Lovas katona állt a Berettyó partján, kék köpönyeges, vörös süveges király-katonája.

Intett a partról a süvegével, s átkiáltott a fűzfabokrokon:

- Hahó! Itt a víz!

S leléptetett a napfénytől meleg, süppedékes parton a buján sárgálló gólyavirág közé.

A ló térdig ereszkedett a fűbe, amelynek alján szinte elveszett a víz. S lenyújtotta a nyakát, hogy igyék.

Azonban nem ivott.

Ahogy visszaemelte a fejét, orrából-szájából csurgott a víz. Visszafújta, és a fejét rázta.

- Mi lelte ezt a lovat? - dünnyögött a vitéz. - Hát miért nem iszol, ebadta?

A ló megint lenyújtotta a fejét. Megint kirázta a vizet orrából-szájából.

A mezőn át még tizennyolc különféle öltözetű magyar lovas ügetett oda, s köztük egy szálas, sovány ember, akinek sastoll volt a süvegébe tűzve, s köpönyeg helyett meggyszínű posztómente takarta a vállát.

- Hadnagy uram - szólt föl a vitéz a vízből -, férges vagy mi ez a víz; nem issza a lovam.

A sastollas ember beugratott a vízbe, és figyelmesen nézett a hullámokra.

- Véres a víz - mondta csodálkozón.

A part körös-körül fűzfabokrokkal volt besűrűzve. A bokrok barkától sárgállottak. A föld kéklett az ibolyától. A tavasz édes illatát köténnyel hordta onnan a délutáni szellő.

A hadnagy megcsapta a lovát: egynéhány lépést csobogott fölfelé a vízben. A bokrok közt, a parton egy ingre vetkőzött fiatalemberre bukkant. Az ember fűzfatörzsökön ült, és a fejét mosta a patakban. Nagy, buckós fej, mint a bikáé. A szeme is olyan: apró, fekete és erős. A bajuszkája két vasszögként hegyes. A dolmánya, két sárga csizmája, süvege, kardja mellette hevert a gyepen.

Hát attól a mosdástól vált véressé a Berettyó vize.

- Ki vagy te, öcsém? - szólt rá a hadnagy.

Az ifjú kedvetlenül felelt:

- Mekcsey István a nevem.

- Az enyém meg Dobó István - mondotta a hadnagy. - Hát mi bajod, öcsém?

- Megvágott egy török, az istenfáját neki.

S a tenyerét a fejére tapasztotta.

- Török - szólt Dobó megvillanó szemmel. - A pogány mindenit annak a töröknek, nem lehet még messze! Hányan vannak? Hé, fiúk! Kardra!

S kiugratott a vízből.

- Ne fáradjanak - szólt Mekcsey. - Én már agyonvágtam. Itt hever mögöttem.

- Hol?

- Itt van valahol nem messze.

Dobó leszólította a lóról a fegyverhordozóját.

- Vedd elő a tarisznyát - mondotta neki -, és lásd el az úrfit tépéssel, kötéssel.

- Amoda feljebb vannak még - szólt Mekcsey, a tenyerét ismét a fejére tapasztva.

- Törökök?

- Nem: egy öreg nemes meg a felesége.

A vér elöntötte az arcát.

Megint lehajolt a vízre.

Dobó felszöktette a paripáját, s néhány lépésre egy másik embert talált.

Az is ingre vetkezetten ült a patak partján. Piros hajú, vén ember. Egy kövér öregasszony mosta sírva a pirosságot a vén ember fejéről.

- Adjon isten! - kiáltotta Dobó. - Nagy-e a seb?

Az öreg fölnézett, és vígan legyintett.

- Török vágás...

Akkor látta Dobó, hogy az öregnek csak fél keze van.

- Ejnye, de ismerős! - mondotta a lováról leszállva.

Az öreg újból fölnézett.

- Lehet.

- Dobó István vagyok.

Az öreg tűnődött:

- Dobó? Nini! Te vagy, Pista öcsém!? Hát hogyne ismernél! Jártál is nálam, az öreg Ceceynél.

S a két ember melegen kezet fogott.

- Hát mi volt itt, bátyám? Hogy kerülnek ide a pusztába?

- Ej - szólt az öreg, újból átadva a fejét a feleségének -, a kutya pogány megtámadta a kocsimat. Még az volt a szerencsém, hogy az az ifjú éppen akkor ért utol bennünket, mikor a pogány nekünk esett. No, derék legény! Úgy vágta a törököt, mint a tököt. De magam is közibük csapkodtam ám a kocsiról.

- Hányan voltak?

- Tízen, a kutyák, hogy a gyehenna eméssze meg őket! Még szerencse, hogy nem bírtak velünk. Van vagy négyszáz arany nálam, ha nem több.

S rácsördített az oldalára.

- Nem halt meg az ifjú? - kérdezte az asszony.

- Nem, egy cseppet se - felelte Dobó. - Amoda alább mosakodik ő is.

A közelben pirosló török halottra pillantott.

- Megnézem már - mondotta -, miféle néppel volt dolguk.

És benyargalászta a patak mellékét meg az utat.

A füzesben hét holttestet talált: két magyart és öt törököt, az úton meg egy háromlovas kocsit, amely bele volt dőlve az árokba. Egy fiatal kocsisgyerek a ládák összerakásán erőlködött.

- Ne vesződj, öcsém - mondotta neki. - Mindjárt kapsz segítséget.

S visszatért Mekcseyhez.

- Nem egy török van itt, öcsém - mondotta neki -, hanem öt. Szép vágások! Becsületedre válnak.

- Még egynek kell lennie - felelte Mekcsey. - Az talán a vízben van. Az én katonáimat megtalálta-e, Dobó bátyám?

- Meg szegényeket. Az egyiknek kétfelé esett a feje.

- Csak hárman voltunk.

- És a török?

- Tízen voltak a kutyák.

- Akkor hát négy elfutott belőlük.

- El.

Dobó eközben leszállott a lováról, és megnézte az ifjú fejsebét.

- A vágás hosszú, de nem mély - szólt a sebet összenyomva.

Maga rakott rá tépést, és maga kötötte be szorosan egy gyolcsfoszlánnyal.

- Hát hova mégy, öcsém?

- Debrecenbe.

- Csak nem Törökékhez tán?

- De éppen oda.

- Ejnye, öcsém, van ott nekem egy kedves emberem: Bornemissza Gergely. Gyerek lehet még. Ismered?

- Éppen őérte megyek. Levelet írt, hogy szeretne hozzám jönni a hadba.

- Már akkora a fiú?

- Tizennyolc éves.

- Persze, a Bálint úr népe elszéledt.

- Biz azokat szétfújta a szél, mióta az úr raboskodik.

- Tinódi is elment?

- Ide-oda csavarog. De lehet, hogy most ő is Debrecenben van.

- Hát tisztelem, csókolom azt is, meg a két Török fiút.

Míg így beszélgettek, Dobó feltűrte a zekéje ujját, és rongyot fogott. Az arcát mosta meg Mekcseynek, Dobó egy katonája meg a ruháiról tisztogatta le a vérfoltokat.

- Az öreg ott van? - kérdezte Mekcsey, Ceceyék felé intve.

- Ott. Nincs nagy baja. Nem vagy éhes, öcsém?

- Nem, csak szomjazom.

Dobó a kulacsért intett. A többi katonát meg elküldte, hogy a kocsi rendbe szedésén segítsenek.

Aztán Ceceyékhez mentek. A kocsi mellett a gyepen ült már az öreg házaspár. Cecey kezében pulykacomb. Evett jóízűen.

- Tartsatok velünk! - kiáltotta vígan. - Csakhogy nem esett bajod, öcsém!

A katonák összeszedték a zsákmányt: öt török lovat, ugyanannyi köpönyeget és mindenféle török fegyvert.

Mekcsey a lovakra pillantott, azután a földön heverő fegyverekre.

- Válasszon, bátyám - szólt Ceceynek. - A zsákmány közös.

- Kell is nekem! - felelte az öreg nevetve. - Van énnekem elég lovam, elég fegyverem.

- Hát akkor Dobó bátyámat kínálom meg egy fegyverrel.

- Köszönöm - felelte Dobó. - Már hogy választanék? Nem harcoltam érte.

- De csak válasszon.

Dobó a fejét rázta.

- A zsákmány a tied az utolsó gombig. Ajándékot meg hogy fogadnék el tőled?

- Nem adom ingyen.

- Az már más beszéd - szólt Dobó, vágyó pillantást vetve egy remek művű kardra. - Hát mi az ára?

- Az, hogy ha várkapitány lesz kegyelmed, hát engem szólítson magához, ha szorul a csizma.

Dobó mosolygott.

- Bizonytalanra nem veszünk.

- Hát mást árt szabok: jöjjön velem Debrecenbe.

- Az se lehet most, öcsém. Én királyi biztos vagyok most. Bitang birtokon szedem a tizedet. Hacsak később nem lesz rá érkezésem...

- Hát válasszon úgy, hogy ajándékozzon meg cserébe a barátságával.

- Az már úgyis a tiéd. Hanem hogy meg ne haragudjál rám, elfogadok egyet, mert látom, hogy szívesen kínálod.

És a kardokat vizsgálva folytatta:

- Ezek úri törökök voltak. Az egyik bég. Vajon hova valók?

- Gondolom, fejérváriak.

Dobó fölvette a kardokat. Az egyik bársonytokos, türkizes volt; a markolata aranyozott kígyófej; a kígyófej két szeme két gyémánt.

- No, ez a tied, öcsém, ezt nem választom, mert ez vagyont ér.

Két olcsóbb művű, török vasú kard hevert még ottan. Dobó fölvette az egyiket, s karikába hajtotta.

- Ez aztán acél! - mondotta jókedvvel. - Hát ezt, ha nekem adod, megköszönöm.

- Szívesen - felelte Mekcsey.

- De mármost, ha ezt nekem adod, toldd meg azzal a szívességgel, hogy vidd el magaddal Debrecenbe, és ha ott van Tinódi, mondd meg neki, hogy írjon rá valami igét. Amit akar. Van ott aranyműves, aki beleégeti a vasba.

- Szívesen - felelte Mekcsey. - Magam is íratok vele erre a kígyós kardra.

Egyet suhintott a görbe karddal, és felkötötte a másik mellé.

- Találtatok-e pénzt a török tisztnél? - kérdezte a Dobó katonáit.

- Még nem motoztuk meg.

- Hát motozzátok meg.

A legény csakhamar magával hozta az egész törököt. Csak úgy a gallérjánál fogva húzta oda a gyepen.

Ott motozta meg.

A vörös bársonybugyogón nem volt zseb, hanem az övszíjában találtak egy zacskó aranyat meg mindenféle ezüstpénzt.

- Ez jó lesz költségre - szólt derülten Mekcsey. - Katonaembernél mindig elkél.

Még egy rubintos turbánforgó volt ott, meg egy aranylánc. Azt a bég az ingén belül viselte, s kókuszforgácsra csavart pergamentalizmánt hordozott rajta.

Mekcsey a tenyerére tette a két aranyszert, és odakínálta Ceceynek.

- Ebből már kell választania, bátyámuram.

- Tedd el, öcsém, azt is - szólt az öreg a kezével legyintve. - Csak nem tűzök forgót vén létemre.

- Vigyük el a lányunknak azt a láncot - szólalt meg az asszony. - Van egy szép kisasszony lányunk - mondotta magyarázón - a királyné udvarában.

- Gyertek el, öcsém, a lakodalomba! - rikoltotta Cecey a lábát rázva. - Még egyszer kitáncolom a kedvemet, mielőtt meghalnék.

Mekcsey beleeresztette a láncot az asszony tenyerébe.

- Ki veszi el?

- A királyné hadnagya. Fürjes Ádám. Ismeritek talán?

Mekcsey elkomolyodva intett nemet.

- Derék ifjú - mondotta az asszony. - A királyné adja férjhez a leányomat.

- Isten éltesse őket - mondotta Dobó.

Mekcsey a török ruhákat meg a dísztelen fegyvereket a Dobó katonáinak ajándékozta. Indulásra kászolódtak.

Mekcsey fölvette a süvegét, s bosszankodva forgatta a kezében. Be volt hasítva, csaknem kettéesett.

- Sose bosszankodjál - szólt Cecey. - Ha nem volna meghasítva, nem férne most a fejedre.

A ruhájuk még vizes volt. No, de estig majd megszárítja a nap meg a szellő.

- Válassz kettőt a katonáimból - mondotta Dobó -, hogy elkísérjenek. Cecey bátyámnak is adok kettőt.

- Nem tudom, együtt megyünk-e - kérdezte Mekcsey Ceceyékhez fordulva. - Együtt megyünk tán?

- Hova? - szólt az öreg.

- Debrecenbe.

- Együtt.

- No, akkor elég három katona is.

- Amennyit akarsz - felelte Dobó szívesen.

Míg az öreg házaspár a kocsiban rakodott, ők ketten bejárták a holtakat. A holtak közt egy harmincévesforma, nagy testű török kezét-lábát szétvetve, hanyatt feküdt. Kék posztóbugyogó volt rajta. A szemén érte a vágás.

- Ezt ismerem - mondotta Dobó. - Egyszer verekedtem is vele.

A két magyar katona csúnyán össze volt szabdalva; az egyiknek letakarták a fejét kendővel.

A törököket gyomron szúrták és belevetették a Dobó katonái a Berettyóba, a magyaroknak meg sírt kapartak a part puha földjében egy vén fűzfa alatt, és ruhástól belefektették őket. Betakarták a köpönyegükkel, behantolták, s kereszt helyett odatűzték a kardjukat.

Konstantinápoly déli sarkán egy régi vár áll. Falai magasak. A falakon belül hét köpcös torony, mint hét óriás szélmalom, ilyenforma rendben:

O

O                                O

O          O

O                   O

A vár falát felében a Márvány-tenger mossa, felében faházak környezik.

Ez a híres Jedikula, magyarul Héttorony.

A hét toronyba van berakva és betömve a szultánnak minden kincse.

A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől állókban az ostromszerek, kézifegyverek és ezüstkincsek. A másik kettőben a régi fegyverek és a régi okiratok, könyvek.

Ott a hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindenkit másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan kényben, szabadján, mintha otthon volna: járni engedik napestig a várkertben, a zöldségeskertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben; szolgát tarthat hármat is; leveleket írhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik, ihatik, csak éppen ki nem mehet.

Egy tavaszi napon két ősz ember üldögélt a Jedikula kertjében a padon. Mind a kettőnek könnyűfajta bilincs kígyózta körül a lábát.

Az egyik a térdén könyökölt. A másik a pad karján széjjelvetett kézzel hátratámaszkodott, s a felhőket nézte.

Az, aki az eget nézte, őszebb volt, mint a másik. Szakálla a melle közepéig ért, a haja meg fehér sörényként lengte körül a fejét.

Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott a Héttoronyban!

Ültek szótlanul.

A tavaszi nap langyos melegséggel öntötte el a kertet. A cédrusok, tuják és babérfák között virágzott már a tulipán meg a pünkösdirózsa. Fejük fölött egy vén pizáng öles levelei itták a napsugarat.

A felhőket néző ember leemelte izmos karját a padról, és keresztbe fonta. Közben a társára tekintett.

- Min gondolkodol, Maylád barátom?

- A diófámon - felelt az előrehajló. - Fogarason van egy diófám...

A két ember megint hallgatott. Aztán egynehány perc múlva Maylád szólalt meg:

- A külső ága elfagyott. Kihajtott-e? Azon tűnődöm.

- Kihajtott bizonyosan. A fa elfagy, kihajt. A szőlő is kihajt a tövéről. Csak az ember nem hajt ki...

Megint hallgattak egyet.

Aztán Maylád szólalt meg ismét:

- Hát te, Bálint, min gondolkodol?

- Azon - felelte búsan Török Bálint -, hogy a kapi aga éppolyan rongy ember, mint a többi.

- Azon én sose kételkedtem.

- Azt mondták, hogy ravasz. Harmincezer aranyat küldött neki a feleségem, hogy ravaszkodja le ezt a láncot a lábamról. Ennek már három hónapja.

Megint hallgattak. Maylád lenyúlt egy pitypangért, amely kisárgállott a fű közül. Leszakította. Darabig morzsolgatta a kezében, aztán lehullatta a földre.

És megint megszólalt:

- Az éjjel arra gondoltam, hogy én még mindig nem tudom, miért ejtettek téged rabul. Sokszor elmondtad, hogyan hoztak a Dunán, hogyan csaptál egy őrt a hajó falához, hogyan vezettek ide. De a kezdetet, az igazi okot...

- Azt jóformán magam se tudom.

- Te elvégre is megvoltál a magad fészkén: rólad nem mondhatták, hogy királyságra vagy fejedelemségre áhítozol.

- Magam is sokszor tépelődtem ezen. A töröknek nem kell ugyan valami nagy ok, hanem hogy mégis a sok közül mi ártott nekem leginkább, azt magam is szeretném tudni.

Az udvaron egy csapat kapudzsi ment át dobszóval, azután ismét magukra maradtak.

Bálint folytatta:

- Azt gondolom, mégis az az éjjeli beszélgetés volt a fő ok. A szultán azt kérdezte tőlem, hogy miért jelentettem meg a németnek az ő jövetelét. "A németnek? - kérdeztem csodálkozva. - Nem a németnek jelentettem én meg, hanem Perényinek." "Az egykutya - felelte a szultán -, Perényi a némettel tartott." És a szultán dühösre kerekedett szemmel nézett reám. "Ha nem értesítetted volna őket, itt leptük volna meg a német tábort. Minden urat elfogtunk volna, és összetörtem volna Ferdinándnak minden erejét! Enyém volna Bécs is!" Hogy így kiabált rám a ronda török, bennem is felforrott a vér. Én, tudod, mindig úr voltam, teljes életemben: nem szoktam meg, hogy egyik gondolatomat a másikkal takargassam.

- Nekiágaskodtál?

- Nem voltam goromba, csak megmondtam neki, hogy éppen azért értesítettem őket a szultán jöveteléről, mert kímélni akartam a német táborban lévő magyarokat.

- Ez nagy hiba volt!

- Még akkor szabad voltam.

- Hát aztán mit szólt?

- Semmit. Fel és alá járkált előttem. Aztán egyszercsak a basájához fordult. Azt mondta neki, hogy adjanak egy jó sátort, ahol meghálhassak, mert holnap is beszélni akar velem.

- No, és mit beszéltetek másnap?

- Semmit. Nem is láttam többé a szultánt. Egy nagy sátort adtak, de ki nem eresztettek. Ahányszor ki akartam lépni, tíz dárda állt a mellemnek.

- És mikor vertek rád láncot?

- Csak akkor, mikor visszafelé indult a szultán.

- Nekem mindjárt láncot vertek a lábamra, mikor elfogtak, és dühömben úgy sírtam, mint a gyermek.

- Én nem tudok sírni. Nincsenek könnyeim. Nem sírtam én még az apám halálán se.

- A gyermekeidet se sirattad?

- Nem - felelte elsápadva Török Bálint. - De valahányszor eszembe jutnak, úgy érzem, mintha kardot forgatnának a mellemben.

Fájdalmasan sóhajtott. S a tenyerébe eresztette a homlokát.

- Egy rab jut sokszor az eszembe - szólt bús elmélázással. - Egy sovány, rossz török, akit a Duna partján ejtettem fogságba. Évekig ott tartottam a várban. Az egyszer engem szemtől szembe megátkozott.

Nem beszéltek többet.

A távolból trombitazene hangzott föl. Néha arra figyeltek, aztán megint elmélyedtek a gondolataikba.

Mikor a nap már megvörösítette a felhőket, a várnagy végigment a kerten, és hogy hozzájuk ért, odaszólt nekik félvállról:

- Uraim, kaput zárunk.

Napnyugta előtt félórával szokták a kaput bezárni, s akkor minden rabnak a maga szobájában volt a helye.

- Kapudzsi efendi - szólott Török Bálint -, mi van ma, hogy úgy trombitálnak?

- Tulipánünnep - felelte a várnagy. - A szerájban az éjjel nem alszanak.

S odább lépett.

A rabok tudták már, mi az. Tavaly tavasszal is volt olyan ünnep. Olyankor a szultán minden asszonya ott van a szerájkertben.

A szultán női sátorokat állíttat fel a tulipánágyak körül, és a sátorokban az alsórendű háremi nőkkel mindenféle csecsebecsét, gyöngyöket, selyemszöveteket, kesztyűt, harisnyát, cipőt, fátyolt és más efféléket árultat.

Az ő egynéhány száz asszonya sohase mehet ki a bazárba, hát esztendőben egyszer ott örülnek annak, hogy pénzt szórhatnak.

A kert olyankor zsibong a jókedvtől. A palotabeli papagájok, rigók, fülemilék és kanárimadarak kalitkástól fel vannak függesztve a fákra és bokrokra, s versenyt énekelnek a muzsikával.

Este aztán kigyulladnak a Boszporusz egy hajóján az illatos fáklyák és tarka papírlámpások, s az egész hárem zeneszóval hajókázik le a Márvány-tengerig.

A két rab kezet fogott a Vértorony alján.

- Jó éjszakát, Maylád István.

- Jó éjszakát, Török Bálint.

Mert nincs ott egyéb öröm, csak a jó éjszaka. Az alvó rab hazaálmodja magát.

Azonban Török Bálint nem érzett semmi álmosságot. Ebéd után szokása ellenére lefeküdt, és aludt egyet, hát este nem volt álmos. Kitárta az ablakát, és odaült.

Nézte a csillagos eget.

A Márvány-tenger sarkán a Jedikula alatt sétált a hajó. Az ég csillagos volt és holdvilágtalan. A csillagok szinte lobogva ragyogtak, s a tenger tükre második ragyogó ég. A lampionokkal világló hajó ott sétált a magasság és mélység csillagai között. Két magas kőfal takarta el a rab szemei elől.

De behallatszott hozzá a zene. Pengett a török cimbalom: a kánun, és csattogott a csincsa. Bármennyire is akarta hallgatni, gondolatai másfelé kószáltak.

Éjfélfelé elcsöndesült a lármás zene. A nők maguk énekeltek. Váltakozó más más hang és más zeneszerszám.

De Török Bálint azokból se hallott sokat. Az eget nézte, amely már el volt borítva lassan vándorló sötét és rongyos felhőkkel. A rongyokon áttünedeztek a csillagok.

Milyen más itt az ég is - gondolta. - Török ég, török sötétség.

Aztán, hogy hosszú szünet következett a hajón, folytatta a gondolatait:

Még a csöndesség is más itten: török csöndesség.

Arra gondolt, hogy lefekszik, de olyan jólesett neki az az álmos zsibbadtság, hogy időt várt, míg a tagjai megmozdulnak. Azt várta, hogy az akarata nélkül mozduljon meg a teste, s úgy menjen pihenni.

Akkor az éji csendben hárfa szólalt meg újból, s a lombokon át egyszerre csak magyar akkordok szállottak szét a sötétlő török éjszakában:

Török Bálinton valami fájdalmas-édes borzongás ömlött végig, a szívétől a sarkáig.

A hárfa elnémult egy percre. Aztán újra felszálltak a remegő akkordok, és halk zokogásként emelkedtek föl az éjszaka sötétségében:

Török Bálint fölemelte fejét. Így emel fejet olykor a ketrecben őrzött rab oroszlán a szél susogására, és néz elmeredő szemmel maga elé.

A hárfa akkordjai sóhajjá lágyultan enyésztek bele az éjjeli csöndességbe, aztán újra összependültek a húrok, és egy vékonyka, bús női hang dala hangzott föl tiszta magyar nyelven:

Török Bálintnak elállt a lélegzete. Emelt fővel, merő szemekkel nézett a hangok felé.

Ősz fürtjei szinte szerteborzolódtak, arca szinte megmárványosodott.

És amint a vén oroszlán így elkövülten hallgatta a dalt, szeméből kigyöngyözött két nagy könnycsepp, és lecsordult az orcáján, szakállán.

Éjjel tizenkét óra tájban az inas zörgetett a Török úrfiak ajtaján.

- Gergely úrfi!

- No, mi baj? - kiáltott Gergely. - Bejöhetsz.

Nem aludt még. Gyertyánál olvasta Horatiust.

A másik két ágyban is fölébredtek a Török fiúk.

- A virrasztó küldött - mondotta az inas. - Egy úrféle áll a kapun.

- Hogy hívják?

- Valami Kecske vagy micsoda.

- Kecske? Ki a kutya lehet az a Kecske?

- Győrből jött, és ide akar szállani.

Gergely a Győr szó hallatára egyszerre kiugrott az ágyból.

Török Jancsi megszólalt a paplan alól:

- Ki az, te Gergely?

- Mekcsey! - kiáltotta vígan Gergely. - Eresszétek be tüstént a vitéz urat!

Az inas elrobogott.

Gergely bakancsot rántott, és köpönyeget kapott a vállára. A két fiú is kiszállt az ágyából. (Jancsi tizenhat éves, Feri tizennégy már.) Kíváncsiak voltak a vendégre, akinek csak a nevét ismerték.

- Rendeljetek bort meg ennivalót! - szólt vissza nekik Gergely az ajtóból.

S lerohant.

Mikorra leért, Mekcsey már ott állt az udvaron; mellette lámpással a virrasztó meg a várnagy.

Az emeletről is levillant egy lámpásnak a fénye. Darabig ide-oda lengett az udvaron, aztán a jövevényen állt meg, aki éppen egy-egy tallérral búcsúzott Dobónak a katonáitól.

- Csakhogy megérkeztem - mondotta Gergelyt megölelve -, már majd elaludtam a lovamon.

- De Pista bátyám, mi van a fejeden?

- Turbán, az irgalmát! Nem látod, hogy törökké lettem?

- Ne tréfálj, bátyám! Véres az a kendő!

- No, hát csak adj, öcsém, szobát meg mosdótálat, aztán majd elmondom, hogy milyen az út Győrtől Debrecenig.

A lépcsőn egy asszonycseléd jelent meg, és kérdőn nézett a jövevényre.

Gergely nemet intett neki. A cseléd eltűnt.

Gergely magyarázón fordult Mekcseyhez:

- Az asszonyunk nemigen alszik. Éjjel is az urát várja, vagy levelet az urától.

Háromnapi seblázt hevert végig Mekcsey a kastélyban. Azon idő alatt mindig ott ültek mellette a Török fiúk meg Gergely. Itatták a vitézt veresborral. És érdeklődéssel hallgatták az elbeszéléseit.

Az asszony is meg-meglátogatta. Mekcsey még azon betegen elmondta, hogy Gergelyért jött: viszi magával a király seregébe.

