[Sturnus cinclus L. – Motacilla cinclus ScoR. – Cinclus aquaticus BECHST. – Cincl. europæus MACG. – Hydrobata cinclus GRAY. – Turdus cinclus LATH. – Aquatilis cinclus MONTG.]
XXXI-ik tábla
VIZIRIGÓ CINCLUS CINCLUS (L) ÖKÖRSZEM TROGLODYTES TROGLODYTES (L)
Népies nevei: halász rigó (Székelyföld); vizi seregély (FÖLDI J.)
Jegyei: seregélynagyságú; torka és begye fehér, egyébként palaszürke, helyenként barnás, farka 12, ritkán 10 tollú.
Leirása. Öregek: a fejtető és a nyak hátulsó része kormosbarna; a torok, a nyak előrésze és a begy fehér; háta palaszürke, feketés szárfoltokkal; szárnya feketésbarna, szürkés tollszegésekkel; a fark sötétbarna. A tojó barnább s oldalai nem oly szürkék. A fiatalok felül hamuszürkék, feketés tollszegésekkel pikkelyszerűen rajzolva; alul szennyes, rozsdásba hajló fehérek. Csőr fekete vagy barnásfekete; lábak szarúbarnák vagy barnás szarúszürkék; szem halványbarna; a szemgyűrű apró fehéres tollazással. (L. I. köt. XI. tábla és 26. kép.)
E madárnak mell- és hasszinezete meglehetős változékony. A két szélsőség ím ez: az egyiknél ugyanis a fehér begy után gesztenyevörös szín következik, mely a mellről leterjed a hasra, a másiknál a gesztenyevörös szín teljesen hiányzik s az egész alsó test csak fehér, a mell alatt és a hason pedig szürkésfekete. Az előbbi szinezést főleg a Dél-Európában honos példányokon, ellenben utóbbit az északiakon találjuk; de nem hiányoznak átmeneti színűek sem.
A déli fajta – Cinclus cinclus albicollis VIEILL. 1816 – a nálunk közönségesen fészkelő, az északi fajta – Cinclus cinclus septentrionalis BRHM. 1831 (melanogaster) – pedig inkább csak tél idején kerül elő patakjainknál, az Északi-Kárpátokban azonban költ is.
Mértéke: H. 17,7–20; Sz. 8,6–9,5; F. 4,7–5,3; L. 2,8–3; Cs. 1,5–1,9 cm.
A feketehasú fajta leginkább Skandináviában, Finnlandban, Észak-Oroszországban él, ellenben a rozsdáshasu a Kárpátokban, Alpokban, Pyreneusokban. Az Európa egyéb tartományaiban előfordulók, melyek nálunk néhol szintén fészkelnek, a fehér begy alatt csak keveset rozsdásbarnák, egyébként hasuk sötét.
Nyáron át a havasi patakoknál, pisztrángos vizeknél találkozhatunk vele s körülbelül ugyanazokat a helyeket kedveli, a melyekhez a havasi billegető is ragaszkodik. És épp úgy, mint az utóbbi, a kristály tiszta, beszédes vízfolyásnak valóságos éke, vonzó jelensége. Annyira odavaló, jellemző ott, hogy a ki ismeri, szinte nélkülözi, ha nem láthatja a köveken futkosni, a zátonyokon forgolódni, surranva a part mentén szállani vagy a vizben bukdácsolni. Valóban különös madár ő! Mintha egész lénye, természete egy sereg más madárfajból keletkezett volna. Mikor a vízmenti bozótok alján futkos, rigónak gondolhatnánk; majd meg vizicsibének, mely a szélvizek növényzete közt keresgél; azután meg réczeszokásokat árul el, mert úszni is tud s épp úgy szedeget, mint a vizinövények közt kutatgató réczék; hirtelen azonban felugrik a vízből kiálló kövekre s barázdabillegető módjára illeg-billeg; vagy alacsonyan elsurran, valami hidra száll, egy-kettőt forog, mint az ökörszem, de csakhamar beleveti magát a