A SZALAKÓTA.
Coracias garrula L. 1758.

[Coracias loguax LICHT. – C. planiceps BRHM.]

Népies nevei: zöldkánya (Vasm.); vaskánya (Pécs); sz.ricsóka (Alföld); zöldcsóka (Veszprém; Erdély); kalangyavarjú (Erdély); vasvarnyú (Alberti-Irsa); vasmadár (Jászberény); vasvarju (Kecskemét); tengeri vagy árvaszajkó (Bodrogköz); kékmátyás (Erdély); kék varnyú (Pestmegye.)

Jegyei: csókanagyságú; főszíne kékes tengerzöld; háta fahéjszínű, a szárnyhajlás és az evezők alulról nézve lazurkékek; a csőr töve barnás, egyébként feketés; szemei szürkésbarnák; lábai barnássárgák; a szájzug fölött fekete serteszálak.

Leirása. Öreg hím: homloka, torka és álla szürkés; szem és csőr között barnás sáv; egész fej, nyak, alsó test ragyogó kékes tengerzöld; a kis szárnyfedők azurkékek, a nagyok oly színűek, mint a fejtető; a középső farktollak sötétszürkések, kékeszöld árnyalattal, mely legélénkebb tövük felé, a szélsők tőfele sötétkék, hegyük világos kékeszöld, a legszélsőbbek hegyén sötét folt; farcsikja kékes. Az öreg tojók hasonlítanak a hímhez, a fiatalabbak valamivel halványabbak, hátuk barnasága szürkésbe játszó. A fiatalok fejteteje barnásszürke, zöldesen áttetsző, nem élénk; hátuk is szürkésbarna; alul is ilyen szürkésbarnásak, a torok és begy keskeny, világos tengerzöldes szárfoltokkal rajzolt; a szélső farktoll hegye nem sötét foltos.

Mértéke: H. 29,6–31,7; Sz. 19–19,5; F. 12,3–13,2; L. 2,3–2,5; Cs. 2,9–3 cm.

Általában Dél- és Közép-Európában költ, de nem mindenütt fordul elő. Észak felé ritka, habár még a 61° é. sz. alatt is észlelték. Ázsiában az Altáj hegységig, Kashmirig találták. Hazánkban némely helyen igen közönséges, máshol meg hiányzik, a szerint, a mint megfelelő tartózkodási helyekre tehet szert. Hegységben nem telepszik meg, mert természetének a sikság előnyös, hol a táviró-sodronyokon, kazalokon, gabnakereszteken, föld kupaczokon, egyes fák hegyén üldögélhet s leskelődhetik prédára. Ha valami kivánatos falatot pillant meg, levágódik a földre, elkölti s visszaszáll helyére. Igen szivesen telepszik meg legelőkkel, rétekkel, mezőkkel határos nyilt, vén odvas fákkal bővelkedő világos erdőszélekben, hol harkályok, csókák, seregélyek, vadgalambok, vércsék, bankák költenek. Az ágak és lombok között ritkábban látható, annál többször a fák hegyén vagy oldalán kinyuló száraz ágakon. Nem is ugrál ágról-ágra, hanem vagy üdögél, vagy repked. A repülésben pedig mester. Nem nyilaló sebesség, hanem változatosság, kanyargás, bukázás jellemzi reptét, mely azonban némileg galamb- vagy csókaszerű. Hozzánk jó későn érkezik, az országos középnapot véve: május 2–3-án.

E hónap végére és június elejére esik költési ideje. Egy-egy területen – többnyire nem messze egymástól – több pár üti fel tanyáját. A hímek fel-felemelkednek a fatetőkről s ide-oda vetik magukat a magasban, majd ismét visszaereszkednek pihenő águkra, hangos karicsolással – mely hol rákk, rákk vagy vontatott élesebb kréé formán hangzik – udvarolván párjuknak. Néha sebesen csörögve krakarrakaraka szólást is hallatnak, mely különösen élénk, lármás, mikor két vetélkedő hím űzi egymást. A feldühödt, hajszoló ellenségek ügyesen csavarognak a faágak között s mérgesen összeverekedve, gyakran a földre bukfenczeznek. Hangjuk silányságát bőven kipótolja elragadó szép tollazatuk, mely remekbe járó keleti pompában fénylik, tarkállik. Sűrű, rendesen művelt, egészséges fájú erdőkben hiába keressük ezt a gyönyörű madarat s mivel az odvas fák, elhanyagolt paraszterdők kezdenek ritkulni, madarunk is megszűkül fészkelő helyek dolgában, mert faodvakban szokott költeni. Néha fészket nem is épít, csak a korhadó fa belsejébe rakja 4–6 fehér tojását; máskor meg száraz fűszálakból, szőrökből, tollakból, mohából készít magának a faüregben nem sok műérzékre valló fészket; sőt néhol (Délmagyarországban) elhagyott szarkafészkekben, földi lyukakban üti fel otthonát.

Tojásmérték: H. 35–36; Sz. 27,6–28,5 mm.

A fiókák 17 napi kotlás után kelnek napvilágra s gondos ápolásban részesülnek. A tisztaságra azonban nem tanítják meg őket szüleik s ebben csak oly fokon állnak, mint a banka-fiak. Népünk meg is tisztelte egyik nevében a megillető jelzővel. Augusztusban mindenütt a mezőn, kepéken, fasorokban üldögélnek, szinte rikítanak. Valami közelre azonban nem várják be az embert; a vasut mentén azonban nyugodtan ülnek a távirósodronyon, a dübörgő vonattól sem félnek, legföljebb felkapják kissé magukat s ismét leereszkednek. Szeptember elejéig javarészök elvonult, azontul már csak keveset látni. A zord időt Afrikában tölti s lehatol a Kapföldig.

Élelmét főleg a rovarok közül szedi, de egeret, gyíkot, békát, pondrókat is fogdos. A ganéjt, hulladékot rendesen átkutatja a legelőkön s keményszárnyú nagyobb bogarakkal is hamarosan végez, mert csőre meglehetős erős szerszám. Igaz, hogy egynémely hasznos bogárfajt (Calosoma sycophanta, Carabus) is elemészt, de a károsakat, például cserebogarakat is, kiadóan pusztítja s mert nálunk helyenként közönséges, számos, határozottan sok hasznot tesz. De még ha gazdaságilag értéktelen volna, sem szabadna pusztítani, mert valóban festői, pompás megjelenése, igazi ékessége a vidéknek.