A NAGY GODA.
Limosa limosa (L.) 1758.

[Scolopax limosa, L. – Scol. belgica GM. – Totanus ægocephalus, limosa BECHST. – Limosa melanura LEISL. – Limosa ægocephala KEYS & BL. – Fedoa melanura STEPH. – Limicola melanura VIEILL. – Totanus melanurus SEEB. – Limosa islandica, brachyptera BRHM.]

Népies nevei: goda szalonka (Szamos és Zagyva mentén); lotyósneff, vonyó- vagy gombosorrú sneff (Alföld).

Jegyei: galambnagyságú, de hosszú nyakával, csörével, lábaival nagyobb benyomást tesz; a szárnyon fehér tükör; farktöve fehér, különben farka barnásfekete; csőre majdnem egy harmaddal hosszabb a csüdnél, hegye nem igen felhajló; a középső ujj karma belső felén fürészes.

Leirása. Nyári tollazatban az öreg hím: fejteteje rozsdavörös, rövid fekete foltokkal; a pofák, nyak rozsdavörösek; a hát eleje és a vállak rozsdabarnák, sötétbarna, feketés foltokkal; a hátulsó evezők feketék, szélükön háromszegletű rozsdás foltokkal, a többi evező fénytelen fekete, csak tövük fehér; szárnyfedők szürkésbarnák; a hát alsó fele feketésszürke tollszegésekkel; az alsó test oldalai és a begy rozsdás alapszínen sötét hullámrajzolatokkal; az áll fehér, úgy a mell alapszíne is, utóbbit azonban rozsdás és feketés, szürkés haránt foltozás tarkítja; farkalja fehér; csőre tőben sárgás hússzínű, közepe barnás, hegye feketés; lábai feketék; szemei barnák. A téli tollazatban a rozsdaszín megfakul, felül szürke uralkodik, alul a mellen, hason fehér. A tojó nagyobb a hímnél, szürkébb és nem oly élénkszínű. A fiatalok fejteteje, pofája, nyaka, begye rozsdásszürke, a hát eleje és vállak barnás agyagsárgák, világosabb tollszegésekkel, a hátulsó evezők és szárnyfedők sötét szürkésbarnák, szemsávolyuk szürkésfehér, mellök, hasuk fehér; lábaik sötétszürkék vagy feketésszürkék.

Mértéke: H. 44–47,3; Sz. 21,8–22; F. 8–9; L. 7,7–8,5; Cs. 10–11,7 cm.

Belgiumban, Hollandiában, ritkábban Francziaországban, Észak-Németországban költ, úgy szintén a Farő-szigeteken, Izland délkeleti részein, Skandinávia délibb vidékein, fel a 65° é. szél.-ig, Angolországban ritka fészkelő, Lengyelországban közönségesebb; Ázsiában az Amur vidékéig otthonos.

Magyarország több helyén szintén ismert, rendesen fészkelő madár; így az Alföldön, Fertőnél, Sárréten (Fehérm.). Különösen kedveli a nagy, buja kaszálókat, vizek, legelők közelében elterülő nedves réteket, melyek itt-ott pocsolyásak, kopolyákkal váltakozók. Nem jár csapatosan, többnyire 3–4 darabot találunk együtt kivételesen nagyobb társaságot. Leginkább magában, más rokonfajokhoz sem igen társulva, keresi élelmét a füvesekben, legelőkön s hosszú lábaival a mélyebb iszapokat is meglábolja.

A fűből feje mindig kilátszik, mert nem lapul meg, mint azt a sárszalonkák tenni szokták, hanem szemes, vigyázékony, vad létére folyton kémlel s veszedelemkor idejekorán szárnyra kap. Leszálláskor tarka szárnyait először lepkeformán – mint a széki csér, csérek – a magasba nyujtja s mintha gépen járnának, úgy húzza lassan testéhez. Repte ügyes, miközben hosszú lábait hátra, nyakát előre nyujtja s nyivákoló, sajátságos hangját hallatja, melytől hangutánzóan egyik magyar nevét is kapta. Tényleg lotyó, lotyó, lotyó vagy inkább tyü-ii-tyóó, tyű-ii-tyoó, ü-tyó, i-tyó vontatottan ejtett hangokkal fejezhető az ki. Különösen párosodás szakában sokat beszélget, s farkát szétterpesztve szállong kisebb-nagyobb ívekben, körökben a mocsár fölött. Tavaszszal márcziusban érkezik; első jelentkezésének országos középnapja: márczius 25, de április első hetében, sőt keményebb időjárással e hónap közepén túl is láthatunk költözködőket. Ilyenkor oly helyeken is előfordul, hol különben állandóan meg nem telepszik. Májusban megvetik tanyájukat a rétségek magasabb pontjain, s itt valami mélyedésbe, kaparásba, pár száraz szálat rakván, a tojó ebbe a silány fészekbe rakja négy zöldes, sárgás vagy világos olajbarnás alapon, sötétszürkén és földszínű barnán foltozott tojását.

Tojásmérték: H. 54–57,4; Sz. 36–38,5. mm.

A hím osztozik a költés munkájában s épp úgy mint a tojó, igen ragaszkodik fészkéhez s fiókáihoz. Ha háborgatjuk, a vöröslábú czankó vagy bibicz módjára, fejünk fölött kóvályognak az aggódó szülők, s szüntelen nyávognak, siránkoznak; a kellő távolságot azonban nem igen tévesztik el s puskalövésnyire ritkán közelítenek. Juliusban a nagykorúságot ért ivadék kezd a szülői felügyelet alól szabadulni s a szomszédos mocsarakat is látogatja, messzebb merészkedik s mindinkább belelát a világba. Augusztusban és szeptemberben azután végleg búcsút mondanak s a telet a meleg égövben töltik; Észak-Afrikába, sőt a «sötét világrész» közepéig is lekerülnek. Számos ez évszakban a Nilusnál, Egyptom tóságain.

Rovarokból, férgekből, halikrából és békatojásokból táplálkozik leginkább.