A KÜSZVÁGÓ CSÉR.
Sterna hirundo L. 1758.

[Larus albicans MARSIGL. – Sterna fluviatilis NAUM. – Hydrocecropis hirundo BOIE. – Sterna macroptera BLAS. – Sterna chelidon LIGHTST. – Sterna pomarina BRHM. – Sterna Blasii BRHM.]

Népies nevei: kis halászmadár (Velenczei tó), halászcsér (Tisza mentén), halkapó (u. o.), halászfecske (Fertő), kiszvágó (Balaton), küszvágó, árvízhozómadár (M. Szecsöd, Vasm.); s általában Sterna és Hydrochelidon: csilla vagy csille (Jászberény), csélla vagy cséjja (Hevesm.), csérla, csérja, czerkó (Alföld), halászka; csilling (Duna-Drávaköz).

Jegyei: teste rigónagyságú, de hosszú szárnyaival és farkával nagyobbnak látszik; az öregek lábai és csőre élénk vörösek, utóbbinak hegye fekete; a csüd hosszabb mint a középujj karom nélkül; az első evező belső felén, annak hegyétől körülbelül 7 cm.-nyire, 5 mm. széles sötét hosszanti sávoly; fejtető és tarkó fekete, egyébként főszíne felül halavány kékesszürke, alul fehér.

Leirása. Nyáron: mell ezüstszürke, különben egész alsó test fehér; hát és a szárny felső része halvány kékesszürke; elsőrendű evezők sötétszürkék, a többi evező és a válltollak kékesszürkék csak hegyük fehér; fark fehér, erősen villás, a két szélső toll nyársszerű mint a füstös fecskénél s ezek külső széle sötétszürke; szem dióbarna. Télen a homlok fehéres. A fiatalok homloka fehér a fejtető felé barnás árnyalattal, a tarkó feketés; a felsőtest halavány fakószürke, sárgásfehér és sötétbarna tollszegésekkel tarkítva; az alsó kar tája feketésszürke; a farktollak kékesszürkék fehéren szegve, a fedőkön sarlóalakú sötétebb foltozással; csőrükön némi barnás szín a vörösben és több fekete a hegyén; szem barna, világosabb mint az öregeknél; lábak hússzínűek.

Mértéke: H. 33–34. Sz. 25,8–28. F: 13,8–16,5. L. 1,8–2. Cs. 3,3–3,9 cm.

Földrajzi elterjedése: Közép-Európa, Észak-Amerika, Ázsiában főleg Szibéria s télen Afrika is, de a 62–63° ész. szél. túl nem igen megyen s a Sarkvidéken a sarki halászcsér (Sterna macrura NAUM.) helyettesíti, mely e fajhoz igen hasonlit, csakhogy csőre egészen vörös, alsó teste szürkésebb s farkában a szélső tollak még hosszabbak. Ez az utóbbi faj nálunk még nem került, azért figyelmeztetek reája, mert esetleg előfordulhat. A küszvágó csér előfordulási körében nagyobb tavakat, tengerpartokat, nagy folyamok vidékét és torkolatát kedveli s ilyen helyeken, főleg kavicsos zátonyokon, szigeteken, sokszor nagy telepekben költ. Nálunk úgy a Duna mint Tiszamentén s egyéb folyamainknál igen ismert madár, valamint a Fertőn,* Balatonon s más tóvidékeinken is; a Velenczei tónál azonban nem igen számos. Mint költözködő madár április közepe táján érkezik s főleg e hó utolsó felében. Első érkezésének országos középnapja: április 17–18. Ez időszakban nedves rétek, folyók, patakok, mocsarak körül is nagyobb számban mutatkozik itt-ott, sőt oly pontokon is, hol különben nem látható. Rendesen május közepéig a nálunk költők mind megtértek fészkelő tanyáikhoz s párosodni kezdenek. Gyönyörű repülési mutatványok közt udvarolnak választottjuknak, ide-oda czikkáznak, vagy mint a kilőtt nyíl, szárnyaikat hátracsapva hasítják a levegőt, magasra fellebegnek, ide-oda «letyegnek», közbe-közbe éles, átható kr jé, krű jé, krí-jéh, kri-é szavukat hallatják, mely szenvedélyük tetőfokán krek, krek, kr, kr, kre, kre gyorsan ejtett hangokhoz hasonló. Különösen leszállásukkor hallhatjuk ezt a kerregő szólásukat, melyet egy ideig rendszerint még a földön is hangoztatnak.

Ha párjuk ott van a kiválasztott zátonyon vagy félszigeten, megnyujtott nyakkal, feltartott fejjel ide-oda forgolódnak, szinte dürögnek előtte, folyton kríjegve, szaporázva, kerregő beszédjükkel. Leszállásuk is kecses, módos; hosszú szárnyaikat függélyesen felnyujtják s lassan teszik össze, rendes helyükre. Május végén a tojó 2–3 tojást tojik, melyek agyagsárga vagy barnássárga alapon violaszürkésen és barnásan foltozottak.

Tojásmérték: H. 37–43,5; Sz. 28,5–30 mm.

