[Falco clirysaëtus L. – F. aquila DAUD. – Aquila daphanea HODGS. – A. nobilis PALL. – A. regalis TEMM. – A. regia LESS.]
X.-ik tábla
EGERÉSZ ÖLYV (BUTEO BUTEO) (L) SZIRTISAS (AQUILA CHRYSAETUS) L.
Népies nevei: parlagi sas (Borsodm.); bérczi sas (ARANY J.); sárga sas (GROSSINGER); kőszáli sas.
Jegyei: lúdnagyságú, nagyobb szárnyú és farkú s így termetesebbnek látszó; főszíne sötétbarna; a fej és tarkó rozsdás; a fark tőfele fehéres; vége fekete; gatyái világosabbak mint főszíne (öregeknél szennyes fehérek); a szájzuga a szemig ér; az összecsukott szárnyak hegye nem egészen ér a fark végéig; az első hat evező külső fele szükített; a lábujjak végső izén 3–4 vértezés. (L. I. köt. V. tábla, 23 és 33. kép.)
Sokat vitatkoztak az ornithologusok azon, hogy az Aqula chrysaëtus és fulva fajilag különválasztandó-e? avagy csak fajták-e? vagy csupán a korkülönbségből eredő eltérések? Az angol ornithologusok – s élükön a hires SHARPE – azt hiszik, hogy az Aquila fúlva nem egyéb, mint fiatal A chrysaëtus; ellenben boldogult Rezső trónörökös, ki mint a sasok kiváló ismerője e kérdést különösen tanulmányozta s véleménymondásra HOMEYER és BREHM ornithologusokat is meghívta, nem hiszi a korkülönbségre alapított eltérőséget, hanem határozottan oda nyilatkozik, hogy a szirti sasnak három fajtája van, még pedig földrajzilag különböző elterjedéssel; ezek közül minket érdekel az:
Aquila chrysaëtus typicus. Európa északi és északkeleti részeiben. Fej és tarkó rozsdássárga; hát sötétbarna némi vöröses fénynyel; alsó test rozsdabarna, a mell legsötétebb; a fark hamuszürke, feketés sávolyokkal; a vállon háromszögletű fehér folt. A fiatalok egészben világosabbak, a fark tőfele fehéresszürke, másik fele fekete. Az öreg szeme narancssárgás, a fiatalé sárgásbarna.
Aquila chrysaëtus fulva (L.) [Aquila fulva SAV., HOM.]
Közép-Európában, úgy Európa délnyugati és északnyugoti részeiben. Farkának több mint tőféle fehér, végén fekete sávoly, feje és tarkója nem oly élénk rozsdasárga s főszíne sötétebb barna.
Mértéke: H. 81–90; Sz. 60–69; F. 32–33; L. 9,5–10,2; Cs. 6,4–7 cm.
Rezső trónörökös még egy harmadik csoportra is figyelmeztetett, mely Európa délkeleti részeiben honos. Természetesen a kor szerint is változó színezet, úgy a fajták közt létező átmenetek igen megnehezítik e sasnak leirását. Itt nem is- foglalkozhatunk e tárgygyal bővebben, elég ha megemlítjük, hogy a nálunk honos szirti sasok az Aquila chrysaëtus fulva L. fajtához tartoznak s a typikus chrysaëtus csak elvétve, nagy ritkán kerül.
Mint fészkelőt észlelték a szirti sast Ázsia középső és keleti részeiben – Japánt, Kamcsatkát is odaértve, – úgy elvétve Észak-Afrikában. Hazánkban az Északi-Kárpátokban és Erdélyben is rendesen fészkel, de korántsem gyakori. Meddő és még nem ivarérett (negyedik évében lesz csak szaporodásképes) példányok azonban az egész országban akadnak. Mert ezek, úgy költés után a fészkelők is, roppant területeket bekószálnak, nem válogatva síkság és hegyvidék közt, hanem vadászgatnak ott, a hol táplálék akad. Különösen őszszel és télen találkozhatni vele oly helyeken is, a hol éppen nem is gondolnánk előfordulására. A hol mindig terített asztalt találnak, oda évenként is rendesen ellátogatnak s huzamosabban elidőznek ott. Így tapasztalta Rezső trónörökös, hogy Gödöllő vidékén őszszel mindig több darab tartózkodott s java télig ott maradt. Fészkelésre azonban hegyes, sziklás, magányos tájakra huzódik, hol békében, zaklatásoktól menten, alig megközelíthető sziklafalazatok repedéseibe, ritkábban fákra, rakja meg tanyáját. Márczius közepén vagy végén kezd költeni s két, ritkán három tojást rak, melyek fehér vagy zöldesfehér alapon, kisebb-nagyobb szürkés és barnás, szabálytalan petytyekkel, foltokkal tarkítottak.
