A SZÁRCSA.
Fulica atra L. 1758.

[Fulica æthiops, leuconyx SPARRM. – F. atrata PALL. – F. platyuros BRHM. – F. aterrima LINN. BRHM. – F. cinereicollis M'CLELL.]

Népies nevei: hóda (Erdély); tikhódas (Hortobágy); sárcsa; sárcza (Somogym.); szacskó (Drávafok).

Jegyei: akkora mint egy közepes házityúk; főszíne palafekete és palaszürke; a keskeny szárnytükör fehér; hókája fehér; lábai sötétzöldek, szürkésbe hajlók, helyenként sárgásak; az öregek szeme karminpiros a fiataloké barnás. (L. I. köt. IV. tábla.)

Leirása. Öregek: fej és nyak fekete; a hát palafekete; alsó testrészek sötét palaszürkék; a szárny hajlása és az első evező külső széle – keskenyen szegve – fehér, úgy a nem igen széles szárnytükör is; az evezők palaszürkék; a fark feketés; a csőr fehér. A tojó termete és hókája is valamivel kisebb. A fiatalok torka fehéres, úgy az alsó test is fehéresen tarkított, felül – különben az öregek szinével egyező – tollazatuk némileg barnás olajzöldbe hajlik; csőrük és kis, fejletlen hókájuk piszkos, szürkésfehér.

Mértéke: H. 36–37,5; Sz. 20,4–23; F. 6–7; L. 4,7–5,9; Cs. 2,7–3,5 cm.

Nagyobb álló vizeinken, nádas tavainkon helyenként roppant mennyiségben élő szárcsánk egész Európa és Ázsia mérsékelt égövét lakja, fel a 60° é. szél.-ig. (Norvégiában a Sarkkörön túl is találták fészkelve.) Költözködő madár, mely kora tavaszszal, alig hogy a rianások megroppantották a tóságok jéghátát s kisebb szabad vizek keletkeznek, vissza érkezik hozzánk. Sokszor már februárban mutatkoznak egyesek, rendesen azonban csak márcziusban; különösen tömegesen e hó utolsó harmadában lepi a vizeket. Első érkezésének országos középnapja márczius 20. Csapatosan vándorol s ilyenkor tavak mentén, csendes éjszakákon nap-nap után csak úgy zeng a levegő minden tája, a magasban utazók folytonos hivogatásától. Kiv, küv, köv, kiv, küv, kíiv, kíüív hallatszik le a csillagok közül, néha egyszerre száz és száz torokból, mely hangok egybe olvadva sokban emlékeztetnek a nyikorgó talicskára. Ezért mondja a Velenczei tónál a dinnyési halász, mikor kora tavaszkor megtudakoljuk tőle: jönnek-e már szárcsák? «Bizony esténkint igen tolják már a talicskát» vagy «Már csikorognak» .

Ez a tó, szárcsa dolgában, valóságos «locus classicus» . A vöcsökfajok (különösen a búbos és feketenyakú, mint láttuk) és a szárcsa itt igazán jellemző madarak s oly tömegesen fordulnak elő fészkelve, különösen pedig a költözködés szakában, hogy e tekintetben ez a terület nemcsak nálunk ritkítja párját, hanem már európai nevezetességű. Igen természetes tehát, hogy az itteni halász a szárcsát többnyire a «komisz», nem éppen megtisztelő jelzővel illeti. Vadászat közben sem vet ügyet reá, kivált ha réczét lát; míg utóbbit mindig valami megkülönböztetőbb megjegyzéssel, pl. «Ejnye de derék», «Szép egy récze» stb. kiséri, a szárcsát alig veszi vadszámba, sőt boszankodik is, ha a nádból kelő, de még láthatatlan madár csobogását hallva, réczét vár, s helyette szárcsa jelenik meg. Szinte megvetéssel szabadul ki ajkán: Csak b . . . s szárcsa! s kicsinylésének látható kifejezést is ad – egyet köp. De épp ezért, mert a szárcsával lépten-nyomon találkozik, szokásait, életmódját is úgy ismeri, mint kevés más vízimadarét. Finoman, hangfestő szóval különbözteti meg annak különféle hangjait, melynek módosulásai szerint az ő szótárában következőket találjuk: pittyeg, kittyeni, kittyeg, czipákol, sipákol, csipákol, csikorog, csattog, talicskázik. Néha tréfálkozik is a ladikja előtt a csapáson nyugodtan átuszó, hébe-hóba fejével bólintgató szárcsával s reá szól: Hová uszik komámasszony? Van is némi hasonlóság a fehér hókás, fekete tollú szárnyas, meg valami fehér fejkötős fekete öltözetű tisztesebb matrona külseje, sőt mozdulatai között.

