[Falco palumbarius L. – F. gallinarius GM. – F. marginatus LATH. – Falco incertus LATH. – Accipiter astur PALL. – Astur gallinarum BRHM. – Accipiter palumbarius MACG.]
Népies nevei: hejjő vagy kerra (Zemplénm.); kurhéja (Alföld); tyúkhordó kánya (Sopronm.); tikölő kánya (Vasm.); kara vagy gara; héjjamadár; galambász.
Jegyei: a fiatalabbak örvösgalambnagyságúak, az őregek, főleg a tojó hollónagyságú, de hosszú szárnyaiknál és farkuknál fogva sokkal termetesebbeknek, nyulánkabbaknak látszók; szemök; viaszhártyájuk, lábaik sárgák; az öregek felül majdnem egyszínű hamvasszürkék vagy barnásszürkék, alul fehérszürkés alapon egészben szürkésfekete vagy szürkésbarna, keskeny, keresztbefutó csíkozással tarkítottak; a fiatalok felül barnák, a fejen és főleg a nyakon és szárnyfedőkön rozsdásfehér és fehér hosszanti foltozással; a háton egyes keskeny világosabb tollszegések; alul rozsdásba hajló fehérek, hosszukás, könnycseppalakú feketésbarna foltokkal, a czomb főszine inkább rozsdás mint fehér s a szárfoltok inkább vonalasak. A fark mindig csíkos.
Mértéke: H. 49–5,1,
59–62; Sz. 31–37; F. 24–30; L. 7–9,6; Cs. 2,8–4 cm.
Általában egész Európában, majd csaknem a Sarkkörig közönséges, de észlelték már a 68° é. szél. alatt is. Ázsiában Japánig fordul elő, sőt ott is gyakori. A fiatalok inkább kószálóbb, sőt költözködő természetüek mint az öregek s télen Afrikába is elkalandoznak; ellenben a kifejlettek helyet változtatók s ritkán bolyongnak annyira délre. Nálunk helyenként elég gyakori s ligetes, mezők határolta erdőinkben, fáczánosok közelében, hegyen és síkon egyaránt tanyázik; máshol csak őszszel vagy télen mutatkozik. Áprilisban, meglehetős magasan, ágakból, zöldleveles galyakból rakja meg majd 1 méter átmérőjű fészkét s ha nem háborgatják, évente megtartja azt, legföljebb kijavítja. Az Aldunánál lakatlan réti sas fészkében is találtam költve. 3–4, ritkán 5 tojást tojik, melyek rendesen egyszínű halvány zöldeskék vagy sárgás alapszínűek, néha ritkásan foltosak.
Tojásmérték: H. 56–59; Sz. 43–47 mm.
Három hétig kotlik. Az öregek nagyon féltik fiókáikat s ha kell, bátran megvédelmezik.
A héja vadászgatás közben alacsonyan, minden feltünést kerülve, egyenletes szárnycsapásokkal repül, de ha prédát lát, elszántan, féktelenül vág s meglepő gyors támadásával keríti azt meg. Különösen ha éhes, egészen elfelejti saját bőrét oltalmazni s az ember közellétét sem veszi sakba. Több esetet tudok, mikor erdei hajtásokban az elhibázott nyulat, a vadászok előtt megtámadta. Vakmerő, vérengző természeténél és erejénél fogva egyike legveszedelmesebb ragadozó madarainknak. Az apró madaraktól kezdve fel a fáczánig, baromfiakig, az egértől a nyulig, minden szárnyas és emlős állatot megtámad s irgalmatlanul felkonczol, sőt tudok esetet, hogy vércsét is «levágott». Öreg fáczánnal, kacsával, sőt nyullal is elbánik, csakúgy mint a varjakkal. Vadászati és gazdászati szempontból egyaránt kiméletlenül irtandó. Pusztitását illetőleg e könyv első kötetére utalok. (L. 158. l.)