[Col. saxatilis ALDR. – Col. rupicola CHARLT.]
Jegyei: közönséges házi galamb nagyságú; főszine galambszürke, hátának alsó fele és a szárny alsó fedői fehérek; a szárnyon két feketés csík.
Leirása. Öreg hím: fej palaszürke; a nyak oldalain zöldes fémfényű foltok; a begy biboros érczfényű; a hát felső fele és szárnyfedők világos hamuszürkék; az evezők hamvaskékek, hegyük feketésbe hajló; a szárnycsíkok kékesfeketék; az alsó test sötét mákszínű kék, a czombot fedő tollazat azonképpen, de valamivel világosabb; a fark sötét hamuszürke, végén széles feketés sávval s a tollak hegyén keskeny fehéres szegéssel, a legszélsőbb farktoll külső fele tőben fehér; a csőr fekete, az orrlyukakat fedő bőrkupak fehéresszürke; a szem fénylő sárgavörös, a lábak vérvörösek, bizonyos rózsaszínűséggel. A tojó valamivel kisebb s nem oly élénkszínű. A fiatalok halványabbak, nem oly tiszta – inkább barnás-szürkék; nyakuk, begyük fénytelen; szemök vörösesbarna, csőrük azonképpen; lábaik szürkésbarnás hússzínűek.
Mértéke: H. 33–34; Sz. 22,1–22,7; F. 10–10,5; L. 2,7–2,9; Cs. 2–2,2 cm.
Ez a galamb a mi házi galambunknak s – néhány százat tevő – különböző fajtáinak őse. Itt-ott még tiszta, eredeti szinezetében szeliden népesíti a galambházakat, templomtornyokat vagy gazdátlanul félvadon él köztünk, ki-ki járva a mezőkre. A Földközi-tenger sziklás partjain azonban több helyen még teljesen vadon tanyázik, így Dél-Spanyolországban, ritkábban Dél-Francziaországban, gyakrabban Olaszországban, Görögországban; Észak-Afrikában; Ázsiában, különösen Kaukazusban, Turkesztánban, Perzsiában, Bucharában, Transkaspiában. Észak felé ritka, de a Farő, Shetland és Orkney szigeteken s Norvégiában Stavanger táján (59° é. szél.) még szintén vadon fészkelve találták. A magyar területen vadon csakis a horvát tengerparton fordul elő s itt közönséges. Vad, szakadásos, feltornyosuló kopár sziklákat kedvel, melyeket a tenger vize mos, hol barlangok is találkoznak, de nem nagy távolban vetések is. Sziklaodvakba, repedésekbe rakja fészkét, mely inkább csak egy csomó össze-vissza mocskolt ágacska, szalma, mint igazi fészek. Fészekalja két fehér, fényes héjú tojás, mely tizennyolcz napi kotlás után fakad meg. Kétszer is költ évente.
Tojásmérték: H. 38-41; Sz. 26-28 mm.
Minthogy a gazdátlan és félvad, mezőre járó galambjaink is idetartoznak s gazdaságilag is számba kerülnek, egyetmást fel kell itt említenünk a galambról általánosságban is. Hisz Noé bárkájától kezdve kiséri az embert s jelképe a tisztaságnak, békének, szelidségnek, ártatlanságnak, jóságnak, szerelemnek. Nálunk is jobbadán ez a felfogás járja; különösen pedig a forró szerelem mintájául szeretjük odaállítani. Ezért a szerelmesek legszokásosabb kedveskedő megszólítása is: «Édes galambom, aranyos tubiczám!» Mindnyájunk ajkáról bizonyára sokszor elszállott ez a szép jelzés, – boldog érzelmek boldog idejében.
Egész sora közmondásainknak bevette a galambot, példázgatva tulajdonságait: «Sólyommadárnak nem lesz galambfia», «Szelid mint a galamb», «Galambszivű», «Tipeg-topog mint a tojó galamb», «Galambnak galamb a fia», «Sült galamb senki szájába nem repül», «Nincs epéje, mint a galambnak», «Csókolódzik mint a galamb», «Czigánycselédség, galamb majorság, nem nagy gazdagság» s még sok más. Ezek között azonban vannak régi hiedelmen alapultak, melyek a természethistória valóságának nem egészen felelnek meg, pl. «Ritka galamb epe nélkül», mert hisz tud madarunk mérges is lenni s mint a másik közmondás helyesen mondja, a galambnak epéje csakugyan nincsen. Legtöbbnek alapja azonban az életből, a galambtermészetnek élesebb megfigyeléséből van merítve, így: «Szelid mint a kezes galamb» vagy «Szelid mint a galambfi», azaz rendesen a kinőtt galamb nem oly igen jámbor és szelid, mint általában beszélik. Élelmére is több vonatkozik: «Szereti mint a galamb a tiszta buzát», «Tiszta mint a galambszedte búza».
A galamb turbékolása, búgása bánatosan érinti a magyar szivet; árvaság, elhagyatottság, boldogtalan szerelem jut róla eszünkbe.
«Csak ne volna galambok búgása!
Ebben fakadt bánatom forrása
Mert ha látom szép páros voltokat,
Megsiratnom kell árva voltomat»
mondja PETŐFI találóan.
