[Vultur barbatus L. – Falco magnus GM. – Gypaëtus grandis STORR. – Vultur barbarus, Falco barbatus GM. – Vultur leucocephalus, melanocephalus M. & W. – Gyp. altaicus GEBL.]
Jegyei: karcsubb termetű, mint a keselyük; feje kecskeszerű; állán fekete, valóságos szőrszakáll; a szárny- és farktollak szárai felülről fehérek.
Leirása. Öreg hím: feje túlnyomóan fehér vagy sárgásfehér, a csőr tövétől a szemeken át szőrszerű fekete sáv vonul s a fejtetőn fekete foltban egyesül; az alsó test fehéressárga vagy rozsdás narancssárga; a begy táján szakadozott feketés örv; a hát, szárny és fark feketeszürke, fehér tollszárakkal; szeme sárga, szélén vérvörös; csőre fekete; lábai kékesszürkék. A tojó hasonlít a hímhez, de halaványabb és nagyobb. A fiatalok feje és torka feketebarna, alsó teste világos rozsdabarna, itt-ott fehéresbarna foltozással; a hátsó nyak, úgy a váll és szárnyfedők is kékesszürke foltokkal és szegésekkel az evezők és fark barnásfeketék; szemök sárgásbarna, szélén vörös; láb- és viaszhártya szürkéskék; csőr feketésszürke.
Mértéke: H. 102–108; Sz. 72–76; F. 45–50; L. 9,5–10,9; Cs. 9–10 cm.
Nemcsak legszebb ragadozó madarunk, egyébként is érdekes állat a saskeselyü, mert benne a mult idők örökségét birjuk; igaz, hogy alighanem már csak ideig-óráig. Svájczból jóformán kipusztult, épp úgy Bajorországból is De előfordul még a Pyrenäusokban,* Boszniában, a Balkán-hegységben, Kaukazusban, Transkaspiában, Himalájában s nálunk Erdélyben. Itt különösen a Retyezáton, Negojon, Bucsesen, a fogarasi havasokban kerül; de észlelték a Pojana-Mörulon (Krassó-Szörénym.), valamint Rodnán, Ciblesen, Brassó körül, Nagy-Hagymáson is. Sajnos! évről-évre ritkul. Ugyan e helyeken költött s egyes párok bizonyára ma is költenek még. A havasok királyi madara ő s nem száll le azok fenséges levegőjéből máskor, csak télen, élelemszűkében. Fészkét vad sziklák, hegyek szakadékaiba ágakból, galyakból rakja s tollal, gyapjúval, fűvel béleli ki. Januárban, februárban már tojik, de csak egyetlen egy piszkos fehér, szürkés, szürkésvörös és vörösbarna vagy sárgásan pettyezett és foltozott tojást.
Tojásmérték: H. 78,5–90; Sz. 60–70 mm. (Külf. péld.)
CZYNK EDE, kinek adatait* itt felhasználom, irja, hogy a fogarasi havasokon a Bráza-hegység egyik szakadékában lévő fészekben, január végén, kissé kotlott tojást szedtek s egy ízben június elején a Negojból került fiatal tokos saskeselyüt látott, mely ekkor ölyvnagyságú volt. HODEK a Retyezáton is találta fészkét. A szakállas saskeselyü rovására sok mende-monda terjedt el, mely nemcsak bizonyítgatta, hogy embereket megtámad, hanem egyenesen gyermekrablásokkal is vádolta. Mindebből a borzasztóságból nálunk mit sem tudnak s azok, a kik életét megfigyelhették, egyértelműen hangoztatják – a mit különben aránylag gyönge lábai és karmai nyomán is feltehetünk – hogy főleg elhullott állatokból, dögből él, habár megsebzett vagy még erőtlen gyengébb állatokat is megtámad, de inkább szükségből, mikor más hoz nem jut. Svájczban azonban csakugyan hiteles adatok bizonyítják, hogy kis gyermekre vágott a saskeselyü. CZYNK szerint – főleg nyáron át – zergegidákból, sebzett vagy elvénhedt zergékből táplálkozik; ha szerit teheti s bír velök, juhokat s más kisebb emlősöket is kerít magának. A feloszlásnak indult hullákat nem bántja, csak friss dögöt eszik. Támadásánál leginkább erős szárnyait használja s martalékját nem karmaival és csőrével igyekszik megölni, hanem a mélységbe dönti, vagy elcsigázza. A vizet szereti, mert sokszor fürdik. Sokan vastartalmú fürdőkből magyarázták alsó testének rozsdás színét. Erdélyben az ő tartózkodási helyein ilyenek nincsenek s vén korában ezt a rozsdaságot el is veszti, sárgásfehér lesz. Sok vitatkozás folyt már ezt illetőleg s legvalószinűbb, hogy a festőanyag bizonyos korban, természetes úton, magában a tollban keletkezik s később ismét elenyész, de bizonyos külső okok szintén hatnak e rozsdásodás kedvezőbb kifejlődésére. Sovány szaporodása, farkasoknak és medvéknek kirakott mérgezett dögök, melyek gyakran az ő vesztét is okozzák, az ember térfoglalása, a hegyek magányának vadászok, turisták stb. által való sűrűbb látogatottsága, mind oly körülmények, melyek fogyatkozását elősegítik. Nem sokáig fog már szárnyalni az égnek törő havasok élei fölött, büszke önérzettel sokszor az ember elől sem térve ki; nem sokáig dobálja le a magasból a csontokat,* hogy a sziklán összezuzódjanak s így azokat is elkölthesse, mert létének harcza a művelődő emberrel szemben egyenetlen küzdelem, melyben kell, hogy a rövidebbet húzza. Kiveszésének előestéjén, gazdaságilag már nem jöhet tekintetbe. Megmenteni pedig nem lehet, mert a vadállománynak, nyájnak részben ellensége.