncoltak. A süvegüket a földhöz csapkodták. A török lobogókat kitűzték. Az ágyúkat kilőtték.

Márton pap a mindig nála levő kézi keresztet az égnek emelte, s az öröm őrjöngő hangján üvöltötte:

- Te Deum laudamus![39]

S térdre csuklott, földre borult, csókolta a keresztet. Sírt.

A harangot kiemelték a földből. A gerendát, amelyen függött, két oszlopra tették. A harangot megkondították.

Bim-bam-bim-bam!... szólt vígan a harang, s ahogy Márton pap a piac közepén a keresztet tartva énekelt, köréje térdelt a nép, maga Dobó is.

Még a sebesültek is elővánszorogtak a zugokból és föld alatti termekből, s odatérdeltek a többi mögé.

Azonban Nagy Lukács egyszer csak nagyot ordít:

- Utánuk! Azt a kutya irgalmát Mahomednek!

A fegyveres népnek Dobóra villan a szeme. Dobó beleegyezőn bólint.

Nosza, ahány ló van a várban, arra mind katona ugrik. Ki a várból. Elrúgtatnak Maklár felé a török után.

A gyalogosok is ki a várból a gazdátlanul maradt sátorokba. S hordják be szekereken.

Estére valamennyi lovas zsákmánnyal rakodottan tért vissza a várba.

A vár népéből háromszáz halott pihent már lenn a közös sírban, s nyolcszáz sebesült feküdt még szanaszét a szénán, szalmán a vár belsejében.

A főtisztek is mind sebesültek. Dobó, Bornemissza kezén-lábán, Zoltay fekszik, Mekcsey tetőtől talpig a sebek és ütések gyűjteménye, Fügedy három fogával áldozott Mohamednek. Buzogánnyal ütötte ki valamelyik török. De vígan szenvedte, mert a fájósat is kiütötték.

És seb nélkül nincs a vár népe között se férfi, se asszony. Azazhogy mégis van: a cigány.

Sukánnak az utolsó jelentése így hangzott:

- Nagyságos főkapitány uram, jelentem, hogy a várba lőtt nagyobbfajta ágyúgolyókat mind összeszedtük és megolvastuk.

- Mennyi?

- Hát ha azt nem számítjuk, ami még itt-ott a falakban van, öt híján tizenkétezer.

Mikor az ostrom előtt Dobó segítséget kért a szikszai gyűléstől, ezt felelték neki, illetőleg Mekcseynek, aki Dobót képviselte:

- Ha elegen nem voltatok, minek maradtatok a tisztségben! Ha megettétek a koncát, igyátok meg a levét is!

A két kapitánynak az volt erre a válasza, hogy az ostrom után mind a kettő letette a tisztséget.

Egész Európa tapsolt és ujjongott a győzelem hallatára. Rómában a pápa Te Deum-ot misézett. A királyt mindenfelől üdvözlő levelek magasztalták. A töröktől elfogalt és Bécsbe küldött zászlóknak csodájára jártak a bécsiek. (Az Ali pasa bársonylobogója bizonyára ma is ott van a Habsburgok egyéb győzelmi jelvényei között.)

A király leküldötte Egerbe Sforzia Mátyás főkapitányt, hogy Dobót és Mekcseyt maradásra bírja. De biz ők hajthatatlanok maradtak.

- Kötelességünket teljesítettük - felelte Dobó. - Bár mindenki teljesítette volna! Adja át őfelségének tiszteletünk és hódolatunk kifejezését.

A király azután Bornemissza Gergelyt nevezte ki Dobó helyére Eger vár főkapitányának.

37. Laokoón trójai főpapot két ikerfiával együtt halálra szorította a két kígyó, melyeket a sértett Apollón isten küldött. Haláltusájukban keservesen vonaglottak. ^[VISSZA]

39. Téged, Isten, dicsérünk! (latin himnusz kezdő szavai) ^[VISSZA]

---