zuhatagos, porzó vízbe, akár a prédát látó jégmadár, csakhogy nem tér vissza lesőhelyére, hanem pár méternyire a víz fenekén fut, vagy szárnyaihoz folyamodva, mintegy repül a víz alatt épp úgy, mint az alkamadár a tenger vizében. Tehát még buvár is, még pedig minő ügyes! Bukdácsolásait bámulva, majdnem elfelejthetnénk, hogy énekes madár. Pedig valóban az, hisz maga sieti azt bizonyítani, mert – 5–10 másodpercz mulva – a vízszinére kerülve, kiül valami tuskóra s mélabús, a táj magányához illő dalocskáját hallatja. A legalsóbb rendű és a legtökéletesebb madár, két szélsőség – sok átmenettel – egyesül benne. A madarak közt ő a pisztráng: sebes, fürge, nyugtalan, rendkívül eleven; nem szereti a csendesen, lomhán folyó piszkos vizet, hanem a rohanó, zuhatagos, átlátszó hegyi patakokat. Minél vadabbak, örvénylőbbek, annál inkább elemében érzi magát, nem kivánkozik máshová, ott él, ott hal meg. Csak mikor hó és jég temeti be kedves patakocskáit s a tél zordonsága dühöng a hegyvilágban, ereszkedik le a völgyekbe kisebb folyókhoz – a nagyobbakat, zátonyok és kavicsosok nélkül szűkölködő mély vizűeket azonban ekkor is kerüli. Sokszor elnéztem e fehér mellű, sötét dolmányú madarat, a mint szinezetével is alakoskodott, mert felénk fordulva, fehérsége a kövön megtörő habhoz, háta ellenben valami korhadt fadarabhoz, barnás kőhöz hasonló, s rövid, tömzsi alakja csak növeli csalódásunkat; s hányszor gyönyörködtem mesteri mutatványaiban, mikor közeledtemre a részben befagyott folyó egyik lékének párkányáról hirtelen vízbe dobta magát, villantó gyorsasággal, mint a gondolat, s a víz és jég alatt menekült, hogy a következő léken kisurranva repüljön odább. Tömött tollazatának értékét ekkor érzi igazán: az védi meg a vízben, hidegben. A vizet, a folyás irányát csak kitartóbb üldözés után hagyja el, mikor félkörben kivágódik a part mentére s meglehetős magasan, 100–200 lépésnyire, visszarepül; különben mindig előre tart, a vízfolyást követi s felriasztás után csakhamar újból leszáll.
Alig olvad el a hó a síkságban, a hegyek lábánál: telelő helyeiről, melyeket úgyis csak szükségből választott, csakhamar visszahívja a honvágy. Visszatelepszik bérczei közé, csorgóihoz, sellőihez s márczius végén családot alapít. Nagy, gömbölyű, oldalt bejáró lyukkal biró fészkét szabad fagyökerek közé, hidak alján találkozó résbe (L. I. köt. 46. kép), korhadt, kiodvasodott fatuskóba, tág sziklaüregbe, falilyukba, mindig közvetetlen a vízparton rakja. A kiválasztott odut rendszerint egészen kitölti s gizgazt, földet, mohát; csalitot hord össze, hogy vastag burkolatot csináljon otthonának, melynek belsejét finomabb száraz szálakkal béleli melegre. A körülményekhez képest néha akkora fészket épít, hogy inkább szemétrakásnak, mint madártanyának lehetne azt tartani; a gondosan készült bejárólyuk azonban csakhamar elárulja, hogy mesterséges alkotmánynyal van dolgunk. 4–6 tojása egyszínű fehér.
Tojásmérték: H. 24,5–27; Sz. 19–19,3 mm.
A tojó 15 napig üli fészkét, még pedig oly odaadással, hogy kézzel megfoghatjuk a kotló madarat. Junius végén másodszor költ.
