[Corvus monedula L. – Lycus monedula BOIE. – Monedula turrium, arborea BRHM.]
Népies nevei: himodi galamb (Czirák, Sopronm.); csakli (Somogymegye).
Jegyei: jóval kisebb a dolmányos varjunál, melyre némileg emlékeztet; fejebúbja kékesfényű fekete; szárnya és farka, úgy háta szintén fekete, némi biborfénynyel; alsó teste szürkésfekete; hátsó nyaka az oldalakra leterjedőleg szőrszerű, finom tollú s fehérszürkébe hajló. A fiatalok szinezete elmosódottabb, szemök világoskék. Az öregek szeme fehér, csőrük és lábaik feketék.
Mértéke: H. 33–34; Sz. 23,7–24,2; F. 13,3–15; L. 4,2–4,5; Cs. 2,3–3,1 cm.
Egész Európában fel a Sarkkörig s keletre Ázsiában a Jeniszei folyamig el van terjedve, sőt észak-nyugoti Afrikában is. A nyugati példányok valamivel sötétebbek s nyakuk nem fehér (C. monedula spermolegus VIEILL. 1820), ellenben a keletiek kivált a Közép-Ázsiából valók, igen fehér nyakúak (C. monedula collaris DRUMM. 1846).* Már a hazai példányok egynémelyikén, főleg a temesmegyeieken, felltünő ez a fehérség, úgy hogy ezek mintegy átmenetet alkotnak a nyugat-európai és délkelet-európai, ázsiai csókák között, de utóbbiakhoz (collaris) sokkal közelebb állanak.
Hazánkban is igen közönséges madár a csóka, habár korántsem mindenütt. Ott, a hol vén odvas fák mezővel, legelőkkel határos erdőkben még bőven találkoznak, nemkülönben magas agyagpartok, sziklafalak, tornyok, városok nagy épületei körül rendesen fészkelve találjuk, egyébként seregélyek, varjak társaságában réteken, legelőkön találkozhatunk vele gyakrabban. Egy részök némely helyen – főleg városokban – nálunk telel, máshonnan azonban rendszerint elköltöznek vagy elkóborolnak s csak márczius elején vagy már február végén térnek vissza állandó tartózkodási helyeikre. Ritkán fészkel magában, egyes párban, inkább telepesen; odvas fákban, hol harkályok, seregélyek, szalakóták is tanyáznak vagy meredek partlyukakban, gyurgyalagokkal; sziklafalak repedéseiben, várfalak réseiben sarlós fecskékkel. Márczius végén párosodnak. Mókázó, furcsa természetök ez időben legérdekesebb. A hím kifogyhatatlan udvarlóművész. Farkát, szárnyait rezegtetve bókolgat párja előtt, bóbitásan felmereszti fejebúbjának tollait, forgolódik az ágon s felhevülésében, mint valami harkály, az ágat kopogtatja. A tojó nem ily heves, legalább nem mutatja. Egykedvűen látszik ülni udvarlójával szemben, mintha nem is neki szólna ez a sok ömlengés. Ha azonban megtörik a jég, ő is fellágyul s enyeleg párjával, miközben galambok módjára csókolódznak. Arra tévedő idegen csókapárt a hím azonnal megtámad s a két «lovag» elkeseredett tusára kel, mely azonban gyors és nem végzetes lefolyású. Fészkök táján csakúgy, mint bárhol, mindig neszes, csacsogó szárnyasok. Folyton halljuk csjók, csjók vagy csjek, néha kre, kré szólásukat; a szerelmes párok ezeket a szótagokat más hangokkal is kibővítik s egész strófákat mondogatnak.
Április közepén letojják öt tojásukat, melyek halvány kékeszöld alapon hamuszürkén, sötét- és olajbarnán foltozottak.
Tojásmérték: H. 32–38; Sz. 20–24,8 mm.
Legkorábban április 27-én láttam frissen kikelt fiókákat. A fiatalok felnevelése idejében legélénkebb telepök. Szüntelenül jönnek-mennek az ételhordó öregek, majd meg egyes kirepült fészekaljak még jobban megelevenítik a sürgölődést, úgy hogy messziről látszik a rajzó fekete népség s messzire hallatszik fáradhatatlan csacsogásuk.
Valamint egész lényében a legfürgébb, legmozgékonyabb varjuféléink közt, úgy repte is sebesebb, könnyebb. Hálótanyára a télen itt maradottak, szintén megválasztott hely felé, megtartott irányban és többnyire varjak társaságában szoktak húzni. Gyorsabb szárnycsapásukkal azonnal kiválnak a varju seregből.
Fiatalon fogott példányok megszelidülnek s bohókás viselkedésökkel elszórakoztatják gazdájukat, az egész ház népét. Fényes tárgyakat elszoktak csenni, így nem egyszer ártatlan embereket gyanuba keverni. Népszerűségét leginkább annak köszöni, hogy megszelidíthető s komikus eredetiségeivel mulattat. Ha már a pólyás babák kezét csipdesve mondják a dajkák:
«Csíp csíp csóka
Vág vág róka stb.»
úgy közismertségéről való fogalmunk lehet. Mesében, közmondásban, népdalban is sok helyt reája akadunk. Az a mondás: «Csókának is sok volna» hihetetlen füllentésre vonatkozik, mert a csóka bizony nem valami igaz természetű. Fekete, sötét szine – minthogy a barna, sötét, tetszik a magyarnak – népdalainkban is szerepelteti madarunkat:
«Ujvárosi kerek tóba’
Fürdik két szép barna csóka»
vagy szomorúbb értelemben:
«A fekete csóka
Gyászt visel magáért;
Én is gyászt viselek
Barna galambomért.»
S hogy sajátságos fehér szeme – éles ellentétben szinezetével – szinte nem kerülte el népünk figyelmét, azt a «csókaszemű» jelző erősíti. Kutyák közt szokott akadni ilyen fehérszemű.
Egészben véve ugyanazt szokta enni, mit a vetési varju. Madárfészkeket, madárfiókákat ő is lopkod; a mezőn, réten, szántáson, vetésen csakúgy sáfárkodik, mint amaz; de a gyümölcsre szivesebben jár, cseresznyét, szilvát mindenkor erősen megdézsmálja s mint megfigyeltem, a fenyőmagvakat is – télen – csipegette, kopácsolta a dobozokból. Gazdasági jelentősége tehát körülbelül megegyezik az előbbi fajjal. CZYNK E. megjegyzi, hogy Fogaras körül a «tejes» kukoriczában nagy károkat tesznek.