A RÉTISAS.
Haliaëtus albicillus (L.) 1758.

[Falco, Vultur albicilla L. – Falco albicaudus GM. – Haliaetus borealis BRHM. – Hal. albicillus L. (SHARP.)]

Népies nevei: halászsas; tavi sas; bese (régi név).

Jegyei: legnagyobb honi sasunk; csőre nagy, magas, a fiataloké fekete, öregeké sárga, mint a viaszhártya; a láb sárga s hangsulyozom újból: csak félig gatyás, a mi biztosan megkülönbözteti a többi nagy sasfajainktól. Az öreg hím jóval kisebb a tojónál, földszínű barna, feje fakó, farka hófehér, evezői feketésbarnák. A tojókat nagy termetök különbözteti meg a hímtől. A fiatalok sötétebb barnák, fehéres, rozsdás és feketésbarna foltozással, farkuk sem fehér, hanem barna. Az öregek szeme sárga, fiataloké barna.

Mértéke: H. 83–85, 95–98; Sz. 67–72,3, 100–109; F. 3,2–3,5, 37–38,5; L. 9–9,8, 10–11; Cs. 7,9–8,7 cm. Leggyakoribb északibb és délkeleti Európában, úgy Ázsiában Kamcsatkáig. A Nordkap táján fekvő Svaerholt madárhegyen, közel a 71° é. szél. alatt is láttam. Hazánkban leggyakoribb a Mohácstól délnek eső aldunai nagy ligeterdőkben, különösen a Drávafokon, hol oltalomban is részesül. Talán legészakibb honi fészkelő helye a Fertő mellékén elterülő Hanyság éger-erdőiben van, vagy legalább is hat év előtt volt. Meddőn maradt párok s fiatal, még nem ivar érett példányok azonban sokfelé kószálnak a Duna és Tisza északibb részein is. Pozsonynál minden télen több darabot észleltem s őszszel, tavaszszal a Velenczei tónál is többször találkoztam vele. Titeltől Orsováig szintén gyakori s az itt fekvő, szinte tropikusan buja, őserdőszerű szigetek ligeterdeiben számos fészkét látogattam meg. Új fészket ritkán rak, hanem régi, emberemlékezet óta létezőkben végzi a költést, minden tavaszszal felrakva, kijavítva a karvastag ágakból, vén tölgyek, fekete nyárfák stb. sudarába, a törzsnek legelágazottabb helyére épült, amúgy is hatalmas alkotmányt. Minél régibb a fészek, annál nagyobb, magasabb; vannak két méternél is vastagabbak s ugyanannyi átmérőjűek. LAKATOS K. szerint* fiatalabb párok a Tisza mentén (Szegednél, Torontálmegyében), a tápéi réten, fűben s máshol a buzavetésben, a földön költenének. Minthogy az egész irodalomban ilyféle fészkelése tudtommal ismeretlen s csak északon, a fatenyészet határán túl költ sziklákon, megemlítendőnek tartottam.

Márczius második felében letojik. 2–3 tojása szennyes fehér, egyszínű vagy néha ritkásan sárgásrozsdaszínűen foltozott.

Tojásmérték: H. 68–72; Sz. 53–56 mm.

Egy hónapig, sőt azontúl tart a kotlás ideje. A fiatalok lassan növekednek s két hónapnál tovább a fészekben maradnak. A harmadik hónapban azután lassacskán annyira erősödnek, hogy szárnyra kaphatnak. Az öregek féltékenyen őrzik családjuk biztonságát s odaadóan gondozzák magzataikat, mindenféle ételt bőven hordva nekik. Avval azonban cseppet sem törődnek, hogy fészkök alsó rétegeiben számos erdei veréb (Passer montanus) is családot alapít s méltóságukon alulinak tartanák albérlőiket bántani.

Többnyire a fészkesfa közelében választják ki alvóhelyöket s ide naponként – ugyanarra a fára – beállítanak. Napközben néha több darabot együtt látunk a fészkelő helyek fölött szétterpesztett farkkal, szétmeredt, egyenkint álló evezőkkel a magasban, szárnymozdítás nélkül nyugodtan keringelni. Reptökben fejüket meglehetősen behuzzák s rövidnyakúaknak látszanak. Néha leszállnak valami nagy fa kiálló ágára s ha igen nagy a forróság, szárnyaikat lecsüggesztve, szájtátva sütkéreznek. Hangjuk, nagyságukhoz képest, vékony és gyorsan ejtett kli-klik-klik klik-klik-kli-klik szótagokkal fejezhető ki. Más nagyobb sasokkal – nálunk főleg a parlagi sassal (Aquila imperialis), mert fészkelő helyeik sokszor határosak – költés idején gyakorta háboruskodásba kerül; utóbbi bátrabb lévén, nem ritkán megtámadja s elveri otthona tájáról. Halakat, vizi vadat, kisebb emlősöket, nyulat – sőt őzgidát is – nemkülönben nagyobb baromfiakat ragadoz, de a dögöt is nagyon szereti. Minthogy azonban nálunk ma már aránylag kis területre szorult, általában valami roppant károsságáról már csak azért sem beszélhetünk, mert tartózkodási helyei nem éppen a legkultiváltabb vidékekre esnek. Kiméletéről azonban természetesen szó sem lehet, mert a hol megjelenik, ott csak kárt tesz a halásznak, vadásznak; a mezőgazdának azonban nem sokat árt.

Prédáját suhogó lecsapással keríti hatalmába; a vizi madarakat addig hajszolja, míg elfáradnak s a vízszinéről kapja föl. Repülő madarakat azonban nem igen foghat, mert rendszerint ügyesebbek s gyorsabban tudnak kitérni támadása elől. Legbiztosabban dögkunyhóból vagy fészkénél, háló tanyáján lőhető; döggel felcsalizott csapóvassal pedig fogható. Méreggel is pusztíthatjuk.