A RÓZSÁS GŐDÉNY.
Pelecanus onocrotalus L. 1758.

[Pelecanus longirostris HUME. – Onocrotalus phœnix LESS. – Pelecanus Brehmi MÜLL.]

Népies nevei: gődény, pelikán, pellikán, pelikány.

Jegyei: erős hattyú nagyságú, fejtető és tarkó nem borzas, öregeknél azonban meghosszabbodott tollú; a csüd még egyszer oly hosszú, mint a hátsó ujj; a homloktollazat keskeny háromszögletű nyelvalakban majdnem a felső káva tövéig ér; szeme körül és a kantár táján a bőr csupasz, e meztelenség a szem mögött szögalakú; a fark 20 tollú. (Fejének képe: I. köt. IX. tábla.)

Leirása. Öregek: egészben fehérek, s kivéve a válltollazatot és farkat, rózsásan (őszibaraczkvirág színűen) árnyaltak; a begy táján pedig a foszlott, kissé meghoszszabbodott tollak sárgásak; az evezők barnák és feketék. A fiatalok porszinű barnák, első vedlés után fehérek s felül kissé hússzínűen árnyaltak, három éves koruk után kapják a teljesen kifejlett tollazatot. Öreg korukban a csőr ormozata kékesbe hajló, szélein sárgásan és vörösen tarkázott, a csőr végén levő horog vörös, az alsó káva töve kékes, egyébként sárga, ugyanily színű nagy zacskója is, de vörösen erezett; a szem barnavörös; lábak hússzínűek; a szem körül levő csupasz bőr fehéressárga; a fiatalok csőre szürkéssárga, szemük barnás, lábuk vöröses. A tojó halaványabb színű s rövidebb bóbitájú. Úgy a szinezetök, mint nagyságuk sem igen állandó s valahány példányt látunk, szinte annyi apróbb eltéréseket is észlelhetünk külsejükön, mert a kor, évszak stb. sokat határoznak e tekintetben.

Mértéke: H. 129–167; Sz. 60–70; F. 17–20; L. 11–14; Cs. 29–42 cm.

Ez a hatalmas madárfaj Európa délkeleti részein, déli Ázsiában, Afrikában, különösen Egyptomban a Nilus és Vöröstenger tájain fordul elő, gyakran ezeres csapatokban. Földrészünkön telepesen fészkel a Duna beszakadásainál a Feketetenger vidékén. Nyugot felé ritkább, így Olaszországban, Svájczban, Németországban; ha ide vetődtek kisebb csapatok, nem költők, csak vendégeskedők voltak. Hazánkban a folyamszabályozások kora előtt úgy a Tisza és Alduna vidékein nagy számban költöttek s feljöttek a békésmegyei mocsarakig. Manapság már alig-alig akad nálunk fészke s csak különösen kedvező viszonyok marasztalhatnak itt néhány párt fészkelésre, a Temesmegye és Bácsmegye déli részein fekvő nagy mocsárterületeken. Vonulva és fellátogatva azonban többször, különböző vizeinknél, északabbra is előkerültek egyesek vagy kisebb-nagyobb csapatok; így a velenczei tónál is látták már évekkel ezelőtt s az öreg tóbirót kérdezve, úgy irta le nekem őket: «gunnyasztottak a tóparton, mint a szűrös ember». Erdélyben is lőttek néhányat; így Dédácsnál, Gyekénél, az Olt mentén Fogarasmegyében, sőt 1882 október 12-én a székely havasokon Toplicza község határában vagy 1000 darab jelent meg s közülök két példányt lőttek is. 1886-ban augusztus 1-én Ujpanát (Aradm.) mellett hat darab közül két darab esett s nem messze onnét szintén két darab (Aradi kir. gymnázium gyűjteménye). Drávafokon is észlelték. A Dunának Pancsovától délkeletnek fekvő nagy árterein, melyek állandó lápi és mocsárjellegűek, tisztásokkal, nádasokkal, szigetékkel, tavirózsákkal benőtt helyekkel váltakoznak, az árvizek eltakarodtával, májusban vagy juniusban százas csapatokban jelennek meg; egy-két hétig halásznak itt, azután megint eltünnek dél felé. Néha őszszel is fellátogatnak ide költözködésük előtt, főleg szeptemberben.

Fészkeiket vad, erős nádban rakják, a mocsár nehezen megközelíthető helyeire. A nádszálakat letaposva, nádból lapos alkotmányt hordanak össze, melynek közepét száraz nádlevelekkel, sással bélelik ki. Rendesen 2–3 tojásuk van, melyek a madár nagyságához aránylag kicsinyek, valamivel nagyobbak a házi lúd tojásainál; szinük kékesfehér, de a tulajdonképeni héjat fehér mészréteg borítja.

Tojásmérték: H. 80–95; Sz. 57-60 mm.

