A most felsorolandó sasokat sok ornithologus külön fajoknak tartja, mások ellenben nem választják azokat ennyire szét, hanem csak fajták gyanánt különböztetik meg. Megfigyeléseim és tanulmányaim nyomán – melyek azonban sajnos még nem elégségesek e kérdés végleges megoldására – én is az utóbbiak nézetéhez csatlakozom, mert következetesebbnek látszik, ha oly állandó eltéréseket és változatokat, melyek földrajzilag is, tehát bizonyos területekről, mutathatók ki s melyek szélsőségeikben jól megkülönböztethető typusokat ölelnek föl, azok között pedig átmeneti, nehezen meghatározható alakok vannak, három névvel nevezzük.
A békászó sas (Aqu. maculata) tehát több eltérő alaksorozatot egyesít magában s ezekre nézve gyüjtő név. A régi ornithologusok is érezték már ezt, a mit híven visszatükröztet e faj synonymikájának roppant zavaros volta. A mennyire a különböző szerzők sok – többnyire leirás nélkül szükölködő – idevágó elnevezései tisztázhatók, több mint bizonyos, hogy az Aquila naevia GM. név, melyet még a közelmultban e fajra alkalmaztak, az ölyvre (Buteo) vonatkozik s azért az ide tartozó sasok csoportjára a maculata (GM.) kerül, mint legrégibb név. Az egyes fajták legrégibb elnevezése azután: orientalis,* clanga és pomarina.
Lássuk hát ezeket egyenként.
a) Keleti sas. – Aquila maculata orientalis CAB. 1850.
[A. nipalensis HODG. – A. pallasii BRHM. – A. bifasciata GRAY.]
A békászó sasok közt termetre legnagyobb (majd csaknem akkora mint a parlagi sas); csőre erős, nagy; orrlyukai hosszúkás, kerülékalakúak s harántosan fekvők; farkának két középső tolla meglehetősen sávolt. A síkság lakója s délkeleti Európában, kivált a dél-orosz pusztákon és a szomszédos Ázsiában honos. Nálunk igen ritka. A Nemzeti Múzeumban van egy a 40-es évekből, egy másik CSATÓ J. gyüjteményében Karna községből (A.-Fehérm.), mely 1894 julius 30-án lövetett.* WILDBURG A. báró 1889-ben Bihar-Illyén fészkelve találta.* Elhagyott fekete gólya fészekben ütötték fel tanyájukat (májusban) s körülbelül négy hétig kotoltak. A fiókát WILDBURG báró kiszedte és felnevelte; fejének színes rajzát alkalmam volt látni. Egy irodalmi adatunk szerint* Vasmegyében, a tilalmasi erdőben, is lövetett volna egy darab, utólag azonban erről kisült, hogy nem keleti sas, hanem darázsölyv (Pernis apivorus) volt.*
b) Nagy békászó sas. – Aquila maculata clanga PALL. 1811.
[A. fusca BRHM. – A. unicolor BRMH. – Falco clanga NAUM. – Pseudaëtus clanga MEV.]
Kisebb mint előbbi; csőre gyengébb; orrlyukai köralakúak, felső szélök kissé dudorodott; szinezete egészben sötétebb, mint az előbbi és a következő fajtáé, főleg a fej és nyak sohasem oly fakó; farka egyszínű vagy némi sávolyozás nyomaival; a szájzúg a szem közepe alatt van. Délkeleti Európában, a Kaspi tó északi részén, Dél-Szibériában az Amur tartományig s fel az 56° é.-szél.-ig fordúl elő. Egyesek azonban Nyugot-Európában is mutatkoztak. A legnagyobb és legtypikusabb példányok az Uralban az Oxal folyóig, Voronesch és Kharkow kormányzóságokban találhatók.
Nálunk nem éppen ritka s nagyobb erdőségekben, mocsaras vidéken ligetekben fészkel.
Mértéke: H. 62–67;
65–73; Sz. 52–54; F. 25,5–26,5; L. 10–11,8; Cs. 5,3–5,9 cm.
c) Kis békászó sas. – Aquila maculata pomarina BRHM. 1831.
[A. nævia auct. – Pseudaëtus nævius MEV.]