Gazdasági jelentősége sok vitára adott alkalmat, mert számos helyen félreismerték működését, minek következtében több országban üldözték, sőt díjakat tűztek fejére, akár csak a ragadozó madarakra. Nagy bűne: haltápláléka volt, miért is azok, a kik halászni látták és a kik felületesen, egyoldalúan itéltek, mert egyéb táplálékára nem figyeltek, fennen hirdették ártalmasságát. Ujabban – köszönet MACGILLIVRAY, GIRTANNER STAATS von WACQUANT-GEOZELLES, stb. s különösen LIEBE * és FINSCH vizsgálatainak – való képet kaptunk táplálkozásáról, úgy, hogy ma a már-már pelengérre állított s üldözött vizi rigót teljesen érdeme szerint itélhetjük meg. Kisült, hogy a «főleg halacskákat, halikrát pusztító» – mint vádlói széltében hangoztatták – csak mellesleg eszik halat és ikrát, mert főképpen vizi rovarokból, vizi poloskákból, alsóbb rendű rákokból, szitakötőkből s ezek álczáiból, férgekből, kukaczokból kerül ki élelme. Ha végig nézzük kedvencz csemegéinek rovarnévjegyzékét, azt látjuk, hogy a Sialis, Perla, Dytiscus, Hydrophilus, Notonecta, Nepa, Libellula, Phryganeák, Gammarus, Palingenia, Ephemera közé tartozó fajokat tizedeli, ezek közt pedig éppen a halivadék, halikra veszedelmes ellenségei is vannak. Szó sincs tehát arról, hogy a pisztráng tenyészetnek megbélyegzett károsítója, s habár néha sikerül neki egy-egy halat fogni, valami jelentékeny kárt nem tesz. Hisz az is bebizonyosodott, hogy a mi halat elemészt, az legtöbbnyire silány, nem sokat érő, mert haszontalan fajú. Azután meg sok oly pataknál is élősködik, a hol hal egyáltalában nem is akad, ott tehát kárt nem is tehet. Mindezek után teljes elismeréssel adózunk LIEBE-nek és FINSCHnek,* kik szavukat felemelték e madár érdekében, a minek – pl. Badenben, hol törvény szerint meg volt engedve irtása – határozott eredménye is volt, a mennyiben a kellő felvilágosítás után nevét a rovott fajok jegyzékéből nyomban kitörölték. Károsságát, mit a halászatnak tesz, a haszon teljesen ellensúlyozza, sőt fel is éri; e mellett æszthetikai szempontokat is figyelembe véve, kivánjuk, hogy e madár – hegyi patakjaink igazi éltető eleme és ékessége – megérdemelt oltalomban részesüljön.
Felfogásom szerint LINNÉ (Syst. nat. 1758. X. kiad. 168. l.) Sturnus cinclus néven valószinűleg a sötéthátú északi fajtát irta le.
Leirása azonban «pectore albo, corpore nigro» nem elég szabatos, azért azt hiszem, helyesebb a tőle eredő nevet faji névnek venni s vele a vizirigók egész alakkörét jelölni. Így azután az északi fajta a BREHM-től eredő «melanogaster» (1821) subspecifikus nevet kapja. BECHSTEIN, Cinclus aquaticus (Orn. Taschenb. 180. 206. l.) néven ismertetett madara «schwärzlich, mit weisser Brust und Vorderhals» szintén határozatlan leirás, noha e nevet a középeurópai vizirigókra szokták használni, mely szinezetre az északi és déli fajta (albicollis VIEILL. 1816) között álló alak. Szerintem a rozsdáshasú vizirigókra az «albicollis» név alkalmazandó. Ha azonban a subtilis különbségeket mind figyelembe veszszük, ám megkülönböztethetjük az északi-, közép- és dél-európai stb. vizirigót, sőt még más fajtákat is. Hazánkban én egészen «rozsdáshasú» példányokat legalább annyit láttam, mint félig barna-, félig rozsdáshasúakat; ezek a «középeurópaiak» (reájuk az «aquaticus» név volt szokásban). Dr. REICHENOW azt hiszi (J. f. Orn. 1899. 418. l.), hogy az «albicollis» nem annyira déli, mint inkább nyugoti alak – Svájcz, Nyugati-Alpok – a Cinclus cinclus pedig keleti – Keleti Alpok, Balkán –; nézetét én, éppen mivel a rozsdáshasúak nálunk is gyakoriak – még Erdélyből is van lovag TSCHUSI gyüjteményében – nem oszthatom, hanem tüzetesebb vizsgálatok megejtéséig, az itt elmondottakhoz tartom magamat.