[Charadrius himantopus L. – Himantopus vulgaris BECHST. – Him. rufipes BECHST. – Him. melanopterus, atropterus MEY. – Him. Plinnii FLEMM. – Him. albicollis VIEILL. – Him. europæus SAND. – Hypsibates himantopus NITSCH. – Himantopus longipes, brevipes, melanocephalus BRHM. – Him. minor NATT. – Him. candidus BONN. – Him. autumnalis GRAY].
Népies nevei: széki szarka, széki gólya (Alföld); gólyalábú töcs; töcsmadár, (néhol, pl. a Kunságban, a pólingot hívják így, de úgy hiszem tévesen, mert a töcs hangutánzó s e faj szólására vonatkozik); gyöngyvér lile; gólyasneff.
Jegyei: teste gerle nagyságú, de hosszú nyakával, csőrével, lábaival egészben termetesebbnek látszik; háta, szárnyai feketék, zöld érczfényűek; alul fehér; farka szürke; lábai életben rózsaszínűek, halála után vörösek; csőre feketés; szeme karminpiros (a fiataloké narancssárgás). (L. I. köt. IV. tábla).
Leirása. Nyári tollazatban: a fejtetőről, a tarkón át a nyak felső felére fekete folt nyulik; homlok, pofák, nyak egész alsó része fehér, a begyen rózsás árnyalattal; evezők feketék; a hát zöldeskékes és biboros érczfényű; fark világos hamuszürke, fehéresen szegett. A tojó háta és hátulsó evezői barnásabbak. A téli tollazatban a fejtetőről a nyakra huzódó folt helyén annak csak szürkés nyoma látszik (a tarkón főleg), a nyak pedig felül szintén szürkés. A fiatalok kitollasodva a tojóhoz hasonlítanak, a mennyiben felül a szárnyon inkább barnák, de az egyes tollak világos sárgásbarnán szegettek, a fejfolt is barnás, a nyak eleje szürkés, lábuk sárgásvörös.
Mértéke: H. 32–33; Sz. 23,4–26; F. 7,5–8,5; L. 10,3–12,9; Cs. 6,3–6,6 cm.
Hazája Európa délibb része, különösen a Földközi tengerrel határos s ahhoz közelebb eső országok. Észak felé csak mint ritka vendég fordul elő. Kiválóan számos délkelet felé a Kaspi tenger vidékén Turkesztánig, a Hoangho völgyig. Északnyugoti Indiában, úgy Afrikában Egyptomtól le délnek szintén költ. A mérsékelt égövben fészkelők télre Afrikába, Indiába, Dél-Khinába költözködnek. Hazánkban a nagy mocsár területeken, főleg ha székesek is, előfordul ugyan, de láthatólag fogy, kevesbedik; épp úgy, mint a tóvidékek, lápok fogynak, asznak. Évtizedekkel ezelőtt, ott, a hol számosan költöttek, ma már csak egyes párok alapítják meg házi tűzhelyöket, a hol pedig ezelőtt szórványosan, kisebb mennyiségben volt. található, onnan végképpen elfogyott. A Velenczei tónál két évtized előtt meglehetős gyakori volt, fészkelt; 1887-ben s a reá következő években már mindig csak néhány pár érkezett nyárszakára a dinnyési mocsárhoz s átvonulóban is ritkábban mutatkozott; mióta utóbbi vízterületet kiszárították, a tónál nem költ s ritkaságként tűnik fel a vidéken. Máshol is így van. A Fertőnél 1889-ben meglehetős népes fészkelő telepjüket találtam a Sarród felé eső mocsarakban;* a tó egyéb részein, parti mocsárvilágában is rendes jelenség volt, manapság ott is ritkább, habár még mindig előfordul s a vízviszonyok szerint változtatja költő helyét. A Balaton mellékén, főleg a fonyódi lápok táján fordul elő s meglehetős rendesen költ is e vidéken. Az Al-Dunának Pancsovától délkeletnek terjedő nagy árterein 1895 tavaszán 2–3 párt láttam mindössze. A Duna és Tisza közében, a Tisza mellékén, valamint a még meglehetősen érintetlen lápokon jelenleg is fogyva-gyérülve költ. Nem tud a kulturához illeszkedni, mert neki vad, embernek nem való ingoványok kellenek s nem tud kellőleg szaporodni a