A békászó sasok csoportjában ez a legkisebb, rendesen valamivel erősebb, nagyobb mint az egerész ölyv (de vannak ölyvnagyságuak is), szárnya azonban, úgy nyaka és csüdje hosszabb; orrlyukai tojásalakúak; farkán elmosódó haránt csíkozás. Az öregek kopottas földszínű barnák, legsötétebbek evezőik, hátuk és farkuk, legvilágosabb szárnyhajlásuk. Nem nagyon öreg példányok tarkóján rozsdás folt látszik. A fiatalok egészben sötétebb barnák, némileg zománczosak s világosabban foltozottak. (Ez a foltozás az orientalis szárnyán majdnem sávolyba olvad, a clangánál meg különösen feltünő, csepp alaku). Előfordúl Észak-Németországban, Lengyelországban, Nyugat-Oroszországban, Balkán-félszigeten. Nyugot-Európában ritka s nem rendes jelenség. Pomerániában és Poroszországban élnek a legtypikusabb példányok, nálunk már sok határozatlan alak fordul elő, így Galicziában is. CSATÓ szerint a Királyhágón túl általában egyszínübbek s foltozott példányok ritkábban akadnak.
Mértéke: H. 54–59; Sz. 45–47,5; F 22,3–23,5; L. 9–9,4; Cs. 4–4,2 cm.
Mind a három békászó sasnak lába és viaszhártyája sárga; szemeik fiatal korúkban barnák s mindinkább világosodnak, míg sárgákká válnak; csőrük hamvasszürke, kampójuk fekete.
A kis békászó sas, mely nálunk legközönségesebb, leginkább vizekhez közel eső erdőségekben szeret tartózkodni. Kiválta mocsaras, ligetes vidéket kedveli s választja fészkelő helyül; de előhegységekben is – főleg ha a közelben tó vagy folyóvíz, mocsár, vizenyős rét van, felüti tanyáját. Fészkét majdnem mindig lombos fára, különösen bükkre, tölgyre, topolyra, égerfára, 8–15. m. magasra rakja.* Azok a fészkek, melyeket látni alkalmam volt, nem voltak túlságosan nagyok; valamivel szélesebbek, vastagabban felrakottak az ölyv fészkénél. A fészek alja középvastag ágakból épül s belseje finomabban, levelekkel, sással, a nádbuzogány pelyhével szokott kibélelve lenni. Áprilisban rendesen két tojást találhatunk a fészekben, melyek piszkos mészfehér (néha zöldesbe játszó) alapszínen ibolyaszürkés, sötét és világos rozsdaszínü foltokkal, petytyekkel tarkázottak.
Tojásmérték: H. 57–68; Sz. 47–54. mm.
A nagy békászó sas (clanga) fészke, megfelelően nagyobb, szintúgy tojásai is, melyek igen változó színüek, de leginkább még a szirti sas tojásaira emlékeztetnek, csakhogy kisebbek.
Néha a békászó sasok más ragadozó madarak elhagyott, üresen álló fészkeit foglalják el.
A békászó sas 22–24 napig üli fészkét. A fiókák szárnyraszabadulásuk után az öregek példáját követve, főleg mezőkre, rétekre járnak s az erdőbe inkább csak alvásra látogatnak vissza. Viselkedésében, életmódjában hasonlít az ölyvhöz, csakhogy mégis ügyesebb mozgású. Hangja hují, huí vagy hief, hieh. A nagy békászó sas hangja inkább jef, jef, jef. A telet nem töltik nálunk, legföljebb egyesek, s már szeptemberben, októberben elköltöznek s márczius vége felé térnek vissza – néha előbb is – az országos középnap szerint: márczius 30–április 2. közt.
Élelme: tavaszszal föleg roppant sok békát (Rana temporaria) emészt el s egyébként is mindig kedvencz csemegéje az, de gyíkokat, apróbb madarakat, vizivadat is sokat pusztít, úgy egeret, ürgét, hörcsögöt, süldő nyulat. A baromfira is reájár s lúdlegelőkről a kis libákat elcsenegeti. CSATÓ J. egy izben kinőtt gyöngytyúk hátáról riasztott el egyet. Nagyobb rovarokat, tücsköt, sáskát, sőt gilisztákat és hernyókat is eszik, szükségben dögre is száll. Egérszaporodáskor, mikor nyilvánvaló, hogy az ártalmas állatkákat fogyasztja, helyileg és abban az időben hasznos de különben se tesz valami számbavehető nagy kárt.