A fiúk megdöbbenve néztek Gergelyre, az asszony szemrehányó, bús arccal.

- Hát el tudnál minket hagyni? Nem voltam én anyád helyett anyád? És a fiaim nem voltak-e testvéreid?

Gergely lecsüggedt fővel felelte:

- Már tizennyolc éves vagyok. Itt élősködjek-e, itt haszontalankodjak-e, mikor az országnak katona kell?

A korához képest valóban érett ifjúnak látszott.

Leányosan finom, barna arcán már a szakáll is pelyhedzett. Csillogó fekete szeme csupa értelem és komolyság.

- Te kellesz éppen? - szólt Törökné. - Nem várhatod-e meg az én fiaimat? Mindenki elfordul tőlünk - bólogatott az asszony, előtolongó könnyeit törölve. - Ahonnan az Isten elfordult, elfordulnak az emberek is.

Gergely letérdelt az asszony elé, és megcsókolta a kezét:

- Édes jó anyámasszonyom, ha így érti az én elmenetelemet, akkor nem lesz belőle semmi.

Tinódi is ott ült a szobában. Aznap érkezett meg Érsekújvárról. Hírt hallani jött az uráról, de persze a kérdezés belérekedt, mikor a kastélyt zászló nélkül, az asszonyt félgyászban találta.

Az ablaknál ült egy medvebőrös ládán, és kardlapra rajzolt.

Gergely szavára abbahagyta a munkát.

- Nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy belekottyanjak ebbe a beszédbe.

- Hát csak szóljon, Sebők.

- A madár mindig visszatér a fészkére, akárhova megyen is. Gergely is röpdösni akar egyet. Én is azt mondom, hogy jó lenne, ha forogna a világban. Mert, tetszik látni, János úrfi maholnap fölemberedik, aztán neki is jobb, ha tanult katona lesz mellette.

Nem volt semmi mosolyognivaló ezeken a szavakon, de mégis mosolyogtak. Mert Sebők deák mindig tréfás, mikor nem énekel, s ha komolyan beszél, akkor is azt sejtik már, hogy vidámság lappang a szava alatt.

- Hát majd meggondoljuk - bólintott rá az asszony.

És a deák munkájára fordult a szeme:

- Hát megvan-e a vers?

- Meg bizony. Nem tudom, tetszik-e nagyságodnak?

Fölvette a kígyós kardot, és olvasta róla:

- Ezt írja az én kardomra is! - mondta Török Jancsi.

- Nem - felelte a fejét rázva Tinódi -, arra mást fogunk írni.

Mekcsey megszólalt az ágyban:

- Dobónak a kardjára a király nevét is rá kellene írni. Valami olyanfélét, hogy: Istenért, hazáért, királyért.

- Az már avult mondás - felelte Tinódi. - Ki is múlik a divatból, mióta német fején a korona. Ha ő ezt akarta volna íratni a kardjára, magával vitte volna, és ráíratta volna ő maga.

- Van eszemben valami - mondta Gergely, a homlokára téve az ujját. - Mikor gyerek voltam, hallottam egy mondását. Azt kellene rámetszeni.

- Mi az?

- "Az a fő, hogy ne féljünk sohase."

- Ez jó - biccentett rá Tinódi. - De így bizony kopár a gondolat. Megálljatok csak...

Az állát a kezére támasztva nézett maga elé. A többiek hallgattak. Egy perc múlva megcsillant a szeme:

- Ha félsz, nem élsz!

- Így jó! - kiáltotta Gergely.

Tinódi beleütötte a lúdtollat az ablak szélén álló fakalamárisba, és felrajzolta a kardigét.

Még egy kard volt ottan íratlan. A Dobóé párja. Azt Gergelynek adta Mekcsey.

- Hát erre mit írjunk? - kérdezte Tinódi. - Jó lesz-e ez: Bornemissza Gergely, szaporábban nyergelj!

Nevettek. Gergely a fejét rázta.

- Nem. Nekem nem kell vers, csak egy szó. Abban az egy szóban benne van minden vers és minden gondolat. Ezt írja rá, Sebők bátyám: A hazáért!

Az ötödik napon betoppant Dobó. Örömmel fogadták. Mióta a ház ura rabul esett, évek óta akkor történt először, hogy felrakták az asztalra az arany- és ezüstedényeket. A házat valami szokatlan derültség sugározta be.

Az asszony mégis a szokott gyászruhájában és ékszer nélkül jelent meg az asztalnál. A szokott helyére ült, az ajtóra néző helyre. Vele szemben is karosszék és teríték. Dobó azt vélte eleinte, hogy a papé, aki késik valahol, aztán eszmélkedett rá, hogy a Török Bálint helye az. Mindig terítenek a ház gazdájának is, mindennap, reggel, délben, este.

Törökné érdeklődéssel hallgatta a híreket, amiket Dobó Bécsből és az országban élő uraktól tudott.

Abban az időben nem voltak újságok, csak levelek útján meg egy-egy vendégtől lehetett megtudni, mi történik a világban, s hogy az úri családok fáján melyik ág törött le, melyik hajtott bimbót.

Csak egy ember neve nem fordult elő sokáig a beszélgetésben: a ház uráé. Gergely figyelmeztette Dobót, hogy ne említse, ne kérdezze.

De mikor a cselédek kitakarodtak az ebédlőből, maga az asszony kezdte:

- Hát az én szerelmes uramról hallott-e valamit kegyelmed?

S egyszerre elborította a könny az orcáját.

Dobó a fejét rázta.

- Míg ez a szultán meg nem hal, aligha szabadul ő haza.

Nyers őszinteséggel volt ez kimondva, de abban az időben úgy mondták ki az emberek a gondolatukat, ahogy a fejükben megszületett.

Az asszony feje lekókadt.

Dobó bosszúsan csapott az asztalra:

- De hát meddig akar élni? Az ilyen tirannusok nem szoktak tisztes vénségben kimúlni!

És vigasztalón folytatta:

- Ha valami basát rabul lehetne ejteni, kicserélnék érte.

Az asszony szomorúan ingatta a fejét:

- Nem hiszem, Dobó. Az én uramat nem kincstári szerzeményképpen tartják vasban, hanem mint az oroszlánt szokták: mert félnek tőle. Ígértem én már érte mindent - folytatta búsan -, azt mondtam: vegyék el minden jószágunkat; vegyék el minden arany- és ezüstmarhánkat. A basák zsebre teszik, ami pénzt küldök, a szultán meg nem is felel nekik.

- Vagy hogy elő se mernek vele hozakodni.

- Nem lehetne onnan valahogy másképpen kiszabadulni? - kérdezte Mekcsey.

Dobó felelt rá:

- A Héttoronyból? Sose hallottál a Héttoronyról, öcsém?

- Hallottam biz' én. De azt is hallottam, hogy semmi se lehetetlen, ha valaki nagyon akarja.

- Édes Mekcsey öcsém - szólt az asszony -, gondolhatja-e, hogy az én uram meg az ő árván maradt családja nem akarja nagyon? Nem jártam-e érte a királyasszonynál, a barátnál, a budai basánál? Nem csúsztam-e föl térden még Ferdinánd királyhoz is? Meg se mertem írni ezt az én keserves uramnak.

S hogy az asszony szava könnyekbe fulladt, bús hallgatással néztek reá.

Azonban az asszony letörülte a könnyeit, és Tinódihoz fordult.

- Sebők deák - mondotta mosolyt erőltetve az arcára -, könnyekkel vendégeljük-e a házunk barátait? Nosza, vegye elő a lantot, és amiket az uram szeretett hallani, csak azokat, Sebők deák. Behunyjuk a szemünket, míg kegyelmed énekel, és azt képzeljük: ő is közöttünk ül.

Három év óta nem pendült meg a házban a Sebők deák lantja. A fiúk már előre megvidámultak az engedelemtől.

Sebők deák kiment a szobájába, és elővette a gitárforma hangszert.

A Judit asszony históriájá-t mondta el csöndes, elbeszélő hangon, miközben a dallamot verte hozzá.

Ez jó vigasztalás volt. Holofernesben^[27] mindenki a szultánt értette. De haj, hol van Judit asszony, aki elpusztítaná őt a föld színéről!

Azonban mikor Tinódi az ének közepére ért, egyszer csak megváltozott a dallam az ujjai alatt, s mélyen búgó, lágy hangon más énekbe fogott:

Az asztalnál ülőkön fájdalmas borzongás futott végig. Dobónak is kicsordult a könny a szeméből.

- Folytathatom-e? - kérdezte esdő hangon Tinódi.

Az asszony bólintott.

Tinódi aztán elénekelte, hogyan ejtette hálóba Bálint urat a török, hogyan vitte rabláncon magával először Nándorfehérvárra, azután Konstantinápolyba.

A hangja fájdalmas suttogássá változott, mikor az ének végére ért:

Itt már maga a lantos is elfulladt a sírásban. Mert hiszen ő volt az tétova bujdosó szolga, aki legjobban siratta az urát.

A két gyermek az anyjára borulva zokogott, s az anya mind a kettőt átölelte.

Egynéhány perc telt így el a szomorú házban, aztán Dobó szólalt meg tompa, keserű hangon:

- Mért nem vagyok én szabad ember! Ha egy esztendőmbe kerülne is, lemennék oda abba a városba, legalább megnézném, hogy csakugyan olyan erős-e az a börtön.

Mekcsey fölugrott:

- Én szabad ember vagyok! És esküszöm a Mindenhatóra, hogy lemegyek! Le én! És, ha lehet, az életem árán is kiszabadítom Török Bálintot!

Gergely is fölpattant.

- Veled megyek! Veled tartok minden veszedelmen át az én uramért, atyámért!

- Anyám - szólt megrázkódva az ifjú Török János -, itthon maradjak-e, mikor van ember, aki apám szabadítására indul?

- Őrültség! - rebegte az özvegy.

- Ha őrültség, ha nem őrültség - tüzeskedett Mekcsey -, én amit mondtam, megteszem!

- Én is veled megyek - mondta Tinódi. - A karom béna, de talán az eszemmel használhatok.

- Mit akartok? - beszélt újból az özvegy. - Amit két király meg egy királyi gazdagság nem tudott megtenni, ti megtehetitek-e?

- Jól beszél asszonyunk őnagysága - szólt Dobó a nyugodtságát visszanyerve. - Se pénz, se mesterkedés nem használ, csupán a szultán jóakarata oldhatja meg a bilincset.

- De ha az a jóakarat sohase jön meg? - pattant vissza Mekcsey.

Másnap reggel Dobó továbbment. Nem marasztották. Tudták, hogy rövidre van szabva minden ideje. Mekcsey még ott maradt.

Behívta Gergelyt a szobájába:

- Megvártam, hogy alszunk egyet a tegnap esti beszélgetésünkre. Nem magamért, mert én akármennyit alszok is arra, amit gondoltam, én lemegyek arra a török földre.

- Én meg veled tartok - felelte Gergely határozottan.

- Elvégre is itthon most nincs háború. Aztán ki tudja, hátha találunk valami egérlyukat!

- Ha kudarcot vallunk is, nem lesz okunk szégyelleni.

- Tinódit elvigyük?

- Ahogy gondolod.

- Hát Jancsit?

- Nem ereszti azt el az asszonyunk.

- Hát akkor ketten megyünk. Tinódit hagyjuk itthon. Az öreg nem bírja a kardot, sem a lovaglást.

- Ahogy gondolod.

- Meg aztán mink a fejünkkel játszunk. Az öreget kár lenne a halál útjára vinni. Ő a legtöbbet érő emberek közül való most az országban. Az Isten is azt akarja, hogy ide-oda kóboroljon, és élessze a szívek kialvó tüzét. Ez az ember a nemzet lelkéből kizengő fájdalom.

Az ajtót Török Jancsi nyitotta rájuk. Lovaglóostor volt a kezében, és szarvasbőr salavári^[28] sárgállott rajta. A fején széles karimájú debreceni posztósüveg. A lábán sárga csizma.

Mekcsey, mintha valami elbeszélést folytatna, csak éppen rápillantott Jancsira, aztán nevetve szólott:

- Azám: a vörös nyúl házasodik!

És Jancsinak magyarázta:

- Nem ismered, akiről beszélünk, de talán Gergely már emlegette.

- Kit? - kérdezte Jancsi egykedvűen.

- Fürjes Ádámot.

- És kit vesz el? - kérdezte Gergely mosolyogva.

- Egy fakezű vén embernek a leányát.

Gergely arcából egyszerre elszállott minden pirosság.

- Cecey Évát? - kérdezte csaknem kiáltva.

- Azt, azt. Ismered talán?

Gergely elkövült arccal nézett Mekcseyre.

- Ne komédiázzatok tovább - szólalt meg Jancsi, s a lába szárára csapott az ostorral. - Nem erről beszéltetek ti mostan. Azt gondoljátok, gyermek vagyok? Nem vagyok gyermek többé. Ezen az éjszakán nem aludtam. Van olyan gyümölcs, amelyik egy éjjel érik meg. Én az éjjel férfiúvá érlelődtem.

- Hát elbocsát édesanyád? - kérdezte Mekcsey.

- Nem szóltam neki, de mindegy. Hunyadon igazítanivalók vannak a várban. Azt mondom, hogy bízza énrám.

Mekcsey vállat vont:

- Eszerint indulunk.

- Akár még ma. Én arra öltöztem.

- Megálljatok! - szólt Gergely még mindig halaványan. - Te valamit említettél az imént, Pista. Igaz-e az, vagy csak úgy vaktában koholtad?

- Amit Fürjesről mondtam?

- Az.

- Igaz. Maga az anyja dicsekedett vele, hogy a királyné hadnagyához adja feleségül.

Gergely halványsága vörösre változott. Az erek duzzadoztak a homlokán.

- Mi lelt? - kérdezte Jancsi. - Ismered talán?

Gergely a színéből kikelten járt föl és alá a szobában.

- Hogyne ismerném, hiszen ő az én Évám!

- A te Évádat veszik el? - kérdezte bámulva Jancsi.

- Azt. De én nem hiszem.

És dühösen, szinte toporzékolva kiáltotta:

- Megölöm a bitangot!

Mekcsey a maga nyugalmával akarta csillapítani:

- Megölöd. De hátha az a leány szereti?

- Nem szereti!

- Gondolod, hogy kényszerítik?

- Bizonyosan!

- És te szereted?

- Kisgyerekkorom óta.

- Akkor - mondta Mekcsey - valamit kell tennünk.

És felkönyökölve folytatta:

- De ha teszünk is valamit, te nem veheted el. És hátha mégis összebarátkoztak?

- Hogy gondolsz ilyet! - felelte Gergely.

Mekcsey vállat vont.

- Leveleztetek?

- Hogy leveleztünk volna! Van énnekem szolgám, hogy ide-oda járassam?

Mekcsey megint vállat vont.

A tornácon szapora kopogás hallatszott.

Török Jancsi az ajtóhoz ugrott, és megfordította benne halkan a kulcsot.

A következő percben csattant a kilincs.

Jancsi csendet intett.

Mert az öccse volt a kopogó. Nem akarta, hogy tudjon valamit a vállalkozásról.

Izabella királyné Gyalun telelt, s még a tavasz is ott érte. A két ifjú, Gergely és Mekcsey, harmadnapra Gyaluban volt. Török Jancsi nem kísérte el őket, nehogy az anyja megsejtse az összebeszélést.

Törökné mindössze annyit tudott, hogy Gergely elment Mekcseyvel a Ferdinánd hadába, és hogy a nyarat a katonák közt tölti, Demeterkor pedig visszatér.

Azonban az ifjak szándéka akkor már meg volt szőve. Abban állapodtak meg, hogy Gergely megtudja: szereti-e a leány vagy nem? Ha szereti, Gergely nem tehet egyebet, csak azt, hogy búcsút mond az álmainak. Ha pedig nem szereti, akkor Gergely, mintha ott se járt volna, eltűnik. Mekcsey pedig megcsúfolja Fürjest, úgy, hogy ne legyen Erdélyben leány, aki kedvet kapjon arra, hogy hozzámenjen feleségül.

Ha aztán Gyaluban végeztek, a három ifjú Hunyadon találkozik, s indulnak Konstantinápolyba.

A határig lóháton mennek. Jancsi magánál tartja azt a pénzt, amit a vár tatarozására szántak, s még azonfölül is szerez, amennyit lehet, hogy ha kell, pénzzel is dolgozhassanak. Azután a határról vagy derviseknek vagy kereskedőknek vagy koldusoknak öltözve gyalog utaznak tovább, hogy a rablók és a kóbor török katonai csapatok figyelme mellett elcsúszhassanak. Akár sikerül a Bálint úr kiszabadítása, akár nem, két hónap alatt megfordulnak, de talán előbb is, és Törökné nem fog nyugtalankodni a fia miatt.

A két ifjú este érkezett Gyaluba. Egyetlen szolga kísérte őket, akit Mekcsey Debrecenben fogadott fel. Mátyásnak hívták a legényt. Csikós volt azelőtt a Hortobágyon. Azon a kis, deres, török lovon ült, amelyet Mekcsey megtartott az öt közül.

Mindjárt az első háznál megszólítottak egy oláht, hogy adna-e szállást.

Az oláh értett magyarul. Csodálkozva rázta a fejét és a fejével együtt nagy fekete süvegét:

- Nem a lakodalomra jöttetek-e, hogy hozzám akartok szállni?

- De éppen arra jöttünk.

- Hát ha arra jöttetek, miért nem szálltok a kastélyba?

A két ifjú összepillantott.

- Én - mondotta Gergely - nem szállok oda, mert megbetegedtem az úton.

S valóban halovány volt, mint aki beteg.

- Csak a társam száll oda - folytatta. - És ha az első szobád üres, megfizetem.

A fizetés szóra megszűnt az oláhban a csodálkozás: készséggel tárta fel a kapuját a lovasoknak.

- Hát nem késtünk el a lakodalomból? - kérdezte Mekcsey.

- Hogy késtetek volna el, szép úrfiak? - felelte az oláh. - Avagy nem tudjátok-e, hogy holnapután lesz az esküvő?

Mikor a két ifjú magára maradt a szobában, Gergely elcsüggedten nézett Mekcseyre.

- Elkéstünk.

- Magam is azt gondolom.

Gergely leült egy rossz szalmaszékre, és tanácstalanul nézett maga elé.

Mekcsey az ablakhoz állott, és a zöldülni kezdő orgonabokrokat bámulta.

- Azt tartom, legjobb lesz, ha visszatérünk - szólt végre megfordulva. - Egy álommal kevesebb, egy tapasztalással több.

Gergely fölkelt.

- Nem. Az üdvösségemet nem vetem ilyen könnyen a hátam mögé. Egy nap nagy idő. Arra gondoltam, hogy én itt maradok, te pedig fölmégy a kastélyba, és bevegyülsz a vendégek közé.

- És ha kérdeznek?

- Nem hívott-e meg Cecey? A fő az, hogy a leánnyal találkozzál, és megtudd, hogy a szíve szerint választotta-e Fürjest. De ez lehetetlen! Lehetetlen! Lehetetlen!

- Hát jó. Fölmegyek a kastélyba, és beszállok Matyival együtt, ha ugyan elfogadnak.

- Megmondod, hogy Cecey hítt. Az öregnek elvégre az életét mentetted meg.

- Az bizonyos. Magam is azt gondolom, hogy akármilyen orcával fogad is, a vége az lesz, hogy beszállok a kastélyba, és szólok a leánnyal. Ha lehet, még ma; ha nem lehet, akkor holnap. De nem jöhetnél-e velem valamiképpen? Talán mintha inasom volnál.

- Nem. Ha a leány azt mondja, hogy erőltették, akkor jobb, ha nem tudják, hogy itt vagyok.

- Akkor én Fürjest megpofozom!

- Addig ne cselekedj semmit, míg a leánnyal nem beszéltél. Akkor jer vissza azonnal, és majd meglátjuk...

Az oláh asszony puha ágyat vetett Gergelynek, és orvossággal, vizes kendővel kínálta. Hanem biz a beteg le nem feküdt, se virágfőzetet nem ivott, se kendőt nem tett a fejére. Csak föl és alá topogott a szobában, és nagyokat ütött öklével a levegőbe.

Mekcsey reggel visszatért. Gergelyt az asztalnál találta. A mécses égett előtte, s ő maga a két karjára borultan szendergett.

- Miért nem feküdtél le?

- Azt hittem, nem fogok aludni.

- Hát a leánnyal beszéltem. Jól sejtetted, hogy nem a szíve szerint megy Fürjeshez.

Gergely megrázkódott, mintha vízzel öntötték volna végig. A szemébe visszatért az élet tüze.

- Mondtad, hogy itt vagyok?

- Mondtam. Hozzád akart rohanni, de én tartottam vissza.

- Minek tartottad vissza? - pattant fel Gergely.

- Nono. Bizony még nekem ugrasz szép köszönetképpen.

- Ne haragudj! Nekem parázs ég a lábam alatt.

- Hát azért nem eresztettem hozzád, mert utánazúdult volna az egész udvar. Őneki szégyene kelt volna, minekünk meg bajunk.

- Hát mit mondtál neki?

- Azt, hogy én megcsúfolom Fürjest, ő meg adja vissza a gyűrűt.

- Mit felelt? - kérdezte égő szemmel Gergely.

- Azt, hogy őt a királyné késztette a menyasszonyságra, és hogy nem tud szabadulni, mert a szülői is erőltetik. Szóval ez a vén királyné itt a nagy téli unalmában házasításokkal mulatozik. Fürjes persze kap a lányon. A leány meg, hogy kedvében járjon a királynénak, tányérra teszi a szívét, és szép szűzi alázatossággal odanyújtja neki.

- De minek nyújtja neki! Ó, mégis elfelejtett! Elfelejtett.

- Dehogy felejtett. Én mondtam rosszul. Tudom is én, hogyan volt!

- Hát mit mondott? Mondta-e határozottan, hogy nem szereti Fürjest?

- Mondta.

- És velem akar szólni.

- Veled. Azt mondtam neki, hogy ma este odaviszlek.

Gergely föl-alá kerengett a szobában, aztán megint csüggedten roskadt a rossz szalmaszékre.

- Mi haszna, ha ki is vetjük a nyeregből Fürjest? Akkor sem adnák nekem, ha elvehetném. Ki vagyok én? Senki. Sem apám, sem anyám, sem egy kis házikóm. Törökék igaz, hogy úgy neveltek, mintha saját fiuk volnék, de annyira sohase voltam fiuk, hogy ekkora kérésre mertem volna nyitni a számat. És éppen most, mikor az ő fészkük is fel van dúlva!

Mekcsey összefont karral állt az ablaknál, és sajnálkozóan nézett Gergelyre.

- Nem tudom, mit beszélsz, de látom, hogy meg vagy zavarodva. Elvégre ha a leányt el akarod venni, nem kell oda sem apa, sem anya, csak egy kis hajlék. Ha éppen akarod, van nekem egy kis viskóm Zemplénben. Üresen áll. Lakhatod akár tíz esztendeig.

- A házba kemence is kell, a kemencébe kenyér!

- Nem vagy-e tudós? Többet tudsz, mint akármelyik, pap. Manapság keresve keresik a jó íródeákot.

Gergely újraéledt.

- Mondasz valamit!

- A fő most az, hogy Éva ne menjen férjhez. Te a táborba jössz velem, és nem telik bele egy év, lesz annyi fizetésed, hogy eltarthatod őt.

Gergely kapkodta magára a köpönyegét, kardját, süvegét.

- Megyek - mondotta - apjához, anyjához! Megmondom nekik, hogy istentelenség, amit cselekszenek! Hogy...

Mekcsey visszanyomta a szalmaszékre.

- Mégy ám a tüzes pokolba! Bezárnának valami dutyiba, míg az esküvő el nem múlik. Még az orrod hegyét se lássák, azt mondom!

A ház előtt lovasok robogtak el. Érkeztek már a vendégek Kolozsvárról.

Mikor a völgyre leszállt az esti sötétség, Gergely is fölment Mekcseyvel a kastélyba.

Nem kérdezte senki, hogy kicsoda. A kastély rajzott a vendégtől. Az ablakok világosak voltak. Az udvaron fáklyák világoltak, a folyosókon viaszgyertyák. Sötétnek csak az éj volt sötét.

A folyosón is jöttek-mentek, nyüzsögtek az emberek. Gergely szíve elszorult: ennyi ember között hogyan beszélhet Évával?

- Gyerünk a konyhaudvarra - mondta Mekcsey.

A kastélynak a hátulsó részére kerültek. Ott még nagyobb volt a világosság: öles vasnyárson ökröt forgattak a bőrkötényes konyhaszolgák, s bent a konyhán sürgött-forgott a sok fehér ruhás szakácsnép.

- Várj itt - mondotta Mekcsey. - Én be fogok tévedni az asszonyok folyosójára, és megtudom Évától, hogy hol találkozhattok.

Gergely abba a csoportba vegyült, amelyik az ökörsütést nézte. Jobbára kocsisnép volt biz az, de ott lebzselt köztük egynéhány apród is.

A kíváncsiság vitte oda őket. A királyi konyháról nagyokat álmodik a nép, de a vidéki urak maguk is szívesen hallgatják, hogy mi hogyan készül az ország legnagyobb konyháján.

Gyalun a kastély és a kert között állt a konyhaépület, s az ősz konyhamester rendeleteire tizenegy szakács és húsz szakácsinas forgolódott benne.

Csak asszony nem volt ott egy se.

A konyha udvarán egy nagy, hízott ökör forgott a nyárson, s jóízű illattal árasztotta el a levegőt.

A sütőmester csupán a botja intésével jelezte, hogy hol kell igazítani a tűzön, hogy egyenletes maradjon a melegség.

A pokoli tűzben és hőségben mozsarak csengettek, aprítókések kattogtak, húsverő buzogányok duhogtak, közben kásarotyogás és pecsenyesistergés, füst, gőz és ételillatok.

Egy nyúlánk apród kiabálva magyarázott a többinek:

- Én itt voltam elejétől, de még a göbölyt^[29] sem úgy sütik itten, mint máshol.

A tűz forró lehelete elárasztotta a kis udvart, és megpirosította az arcokat.

Gergely is csakhamar kipirultan állt a többi között, és szórakozottan hallgatta az apród elbeszélését.

- Itt ám - folytatta a fiú - egy egész borjút varrtak a göbölybe, a borjúba hízott kan pulykát, a pulykába fogolymadarat tettek.

- Hát a fogolyba? - kérdezte egy sárga ruhás, bamba kis apród.

- Abba - felelte komolyan az előadó - gúnártojást. A legfiatalabb apródnak kell azt megennie.