mostoha viszonyok közt azért sem, mert tojásai bibicztojásszámban folyton piaczra is kerülnek, a miről többször meggyőződtem. Pedig a «gólyasneffért» kár! Valóságos ékessége, föltünő szép jelensége a tóvidéknek, akár a pázsittalan homokos parton lássuk kényesen lépkedni, akár a szélvizekben térden felül gázolni, közbe-közbe fejével biczczentgetni, vagy a marhajárásos, semjékes fenekek csillogó vizei és a hajlókázó sisák szálai közül kifehérleni, vagy végre a levegőégben hosszú lábait hátranyujtva nem valami sietősen odább evezni! Mindig a gólya kicsinyített képét látjuk benne, bár életmódja, mozdulatai egészen mások, mint a hogy madarunk még csak nem is közeli rokona a gólyának. Április elején, néha márczius végén jön vissza hozzánk, ritkán egyenként, többnyire néhány pár együttesen, vagy kisebb társaságokban. Első jelentkezésének országos középnapja: április 7–8. E hónapban fészkelni kezd, még pedig nem magában, hanem több pár bizonyos területet foglal el, melyen mindegyiknek meg van a maga háza tája. Így találtam őket fészkelve a Fertő délkeleti végén fekvő sarródi mocsárban, mely a tó partja és Sarród község közt fekszik s keletre, nyugatra messze kilométerekre elnyúlva, széles ingovány, nádas, iszapos, zsombékos, tocsogós, pocsolyás, legelőkkel váltakozó gyűrűként fogja körül az egész déli Fertő-partot. A gólyatöcs tanyáján sűrű czímeres nád sarjadt ki majd csaknem embermagasságig, közbe szabadabb zsombékos helyek voltak s mindenütt térdig érő víz. Mikor ezt a süppedős területet május végén és junius elején, pörkölő napfényben, begázoltam, kezdetben alig mutatkozott más madár a sivó bibiczeken, füttyülő czankókon kívül. De puskalövésem zajára megelevenült a rét; mint a távoli füst, úgy gomolyogtak ki sekélyesb helyeiről a különböző czankók (Totanus, Machetes) százas csapatai, egyes réczék, vadludak s a szemhatáron csillámló tengerzöld, barnásan és fehérszürkén fénylő Fertő tükre fölé menekültek, a fészküket féltők pedig jajgatva kóvályogtak fejem fölött. A mélyebb vízű részekből kaptak ugyanekkor szárnyra a szép gólyatöcsök s felemelkedtek a puskalövés határáig, elkezdtek fölöttem párban keringeni, folyton sírva ket, ket, köt, kit, ket hangon szólva. Néha hangja a kecs, töcs szótagokhoz is hasonlit s utóbbi adta a nép szájába a «töcsmadár» elnevezést. Vagy húsz párnál több volt itt, de fészkeiket igen nehezen birtam megtalálni s alig egy-kettőt födözhettem föl. Ezek zsombékon vagy nádtorzsos, gazos helyeken voltak nádszálacskákból, bakacsból, sisákból építve s finomabb száraz szálakkal bélelve. Bennök négy darab erősen kotlott tojás volt, melyek színre halványszürkéssárga vagy zöldessárga alapon kisebb-nagyobb hamuszürkés, rozsdásbarna, sötétebb barna pontokkal, foltokkal tarkázottak; alakjuk nem annyira körte alakú mint a bibicz tojás.
Tojásmérték: H. 41–48; Sz. 31–32 mm.
A tojásokat a gondos anyamadár párjával váltogatva üli. Junius elején és közepén a pelyhesek elhagyják fészkeiket s alakoskodnak, akár a fiatal bibiczek.
Augusztus végén és szeptemberben költöznek el otthonuk tájáról, miután – mint sok más mocsári szárnyasunk – ők is a végleges bucsu előtt egy ideig még ide-oda csatangoltak s fiókáikat a nagy útra előkészítették. Tápláléka: vizi bogarak, ebihalak, férgek, rovarok, béka és halikra. Nem káros madár, s már csak azért is megérdemelné az óvást (főleg tojásainak kifosztogatására figyelmeztetek), mert ritkul, határozottan fogy.