A JÉGMADÁR.
Alcedo ispida L. 1758.

[Alcedo hispida LESS. – Alc. advena BRHM.]

XVI.-ik tábla

JÉGMADÁR
ALCEDO ISPIDA (L)

Népies nevei: halászmadár (Veszprémm.); vizi király (Baja).

Jegyei: pacsirta nagyságú, de rövidebb, nagyobb fejű, zömökebb testalkatú; felül főszíne zöldeskék; a fej haránt foltjai és a szárnyfedők foltjai, úgy háta középen levő széles, foszlott tollazatból álló sáv, fényes világoskék; farka azurkék; torka fehér, némi sárgás árnyalattal; alsó teste rozsdás narancsszínű; lábai (L. I. köt. V. tábla.) vörösek; szemei sötétbarnák. A tojó és hím abban különbözik egymástól, hogy utóbbinak egész csőre barnásfekete, csak a szájzug élénk vörös, utóbbinál az alsó káva tőfele vöröses narancsszínű. A fiatalok nem oly élénkek, mint az öregek s nyakelejük, úgy mellük tollszegélyei hamuszürkések.

Mértéke: H. 16,8–17,7; Sz. 7,3–7,8; F. 3,5–4; L. 0,9–1,1; Cs. 3,5–3,75 cm.

Angliában és Dániában van elterjedésének északi határa, különben egész Európában honos. Kelet felé kisebb termetű, felül kékebb fajtája (Alcedo ispida bengalensis) helyettesíti, mely Perzsiában, Indiában fordul elő legtypikusabban. Habár – úgy alakját, mint ragyogó szép tollazatát véve – annyira feltünő madár, hogy más madarunkkal össze nem téveszthető, mégis a szabadban nem sokszor láthatjuk, mert kerüli a nyilvánosságot, társaságot s azonkívül sehol sem számos. Patakjaink, halas vizeink mentén azonban sok helyt előkerül, habár csak esetlegesen s néha vesszük őt észre. De ha ritkán jutunk is abba a helyzetbe, hogy megfigyelhessük, ha mégis megleshetjük, önkénytelen az a kérdés támad fel bennünk: «Csakugyan belföldi madár-e? s nem-e valami keleti, forró égövi szökevény?» Pompás színei, exotikus külseje elütnek a mi általában nem kirivó szárnyasainktól, s valóban áll, hogy ő meg a gyurgyalag, aranymálinkó, szalakóta és pásztormadár, a forró égöv színgazdag madárvilágának mintegy nálunk rekedt, felhatolt előőrségét teszi.

Ott üll mozdulatlanul, alászegezett csőrével a víz fölött, a bokros, fásított part egyik kinyuló száraz ágán, elmélázva kémlel a mormogó habokba s ha prédát lát előre felkapja csőrét s mint egy nyeletlen nyilhegy, rézsut a vízbe vágódik, hogy a következő pillanatban üresen vagy pedig ujjnyi halacskával csőrében visszaszálljon pihenő helyére s elnyelje a kihalászott falatot. Türelmes leskelődése, zsákmány láttára felvillanyozott fürgesége szakasztottan a jó horgászra emlékeztetnek. Félénk természete nem engedi, hogy közelébe férkőzhessünk, többnyire előbb meglát, mint mi őt, figyelmünket csak éles tiit, tíit, szít sikkantásával vonván magára.

Csak egy perczig látjuk a víz folyását követő, sebesen – de nem könnyedén – tova röppenő madárkát, melynek háta a napfényben úgy csillog, mint valami drágakő. Messze nem száll, hanem a folyó fölé hajló egyik faágra csakhamar újra kiül lesbe. A víz környékét ritkán hagyja el s szárazföld fölött sem szeret repülni. Azonban nemcsak folyó vizek mentén, hanem tavak partján, állóvizeknél is halászgat, s ott, a hol bőven van apró hal, szivesen időzik. Egész éven át nálunk van, de nem állandóan egy helyen, hanem őszszel lehuzódik a nyiltabb vizekhez, helységek közelébe, de nem annyira kóborló, mint inkább csak helyetváltoztató madár.

Márczius közepén párosodik s áprilisban fészkel. Egy-egy párnak nagy területre van szüksége, a hol nem igen tűr meg mást. Otthonát sajátszerűen készíti, tudniillik a folyók, patakok egyik félreesőbb, nyugalmas pontján a magas partba, majd egy méter hosszú csatornát váj, melynek végét katlanszerűen kibővíti. Fészket tulajdonképpen nem is épít, hanem azokra a megemészthetetlen maradványokra, halszálkákra, melyeket kiökrend, rakja 6–7 fénylő fehér, gömbölyded tojásait.

Tojásmérték: H. 21–22,3; Sz. 17,7–18,5 mm.

A tojó két hétig üli fészekalját, mialatt a hím gondosan eteti. A fiókákat azután közösen táplálják, még pedig jó sokáig, kireptetés után is vagy 14 napig.

Legfőbb élelme apró halakból áll ugyan, de nem kizárólag abból mert apró rákféléket, szitakötőket, tiszavirágot (Ephemera), vizi poloskákat, apró csigákat s rovarokat (Dyticus stb.), legyeket, álczákat is eszik. A megfigyelések szerint a hal- és egyéb táplálék között az arány körülbelül úgy áll, mint 4:1. Minthogy leginkább silány halat fogdos s nagy számban nálunk nem fordul elő sehol sem, valami érezhető kárt általában nem tesz. A rendszeres halasgazdaságban, főleg pisztrángos vizeknél azonban tűrni nem lehet, mert itt a többi halellenséggel szövetkezik s ha nem is magában, azokkal együtt sok kárt tehet. Vadvizeknél, halászatilag rendesen nem kezelt folyóknál, tavaknál, természetesen közömbös szerepet játszik. A hol szükséges, különösen csapóhálókkal foghatjuk, melyeket leshelyein állítunk föl.