Kacagtak. A kis apród szégyenkezve vonult hátrább, s ott is hagyta őket.

Félóra múlva csakugyan nekiállt a sütőmester: kibontotta az ökröt, és kivett belőle egy félig megsült pulykát.

Majoránnaillat áradt a nézők orra alá, s étvágyra gerjesztette a nem éheseket is.

Még nem sült meg. Visszatolták a parazsat a göböly alá, és tovább forgatták.

A konyháról hangzó mozsárcsengés, csattogás-kattogás, reszelés, húsdögönyözés megakasztotta a továbbmagyarázást.

De Gergelyt nem is érdekelte. Az urának nagyobb konyhája volt valamikor, s az ilyen ökörsütések gyakrabban történtek Bálint úr váraiban, mint az erdélyi királyasszonynál.

A konyhából egy hajdú friss, meleg cipót emelt ki. Az apródok elkapták tőle, és darabokra tépték. A nyúlánk ifjú, aki az imént magyarázott, Gergelynek is nyújtott egy darabot. Gergely elfogadta. Éhes volt.

A sütőmester, látva az apródok falatozását, megállította a nyársat; és végighúzta az acélt az övén lógó láncos késen. Lekanyarította nekik az ökörnek a két fülét.

Az apródok nagy vivátozással köszönték meg.

Gergely jó étvággyal evett. Oláhéknál bizony nem kapott délre egyebet, csak puliszkát.

Egy kupa bort is kerítettek az apródok.

Gergely is ivott. Aztán kezet nyújtott az apródnak, aki ismeretlenül megvendégelte.

- Bornemissza Gergely vagyok - mondotta a bajuszkáját megtörülve.

A másik is mondott valami nevet, de egyik sem értette a másikét. Eközben a kupa visszatért. Gergely szomjas volt még. Jót húzott belőle.

Mikor leveszi a kupát a szájáról, Mekcseyt látja maga előtt.

Mekcsey hívón intett.

Lementek a kertbe. Homály ült ott a fák és bokrok között. Az udvari zajgás kevéssé hallatszott oda.

Mekcsey megállt egy bodzafa alatt.

- Hát beszéltem a lánnyal. A szeme ki van sírva. Könyörgött anyjának, apjának, hogy ne adják férjhez, hanem majd tehozzád. Azok persze el vannak vakulva a fénytől, a királyné jóságától meg a barát bőkezűségétől. Azzal vigasztalták a leányukat, hogy ők se szerelemből kerültek együvé, mégis megszokták egymást.

Gergely elszorult lélegzettel hallgatott.

- Hát ezért sírt a leány - folytatta Mekcsey. - Hogy csak téged szeret, az már bizonyos.

- És Fürjessel esküszik.

- Nemigen. Azt mondja, hogy szólni akar veled, és szól majd a királynénak is.

- Miért nem szólt neki előbb?!

- Nem kérdezték. Az ilyen királynéféle megszokta, hogy amit ő jónak vél, arra senki nemet nem mond. Meg aztán te a füledet se billegtetted feléje. Azt se tudta, élsz-e vagy meghaltál.

- És ha a királyné nem enged?

- Akkor holnap az oltárnál mond nemet. Mindenre nemet mond. Szép zavarodás lesz. De mindegy: akkor legalább megharagszik rá a királyné, és hazakerül Budára. Te pedig idővel elveszed.

- Csakhogy akkor meg éppen nem adják hozzám.

- Dehogynem. De most ne arról beszéljünk, ami négy esztendő múlva lesz. A leány, ha előbb nem, éjfélkor idejön. Valami ház van itten, üvegház. Azt mondta, hogy abban várd meg. Addig nem fekszik le, míg veled nem beszélt.

A kertben csakhamar rátaláltak az üvegházra. Lámpás égett benne. Három kertész saláták és póréhagymák szedésén hajladozott. Egyik-másik fel is tekintett, de egyik se szólt: gondolták, érdeklődő idegenek.

- Hát, Gergely - mondotta Mekcsey -, én itt hagylak. Mondd, hogy megbetegedtél, vagy színlelj részegséget. Feküdj be valahová, és várd meg a menyasszonyt. Talán én is vele jövök.

S elment.

Gergely valóban úgy érezte, mintha részeg volna. A bor szállott-e a fejébe vagy az indulat? Forróságot érzett a szívében, fejében egyaránt, valami dühös forróságot, amely a kezet ökölbe szorítja.

Végigsétált az üvegházban a citromfák, múzák,^[30] kaktuszok és fügefák között. Nyugtalanul és egyre sebesebben járt föl és alá. Egyszer csak kilódult az üvegházból. A süvegét a szemére vonta, kezét a kardjára szorította, és ment, rohant fel a kastélyba.

- Az örömszülék szobája melyik? - kérdezte a folyosókon.

Az inasok eligazították.

Fehér ajtós szoba volt az. Rajta, mint minden ajtón, fekete táblácska, és azon a vendég neve krétaírással.

Gergely bekopogott.

A fakezű öreg az asztal előtt ült ingujjban. A felesége éppen rozmaringolajat dörzsölt az ura ősz hajára.

Gergely nem csókolt nekik kezet, csak éppen meghajolt, és állta a két öreg ráfagyott tekintetét.

- Uramapám - kezdte Gergely.

Aztán, hogy az apám szót nem érezte alkalmasnak, újrakezdte:

- Tisztelt uram. Ne bosszankodjon, hogy itt vagyok. Nem a lakodalomra jöttem, és nem is fog belém botlani senki. Még csak azért se jöttem, hogy emlékeztessem kegyelmeteket egy régi ígéretükre, mikor a kis Évát a törököktől megszabadítottam.

- Mit akarsz! - hörkent rá az öreg Cecey.

- Csak azt akarom megkérdezni - felelte Gergely rendületlenül -, tudják-e, hogy Vica nem szereti a vőlegényét?

- Mi közöd benne! - fortyant rá az öreg. - Mit harsogsz itt nekem! Takarodj innen!

Gergely összefonta a karját:

- Boldogtalanná akarják-e tenni a tulajdon édesleányukat?

- Hogy mersz bennünket kérdőre vonni, te! Te cenk! Jobbágy kutya! - kiáltott az öreg a színéből kikelve.

És az asztalon heverő fakezet ragadta fel, hogy Gergelyhez vágja.

Az asszony azonban lefogta az öreget, és Gergelyhez fordult.

- Eredj, fiam, innen! Ne rontsd meg a lányunk szerencséjét! Tik gyerekésszel azt gondoljátok, hogy szeretitek egymást, de látod, az a fiatalember már hadnagy...

- Én is az leszek!

- Az már nem lesz, hanem most az. A királyné akarja ezt a házasságot. Eredj innen, az Isten szerelmére kérlek!

- Fürjes csak gyáva tányérnyaló! Vica engem szeret. Vica csak velem lehet boldog! Ne törjék össze a szívét! Várjanak rám, míg elvehetem. Esküszöm, hogy érdemes ember lesz belőlem!

És könny csillogott a szemében. Letérdelt eléjük.

Az öreg bőszülten ordított rá:

- Takarodj, míg ki nem rúglak!

Gergely fölkelt. Megrázta a fejét, mint aki rossz álomból ébred.

- Cecey uram - szólott megkeményülten, komoran. - E pillanattól fogva nem ismerem kegyelmedet. Csak annyit fogok tudni, hogy azok az aranyak, amelyeken az anyám vére van, kegyelmednél vannak.

- Háromszáztizenöt - rikácsolta az öreg. - Fizesd meg neki, asszony. Ha semmi se marad is, fizesd meg!

Ezt mondva a derekához kapott. Előrántott onnan egy keskeny bőrövet, és kiöntötte az aranyakat Gergely elé.

Az asszony kiolvasta az asztalra Gergelynek az örökséget, jobban mondva: hadi szerzeményét. Gergely berakta a zsebeibe.

Pillanatig még állt. Azon gondolkozott tán, hogy van-e valami köszönnivalója? Hogy a pénzét őrizték? Nem neki őrizték, hanem a leányuknak.

Szótlanul meghajolt, és otthagyta őket.

Sápadtan kószált végig a folyosón. Imitt-amott egy díszes öltözetű úrba ütközött, majd a falhoz állott, hogy egy másodmagával közeledő kövér úrnak utat engedjen.

A szeme eközben az átellenes ajtóra esett, s azon a Mekcsey nevét olvasta.

Benyitott. A szobában nem volt senki. Az asztalon gyertya égett.

Gergely rávetette magát az ágyra, és sírt. Miért sírt? Maga se tudta. A zsebe tele volt pénzzel. Úrrá és szabad emberré lett abban az órában. És ő mégis árvaságot és elhagyatottságot érzett. Mennyi sértést, mennyi megvetést kellett eltűrnie!

- Te pogány vénember, fából van neked a szíved is!

A kastély falait kürthang rázta meg. Jel volt az arra, hogy gyülekezzenek a vendégek a vacsorára.

A folyosón mindenfelé nyiladoztak az ajtók, s egyik-másik be is csapódott. A folyosó márványkockáin sok csizma kopogott végig.

Aztán szünet következett, s a szünetben benyílott a szobának az ajtaja.

- Mekcsey - szólt halkan egy női hang.

Gergely fölugrott.

Éva állt előtte rózsaszínű selyemruhában.

Egy kis megdöbbenés, egy halk sikoltás, aztán a két fiatal egymás karjaiba omlott.

- Évicám! Évicám!

- Gergely!

- Eljössz-e velem, Éva?

- Akár a világ végére is!

Körülbelül hetvenen ültek a vacsoraasztalnál. Több mint fele udvari nép. A másik rész a vőlegénynek meghívott rokonai.

A királyné a fiával együtt az asztalfőn. Mind a ketten zöld bársonyban. Mögöttük koronát ábrázoló virágfüzérek a falon is. A királyné balján Fráter György, a kis király mellett a menyasszony s amellett az örömanya.

A menyasszonnyal szemben ült a vőlegény.

A vacsora csöndesen kezdődött. Az emberek csak itt-ott, suttogva beszéltek. A harmadik fogás után felkelt György barát, és köszöntőt mondott az új jegyespárra. A köszöntőben a királynét szerencsecsillagnak nevezte, a menyasszonyt liliomnak, a vőlegényt a szerencse kedveltjének. Ide is, oda is vetett egy virágot, egy cukrocskát a szavában, s még akik ellenségei voltak is, szívesen hallgatták.

Akkor már, hogy a java borok kerültek az asztalra, megindult a beszélgetés. Persze csak halkan beszélgettek, és ki-ki csak a szomszédjával.

- Miért nevezik ezt siratóestének? - kérdezte az egyik.

- A menyasszony siratja a leányságát.

- De hiszen nem sír. Olyan jókedvű, mintha örülne, hogy vége a leányságának.

- Csodálom, hogy elbocsátja a királyné.

- Nem bocsátja el. Csakhogy eddig palotás leány volt, ezután meg palotás asszony lesz.

Vacsora után egy új énekest mutattak be a társaságnak. Valahonnan Olaszországból jött, s a királynénak már bemutatta a művészetét.

Míg énekelt, a menyasszony odaszólt halkan, álmodozó arccal az édesanyjának:

- Anyám, mi lenne, ha én ma meghalnék?

Az asszony megdöbbenve pillantott a leányára, de hogy a leány elmosolyodott, csak feddéssel válaszolt:

- Hogyan beszélhetsz ilyent, leányom!

- De mégis...

- Ugyan, ugyan.

- Megsiratna?

- Utánad halnék apáddal együtt.

- De ha én egy hónap múlva feltámadnék, vagy talán kettő múlva, és betoppannék a budai házukba?

Az asszony bámulva nézett a leányára.

Éva mosolyogva folytatta:

- Hát lássa, akkor megbánnák a földben, hogy úgy siettek az utánamhalással.

S fölkelt. A királyné mögé került. A füléhez hajolt, és valamit sugdosott belé.

A leány kisietett a szobából.

A vendégek az énekesre figyeltek. Szép bariton hangja volt. Tetszett. Tapsoltak.

- Mást, mást is - mondta a királyné.

S az énekes félóránál is tovább mulattatta a vendégsereget.

Éva távozását csak az anya látta, és egyre nyugtalanabban forgatta elméjében a leánya szavait.

Mikor végre az olasz végezett, az ajtónálló bekiáltotta: - Új énekes! Névtelen!

Minden szem az ajtóra fordult, de csak egy karcsú, tizenötévesforma fiút láttak. Cseresznyeszínű atlaszruhába volt öltözve; köntöse fél combig ért. A derekán kis, aranyozott markolatú kard. A fejét lehajtva jött. Hosszú haja elfödte az arcát. A királyné előtt térdet hajtott.

Aztán fölemelkedett, s megrázta a haját, hogy az arca kitessék.

A vendégek kiáltottak meglepődésükben, mert az énekes maga a menyasszony volt.

A királyné egy apródja hárfát vitt utána, s a terem közepén átnyújtotta neki. A menyasszony gyakorlott kézzel pengette végig.

S énekelt.

A királyné iránt való figyelemből lengyel dalon kezdte, amit magától a királynétól tanult. Csodás ezüsthang. Még a lélegzet is elállt a hallgatókban.

Fölváltva énekelt azután magyar dalt, oláh kesergőt, olasz, francia, horvát és szerb dalokat.

A vendégek minden dal után lelkesülten tapsoltak.

- Nagy ördög ez! - szólalt meg a Mekcsey szomszédja, egy udvari méltóság. - Meglásd, öcsém, még táncolni is fog.

- És mindig ilyen víg? - kérdezte Mekcsey.

- Mindig. A királyné régen halálra búslakodik, ha ez a lány nincs mellette.

- Jól jár vele az a... Fürjes.

Azt akarta mondani: veres.

A beszélő vállat vont:

- Anyámasszony ember. Meglásd, hogy ez megy helyette még a hadba is. Mert ez még hadakozni is jobban tud.

- Fegyvert is forgat?

- Micsoda? Olasz vívókat győzött le a nyáron. Aztán hogy lő, hogy lovagol! Hét férfi kitelnék ebből, s még mindig maradna benne egy tüzes ördög.

Az így megdicsért menyasszony ismét magyar nótába kezdett, amelynek az volt mindig a cifrája:

A vendégek ismerték ezt a dalt, de a várt cifrát így hallották a menyasszonytól:

S hogy a menyasszony ezt énekelte, a tekintete végigsiklott a vendégsoron, és Mekcseyn állapodott meg.

A vendégek nevettek. Azt gondolták, hogy a Gergelyedhez tréfás változtatás.

Mekcsey azonban megrezzent. Mikor a menyasszony a második szakasz végén is őrá pillantott, kihörpintette a borát, és elosont.

Lefutott a lépcsőn, és bekiáltott az istállóba:

- Matyi! Balogh Matyi!

Lélek se felelt. Föl kellett keresnie a szolganép között a kocsisokat. Ittak azok fakupából, cserépkantából, de még csizmából is a konyhaudvaron.

Valahogy ki tudta közülük választani a szolgáját. De haj, milyen állapotban! Matyi csak ember volt, míg az asztalnál ült, de amint fölállott, nem volt ember.

Valami tízen hevertek már az asztal alatt s a fal mellett. Aki az asztal alatt hevert, azt csak hagyták, de aki kívül bukott a padon, azt keresztül-kasul egy halomra húzgálták a fal mellé.

Matyi fölkelt, azaz csak fel akart kelni, amikor megismerte a gazdáját, de csakhamar vissza leült, mert érezte, hogy ő is átbukik a padon, s odakerül a fal mellé.

- Matyi! - ordított rá Mekcsey. - Az apád rézcsákányát, hol a lovam?!

Matyi újból felkelt, és az asztalra tenyerelt.

- Ott van.

- De hol?

- A lovak közt.

És a szeme héját emelgetve folytatta:

- Lónak lovak közt a helye.

Mekcsey mellen ragadta az embert:

- Beszélj okosan, mert mindjárt kirázom a lelkedet!

Rázhatta azt. Részeg volt annak a lelke is.

Mekcsey odalökte őt a többi közé, azután az istállóba sietett, hogy maga keresse meg a lovát.

Az istállómester is részeg volt, Mekcsey akár valamennyi lovat elvihette volna tőle.

Végigment hát a sötét istállón, és nagyot kiáltott:

- Muszta!

Az egyik sarokból nyerítés felelt a szavára. Ott zabozott a sárga, s mellette a Matyi lova. Mekcsey egy félrészeg szolga segítségével fölnyergelte mind a kettőt, s eltávozott, anélkül hogy valaki kérdezte volna, miért megy el ilyen korán, a vacsora vége előtt.

Gergely már az oláh házban, az udvaron várta. A lova fölnyergelten kapált a kerítés mellett.

Az éj hűvös volt. A felhők állani látszottak. A hold azonban, mint egy fél darab ezüsttányér, lassan szállt fellegről fellegre, és halvány világossággal árasztotta el a tájékot.

- Eljöttem - mondotta Mekcsey. - Úgy értettem, hogy iderendelt a menyasszony.

- Jól értetted - felelte Gergely. - Az éjjel megszökünk.

Alig félóra múlva köpönyeges, nyúlánk emberárnyék jelent meg a ház előtt. Gyorsan feltárta az ajtót, és beszökkent.

Vica volt.

Abban a cseresznyeszínű atlaszruhában szökött el, amelyikben énekelt.

A drinápolyi országút csakolyan poros, kerékvágásos országút, akár a gyöngyösi, akár a debreceni. Hanem ha az a sok könny, amely arra az útra lecsöppent, valami gyönggyé változna, de sok volna a világon abból a gyöngyből! S neveznék talán magyar gyöngynek!

A városok végén álló vendégfogadó egy-egy kis Bábel. A világ mindenféle nyelvén lehet benne beszélni. De hogy meg is értik-e egymást, az már más kérdés. S főképpen azt nem értik meg, mikor egy-egy úri élethez szokott ember különszobát, tiszta ágyat s más efféle különlegességeket kíván.

A fogadó, vagyis amint ott mondják: karavánszeráj, egyforma a Kelet minden helységében. Nagy, ólmos tetejű épület; az udvarát embernyi magas kőfal keríti. A kőfal mellett belől egy másik kis alacsony és széles hátú, falféle kőépítmény van.

Azt mondanám róla, hogy ágy, de nem ágy, mert csak egy széles, lapos fal. De ha meg azt mondom, hogy fal, akkor mégiscsak inkább ágy, mert az utasok arra húzódnak fel, hogy a béka bele ne ugráljon éjjel a zsebükbe.

A töröknek azonban olyan nyugvóhely kell. Azon főzi meg a vacsoráját, ahhoz köti a lovát, s azon alszik. Ha éppen megesik, hogy a ló hozzáüti éjjel a fejét a gazdájáéhoz, hát pofon csapja a lovát, de egyúttal megnyugszik, hogy megvan a lova. A másik oldalára fordul, és alszik tovább.

Egy májusi estén két fiatal lovas török érkezett a drinápolyi karavánszerájba. Magyaros ruha volt rajtuk: szűk, kék nadrág, kék atilla, sárga kendőöv, az övükben handzsár; vállukon bő, rozsdaszínű teveszőr köpönyeg, amelynek csuklyája a fejükre volt húzva. Első szempillantásra is látszott, hogy delik, akik csak háborúban szolgálják az igaz hit zászlaját, azontúl pedig rablásból élnek. A magyaros ruha voltaképpen török ruha: keleti nép mind a kettő. A delik mind törökök.

A karavánszerájban nem törődik velük senki. Legfeljebb a kocsijuk érdemes a megnézésre, mert két szép rab ifjú ült benne, s két szép vezeték ló van hozzákötve.

A kocsis is rab, és az is fiatal. A rabok vagy magyarok, vagy horvátok, de hogy ketteje úr, az látszik a kezükön, arcukon. No, akárhol zsákmányolt az a két deli, jól pénzelhet a rabokból!

A karavánszeráj udvarán mindenféle nép sokadozik. Török, bolgár, szerb, albán, görög és oláh; asszonyok, gyerekek, kereskedők és katonák, mind zajos kevergésben. Az az egy országút olyan, mint a Duna: minden abba ömlik. Nem csoda hát, hogy a karavánszerájok minden este és minden reggel a bábeli nyüzsgést és nyelvkavarodást ábrázolják.

A nap már leszállóban. Az emberek itatnak. Ki lovat itat, ki tevét. A kőfalon is mindenki siet biztosítani a maga helyét. Gyékényt vagy szőnyeget terít rá. Akinek meg nincs se gyékénye, se szőnyege, szénát, szalmát nyalábol oda, hogy a kő fel ne törje a derekát.

Ahogy a két deli megállapodott az udvaron, az egyik - egy alig tizennyolc éves, bátor tekintetű ifjú - a vendéglősért kiáltott:

- Mejhanedzsi!

Köpcös, turbános ember lépett ki a szóra a tornác alól, s kérdezte, hogy mivel szolgálhat.

- Van-e szobád, mejhanedzsi? Megfizetem.

- Ezelőtt egy órával foglalták el - felelte a vendéglős.

- Ki foglalta el? Megfizetek neki is, ha átengedi.

- Azt ugyan bajos lesz megfizetned. A jeles Altin aga szállott belé!

És tisztelettel intett a tornác felé, amelynek kövén kis szőnyegen egy hollóképű, fekete török ült. A lábát maga alá vonta törökösen.

Az öltözetéről látszott, hogy csakugyan úr. A turbánján két fehér strucctoll. Mellette szolga, aki legyezi. Másik szolga meg, aki italt kever neki. Az udvaron forgott még valami húsz olyan félpiros, félkék szolga. Ittak, főztek. Egyik az aga fehérneműjét mosta a kútnál, másik az ágynak való szőnyeget bontotta le a teve hátáról. Vastag és drága gyapjúszőnyeg.

No, ettől csakugyan bajos elkérni a szobát.

A két deli kedvetlenül fordult vissza a kocsihoz. A kocsis csakhamar leszerszámozott. A rabok kezéről leoldta a kötelet. A lovakat megitatta. Azután ő is tüzet rakott a kőfal tetején, és kondért állított oda, hogy vacsorát főzzön.

A két ifjú rabon nem látszik semmi szomorúság. Az igaz, hogy a két török meg is becsüli. Ott esznek együtt a bográcsból, s egy kobakból is isznak. No, előkelő rabok lehetnek.

Az aga is vacsorázik már. A rizskásás ürüt ezüsttálban tette eléje a szőnyegre a szakácsa. Csak az ujjával eszik, mert hát késsel és villával enni fölösleges is, illetlen is. Csak a tisztátalan, kutyahitű gyaurok esznek szerszámmal és asztalról.

A két deli mellé egy félszemű, mezítlábas dervis telepedik. Semmi más ruha nincs rajta, csak egy bokáig érő, rozsdaszínű szőrköpönyeg. A köpönyeg madzaggal van körülkötve a derekán, s a madzagon olvasó és kopott kókuszdiócsésze lóg. A fején nincs süveg. Hosszú, kócos haja csomóba van kötve. Az a süvege. A kezében rézholdas, hosszú bot. Ruhája szürke az úti portól.

A dervis odakutyorodik a falra, s végignéz a mellette vacsorázó társaságon.

- Nem vagytok-e a próféta hívei? - kérdi komolyan a deliktől.

Azok bosszúsan tekintenek rá.

- Tán jobban is, mint te - feleli a fiatalabbik, egy barna arcbőrű és csillogó fekete szemű ifjú. - Mert ugyan sok az olyan csavargó dervis, amelyik csak a hasával tiszteli a prófétát.

- Azért kérdem - feleli a dervis, az apadt szemét dörzsölgetve -, mert együtt esztek a tisztátalanokkal.

- Már ezek is igazhitűek, janicsár - válaszolja félvállról a deli.

A dervis rábámul a delire, és hosszúra nőtt, tizenhárom szál szakállát végiggereblyézi az öt ujjával.

- Honnan ismersz engem?

- Honnan ismerlek? - feleli mosolyogva az ifjú. - Vitéz korodból ismerlek, mikor még a padisah fegyverét viselted.

- Hát olyan régen forogsz te táborban?

- Öt éve.

- Nem emlékszem rád.

- De hát mért hagytad ott a dicsőség zászlaját?

Mielőtt a dervis felelhetett volna, éktelen nagy rikoltás hangzott a tornác felől, de olyan, hogy a lovak bokrot ugrottak tőle.

Az aga volt a rikoltó. Az ifjak odanéztek, hogy mi lelte. Nem láttak egyebet, csak azt, hogy az aga képe ki van vörösödve, és iszik.

- Mi lelte ezt az embert? - kérdezi a deli a dervist.

A dervis megvetően int a kezével.

- Nem látod-e, hogy bort iszik?

- Hogy látnám? Hiszen csutorából issza.

- Te talán nem vagy született muzulmán?

- Bizony, barátom, én dalmátnak születtem. Csak ezelőtt öt évvel ismertem meg az igaz hitet.

- Így már értem - felelte nyugodtan a dervis. - Hát tudd meg, hogy az aga azért rikolt, hogy a lélek lekotródjék a fejéből a lábába, amíg iszik. Mert a lélek a fejben lakik, és a másvilágra száll, mikor meghalunk. Ott pedig, tudod, hogy a borivásért megbüntetik az igazhívőt.

- De ha nem bűnös a lélek?

- Hát ez is azt gondolja, hogy a lelkét nem érinti a bűn, ha elriasztja egy percre. De már én csak azt gondolom, hogy nem jó az efféle mesterkedés.

Sóhajtott:

- Az imént azt kérdezted tőlem, hogy miért hagytam oda a szent zászlót.

- Azt ám. Mert hiszen te vitéz katona voltál, és hát fiatal is vagy még: harmincöt éves ha vagy.

A dervis elégedetten pillantott. De aztán megint csak búsra vált az arca. Legyintett.

- A vitézség szerencse nélkül nem ér semmit. Én mindaddig vitéz voltam, míg megvolt az amulettem. Egy haldokló, öreg bégtől kaptam én azt, csatatéren. Valami hősnek a lelke van benne. Az a hős a próféta mellett harcolt. De a lelke most is harcol azzal, akinél a gyűrűje van. Azután rabul estem, és egy pap elvette tőlem. Míg az velem volt, nem fogott engem se golyó, se kard. Mihelyt az nem volt velem, egyik seb a másik után ért! A tisztjeim gyűlöltek. Apám, a híres Oglu Mohamed budai pasa, elkergetett. Bátyám, a híres Arszlán bég, összeveszett velem. A társaim megloptak. Rabságba is kerültem egypárszor. Elhagyott engem minden szerencse.

A deli a dervis bal kezére nézett, amelyen a mutatóujj hosszában nagy sebforradás vöröslött. Mintha valamikor levágták volna a mutatóujját, le hosszában csuklóig, s megint visszaforrasztották volna.

