A KORMOS SZERKŐ.
Hydrochelidon nigra (L.) 1758.

I. tábla

[Sterna nigra L. – Larus fissipes MARSIGL. – Sterna fissipes LATH. – Larus merulinus SCOP. – Hydrochelidon fissipes BP. – Viralva nigra STEPH.]

I-ső tábla

DANKA SIRÁLY LARUS RIDIBUNDUS (L)          KORMOS SZERKŐ HYDROCHELIDON NIGRA (L)

Népies nevei: sörje, sorja, kis fekete halászmadár (Velenczei tó); sorgya (Barbacsi tó, Sopronm.); földi b.sziga (Somogym.); czigánycsér (Bács-Bodrogmegye); czerkó, szerkó, szerkő (Alföld). Az utóbbi nevek mind a három Hydrochelidon-fajra járják, egyenként nem különbözteti őket a nép, de czérla, csille, csilla, cséja, csélla, halász- vagy lápi fecske, halászka stb. is, mint gyűjtőnév, néhol általában a Hydrochelidon- és Sterna-fajokra használatos.

Jegyei: teste alig rigónagyságú; fejtető és tarkó minden évszakban fekete; háta és szárnyai, a farcsíkja, farka hamukás szürke, a fiataloknál barnásan és túlnyomólag rozsdasárgásan tarkázva; csőr és lábak vörösesfeketék, utóbbiak valamivel világosabbak a csőrnél; szárny felül hamvasszürke, alul fehéres. (L. I. köt. II. és IV. tábla).

Leirása. Öreg hím nyáron: fej, nyak fekete; a begytől hátrább a fark felé a feketeség mindinkább szürkésbe játszik; hát kékes hamuszürke, a fark felé világosabb; farkalja fehér; a fark kevéssé kivágott, világosabb szürke, mint a hát. A tojó alsó teste inkább szürke, úgy a nyak is szürkésfekete. Télen: homlok és alsó test egészen fehér; a begy oldalai szürkések; a szem mögött feketés folt; a fark világosabb szürke, mint nyáron; a felső karcsont táján feketésszürke. A fiatalok hasonlítanak a téli tollazatú öregekhez, de hátuk barna és sárgástarka, úgy a szárnyfedők és a fark is.

Mértéke: H. 21,5–22; Sz. 20–22,5; F. 7–8,9; L. 1,5–1,9; Cs. 2,4–3 cm.

Hazája Európa mérsékelt része a 60° ész. szél.-ig, számosabb azonban délen; Észak-Afrika és Ázsia legnagyobb része a mérsékelt és déli övben; az Amerikában élők némileg eltérnek a typikus madártól, sokan ezt más fajtának tartják (Hydrochelidon nigra surinamensis). Magyarországban nagyobb mocsarak, posványságok, tavak vidékén mindenütt igen számos s egyik legközönségesebb jelenség. Különösen a nádasokkal, vízirózsákkal és egyéb lápi növényekkel benőtt, helylyel-közzel nagyobb síkvizekkel váltakozó sásos csuhus területeket kedvel, melyek közelében legelők, rétek, mezők terülnek el. Folyóknál általában nem igen tartózkodik a szerkők egyik faja sem, de költözködéskor mégis gyakran látni nagy seregekben a Dunán, Tiszán s kisebb társaságokban ezeknél jelentéktelenebb folyamoknál, folyócskáknál is. Tavaszkor áprilisban kezd jelentkezni s számban folyton megnövekedve, a vonulók főtömege e hó végén és május első napjaiban mutatkozik. Ilyenkor tóságainkon csakúgy hemzsegnek százas és ezres számban, kisebb-nagyobb csapatokban.

Ha a sirályok a tó varjai, úgy a szerkőket bizvást a tóságok fecskéinek mondhatjuk. Egész nap tevékenységben, lassú, ingó, szabályosan lengető szárnyalással röpködnek pár méternyire a vizek szélén, a partrészek fölött, sőt rendesen bekalandozzák a közeli legelőket, réteket is, folyton le-lecsapkodva, a különféle rovarokat, szöcskéket, sáskákat szedegetve. Igen élénk, társaságkedvelő madárkák, beszédesek s repkedés közben szüntelen hangoztatják gik, khik, khük, kjük, klük, khirr, lágyan, röviden ejtett szavukat vagy klüé, klié nyújtottabb hivogatójukat. Mikor elfáradtak, meztelen szigetkékre, zátonyokra, partokra, vizből kiálló karókra, nádcsomókra, szárogatásra kiemelt halászvarsára szállva pihennek meg. Az Aldunánál azt is láttam, hogy az egész társaság a vízből kinyúló fűzbokrok ágain üldögélt, kénytelen volt, mert az árvíz mindent elöntött s így nem akadt más nyugvóhelyük. Ha prédát látnak, vagy rézsut csapnak le s felkapva a falatot, odább sietnek, vagy egy ideig lebegnek zsákmányuk fölött s levágnak hozzá, de nem oly erővel és hirtelenséggel, mint a csérek. A vizet ilyenkor csak meglebbentik, szinte megcsókolják, a nélkül, hogy belevágódnának és felszíne alá merülnének. Mint igazi tavi madár – már csak parányiságánál és könnyűségénél fogva is – nagyobb szelek ellenében tehetetlen repülő képességével nem merészkedik tengerek közelébe menni, hanem szorosan a szárazföld állóvizeihez s azok partjaihoz ragaszkodik. Általában bizalmas, szelid állatka s ha látja, hogy nem bántalmazzák, állattól, embertől nem igen fél. Alig néhány lépésnyire röpköd hajónk mellett, s nem zavarja meg beszélgetésünk, evezőnk locscsanása. De ha rossz szándékunkat találná felismerni vagy ha a szomszédságunkban repkedők közé lövünk, hirtelen éles kliéé, kliéé szavukat rikkantják el mindannyian, mire biztos távolba menekülnek. Ha lövésünkre egyik leesett, a környék összes szerkői hangos siránkozással odasietnek szerencsétlen társuk fölé s lebegve, tánczolva, akár holmi nagy szunyograj, repkednek fölötte, még résztvevőbben odaadóbban, mint bármely sirály és csér. Halászember ilyenkor azt mondja: «temetik pajtásukat».

