A VETÉSI VARJÚ.
Corvus frugilegus L. 1758.

[Trypanacorax frugilegus KAUP.; SHARPE. – Tr. prädatorius RENNIE. – Corv. agrorum, granorum, advena BRHM. – C. agricola TRISTR.]

Népies nevei: fekete varju; fekete kánya (Vasm.); teleki varju; pápista varju (Alföld).

Jegyei: karcsúbb csőrű, vékonyabb fejű mint előbbi; az öregek csőrtöve kopasz; szine fekete, aczélkék-bíboros zománczczal; 1-ső evező hosszabb a 9-iknél vagy azzal egyenlő. A fekete varjutól (C. cornix corone) e jegyek alapján bizton megkülönböztethető.* (L. I. köt. és V. tábla.)

Mértéke: H. 41–43,7; Sz. 30,8–31,5; F. 18,8–19,3; L. 5,4–5,6; Cs. 5,3–5,7 cm.

Észak felé Skandináviába majd csaknem a Sarkkörig nyomul föl; Közép-Európában közönségesebb, de nem mindenütt, Francziaország nagy részében, helyenként Észak-Olaszországban, a Duna mellékén, Dél-Oroszországban, Közép-Ázsiában, Szibériában az Irtis folyóig. Hazánkban főleg az alföldi nyárfaerdőkben, egyes folyómenti ligetekben, szigeteken költ, másutt meg csak télen jelenik meg. Ezeken a vidékeken, mint pl. Nyugat-Magyarországban, megérkezését a tél, viszont távozását a tavasz előjelének tartják. Itt nem is gondolják, hogy ezek a varjak hazánkban fészkelnek hanem úgy hiszik: északról jönnek a zordonabb idő elől telelésre. Részben helyes is a felfogás, mert csakugyan az északibb vidékeken költők őszszel hazájukból délebbre költözködnek. A mi vetési varjaink ellenben itt maradnak, de számuk természetesen az idegen jövevényekkel annyira megnövekszik, hogy szinte az egész országot elárasztják. Az előbbi varjaktól némileg eltérő szokásai vannak. Mindig nagy társaságban, roppant, néha ezernyi csapatban jár s ugyanígy nagy telepekben költ együtt. (L. I. köt. 47. kép.) Fészkeik, néha egymás hátán 3–4 is, hasonlítanak a dolmányos varju fészkéhez, csakhogy valamivel kisebbek, lazábbak, laposabbak. Kiválóan ákáczos, nyárfás, jegenyés, mezők határolta kisebb erdőrészeket, fasorokat, ligetek facsoportjait, valami kinyúló erdővéget s mindig magas fákat választanak fészkelő tanyául. A legtöbb fészek, melyet egy fán megolvastam, 28 volt. Néhol gémek «falui» vagy kárókatonák telepe mellett, szomszédos tanyát alapítanak. Nagy társadalmukra vonatkozik, bár költői nagyítással, de az igazság magvával a «Három királyfiról» szóló mese bekezdése: «Volt, hol nem volt, egy kakas kukorikolásnyival még a hetedhét országon is túl, volt egy roppant nagy rezgő jegenye nyárfa, ennek volt hétszer hetvenhét ága, minden ágon hétszer hetvenhét varjufészek . . .»

Még a gyermek mesében is gondja van a magyar felfogásnak a természeti hűségre! Valóban a nagy jegenye fákon legszivesebben költ s a fészekszám – a mit különben a jegenye is bizonyít – világosan mondja, hogy a vetési varjuról s nem más varju fajról lehet csak szó. S ez az a mi jellemző, mert éppen ő az Alföld rónáinak homok erdőiben köznapi jelenség s nagy fészkelő telepeinek mozgalmas élete, nyomot ró a nép lelkébe is.

