[C. maximus SCOP. – C. clericus SPARRM. – C. sylvestris, littoralis BRHM. – C. nobilis GOULD. – C. vociferius CABOT. – C. lugubris AGASS. – C. faröensis SCHL.]
Jegyei: majd egy harmaddal nagyobb, mint a varju; csőre nagy, erősen íves; farka elkerekített; az összecsukott szárnyak hegye a farkvégét eléri; szine fekete, egészben kékes, a szárnyakon zöldes zománczú; toroktollai meghosszabbodottak. Csőr és a csüd egyforma hosszúak, a 2-ik evező rövidebb, mint a 6-ik. A fiatatok feje nem oly zománczos, mint az öregeké. Kopottas tollazatú öregek szárnya és farka sötétbarnás. Csőr, lábak feketék; szemei sötétbarnák.
Mértéke: H. 59–62,7; Sz. 42–44; F. 26–27; L. 7–7,3; Cs. 7,9–8,2 cm.
Európa, Ázsia és Amerika északi felében több helyen közönséges. Földrészünkön majdnem a Földközi-tengerig hatol le. Norvégia partvidékén végig, föl az Északi-fokig találtam fészkelve. Ázsiában a Himalája körül észak-nyugoti Indiában, Közép-Ázsiában, Szibériában honos. Hazánkban nem mindenütt kerül elő. Leggyakoribb Erdélyben s a délibb részeken, itt-ott a Kárpátokban; Nyugot-Magyarországban ritkaság, sőt hiányzik. Hegyes és sik vidék közt nem igen válogat. Roppant óvatos, vad természete megérzi, hogy művelt területen nem volna biztonsága, ezért nagy kiterjedésű erdőkben vagy emberektől ritkásan lakott területeken tanyázik, hol táplálékát kényelmesen s háborítatlanul keresheti. Tartózkodási helyeiről messzebb kirándulásokat tesz, főleg télen, mikor szűkebben akad az eleség, de nem költözködik.
Értelmi fejlettségre úgyszólván valamennyi madarunk között első helyen áll. Számító, vigyázó, gyanakvó, de ha biztonságban érzi magát, csak annyival merészebb, szemtelenebb. Nem ismer különbséget vadász és ártatlan szándékú járókelő között: ő minden emberben ellenséget lát. Mielőtt valami szándékát végrehajtja, bámulatos körültekintéssel mérlegeli a viszonyokat, szimatol, fürkészget s csak ha minden gyanuja eloszlott s a körülmények teljesen veszélytelen voltáról meggyőződött, cselekszik. Még a varjak, szarkák is jól érzik, hogy tehetségre fölöttük áll. A ki valaha dögkunyhóban ült lesen, tapasztalhatta, hogy a varjak, szarkák a dögre addig nem igen szállnak, míg a holló le nem ereszkedik. Ekkor azután a szomszédos fákon várakozó éhes társaság is nekibátorodik s ők is oda merészkednek.
Áldozatának vagy a dögnek mindig szemét kezdi vájni s később nyúl a többihez.
Repte különbözik a varjakétól, mert nyugodtabb, ölyvszerű. Gyakran a magasban úszva körözget, örvénylik. Reptében is feltünik otromba csőre, hosszú, elkerekített farka. Hangja mély klong, klong vagy krokk, kraok, néha kruk, krug. A földön kimért lépésekkel, egyenes tartással sétál, mielőtt felrepül, néhányat ugrik. Kora tavaszszal, sokszor február elején kezd fészkelni, magas fákra, majdnem a korona hegyébe, 10–20 méternyire a földtől, hegyes vidéken sziklarepedésekbe is, rakván nagy, varjufészekre emlékeztető lakását. 4–6 tojásból álló fészekalját három hét alatt költi ki. A tojások zöldes alapszínűek, szürkésen, világos és sötétbarnán foltozottak.
Tojásmérték: H. 46,5–53; Sz. 32–35 mm.
Fészkét nagy odaadással védelmezi erősebb ellenséggel szemben is s LOVASSY S. feljegyezte, hogy egy alkalomkor öcscsét, ki hollófészekből tojásokat akart kiszedni, az öregek vagy húszszor megtámadták, fejét megvágták, szárnyaikkal megcsapták s csak folytonos dobálódzással tarthatta az otthonukat védő madarakat annyira-mennyire féken, hogy a tojásszedés mégis sikerült. Varjakat, szarkákat, vércséket sem szivelnek fészkök közelében s arra tévedőket azonnal elüldöznek. Apróbb énekesekkel azonban nem sokat törődnek, viszont azok sem vele, legalább Temesmegyében egy hollófészek körül kiváló nagy számban találtam mindenféle éneklő madarat. Kiröptetett fiókáikat szorgosan tanítgatják, szoktatják az óvatosságra. Emlékszem, minő fáradságomba került egy ilyen szárnyra szabadult fészekaljból egyet is puskavégre kerítenem. Az öregek mindig másfelé igyekezték figyelmemet terelni s magas fák hegyére szállottak, mintegy mutogatva, kinálva magukat. Midőn azonban megcserkésztem őket, azalatt a fiatalok más fára telepedtek s megzavartak, úgy, hogy újból keresni kellett hollétüket.
