[Pelecanus carbo L. – Carbo cormoranus MEY. – Hydrocorax carbo VIEILL. – Phalacr. medius NILS. – Halieus carbo LICHT. – Halieus cormoranus NAUM. – Carbo et Phalacrocorax glacialis, arboreus, subcormoranus, humilirostris, brachyrhynchos BRHM. – Carbo major TEMM.]
Nagy kárókatona (Phalacrocorax carbo [L.]).
Népies nevei: tomolygó (Fertő. Halnév is.); büdösmadár (Jászberény); kárókatona (Velenczei tó, Dunántúl több helyt); karakatna, kárakatona, karókatona, kárakatna, kárakatonája, kárókatonája; gőte (Duna-Drávaköz).
Jegyei: majdnem ludnagyságú; csőre oly hosszú, mint feje, töve erősebb a hegyénél; szemköre és csupasz torka sárgásszürke, az öregek szemét fehér, fiatalokét sárgásfehér tollkoszorú övezi; a hát eleje és főleg szárnyfedő tollai pikkelyszerűek, fémes zománczczal; fark 14 tollú, néha 12–16 is. (L. I. köt. III. és IV. tábla).
Leirása. Nyáron: torok és részben a pofa fehér; fej és tarkó feketezöld, utóbbi részen a tollak sörényszerűen hosszabbak s az alapszín egyes fehér tollakkal tarkított; nyak, mell, has, farkalja és farcsíkja, valamint a hát alsó része fekete zöldes zománczczal; a hát felső része és a szárnyak barnásszürkén, bronzszerűen zománczosak, minden toll feketén szegett; a felső czomb táján némi fehér átcsillámló tollak látszanak; az elsőrendű evezők sötét feketebarnák, száruk fekete, a hátulsók feketésszürkék feketén szegélyezve. Téli tollazatuk hasonló a nyárihoz, de tarkójuk sörényén, az előnyakon a fehér szín uralkodik, úgy a felsőczombok táján egy-egy négyszögletű fehér folt látszik. A fiataloknál a fekete szín inkább zöldes sötétszürke, a hát felső része, szárnyfedők zománczos barnás, keskenyszegésűek; alul piszkos fehéresek. A csőr vörösbe játszó ólomszürke, az alsó káva tövénél sárga, ormozatán fekete. Lábuk fekete. Az öregek szeme sötétzöld, fiataloké barna.
Mértéke: H. 77–82; Sz. 34,5–37,2; F. 16–19; L. 5,5–-6,7; Cs. 6,8–8,8 cm.
Hazája úgyszólván az egész világ; Európában, a Sarkkör tájaitól a Földközitenger vidékéig; Ázsiában Indiáig, kelet felé Khináig, hol azonban a hozzá közel álló s tőle csak keveset különböző Phalacrocorax sinensis helyettesíti. Észak-Amerikában az Atlanti oczeán partvidékén és Ausztráliában szintén előfordul; Afrikában pedig a télre odaköltözködők találhatók számosan. Nagy elterjedésénél fogva, éghajlati viszonyok szerint, a jellegzetes madár úgy külsejében, mint lakóhelyeinek megválasztásában is helyenként kisebb-nagyobb eltérésekre hajlik. Így például az Észak-Norvégiában élő károkatonák valamivel termetesebbek a délibb Európában előfordulóknál; ott kizárólag a tengerben álló, tengerpartokra dülő csupasz sziklákat lakja, azokon fészkel, ellenben nálunk nagyobb folyóink, tavaink mellékét választja tartózkodási helyéül s kiválóan ligetes erdőkben fészkel és tanyázik, mikor a vizet elhagyja. Európa északi és délkeleti részein legszámosabb, különösen Skandinávia szirtes partjain és halomszigetein s hazánkban a Duna mellékén, kivált az Al-Duna vidékein. Magyarország északi részeiben ritkaság; de Pozsonytól le a Dunán kisebb-nagyobb számban található s helyenként fészkel is a ligetekben. Még néhány év előtt a Fertő közelében, a «Hanyság»-nak kapuvári éger-erdejében is költött, de ott ma már nincs tanyája. Hires volt az adonyi