- A kezeden is van forradás.

- Van. Egy évig nem is tudtam mozgatni. Végre egy szent dervis azt ajánlotta, hogy forduljak meg Mekkában háromszor. Hát lásd, már az első fordulásnál meggyógyult.

- Eszerint dervis maradsz.

- Nem tudom. Azt hiszem, visszatér mégis a szerencsém, és ha még kétszer megjárom a szent utat, ismét beállhatok a seregbe. De haj, míg az amulettemet meg nem találom, minden bizonytalan.

- Hát reméled, hogy megtalálod?

- Ha kitöltöttem az ezeregy napot, minden lehetséges.

- Ezeregy napot vezekelsz?

- Ezeregy napot.

- És a mecseteket járod.

- Nem, csak az utat Pécstől Mekkáig. És mindennap elmondom az olvasót s ezeregyszer az Allah nevet.

- Bámulatos, hogy ilyen okos ember, mint te vagy...

- Allah előtt senki sem okos. Férgek vagyunk.

A dervisnek már akkor a kezében volt a hosszú, kilencvenkilenc szemű olvasó. Imádkozásba fogott. A kocsis eltakarította a vacsorát, és szőnyegeket szedett elő. Kettőt a falra terített. A harmadikkal a kocsiborítót takarta be. A legfiatalabb rab foglalta el ágynak a kocsit. A kocsi rúdját felvonták a falra. Az egyik deli odafeküdt a rúd mellé, s vánkosul nyerget tett a feje alá.

Az őrködni fog, míg a többi aluszik.

A hold szinte nappali világossággal árasztotta el a karavánszerájt. Látni lehetett, mint fekszenek az emberek keresztül-kasul a falon, s mint készülnek az éjjeli nyugovásra. Csak a lószag és hagymaszag összevegyült bűze nem nyugodott el, meg egy denevér, amely ide-oda illant az udvar fölött.

Egy vörös hajtókás szolga lépkedett át az udvaron, s a nyugodni készülő deli előtt állt meg.

- Az aga hívat. Szólni akar veled.

A másik deli nyugtalanul emelkedett fel az ágyáról, s hogy a társa szótlanul engedett az aga hívásának, utánanézett. Felkötötte a kardját, amely leoldottan hevert mellette.

Az aga még mindig ott ült a tornácon. De már nem rikoltozott. Vörös képpel bámult a holdvilágra.

A deli meghajolt előtte.

- Honnan jössz, fiam? - kérdezte az aga.

- Budáról, uram - felelte a deli. - A pasának mostanában nem kellünk.

- Olyan gyönyörű lovakat hoztál, hogy nem győztem nézni. Eladod?

- Nem uram.

Az aga dühös pillantást vetett az ifjúra.

- Láttad az én lovaimat?

- Nem néztem, uram.

- Hát holnap nézd meg. Ha valamelyik megtetszik, talán cserélhetünk.

- Lehet, uram. Parancsolsz még valamit?

- Mehetsz.

És az aga összevont szemöldökkel nézett a deli után.

Már mindenki aludt. Az aga is a szobájába tért, és lefeküdt a fehér fátyolos ablakok mögé. A fogadó udvarát emberhorkolás és lovak zabropogtatása töltötte be. Minden percben hallatszott egy lódobbanás, de mindez nem zavarta az alvókat. Az utazók fáradtak, és úgy alszanak, mintha csendben és selyemágyban aludnának.

A hold lassan emelkedett az égen, mint egy kettétört aranytálnak a fele.

Mikor már nem mutatkozott senki ébren, az idősebbik deli fölemelte a fejét. Körülnézett. A rab ifjú is fölmozdult.

És összedugták mind a hárman a fejüket.

- Mit akart az aga? - kérdezte magyarul az idősebbik deli.

- A lovaink tetszettek meg neki. Meg akarta venni.

- És te mit mondtál?

- Azt, hogy nem eladó.

- Persze hogy nem eladó.

- Azzal váltunk el, hogy holnap cserélünk. Valamelyik lovával elcseréljük a mienket.

A kocsi szőnyege szétvált, és a legfiatalabbik rab szép metszetű arca hajolt ki belőle.

- Gergely...

- Pszt - felelt a harmadik deli. - Mit akarsz, Vicuskám? Nincs semmi baj. Aludjál.

- Mit akart az aga?

- Csak a lovunkat kérdezte. Aludjál, kedves.

És ahogy közel volt a két arc, halk csókban érintkezett.

Aztán a három ifjú még egypár szót váltott.

- Nincs mit félnünk - bizakodott Gergely. - Mihelyt virrad, továbbindulunk, és itt hagyjuk az agát a lovaival együtt.

- Hanem én holnap nem leszek rab - mondta Török Jancsi. - Legyen Mekcsey holnap a rab. Unalmas így összekötözött kézzel kocsikázni. Aztán ez a sok arany rettenetesen nyom. Mégis okosabb volna a kocsiba rejteni.

- Jó, jó - felelte Gergely -, hát leszek én holnap rab szívesen, de mikor öltözzünk át? Az éjjel nem lehet, mert hátha az aga mégis korábban ébred.

- Hát akkor holnap, Gergely, majd útközben. Ördög hurcolja el ezt az agát!

Mekcsey a fejét rázta.

- Nekem se tetszik. Az ilyen urak nincsenek arra szokva, hogy holmi rongyos deli megtagadja a kívánságukat.

- Csak arra vigyázzatok - mondotta Gergely -, hogy ha valaki közelünkben van, magyarul ne beszéljetek. Ez a dervis is ért magyarul.

A dervis mellettük feküdt.

Össze volt guborodva, mint a sündisznó.

Reggel, mikor a nap éppen kelt, az aga kilépett az ajtón, és óriási ásításban eresztette ki a maradék álmot a fejéből.

- Bandzsal - szólt az előtte hajlongó szolgának -, hol az a két deli?

A szolga kereső pillantással fordult az udvar felé.

Az ajtó mellett ott guggolt a dervis. Az aga szavára fölkelt a helyéről.

- Elmentek, uram.

- Elmentek? - hördült el az aga. - Elmentek?

- El.

- Hogy mertek elmenni?

- Éppen azért várlak, uram. Az a két deli nem rendes járatú ember.

- Honnan tudod?

- Az éjjel kihallgattam őket.

- Mit beszéltek?

- Mindent összevissza. De főképpen azt, hogy a magadfajta emberrel nem jó találkozniuk.

Az aga szeme elmeredt.

- Akkor el kell venni tőlük a lovakat, a rabokat, a kocsit, mindent.

És ahogy ezt mondta, a hangja minden szónál emelkedett. Az utolsó szónál már ordított.

- Pénzük is van - folytatta a dervis. - Az egyik rab azt mondja, hogy az aranyat nem bírja cipelni.

- Arany? Hé, szpáhik! Lóra valamennyien! Utána a két delinek! Idehozzátok őket akár holtan, akár elevenen! De főképpen a kocsijukat.

A következő percben huszonkét lovas szpáhi robogott ki a szeráj kapuján.

Az aga utánuk tekintett. Aztán a dervishez fordult:

- Mit beszéltek még?

- Nem értettem mindent. Halkan beszéltek. Annyi bizonyos, hogy magyarul beszéltek, és hogy az egyik rabjuk nő.

- Nő? Azt nem is láttam.

- Férfiruhába öltöztették.

- Szép?

- Bűbájos.

Az aga szeme élénken pislogott.

- A zsákmányból megkapod a részedet.

S befelé indult.

- Uram - kiáltotta utána a dervis -, én janicsár voltam. Nem engednéd-e meg, hogy lóra üljek?

- De magam is megyek - mondta a feltüzesedett aga. - Hát csak nyergeltess nekem is!

Kardot kötött, és csakhamar lóra fordult.

A konstantinápolyi országúton utolérték a huszonkét fegyveres szolgát. Azok meglátták, hogy az uruk utánuk vágtat. Visszatekingettek. Az aga intett nekik, hogy csak előre!

Az országút fehéren porzott a lovak patkója alatt.

Két óra nem telt belé, a csapat ujjongó ordítása hírelte az agának, hogy a szolgái látják már a kocsit.

A szolgák akkor már a dombtetőn jártak, s hogy az országút lejtőre hajlott, eltűntek az aga szeme elől.

Az aga alig várta, hogy ő is felérjen az országút magasára.

Megsarkantyúzta a lovát, és a dús zsákmány érzetétől lobogva vágtatott. Mögötte a dervis mint valami szőrös ördög ült a lovon. Szorította és verte a lovát. A haja kibomlott a csomóból, és olyanná vált a feje, mint valami nagy, kócos pemet. Az agától hirtelenében kapott kardot nem is volt még ideje felkötni, csak a kezében tartotta, s azzal ütötte a lovat, hol elöl, hol hátul.

A dombon aztán látta az aga, hogy az üldözöttek még jó távol járnak, de már megszimatolták a veszedelmet.

Íme, a két rab is lóra pattan, s fegyvert kap elő a saroglyából. A kocsis holmi apróságot kapkod ki a kocsiból: szétosztja a lovasok között. Azok a nyeregkápába és elejébe rakodnak. Azután lekutyorodik a kocsis a kocsi alá. A kocsi alól fehér füst száll fel. Akkor a kocsis lóra kap, és elvágtat a négy lovas után.

Az aga ámuldozik.

- Micsoda rabok ezek - kiáltja hátra a dervisnek -, hogy nem akarnak szabadulni?

- Mondtam, hogy kutyák! - üvölti a dervis.

A tűz már belekap a kocsiba. A katonák zavartan állnak körülötte.

- Oltsátok! - kiáltja az aga. - Verjétek szét a kocsit!

Aztán ismét kiált:

- Csak három maradjon. A többi utána az ebeknek!

Abban a pillanatban nagyot lobban a kocsi, és nagy dördüléssel veti szét a lángot.

Nem marad a téren se kocsi, se ember, csak az egy borzas dervis, aki a levegő rúgásától és robbanásától megsiketülve áll, mint a boszorkánymacska a kémény tetején.

- Mi volt ez? - bődült el az aga az országút porában, ahova a lova levetette.

A dervis le akart szállni a lováról, azonban az ő lova is meg volt zavarodva. Hátrafelé táncolt, s két lábra állott.

Majd őrült iramodással vágtatott neki a mezőnek. A dervist a levegőbe dobálva ugrált árkon-bokron át, miközben fehér tajtékot szórt a szájából.

Az aga feltápászkodott. Kiköpte a port, és pogány káromkodással mérgelődött.

Körülnézett.

Az országút mint valami csatatér: vonagló lovak és heverő szpáhik; a kocsi helyén egy nagy semmi; az út felett széles, diószínű, barna felhő, amely az imént a kocsi volt.

Az aga lova is elszaladt. A hollóképű úr azt se tudta, mihez kapjon.

Végre megindult sántikálva a katonáihoz.

Hát biz azokat szétvetette a robbanás. Kinek a feje, kinek a lába hevert a porban; aki meg egészben maradt, arra se volt jó ránézni.

Az aga látta, hogy egyik se mozdul, hát leült az árokpartra, és nézett bután maga elé. Talán azt hallgatta, hogy hol és miért harangoznak olyan nagy zúgással? Persze nem harangoztak sehol, csak a füle zúgott.

Abban a siket tyúk állapotban találta őt félóra múlva a dervis, aki a maga vad paripáját csurgó vizesre nyargalta, s visszatért.

Odakötötte a reszkető paripát egy útszéli bükkfához, és az agához sietett.

- Mi bajod, uram?

Az aga a fejét rázta.

Semmi.

- De valamidet csak megütötted!

- A tomporomat.

- Áldott legyen Allah, aki megszabadított ebből a veszedelemből!

- Legyen áldott! - ismételte gépiesen az aga.

A dervis sorra járta az úton és út mellett heverő lovakat: hogy lábra állíthatná-e még valamelyiket. No nem. Amelyik élt is, úgy meg volt nyomorodva, hogy csak a hollók becsülhették még valamire.

Visszatért az agához.

- Uram - mondotta -, vissza tudsz-e jönni a magad lábán? Vagy feltegyelek erre a lóra?

Az aga a lába szárát, térdét dörzsölte.

- Ezt megbosszulom! De honnan szerezzek lovat és katonát?

És bután nézett a dervisre.

- Azok az átkozottak bizonyosan Sztambulba igyekeznek. Ott megtalálhatjuk őket - vélekedett a dervis.

Az aga föltápászkodott. Nyögött. Tapogatta a tomporát.

- Gyere. Segíts föl a lóra, és vezess vissza a fogadóba. Szegődj mellém szolgának. Te jó lovas vagy.

- Szolgának? - kérdezte megütődve a dervis.

De aztán alázatosan lehajtotta a fejét.

- Ahogy parancsolod.

- Mi a neved?

- Jumurdzsák.

Az öt magyar lovas ezalatt tovaszáguldott a konstantinápolyi országúton. A robbanás az ő lovaikat is megvadította, de biz ők nemigen bánták. Annál jobban repültek. Egyik a másikat előzgette a veszett rohanásban, s az útonjárók már messziről kitértek nekik. El nem tudták gondolni, hogy versenyt futnak-e, vagy hogy üldözik őket.

De hogyan került közéjük Cecey Éva?

Azon az ünnepi estén, mikor Gergellyel találkozott, fölébredt benne a régi érzés: hogy egy ő Gergellyel. Gondolt ő előbb is rá, de hogy mindenfelől kényszerítették, nem bírt szabadulni. Gergelynek se háza, se földje, se maga asztala; gyámság alá kötött, fiatal legény. Még csak levelezniük se lehet. Kezdett meghajolni a sorsának.

De Gergely megjelenése minden más erőt lerontott.

A nő a szívével gondolkodik. Évának azt mondta a szíve: Ez a te igazi párod! Ha az egész világ ellene beszél is, neki vagy teremtve!

És ő kitépte magát az okoskodásokból, és követte azt a belső szót, amely hatalmasabb volt a királyné szavánál, hatalmasabb az anyja szavánál is.

A Gyalui-havasokon át menekültek, s a reggeli napfény már az Aranyos vize mellett sütött rájuk.

Az erdő új lombok halvány zöldjében pompázott. Mindenfelé az ibolya nyílt, s a völgyben a pimpó, pitypang és kikirics virága sárgállt mindenfelé. A levegő fenyvesek balzsamával teljes.

- Most értem, miért nevezik ezt a patakot Aranyosnak - mondotta Gergely. - Nézd, Éva, mintha arannyal volna behintve a partja mindenfelé. De te gondolkodol. Nem bántad meg, ugye, hogy velem jöttél?

- Nem - felelte Éva. - Csak valami búsít.

S fiatal, üde arca szomorú volt, a szeme komoly.

- Az - folytatta -, hogy én mégiscsak leány vagyok, és azt gondolom, erkölcstelen az én cselekedetem. Te ma örülsz annak, hogy a szívem sugallatát követtem, de talán évek múlva, talán öregségünkben eszedbe jut, hogy nem a templomból vezettél ki engem, hanem egy vacsorázószobából.

Mekcsey elöl haladt az oláh paraszttal, aki kalauzolta őket a hegyi úton. Ők ketten egymás mellett lovagoltak.

- Te fiatal vagy - folytatta Éva -, s nincs pap a világon, aki bennünket összeesketne.

- Éva - mondotta Gergely szemrehányó hangon. - Nem éreztél-e engem mindig testvérednek? Nem azt érzed-e most is mellettem? Idegen vagyok én neked? És ha téged a pap hiányzása búsít, nem bízol-e bennem, hogy addig, míg megesküdhetünk, úgy oltalmazlak, hogy a galambszárnyú Szentlélek se jobban. Ha te akarod, én a kezedet se fogom meg, és az arcodat se csókolom meg, amíg a pap el nem mondja ránk a szent áldást.

Éva elmosolyodott.

- Fogd meg a kezemet: a tiéd. Csókold meg az arcomat: a tiéd!

És ahogy ott lovagoltak egymás mellett, odanyújtotta a kezét, és odanyújtotta az arcát.

- A katekizmus beszélt belőled az imént - mondta Gergely megkönnyebbülten. - Látod, én is pápista vagyok, de az én tanítómesterem nem a katekizmusból tanított engem Isten-ismeretre, hanem az ég csillagaiból.

- Gábor pap?

- Ő. Lutheránus volt, de sohasem akart senkit lutheránussá fordítani. Ő azt mondta nekem: Nem az az igazi Isten, akiről a képek és írások beszélnek. Nem az a szakállas, mindenkit fenyegető, hisztériás, vén zsidó. Az igazi Isten személyéről nekünk gondolatunk sem lehet. Csak az értelmét és szeretetét láthatjuk. Az igazi Isten velünk van, Éva. Az igazi Isten nem haragszik senkire. Nincs haragja. Ha fölemeled a tekintetedet az égre, s azt mondod: Istenem, Atyám, én ezt a Gergelyt élettársamnak választom, és ha én is ezt mondom a te neveddel, akkor, édes Évám, mi már Isten előtt házastársak vagyunk.

Éva boldogan nézett Gergelyre, míg az halkan, félig magába merülten beszélt. Ó, az árvaságban nőtt gyermek korán érik komollyá!

A fiú folytatta:

- A papi ceremónia, Éva, az már csak a világ számára való. Dokumentálni kell a világnak, hogy lelkünk és szívünk szándéka szerint keltünk egybe, s nem ötletesen és nem időre, alkalomra, mint az állatok. A házasságot, édes lelkem, mink már kicsi korunkban megkötöttük.

Mekcsey egy füves dombra ért. Megállt és visszafordult. Megvárta őket.

- Egy kis pihenés nem ártana - mondotta.

- Jó - felelte Gergely. - Szálljunk le. Látom, amoda lent víz is van. Az oláh itassa meg a lovakat.

Leugrott a lóról, és lesegítette Évát.

Leterítette a köpönyegét a fűre, s leheveredtek.

Mekcsey kibontotta az iszákot. Kenyeret és sót vett elő. Levágta a kenyér szárazát, és odakínálta a kenyeret elsőbben Évának.

- Várjunk - mondotta Gergely.

És Évához fordult.

- Mielőtt egy kenyéren lennénk, ne kössük-e meg, Éva, a mi szívünk szövetségét szóval is az Isten színe előtt?

Éva fölkelt. Nem tudta, hogy Gergely mit akar, de érezte a hangja rezgéséből, hogy a gondolata szent és ünnepies. Odanyújtotta a kezét Gergelynek.

És amint ott álltak egymás mellett, egymás kezét fogva, Gergely levette a süvegét, és az égre nézett. Áhítattal remegő hangon imádkozott:

- Istenünk, Atyánk! A te templomodban vagyunk. Nem kőből rakott emberi épületben, hanem a te eged alatt, a te fáid között! Az erdőből a te leheleted árad felénk! A hegyekről a te napod süt reánk! És a magasságból a te szemed néz bennünket. Ez a leány kicsi koromtól fogva kedves volt nekem, legkedvesebb a föld minden leányai között. Csak őt szeretem. Csak őt fogom szeretni, síromig, síromon túl is. Az emberek akarata nem engedte, hogy a szokott formában keljünk egybe, engedd, hogy legyen a feleségem a te áldásoddal.

És a leányra fordította nedves szemeit:

- Térdeljünk le. Leány, én ezennel az Isten színe előtt feleségemnek nyilvánítalak!

Éva könnyes szemmel rebegte:

- És én a férjemnek...

És Gergelynek a vállára hajtotta a fejét.

Gergely fölemelte az ujját:

- Esküszöm, hogy soha el nem hagylak, semmi bajodban, semmi nyomorúságodban! Holtodig. Holtomig. Isten engem úgy segéljen!

- Ámen! - szólt Mekcsey meghatottan.

Éva is fölemelte a kezét:

- Esküszöm, amire te esküdtél. Holtodig. Holtomig. Isten úgy segéljen!

- Ámen! - szólt ismét Mekcsey.

S a fiatal pár összeölelkezett. Megcsókolták egymást olyan áhítattal, mintha Isten áldó kezét éreznék a fejükön.

Mekcsey visszaült a kenyér mellé, és a szemét törölgette.

- No - azt mondja -, én ilyen házasságot még sose láttam. De érzem, hogy ez szentebb és erősebb házasságkötés, mint az lett volna, amit Gyaluban kötött volna kilenc pap előtt a tekintetes asszony.

Erre elmosolyodtak. Leültek, és hozzáláttak a falatozáshoz.

Este Hunyad várába érkeztek. Jancsi vacsorával várta őket. (Mindennap várta őket, hol ebéddel, hol vacsorával.)

Az utasok átöltözködtek. Évának női ruhát szedtek össze. Azután vacsorához ültek.

A vacsorán ott volt a vár plébánosa is, egy beteges, hosszú bajszú öregúr, aki ott vénhedett meg a vár csöndességében, mint a hársfák.

- A tisztelendő urat azért hívattam be - mondotta Török Jancsi -, hogy összeeskessen benneteket.

- Mi már azon túl vagyunk - felelte Gergely.

- Hogyhogy?

- Fölvettük a házasság szentségét az Isten színe előtt.

- Hol? Mikor? - kérdezte a pap.

- Az erdőben.

- Az erdőben?

- Ott. Úgy, ahogy Ádám és Éva. Talán biz az nem volt törvényes házasság?

A pap elszörnyülködve nézett rájuk.

- Micsoda? - szólt Mekcsey felhörkenve. - Az Istennek nincs szüksége papra, ha valakit meg akar áldani!

A pap megint a fejét rázta.

- Istennek lehet, hogy nincs szüksége papra, de embernek igenis. Aztán hát a mennybéli jó Isten nem adogat házassági bizonyítványt senkinek.

Gergely vállat vont.

- Tudjuk mi bizonyítvány nélkül is, hogy házasok vagyunk.

- Az is igaz - dünnyögte a pap. - De majd az unokáitok nem tudják.

Éva elpirult.

Gergely vakart egyet a füle tövén. Évára pillantott. Aztán a paphoz fordult.

- Hát összeesketne bennünket, tisztelendő úr?

- Össze hát.

- Szülői engedelem nélkül?

- Anélkül is. Elvégre a Bibliá-ban nincsen benne, hogy szülői engedelem kell a házasságra.

- Hát akkor - mondotta Gergely -, tegyük meg, Éva, a bizonyítványért.

Átmentek a kápolnába, s egynéhány perc alatt megtörtént az esküvő. A pap beírta a nevüket az egyházi könyvbe. Tanúknak odaíratta a Török János meg a Mekcsey nevét.

- A szülőknek megküldöm az írást - mondotta aztán a pap, mikor visszaültek az asztalhoz. - Béküljetek meg velük.

- Azt akarjuk is - felelte Éva. - De kell egy-két hónap, hogy a haragjuk elcsillapodjon.

És Gergelyhez fordult.

- Hol töltjük azt a két hónapot, kedves férjuram?

- Hát, édes feleségem, te itt, Hunyadon, én meg valahol másutt.

Ezt mondva a társaira nézett.

- Megmondhatjuk neki - szólott Török Jancsi. - Elvégre is egyek vagytok, s nincs titok ezentúl köztetek. A papunk is jobb, ha tudja. Legalább ha valami baj ér bennünket, hát értesíti róla két hónap múlva édesanyámasszonyt is.

- Hát akkor tudd meg, édes, ifjú párom - szólott Gergely -, hogy mink már indultunk volna Konstantinápolyba, mikor, meghallottam, hogy te menyasszony vagy. Mink hárman megfogadtuk szent erős fogadással, hogy kiszabadítjuk Bálint urat, a mi nagyságos apánkat.

- Ha lehet - tette hozzá Török Jancsi.

A menyasszony komolyan és figyelemmel hallgatta az urát, aztán elmosolyodott:

- Bezzeg megjárta velem kegyelmed, édes uram. - Hol tegezte, hol magázta Gergelyt, mióta megesküdtek. - Mert én ugyan szívesen elhűselnék itt két hónapig is ebben a gyönyörű várban, de nem azt fogadtam-e ma két helyen is, hogy soha kegyelmedet el nem hagyom?

- Csak nem akarsz tán velünk jönni?

- Nem tudok-e úgy lovagolni, mint akármelyikük?

- De ez nemcsak lovaglás lesz, angyalom, hanem veszedelmeknek útja is.

- Vívni is tudok. Olasz mestertől tanultam. Nyíllal lelövöm a nyulat. Puskával akár a fecskét is.

- Gyöngy asszony! - kiáltotta Mekcsey a poharát fölemelve. - Irigyed vagyok, Gergely!

- Jó, jó - szólt Gergely aggodalmasan -, de hát az ilyen asszonyféle csipkés ágyban szokott ám hálni.

- Az úton nem leszek asszony - felelte Éva. - Ide is férfiruhában jöttem, oda is férfiruhában megyek. De hamar megbánta kegyelmed, hogy elvett! Tisztelendő atyánk, válasszon széjjel bennünket üstöllést,^[31] mert bizony megcsúfol ez az ember: elhagy mindjárt az első napon!

A pap azonban inkább a kappanmellet iparkodott már leválasztani a csontról.

- De hát te törökül se tudsz - szólt utolsó ellenvetésül Gergely.

- Majd megtanulok az úton.

- Jól beszél - mondta Jancsi. - Én is tanítom, meg aztán nem is olyan nehéz az.

- Mondjon egypár szót! - szólt az egyórás menyecske.

- Hát például: elma = alma; benim = enyim; bapa = papa; pabucs = papucs; sarompo = sorompó; daduk = duda; cságána...

- Csákány! - kiáltotta Éva tapsolva. - Nem is gondoltam, hogy tudok törökül is!

Az inas, aki felszolgált nekik, azt mondja halkan Mekcseynek, hogy egy ember mindenképpen be akar jönni.

- Micsoda ember?

- Azt mondja: Mátyás.

- Mátyás? Micsoda Mátyás?

- Más nevet nem mondott.

- Úr vagy paraszt?

- Olyan szolgaféle.

Mekcsey nevetésre fakadt.

- Matyi az, hogy az ördög vigye el. Hát csak ereszd be: mit akar?

A megmátyásodott Matyi rákszínvörös képpel állított be, és Mekcseyre pislogott:

- Itt vagyok, hadnagy uram, szolgálatjára.

- Azt látom. De hol voltál az este?

- Az este is rendben voltam én mindjárt. De olyan hamar el tetszett sietni, hogy nem értem utol hadnagy uramat.

- De hiszen részeg voltál, mint a csap!

- Nemigen, instállom.

- És hát hogyan jöttél el? Hiszen én elhoztam a lovadat.

Matyi megemelgette a vállát, szemöldökét:

- Volt ott ló elég.

