[Columba torquata LEACH. – Col. pinetorum, torquata BRHM. – Palumbus excelsus BP. – Palumbus torquatus BLYTH.]
Népies nevei: székács; székács galamb (Borsodm.); őrmös galamb (Alberti-Irsa, Pestm.); nagy vadgalamb.
Jegyei: jóval nagyobb, mint a házi galamb; szárnyhajlása és a szélső szárnyfedők fehérek; a nagy evezők külső szélein fehér szegély; az öregek nyakörve zöldérczfényű és biboros, középen fehér. A fehér szárnyfolt reptében is igen jellemzi. (L. I. köt. V. és X. tábla.)
Leirása. Öreg hím: a fej és nyak kékesszürke, a tarkón alul képződő örv érczfényű zöld, biboros zománczczal, a nyakoldalakon a fényes tollazat közepén, fehér félholdszerű foltozás; begy rózsás ibolyaszínű, gyengén zománczos, melyen át a szürkés alapszin, mintegy átszűrődik; a hát és szárnyak színe olyan, mint a fejé; a farcsikja világosabb; a fiókszárny fekete; a nagy evezők palafeketék, külső szélük fehér szegélylyel; a többi evező palaszürke; az alsó test világos kékesszürke; a fark vége palafekete, töve felé világosabb s hamvasba játszó, a két szélső farktoll külső fele világos, fehéres szegésű; a csőr tőben rózsapiros, hegye fehéres narancssárga; a szem fehéressárga; a lábak ibolyás rózsapirosak, a vértezés köze barnásfehéres. A tojó inkább szürkés nem annyira kékes, nyakörve kisebb s kevésbbé ragyogó. A fiatalok nyakán nincsen örv, a szinezés nem oly tiszta, alul világosabb.
Mértéke: H. 39–43,2; Sz. 23–25,6; F. 13,6–16; L. 2,7–3,6; Cs. 2–2,2 cm.
Egész Európában, majd csaknem a Sarkkörig vagy inkább a 65° é. szél.-ig honos. Ázsiában alig terjed át, hanem helyét a Col. casiotis foglalja el. Hazánkban igen közönséges úgy a dombos, hegyes, mint lapályos vidékeken is. Különösen fenyves erdőket, nagyobb angol kerteket, ligeteket kedvel, melyek nagyobb vágásokkal, tisztásokkal váltakoznak s a hol magas fák, de bokros aljazat is bőven van. Tavaszszal valamivel később érkezik, mint a vadgalamb, az országos középnap szerint: márczius 19-én. Inkább kis társaságokban, mint egymagában utazik. A költés kezdetéig ezek a csapatkák összetartanak s az erdő bizonyos kiválasztott részén rendesen megtartott hálótanyájukon töltik az éjjelt, napközben pedig a szomszédos mezőket, vetéseket látogatják. Alkonyattájt sokszor nagy számban gyülekeznek említett alvóhelyökre s itt, a különben rendkivül vigyázó, minden más galambnál óvatosabb madarakat puskavégre lehet kapni. Annyira ragaszkodnak a megszokott fákhoz, hogy a már elültek közül egyet-kettőt lelővén, többször újból visszatérnek oda s csak nagyobb zavartatás bírja őket reá, hogy a következő nap más alkalmas helyet szemeljenek ki éjjelezésre. Szemessége annyira megy, hogy akár a földön, akár a fán ülő örvös galambot ritkán vehetjük előbb észre, mintsem ő bennünket s ezért legtöbbször csak akkor látjuk, mikor már felszáll előlünk. Április elején a szerelem szép napjait élik ugyan még a párokra szakadozott örvös galamb-csapatok, de már egyes fészkeket is találhatunk, sőt ülős madarat. Java fészkelésök azonban mégis csak e hó közepére esik. Fészköket szabadon – sohasem odvakba – hol alacsonyan, többnyire azonban magasan, 4–30 méternyire, építik a föld szinétől; ritkábban fiatal, mint inkább vén fák koronájába, gyakran a törzshöz közel vagy vastag elágazások közé, villákba, de oldalágakra is. Megesik, hogy elhagyott varjú vagy mókus fészket foglal le – tapasztalásom szerint főleg bükkösökben – s ott alapítja meg otthonát. Párosodás szakában a fasudarak csonka, kimeredő, száraz ágán szoktak a hímek ülni s a tág kilátás védelmében búgják el messze hallatszó hoú-húhúhú-houhú-hú hu-hoú-húhúhú-hu szerelmi ömlengéseiket. Közbe-közbe, mint a pacsirta, felemelkednek az erdő fölé s néhány körvonalat írva, eredeti helyüktől valamivel távolabb eső száraz fasudárra ereszkednek, mintegy esve, szárnyaikat felemelve, farkukat szétterpesztve. A fészeképítésben nem nagy művészek; galambmódra, átlátszó lazán, csak pár száraz ágat tákolnak össze, melyre a tojó két fehér, inkább gömbölyded, mint nyujtott tojást rak.
