[Pelecanus graculus L. – Pelecanus cristatus BRÜNN., FABRIC., GM., FAB. – Phalacrocorax minor BRISS. – Carbo graculus MEYER. – Halieus graculus LIGHT. -Hydrocorax cristatus VIEILL. – Carbo cristatus TEMM. – Phalacrocorax cristatus STEPH. – Graculus cristatus GRAY. – Halieus cristatus GLOG. – Graculus linnaei GRAY. – Phalacrocorax brachyuros BRHM.].
Jegyei: kisebb mint előbbi; csőre hosszabb a fejnél; az öregek homlokán hegyes, tőben hátra, végén kissé előre hajló bóbita; fark 12 tollú.
Leirása: Nyáron a csőr fekete, töve és a torok csupasz bőre kissé zöldbe hajló sárga; a szárny kormosfekete, gyengén érczfényű, az egyes tollak sötétebb szegéssel; egyébként feketés zöld érczfényű tollazatú; lábak feketék; szem zöld. A fiatalok felül barnásszürkék bronzfényes zománczczal, a szárnytollak sötétebb szegéssel; alul fehéresek; czomb sötétbarna; csőr piszkos sárgaszürke; láb világosbarna; szem szürkebarna.
Mértéke: H. 67–74; Sz. 34,5–36; F 15–17; L. 5,4–6,7; Cs. 6,2–7,8. cm.
Földrajzi elterjedése az előbbi fajénál szűkebb körű s főleg Grönlandra, Izlandra, Norvégia északnyugoti és északi partvidékére, Angolország sziklás partjaira teljed. Legalább a typikus madarak itt tanyáznak. Előfordul azonban Korzika, Szardinia, Szicilia sziklás partjain, úgy az Adriában a Quarnero szigetein, például Cherson, Abbazia körül és a horvát tengerparton le Dalmácziáig, Albániáig. Ez utóbbiak némileg eltérnek az északiaktól, a mennyiben bóbitájuk sokkal kisebb, hátuk barnásabb s mértékük is más. A különbséget először dr. PAYRANDEAU* vette észre s Phalacrocorax desmerasti névvel illette az olasz szigetségeken előkerült példányokat. Báró WASHINGTON ISTVÁN az Abbazia, Fiume és a Quarneróban látott példányokat, még a Ph. desmerasti fajtától is némileg eltérőknek találta,* úgy hogy BRUSINA SPIRIDION ezeknek Phalacrocorax graculus croaticus nevet adott.* G. KOLOMBATOVIC tanár azonban nem lát különbséget az olasz és adriai madarak között, hanem utóbbiakat is a dr. PAYRANDEAU leirta desmerasti fajtához veszi.* Hazánk faunájában tehát a déli üstökös kárókatona: Phalacrocorax graculus desmaresti. PAYR. 1826. fajta szerepel, még pedig csakis Fiume öblében és a horvát tengerparton fordulva elő. Innét 1893 márcziusában kaptam egy példányt, melyet mint első magyart, a Nemzeti Múzeumnak adtam; a zágrábi múzeumban azonban vagy 50 példányban van meg. Az adriai üstökös kárókatonák sziklafalak üregeiben költenek s pedig már februárban rakva 3–4 tojást, úgy hogy márczius közepén fiókáik a fészket kezdik elhagyogatni. Gazdaságilag nem igen jő tekintetbe, mert tengerpartunk kicsiny, azt pedig nem is hagyja el s táplálékát a tenger korlátok közé nem szorítható halmennyiségéből szerzi. Mindennek daczára káros madár lévén, a hol kerül bízvást üldözhető.