- Loptál, akasztófáravaló!

- Nem én. Csak ahogy az úrfi elment, feltétettem magamat egy lóra. A lovásztársaim tettek föl, mert magam nem bírtam felülni. Hát tehetek én arról, ha nem a magam lovára tettek?

Hogy a társaság ezen felvidámodott, Matyi teljes bocsánatban részesült, s ez a részegen történt elszökése, éppen ez tetszett meg Gergelynek.

- Hova való vagy, te Matyi? - kérdezte nevetve.

- Keresztesre - felelte a legény.

- Hol a pokolban van az a Keresztes?

Milyen furcsa volna, ha most a kocsis így felelne a kérdésre: Hej, szegény Gergely úrfi, majd megtudja egyszer tekegyelmed, hogy hol van az a Keresztes. Majd mikor szép szakállas ember lesz kegyelmed, majd mikor nagyságos úr lesz tekegyelmed, ott ejti tőrbe a gonosz török, ott verik majd a vasat kezére-lábára! S le nem bontja azt a vasat, csak a halál...

Három nap múlva útra keltek. Matyi volt a kocsis. Ők négyen felváltva rabok és delik. A kocsi egyúttal Évának volt az éjjeli nyugvóhelye.

Mi az ott az erdőn? Tábor-e vagy falu? Rablótanya-e vagy bélpoklosok községe? Temetés van-e benne vagy lakodalom?

Hát biz az se nem tábor, se nem falu, se nem rablótanya, se pedig bélpoklosok községe, hanem egy nagy cigánykaraván.

A sziklák árnyékán, a fák között rongyos, kormos sátorok. Egyikből-másikból füst kígyódzik az égnek. A tisztáson meg szól a hegedű, és dübög a dob: táncolnak a leányok.

Vén cigányasszony tanítja őket. Ismeretlen nyelven rikácsol egyikre-másikra. Kikapja a kezéből a tamburint, és vén tagjait a tizenöt éves leány bájos lejtéseivel mozgatva mutatja, hogyan kell kéznek és lábnak lengő könnyűvé változnia a tánc művészetében.

A cigánylányokkal már szinte velük születik ez a művészet, de köztük is találkozik azért, aki vagy nagyobb lábat, vagy lustább vért örökölt a szüleitől. Az olyannak kell a tanítás.

A táncosok különben mind fátyolos ruhába vannak öltözve. Fátyol nélkül nincs tánc. Lengései meghosszabbítják a tagok kerek mozdulatait. Táncban az a fő, hogy könnyű legyen.

A cigányok egy része a táncolók körül ült. A purdék meg azon meztelen utánozták a forgásokat. Még a két-három esztendős kis purdék is füstös angyalkákként forogtok és lejtettek a fűben. Tamburin helyett kókuszhéjat vertek, és fátyol helyett pókhálót lengettek a karjukon.

Egyszerre, mint a bokorról felburranó verébsereg, úgy riadt fel valamennyi gyerek, és rohant az erdő egy nyílása felé.

A mi öt lovasunk érkezett oda fáradtan, a lovat kantáron vezetve. A purdésereg éktelen nagy csicsergéssel rajozta őket körül. Baksisért nyújtották a tenyérkéjüket.

- Hol a vajda? - kérdezte Gergely törökül. - Kaptok baksist valamennyien, de csak a vajdának adom oda.

De biz azok nem szaladtak a vajdáért, hanem tovább is ott tolakodtak és visítoztak a lovagok körül.

Éva már benyúlt a zsebébe, hogy egynéhány rézpénzt vessen nekik, azonban Gergely intett neki, hogy ne tegye.

- Hajde! - kiáltotta rájuk a kardját is fölemelve.

A verebek ijedten röppentek széjjel.

De az idős cigányok is megrémültek. Ki a sátorba ugrott, ki a bokrok közé. Csak a nők maradtak ott. Várakozóan bámultak az idegenekre.

- Ne féljetek - mondotta Gergely törökül. - Nem bántunk benneteket. Csak épp a gyerekeket riasztottam szét, hogy ne lármázzanak. Hol a vajda?

Az egyik sátorból vén cigány lépett elő. Török kaftán volt rajta, és magas perzsa süveg a fején. A dolmányán nagy ezüstgombok. A nyakában aranylánc. A kezében a vajdai nagybot.

- Mi nyelven beszélsz? - kérdezte Gergely törökül.

- Hát - felelte a vajda - törökül főképpen. De ha szolgálatotokra lehetek, tudok oláhul, perzsául, görögül, bosnyákul, rácul, horvátul, olaszul, magyarul, németül, csehül, franciául és spanyolul. Muszkául is beszélek valamicskét.

- Hát egyelőre csak beszéljünk törökül. Mitől rémült meg annyira a néped?

- Egy görög rablóbanda garázdálkodik erre. Azt mondják, ötvenen vannak. A múlt héten ebben az erdőben öltek meg egy kereskedőt.

- Mi nem vagyunk rablók, csak eltévedt utasok. Albániából jövünk. Mi is hallottuk azt a rablótörténetet, s éppen azért tértünk le az országútról. Hát csak azt akarjuk, hogy adj nekünk vezetőt, aki elkísérjen bennünket Sztambulba, és néhány napig velünk maradjon.

- Akár tízet is - felelte a vajda. - Hiszen nincs messze.

- Nekünk csak egy kell. Egy olyanféle ember, aki ismeri a járást a fővárosban; fegyvert igazítani és lovat gyógyítani is tud.

A vajda gondolkozva nézett maga elé, aztán egy füstös sátor felé fordult, és kiáltott:

- Sárközi!

Az öt lovag szinte megrezzent a magyar név hallatára.

A sátorból egy körülbelül negyvenöt éves, szurtos cigány bújt elő. Oláh nadrág volt rajta és kék ing. Az oláh nadrág térde vörös posztóval volt foltozva. A hóna alatt magyar dolmány. Jöttében öltötte magára. Mikorra a vajdához ért, már be is gombolta, a port is leverte a nadrágjáról, meg meg is fésülködött a tíz ujjával. Ragyás volt.

- Elkíséred a vitéz urakat a városba, és szolgálsz ott nekik.

Gergely egy ezüstpénzt nyújtott a vajdának.

- Oszd szét a purdék között! Köszönöm a szívességedet.

- Mit hozzak magammal? - kérdezte Sárközi törökül és alázatosan.

- Csak egypár szerszámot puska- vagy patkóigazításra, meg ha van valami sebre való jó íred, embernek és lónak való.

- Hozom, uraim.

S visszafutott a sátorba.

- Nem vagytok-e fáradtak, ifjú uraim? - kérdezte a vajda. - Jertek beljebb, és pihenjetek le. Ettetek-e ma?

És megindult az idegenek előtt a maga sátora felé, amely egy terebélyes bükkfa alatt vöröslött ki a többi közül.

A vajdáné három kis tarka szőnyeget terített a fűre. A leánya azon fátyolosan, ahogy előbb táncolt, segítségül szegődött az anyjához.

- Hát van túrónk, tojásunk, rizsünk, vajunk, kenyerünk - mondta az asszony. - Csirkét is süthetek, ha megvárjátok, szép ifjú vitézlő uraim.

- Megvárjuk - felelte Gergely. - Mert bizony éhesek vagyunk. Az utunk nem éppen sietős.

A cigánynép körülrajozta őket. Minden asszony jövendőt akart mondani. Némelyik már oda is guggolt, és rázta a tarkababot a rostában.

- Kérlek, rezzentsd szét őket - mondta Gergely a vajdának. - Semmi kedvünk nincs arra, hogy jövendöltessünk.

A vajda fölemelte a botját, s rákurjantott a népére.

A botot tisztelték-e jobban vagy a vajdát, nincs kiderítve a történelemben. De az bizonyos, hogy gyorsan szétoszlottak. Az öt vándor nyugodtan telepedhetett a gyöpre a sokféle ennivaló mellé, amit a vajdáné eléjük rakott.

- Ti hát vígan éltek - beszélgetett Gergely a vajdával, miközben nagyot húzott a vizeskancsóból. - Ünnep van ma, vagy mindig így táncolnak a leányok?

- Holnap péntek - felelte a vajda. - Valamennyi leány ott lesz az Édesvizeknél.

Gergely hasznára igyekezett fordítani minden szót.

- Mi még sohasem jártunk Konstantinápolyban - mondotta. - Most azért megyünk, hogy beálljunk a hadseregbe. Mi az az Édesvíz?

- A törökök mulatóhelye, az Aranyszarv-öböl végén. Pénteken odacsónakázik minden török család. Olyankor cseppen a cigánynak is egynéhány piaszter. A lányok táncolnak. A vénasszonyok jövendölnek.

- És nem féltitek a leányaitokat?

- Mitől? Ha rabul esnek, csak jól járnak vele. De hát fehér képű nő kell a töröknek, főképpen magyar. A leányaink bizony bejárnak olykor a háremek udvarába is. Most is azért táncolnak együttesen, mert be akarnak kéredzeni a szerájba.

Éva odaszólt Gergelynek:

- Hogy van törökül: víz?

- Szú, lelkem.

Éva bement a sátorba, és a vajda lányához fordult:

- Szú, szú, angyalom.

A cigányleány félrevonta a sátor hátulsó lepedőjét. Tágas és hűs barlang volt ottan. A sziklából víz szivárgott, és cseppekben hullt alá. A vízcseppek mendencét vájtak a sziklában.

- Fürödj meg, ha akarsz - mondta kézmozdulatokkal is a cigányleány.

És egy négyszögletes kis agyagot nyújtott át Évának szappanul.

Éva ránézett. A cigányleány félig lehunyt szemmel nézte vissza. A nézése ezt mondta:

- Te fiú, de szép vagy!

Éva elmosolyodott, és megsimogatta a leány arcát. Sima volt az és forró. A cigányleány elkapta az Éva kezét, és megcsókolta. S kifutott.

Mikor már jól behaladtak az erdőbe, Gergely megszólította a cigány kovácsot:

- Sárközi barátom! Volt-e már valaha tíz aranyad?

A cigány meglepődve nézett a magyar szóra.

- Volt már tebb is. De csak álmomba, instálom.

- Hát valóságban?

- Valóságban kettő volt egyser. Azs egyiket két estendeig tartogattam. Egy kisgyereknek akartam adni. Azstán lovat vettem rajta. A ló megdeglett. Most se ló, se arany.

- Hát ha nekünk híven szolgálsz, egynéhány nap alatt tíz aranyat kereshetsz.

A cigány csaknem egész testében ragyogott.

Gergely tovább kérdezte:

- Miért jöttél Törökországba?

- Hogy olyan erős voltam, mindenképpen katonát akartak belőlem faragni.

- Sose voltál te erős.

- Hát nem is a termetemre mondom, csókolom kezsit-lábát, hanem a pikulázsásra volt nagy erőm. Mert pikulás voltam én, meg lakatos, csókolom kezsit-lábát, aztán minduntalan megfogott a terek. Lehozstak ide, és műhelybe állítottak. De biz én megsektem.

- Van-e feleséged?

- Hun van, hun nincs. Ma éppen nemigen van.

- Hát akkor, ha akarsz, haza is jöhetsz velünk.

- Minek menjek én hazsa, instálom? Azs én jó gazsdámat úgyse találom meg tebbet. Otthon meg megint csak elfog a terek.

- Hát szolgáltál valakinél?

- Bizony salgáltam. Nagy úrnál salgáltam én, a legnagyobb magyarnál. Mindennap pecsenyével tartott, azstán csak úgy barátságosan beszélt velem, hogy azst mondja: Csináld meg est a puskát, te fistes!

- És ki volt az az úr?

- Ki volt volna más, mint a nagyságos Bálint úr.

- Melyik Bálint? - kérdezte Török Jancsi.

- Melyik Bálint? Hát Terek Bálint, nagyságos uram.

Gergely sietett megelőzni Jancsit a kérdésekben.

- Mit tudsz róla?

S intett Jancsinak, hogy óvatos legyen.

A cigány vállat vont.

- Nem levelezsek senkivel.

- Valamit csak tudsz róla?

- Csak azst, hogy rabul esett. Él-e vagy meghalt, nem tudom. Bizsonyosan meghalt, mert hallottam volna hírit.

- Melyik házánál dolgoztál?

- Sigetváron.

A két fiú összenézett. Egyik sem emlékezett a cigányra. Az igaz, hogy ők nem is sokat tartózkodtak Szigetvárott, hanem hol itt, hol ott a Bálint úr birtokain, s a tömérdek cseléd közül ha sokat ismertek is, valamennyit nem ismerhették.

Gergely figyelemmel nézett a cigány arcára, aztán elmosolyodott:

- Emlékszem ám reád. Most már emlékszem. Jumurdzsáknak voltál te egyszer a rabja, és Dobó szabadított meg tőle.

A cigány nagyot nézett. Aztán a fejét rázta.

- Nem Dobó. Egy kis hétéves gyerek. Valami Gergely.

És sóhajtott:

- Áldja meg a Devla, ahol van, azst a gyereket. Lóhozs s sekérhezs is juttatott azs engem. Annak tartogattam az aranyamat. De azstán ráeselkedtem, hogy angyal volt azs.

- Hátha én vagyok az az angyal?

A cigány hitetlenül bandzsított Gergelyre.

- Sose láttam én bajusos angyalt.

- Én vagyok pedig - mondotta Gergely. - Még arra is emlékszem, hogy megházasodtál aznap. Böske volt a feleséged neve. Erdőn történt. Fegyvereket is kaptál.

A cigánynak majd kiesett a szeme, akkorát bámult.

- Jaj, hogy a paradicsombeli Devla áldja meg, fiatal naccságos uram! Hogy saporítsa meg minden aranyos ivadékát, mint a kölest! Jaj, de micsoda serencsés nap ezs!

S letérdelt. Átfogta a Gergely lábát, és megcsókolta.

- Az Isten hozott össze bennünket - mondotta Gergely. - Most már bízom benne, hogy nem jöttünk hiába.

Átadta a lova kantárát Matyinak, és a fűbe heveredett. A többiek követték a példáját.

Gergely elmondta a cigánynak, hogy miért jöttek, s megkérdezte tőle, hogy mit gondol: hogyan juthatnának Bálint úrhoz?

A cigány hol ragyogó szemmel, hol elcsüggedten hallgatta Gergelyt. Jancsinak kezet csókolt. Aztán elgondolkozva bólogatott:

- Bejutni csak be lehet Stambulba is, talán a Héttoronyba is. De a nacsságos urat nem fakarddal őrzsik...

És a fejét a kezében ringatva jajongott:

- Hogy itt van segény Bálint naccságos úr! Jaj, ha tudtam volna, bekiáltottam volna azs ablakon is, hogy jó napot kívánok, csókolom kezsit-lábát.

Gergelyék megvárták, míg a cigány képzelete elhányja a maga cigánykerekeit, aztán komoly gondolkozásra fogták őkegyelmét.

- Hát a városba csak be lehet menni - mondotta a cigány -, máma különösen. Mert ma van a perzsa gyászünnep, és ilyenkor annyi itt a búcsújáró, mint otthon Nagyboldogasszonykor. Hanem a Héttoronyba, oda még a madár se mer berepülni.

- Mindegy - tüzeskedett Jancsi -, csak egyszer a városba bejussunk. Ott aztán majd meglátjuk.

Az Aranyszarv olyanforma széles víz, mint a Duna. Öble az a tengernek, s kürt alakjában nyúlik fel Konstantinápoly közepén, meg túl is rajta az erdőkig.

Utasainkat egy tágas halászcsónak vitte végig azon az öblön. A csónak orrán Gergely ült, akinek legtörökebb volt a ruhája, középen Mekcsey, akiről szintén piroslott a törökség; a többi a csónak belsejében húzódott meg.

A lenyugvó napfényben aranyoszlopokként nyúltak a magasba a minárék tornyai, s a templomok aranyozott kupolái meg éppenséggel ragyogtak. A tengerben mindez visszatükröződött, s bámulatkiáltásokra fakasztotta a mi utasainkat.

- Álomvilág ez! - szólt Éva, amint ott ült Gergelynek a lábánál.

- Álomnál is szebb - felelte Gergely. - De olyan ez, lelkem, mint a mesebeli kastély; kívül pompás, belül szörnyetegek és elátkozottak lakják.

- Tündérváros! - szólalt meg Mekcsey is.

Csak Jancsi ült csendes-búsan a csónakban. Szinte jólesett a szemének, hogy az épületek e rengeteg pompája között valami feketeséget is láthat.

- Micsoda erdő az ott? - kérdezte a cigányt, bal felé mutatva. - Úgy nézem, csupa jegenyefa. De milyen feketék erre a jegenyefák! No, jól megnőttek.

- Nem jegenyefák azsok - felelte a cigány -, hanem ciprusok. Nem erdő azs ott, hanem temető. A pérai törökök feksenek benne.

Jancsi behunyta a szemét. Arra gondolt, hogy hátha az ő apja is ott fekszik már valamely ciprus alatt.

Gergely ránézett, és másfelé akarta terelni a Jancsi gondolatait.

- Olyan város ez, mint Buda a Duna partján. Csakhogy itt két Buda van, vagy inkább három.

- Én se gondoltam, hogy ilyen dombos város ez - felelte rá Mekcsey. - Azt gondoltam, olyan sík, mint Szeged vagy Debrecen.

- Könnyű volt ezeknek ilyen szép várost építeniük - szólt Éva is. - Rablóváros. Összerabolták ezt a várost a világ minden részéből. Vajon a mi királynénk bútorai melyik házban vannak?

- A Mátyás királyét akartad mondani, lelkem - felelt rá Gergely.

Mert nem szerette Izabella királynét. S jól is szólott, hogy azok a bútorok, amelyek Buda várában voltak, nem Lengyelországból kerültek oda.

A nap már leszállt, mikor a hídhoz érkeztek. A hídon lehetett látni, hogy nagy a tolongás.

- Ma sokan lesznek a gyászünnepen - szólt a kaikos.

- Mink is arra jöttünk - felelte Gergely.

Jancsi erre megborzongott. Színtelen arccal bámult a kavargó sokaságra, amely a hídon át Sztambulba tolongott.

A tolongás segítette be őket is.

A hídon álló őrök nem néztek senkit se. A sztambuli utcákba besodorta őket a népáradat.

Maguk se tudták, hova mennek. Az áradat fölfelé menőleg nyomult valami három utcán át. Akkor megállt. A sokaságot katonák nyomták széjjel. Utat tágítottak a perzsa búcsújáróknak.

Gergely magához szorította Évát. A többiek egy másik épület falához szorultak. Csupán szemmel vigyázták egymást.

Egyszerre csak megvilágosodik az utca vége, s előtűnik egy óriás nagy fáklya, aminőt a mieink sohase láttak.

Mert nem afféle viaszfáklya az, aminővel Magyarországon kísérik a halottakat, hanem egy akóshordónyi vasabroncs kosár. Öles pózna végén tartja a kosarat egy erős perzsa, s a kosárban emberkarnyi fahasábok lángolnak.

Az az egy fáklya bevilágítja az egész utcát.

Elöl lépdegél valami tíz gyászruhás, barna ember. Rövidre nyírt, bodros szakállukról és kis állukról lehet látni, hogy perzsák.

Mögöttük fehér ló ballag. A hátán fehér lepedő. A lepedőn nyereg. A nyergen X alakban keresztbe tett két kard s két fehér eleven galamb.

A két galamb lába oda van kötve a nyereghez.

És a ló, galamb, kard, lepedő mind be van hintve vérrel.

A ló után megint egy csapat gyászruhás ember. Valami keserves litániát énekelnek, amelynek minden sora ez a két szó: Husszein! Hasszán! - és egy hu kiáltás, amely különösen dübörgő ropogással elegyedik.

A menet haladtával nyilvánossá vált, hogy a ropogás honnan ered.

Két sorjában meztelen mellű perzsák következnek. Fekete ing van rajtuk, sarkig érő. A fejük be van kötve fekete kendővel, amelynek a sarka hátul a nyakukon lebeg. Csak a mellük meztelen.

És amint oldalt lépkedve haladnak, a Husszein-Hasszán szóra meglóbálják a jobb kezüket, a hu kiáltásra pedig a mellükre csapnak ököllel a szívük tájékán.

A dübörgő ropogás a mellük verése. És a kék-veres folt a mellükön bizonyítja, hogy nem pápistásan veregetik a mellüket.

A mellverő perzsák lehettek körülbelül háromszázan. Oldalt állottak, és csak a mellütés után léptek kettőt-hármat.

Közöttük különféle színű, háromszögletes zászlók, többnyire zöldek, de van köztük fekete, sárga és vörös is.

A zászlók nyelén és itt-ott a perzsa gyermekek süvegén egy-egy ezüstkéz. Az Abbas nevű török mártír kezét ábrázolja az. Levágták Abbas kezét, mert innia nyújtott Husszeinnak, mikor a kerbelai csata után elfogták.

S növekvő erővel zúg az ének:

A fáklyák új fekete csoportot világítanak meg, amely zöld lepedővel leborított tevét környez. A teve hátán kis lombsátor, s abban egy gyermek, akinek csak az arca látható, meg olykor a keze, amint a sátor nyílásán egy-egy marok fűrészporfélét vet ki a gyászruhás emberekre.

Utánuk valami különös zörgés és csörömpölés hallatszik időnkint.

Csakhamar odaérkezik a másik gyászcsoport. Abban is oldalt lépkedve haladnak, és szintén gyászingbe vannak öltözve. De az ing a hátukon van elnyitva. A kezükben ujjnyi vastag láncokból alkotott korbács. Oly nehéz, hogy két kézre fogják. Az éneksorok végződésével hol a jobb vállukon át, hol a bal vállukon át a meztelen hátukra zuhintanak vele.

Éva, mikor meglátta, hogy az emberek háta véres és hólyagos, Gergely karjába kapaszkodott.

- Elájulok, Gergely.

- Pedig ennél még rettenetesebb is következik - felelte Gergely. - Egy török rab beszélt nekem erről a gyászünnepségről. De én nem hittem el, hogy az emberek véresre verik a hátukat.

- Azt a gyermeket csak nem ölik meg tán?

- Dehogy ölik. Az a két galamb meg az a gyermek az mind csak kép. Éjfélkor a két galamb lábáról levágják a zsineget. A két galamb Hasszán és Husszein lelke. Ájtatos ordítás kíséri az égbe szállásukat.

- És a gyermek?

- Az az árván maradt perzsa népet ábrázolja.

- Mi következik még?

- Kardos emberek, akik a fejüket vagdalják.

És csakugyan egy másik véres menet következett, egy kép, aminőt csak pokolrémes álom fordíthat a szemünk elé.

Azok már fehérbe voltak öltözve. A feje valamennyinek borotvált. A jobb kezükben handzsár. Bal kézzel mindenik a másiknak az övébe ragaszkodik azért, hogy el ne bukjon a vérvesztés következtében, vagy hogy a társát tartsa, ha az rogyadozik.

És azok is oldalt lépkedve haladnak. A litániaféle ének azok ajkán már üvöltés. Az éneksorok végén minden handzsár megvillan a fáklyafénynél, és megérinti mindenik a saját kopasz fejét.

Azok már fürdenek a vérben.

Némelyiknek az orra és füle mellett patakban csurog a vér, és pirosra festi a rajta levő lepedőt. A fáklyák sercegve égnek a szellő fúvásától, s olykor esőként hull a szikra a véres fejekre.

És a levegőt a vér párája nehezíti meg.

Éva behunyta a szemét.

- Iszonyodom.

- Mondtam, ugye, hogy maradj otthon. Nem nőnek való az ilyen út. Hunyd be a szemedet, báránykám.

Éva megrázta a fejét, és kinyitotta a szemét.

- Hát csak azért is nézem!

És bár sápadtan, de keményen nézte tovább a véres búcsújárást.

Gergely nyugodtabb volt. Ő már gyermekkorában megszokta a vér látását. Nem fáj az valami nagyon. Inkább az a megdöbbentő - gondolta -, hogy ezek az emberek önként ontják a vérüket. És ilyen emberek ellen küzd a magyar több mint száz esztendeje szakadatlanul!

Átpillantott a véres sokaságon az utca túlsó felére.

Milyen különös az, hogy az ember megérzi, ha valahonnan erősen nézik!

És őt nézte valaki.

A fáklyák fényénél látta, hogy a nyüzsgő sokaságból két embernek a szeme mered reá.

Az egyik egy örményforma. A hollófekete aga volt az, akinek a katonáit a levegőbe röpítette.

A másik Jumurdzsák.

Maylád az előbbi esztendőnek egy nyári reggelén azzal köszöntötte Török Bálintot, hogy éjjel új rabok érkeztek.

- Magyarok? - kérdezte Bálint nagy szemmel.

- Nem tudom még. Csak annyit hallottam, hogy reggel, mikor kinyitották a kaput, végigcsörgött a lánc az udvaron. Ismerem minden rabnak a lánca hangját. Mikor az ágyamban fekszem is, mindig tudom, ki megy el az ajtóm előtt.

- Én is.

- Reggel új lánccsörgést hallottam. De nem egy ember jött. Kettő, három, talán négy is. Végigcsörögtek az udvaron. De talán csak nem a Tas-csukuru-ba vezették őket!

A Tas-csukuru barlangféle börtön volt a Héttoronyban. Az volt a siralomház a Vértorony alján. Aki odakerült, hamar megismerkedett a csillagos ég felső titkaival.

Leballagtak a kertbe, ahol üldögélni szoktak. De aznap nem vizsgálták sem a bokrok növését, sem a Magyarország felé vonuló felhőket. Nyugtalanul várták, hogy az új rabokat láthassák.

Lánc már nem volt a lábukon. Az a töméntelen arany, amit Törökné a szultánnak és a basáknak küldött, nem nyitotta meg a kaput, de megoldotta legalább a láncot.

A két ember különben is öreg volt már, s a várat kétszázötven családos katona őrizte. Nem szökött még onnan meg soha senki.

A belső őrséget új váltotta fel. Egy potrohos bég jelent meg az udvaron, hogy a távozóknak parancsoljon.

- Három a malomba menjen - mondotta a homlokát törölgetve.

Mert mindig meleg gyötörte azt a kövér embert.

- Három a malomba menjen, és követ vágjatok.

Megnevezte: ki legyen az a három.

Aztán két alacsony emberkéhez fordult.

- Ti egy óra múlva visszajöttök. A fegyvertárt fogjátok kitakarítani.

Török Bálint alig várta, hogy a bég végezzen. Eléje sétált.

- Jó reggelt, Veli bég! Hogy aludtál?

- Rosszul. Ma reggel korán felzavartak. Három új rab érkezett Magyarországból.