Tojásmérték: H. 70–80. Sz. 55–60 mm.
A tojások közül egyik többnyire záp marad. A fiókák körülbelül öt hét mulva kelnek ki, de oly lassan növekednék, hogy csak hónapok multán röpülnek ki a fészekből. A szirti sas – mint a honi sasok legjellemzőbbje – külsejében és természetében, egyesíti mindazokat a tulajdonságokat, melyek többi rokonait is részben kitüntetik s a miket a «sas» fogalmában képzelünk vagy ismerünk. Merészség, bátorság, előkelőség, harcziasság, átható tekintet, erő és hatalmasság ezek a lényét bélyegző vonások. Ülve vagy repülve lássuk bár, mindig «királyi madár», ura a légnek, erdőnek, vagy mint MISKOLCZY GÁSPÁR mondja: a többi madarak «királyné asszonya»! Leggyengébben fest – s ekkor enged is az előkelőségből – mikor a földön ügyetlenül, inkább düledezve ugrál mint lépked vagy prédája felé igyekszik. Ettől azonban eltekintve, a közfelfogást, mely madarunkban az imént említett sajátságokat elleste, a valóságnak megfelelőknek mondhatjuk. Róla és rokonairól vettük a hasonlatot: «sasorr», «sasszem» és másokat, s ha egyéb vonatkozásokban is sűrűn példázgatunk természetével, magatartásával, hát csak azért teszszük, mert lényében eredeti nemzeti főjegyeink hű képére találunk: a vitézségre, merészségre, büszke önérzetességre, erőteljességre, mik a magyart ősidőktől megkülönböztették. Ezért viselték már eleink is kalpagjaikon a sastollat, mely mai napig is a díszmagyar öltözet kedvelt éke; ezért látjuk, hogy meséinkben, közmondásainkban, költészetünkben is lépten-nyomon szerepel. PETŐFI «A három madár» czímű költeményében őt választja harmadiknak s kedvesének lelkét sashoz hasonlítja, tömören és híven jellemezi:
«A harmadik madár egy ifju sas:
Szárnyának röpte merész és magas,
A villámokkal egy tanyán lakik
S tekintetét fölküldi a napig;
Nyugodt időben alszik, elvonul,
De ha vihar jön és üvölt vadul,
Fölébred a sas szendergésiből
És a viharnak karjaiba dől,
És vinni hagyja magát általa,
Mint viszi a lovast a paripa,
Rémítő bátran, szörnyű sebesen –
Ez a sas a te lelked kedvesem!»
Ugyancsak nem felejtette el ő azt a képet sem, mely Alföldünkön annyira jellemző, oly sokszor látható, bár nem éppen a szirti sasra, hanem talán inkább a parlagi sasra vagy általánosan sasra tartozik:
«Legmagasabb hely a pusztán e gém vége
Azért ült föl a sas ennek tetejébe,
Fönnül és merően maga elé bámul
Mintha gondolkoznék a mulandóságról.»
Erre a magányos, búslakodó üldögélésre czéloz VÖRÖSMARTY is:
«Búsan elfelejtve
Sasként egyedül,
Puszta sátorában
A vén Toldi ül.»
Legtöbbször azonban mégis mint a bátorság, elszánt erőnek, kitartásnak, gyorsaságnak példáját említik; így CZUCZOR is reptére czélozván
«Mért nincs szárnyam? de ha volna is bár
«Sas röptével sem érném el őt már.»
