A VÖRÖSFEJŰ GÉBICS.
Lanius senator L. 1758.

[Lanius rufus BRISS. – L. rutilus LATH. – L. pomeranus SPARRM. – L. auriculatus MÜLL. – Phoneus rufus KAUP. – L. melanotis BRHM. – Enneoctonus rufus BP. – L. ruficeps BECHST.]

Jegyei: valamivel kisebb, rövidebb farkú, mint előbbi; a 2-ik (vagyis az 1-ső nagy) evezője és az 5-ik egyforma hosszú, a 3-ik és 4-ik evező hegyének külső széle szűkített. Az öregek fejtetején, a tarkón túlterjedő, rozsdásvörös folt van; főszinük fölül fekete (hím) vagy sötét barnásszürke (tojó), farcsikjuk fehér s a vállakon és szárnyon is egy-egy fehér folt; a középső farktollak egyszínű feketék (hím) vagy feketésbarnák (tojó), a két szélső a hímnél túlnyomóan fehér, a tojónál csak külső széle s töve ilyszínű; a hím alul tiszta fehér, a tojó szennyes fehér, oldalai rozsdás, szürkés árnyalattal; csőr kékes szürkésfekete, szemei világosbarnák, lábai szürkésfeketék. A fiatalok hasonlítanak a következő faj fiataljaihoz, szárnyukon azonban rozsdásfehér folt van s vállfoltjaik is – habár félholdalakú foltozottsággal – kivehetők.

Mértéke: H. 17,5–18,2; Sz. 9,5–10; F. 7,3–7,5; L. 2,3–2,4; Cs. 1,3–1,4 cm.

Közép-Európa egyes helyein s különösen a Földközi tenger felé eső területeken gyakori. Északon a Balti-tenger és Visztula, keleten a Kaukazus, Nyugot-Perzsia, Kis-Ázsia, Palesztina szabja meg elterjedésének határát. Magyarországon jó ideig nem volt biztos tudomásunk előfordulásáról. 1882-ben, augusztus hóban, Csab-Rendek határában (Zalamegye) lőttem egy hímet. Nyitra körül szintén egy hím lövetett 1888-ban, mely, szintúgy mint a bécsi udvari muzeumban lévő, Sopron vidékéről való példányok, szinezetében némileg a nyugot-afrikai sárgás hasú fajtához (Lanius senator rutilans TEMM.) hasonlít.* 1892-ben MOLNÁR LAJOS a hidas-hollósi erdőben (Vasmegye) találta fészkelve s ugyanott 1894-ben is lőtt egy hímet s 1897-ben ismét fészkére bukkant. Ez utóbbi évben találkoztam vele juliusban Nemes-Csoó és Meszlen (Vasmegye) közt elterülő erdőben. 1894-ben KOSZTKA L. Gácson (Nógrádm.) lőtt egy hímet s később megfigyelte, hogy e faj ott elég gyakori.* Ugyanez év junius 22-én Tömördön (Vasm.) sikerült, egy vén erdőrészletben, néhány párt észlelnem s egy fészket fiókákkal találnom. SZABÓ GY. pedig augusztus 8-án Doba vidékén (Veszprémm.) észlelte párban.* A vörösfejű gébics tehát hazánkban helyekhez kötött, szórványos előfordulású s tekintve az utóbbi adatokat, a miknél többet róla nem birunk, méltán ritka madarainkhoz sorozható. Tartózkodási helyei legeltetett, vén tölgyesek, melyek alja tüskés és azonkívül tüskebokrokkal, vadkörtefákkal, sűrű aljazatból kinyuló szálfákkal bővelkedő legelők határolta részek. Életmódja annyiban tér el többi rokonaitól, hogy igen szeret a lombozat között elrejtőzködni s a magasban tartózkodni, úgy, hogy gyakran véletlenül veszszük észre. Láttam azonban fasorban is, habár megriasztva, csakhamar berepült a lomberdőségbe s nem került többé szemem elé. Fészke vadkörtefa kinyuló oldalágának végén, kb. 6–7 méter magasan volt. A burok csupa száraz erdei virágszálból, egy-két darab, a fa kérgén előforduló, mohából állott, ellenben belseje csupa fehér tyúktollal volt vastagon kibélelve. Junius 22-én három félig kitolladzott fiókát találtam a fészekben, melyeket felneveltem.

Rendszerint 5–6 tojást tojik, melyek zöldesfehér vagy sárgászöldes alapszínűek s hamuszürke, halvány olaj- és sárgásbarna foltocskákkal, pettyekkel behintettek, kivált a tojás tompább részén.

Tojásmérték: H. 21–24; Sz. 16–17,5 mm.

Hangjuk kerregő, ilyenformán hangzó: krekegeg, cserekegeg. Szeptemberben hiába kerestem utána, valószinüleg elvonultak, megfelelőleg tavaszi késő érkezésöknek, mely május első napjaira esik.