A galamb nagy kezdő sebességgel, szárnycsattogtatva száll fel, gyorsan repül s nem sok szárnycsapással, hanem nyílalva járja a levegőt. Leszálláskor ismét csattogtatja szárnyait. Fára nem száll, még a vadon élő szirti galamb sem, csak épületekre, sziklákra; a földön azonban ügyesen lépdel, ide-oda forogva, fejével bókolgatva keresgél s gyorsan kapkodja fel a szemeket. Szenvedélyes udvarló s szerelmökben a párok csőrüket egymásba dugva, gyakorta csókolódznak. Ez a szokásuk kapta meg annyira az emberek kedélyét s szülemlette azt a véleményt, hogy a galamb a tiszta, hű szerelem mintaképe. Hát van is valami kedves, megható vonás az enyelgő, bizalmaskodó galamb pár viselkedésében. De korántsem nekik egyedül van erre szabadalmuk, mert sok más madár szerelmi élete csakúgy megindító, bensőségével megkapó. A különbség csak az, hogy a galamb lépten-nyomon előttünk van, a többi madárra ellenben kevesebbet ügyel a közönséges szem. A tisztaság határozottan nem annyira tulajdona, mint azt a képzelet festi; csinál az mocskot eleget. Ellenségeitől, különösen a ragadozó madaraktól, mód nélkül fél s eszeveszetten menekül előlük.
Élelmét majdnem kizárólag magvak teszik. Kiválóan a szemes életet kedveli, így: búzát, kölest, lenmagot, kendermagot, répa- és repczemagot, árpát, borsót, bükkönyt, lencsét. Rozsot, zabot szintén eszik, de nem oly előszeretettel, mint az említett veteményeket. Sokkal inkább szedegeti a különféle dudvák és gyomok magvait, főleg ha gabonát már nem talál; így a Vicia, Orobus, Lathyrus, Ervum, Sinapis, Raphanus, Brassica, Polygonum, Panicum nemek alá tartozó növényfajok, szintúgy a fűtej (Euphorbia cyparissias) magvait. Erdős vidékeken a fák magvait, sőt bogyókat is lakmároznak, de csak az erdők szélein szállnak meg. A mezőre – mindig csapatosan – délelőtt, leginkább hajnalban, majd 8–10 óra közt, délután 3–5 óra közt s végre alkonyat felé rendesen kijárnak s mindig bizonyos területrészt látogatnak; ha begyüket jól megtöltötték s kavicsokat, agyagot és vakolattörmeléket is nyeltek könnyebb emésztés czéljából, szomjukat csillapítják. Általában sokat isznak. Kisebb kirándulásaik után mindig visszatérnek tanyájukhoz. Azokat a helyeket, hol friss vetés folyik, különösen szivósan meg-meglátogatják s nehezen űzhetők el onnét. A horvátországi szirti galambokról feljegyezték, hogy nagy csapatokban járnak a köles és kukoricza táblákra s kiválóan az ott tenyésző Brachypodium magvait eszik. Ezek a szirti galambok, úgy látszik a dudva magvakat egyáltalán jobban szeretik, a kultivált veteményeknél.
Mindezeket összevéve a mezőre járó galambok gazdasági hasznos vagy káros voltát némileg megitélhetjük. Bizonyos az, hogy a mezőgazdaságban vetés, úgy aratás idején, mikor a gabona keresztekben fekszik, nemkülönben oly vidékeken, hol igen sok a galamb, egyes birtokrészeken kárt tehetnek; de korántsem annyit, mint legtöbben hiszik. Az elvetett mag ugyis mindig 2–3-szor annyi, mint a mennyit az illető terület megbír; abba a százalékba, mely a ki nem kelt, megsemmisülő magvakra esik, betudhatjuk a galamboktól elszedegetett mennyiséget is. Különben ott, a hol tanyán, saját birtokán tartja valaki a galambokat, s azok idegen birtokra nem járhatnak, a kár elesik; mert a galambnak enni kell, s akár a mezőn szedi magának gazdája magvait, akár otthon kapja tőle: mindegy. Ha az mégis sajnálja galambjaitól az eleséget, hát ne tartsa őket. Ott persze, hol számos kis birtokrészek határosak egymással, parasztföldek vannak, a kósza galambok nem válogatnak, hanem lakmároznak szabadon s aratáskor, vetéskor bizony megkárosítják azokat a tulajdonosokat, a kik nem galambtenyésztők. Másrészt azonban a sok gaz, dudva magvait pusztítva határozottan sok hasznot is tesznek. A vadászatról szóló 1883: XX. t.-cz. 12. §-a tiltott időben is – tehát mindig – megengedi a mezőre látogató galambok lövését, a mi az elmondottak után nem egészen helyes rendelkezés; elég volna, ha csakis vetés és aratás idejében lőhetné azokat az illető károsuló birtokos s nem a vadászati jog bérlője, kinek esetleg semmi földje nincs s így nem is károsul a galambok révén. A jelen törvény éppen azt eredményezi, hogy a vadászati jog gyakorlója pusztítja mások galambjait, s az, a kinek gabnáját tizedelik, csak úgy a rövidebbet húzza, mintha törvény nem is volna.