sziget kárókatona telepe, mely azonban szintén megritkult. A Tisza vidékén is azelőtt több helyen fészkelt, úgy a Sárréten is; de ezek a telepek is elfogyatkoztak. A kulturát nem tűri, nyomása elől délnek, délkeletnek a Balkán államok felé menekül. S így manapság már a kuruzsló vénasszonyok nem igen csinálhatnak kárókatona epéből orvosságot, melylyel – mint az Alsó-Tiszavidékén – a szembajokat gyógyították. Létföltétele a sok hal, a magas fákkal bővelkedő ligeterdők. A vizen halászik majd egész nap, hogy telhetetlenségét, roppant falánkságát kielégítse, a magas fákra jár azután hálni, pihenni s ha ideje érkezett, fészkelni. Társaságot kedvelő létére mindig kisebb-nagyobb fészektelepekben végzi a szaporítás munkáját, mely tanyán szürke gémek s vetési varjak is velük közösen költenek. Kiválasztott fészkelő helyükhöz igen ragaszkodnak s nehéz a hivatlan vendégeket foglalásukból kizavarni. A hozzájuk szegődő gémekkel, varjakkal sem él egész békességben, hanem folyton czivódik velök. A varjakat gyakran el is marja fészkeik mellől s bitorolja azok kész otthonát. Néha azonban, mikor a varjak túlságosan elszaporodtak az éveken át birtokolt fészektanyán, a kárókatonák ellenben kisebbségben maradtak, meggyűlik a bajuk. A varjak ugyanis fészkeiket magasabbra rakják, mint a kárókatonák, s ha a telep nagy, 6–10 fészek is kerül egy-egy kárókatona fészek fölé. Persze ennyi idegen lakás, ily közel szomszédságban nem kellemes nekik, már csak azért sem, mert a varjak nem tartoznak éppen a legtisztább madarak közé, különösen nem, mikor fiaikat nevelik s a neveletlen csemeték az ildomosság alapfogalmait sem sajátították még el. Ilyenkor bizony sok szenny, piszok hull a kárókatona családi tűzhelyére s ámbár ő sem tartozik a tiszta madarakhoz, mégis sok a mi sok, kénytelen a rövidebbet húzni. Eltelepszik hát, vagyis a jövő évben más fészektanyát keres magának. De nemcsak a varjak, hanem az élelem fogyása is kényszeríti őket fészektelepeik változtatására. Ha ugyanis – főleg tavak táján fordulhat ez elő – a tanyájuk közelében fekvő vizek halállományát falánkságuk annyira megapasztotta, hogy étvágyukat s a növekedő nemzedéket többé nem igen képesek a környéken kielégíteni, szintén kereket oldanak s máshol vetik meg családi tűzhelyöket.
Rendesen márczius közepén, a jég eltakarodtával, érkeznek vissza telelő helyeikről, s áprilisban párosodnak, hogy a költést is csakhamar megkezdjék. Ha gémekkel, varjakkal közösen fészkelnek, az üres fészkeket azonnal lefoglalják, egyes párokat közös lakótársaik közül szintén elmarnak s a jogtalanul szerzett fészkeket megnagyobbítva, kitatarozva saját czéljaikra összekészítik. Azok, melyeknek idegen fészek nem akadt, maguk építenek, még pedig ágakból, nádból, sásból. Az egész alkotmány rendetlen, laposas alakú; hasonlít a fákon lévő szürke gémfészkekhez, de valamivel sűrűbben és vastagabban rakott. Április végén, május elején 3–4 igen karcsú, hosszúkás zöldes, kékesfehér, zöldesfehér mészréteggel borított tojást találhatunk bennök. A madarak szennyes természetöket a fészek táján sem tagadják meg; alig üli a tojó egy darabig tojásait, valamint a fészek, úgy a tojások is szurtosak, utóbbiak szinte barnásan tarkázottak lesznek.
Tojásmérték: H. 63–66,8; Sz. 48–42 mm.
