A KECSKEFEJŐ.
Caprimulgus europaeus L. 1758.

[C. punctatus M. & WOLF. – C. maculatus BRHM. – C. vulgaris VIEIL.]

Népies nevei: álmosmadár (Vasm.); álomfilkó; tehénfejő; kecskeszopó (Alföld); bagolyföcske (Fehérm.); éjji föcske.

Jegyei: rigónagyságu, de sokkal hosszabb s nemi jegyei alapján bizton felismerhető.

Leirása. Öreg hím: felül főszine szürke; a fejtető közepén és a tarkón, hegyes, fekete, kissé rozsdásan szegett hosszanti foltok; egyébként fekete, rozsdás, agyagsárgás, fehér és barna foltokkal, tarkázatokkal, fröcscsökkel, hullámzásokkal rajzolt. A szárnyfedők hegyén és a nagy evezők hegye előtt egyes nagyobb fehér foltok; a torkon ugyanilyen szinű félholdalakú örv; alul rozsdás agyagsárga alapon feketebarnán sűrűen harántcsíkozott; a farkon szintén erősebb sötét harántsávolyok, a két szélső toll hegyén egy-egy fehér folt. Csőre és szemei barnák, lábai barnásak. A tojó hasonló a hímhez, de szárnyán a foltok nem fehérek, hanem agyagsárgásak, épp így a szélső farktollak hegyén is. A fiatalok alapszine sötétebb, inkább barna mint szürke; szárnyukon lévő foltok oly szinüek, mint a tojónál; a szélső farktollak hegyén lévő folt inkább csak széles szegés. (L. I. köt. V. és X. tábla.)

Mértéke: H. 26–27; Sz. 9–9,6; F. 13,6–14,3; L. 2–2,2; Cs. 0,9–1 cm.

Majdnem egész Európában, fel a 60° é. szél.-ig, előfordul a költés idejében. Ázsiában körülbelül Irkutskig terjed s itt csak az 50° é. szél.-ig hatol föl. Hozzánk való érkezésének országos középnapja április 22–23. Enyhe tavaszszal azonban április első hetében rendesen megjelenik a legtöbb helyen. Síkságon vagy hegyvidéken fekvő erdőkben lakozik s kiválóan szereti a fenyveseket, füves vágásokkal váltakozó területeket, a hol a hangafű (Calluna vulgaris) vagy az áfonya jól tenyészik s fiatal tölgysűrűségek, nyirfákkal, fenyőkkel vegyest nőnek. Szálas. sötét erdőt nem kedvel. Nagyobb kertekben is előkerül ha ilyenféle részleteket talál benne, vonuláson azonban gyümölcsösökben s kisebb kertekben is reábukkanhatunk. Sajátságos, hogy bizonyos fákat, ágakat menynyire kiválaszt magának s mennyire ragaszkodik azokhoz. Kertünkben (Kőszegen) eddig mindössze két izben láttam, még pedig több évi időközben. Mégis a második itt látott példányt ugyanarról az ágról rebbentettem föl, a honnét évekkel előbb az elsőt.

Napközben azonban ritkán kerül szem elé, mert a földön vagy valamely vastagabb faágon szunnyókál. A faágon nem ül más madarak módjára keresztbe, hanem hosszában s mindig meg is lapul; így azután a kérges, mohos fahéjra hasonlító tollazatával oly remeken alakoskodik, hogy még avatott szem is valami dudorodásnak, görcsnek nézi, ha egyáltalán észreveszi. Véletlenül reáakadva, rövid távolságra száll s ismét levágódik, hogy folytassa szundikálását. Mert az ő élete akkor kezdődik, mikor az esti bogár zümmög, a csillagok pislognak s a szürkületben csak a nyugoti ég pirja emlékeztet még a fényes napvilágra. Ilyenkor fecskeszerü repkedéssel hol a föld szintje fölött az erdei utakon, tisztásokon vagy a vágások fölött kalandoz, miközben sokszor feldobja magát, pár pillanatig csapkod, «függ» mint valami vércse, majd hirtelen alábukfenczezik, lehanyatlik s lassubb, galambszerű szárnycsattogtatással folytatja össze-vissza kanyargó reptét. Közbe-közbe folyton fogdossa az éjjeli rovarokat, pilléket; néha azonban a tisztások szélén felszáll bizonyos rendesen megtartott, váltogatva használt ágakra. Párosodáskor – mely májusban kezdődik s eltart junius közepéig – innét hallatja sajátszerű hangját, mely perczekig tartó, egy vagy két lélekzetű tyurrogás s körülbelül így hangzik: tyurrrrrrrrr-työrérrrrrrr, majd tyerrrrrrrrr-tyirrrrrrrrr.

Fészket nem épít, hanem a puszta földre, mohába, hanga-bokrozat aljába, gazok tövébe rakja két, aránylag nagy, hengeres tojását, melyek fehér alapon barnán és kékesszürkén foltozottak. Kőszegen leginkább junius első felében gyüjtöttem friss tojásait. (XL. tábla.)

Tojásmérték: H. 30–32; Sz. 21,5–22,2 mm.

Ha első költése tönkre megy, még egyszer szerencsét próbál, de ekkor már egy tojásnál többet nem szokott rakni. A kotlás tizenhat napig tart.

Szeptemberben javarészök Afrikába költözik, egyesek azonban néha október elején is mutatkoznak még.

Lappangó élete, alkonyatban való járása kelése, roppant nagy szája, nesztelen repte a régiek szemében megbabonázták őt; így keletkezett az a mese, melynek révén nevét is kapta, hogy éjszakának idején megfeji a kecskéket. Ma már kinevetjük az ilyen felfogást, mely ez ártatlan, hasznos, rovarevő madárnak ugyancsak furcsa szerepet osztott. Tápláléka főleg a sötétségben repkedő lepkékből, bogarakból, rovarokból áll, melyeket leginkább a levegőben kap el, néha azonban megszálltakra, mászkálókra is lecsapdos. A cserebogarakat is pusztítja ugyan, de inkább szereti a kisebb, puhább testű rovarokat. 1885 augusztus hóban – mint naplómban feljegyeztem – milliárd szunyog lepte el a Kis-Kárpátok, Modor városához tartozó, fenyveseit s alkonyatban olyan lármás volt a zümmögésük, hogy távolból hangzó békakuruttyoláshoz hasonlított. Minden vágás fölött kiadóan pusztították őket a kecskefejők s tisztán belőlük éltek. Egy-egy példánynak mintegy 300 lépés átmérőjű kiválasztott vadászterülete volt. A méheket szintén megeszi (BERLEPSCH szerint egy pár kecskefejő a méhes közelében 51 méhet fogott három óra alatt), de ez a kis kártétele igen helyi jelentőségű s egyéb hasznos tevékenységét alig homályosítja el.