[Emberiza sylvestris, major BRHM.]
Népies nevei: kerti sármány (Baja); sármán, sármándli (Vasm.); sármánkó (Erdély); sármályú; sármánykó; sármántyú; aranyáruló (Zalamegye).
Jegyei: fej, nyak és alsó test tollainak tőfele sárga; farcsikja rozsdavörös.
Leirása. Az öreg hím: fejebubja, torka, pofái és az alsó test közepe sárga; homloka elején a fej oldalain és pofa táján zöldes, úgy még inkább a tarkón; a torok és mell nem foltos; háta olajbarnás, némi rozsdás árnyalattal, minden toll sötétbarna szárfolttal; a mell rozsdásvörös, az alsó test oldalai sárgás és rozsdavörös, zöldesbe hajló színűek, sötétbarnán hosszant foltozva; a szárny sötétbarna, sárgás és zöldessárgás, rozsdás tollszegélyekkel; a fark két szélső tollának belső fele részben fehér. Csőre kékes szaruszürke, alsó káva világosabb; szemei sötétbarnák; lábai sárgás hússzínűek. A fiatalabb hímek fejebubja zöldesszürkén foltos; általában nem oly szép sárgák, mert a zöldes szín és a sűrűbb foltozás elnyomja az alapszint. A tojó feje és melle foltos, a sárga szín csak alsó részein, torkán látszik, fején csak ha a tollakat felemeljük. Fölül szürkés, zöldes, barnás, alul sárgás, zöldes, sötétbarna és rozsdás szinek uralkodnak rajta. A fiatalok a tojóhoz hasonlítanak, de alul még foltosabbak. Különben e madár szinezete igen változékony.
Mértéke: H. 14,5–16,5; Sz. 8,8–9,1; F. 7,5–7; L. 1,8–2,1; Cs. 1,2–1,3 cm.
Skandináviában majdnem a 70° é. szél., Szibériában a 64° é. szél. alatt is találtak fel látogató példányokat. Költve azonban leggyakoribb Közép- és Dél-Európában s Ázsia jó részében. A síkságban, középhegységben legjobban szeret tartózkodni, de azért magasabb pontokon is előkerül. Kisebb erdőrészletek, erdőszélek, vágások, utak mentén elterülő bokros, köves lankások, kertek, mély utak bokrozatos partjai, ligetek leginkább megfelelnek természetének s ilyen helyeken ritkán hiányzik. Egyike legközönségesebb, általán ismeretes madarainknak. Mint a sármányok mind, ő is legszivesebben valami ághegyen, facsucson szokott üldögélni s egyszerű zengicsélésével hollétét jelezni. Szólása nem oly friss, mint a sordélyé s azt a benyomást kelti, mintha tudná, hogy ráér s nincs mit sietnie. Szótagokkal körülbelül így fejezhető ki: czü-czü-czü-czü-czü-zőé vagy szri-szri-szri-zi-zéé, a végső hang nyujtott s valamivel mélyebb; strófácskáját többnyire még kéttagú czre-zí-vel megtoldja. Népünk fülének így énekel: «Meg-meg-meg-megledűűt!» .
Hivogató hangja tcsi-tze, czri-csre s néha zíísz. Minden hangot farkának egy-egy billentésével kisér. Valóban mosolyra gerjeszt, mikor GÁTI ISTVÁN uram 1795-ben megjelent «Természethistóriájában» olvassuk ez egyszerű hangicsálásról: «Úgy tartják sok Doktorok, hogy ennek szava hallgatása csudálatosan újítja az elmét.»
Bizalmas, nem igen óvatos, az embert közelre bevárja, csak 10–20 lépésnyiről száll előlünk valamelyik szomszéd fára vagy a távolba. Repte elég jó, sebes, néha szökkenésszerű. Jó és rossz időben, télen, nyáron nálunk van, csakhogy a hideg évszakban nagy csapatokba verődik, pintyekkel, kenderikékkel stb. egyesül s az utakat, falvakat, városokat keresi föl, hogy az udvaron, pajták, csürök körül, szérűs kertekben hulladékot szedegessen vagy a szőlőket, mezőket lepi s a dudva magvakat pusztítja. Kora tavaszszal ezek a társaságok párokra szakadoznak s mindegyik kiválasztja háza táját, a honnét nem igen távozik. Fészkét előszeretettel valami kis buczka tövébe, útpart gazos, bokros részébe, fatuskó aljába a földre építi, még pedig úgy, hogy a növényzet vagy sűrűség mintegy reáboruljon a fészekre s így elrejtse. A fészek alapja többnyire valami kis földhomorodást tölt ki, mely vastagabb száraz növénycsutkákkal, gyökerecskékkel, szálakkal, elfonnyadt levélkékkel van kirakva, kerek csészéje pedig finom szálakkal és szőrökkel bélelt. 4–6 tojásának alapszine szürkés-, sárgás-, barnásvöröses, fehér vagy halvány ibolyaszürkés, hússzínű, szürkén fröccsentett és vörösbarna finom erekkel, szabálytalan karczvonalokkal rajzolt. (XXXIX. tábla.)
Tojásmérték: H. 19–23,4; Sz. 15–17 mm.
A kotlás két hétig tart. Áprilisban először, juniusban másodszor költ; néha azonban még harmadszor is augusztusban. Fiókáit rovarokkal eteti s addig, míg magvakat nem igen találnak, az öregek is rovarokat, hernyókat, férgeket stb. esznek. Később mindenféle magocskát, szemet szedegetnek s a dudvák, gyomok elhatalmaskodását korlátozzák. Megérdemli jóindulatunkat s ne engedjük meg a madarászpuskával barátkozni kezdő gyermekeknek, hogy verében kívül mást lőjjenek, mert ha az ilyen «vadászni tanulókat» kényükre eresztik, legtöbbnyire a sármányokat lövöldözik. A többi madarak ugyanis hamar megismerik a veszedelmet s megvadulnak, ellenben a sármány bevár s bizalmaskodása könnyű szerrel kijátszható.