Négy hét mulva kikelnek a csunya, kormos szürke pehelylyel borított, szemök táján hússzínű, csupasz bőrű fiókák, melyek inkább valami őskori hüllőhöz mint madárhoz hasonlítanak. Az öregek közösen, felváltva etetik őket s rengeteg halat szállítanak az éhes apróság torkába. Mohón falatoznak ezek s telhetetlenségökben egy részét az élelemnek le is hullatják. Nagy emésztőségük és az így elszóródott eledel azután olyan piszkot, bűzt támaszt a fészektelep környékén, hogy ember legyen, a ki ott sokáig kibirja. Miután a kis kárókatonák kirepültek, az öregek rendesen még egyszer költenek, úgy, hogy a második fészekalj augusztusban szintén repülős lesz.
A kárókatona egész lénye sajátságos. Van benne valami a hollóból és a buvárból. Vigyázó, szemfüles, bizalmatlan, ravasz, más madarakkal szemben czivódó, önző, mérges. Elég jól és gyakran is repül, miközben aránylag rövid szárnyait gyors egymásutánban mozgatja, hosszú nyakát előre s kissé felfelé nyujtja. Nemcsak az egyirányú repüléshez ért, hanem néha felkap a magasba s főleg, ha fészektanyáját háborgatjuk, keringel mint a holló. Legtöbbször azonban alacsonyan a víztükör fölött látjuk repülni s ilyenkor a csapat mindig bizonyos rendet, sort tart. Sziklákon, fákon – még a vékony ágakon is – igen jól megkapaszkodik s ülve olyan alakú, mint valami pezsgős palaczk. Pihenés közben nyakát kigyószerűen ide-oda forgatja s ha szárnyai nedvesek, kiterjeszti azokat s csapkod velök, hogy hamarább megszáradjon tollazata. Az úszásban, bukásban nagy mester; félig a víz szinébe vagy egészen alája merülve, csak fejét tartva ki, gyorsan úszik; nagy mélységekre tud lebukni s pár száz lépésnyire víz alatt úszni. Üldözője elől rendesen így menekül; a fán ülők azonban szárnyukat veszik igénybe s repülésre fogják a dolgot, a parti sziklákon ülők pedig béka módra ugranak le – sokszor nagy magasságból – s úszva-bukva állnak odább. A halászat legfőbb foglalkozásuk s ebben mindig bizonyos rendszert is követnek, mely kifejlett értelmi tehetségök bizonysága. Gyakran láttam a Dunán ilyen halászó kárókatona társaságokat, melyek félkörben, szárnyaikat csapkodva, úszva, szinte kerítették, terelték maguk előtt a halat, a partnak szorították, szakasztottan úgy, mint ezt az «öreg vagy kerítő hálóval» «tanyával» halászságunk teszi. A visszamenekülő halak az emberi halászatnál a hálóba, a kárókatona halászatánál a falánk madarak bárzsingjába kerülnek. Korán, hajnalhasadtával már zsákmány után néznek s munkában vannak délig, mikor rövid pihenőt tartanak valami zátonyon, szirten, fán; estefelé megint javában halásznak s az utolsó fogás után szállnak rendesen megtartott hálótanyájukra, magas ligeti fák koronájába.
Tápláléka kizárólag hal, a miért egyike a halasgazdaság legveszedelmesebb ellenségeinek, különösen azért is, mert mint már említettem, halpusztítása rengeteg étvágyánál s társas életénél fogva igen tetemes. Feljegyezték, hogy egy-egy kárókatona étvágyának csillapítására naponkint legalább három kilogramm halat szükségel. Ez oknál fogva kiméletünkre számot nem tarthat, sőt erélyesen üldözendő s különösen fészektelepei pusztítandók. Mert nemcsak a közel levő vizek halállományát teszik ott tönkre, hanem még a fákat is, melyekre fészkeiket rakják, undok szennyességükkel, ganéjukkal elölik.
Legsikeresebben lőfegyverrel üldözhetjük őket úgy fészkelő helyükön, mint lesből hálótanyájukon, hová rendes időben beleszállnak. Nyiltan megközelíteni nehéz a kárókatonát s mindig csak esetlegesen kerül így fegyvervégre.