[Falco haliaetus L. – F. arundinaceus Sam. GM. – Aquila piscatrix VIEILL. – Pandion fluviatilis. SAV. – Accipiter haliaetus PALL. – Triorches fluvialis LEACH. – Balbusardus haliaetus FLEMM. – Pandion ichtyaëtus KAUP. – Pandion alticeps, planiceps BRHM.]
Népies nevei: halvágó sas, kéklábú halászsas.
Jegyei: ölyvnagyságú, de karcsubb; a tarkótollak üstökösen kissé meghosszabbodottak; az összecsukott szárny hegye túl ér a farkon s másodrendű evezői igen hosszúak, úgy, hogy a hát palástszerű; a szem mögül kiindulva, a nyakoldalakon széles barnásfekete sáv huzódik le; viaszhártya és lábak világos szürkéskékek; csűr fekete; szem sárga.
Leirása. Öregek: a fejtető fehér; a hátsó nyak – a tarkótól kezdve – rozsdasárgás alapszinen hegyes, barnásfekete szárfoltokkal sűrűen tarkázott; felső test és szárnyfedők sötét feketésbarnák, minden toll szélesebb (a szárnyon), vagy finom (a háton) fehéres szegéssel; a nagy evezők tőfele belül fehér, különben – kivéve a tollak hegyén látható apró fehéres foltot – barnásfekete vagy fekete; az alsó test fehér, a begytollak rozsdássárgák, keskeny sötétbarna szárfoltokkal; a fark alul fehér, úgy a tollhegyek szegései is, felül sötétbarna, alul erősen, felül elmosódottan, sötétebb harántsávokkal. A tojó begyfoltozása különösen erős, tarkó üstöke kisebb. A fiatalok alul egyszínű fehérek, felül csokoládébarnák, fejtetejök erősen foltozott.
Mértéke: H. 57–58,
59–62; Sz. 49–52; F. 22–24,5; L. 5,5–6,3; Cs. 4.5–5,1 cm.
Ez a madár majdcsaknem az egész világon előfordul, de az amerikaiak (Pand. haliaët. carolinensis), úgy az ausztráliaiak (Pand. haliaët. leucocephalus) némileg eltérők, nevezetesen utóbbiak kisebbek. A hol halgazdag vizek vannak s a közelben erdők, ott tanyázik legszivesebben. Hazánk nagyobb tóságainál, folyamainál, különösen az al-dunai ligeterdőkben leggyakoribb. Április utolsó harmadában költ. Fészkét mindig magasra, az erdőből leginkább kinyuló, meglehetős száraz sudarú fákra rakja s évenként, újból és újból kitatarozva, ugyanazt használja. Erős, korhadó faágakból van készítve s belül sáslevelekkel, sisákkal kirakva. Rendesen két tojásnál többet nem tojik. Ezek igen változó színűek; többnyire sárgásfehér alapon kirivó májszínű nagy foltokkal, ibolyaszürkés rajzokkal tarkitottak.
Tojásmérték: H. 62–68; Sz. 44–52 mm.
24–26 napig kotlik.
Minthogy élete a vizekhez köti s tisztán azoktól, illetőleg a halaktól függ jó vagy balsorsa: tél szakán, a tóságok befagyásával, ő is elköltözik melegebb vidékre, szabad vizekhez s csak a jég eltakarodtával tér vissza. Táplálékáért gyakorta messze elbarangol s puskalövésnyi magasságban vagy magasabban jár a vizek fölött, áthatóan kémlelve a felszinre kerülő halak után. Reptében hosszú, könyökben hátrahajló szárnytartása, sötét háta és fehér alsó teste annyira jellemzi, hogy könnyen felismerhető. Bizonyos távolból, főleg mikor nyugodt, egyenletes szárnycsapással halad, igen hasonlít az őszszel hozzánk látogató fiatal heringsirályokhoz (Larus fuscus). Tapasztalásból ismert halas helyeket vagy a folyók, tavak bizonyos pontjait naponként majdnem ugyanazon órában meglátogatja. A mint prédát lát, egyideig szárnycsapkodva «lebeg», «függ» a légben, azután összekapja magát s nagy erővel, zuhanva csap le s részben a víz alá is merül, úgy markolja ki áldozatát. Láttam rárót, mely majd csaknem akkora pontyot vitt, mint testhossza. Azért nincs mit csudálkoznunk – mint több példa bizonyítja – hogy erős pontyok magukkal huzták a rárót a víz alá, mely nem szabadíthatván ki karmait a hal testéből, el is pusztult. Zsákmányát többnyire valami csonka fatörzsre viszi s ott falja föl. Merőben halakból élvén, vadászatilag és gazdászatilag nincs jelentősége. A haltenyésztésre azonban nagy csapás s azért halastavak körül fészkét tűrni nem lehet s felhalazott csapóvassal kell ellene védekeznünk. Ott, a hol okszerű halgazdaság nincsen s olyan ősi területeken, mint pl. al-dunai vidékeink – különben is nem nagyon számos voltánál fogva – valami túlságos sok kárt nem tehet s inkább a többi halpusztítóval egyetemleg birálandó el. Kimélni azonban természetesen itt sem tanácsos.
Hajdanta a ráró ismeretesebb volt, mint manapság; igaz, hogy a gőzhajók nem jártak még akkor folyamainkon s féktelenségüket sem szorította sánczba a szabályozás, a mik halbőségünknek is vesztét okozták. A ráró szárny- és sugár evezőtolla szerepelt őseink kalpagjain, így bizonyítja GYÖNGYÖSI ISTVÁN is:
«Kalpagját tollazta ráró sugarakkal»
s még mások. BENICZKY PÉTER is említi Öt 1620-ból való «Az embernek maga ajánlásárúl és biztatásárul» czímű költeményében:
«Szelek szárnyán járó
Kedves sólyom s ráró»
mely későbbi változatban, mikor a «ráró» lónév gyanánt is szerepel, így hangzik:
«Szelek szárnyán járó
Édes lovam ráró».
Más régi költők, a kuruczköltészet is, megemlékszik róla s főleg vad tekintetére találunk sok czélzást.