A hollónak az a tulajdonsága, hogy fényes tárgyakat ellopkod, anynyira ismeretes, mint egyéb kirivó szokásai: ravaszsága, rablásai, okossága stb. A fészekből szedett fiatalok megszelidülnek s ezért mulattató udvari szárnyasokként sok helyt tartják őket. Bizonyos népszerűsége is van s közmondásainkban, gyermekmeséinkben, költészetünkben gyakran találkozunk vele. Ő lévén legnagyobb «fekete» madarunk, a sötét szinek képies kifejezésénél természetesen önkénytelen hozzája fordulunk, pl «Hollófürtök», «Ritka, mint a fehér holló», «Holló volt, hattyu lesz» (fekete haja megőszült), «Fekete hollónak fekete fia, fekete testben fekete lélek: igazi holló» stb. Más mondások életmódjából indulnak: «Hollók vendégeskednek szemén», «Holló hollónak nem vájja szemét», «Farkas után holló is élni akar», «Holló nem fél az akasztott embertől», «Hollótermészetű» (tolvaj) stb.
Költőink is gyakran megszólaltatják a népies fölfogást, mely a sötétség, gyász, feketeség példázásánál él a hollóval, nemkülönben azt is, mely hírvivő szerepet osztott e madárnak, noha nem az öröm, hanem a szomorúság postása ő. Előbbire tartoznak pl.:
«Szőke asszony, szőke asszony,
Fehér hattyú, fehér hattyú!
Sorsod olyan fekete,
Mint a holló, mint a holló!»
PETŐFI.
«Mint a holló fényes, barna.
Kontyra szedett hosszú haja».
CZUCZOR.
«Beh szép az a hollómadár!
Olyan barna, minta bogár.»
TOMPA.
«Jegenyefa tetejében magosan
Hét holló ül feketében, gyászosan.»
(Monostori népdal.)
Ellenben az utóbbi felfogást bizonyítja ez a székely ballada:
«Várj meg holló, várj meg, hadd izenjek tőled.
Apámnak, anyámnak, jegybeli mátkámnak.
Repülj udvarára, szállj le ablakára,
Ha kérdi, hol vagyok,
Mondjad, hogy rab vagyok.»
vagy ARANY hires balladája, melyben Szilágyi Erzsébet hollóra bizza levelét, hogy vigye el Prágába fiának, Mátyásnak:
«Ki kopog?
Mi kopog?
Egy fekete holló,
Nála meg a levél
Vagy ahhoz hasonló.»
Hogy a betyároknak nem kedves madara volt, természetes, mert az akasztófára emlékeztette őket. Rossz jelnek tartották, ha «holló károgott útjuk elé» s varjak röpködtek fölöttük. PETŐFI is oda rajzolja madarunkat a bitófára:
«Négyágú épület, a mely be sincs fedve,
Mely akasztófának vagyon keresztelve;
Akasztófa mellett hollók károgása – –
– – » stb.
Mindezekből kisugárzik, a mit már előbb is sok helyt tapasztalhattunk: a magyarság kiváló biologiai érzéke, realisztikusan hű felfogása még a költészetben is. Soha sem fajul annyira, mint a német felfogás, mely bebizonyíthatólag sokszor elhagyja a való, igaz alapot. A német, rossz anyára mondja: hollóanya (Rabenmutter), pedig ez egészen ellenkezik a természethistóriával, hiszen utaltunk reá, hogy éppen a holló rendkívül ragaszkodik fiókáihoz, feláldozóan védelmezi őket s nem a rossz, hanem inkább a legjobb anyának lehetne példája! Mennyivel finomabb, természethívebb a mi népdalunkból:
«Nagypénteken mossa holló a fiát»
kicsillámló éles megfigyelés! Nemcsak hangulatfakasztó mondás ez s odavetett valami, hanem bizonysága, hogy a magyarság figyelmét nem kerülte el a holló korai költése. Husvét táján csakugyan fiókái vannak, a mi nagyon jellemző, mert ilyenkor a legtöbb más madár csak kezd fészkelni.
Élő állatokat, dögöt, tojásokat, hulladékot, magvakat, gyümölcsöt egyaránt eszik. A mit megkaparinthat: azt el is költi. Így azután hasznot is tesz, mert hörcsögöt, egereket, ürgéket pusztít, a dögöt elemészti; bizonyos tekintetben tisztítja tehát a határt. De rablásait fel nem éri ez a működése, sőt azok mellett eltörpül, jelentőségét teljesen elveszti. A vadállománynak, madárfészkeknek veszedelmes ellensége, temérdek tojást, fiókát, süldőt, kinőtt nyulat, szárnyasvadat, madarat gyilkol meg, az őrizetlen majorságot lopkodja – szóval sötét, garázda lelkű, mely nem érdemel egy szikrányi jóindulatot. Méreggel, lőfegyverrel, csapóvassal irtsuk, a hol feltünik, fészkeinél lőjjük ki a tojót s szedjük el tojásait. Kitett dögnél különösen eredménynyel vadászhatjuk, de bagolykunyhóból is elejthetjük. Szabadon megcserkélni, kitanult vigyázékonyságánál fogva, nem igen lehet. A dögkunyhóba is jó korán, virradattal üljünk, mert a hulláknál hajnal hasadtával szokott jelentkezni.