Tojásmérték: H. 36,5–42,5; Sz. 26–30,8 mm.
Vadságukat, óvatósságukat még fészkelés közben is megtartják. Ellentétben a vadgalambbal, mely nem egy könnyen zavarható el tűzhelyétől, az örvös galambot a legcsekélyebb háborgatás gyanúpörrel tölti el: elhagyja a megkezdett, a már kész fészkét csakúgy, mint tojásait s más biztosabb helyet keres magának. Ezért néha – más-más helyeken – kétháromszor is belekap a fészekrakásba, míg kiköltheti fiókáit. Évenként rendesen kétszer, esetleg háromszor is költ; a második költés junius havára esik.
Költés után csapatkákba verődnek, más galambfajokhoz szegődnek s az erdei vetéseket, vágásokat látogatják, lapályos helyeken a mezőket is. Szeptemberben a hegyvidéken élők javarésze levonul a síkságba s októberben költözködésük mindinkább élénkül. Novemberben már ritka, de egyesek még deczemberben is akadnak. Tapasztalásom szerint ezek a késői példányok fiatalok, sokszor még tokostollúak s valószínűleg késői, harmadik költésből valók. Az örvös galamb sokkal érzékenyebb, mint a vadgalamb s nem telel át nálunk; igen ritka esetekben ugyan deczember végén is lőttek még egy-egy darabot, de ezek mindig elgyengült, lesoványodott, valami sértés, betegség folytán itt rekedt madarak voltak s nem jószántukból, hanem kényszerűségből maradtak vissza. Legnagyobb részök Dél-Európában, Kis-Ázsiában telel, de sokan Északnyugot-Afrikába is átrepülnek.
Az örvös galamb tápláléka, szintúgy mint a többi galamboké, különböző veteményekből, magvakból áll, de némileg mégis eltérő abban, hogy ő az erdei magvakat különösen kedveli; így főleg nyáron valóságos csemegéi: a fenyőmagvak. Őszszel azonban csapatosan látogat el a bükkmagvakra s a tölgyesekbe makkozni. Ezek mellett a dudva magvakat, vetéseket sem veti meg, sőt a friss vetésre – s előszeretettel a repczére, bükkönyre, borsóra – rendesen eljár lakmározni. Nem veti meg a bogyókat sem s az afonyát szereti, s úgy látszik rovarbábokat, álczákat is pusztit. Egy helyt a fenyveseket irtó Tenthredo pini tulságos elszaporodásakor a környék örvös galambjai szorgalmasan látogatták a veszélyeztetett erdőrészt s egy lelőttnek gyomrában e fajnak 836 darab álczáját olvasták meg. Így tehát ez a galambfaj helyileg, bizonyos esetekben, határozottan hasznos is lehet, a mit temérdek dudvamag pusztításai is megerősítenek, habár más esetekben megint, pl. ott, hol nagy csapatok naponként járnak bizonyos vetésre, sok kárt tehet már csak azért is, mert az ilyen helyeken nemcsak ők szoktak az egyedüli pusztítók lenni, hanem más madarak, emlősök is. Ilyen helyeken, de csak itt és akkor, mikor nagy számban mutatkoznak, kártevésük ellen természetesen lőfegyverrel is védekeznünk kell. Máskülönben nem igen panaszkodhatunk reájuk s a költés alatt feltétlen védelmünkre tarthatnak igényt.