Nem csak Velenczén, egyebütt is vízkörnyéki népünknél, népszerű madár a szárcsa. Ott találjuk nevét ez ismeretes mondás élén:

«Szárcsa, kácsa, vadliba
Jöjjetek a lakziba;
Ha jöttök lesztek,
Ha hoztok esztek».

és más vonatkozásokban is. Hogy csak egyet említsek, mely hangjára vonatkozik, álljon itt ez:

«Vigyázzatok csitt, csitt!
Ember van itt».

A népies költészetben TOMPA szerepelteti madarunkat «A kolokán» cz. szép regéjében, hol a szárcsa szerelmi postás a Habkirály és a Nádas tündérének veje között. Itt is megtaláljuk «komámasszony»-féle természetét, mert pletykaságba keveredik, minek bünhödéséül szégyenbélyeget sütnek homlokára. «A vizililiom» regében szintén hasonló szerep jut neki, mert mikor a Nádas tündérének felesége beleszeretett a Tó tündérébe, az előbbi a szárcsát kérte fel közvetítőül, tőle tudakolta, mondja el micsoda világ van ott a víz alatt? Ez a szereplése a költészetben nem légből kapott, hanem valóságon alapuló, mert látjuk, hogy TOMPA jól tudta a szárcsának kitünő bukóügyességét s azt a sajátságát, hogy hináros, vizinövénylepte vizeken leginkább tartózkodik. Ezért választotta őt s nem más madarat. S még nyomatékosabban bizonyít ezek mellett, mennyire ismerte költőnk a szárcsa természetét, ez a két sora:

Szárcsák csapatja óvakodva gyül
S a kotorványon hosszú sorba ül».

Akármikor meggyőződhetünk erről, ha tovább és hosszabb időn át figyeljük madarunk életét. Mert nem uszkál az mindig, hanem gyakran egy-egy társaság tagjai nagy lassan, egymásután kilépnek a szemetes lápra, a tópartokra s hosszú sorokban feketedve, pulykafiókszerű tartással járkálnak, pihennek vagy szedegetnek ott.