- Csak nem a barát-ot hozták tán ide?

- Nem a barát. Valami erőszakos úr ez. De nem is úr tán, hanem koldus. Inge sincs becsületes. Azt írják, hogy megleste a budai pasát, és mindenét elvette.

- A budai pasát?

- Azt. Vele hozták a két fiát is.

- Mi a neve?

- Én bizony felírtam, de nem tudom. Nektek mind olyan különös nevetek van, hogy az ördög se bírja észben tartani.

S anélkül hogy köszönt volna, megfordult, és talán az ágyába sétált vissza.

Bálint úr megzavarodottan ült le Maylád mellé.

- Elverte a budai basát? - szólt eltűnődve. - Ki lehet ez?

- Koldus? - folytatta a tűnődést Maylád. - Ha koldus volna, nem hozták volna ide.

- Akárki, de az első dolgom lesz, hogy ruhát adok neki.

Egész délelőtt tűnődtek, töprenkedtek. Elsoroltak vagy ezer magyarországi és erdélyi nevet, de egyikben se tudtak megállapodni.

Végre délben megjelent az új rab a közös asztalnál, amelyre a belső udvar árnyékos felén terítettek.

Nézik mind a ketten. Nem ismerik. Látják rajta, hogy alacsony, kis ősz, barna ember, s felében kopasz is. Magyar vászonruhába van öltözve, s rongyos. Mellette két jobban öltözött magyar ifjú. Húsz-huszonöt évesek. Látszik a vonásaikon, hogy testvérek, s hogy az öregnek a fiai.

Az öreg lábaira épp azt a könnyű acélláncot tették, amelyet Török Bálint viselt vagy két esztendőn át. Fényes volt az a lánc a viseléstől, mint az ezüst.

Maylád eléje sietett a rabnak. Nem tudta, kicsoda, csak azt látta, hogy magyar. Bálint is mély megindulással állt az asztalnál, s merően nézett az öregre.

Maylád nem tudott szólni semmit, csak megölelte az öreget. Bálint azonban az izgalomtól szinte reszketve kiáltott rája:

- Ki vagy?

Az öreg lehajtotta a fejét, s alig hallhatóan rebegte:

- Móré László.

Bálintot mintha megütötték volna. Elfordult. Leült.

Mayládnak is leesett az öregről a keze.

A két ifjú búsan állt az apja mögött.

- Itt esztek, urak - szólt Veli bég az asztal azon sarkára mutatva, amelyik szemben volt a Török Bálint helyével.

Török Bálint fölkelt:

- No, ha azok itt esznek, akkor én meg nem eszek itten!

És a háta mögött álló szolgához fordult.

- Hozd fel a tányéromat a szobámba.

Maylád darabig habozva állott, aztán ő is odaszólt a szolgájának:

- Hozd az én tányéromat is.

És megindult Bálint úr után.

Veli bég vállat vont. De aztán mégsem állhatta meg szó nélkül. Ránézett Móréra:

- Miért utálnak ezek téged?

Móré haragosan pillantott a két úr után.

- Mert magyarok.

- Nem vagy-e te is magyar?

- Éppen azért. Két magyar csak megfér együtt, de három már bajosan.

Török Bálint két hétig nem mozdult ki a szobájából. Nem ment le az udvarra, s Maylád, aki árnyékává lett, szintén nem. Hallgatta a Bálint úr prédikációit az új hitről, amelyet ama híres Calvinus János és Luther Márton terjesztett.

- Igazabban a jézusi hit, mint a latinra változott, elburjánosodott római - mondogatta Török Bálint.

És Maylád lassankint arra a hitre tért. Meg is írta levélben az ő Gábor fiának, s biztatta, hogy ő is gondolja meg otthon.

Végtére is megunták a szoba négy falát, s Bálint úr egy napon megszólalt:

- Gyerünk le tán a kertbe.

- Ott van a haramia.

- Hátha nincs is ottan?

- De hátha ott van?

- Ha ott van, ne szóljunk hozzá. Csakannyi a jogunk ott sétálni, mint neki.

Maylád elmosolyodott:

- Jogunk. Hát mégiscsak van nekünk valami jogunk.

- Van hát, a teremtésit. Mióta vagyunk mink rabok? Hiszen az csak két hete jött.

És lementek a kertbe.

Egy perzsa herceg ült ottan a platánfa alatt, az is régóta rab, mint ők; meg egy másik ázsiai fejedelem, aki szinte megpenészedett már búbánatában meg az unalomban. Sakkoztak. Reggeltől estig sakkoztak esztendők óta, és soha nem szóltak egymáshoz semmit.

Bálinték úgy ismerték már a két sakkozót, mint akár a márványkaput, amely a Vértorony és Aranytorony között fehérkedik; vagy akár azt az óriás termetű, vén kurd méltóságot, aki a császár szidásáért a mázsás bilincset viselte, s a vas terhétől lankadottan ült vagy feküdt napestig a Vértorony rácsos tömlöcében. Csak a szeme fordult arra, amerre a rabok sétáltak a bokrok között.

Hát a sakkozókra nem is néztek volna, hanem hogy egy új figura ült mögöttük, és nézte a játékukat, az feltűnt nekik.

- Ki a manó lehet az a sárga kaftános, kis, vén török? S mért van hajadonfővel?

A lépéseikre megfordult.

Móré volt.

Fölkelt, és otthagyta a sakkozókat. Arcáról eltűnt már az a bágyadtság, amely az első napon szinte betegnek láttatta. Apró, fekete szeme élénken pislogott, s a járása is erős volt már, szinte fiatalos.

Elébe lépett a két főúrnak, és keresztbe fonta a karját:

- Miért gyűlöltök engem? Mivel vagytok ti különbek, mint én? Gazdagabbak vagytok? Itt nem gazdag senki. Nemesebbek vagytok? Van olyan régi nemességem, mint akármelyiteké.

- Rabló voltál! - mordult rá Török Bálint.

- Hát ti nem voltatok rablók? Nem ott szereztétek-e a vagyonotokat, ahova a markotok elért? Nem harcoltatok-e egymás ellen is? Nem fordultatok-e hetvenhétszer János felé, hol Ferdinánd felé? Annak a nótáját fütyültétek, aki többet adott.

- Gyerünk innen - szólt Maylád kipirosodva -, hagyjuk itt ezt az embert!

- Dehogy megyek - felelte Török Bálint. - Egy embertől még nem hátrálok meg.

S leült a padra. Nyugalmat nyomott a haragjára, mert látta, hogy a kapu felől Veli bég közeleg egy török pappal meg a két Móré fiúval. A két fiú is török ruhába volt már öltözve, de a fejükön még nem volt turbán. Hajadonfővel jártak, mint az apjuk.

Maylád is leült Török Bálint mellé.

Móré szétvetett lábbal, egyik kezét csípőre téve állott előttük, és tovább hetvenkedett:

- Én ott voltam abban a harcban, ahol Dózsa Györgyöt levertük. Én ott voltam a mohácsi csatában, ahol huszonnégyezer magyar vére ömlött ki a hazáért.

- Én is ott voltam - szólt Maylád a mellére csapva.

- Hát ha ott voltál abban a vérkeresztségben, tudnod kellene, hogy akik onnan megmenekültek, testvérekül becsülik egymást.

- Már engem pedig az ilyen országúti haramia nem fog vallani testvérének! - dörgött kivörösödve Maylád. - Én tudom, hogy miért rontották le Palota várát.

- Azt lehet, hogy tudod. De azt nem tudod, hogy Nánát mért rontottátok le? Azt nem tudod, hogy a budai pasa lába előtt görnyed az egész magyar nemzet, és én, Móré László, én voltam az egyedüli, aki azt kiáltottam neki: Eb ura kontyos! Évekig harcoltam az én kis csapatommal a török ellen. Nem Ferdinánd, se nem a magyar nemzet, hanem én, Móré László, én vertem szét tavaly is az ő Belgrádba menő seregét; én, Móré László, akit ti rablónak és haramiának tituláztok!

Szusszantott. Aztán az öklével hadonászva folytatta:

- Volt volna annyi pénzem, mint Maylád Istvánnak valaha, volt volna annyi jószágom, váram és cselédem, mint Török Bálintnak, vagy annyi katonám, mint annak, aki a koronát csak ékességül viseli, akkor ma Móré László nevét a nemzet felszabadítójaként ünnepelnék. De mert nem volt, beszorított a pogány Nánába, és földig lerontotta a váramat az átkozott.

Veli bég odaérkezett az imámmal.

- Nem tudom, min feleseltek, de Szelim szava az igaz. Mert ő közelebb él az igazság forrásához, mint ti, hitetlenek.

- Micsoda Szelimnek? - hüledezett Török Bálint.

- Szelimnek - felelte Veli bég -, akit ezelőtt egynéhány nappal Móré Lászlónak neveztek a hitetlenek nyelvén.

Török Bálint keserűen kacagott:

- Szelim! És ez prédikál nekünk a hazafiságról! Coki, pogány, az apád dicsőségét!

Bizony megüti, ha Veli bég közibük nem ugrik.

- Hitetlen disznó! - bődült a bég Bálint úrra. - Mindjárt láncba veretlek!

Bálint úr felkapta a fejét, mint az orron ütött paripa. A szeme lángot vetett. Isten tudja, mi történik, ha Maylád el nem vonszolja onnan!

A bég megvetően nézett utánuk. Bizonyára a zsebére is gondolt, hogy nem folytatta a Bálint úr szidását. Ehelyett Móréhoz fordult, és olyan hangosan, hogy amazok is hallják, szólott neki:

- A kegyelmes szultán örömmel értesült arról, hogy az igazhívők seregébe lépsz. Elküldte ezt a tiszteletre méltó papot, hogy megismerd a próféta világosságát, kinek áldott a neve mindörökké.

- Gyerünk vissza a szobánkba! - hörögte Török Bálint. - Gyerünk vissza, jó Maylád barátom!

Néhány nap múlva kiszabadult a két Móré fiú. Valami tisztséget kapott mind a kettő Konstantinápolyban.

Csak az öreg Móré maradt a falak között.

Bálinték nem váltottak többé szót vele, de azt nemegyszer hallották, hogy ő is sürgette a szabadságát.

Veli bég egy ízben így felelt neki:

- Jártam az ügyedben megint a fényes Portán. Megjött már Magyarországból a levél. A budai pasa szépen lepingált, mondhatom. Azt írja többek között, hogy mikor Nánát ostromolták, pénzt szórtál a törökök közé, hogy elvihesd az irhádat.

És a fejét csóválta, nevetett:

- Öreg, öreg, nagy róka vagy te!

A töröké volt már Székesfejérvár és Esztergom is. A szultán maga vezette a táborát, hogy a Dunántúlnak azt a két bástyáját ledöntse.

Tél volt már, mikorra hazatért.

A héttoronybeliek hétről hétre értesültek a hadjáratról, a hazatérésről is. Várták az új rabokat. Isten fel ne rója bűnül: még örültek is, hogy új ismerősök, talán jó barátok is jelennek meg az óriás börtönben. Mennyi újságot hallanak! Talán a családjukról is.

Egy délelőtt épp erről beszélgetnek, mikor az ajtajuk megnyílik, s Veli bég toppan be. Az arca sietéstől piros. A két kezét a mellére teszi, és meghajol Bálint úr előtt:

- A kegyelmes padisah hívat, nagyságos uram: méltóztassál azonnal öltözködni, s megyünk.

Bálint úr megrázkódott. A tekintete szinte elmeredt.

- Szabad vagy! - rebegte Maylád.

És kapkodták elő a szekrényből a ruhát. Veli bég elfutott, hogy maga is öltözködjön.

- Emlékezzél meg rólam! - könyörgött Maylád. - Említs meg neki, Bálint! Hiszen szemtől szembe állsz majd vele. Beszélgettek. Megemlíthetsz. Kérheted, hogy bocsásson el engem is veled.

- Nem felejtem el - mondta Bálint.

És remegő kézzel gombolta magára a virágos, kék atlaszt, amelyben elfogták. A téli, szép ruháit elnyűtte már. Azt a kék atlaszt nem viselte. Tartogatta. Reménykedett, hogy abban tér majd haza.

Csak kardot nem köthetett.

- Rajtad lesz visszatéret - mondta Maylád.

S lekísérte a lépcsőn. Örömszemmel nézte, hogyan ülnek hintóba Veli béggel, hogyan burkolódznak bő, prémes bundákba.

S a hintó elindult. Két lándzsás őr lovagolt mögötte.

- Istenem, Istenem! - fohászkodott Bálint úr az egész úton.

Százévnyi nagy időnek tetszett, míg végre bekanyarodtak a szeráj kapuján.

A Janicsár-udvaron át gyalog mentek a palotába.

Sok lépcső, de mind fehér márvány; sok délceg testőr, de mind szolga; nagy márványoszlopok, puha szőnyegek, aranyozások, a keleti művészet minden filigrán remeke lépten-nyomon. De Török Bálint nem látott egyebet, csak az előtte menő, fehér kaftános szolga háta közepét meg itt-ott egy vastag selyemkárpittal beakasztott ajtót, amelyről azt gyanította, hogy a szultán ajtaja.

Kis terembe vezették. Nem volt abban egyéb, csak egy szőnyeg s azon egy vánkos. A vánkos mellett meg óriás rézmedence, hasonlatos a budai templom sárgarézből való keresztelőmedencéjéhez, csakhogy nem oszlop tartotta, hanem egy márványlap, s nem víz volt benne, hanem parázstűz.

Török Bálint ismerte már azt a bútort: mangál a neve. Az a kályha télen a török földön.

A szobában nem volt senki, csak a három ajtón a három szerecsen ajtónálló. Szoborként álltak a nagy fényes alabárddal. Mellettük Veli bég.

Bálint az ablakra nézett. Lelátott a zölden hullámzó tengerre s a tengeren túl Szkutariba, mintha csak a budai palotája ablakából nézne le Pest városára.

Talán öt percig álldogált ott, mikor végre az ajtó kárpitját egy szerecsen kéz félrevonta. A következő pillanatban belépett a szultán.

Kíséret sem előtte, sem utána, csak egy tizenhat éves, sovány szerencsen fiú, aki megállt az őr mellett az ajtónál.

A bég hasra borult a szőnyegen. Bálint összetette a bokáját, és meghajolt. Mikor fölemelte a fejét, a szultán ott állt a mangál mellett, és föléje tartotta két sovány tenyerét. Diószín kaftán volt rajta, hermelinprémmel körülszegett, és oly hosszú, hogy csak a két vörös papucsorr látszott ki alóla. A fején könnyű patyolatturbán. Az arca beretvált. Vékony, ősz bajusza hosszan lelógott, az állánál is lejjebb. Egy percig csak álltak szótlanul. A szultán ekkor ránézett a bégre:

- Eredj!

A bég fölkelt, meghajolt, az ajtóig hátrált. Ott ismét meghajolt, s eltűnt.

- Régen nem láttalak - kezdte nyugodtan a szultán. - Nem változtál semmit. Csupán, hogy megőszültél.

Gondolta Bálint: hiszen te se fiatalodtál, Szolimán. Mert megsoványodott a szultán, mióta nem látta, s nagy birkaszemei körülráncosodtak. Meg az orra mintha meghosszabbodott volna. Az arca éktelenül ki volt pirosítva.

De nem szólt Bálint semmit, csak várta, várta szorongó szívvel, hogy mi következik.

A szultán keresztbe fonta a karjait.

- Tudod talán, hogy Magyarország nincs többé. - (Bálint úr elsápad. A lélegzete is eláll.) - Az az egynéhány akol, ami még hátravan, csak időben van hátra. Ebben az évben az is meghódol. - (Bálint úr nagyot lélegzik.) - Hát nekem Budára egy jóravaló pasa kell. Olyan pasa, aki nem idegen a magyarnak, de nekem se. Te jeles ember vagy. A birtokaidat én visszaadnám. Mindent.

Bálint merőn néz. Az ajka megmozdul. De hogy mégse mond semmit, a szultán folytatja:

- Érted, mit beszélek? Hiszen te értesz törökül.

- Evet - feleli Bálint. (Ami annyit tesz: igen.)

- Hát én téged tennélek budai pasának.

Bálint válla megremeg egy pillanatra. Arca azonban komoly és bús marad. Tekintete lesiklik a szultánról a mangálra, amelynek arabeszkjein átpiroslik a parázs.

A szultán egy percre elhallgatott. Talán azt várta, hogy Bálint törökösen a lábához borul, talán azt, hogy magyarosan kezet csókol, vagy legalábbis hogy felel valamit. De Bálint csak állott. S mintha nem is szultán előtt állott volna, összefonta ő is a karjait.

A szultán elkomorodott. Fel és alá sétált vagy kétszer a szobában. Aztán megint megállt, és türelmetlenül kérdezte:

- Hát nem vállalod talán?

Bálint fölocsúdott.

Mert hol volt az ő lelke e néhány minutányi szünet alatt! Beszárnyalta az összes várait, birtokait, erdőit, mezőit, ölelte a feleségét, csókolta a gyermekeit, ült a kedves paripáin, szívta a szabadság levegőjét.

Felocsúdott a hangra, mint az álomból ébredő.

- Kegyelmes császár - szólt mély megindulással -, ha jól értem a szavadat, Werbőczynek a helyére méltóztatol rendelni engem.

- Nem. Werbőczy meghalt. Még abban az évben halt meg, mikor te eljöttél. A helyét nem töltjük be többé. Én téged rendes pasának akarlak. A legnagyobb pasaságot adom neked és a legteljesebb szabadságot.

Bálint úr csak bámult a császárra, mintha az valami csoda volna.

- De hát hogyan, felséges uram? - szólalt meg végre. - Magyar pasának?

- Nem: török pasának.

- Török pasának?

- Török pasának. Mondtam, hogy Magyarország nincs többé, tehát magyar sincs többé.

- Hogy én törökké legyek?

- Pasa.

Török Bálint feje lecsüggedt. Sóhajtott. Ránézett a szultán arcára, és mély, bús hangon szólalt meg:

- Másképp nem lehet?

- Nem.

Török Bálint behunyta a szemét. A melle nehéz lélegzettől zihált.

- Felséges úr - szólalt meg végre. - Tudom, hogy nem vagy hozzászokva az őszinte szóhoz. De már én abban vénültem meg... Nem tudok mást mondani, csak amit gondolok.

- Hát mit gondolsz? - szólt fagyosan a szultán.

Bálint úr sápadtan, de nyugodt, határozott hangon felelte:

- Azt, hogy ha az egész ország a tied is, meg ha minden magyarból török lesz is, én nem... én nem... én nem!...

Veli bég elszörnyülködve hallotta az úton visszatérőben, hogy mi volt a titkos párbeszéd.

- Micsoda bolond fajzat vagy te! - mondotta a fejét csóválva. - A nyakamat teszem rá, hogy az éjjel már bent hálsz a Vértoronyban.

S egész éjjel ott járt az udvaron: várta a szultán rendeletét.

Azonban a rendelet sem azon éjjel, sem a következő napokon nem érkezett meg. Se levél, se izenet, semmi, semmi.

Egy hét múlva az öreg sejk-ül-iszlám, a törökök hercegprímása jelent meg a Héttoronyban.

- Valami nevezetes gyaur van itt - mondotta a bégnek. - Török Bálint a neve.

- Evet - felelte a bég hajladozva.

- A padisahnak (Allah nyújtsa hosszúra életét) kedves gondolata az, hogy ezt az embert magyar tartományunk kormányzójává tegye, s nem akar áttérni a hitetlen eb.

- Kutya.

- Arra kértem őt (Allah nyújtsa hosszúra életét), hogy hadd nézzem meg a foglyot, talán tehetek valamit. Tudod, fiam, öreg és tapasztalt ember vagyok.

- Bölcsek bölcse vagy, sejk, korunk Salamonja.

- Én is azt gondolom, hogy minden csomónak megvan a maga oldója. Csak türelem és okosság. Hátha meghatja az, hogy én magam hozom el neki a próféta világosságát? Először csak figyelni fog rám, aztán maga se érzi meg, hogyan csöppenik a szívébe az igaz hit első magvacskája.

- Eléggé értelmes ember.

- Aztán látod, fiam, ha megtérítjük ezt a gonosz hitetlent, örömet szerzünk vele a padisahnak.

S egyszerre mondották utána:

- Allah nyújtsa hosszúra életét!

A napnak nyolcadik órájában, vagyis a mi időszámításunk szerint délután két órakor, Bálint úr a szobájában aludt, mikor az ajtót rányitotta a bég, és betessékelte a főmuftit.

Bálint úr felkönyökölt a díványon, és zavarodottan dörzsölte a szemét.

Csak nézett a nagy szakállú bibliai figurára, akit sohasem látott, de akinek papi mivoltát a fekete kaftánról és fehér turbánról egyszerre megösmerte.

- Ébredj, Bálint úr - szólt rá a bég. - Nagy becsület ér téged. Maga a sejk-ül-iszlám őméltósága jött el, hogy téged oktasson. Hallgasd őt figyelemmel.

S lekapta a falról az ágy mögi szőnyeget, s a szoba közepére terítette. Azután a kaftánját vetette le, hogy azt meg a szőnyegre terítse, de már azt az öreg nem fogadta el. Leült, és keresztbe vonta a lábait. Szakálla éppen a szőnyegig ért. Eszes, vén szeme vizsgálódva járta végig Bálint urat. Azután a Korán-ban, egy pergamenbe kötött, tenyérnyi kis vaskos könyvben lapozott.

- Mit akartok? - dörmögött Bálint úr. - Hiszen én megmondtam a császárnak, hogy nem fordulok törökké.

A bég nem felelt. A főmuftira nézett. A főmufti felelet helyett a szívéhez, homlokához és ajkához emelte a könyvet. Aztán így szólott:

- Allahnak, az irgalmasnak és könyörületesnek nevében. Abul Kazem Mohamed, Abdallah fia, aki Abd el Motalleb fia, aki Hazem fia, aki Abd Menaf fia, aki Kaszi fia, aki Kelab fia, aki Morra fia, aki Kaab fia, aki Lova fia, aki Galeb fia...

Bálint úr csak nézett. Fölvette a dolmányát. Leült az öreggel szemben a székre. Várta, hogy mi lesz ebből.

Az öreg nyugodtan folytatta:

- Aki Fer fia, aki Malek fia, aki Madar fia, aki Kenana fia, aki Kazima fia...

Bálint úr ásított.

Az öreg folytatta:

- Aki Modreka fia, aki Eliás fia, aki Modar fia, aki Názár fia, aki Moád fia...

S a nevek tengerét sorolta még el, mígnem visszakerült Mohamedre és a születésére.

A bég már akkor nem volt a szobában. Nesztelenül kiosont, hogy a dolgait folytassa. A folyosón Mayláddal találkozott, aki szintén alvásból kelt fel. Bálint úrhoz igyekezett, hogy felköltse.

- Ne zavard őt - mondotta a bég. - Pap van nála. Az igaz vallásból nyer oktatást.

- A török vallásból?

- Abból - felelte mosolyogva a bég.

És ugrálva sietett le a lépcsőkön.

Maylád elképedten bámult utána.

Még a perzsa gyászmenet el se vonult, Gergely megfogta Évának a kezét, és megindult. Befurakodott a nép közé. Útközben szólt a cigánynak meg Mekcseynek:

- Gyertek! Baj van!

Akkor aztán Mekcsey lépett előre. Széles vállával utat nyomott a sokaság sűrűjében. Jumurdzsák meg az aga a túlsó soron szorongott: nem furakodhattak a szent meneten keresztül. A rendtartó katonák sem engedték volna őket. Meg az a sok handzsár, amelyet a vallási düh villogtatott, mind ellenük fordult volna.

A mohamedánosok meg a síiták különben is gyűlölik egymást. A síiták azt tartják, hogy Mohamed mai papjai csak bitangolják a méltóságokat. A törökök meg azt tartják, hogy a perzsa nép eretnek.

Végre sok nyomakodás és lökdösés után kibontakoztak a sokaságból, s egy kis utcába érkeztek, amely sötét volt.

- Fussunk! - mondta Gergely. - Az agát láttam meg Jumurdzsákot. Katonákkal jöttek.

És megindultak a sötétben. Futottak. Legelöl a cigány futott, pedig azt se tudta, hogy miért kell futnia. Bele is bukfencezett egy alvó kutyacsoportba. Egy kutya felsivalkodott, a többi ijedten robbant széjjel.

Mert tudni való, hogy Konstantinápoly a kutyák paradicsoma. Ott vagy nincsenek udvarok, vagy ha vannak, a házak tetején vannak; hát a kutya nem fér el sehova. Azok a vörös szőrű, róka formájú ebek százával lepik néhol az utcákat. A török nem bántja őket, sőt mikor egyik-másik kutya kölykezik, a kapuja mellé vet egy rongyot vagy gyékénydarabot, hogy segítsen rajta. Azok az ebek takarítják, tisztogatják Konstantinápolyt. Még a mi időnkben is a négyszögletes bádog szeméttartókat minden török a kapuja mellé üríti. A szemetet a kutyák megeszik. Mindent megesznek, ami nem vas és nem üveg. És nem is rútak, nem is vadak azok az ebek. Akármelyiknek pattintunk, örömmel csóválja a farkát. Nincs olyan köztük, amelyiket meg ne lehetne simogatni.

A cigány elesésére megállt az egész társaság. Gergely nevetett.

- Ördög vigyen el, Sárközi! - mondotta. - Minek futsz ilyen bolondul?

- Ha kergetnek - felelte a cigány feltápászkodva.

- Nem kerget itt már senki. Hallgatóddzunk!

Az utca csendes volt. Csak a távolból hallatszott még a perzsák ájtatos éneke.

Hallgattak. Füleltek.

- Én már nem futok tovább - mondta Mekcsey elszántan. - Ha valaki rám támad, belészúrom a dákosomat.

De nem mutatkozott senki.

- Nyomunkat vesztették - vélekedett Gergely. - Hát, Sárközi barátom, hol hálunk?

- A hold mindjárt felkel - felelte a cigány. - Nekem volna ismerősöm, akinél meghálhatunk. Hanem az messzecskén van még: a Jedikula mögött.

Jancsi megrezzent:

- A Jedikula mellett megyünk el?

- Ott - felelte a cigány. - Csak nyíllövésnyire van onnan az a kocsma.

- És azt mondod: kisüt a holdvilág.

- Kisüt. Nem látja, úrfi, hogy világosodik az ég alja? Sietnünk kell. Az a kocsmáros görög. Az a mi orgazdánk. Jó pénzért ruhát is ad.

- Nem lehetne-e körülnéznünk a Jedikulát? - kérdezte remegő hangon Jancsi.

