[Loxia coccothraustes L. – Coccothraustes vulgaris PALL. – Fringilla coccothraustes MEYER. – Cocc. deformis KOCH. – Cocc. atrigularis MACG. – Cocc. europæus SWAIN.]
Népies nevei: vasorrú; kosorrú veréb (Debreczen); magnyitó; vasorrú pinty; cseresznyemadár (Udvarhely); megymagtörő (Szilágym.).
Jegyei: jóval nagyobb, erősebb mint a veréb, rendkívül aránytalan, nagy csőre minden más madarunktól megkülönbözteti.
Leirása. Az öreg hím: fejebúbja, pofái fahéjbarnák; hátsó nyaka szürkés; háta sötét gesztenyebarna; farcsikja és középső farktollai sárgás fahéjszínűek; torokfoltja, a csőr tövének szegése, a szem és csőr között levő sáv fekete; az elsőrendű evezők belső felének közepén fehér folt, egyébként az evezők feketéskékek, ibolyás érczfénynyel (mint a vetési varjunál), a nagyobb szárnyfedők elől szürkésfehérek, némi barnás árnyalattal, mely hátrább mindinkább elnyomja a fehéres színt, a kis szárnyfedők barnásfeketék; farkalja fehér, némi agyagsárgás árnyalattal; az egész alsó test szürkésibolyás és fahéjbarna szinek keveredését mutatja; a fark fekete, hegyén és különösen a tollak belső felén fehér folttal, mely a szélső tollakon legnagyobb, a középsőkön legkisebb; csőr világos kékesszürke, a kávák élei és az alsó káva közepe hússzínű; a lábak barnás hússzínűek; szürkésbe játszók; szemei világos rózsaszínűek vagy fehérek. A tojó alsó teste világos, fehéresszürke, az evezők külső széle hamuszürke, a fejbúb szürke, a pofák szürkés agyagbarnák, legbarnább a tarkó és a szemek mögött levő rész; szemei barnásak. A fiatalok fejbúbja olajsárgás, sötét foltocskákkal; a torok fakósárga, hátuk kávébarna, alsó testök szennyes fehér, oldalai rozsdásbarna árnyalattal és sötétebb harántfoltokkal, szemök szürkésfehér.
Mértéke: H. 17–18; Sz. 10,1–10,9; F. 52–6,2; L. 2,1–,2,2; Cs. 2–2,3 cm.
Kivéve a Sarkkörbe eső tájakat, egész Európában előfordul, átterjed Ázsia szomszédos részeibe s Algériában is találták. Magyarországban elég közönséges, habár, mint mindenütt, korántsem minden vidéken. Legszámosabb a lomberdőkben, kivált bükkösökben, tölgyesekben, és nagyobb angolkertekben, ligetekben, melyek gyümölcsösökkel határosak. Őszszel levonulnak a kertekbe, házak környékén tenyésző bogyós bokrokra, fákra, de már nyáron is elkószálgatnak a pirosló cseresznyefákra. Télen egy részök – ha igen zord az idő – délebbre huzódik s a tavaszszal tér csak vissza. Legszivesebben a magas fák koronájában, a lombok közt ugrál vagy a fa tetejére telepszik, éles: zix, tix, pix szavát hallatva, a mit vontatott ziő, züé szótagok követnek. Meglehetős bizalmatlan természetű s hosszabb ideig nem marad egy helyen, hanem hamar kereket old. Repte gyors, surrogó, de bizonyos megerőltetés benyomását kelti. Repülve is gyakorta hallatja pisszegő, átható szavát. Áprilisban fészkel. Fészkét hol embermagasságban, hol 10 méternyire a föld szinétől gyümölcsfákra, erdei fákra rakja. Meglehetős lapos alkotmány ez; burka vastagabb, csészéje finomabb ágacskákból, gyökérszálacskákból van építve, melyek közt egy-egy kis mohadarabot, néhány száraz fűszált, szőrt is találhatni. Májusban 4–6, halványzöldes alapszinen, ritkásan álló hamuszürke és sötétbarnás foltocskákkal, karczokkal, erekkel tarkázott tojást rak, melyeket a tojó két hét alatt költ ki.
Tojásmérték: H: 21–26; Sz. 16–18 mm.
A szárnyra szabadult fészekaljak nem szélednek el, hanem egy ideig közösen látogatják a magvas, gyümölcstermő fákat. Későbben is kéthárom darabból álló – ritkán nagyobb – laza társaságokban, vagy pedig csak egyenként járnak. Más madarakkal, sőt rokon fajúakkal sem törődnek, mert életmódjuk, táplálkozásuk egészen különleges lévén, közös érdekeik úgy sincsenek. Első sorban ő is magevő ugyan, mint a többi pintyek, csakhogy nem annyira finom magvakat, mint inkább kemény, csontos gyümölcsmagvakat kedvel. Erős csőrével – mint azt más helyt már ismertettük – könnyű szerrel szétzúzza ezek héját, hogy a tulajdonképpeni lágy belsejüket elkölthesse. Kivált a cseresznye magvait szereti ropogtatni, nemkülönben a bükkmagot. Bogyómagvakat szintén szivesen falatoz, kivált a vörös som (Cornus sanguinea), fagyal (Ligustrum vulgare), madárcseresznye, galagonya, vörösberkenye s egyéb fa- és cserje magjait. A gyümölcs «husát» nem eszi meg. Szükség esetén növénymagvakra fanyalodik s tavaszszal a fák rügyeit is lecsipdesi. Rovarokat mellesleg szintén fogdoz – különösen költés idejében – sőt hernyókat, bábokat, álczákat is. Fiókáit kezdetben leginkább lágy rovareleséggel táplálja s lassanként szoktatja őket keményebb magtáplálékra. Ott, a hol nagyobb számban él, a magtermésben csak úgy, mint a cseresznyefákon kárt okozhat s ilyenkor a rendesen meglátogatott helyekről el kell őket riasztanunk. Egészben véve azonban inkább közömbös madárnak mondhatjuk, mert oly nagy számban sehol sem fordul elő, hogy érezhető kárt vagy hasznot tehetne az embernek.