Általában itt is elmondhatjuk, hogy magyarságunk az a rétege, mely tóhátán éli világát, vagy tóságok környékén eszi java kenyerét, jobban és alaposabban beszél a szárcsáról, életmódjáról, szokásairól, mint sok újabbkori madártani munka. Különösen a velenczei halászt érheti e tekintetben az elsőség, már csak azért is, mert e tavon határozottan nem egészen az a madár a szárcsa, mint más területeken. Különösen repüléséről áll ez. Legtöbb helyen s legtöbb leirásból azt tapasztalhatjuk, hogy a némileg lomha szárcsa – mert közel se oly eleven, mozgékony mint a vizityúk vagy vízicsibék – nem igen szeret szárnyra kapni s még kevésbbé a magasba emelkedni, hanem legföljebb csak lábaival lucskolva, szárnyaival verdesve fut a vizen, hogy a legközelebb eső nádasba vagy sűrű vizinövényzet szélére ismét leereszkedjék s annak rejtekébe úszszék. A Velenczei tavon is megteszik ezt a rendesen alacsony menekvésüket, legtöbb esetben azonban lábaikkal lucskoló, vizet szántó reptük csak «neki indulás», mert megiramodva s lábaikat hátranyujtva mindinkább magasabbra emelkednek, annyira, hogy puskalövés sem éri el őket. Egy ideig kóvályognak s csak azután ereszkednek le ismét valamelyik más tisztásra. Hogy mennyire repülős itt a szárcsa, mindazok tudják, kik a hires velenczei tavivadászatokon részt vettek s velem együtt abban a véleményben vannak, hogy tavaszszal a szárcsát akkor, mikor magasan, félig szemben nekünk tart s hirtelen elfordul, minden repülő vad között legnehezebb lelőni. Ilyen vadászatokon sokszor oly magasan járnak, hogy alig látszanak nagyobbaknak a fürjnél! Mi az oka ennek? Részemről úgy vagyok meggyőződve, hogy részben a tó jellege, hol nagy nádasok nagy tisztásokkal váltakoznak s egymástól sokszor nagy távolságra feküsznek, a szárcsáknak tehát kényszerűség a hosszabb légi út; másrészt tagadhatatlan, hogy a sok vadászat – oly nagy szabásban és oly rendezésben, mint alig más tavunkon – megvadította őket, vigyázóbbakká nevelte, mely tulajdonságuk öröksége a jövendő nemzedékeknek s azokban az idők folyamán még jobban és jobban fejlődik. Azért ha széltiben azt hallom «Hisz a szárcsa alig tud repülni» mindig tudom, hogy nem velenczei szárcsáról van szó; valamint akkor is, ha azt mondja egy puskás «A szárcsát nehéz lőni» tisztában vagyok vele, hogy ő már próbálta – – Velenczén. A vadászatok különben úgy folynak itt, mint azt a búbos vöcsök leírásánál ismertettem. Azon fordul minden, hogy a ladiksor a partnak szorítsa a szárcsákat, melyek azután mindig víz fölött – vagyis a ladikok fölött – repülnek vissza s nem kerülnek a part és szárazföld felé. Költés idejében persze nem annyira repülősek, de megszorítva ilyenkor is – bár nem oly magasra, mint tavaszszal – felemelkednek. A vándorlás szakában mindig roppant – százakat, sőt ezreket tevő – csapatokban lepik a nagy tisztásokat s úgy látszik nagyobb tavaink terjedelmes rónavizeiről szélednek el költési helyeikre, a kisebb tavakra, mocsarakra. Nyárutóján, meg őszszel, főleg a tópartok közelében «csoportoznak», sőt a partok vonalára is kiszállnak s hosszú fekete sorokban, lánczolatban elfeketítik azt. Közeledtünkre azután az egész fekete sereg beleszalad a vizbe, sebes úszással akar lőtávolból menekülni s ha erre már késő, lucskolva, csobogva, félig repülve tart a tó belsejének s biztos távolban ereszkedik le a víz színére. Ez a lucskolás, csobogás nagy csapatok megindulásakor olyan erős, mint a távoli vízesés sustorgása vagy szél zúgása. A mily ügyes, sebes uszó, oly mester a bukásban is s gyakran tűnik a víz alá, a hinár közé, élelmét keresgélve, nagyobb távolságokat is úszva a víz alatt. Üldözője elől is néha bukva menekszik; a gyengén meglövött, megszárnyazott pedig mindig elbukik s messze elúszik a vízben láthatatlanul, s csak biztos távolban bukik fel újra. E közben mindig nádasok felé tart s oda menekszik. Ha nyomában járunk, alig pillanatokra dugja ki fejét, lélekzetet vesz s eltűnik. A nádban, vagy hináros tófenékben megkapaszkodik s nem jön elé. Sokszor a tiszta vizen át megláthatjuk így s kipiszkálhatjuk; legtöbb esetben azonban az ilyen, a vadásznak elveszett. Áprilisban – leginkább e hó közepe táján – kezd költeni. A hímek mérgesen viaskodnak s kergetődznek a vizen, szörnyű lubiczkolás, csipogás közt. Fészköket száraz nádszálakból építik, melyeket meglehetős rakásra, a sűrűbb nádrészletek szélein, csapások, tisztások közelében, néha mélyebben a ritkásabb nádasokban, vastagon felhordanak. Mélyedését száraz nádlevelekkel bélelik ki s ebbe 6–9–15 tojást raknak, melyek szabályos tojásalakúak s halvány testszínű alapon, sűrűen, egészben, de igen finoman, sötét ibolyabarnán pontozottak. (XL. tábla).