BENICZKY PÉTER uram 1620-ból való versét a bátorságról, sas juttatja eszébe:
«Hogy útra indulék
Szárnyán egy sast láték,
Okot vék versemre.»
És ki ne ismerné BERZSENYI hires mondását:
«Csak sast nemzenek a sasok».
Van azonban gunyos értelmű népdal is, mely a sas szokásainak helyes ismeretét szintén megvilágíthatja:
«A toronyra szállott a sas
Engem babám ne csalogass».
Finom czélzás, hogy hiába a csalogatás, mert csak olyan eredménye lesz, mint a hogy a sas szokott toronyra szállni – a mit ugyanis nem szokott tenni.
Messze mehetnénk még e csapásban, de hát eltérnénk a jobban idevágó anyagtól, pedig azt is dióhéjba kell szorítanom:
A szirti sas hajnalban kezdi vadászgatását s körökben csavarodva, apróra átvizsgálja a területet. Prédáját elszánt támadással, gyors lecsapással keríti meg s az élő állattal hamar végez. Délfelé pihen, majd vízhez repül inni és fürödni. Alkonyat előtt még egyszer élelem után néz, estére pedig bizonyos megtartott nagy fára száll alvásra. Repülése szép, nyugodt, ritkán mozgatja szárnyait, hanem a légben uszva, többnyire keringelve halad. Különösen párosodáskor gyönyörű repülési mutatványokkal tetszelegnek a párok egymásnak. Hangja éles, ölyvszerű, de erősebb: hijá vagy giá.
Mint hatalmas rabló, különösen vadtenyésztésünknek nagy károkat okozhat, főleg a hol fészkel. Emlősállatokat, az egértől a gyenge szarvasborjuig, madarakat a pacsirtától a tuzokig egyaránt megkeríthet, megölhet. KOCYAN A. a Tátra-hegységben föleg siket-, nyirfajd, zergegödölye és marmota pusztítással vádolja. Őzgidákat, nyulakat s középnagy madarakat általában legjobban szeret s legtöbbet is ragadoz, mert leginkább kaphat. Épp így a majorságra is jár. Öldöklései azonban nem mindig és kizárólag ártalmasak, mert ürge és egérszaporodáskor, néha más ragadozó madarakkal együtt, az ürgés területeken nagyobb számban megjelennek s addig élik ott világukat, míg a bőség tart. A Bükk-hegység aljában, Mező-Kövesd és Zsércz között, ennek a gazdaságilag hasznos munkájoknak szemtanúja voltam. Egyébb kisebb ragadozó madáron kívül, egy nagy tarlón s a szomszéd legelőn, 11 darab szirti sas duskált a temérdek ürge közt. 50–60 lépésnyire egymástól üldögéltek, kissé felreppentek s lecsapva mindig felmarkoltak egy-egy ürgét. Olyan látvány volt ez, a minőt az ember nem felejt el egyhamar! Hosszú ideig néztem távcsővel, vagy 300 lépésnyiről, a fehértövű, végén szalagos farkukról bizton megkülönböztethető sasokat, tudván, hogy nem egy hamar leszek ilyen látványnak szemtanuja.
A dögre szívesen jár, különösen friss hullára, de éhségében a már feloszlásnak indúltat sem veti meg. Ezért dögkunyhóból úgy buhuval – melyre dühösen vág – legbiztosabban lőhető, szintúgy alvó helyén, melyet kilesve bizton megvárhatjuk. Gondozott vadászterületeken méreggel is ártalmatlanná tehetjük. Vadászati tekintetből ugyan örülhetünk meg fogyatkozasán, de gazdászatilag némileg hasznos voltát sem tagadhatjuk el, mert gazdaságilag hasznos madarakat és emlősöket nem igen bánt, a kártékonyakat pedig időnként alaposan tizedeli. De hát a «fejedelmi sasért» a gazda-vadász maga kárát nem veszi sokba s áldozat árán is inkább a hatalmas madarat, minta veteményeit pusztító rágcsálók ellenségét választja. S ez, ott hol vadat, majorságot; vagy havasi gazdaságban, hol egy-egy báránykát, kecskegidát rabol, csak természetes is.