[Parus atricapillus BRISS. – Parus carbonarius PALL. – Poecile atra KAUP. – Parus abietinum BRHM. – Parus pinetorum BRHM. – Periparus ater SEL. LONGCH.]
XXVIII-ik tábla
FENYVES CZINEGE PARUS ATER (L) BARÁT CZINEGE PARUS PALUSTRIS (L)
Jegyei: fejének rajzolatja és szinei a szénczinegére emlékeztetnek, tarkófoltja azonban nem sárgászöldes-fehér, hanem egyszínű fehér; valamivel kisebb is, mint amaz; alul piszkos fehér, oldalt rozsdásan árnyalt, közepén fekete hosszanti sávval.
Leirása: fej, torok, nyakoldalak és a begyen át a hasig huzódó hosszanti folt, kékes fényű fekete; pofák és tarkófolt fehérek; hát hamuszürke, kékeszöld árnyalattal; farcsik rozsdásszürke; nagyevezők és fark szürkék, előbbiek fehérszürke külső szegélylyel; a szárnyon két fehér csik; belső szárnyfedők fehérek, némi rozsdás árnyalattal; egész alsó teste piszkos fehér, némi rozsdás lehelettel, mely az oldalakon legerősebb s szürkésbe hajló; csőre fekete; szemei feketebarnák; lábai világos szürkéskékek. A tojó hasonlít a hímhez, valamivel kisebb s nem oly élénk szinű. A fiatalok az öregekhez hasonlók, de fakóbbak, szürkésebbek.
Mértéke: H 10,8–11,3; Sz. 5,9–6,2; F. 4,7–4,8; L. 1,7–1,8; Cs. 0,75–0,9 cm.
Angolországban jól megkülönböztethető fajtában: Parus ater brittanicus SHARPE et DRESS. fordul elő, melynek háta olajbarna. Egyéb fajtái: P. ater ledouci (Algir), cypriotes (Cyprus) és pekinensis (Kelet-Szibéria, Japán).
A fenyves-czinege az északi Sarkkörön alul egész Európa és Ázsia mérsékelt égövét lakja s találták Spanyolországban, Olaszországban, a Balkán-félszigeten, még Görögországban is; délen azonban ritkább. Tartózkodási helye kizárólag a fenyves erdő vagy fenyő- és lombfákkal kevert állomány. Északibb vidékeken költözködő, majd kóborló madár; nálunk inkább állandó s nagy ritkán hagyja el a fenyvesek örökzöld birodalmát.* Az erdőterületeken azonban rendesen kisebb kóborlásokat tesz, legtöbbnyire a bóbitás czinege, királyka és csuszka társaságában. Kertekben, helységekben azonban nem igen mutatkozik.
Fészkét sem rakja a lomberdőben, hanem a fenyvesben, még pedig közel a föld fölött valami faoduba, korhadt fatörzsbe, ritkábban sziklaoduba, gyakran félig levált fakéreg és a törzs közé, sokszor földi lyukakba is. Rendesen zöld, puha mohából építi, alapját mélyedését pedig állati szőrökkel, tollakkal béleli ki. A tojó 6–10 apró, fénylő fehér, finoman, rozsdavörösen pontozott – mely pontozás a tojás alsó részén sűrűbb – tojást rak, még pedig április második felében s végén, másodszor azután junius közepe táján.
Tojásmérték: H. 14–16; Sz. 10,8–12 mm.
A fészkelés idejében vigyázó s óvatos s csak mikor fiókáit eteti, árulja el könnyebben családi tűzhelyének hollétét. Egész lénye kifejezi az igazi czinegét; eleven, élénk, ügyes, kiváncsi, csak úgy hajlókázik az ágvégeken, mint rokonai. Nagyobb távolságokra nem szeret repülni, csak egyik fáról a másikra ugrándozik, legföljebb kis térségeket szárnyal át surrantó reptével. Élelemkeresés, szintúgy leszállás közben is, szárnyait sajátszerűen rezegteti s fejtollait felbóbitázza, egérszerű sziszi sziszi, sziszi vagy szitü süjti tüjti szisziszi hangokat hallatva. Hivogatáskor szit szit hangon szól, majd czíb czíb szi tüi tüi és szitäh täh tuitititi formán folytatja.
Főélelme a fenyőfákon élő rovarvilágból, valamint őszszel és télen fenyőmagvakból s a fenyvesekben tenyésző növényzet magvaiból áll.
A fenyveserdőkre legkártékonyabb pillék és lepkék hernyóit, tojásait kíválóan pusztítja,* ezért a fenyvesek leghasznosabb madarának mondhatjuk.