Mikor május vége felé és junius elején a napnak ereje a sok tavalyi vízinövényt megrohasztja, a lengeteges, ritkás nádasokat elfogó «békanyál» (Characeák) pedig a víz felszinén megkeményedett, szinte megsült, mint a kenyérhéj, akkor a kormos szerkő családalapításának ideje is megérett. Szemetes nádon, a békanyál kiszáradt tetején, tavirózsák leveleire háromnégy szál nádat összerak, éppen csakhogy a tojások ne guruljanak szét, s e silány alapra 2–3 olajsárgásbarna vagy kékeszöld alapon sötétbarnán, hamuszínűen foltozott tojást tojik. A sötétbarna foltok néha a tojás vastagabb részére, összefüggő koszorút, széles gyűrűt festenek. (XXXIX. tábla).

Tojásmérték: H. 33,4–37; Sz. 22,8–25,4 mm.

Két hét vagy 15 nap alatt pillantják meg a kis szerkők a napvilágot, miután szüleik közösen, a nap melegét is segítségül híva, megfakasztották a tojásokat. Addig, míg repülősek lesznek, a fészekben vagy az összesűrűsödött vízifonalak, békanyál, tavirózsák tetején maradnak. Az anyamadarak szorgalmasan hordják apróságuknak a sok rovart, szöcskét, eleinte csőrükbe téve, később eléjük rakva vagy ejtve a falatot. Mindig telepesen költ, de sohasem oly rengeteg számban, mint a danka sirály, hanem csak 10–50 pár együtt.

Miután a fiókák szárnyra kaptak, az öregek vedleni kezdenek s augusztusra már javarészük fehér hasú lett. A vedlésnél mindig először a torok fehéredik meg s fokozatosan a begy és has. Lassankint kezdenek oszladozni, tanyájukról eltávozgatni s más vidékeket látogatni, úgy, hogy szinte észrevétlenül tünnek el téli tanyájukra. Szeptemberben még fel-feltünik egy-egy csapat, októberben azonban már csak egyesek, a megkésettek, mutatkoznak még.

A szerkők táplálékában majdnem kizárólag rovarok, szöcskék, legyek, szitakötők, vízipoloskák (Notonecta), ebihalak, tücskök szerepelnek. Nagy ritkaság, ha egy-egy silány halacskát is elkapnak. A rovarvilágból kerülő élelmük pedig legnagyobbrészt gazdaságunkra káros fajok megapasztását jelenti. Így különösen a sáskák és szöcskék túlszaporodását, legelőink s a tavak közelében levő vetéseink hirhedt pusztítóit, nagyban segítik apasztani. Emlékszem az 1889. évre, mikor a Fertő környékén (de az ország egyéb helyein is) némely sáska- és szöcskefaj (különösen a Stenobothrusok, Caloptenusok) annyira túlszaporodott, hogy az egész Fertőmenti legelőterület felszine örökösen hullámzott, mozgott a milliard szöcskétől s a közelben díszlő vetések, rétek, gyepesek végenyészet elé néztek. Ekkor a meddig csak a szem látott, száz és száz, ezer és ezer sirály, bibicz, szerkő járta, vadászta a tó környékét s heteken keresztül kizárólag ez ártalmas rovarokból élt, hatalmasan korlátozva a csapás még nagyobb mértékét. HERMAN OTTÓ Tót-Szt.-Pálon észlelte, hogy mikor a turfás területen, mely milliónyi tücsöknek volt tanyája, a tücskök vedlettek, a mi mindig a lyuk szádja előtt történt, a szerkők csapatosan kicsaptak és kapkodták a tehetetleneket. Somogyban – leginkább ezért – a fekete szerkő neve «főgyi b . . . iga». Az erdélyi Mezőségen a Gryllus melast szedegették a földeken.

Eddig a szerkőkre, a madárvédelmi intézkedésekben általában kevés figyelem jutott, de szükséges ezentúl az ő munkásságukra is szemet vetni s mint igazán hasznos madarainkat a legnagyobb oltalomban részesíteni, mert megbotránkoztató, mikor látjuk, hogy – főleg az alvidéken – a tudatlan halászság, köztük leginkább a szerbek, minő rablásokat visznek véghez tanyáikon s rendszeresen kifosztják azokat, a föld népének nem kis kárára.