Ápril elején fészkelő helyeiket elfoglalják, költenek; ilyenkor másutt nem látni őket. Az egyszer megválasztott otthonhoz nagyon ragaszkodnak s évek során sem tágítanak attól. Lövöldözés, zavartatás alkalmával is csak felkanyarodnak a magasba, ide-oda hullámzanak a fészkek fölött, hogy a nyugalom beálltával ismét leereszkedjenek. Sokszor a telep egyik végén lövöldözhetünk s a másik végén már leszállt, fészkeikben ülő varjakat láthatunk. 4–5 halványzöldes alapszinű, szürkén és barnán foltos tojásból álló fészekalja a dolmányos varju tojásaihoz hasonlít, csakhogy az utóbbiak nagyobbak.

Tojásmérték: H. 35,7–44; Sz. 25–29,5.

Valamivel hegyesebb szárnyú, ügyesebb reptű, könnyebb mozdulatú mint hamvas atyafia. Reptében ő is kiterjeszti evezőit, mintha kezünk ujjait széttárnánk. Hangja szintén károgás, a magasban huzva azonban gyakran vékony kurr, kru, kr, krr szótagokat is hallatnak. Ők is mint a dolmányos varjak – sőt még feltünőbben, mert óriási mennyiségben – rendes vonalakon huznak háló tanyára. Mint egy csupa fekete madárból való folyó, úgy fest ez a pihenni térő sereg a levegőég magasságában.

Gazdasági jelentőségökben a haszon némileg – kivált helyenként – mindenesetre felbillenti a kár serpenyőjét. Ott ugyan, a hol telepeik vannak, rendőri felügyelet alatt kell őket tartani, mert a tojásokat, madárfiókákat ők sem vetik egészen meg s rendezett vadászterületeken az apró szárnyasvad tenyésztésébe is belekontárkodnak, noha soha sem annyira, mint a dolmányos varju, s a baromfiakat sem bántják. A friss vetést azonban meglátogatják, elköltik a szemeket, kiássák a már serkedő, gyökeret vert magvakat is; később a lábon álló gabonára járnak s a félig érett kalászok tartalmát kóstolgatják, miközben sokat le is tördelnek, a nélkül, hogy elfogyasztanák. A kazalokra, érett kukoricza-csévékre – tördelés előtt és a begyűjtés után kiaggatottakra egyaránt – szintén reávetik magukat s helyenként nagy károkat okozhatnak. CSATÓ J. Erdélyben különösen vádolja e lakmározásukat, a mi egyébként ott, a hol tengeritermelés van s e varju telepesen fészkel, mindenütt érvényes hibájuk. Ilyen ártalmas fellépésükkel szemben természetesen védekeznünk kell ellenük. Azonban rendszeresen irtani őket, nem volna igazolt, mert, roppant számu csapataik – s ez különösen nyom a latban – rengeteg csimaszt, szöcskét, tücsköt, férget, kukaczot, nyüvet, szóval mindenféle, még pedig gazdaságilag nagyon fontos veszedelmes apró állatot pusztítanak el. A mit az ekevas felvet, vagy a mihez a mezőn, réten juthat: azt mind eltisztítja ez a «fekete sereg».* Akkor fogjuk csak megitélhetni, micsoda működést végeznek ezek, mikor mindenütt 20–30 darab követi a szántót, mikor nap nap után, néha ezernyi számban, ellepik a rétet s egész nap a gazdaság apró ellenségeit gyilkolják, melyeket emberi munkával alig lehetne ártalmatlanná tenni. Egereket szintén pusztítanak; a trágyára is igen szeretnek szállani, s ott ehető dolgok után kotorászni. S helyenként, időszakonként mily kiadóan segítik az erdőgazdát, gyümölcstermelőt, azt cserebogaras években legjobban tapasztalhatjuk. «1872-ben – irja egy gazda – milliardnyi cserebogár jelent meg s borzadva néztünk gyümölcsfáink megsemmisülése elé. Ekkor, mintha az ég küldte volna, ezernyi vetési varju jött s felemésztette őket».*