- Az éjjel?

- Az éjjel.

- Lehet, ha éppen olyan sietős - felelte a cigány. - Csak le ne füleljenek bennünket.

S megindult a fiúk előtt. Óvatosan átlépte a heverő kutyákat, s hogy a hold kisütött, mindenütt azon az oldalon ment, amelyikre árnyék terült.

Alvó házak és alvó utcák. Csak a kutyák csaholnak időnkint. Sehol egy emberi lélek.

A hold apró faházakat világít meg. Mind egyforma ház. Egyemeletes. Két rostélyos ablak az emeleten, de csak farostélyos. Azok a háremablakok. Aztán közben egy-egy kőház, és megint a faházak végtelen sora.

Egy háznál megáll a cigány, és int, hogy csendesen viselkedjenek. A házban gyermek sír, és férfihang hallatszik. Aztán egy bosszús női hang. Persze az ablakon nincs sehol üveg. S kihallatszik, ahogy a nő kiáltja:

- Szeszini kesz! Hunyadi gelijor! (Hallgass el! Hunyadi jön!)

A gyerek elhallgat. Utasaink sietve haladnak tovább.

Még nincs éjfél, mikor a holdvilágos, csillagos tenger ragyog fel egy kanyarulatnál a szemük előtt.

A cigány ismét hallgatódzik, azután halkan beszél:

- Csónakba kell ülnünk, ha ugyan találunk csónakot, s megkerüljük a Jedikulát. Mert a Jedikula túlsó felén van az a kocsma.

- Hát itt is iszik a török? - kérdezte Gergely.

- Abban a kocsmában iszik a török is - felelte a cigány. - Van egy belső szoba, ahol csupa török iszik.

Ide-oda járkált a homokos parton, végre egy cölöp mellett csónakot talált.

Abban a pillanatban egy kis, barna ruhás női alak denevérként suhant ki az utcából. Leiramlott a parton a cigányhoz.

A cigány meglepetten nézett reá.

- Te vagy, Cserhán?

A vajda leánya volt.

- Hol vannak a delik? - kérdezte lihegve.

A cigány a házsor árnyékára mutatott, ahol Gergelyék hallgatódzva állottak.

A leány odafutott. Megragadta Évának a karját:

- Veszedelem fenyeget! Egy hollóképű aga jár a nyomotokban húsz katonával.

Éva Gergelyre nézett. Nem értette, amit a leány beszél.

- Nálunk volt az aga - folytatta a leány -, alighogy ti elmentetek. Összevissza kutatták a sátorainkat. Karddal ütötték apámat, hogy mondja meg, hol vagytok. A barlangba is bementek.

- És ti a nyomunkba vezettétek őket?

A leány a fejét rázta:

- Nem. Két okból nem. Az egyiket nem mondom meg. (És Évára pillantott.) A másik ok az volt, hogy Sárközi veletek jött, s talán megölték volna.

- Őszinte vagy - szólt Gergely mosolyogva. - Mink már találkoztunk velük.

- De jönnek! A nyomotokban vannak! Gyertek hamar! Fussatok!

- Üljenek a csónakba - mondotta Sárközi.

- A tengert a hold süti - aggodalmaskodott a leány.

- Mindegy - felelte Gergely. - Több csónak itt nincs. Ha meg is látnak, idő telik belé, míg csónakot kerítenek.

S megindult a csónak felé.

A hold megvilágította a tengert s a magas bástyafalat, amelynek közepén a tengerre néző négy torony négy hegyes kalapú óriásként sötétlett bele az éjjeli világosságba.

Mikor a csónakhoz értek, fegyvercsörgés hallatszott az utcából.

- Jönnek! - riadt meg a leány.

A békák nem ugrálnak gyorsabban a vízbe, mint a mi utasaink a csónakba.

- A csónak szűk! - kiáltja Gergely.

De a szava beleveszett abba az üvöltésbe, amely a parton felhangzott.

A leány is a csónakba ugrott.

Mekcsey elkapta a cigánytól a két evezőt, s egyetlen roppantással leszakította róluk a szíjakat.

- Üljetek le!

- Taszítsd el a csónakot! - kiáltotta Gergely.

Mert a csónak mellel a parton feküdt.

- Még nem - felelte Mekcsey.

S fölemelt lapáttal várta a törököt, aki a társait száz lépéssel is megelőzve rohant feléjük.

- Gyere csak, dervis! - rikoltotta dühösen Mekcsey. - Gyere!

Jumurdzsák azonban a fölemelt lapát láttára visszahőkölt. Csak a leeresztett handzsár villogott a kezében.

- Gyere, no! - kiáltott rá újból Mekcsey.

S nemhogy eltaszította volna a csónakot, hanem még kiugrott belőle, és nekiszaladt a lapáttal Jumurdzsáknak.

A dervis meghőkölt, s hogy Mekcsey nekifutott, ő is megfordult és visszainalt.

- Siess! - kiáltotta Gergely.

Mekcsey nyugodtan ballagott vissza a csónakhoz, s egyetlen lökéssel elválasztotta a parttól.

Eközben odaérkezett még valami tíz török, s bősz üvöltésük kísérte a csónak lengedezését.

De csakugyan nagy volt a teher. A csónak széle alig arasznyira állt ki a vízből. Mozdulatlanul kellett ülniük, hogy a csónak ne himbálóddzon.

Amazok a parton föl-alá futkostak, hogy csónakot kerítsenek.

Mekcsey a cigányhoz fordult:

- Merre?

A cigány a csónak túlsó farán kuporgott, s annyira vacogott a foga, hogy alig bírt felelni.

- Kerüljük meg a várat.

- Mi van a váron túl?

- Semmi.

- Erdő, mező?

- Kertek. Bokros helyek.

A cigányleány megjajdult:

- Csónakot találtak!

Csakugyan csónak indult el a partról. A csónak tele volt katonával. Hatan ültek benne, de csak két evezőjük volt nekik is.

A többi török bizonyára szétfutott, hogy másik csónakot is kerítsen.

- Hányan vagyunk? - kérdezte Mekcsey.

- Nyolcan - felelte a cigány.

- Csak hatan. Mert te meg a leány nem vagytok harcosok.

Hallgatva eveztek tovább, keletnek.

A török csónak követte őket.

- Ha többen nem jönnek - vélekedett Mekcsey -, én majd az evezővel dolgozok, ti meg ahogy lehet.

- Itt ugyan alig harcolhatunk - mondta Gergely. - Ha utolérnek bennünket, mind a két csónak felfordul. Azt ajánlom, evezz Szkutari felé.

- Hát ki nem tud úszni?

- Én, nagyságos uram - felelte reszketve a cigány.

- Hát kapaszkodjál a csónak orrába, ha éppen felfordul.

- Nem úgy lesz az, Pista - szólt Gergely nyugodtan. - Csak evezz te a túlsó part felé, hogy ahol már derékig érő víz van, megvethessük a lábunkat.

- Hát aztán?

- Összecsomóztam itt két font puskaport. Megvizesítem és meggyújtom. Mihelyest közel érnek, odavetem közéjük. Akkor aztán ugorj ki a csónakból. Utánad én, aztán Jancsi, aztán meg Matyi. A törökök megzavarodnak. Elbánhatunk velük egyenkint.

S odanyújtotta a cigánynak a taplót meg az acélt:

- Csiholj, Sárközi!

Mekcsey szó nélkül kanyarodott az ázsiai part felé. De messze voltak még: egy óránál is tovább kellett evezniük. Szótlanul ültek a csónakban. Mekcsey Matyival fölváltva evezett. Olykor-olykor mélyen a vízbe nyomta az evezőjét. Könyökig is. Feneket azonban nem bírt még tapintani.

A törökök ezalatt rikoltozva, kiáltozva haladtak utánuk.

- Perzevenk dinini szikeim! - kiáltotta az egyik.

- Perzevenk batakdzsi! - kiáltotta a másik.

Egyszer Gergely is visszakiáltott:

- Perzevenk kenaf óglu! Hersziz aga! Batakdzsi aga!

Belenyúlt a tengerbe, és Sárközi hátán ujjnyi vastagságú, fekete tésztává gyúrta a puskaport.

- No, most, Évám, a közepébe egy kis szárazat.

Éva kicsavarta a portartó szaru dugóját, és száraz puskaport öntött a lepény közepébe.

Gergely behajtotta a lepényt, s gombóccá formálta. Belecsavarta a kendőjébe. Csak egy nyílást hagyott, hogy a puskaporba tüzet gyújthasson.

- Föld - mondotta egyszerre Mekcsey. - Pedig a tengerszoros közepén alig voltak még túl.

Jól dolgozott a fiú. Az a távolság, amely a törökök indulásakor közöttük volt, alig kisebbedett. S a törökök csónakja annyira lehetett, mint amennyire egy erős karú ember el tudja dobni a lapos kavicsot.

- Ég-e a tapló?

- Ég - felelte a cigány.

- No, csak tartsd. Te meg, Mekcsey, evezz most lassabban. Úgy fordítsd a csónakot, hogy oldalt kerülj. Csak arra vigyázz, hogy belénk ne ütközzenek. Inkább mellettünk rohanjanak el, ha éppen nagyon nekünk jönnek.

- Kitérek majd, ne félj.

- Mikor már csak tízlépésnyire leszünk, a cigány csússzon le a csónak orráról a vízbe. A cigányleány is. Te is talán, Éva, de csak abban a pillanatban, amint én a tüzet átdobtam. Nekik nem szabad megsejteniük, hogy itt csak derékig ér a víz. Hadd ússzanak!

Egyet szorított még a kendőn, s a fogával is húzott rajta. Aztán folytatta:

- Ha a tűz kiveti őket a csónakból, te, Mekcsey, mégis maradj itt a csónakban az evezőlapáttal. Mink ketten Jancsival a vízbe ugrunk, és az úszókat beretváljuk. Ha nagy lesz a zavarodásuk, akkor te, Matyi, a csónakjukat iparkodjál megragadni, s amelyik belekapaszkodik, azt vágd.

- Hát én? - kérdezte a cigány.

- Ti hárman a csónakunkat tartsátok, hogy Mekcsey el ne billenjen.

S Éva füléhez hajolt, és belesúgta:

- Te a csónak túlsó oldalán ereszkedj a vízbe, s bukj alá, nehogy a puskapor megüsse az arcodat. Azután kapd el a másik evezőt, és azzal üsd a törököt, amelyik közeledbe ér. Az evező mégiscsak hosszabb, mint a kard.

A törökök látták, hogy a két csónak köze fogy. Diadalüvöltésük hirdette, hogy bizonyosnak érzik a győzelmet.

Mikor már csak harminclépésnyi volt köztük a távolság, Mekcsey ledugta a lapátot.

- Derékig ér a víz.

- Hát akkor álljunk meg - felelte Gergely.

S fölkelt a padról.

- Add ide a taplót - mondotta a cigánynak.

S átkiáltott a törököknek:

- Mit akartok?

- Mindjárt megtudod! - felelték azok farkasnevetéssel.

Gergely odaadta a taplót és kendőt Évának, s fölvette a csónaknak az egyik ülődeszkáját.

A törökök kezében kard, a foguk között tőr. Hallgattak. Az evezőjük nagy loccsanásokkal dolgozott.

Már odaértek. Gergely a csónakjuk elé veti a deszkát. Toccsan. Az evező török, hogy víz loccsant hátulról a nyakába, abbahagyta az evezést, és visszanézett, hogy mi loccsant.

A csónak magától úszott közelebb.

Mikor már alig tizenöt lépésnyire volt, Gergely odaérintette a puskaporhoz a taplót. A por vörös izzással sistergett.

Gergely csak egy pillanatig várt vele. Egy jól irányzott mozdulattal beledobta a török csónakba.

A törökök, hogy a tüzes sárkány átrepült, szétmozdultak. A következő pillanatban mintha tűzi szökőkúttá változott volna a csónak, aztán meg háromöles láng csapott fel nagy puffanással közöttük.

A török csónak felfordult.

A hat török hatfelé kapva toccsant bele a tengerbe.

- Rajta! - kiáltotta Gergely.

Azonban a szemük káprázott az elvillant fénytől.

Egyik se látott semmit. Időbe telt, míg Gergely megpillantotta az első törököt, amelyik a csónakjukba kapott, s egy nagy rántással Mekcseyt kilódította.

Gergely rácsapott a karddal. Érezte, hogy a kardja keményet ért.

- Üssétek őket! - kiáltotta.

De a társai is csak félvakon dolgoztak.

Mikorra megtért a szemük ereje, Mekcseyt látták, ahogyan erősen birkózik a vízben egy vállas törökkel.

Gergely arra is rávágott. Fejen találta. A török erre nekifordult. Az öklével úgy ütötte vállon Gergelyt, hogy a fiú majd elesett. De akkor meg Mekcsey kapaszkodott a törökbe. Megragadta hátulról a nyakát, és belenyomta a vízbe. Tartotta, míg csak bugyborékolt.

Egy májusi délután három bársonyruhás olasz ifjú s két rövid szoknyás olasz leány jelent meg a Héttorony kapuja előtt. Az egyik ifjúnál koboz volt, az egyik leánynál is. A másik leány tamburint tartott a hóna alatt.

Az őr az árnyékon félálmosan álldogált, s talán el is aludt volna álltában, ha időnkint katonák nem járnak a kapu alatt.

Hogy az idegeneket meglátta, eléjük nyújtotta a lándzsáját.

- Mit akartok?

- Olasz énekesek vagyunk - felelte az egyik. - A várnaggyal szeretnénk beszélni.

- Nem lehet.

- De nekünk kell.

- Nem lehet!

- Miért nem lehet?

- Meghagyta, hogy idegent ne bocsássak hozzá. Sok a dolga. Hurcolkodik.

Valami hat katona állt és guggolt a fal árnyékában. Öreg cigányasszony jósolt ott nekik rostán rázott tarkababból.

Az egyik leány, a kisebbik, bátran odalépett, és megszólította a cigányasszonyt:

- Láláká. Az őr nem akar beereszteni. Küldj be valakit Veli béghez, hogy ajándékot hoztunk.

A cigányasszony éppen valami érdekes jóslatnál tartott. Öt csoportba osztotta a babot, és csevegett a katonának:

- Most vetődött a szerencséd képe, de nem mondom el addig, míg be nem mégy a béghez, és meg nem jelented neki, hogy olaszok vannak itt: ajándékot hoztak.

A megszólítottnak már vörös volt a képe a kíváncsiságtól. Egyet vakarintott a tarkóján, aztán fölkelt és besietett.

Nem telt belé tíz perc, újra megjelent a kapuban. Intett az olaszoknak:

- Kövessetek.

S megindult az olaszok előtt. Átvezette őket egynéhány folyosón, majd egy kerten a malom mellett, majd újból egy másik kerten, amely óriás levelű salátával volt tele.

A katona leszakított egy fej salátát, s azon nyersen levelezni kezdte. Megkínálta vele a leányokat is:

- Egyetek maruját.

A cigányleány elfogadott egy levelet, s odakínálta a társának.

- Nem kell; köszönöm, Cserhán.

- De egyél! Jó.

- Tudom, hogy jó, de mink nem így szoktuk.

- Hát hogyan? Sóval?

- Sóval, de főképpen rántott csirkével.

Az egyik olasz tolmácsolta mindig a beszédüket, s mivelhogy a két leány mindig beszélgetett, s néhányszor a tolmács elfordult, a leány mindig megszólította:

- Gergely, mit mond Cserhán?

Két magas fal között volt az a kert.

Kettős vár. Két torony a közepén külön fallal van összekötve.

- A tornyok is kettősek belől - magyarázta Gergelynek a cigányleány. - Egy katona beszélte egyszer a kocsmában, ahol az éjjel háltunk, hogy ezek a tornyok tömve vannak arannyal, ezüsttel. Ő már söpört ottan, s benézett a kulcslyukon.

- Azért őrzi ezt annyi katona - felelte búsan Jancsi.

A fiú különben izgatott volt. Hol elpirult, hol elsápadt, s mindenfelé nézett, hallgatódzott.

Elérték a bég hajlékát. Nem is volt több ház belől a fal mentén, csak a sok vastag ágyú; minden ötven lépésre egy. Mellettük a rozsdás golyók gúlába rakottan.

A bég udvara tele volt ládával meg egy piros vászonból készült sátor részeivel. Fegyverek, tábori bútorok és szőnyegek hevertek szanaszéjjel a kavicson meg a gondozott virágágyakon. Aki innen elmegy, bizonyára nem találkozik azzal, aki a helyébe költözik.

Tíz-tizenöt katona rakodott a ládákba.

A bég ott állt közöttük, és ő is salátát evett nyersen, rántott csirke nélkül.

Félrehívta az olaszokat a bástyafal mentén. Egy kifelé néző, vastag ágyúnak a kerekére ült, s ott salátozott tovább.

- No, mit akartok? - kérdezte jókedvűen.

Gergely előállt. A kalapját a kezében tartva szólott törökül:

- Uram, mink olasz énekesek vagyunk. Az éjjel itt halásztunk a vár alatt. Tudod, uram, szegények vagyunk, hát esténkint halásznunk kell. Hanem az éjjel nemcsak halat fogtunk. Ahogy kihúzzuk a hálót, valami megcsillanik benne. Nézzük, micsoda, hát egy gyönyörű aranytányér.

- Mi a manó!

- Az, uram. Nézd, itt van, láttál-e valaha szebbet ennél?

A kebelébe nyúlt, és egy kis aranytányért vett elő, amelynek a közepén remekül kivert görög istenalakok domborodtak.

- Masallah! - rebegte a bég.

S a szeme a gyönyörűségtől elmeredt.

- Magunk se láttunk ehhez hasonlót - folytatta Gergely. - Azon gondolkoztunk, hogy mihez fogjunk vele. Ha eladjuk, ránk fogják, hogy loptuk, s isten tudja, micsoda bajba kerülünk! Ha nem adjuk el, mit ér annak a tányér, akinek nincs mit ennie belőle?

A bég ide-oda forgatta a tányért, s meg is emelgette.

- No, és miért hoztátok éppen nekem?

- Éppen azt akarom elmondani, nagyságos uram. Ahogy ott tűnődtünk, eszünkbe jut, hogy raboskodik itt a Héttoronyban egy jótevőnk, valami magyar úr. Kicsikoromban én az öcsémmel együtt rabja voltam annak az úrnak.

- És jól bánt veletek?

- Tanított bennünket, és úgy szeretett, mint a saját fiait. Hát arra gondoltunk, hogy megkérünk téged: engedd meg, hogy danolhassunk neki egyet.

- Hát ezért hoztátok nekem a tányérat?

- Ezért.

- És jól tudtok danolni? Hát danoljatok egyet.

Az öt olasz mindjárt körbe áll. Ketten megpendítik a kobozt, s egyszeriben rákezdik:

A két leány dala: mint két hegedűhang. Gergelyé, Jancsié: mint két fuvola. Mekcseyé: mint valami gordonka.

A bég abbahagyta a salátaevést is, tányérbámulást is, szinte lehetett látni, hogy nől a füle.

- Angyalok vagytok ti, vagy dzsinnek? - kiáltotta bámulva.

Az énekesek felelet helyett víg táncdalba kezdtek. A cigányleány kiperdült a középre, és a tamburint zörgetve irgett-forgott a bég előtt.

A bég fölkelt.

- Elnéznélek benneteket három nap, három éjjel. De nekem holnap reggel Magyarországba kell indulnom. Csatlakozzatok hozzám. Akár itt csatlakoztok hozzám, akár az úton, én, amíg velem lesztek, jól tartalak benneteket. Pénzt is adok. Soha többé semmi gondotok nem lesz az életben.

Az öt olasz kérdőn pillantott össze.

- Uram - mondotta Gergely -, ezen tanácskoznunk kell. De előbb, ha megengeded, amit kértünk...

- Szívesen. De kihez is akartok ti menni?

- Török Bálint úrhoz.

A bég kedvetlenül terjesztette a tenyerét maga elé.

- Törökhöz? Bajos. Ő most a mázsásban van.

- Micsoda mázsásban? - kérdezte Gergely.

- Hát - felelte bosszúsan a bég -, gorombán bánt a főmuftival.

A bég mindazonáltal teljesítette az olaszok kívánságát. Rábízta őket egy katonájára, s megparancsolta a katonának, hogy Bálint urat - ha van kedve, ha nincs - ki kell tenni az udvarra, mert az olaszok dalolni akarnak neki.

A belső vár kapuja is megnyílt. Annak az udvara már alig nagyobb a pesti Erzsébet térnél. A két sakkozó akkor is ott ült a platánfa alatt. Móré is ott nézte a játékosokat, sőt Maylád is ott lebzselt, és a herceg bosszúságára bele-beleszólt a játékba.

Csak éppen a mázsás bilincs cserélt gazdát.

Az öt olaszt megállították a kapuban, míg Bálint urat elővezetik. Kihozták a ketrecből. Két katona a bilincsét emelte, hogy járhasson. Kitettek egy kemény faszéket az udvar közepére, arra ültették Bálint urat. Még szép, hogy az árnyékba tették. Ott aztán megülhetett az öreg. De nem is tudott volna megmozdulni a karnyi vastag vasláncban.

Hát ült. Nem tudta, miért ültették oda. A nyári kendervászon ruhája volt rajta. A fején nem volt süveg, csak a sörénnyé nőtt, nagy, fehér haja. Két kezét a bilincs lehúzta a szék két oldalára. Ötven fontot^[33] nyomott az a két bilincs. Erőtlen, öreg karjai nem bírták emelni. És sápadt volt az arca és szenvedő.

- Jöhettek - mondta a katona az énekeseknek.

Jönnek is a kapuból. Megállnak sorjában egymás mellett, alig ötlépésnyire Bálint úr előtt.

A sakkozók is abbahagyják a játékot. Mi lesz itt? Hiszen ez pompás mulatság: olasz énekesek a Héttoronyban! Odasorakoznak Bálint úr mögé, és várják a dalt s különösen a két leány táncát.

- A fiatalabbik nem olasz - véli a herceg.

- Száz közül is megismerni, hogy cigány - felelte Maylád.

- Hanem a többi az olasz.

Véletlenül csakugyan barnák voltak valamennyien. Mekcsey a legvállasabb, Gergely a legnyúlánkabb, Jancsi a legfeketébb szemű. Éva dióolajjal volt megbarnítva. A haját frígiai piros sapka takarta, mint valamennyiét.

Az öt olasz csak állt.

- No, énekeljetek hát - mondotta a katona.

Hanem biz azok csak álltak, merőn és halaványan.

A legfiatalabb olasz arcán végigcsordult a könny. A másikén is.

- Daloljatok hát, ebadta komédiásai! - szólt rájuk a török.

A legfiatalabb erre előretántorodott: odaomlott a láncokon ülő rab elé, és átölelte a lábát:

- Apám! Édesapám!

A Jedikulától egy nyíllövésnyire az örmény kórház mögött egy kis napszámoskocsma áll egymagában.

Kerti lakás lehetett az valamikor, valami szép márványnyaraló még abban az időben, mikor Konstantinápolyt Bizáncnak hívták. De haj, az idő meg a földrengés meglazítja a márványkockákat is, letördeli a teraszok alabástrom-balüsztréit, az ablakok kővirágait; félremozdítja a lépcsőket, és dudvát ültet az oszlopok hasadékába. A nyaralóból kurta kocsma lett.

Járt oda mindenféle nép, s a gazda, akinek Milciádesz volt a keresztneve, mellékesen orgazdasággal is foglalkozott.

Oda vezette a cigány a mi fiataljainkat. Milciádesz adott nekik szállást, olasz ruhát, aranytányért, persze jó pénzen.

Hogy a Héttoronyban nem úgy sikerült a produkció, mint szerették volna, a mi fiataljaink csaknem bajba kerültek.

A katona rögtön jelentette a bégnek, hogy az olaszok valami rokonfélék, mert igen sírnak a rab körül. Azonban a bég nem sokat törődött már akkor a Jedikulával. A magyarországi kerület (törökül vilajet) foglalkoztatta az eszének minden kerekét. A Jedikulában ő is csak rab volt. Bent kellett laknia a falak között, s évenkint csupán egyszer léphetett ki rajta, hogy imádkozhasson a Hagia Sophia-templomban.

- Szamár vagy! - bődült a katonára. - Azok az olaszok rabjai voltak annak az úrnak, most pedig az én rabjaim.

Éppen a kalamárisát akarta ládába tenni. Kivont a kalamáris oldalából egy nádtollat, és a tintás spongyába nyomta. Egy tenyérnyi kis pergamendarabra egynéhány sort írt, s átnyújtotta a hüledező katonának.

- Nesze. Add oda az olaszoknak, és kísérd ki őket a kapun. Semmi bántódásuk ne legyen!

Gergely persze elolvasta az írást azonnal, amint a markába nyomták.

Ez volt benne:

Gergely eltette az írást örömmel.

Ránézett a katonára. Hol látta azt a bagolyarcot? Hol?

Hát bizony ott ivott őkegyelme az előbbi estén a görögnél, a mindenféle napszámos és hajós között. Látszik is az orra pirosságán, hogy a vádlottak padjára kerül, ha majdan eljut Mohamed próféta elé.

- Eljössz-e te is a béggel? - kérdezi Gergely, amint kifelé mennek a kapun.

S egy ezüsttallért nyom a markába.

- Nem - feleli a katona, a tallértól megvidámulva. - A bég csak aknafúrókat visz meg deliket. Az én uram holnaptól fogva Izmail bég.

- De ő még nem lakik itt?

- Nem; amott lakik abban a vadszőlős házban.

S egy vadszőlővel befuttatott házra mutatott, amely háttal nekiépült a régi Bizánc várfalának. Talán annak a köveiből is építették.

Estére ott itta már a bagoly az ezüsttallért a görögnél.

A mi ifjaink azon az estén egy csinos kis márványszobában vacsoráztak. Rizskásás ürühúst ettek, s közben már tanácskoztak, hogy a béggel térjenek-e vissza a hazájukba, vagy csak magukban.

Mert hogy a veszedelem a sarkukat tiporja, az bizonyos. Hogy Bálint urat meg nem szabadíthatják, az még bizonyosabb.

- A béggel kell visszatérnünk - vélte Gergely. - Ez a legokosabb, amit cselekedhetünk.

- Én ugyan nem danolok neki - dörmögött Mekcsey. - Danoljon neki a durrogó istennyila!

- Hát akkor rekedtséget színlelsz - felelte Gergely. - Miért ne danoljak neki? Nem azt mondja-e a közmondás is, hogy akinek a szekerén ülsz, annak a nótáját fújjad!