Fészket rendszerint nem épít; zátonyokon, szigetkéken, partokon, kopár félszigetkéken kapart mélyedésbe rakja tojásait. A körülmények kényszerűsége azonban néha mégis reáviszi, hogy fészket is építsen, s az alkalmazkodás, a viszonyokhoz való illeszkedés szép példáját találtam e tekintetben a Velenczei tónál, hol alkalmas kopár zátonyok és szigetek híjával kénytelen a zsombékokra, nádtorzsokra fanyalódni, melyeken, a sirályok fészektelepei szomszédságában, ő is tűzhelyet alapított s afféle, de kisebb kiadású, nádfészkeket épített, mint az utóbbi faj. Mindössze azonban csak 10–15 pár költ e tóságon. Nem volt tudomásom s mindeddig nem is tudok esetet madarunk ilyen fészkelési módjáról, azért eleinte mindig a partokon kerestem tojásait, csak tüzetes megfigyelés nyomán sikerült eltérését rendes szokásától, mint tényt, megállapítanom. A fészkek nem nagyon közel voltak egymáshoz, valamint a zátonyokon található rendes fészekgödrök sincsenek egymás hátán, noha közelebb, mint az épített fészkek.

Hazai vizeinknél általában nagy telepekben nem költ e faj; legföljebb 15–20 pár volt azokon, melyeket meglátogattam. Némely tengeri szigeten, tengerpartokon azonban sok ezer pár osztja együtt a szaporítás munkáját; ilyen tömeges tanyán a fészekgödröket lépten nyomon látjuk. A tojások szine csak úgy mint a körülbelül 16–17 napi kotlás után kikelt pelyheseké, remek példája az alakoskodásnak. Szem legyen az, mely a kavicsos talajon reájuk talál! Sokszor a telepjük kellő közepén apróra nézegettem a talajt s időbe került, míg a tojásokat, néha közvetlen lábaimnál, megláthattam; de mikor egy másik fészekre találtam, megesett, hogy az elsőt ismét csak a legszorgosabb kémlelés után lelhettem föl újra.

A küszvágó csér évenként csak egyszer költ. Nincsen ideje másodszor is magzatokat nevelni. Hiszen mire a fiókák kitollasodtak, repülősek lettek, augusztus felé nézünk, az öregek pótolták tollazatuk hiányait s készülnek a nagy útra. Egyideig ide-oda csatangolnak kisebb vizeinknél, folyóinknál s lassan-lassan eltünedeznek tájunkról; szeptemberben már alig látni egy-kettőt közülök.

Élelmöket a vizek szélén, a folyók fölött lebegve, lassú, egyenletes szárnycsapásokkal, csőrüket pedig szögben egyenesen lehorgasztva kémlelik. Ha a víz szinéhez közel jutott halacskát, keszeget, küszt pillantanak meg, hirtelen összecsapják szárnyukat s mint a kő esnek alá, belevágnak a vizbe annyira, hogy félig meg is fürödnek s úgy ragadják ki csőrükke prédájukat. Lecsapásuk oly erővel történik, hogy szinte csattanás hallható, mikor a vízre érnek. A vizet ritkán hagyják el, de a parti mocsarakat, réteket mégis fel-felkeresik, átkémlelik s egy-egy rovart, szöcskét is elkapnak a fűszálakról. Sokszor egy helyben is látjuk függni a légben akár a vércsét; rendszerint azonban nem szálldosnak igen magasra. Csak párosodáskor, vagy fészkeikről felriasztatva emelkednek oly magasba, hogy a lövés nem érheti el őket. Vadászgatás közben néhány mindig együtt tart, de a nélkül, hogy sokat törődnének egymással; nagyobb csapatokba, úgy mint a szerkők, szintén ritkán egyesülnek. Egyesek azonban a szerkő csapatokhoz, úgy a sirályokhoz is társulnak, mert a rokonfajok közelségét kedvelik.

Megesik, hogy zsákmányolás közben valami irigység is támad kettőjük közt, versenygés a konczért. Ekkor kríjjegve csapkodnak egymásra, kergetődzenek, de csak rövid ideig, mert általában csak látszólag mérges természetűek; a nézeteltérést hamarosan kiegyenlítik, a gyengébb enged s békében folytatják prédázó útjukat.

Mint a sirályok, ők is igen kiváncsi madarak. Feltünő jelenségeket azonnal szemügyre vesznek, arra tartanak s tájékozódnak. Lelőtt társukat fájdalmasan megsiratják, fölötte lebegvén. Kríjjegéskor csőrüket ki-kitárván, a hangot oly erővel szorítják ki torkukon, hogy szabad szemmel láthatjuk mennyire kidagad gégéjük. Nagygyomrúságuk majdnem szüntelenül táplálék után nógatja őket, s azért a nap legnagyobb részét folytonos vadászgatás, élelemkeresés közt töltik el, csak mikor jóllaktak, szállnak rövid pihenőre a tópartra, vagy valami szigetre, hogy az emésztés után újból kezdjék munkájukat.

Kisebb halak, mint a keszeg, sügér s különösen a küsz, valamint egyéb halivadék, ezek mellett azonban némely vizi és mocsári rovar, szöcskék is legjobban kielégítik izlésüket. Hazai vizeinken oly roppant számban helyileg sehol sem fordul elő, hogy a halászatnak érezhető kárt okozna s a mi kárt tesz, azt rovar táplálékával kiegyenlíti. Egészben tehát inkább közömbös madaraink közé tartozik s kimélendő, már csak azért is, mert bárhol is látjuk, mindenütt egyformán megszépíti a természetet kecses, szép tiszta megjelenésével, könnyű, előkelő szárnyalásával. Egy helyen azonban persze alig volna tűrhető, főleg ha rendesen és számosabban látogatna el oda halászgatni: rendesen kezelt halastónál. No de ilyenek nem tesznek ma még túlságos számot az országban, pisztrángoshoz meg úgy sem jár, mert a hegyeket kerüli, lévén ő az Alföld madara.