Tojásmérték: H. 48–56; Sz. 34–37 mm.

A fészek környékét, igaz, hogy féltékenyen őrzik, de az korántsem áll, a mit sokan mondanak, hogy otthona táján egyáltalában nem tűr más madarakat, és más saját fajbeli párokat, sőt ezeket megtámadja s ha a közelben fészkelnek, tojásaikat, fiókáikat elemészti. Több helyen, különösen Velenczén, tapasztaltam, hogy aránylag kis területen mintegy 40–50 szárcsafészek volt meglehetős közel egymáshoz – egy egész laza telep – még pedig a danka sirályok nagy fészektelepének tőszomszédságában. A tojó három hétig üli fészkét, a mikor azután kikelnek a kis fekete pelyhes, lángvörös és sárgás fejű fiókák, melyek anyjukat követik a nádasok csendes vizén, majd kiúsznak a csapásokra és tisztások széleire is, folyton aggodalmasan csipogva. Az anyamadár szemfülesen vigyáz reájuk, mert hamar érheti baj az ügyetlen apróságot; az éhes vízipatkány elkaphatja, a nádi sas megragadhatja s hinárba, békanyálba is keveredhetnek, honnét azután nincsen szabadulás. Sok veszik így el. Az első költést, ha idő van még reá, egy második is követi, de nem általában, hanem azok a párok próbálkoznak meg kétszer a családalapítással, melyek igen korán fészkeltek, vagy a melyeknek első költésük tönkrement. Szeptemberben már napról-napra összébb huzódnak a fészekaljak, népes társaságokba verődnek, hogy azután lassanként elhuzódjanak vizeinkről. Java részök októberben elhagy, de azért még mindig marad nálunk is elég, mindaddig, míg csak a tél komolyabban be nem köszönt s a «pengő jég kezdi fojtogatni a tóságok lélekzetét». Megesik, hogy nyilt vizeken – enyhe télen – vagy meleg forrásos tavaknál egyesek kihuzzák a zord időt.

A szárcsa husa – helyesen és jól készítve – elég izletes pecsenye, csakhogy kevés szakácsné érti a vele való bánást. Mindig le kell nyúzni egész bőrét s főleg mellét tálalni föl, olyformán készítve, mint az őzet mártással. A czombokat, hátat s egyéb kisebb falatokat legjobb mozsárban összezuzni, szitán átnyomni s pástétomként készíteni.

Gazdaságilag a szárcsa helyenként számbavehető kárt okozhat, már t. i. ott, a hol nagyon számos és sűrűn lakja a területet, mely egyúttal halasvíz is. Legkedvesebb eledele ugyan a hinár gyenge hajtása és magva – főleg a vörös hináré – nemkülönben a békanyálban tenyésző alsóbbrendű állatok, kis csigák, férgek, rovarok stb., azután ebihalak, de halikra és halivadék is. Bizonyos kárt tehát tehet a halászatnak s olyan helyen, mint a Velenczei tó stb. tesz is. Ezért vadászata a törvény korlátai közt egészen indokolt, már csak azért is, mert húsa asztalra kerül, sőt Velenczén a szegényebb népnek és a «böjtölőknek» tavaszszal igazán 2–3 héten át bőven kijutó húseledele. Egy-egy vadászaton elejtett pár száz darab, kiterítés után félóra mulva elszokott kelni; 10–20 kr.-ért párját szétkapkodják a szélrózsa minden irányába s a nagyobb vállalkozó megrakja szekerét, bedöczög vele Székesfehérvárra hetivásárra s nagy szárcsa lakzik bizonyítják, hogy nem hiába szólt a multkor annyira a puska Velencze felől.