- Ha ezt megtudják odahaza, hogy mink törököt mulattattunk...

- Miért ne? Itten danolunk neki, otthon meg majd táncoltatjuk.

Jancsi nem elegyedett a beszélgetésükbe. Maga elé bámuldozott, s kigyöngyöztek a könnyei.

Gergely a vállára tette a kezét:

- Ne sírj, Jancsikám. Hiszen az a nagy lánc nem örökös. Meglehet, holnap leveszik róla.

- Nem is beszélhettem apámmal. Csak éppen hogy Ferkót kérdezte, arra feleltem. Azt mondtam neki: otthon maradt, hogy ha én elpusztulok az úton, maradjon egy gyermeke anyámnak.

Hallgattak, s részvéttel néztek reá.

- De micsoda bolond vagyok én! - folytatta Jancsi. - Maskarának öltözve lopakodok be hozzá, holott rendes úton is meglátogathattam volna. A történtek után bemehetek-e? Legalább a pénzt adtam volna oda neki.

A cigányleány fogta a tálat, és kivitte. A szobába besütött a hold, és elhalványította a mécses világát.

- Még egyvalamit meg kellene próbálni - szólalt meg Gergely. - Még úgyszólván minden pénzünk megvan. Nálad van, Jancsi, ezer arany, énnálam háromszáz. Mekcseynél van annyi, amennyivel hazajuthatunk. Évánál is.

A cigányleány visszatért.

- Nem nézitek-e meg a bagoly-törököt? Olyan részeg már, hogy lefordult a székről. Sárközi a török költségén iszik, de ő még nem részeg. Matyival kockáznak.

Azonban, hogy csak maga nevetett, ő is abbahagyta. Leült a gyékényre a többi közé, és az állát a könyökére támasztotta. Évát bámulta.

- Az új bég - mondotta Gergely - bizonyára kap a pénzen. Csakúgy kap, mint a többi. Hátha az tehetne valamit? A pénz minden lakatnak kulcsa volt mindenkor.

- Én mindent odaadok, ami nálam van - felelte Jancsi. - Az életemet is odaadnám!

- Hát akkor merészeljünk meg egy utolsó próbát.

- Hogyan juthatsz be éjjel a béghez?

- Letartóztat - vetette oda Mekcsey. - Meghallgat, el is fogadja a pénzt, de te is ott maradsz.

Gergely mosolygott:

- De nem vagyok én olyan golyhó. Nem a magam bőrében megyek hozzá.

- Hát?

- Felöltözök török katonának.

Jancsi megragadta a Gergely kezét.

- Megtennéd, Gergely? Megtennéd?

- Már teszem is - felelte Gergely.

Fölkelt, és beszólította Milciádesz gazdát.

- Gazda - mondotta -, nekem egy török katonaruha kellene. Olyan, amilyent a Héttorony katonái viselnek.

A görög végigdörzsölte fekete, bokros szakállát. Megszokta már, hogy a vendégei álöltözeteket viselnek, de azt is megszokta, hogy mindennap két-három arany pendül tőlük. Ördög vigye őket, akár rablók, akár tolvajok, a fő az, hogy jól fizetnek. Ajánlotta is már nekik, hogy lakjanak a föld alatt való teremben.

- Hát olyan ruhám éppen nincsen - mondotta hunyorgatva. - De van itt egy részeg török, arról le lehet venni a turbánt meg a köpönyeget.

- Az is jó lesz. De nekem szakáll is kellene.

- Van bőven.

- De nekem éppen olyan szakáll kell, mint azé a katonáé.

- Akad olyan is.

S kifordult. Alig öt perc múlva mindenféle kész szakállal, fekete szőrrel és ragasztóval tért vissza.

- Felragasszam?

- Ragaszd fel. Olyanféle képet mesterkedjél nekem, mint azé a töröké.

Leült. Milciádesz munkába fogott. Közben beszélgettek.

- Ismered az új béget, aki a Héttoronyba kerül?

- Hogyne ismerném - felelte a görög. - Topcsi volt.

- Mit tudsz róla?

- Tuskó. Vizet iszik, víz is az esze. Írni se tud.

- A többi tiszt se tud. Legföljebb olvasni ha tudnak.

- De ez úgy hányja-veti magát, mint a szultán lova, noha az is többet tud nálánál. Hanem bezzeg mikor egy magánál nagyobb fát lát, hajlong, mint a kender szélfúváskor.

- Volt már hadban?

- Tavaly vele jött a császárral. Esztergom alatt meg is botozták.

- Eszerint gyáva?

- Gyáva és ostoba. Vízen nőtt ember lehet-e más?

Gergely a ragasztótól jobbra és balra fintorgatta az orcáját.

De akkor már úgy el volt változva, hogy Mekcsey majd felfordult nevettében.

A görög előkerítette a turbánt, a handzsárt meg a köpönyeget is.

- Allaha emanet olun - mondotta Gergely tréfásan hajlongva.

El akarták kísérni, de ő csak Jancsit meg Mekcseyt engedte maga mellé. Jancsi útközben átadta neki az aranyait. Gergely egyet gondolt, s Jancsit is visszaküldte. Csak Mekcsey maradt vele.

- Te is - mondta neki - távolabbról kísérj. Ne sejtsék, hogy összetartozunk.

Félóra nem telt belé, ott állott a bég háza előtt.

Megzördítette a kapu réztányérát.

A kapu nézőlyukán egy vén kappan arca jelent meg.

- Mit akarsz?

- Küldd azonnal a béget a Héttoronyba! Baj van!

A kappan eltűnt. Gergely visszavonult. Tudta, hogy a kappan megint meg fog jelenni. De azt is tudta, hogy ha senkit se talál az ajtóban, senkinek se adhatja át a bég kérdéseit. Kénytelen lesz visszatérni a béghez, s megmondani, hogy a katona már eltűnt. A bég majd forgolódik, morgolódik, végre is ki fog bújni, s megyen a Héttoronyba.

Gergely elsétált a Héttorony felé. A Drinápolyi kapunál - így nevezték a Héttorony északi kapuját - megállott.

A kapu zárva volt. Az őr a kapukövön guggolt és aludt. A feje fölött hitvány olajlámpás égett a falból kinyúló vasrúdon.

Körös-körül csöndesség.

Mekcsey harminc-negyven lépésnyire követte Gergelyt, s hogy az megállott, ő is megállt. Talán azért is állott Gergely a lámpás világosságába, hogy Mekcsey láthassa.

A percek lassan múltak. Gergely magában szidta a török időt, hogy milyen lomhán jár.

S mivelhogy ember és bogár csak a fényességet nézi a sötétben, Gergely is az olajlámpásra fordította a szemét.

No, megőszülök, mikorra kimászik az a bég! - mormogta magában.

Szegény jó dalia, te kedves szép csillaga a magyar dicsőségnek, nem fogsz te megőszülni soha! Vajon milyen arccal néznél a jövendő tükörébe, ha most előtted föllebbentené valami égi kéz, s te látnád magadat rabbilincsben, éppen ezen a helyen; s látnád a török hóhért, amint azon a rozsdás lámpavason neked bokrozza a kötelet!...

Az utca csöndjében kapudörrenés hallatszott.

Gergely megrezzent. Elindult sebesen a dörrenés irányába.

A bég jött.

Egymagában jött. Köpönyegébe volt burkolódzva, s a fején magasra kalácsozott turbán fehérlett.

Gergely megállt egy percre: Hallgatódzott, hogy jön-e valaki a béggel.

Nem jött senki.

Akkor eléje sietett a bégnek.

- Uram - szólott török katonai szalutálással -, nem Veli bég hívat téged. Én csaltalak ki egy igen fontos ügyben.

A bég visszahőkölt. A kardjához kapott.

- Ki vagy te?

Gergely is a kardjához nyúlt. Kivonta, és markolattal nyújtotta oda a bégnek:

- Fogd, ha azt gondolod, hogy tartanod kell tőlem.

A bég visszataszította a kardját a hüvelybe.

Gergely is.

- Több jót hozok neked, mint gondolnád - mondta Gergely.

Kiemelte a pénzes zacskót a köpönyege belső zsebéből. S megcsördítette az aranyakat.

- Fogadd bevezetésül.

A bég a tenyerébe vette a súlyos zacskót, de aztán visszaadta.

- Előbb tudnom kell: ki vagy, és mit akarsz?

S ő is a ház árnyékába lépett. Kőpad volt ottan. Arra ült, és figyelmesen nézett Gergelynek az arcába.

Gergely szintén a padra ült. Összefonta a karjait, és időnkint a csípős álszakállt vakargatva, beszélt halkan és óvatosan:

- Az én nevem Százezer Arany. Azt hiszem, eléggé jó hangzású név.

A bég elmosolyodott:

- De nem álnév-e?

- Hamar megpróbálhatod. A te neved azonban: Szegény Ember, bár az kétségtelen, hogy jeles vitéz vagy. Mindenki tudja, hogy Magyarországon is megfordultál a diadalmas hadjáratban.

- Látom, hogy ismersz.

- Hát, hogy röviden végezzünk: te holnap reggeltől kezdve várnagy vagy a Jedikulában. Más szóval: rab leszel te is, csakhogy fizetéses rab. Évenkint egyszer kimehetsz a városba. És ha Allah hosszúra nyújtja az életedet, hát életedben összesen hússzor-harmincszor láthatod még Konstantinápolyt.

- Tovább!

- Rajtad fordul, hogy nagyobb és szabadabb sorsot válassz magadnak.

- Hallgatlak.

- A Jedikulában van egy rab, egy dúsgazdag magyar úr: Török Bálint.

- Azt akarod kiszabadítani?

- Te mondod. De hát ráhagyom, hogy azt akarom.

- Hallgatlak.

- Veled egynehány új katona is jön. Ha más nem: a szolgáid. Mi történnék, ha te holnap este kihoznád például Bálint urat, mintha a szultán hívatná?

- Naplemente után nem jöhet ki a várnagy se.

- A szultán parancsára kijöhet. De hát mondjuk, nappal jön ki, veled és két katonával. Az utcák erre már néptelenek. Te a két katonát visszaküldöd, s ballagtok ketten Bálint úrral tovább. De ahelyett, hogy a szerájba mennétek, a nevezett rabot egy hajóra vezeted. Egy hajóra, mely a parton áll, és narancsszínű zászlót lenget. Lehet az a hajó gabonaszállító hajó is, bárka is, csónak is. Nincs olyan sok errefelé. Hát mondom: legfeljebb ruhát, köpönyeget változtattok, és lekanyarodtok ketten a hajóra.

- Ilyen röviden?

- Nem éppen. A hajón, mihelyt elindul, háromszáz arany olvasódik a markodba, törökül szólva háromezer gurus, vagyis piaszter. Azután akár a vízen, akár a szárazon, Tekirdagba megyünk. Ott egy emberünk vár jó lovakkal és ötszáz arannyal téged. Az ismét ötezer gurus. Lemegyünk Athénbe, s onnan Olaszországba, amint az olasz partra lépünk, ott ismét ötszáz arany hull a markodba.

- Ezerháromszáz.

- Eddig. Gondolom, tízévi fizetésed. De gondolkodj te is: az az ember, aki Debrecent, Szigetvárt és Vajdahunyad várát mondja a magáénak, s aki azokon túl még ura egy királyi birtoknak, csaknem az egész Dunántúlnak, az bizony könnyen kifizeti neked még azt a kilencvenkilencezer aranyat is, akárha a fele vagyonától kell is megválnia.

- És ha nem kapom az első ezret se?

- Akár most is odaadom, ha kívánod.

A bég gondolkodva nézett maga elé.

Gergely vállat vont.

- Ha azt látnád, hogy megcsalunk, pedig olyan magyart még nem láttál, aki csalna, hát akkor mindig lesz időd ráfogni Török Bálintra, hogy megszökött, s hogy te utánamentél egymagad, és a hajón fogtad el. Akár a hajóról hozod vissza, akár a földről, neked fognak hinni, mert visszahoztad.

A bég gondolkodott.

- Hát jó - szólalt meg végtére. - Holnap alkonyat előtt egy órával legyen az a sárga zászlós hajó egy nyíllövésnyire a Héttoronytól. De már a parton várj. Miről ismerlek meg?

- Ha az arcomról nem ismernél, ámbár hát nézd meg az arcomat, hiszen süt a holdvilág, a turbánom szintén sárga lesz, kénszínsárga. Megismerhetsz.

- Egy órával naplemente előtt.

- Pont tizenegy órakor - felelte Gergely.

Mert a török időszámítás szerint napnyugtakor van tizenkét óra.

Éjfél volt, mikor Gergely visszatért Mekcseyvel.

- Itt van-e még a bagolyképű török? - kérdezte, hogy a kocsmába belépett.

- Alszik - felelte Milciádesz.

- Megteheted, hogy holnap tizenegy óráig aludjon?

- Meg - felelte a kocsmáros.

S poharat vett elő. Vizet töltött bele, és valami port kevert el benne. A por elolvadt, mint a só.

S fölrázta a törököt.

- Hé, Bajguk! Haza is gondolj.

A török fölemelte a fejét, és zavaros szemekkel nézett maga elé. Ásított.

- No, idd meg ezt az egy pohár vizet, aztán lódulj haza.

A török rá se nézett a pohárra, csak kinyújtotta a kezét. Fölhajtotta. Ismét maga elé nézett. Megmozdult, hogy föltápászkodjon, de megint csak visszahanyatlott.

Gergely öt aranyat nyomott a kocsmárosnak a markába.

- Nyugodt lehetsz - mondta Milciádesz. - Ez innen el nem mozdul, akár holnap estig se.

Hajót könnyű volt bérelniük. Egy négyevezős görög hajót kiválasztottak az Aranykürtben, s megfogadták Tekirdagig, amely Konstantinápolytól egynapi út. Adtak neki narancsszínű zászlót és két arany foglalót. Délután jókor ott állt már a hajó, ahova Gergely vezette. Napenyészet előtt két órával felvonta a zászlót.

Gergely azután a kocsmába sietett. Felzavarták az álmából a törököt. Azt mondták neki, hogy az aga a narancsszínű zászlós hajó elé rendelte. Álljon ott a parton.

A török még mindig kábult volt. Sárközinek kellett vezetnie. Ment a jámbor, tántorgott a sárga turbánban. Azt se tudta, reggel van-e, este van-e. Csak annyit jegyzett meg, hogy a bég odarendelte a partra valami hajó elé.

Gergelyék szanaszét egymástól, távolacskán lappangtak utána.

Ha elfogadta a bég az ajánlatot, akkor, amint a hajóra lép, ők is azonnal ott teremnek. Ha pedig a bég nem mer vagy nem tud cselekedni, akkor ám ő lássa, hogyan értik meg egymást a sárga turbános atyafival.

Az első kérdés az volt, hogy hozza-e a bég Török Bálintot.

Ezt Cserhánra bízták. Nem közölték vele, hogy Bálint úr szökésre indul, csak azt, hogy a szultánhoz vezetődik, s még egyszer látni akarják. A jel az volt, hogy ha megpillantja a béget, a két katonát és Bálint urat, fölnyúlászkodik az utcasarkon a vadszőlőre, mintha egy levelet akarna szakítani. Ezt Mekcsey körülbelül ezerlépésnyiről megláthatja, s inthet a társainak.

Ők megint ezerlépésnyire járkáltak a part felé. Gergely dervisnek volt öltözve, Éva cigányleánynak, Jancsi perzsa kereskedőnek, Matyi kurd perecárusnak, Mekcsey halárusnak.

Éva ott guggolt Matyi mellett, és perecet evett.

Pontosan a kitűzött időben fölemelte Mekcsey a halas fatálat a fejére, és megindult a part felé.

Ez volt a jel.

Jancsi elsápadt. A szemét örömkönnyek árasztották el. Gergely kipirult.

S megindultak egymástól szász-kétszáz lépésnyire a part felé.

A hajó ott állott. A szél vígan lobogtatta a narancsszínű zászlót. A hajó tulajdonosa, egy fiatal görög hagymakereskedő, a hajó kormányrúdjánál olvasgatta a napi szerzeményét.

És a hajó előtt ott állott bután a török, a bagolyképű. A fején sárga turbán.

Mögötte ott ült a parton Sárközi, és mosta a lábát a zöld tengervízben.

- Jön - mondotta Jancsi, Gergely mellett elsietve. - Istenem, segíts!

És reszketett még a lába is.

Gergely visszapillantott. Látta a béget, amint gyalog sétálva közeledett a fehér fejű magyar úrral. Mögöttük két dárdás, fehér turbános katona.

A bég visszafordult, és valamit mondott a katonáknak. A katonák visszafordultak a Héttoronynak.

Jancsi megindult sebes lépésekkel a hajó felé, de amint Gergely mellett el akart menni, Gergely megragadta a köpönyegét:

- Várj!

A bég Bálint úrral sétált a parton lefelé nyugodtan.

Elmentek a kurd pereces mellett, anélkül hogy akár arra, akár a mellette ülő cigányleányra pillantást vetettek volna.

Bálint úron látszott, hogy ámul és bámul. A bég vidám volt. Egyre fecsegett.

Lelépkedtek a parton.

A sárga turbános török haptákba állott.

A bég abban a pillanatban megfordult. A kardja elővillant. Visszafelé intett vele. Azután sasként csapott a sárga turbános katonára.

Leteperte a földre. Ezalatt valami ötven katona rohant elő a bokrokból és házakból.

Először is a turbános katonát kötözték meg, aztán a cigányt. Majd a hajóra ugráltak fel, s lekapták a lábáról a fiatal görögöt is.

Mindenkit megkötöztek, aki csak a hajón volt.

Cserhán a nagy dübörgés és lárma közepette ott termett, és sikoltozva könyörgött Sárköziért. Őt is megfogták, és zsinórt vetettek a kezére.

A nap éppen leereszkedett a keresztény városrész mögött, mikor Gergely a Konstantin-oszlop mellett visszafordult. A hívei mind ott lihegtek a nyomában. Porosak voltak és sápadtak.

Gergely megtörölte a homlokát. Ránézett Jancsira:

- No, ugye, hogy nem jó sietni semmivel?

S elvegyültek az utcai nép közé.

Július közepe táján Veli bég Mohácsra ért a szilidárjaival és az ötven aknászával.

Valahányszor török sereg ment Budára vagy a Dunántúlra, Mohács mezeje volt mindig a főállomásuk. Szerették azt a helyet. Szerencse mezejének nevezték. Maga Szulejmán is ott pihent mindig a legnagyobbat. Arra a dombra húzatta fel a sátorát, ahol az emlékezetes napon állott.

A bég sátora már készen állott, mikor a sereg estefelé nagy fáradtan odaérkezett.

A bég először is megfürdött a Dunában, azután kappant vágatott, és mikor a nap leereszkedett, kiült a sátora elé.

A mező még fehérlett a tömérdek lócsonttól. A katonák is egy-egy lófejre tették a fatálat, úgy ettek. Vígak voltak.

Az agák valami tizenöten körülállták a béget, és elmondták a napi jelentésüket. Azután amelyik elvégezte a mondókáját, leült a bég elé a gyékényszőnyegre. Együtt szokott vacsorázni Mohácson a tisztikar, s ott még a haragosok is összebékültek.

A béghez lovas posta érkezett azon az estén. A szultánhoz indították azzal a hírrel, hogy Visegrád immár a törököké. Nem is harccal jutottak hozzá, hanem hogy a várbeliek vízvezetékét elrontották. Kiszomjaztatták a várat. A bennlevők Ferdinándtól vártak segítséget, de bizony az olyan magyar király, hogy Istenre bízza a várait. Amade tehát megadta a kulcsot. Csak arra kötött, hogy békésen elvonulhasson. A budai pasa megesküdött rá, hogy nem lesz bántódásuk. De bezzeg a népe nem esküdött meg. Amint a magyarok lerakták a fegyvert a vár közepén, s megindultak fegyvertelenül kifelé, a törökök rájuk rohantak, és lekoncolták őket.

- No, akkor két napot pihenünk itten! - mondotta Veli bég az agának. - Máma alszunk, holnap mulatunk. Holnapután indulunk Nógrádba.

Mert Visegrád után az volt kijelölve, hogy meg kell szállaniuk.

A török posta folytatta az útját Konstantinápoly felé. Veli bég serege alvásra dőlt.

Másnap délben egyetlenegy parancsot adott a bég a tisztjeinek:

- Estére mindenki nálam lesz vacsorára. Van bor, de jó! Az olaszok fognak danolni.

Víg ember volt a bég. Szeretett enni-inni. S valahányszor a török magyar földre lépett, rögtön elfelejtette Mohamed prófétának a bortilalmát.

- Egy közembernek valami titkos jelentenivalója van, meghallgatod-e? - kérdezte az egyik aga.

- Jöhet - felelte a bég jókedvűen.

Egy alacsony, rókaszemű szilidár lépett elő. A ruhája rongyos, mint valamennyié. A turbánja alig nagyobb egy gyermekzsebkendőnél.

- Az olaszokról van jelentenivalója a te szolgádnak - mondotta.

- Hallgatom - felelte a bég.

- Régóta gyanús a te lábad porának az az öt ember. Az első gyanúm akkor ébredt, mikor láttam, hogy az egyik olasz papirosdarabokkal tisztította a többinek a kardját.

- Szamár vagy - felelte a bég. - Tudhatod, hogy azok gyaurok. Mink felszedjük a papirost, mert lehet, hogy Allah neve van valamelyik szeleten, de azok a disznók Allah nélkül élnek, sötét eszűek, és alábbvalók az állatnál.

A szilidár rendületlenül állt a helyén.

- A másik gyanúm Szófia táján támadt. Emlékezhetel rá, nagyságos bég, hogy zsákmányos szekerekkel találkoztunk, s az egyik szekér ott hevert feldőlten az út mellett.

- Emlékezem.

- A csirkés ketrec széttörött, és a csirkék szétfutottak. Egy vénasszony egyre hívta őket, hogy: polátyi-polátyi! Nem hallgattak rá sem a csirkék, sem a tyúkok. Az görög asszony volt. Egy török segíteni akar, és szintén kiabál: gak-gak-gak! A baromfi erre se fut össze. Akkor az egyik fiatal olasz, az a leányképű, elveszi tőle a búzás kosarat, és azt kiáltja a baromfiaknak: pi-pi-pi!, pitye-pitye-pitye pityikém!, pityikém! Erre minden baromfi őhozzá futott. Még meg is fogott egy tyúkot, és összecsókolta.

- Hát mi van ebben?

- Az, uram, hogy a tyúk meg a csirke értett magyarul. De az is ám, aki hívta őket!

A bég hümmentett.

- Hátha olaszul is pipi a csirke? Értesz te olaszul?

- Olaszul? Nem.

- Hát akkor ne beszélj, te teve!

A szilidár alázatos meghajlással fogadta a teve címet. Folytatta nyugodtan:

- Hát mikor Belgrád mellett csikót cserélt az egyik szilidár? Kereledzse a neve. Valami paraszt adta el neki, és tíz aspert fizetett rá a te katonád. A csikó azonban oly vad volt, hogy senki se tudta megülni. Akkor az a legvállasabb olasz ráugrott, mint a párduc, és megnyargalta. A csikó majd összeesett. Hát honnan tud az ilyen olasz énekes lovagolni?

A bég vállat vont:

- Talán lovász volt gyerekkorában.

- Engedd, uram, hogy folytassam.

- Folytasd.

- Az este egy aga jött hozzánk, a legnagyobb termetű aga, akit életemben láttam.

- Manda aga.

- Az. Ahogy elmegy az olaszok mellett, megáll a nyúlánk előtt, és azt mondja neki: "Nini, te Bornemissza vagy!" Amaz összerendül, és azt feleli rá: "Nem vagyok az." "De Isten engem, az vagy te - mondja az aga -, Bornemissza Gergely." És tovább beszél hozzá: Hát nem ismersz engem? Megvan-e még a szép gyűrűd? Használt ám a tanács, amit adtál. Látod, már aga vagyok. Csakhogy nem Hajván a nevem, hanem Manda. Nem fog a golyó."

- És mit felelt az olasz?

- Azt felelte: "Nem tudom, mit beszélsz. De azt tudom, hogy van egy ember, aki hasonlít rám. Honnan ismered annak a magyarnak a nevét?" "Budán tudtam meg - felelte az aga -, mikor Török Bálintot elfogták. Az ő kíséretében volt. Ejnye, hogy nem te vagy az! Igen hasonlítasz rá. Tíz aranyat vesztettél vele, hogy nem te vagy."

- Nohát, ugye, hogy nem magyar, te elefánt!

- És mégis az! - felelte a szilidár diadalmasan. - Az este meggyőződtem róla, hogy nemcsak ő magyar, hanem valamennyi. Amint a vacsorához üstöt állítottak fel, az egyik belemarkolt a bürökbe, és kihúzta gyökerestül, hogy a tűznek helyet csináljon. A gyökerekkel egy koponya is kifordult a földből. Mind az öten azt nézték, és tanakodtak rajta, hogy török-e vagy magyar. A te szolgád ott feküdt mellettük, és aludni látszott. A te szolgád ért magyarul.

A bég meghorkant, mint a ló:

- Hát magyarul beszéltek? Mit beszéltek a kutyák?

- Azt mondja az a fiatal nyúlánk: "Bizonyosan magyar volt ez, mert a török eltemette a maga halottait." Akkor a másik a kezébe vette a koponyát, és így szólt: "Akárki voltál életedben, a hazáért haltál meg: szent vagy énnekem!" És megcsókolta a koponyát. Így ásták el ismét a földbe.

A bég a kardjára csapott.

- Járámáz gyaur kutyák! De hát mért nem jelentetted ezt azonnal, te vízi ökör?!

- Már aludtál, uram.

- Láncot az álnok kémekre! Hozzátok ide őket!

A szilidár örömtől ragyogó arccal rohant el. A bég komor várakozással nézte a dombról, hogyan futkosnak a szilidárok mindenfelé a sátorok között.

Két óra is beletelt, míg a szilidár visszakerült.

A homlokáról csurgott a verejték.

- Uram, az olaszok...

- Hát hol vannak?

- Megszöktek a kutyák, megszöktek!

28. Bő, buggyos, a boka táján szűkülő, keleti eredetű nadrág. ^[VISSZA]

29. Meghizlalt ökör. ^[VISSZA]

30. Forró égövi növény; banánfa. ^[VISSZA]

31. Rögtön, azonnal. ^[VISSZA]

32. Anyám, anyám, most meghalok, most meghalok! Olyasmire vágyom, ami a kertben van. (olasz) ^[VISSZA]

33. 1 font kb. fél kg-nak felel meg. ^[VISSZA]

---