AZ ERDEI FÜLESBAGOLY.
Asio otus (L.) 1758.

[Strix otus L. – Bubo otus SAV. – Otus asio LEACH. – Otus vulgaris FLEMM. – O. europæus STEPH. – O. sylvestris BRHM. – Aegolius otus K. & BL. – O. verus FINSCH.]

XII-ik tábla

ERDEI FÜLESBAGOLY
ASIO OTUS (L)          KUVIK GLAUCIDIUM NOCTUUM (RETZ)

Népies nevei: fülesbagol, fülesbagó, fülesbagoj.

Jegyei: majdnem varju nagyságúnak látszik, mert laza tollazata hosszú és dús; főszíne rozsdássárga, feketebarna hosszanti foltokkal, fehéres, szürkés, barna és feketés apró tarkázatokkal; a szárny és fark harántsávolyos; fülei feltünők, hosszúak; alsó teste rozsdasárgás, fehér és sötétbarna foltokkal, utóbbiak gyakran kettős kereszt alakúak; a lábakat a karmokig fehéres rozsdasárga tollazat borítja; első evezője rövidebb, mint a negyedik. Csőr fekete, szemei narancssárgák. (L. I. köt. 17. kép.)

Mértéke: H. 33–36; Sz. 29–30; F. 15–16,4; L. 3,9–4,2; Cs. 2,3–2,5 cm.

Leggyakoribb Közép-Európában, észak felé a 63° é. sz.-ig; délen valamivel ritkább. Ázsiában – főleg Szibéria délibb részein – egész Japánig honos, de e világrészben nem terjed annnyira északra. Észak-Afrikában szintén találták. Hazánkban nagyon közönséges, hegyi, de rónásági erdőkben is. Tapasztalásom szerint az előhegyek ritkásabb nagy fáin, melyek alatt nyir és fenyő fiatalos van, azután sürű fenyvesekben, füves vágásokból kiemelkedő nagyobb fákon legszívesebben tartózkodik. Az erdőt nem hagyja el, csak alkonyatkor, mikor a tisztásokra, nyiladékokra, a közeli mezőkre, rétekre huz s ide-oda röpködve vadászgat. Napközben valami sürű lombú, árnyékos vén fa ágai közt, közel a törzshöz üldögél, egyenes testtartással, félig csukott szemekkel. Bizonyos fákat mintegy kiválaszt magának s ezen sokszor több példányt találhatunk. Nem könnyü azonban észrevenni, mert szinezetével csak úgy mint alakjával, roppantul hasonlít valami csonka ághoz s ügyesen alakoskodik. Nem valami vad, mert az ember a fa alatt állhat, mégsem repül el, mintha csak érezné, hogy biztonságban van. Néha azonban – valami nagyobb zajra – mégis szárnyra kap s ekkor vesszük csak észre. Nem repül messze, hanem a szomszéd fák egyikére telepszik s ha utána megyünk gyakran tapasztalhatjuk, hogy furcsa fejmozdulatokkal, pislogásokkal méreget a magasból, de nem igen gondol menekvésre. Ha az időjárás nem tulságos zord és táplálékhoz juthat, egyesek mindig nálunk telelnek, javarészök azonban októberben, novemberben elköltözik s csak márcziusban tér vissza. Ugy látszik azonban, hogy kemény madár, mert az utóbbi évek szigorú, hógazdag telein is egy-kettőt mindig láttam. Költözködéskor nagyobb társaságokban jár, de nem olyféle csapatban mint a fogoly, vagy a házigalambok, hanem laza kötelékben, mintha csak véletlenül kerültek volna össze s egyik a másikról alig vesz tudomást. Szalonka hajtásokban egy-egy sürű füves vágásban gyakran láthatunk ilyen uti társaságot 10–20 darab suhan át egyenként rövid közökben a nyiladékon. Szalonka-lesen is észlelhetjük többször, hogy a besötétedéssel egyszerre csak 4–5, sőt 10–15 darab is lassú szárnyalással megjelenik a vágás fölött, egyet-kettőt csavarognak, azután eloszlanak, a tisztásokon, útakon, erdőszéleken röpködve, élelmet keresve.

Párosodásuk ideje márczius végére esik, mikor is szorgalmasan szólnak hui, hui, hui, hangon vagy pedig huúg, huhug formán «huhognak», valami vágás fölött repkednek s szárnycsattogtatva igyekeznek választottjuk figyelmét magukra vonni. Fészket nem építenek, hanem elhagyott varju-, örvösgalamb- vagy mókusfészkekbe rakják le 4–6, ritkán 7 fehér tojásukat s három hétig kotolják.


XXXIX. tábla.

Tojásmérték: H. 38–42; Sz. 31–34 mm.

Élelmük főképpen különféle egérfajokból áll, de nagyobb rovarokat, békát, vakondot is megesznek, sőt megszorulva egy-egy madarat is elkapnak. Télen szeretnek a szérüskertek közelében telepedni – különösen ha ott sürű ágú fákat vagy még inkább fenyőket találnak – hogy a kazalok körül tartózkodó egereket falatozhassák. Tapasztalásból tudom, hogy az inséget szenvedő s szintén a kazalok közelébe huzódott kiéhezett fogolyra is reá vetette magát a fülesbagoly; de ezt a vétkét elnézhetjük, mert csakugyan olyan elbirálás alá esik, mintha koplaló ember elé, ki a sárgarépát nem szereti, ezt az ételt tálalnánk. Velenczén, 1894/5 telén, egyik fenyőcsoportban, tavaszig tartózkodott néhány fülesbagoly s élelmök megemészthetetlen részei, melyeket hosszukás gombóczok alakjában szoknak kiökrendeni, oly mennyiségekben feküdtek a fák alatt, hogy vékaszám lehetett belőlük gyűjteni. Volt néhány ezer ilyen gumó. Ezeket, valamint a különböző vidékekről, különböző időben lőtt és felbonczolt példányok gyomortartalmát átvizsgálva, azt találtam, hogy egereken kívül más alig akadt bennök. Kimélendő tehát, mert gazdaságilag egyik leghasznosabb madarunk. Ha a vadászok holmi kihágásokat szemére hánynak, hát igazuk van s érdemes is ennek említése, mint ritka kivételes dolognak, de hogy ilyen szórványos, esetleges «bocsánandó bünük» miatt csak valamit is elvonjunk a gazdaságra kiválóan hasznos érdemeiből, azt egyszerüen nevetségesnek mondhatjuk. Azért ezt a mi munkás, segítő – habár félszeg alakú – barátunkat úgy pusztítani, mint azt lőjegyzékeink tanusítják, legalább is szégyenfoltot vet vadászainkra.