A tojó öt hétig üli fészkét. A kibujt fiókák szürkésfehér pehelyköntösben melegednek s nagy szemeikkel bagolyszerű benyomást tesznek. Az öreg madarak fészkök közelében némileg engednek eredeti vadságukból, de egy-két lövés csakhamar eszükbe juttatja az óvatosságot. Fiókáikat etetve, csőrüket feltátják s annak zacskójából nyújtják nekik az eledelt. Az etetésnek ez a módja a régieknél arra a felfogásra vezetett, hogy a pelikán saját vérével táplálja apróságát. E mesének révén lett azután ő az önfeláldozó szülő jelképe is, s mint ilyen, családi czímerekből sem hiányzik. De az öntépelődés értelmében is példázgatunk néha vele, pl. ARANY is mondja:

«Vagyok pelikánja kietlen vadonnak.»

Habár a gődények mély és halas vizeket kedvelnek, halászgatni inkább sekélyesekre járnak s rendesen húznak oda, még pedig hajnalban, azután meg késő délután. Repülés közben nyakukat S-alakúan összehúzzák s csapatban ferde sorban vagy ékalakban rendezkednek. Halászat közben, úgy mint a kárókatonák, félkörben szorítják a halakat a part vagy öblöcskék felé s szárnyukkal csapkodva terelik őket, hogy annál többet meregethessenek ki. Roppant étvágyúak s telhetetlen falánkságuk oly mértékű, hogy ott, a hol nagyobb számban mutatkoznak, a halászatnak valódi «Isten csapásai». Prédázás után valami zátonyra, szigetre telepesznek s tollaikat tisztogatva, emésztve, néhány óráig pihennek. Nagyságokhoz képest megtermett, nagy halakat is könnyen lenyelnek, azért kívüle egy madarunk sincs, mely éppen az öreg, kifejlett halakat oly tömegesen rabolhatná, mint a gödény. Otromba, őskori alakja, nagysága régen népszerűvé tették őt az ember szemében. Nálunk is az volt, mikor még gyakrabban s több helyen előkerült, mikor még «dohányzacskót» csináltak csőrének bőrzsákjából az alföldi puskások. A néphit telhetetlen gyomrúságát s meregetését ivásra magyarázta, azért mondják manap is: «iszik mint a gődény» a részeges, nagyiható, szomjas emberekre. Mostanában, mikor a vízrendezések és az ősmocsarak megritkultak hazánkban, s velük a hal is, az ő létének főtényezője megszűkült, Vácz vidékén menyegzőkor joggal mondja a sülteket feltálaló vőfély:

«A gődénynek nevét talán hallottátok,
Hogy ez ritka madár, azt is jól tudjátok;
Túzok, vadlúd, kacsa, íme néz reátok,
Vizityúk is lassan sántikál hozzátok.»

Bizony csak sántikál, mert a multnak bőségét megcsappantotta a jelen. De habár a gődényben madárvilágunk érdekes szárnyasát kezdjük elveszteni – s el fogjuk végleg is veszteni nemsokára – halasgazdaságunknak ez nem válik kárára. Mert szárnyasaink közt ő a halászat legveszedelmesebb ellensége. Kizárólag hallal, nagy hallal él; mohóságában csak mellesleg kap be egy-egy ügyetlen vadrécze-fiókot vagy vízipatkányt s ha begyükben – mint a Topliczán lövött példányokéban – tömérdek vízibogarat is találtak, hát ez inkább csak szükségre, mint rendes étkezésre vall. Nem igen szorulunk azonban manapság irtására, mert hisz ritka ember, ki nálunk szabadon gődényt egyáltalán látott; még ritkább a ki lőtt. De ha valahol, mint Aldunánknál, mégis megjelennek a nagy halászó vendégcsapatok, lesből vadászszunk reájok, oda állván, hol halászataikat vagy pihenőjüket tartják. Szabadon beközelíteni alig lehet e szemes, vad madarakat. Megemlítem, hogy 1868-ban a bács-bodrogmegyei mošorini mocsárban HODEK E. néhány borzas gődény (Pelecanus crispus) fészek közt, a mocsár szabadabb helyén, megtalálta a: kis gődény (Pelecanus onocrotalus roseus GM. 1788.) fészkét s e madárnak egy és példányát el is ejtette. Ez felfogásom szerint inkább csak fajtája a rózsás gödénynek s nem külön faj, habár némely ornithologusok annak tartják, mások meg egyáltalán meg sem különböztetik. A törzsfajtól abban tér el, hogy: sokkal kisebb annál (körülbelül a hattyú és házi lúd közt áll), homloktollazata csak igen keskeny nyelvben nyúlik a felső káva töve felé, de nem a tőig; a csüd majdnem háromszor oly hosszú, mint a hátsó ujj; tollazatának színe fehér s alig van rajta egyes helyeken rózsás árnyalat. Európában ritkaság, inkább Indiában, Jávában stb. fordul elő.