A ZÖLDIKE.
Chloris chloris (L.) 1758.

[Loxia chloris L. – Linaria chloris MACG. – Coccothraustes chloris PALL. – Fringilla chloris TEMM. – Chloris hortensis BRHM. – Chloris chrysoptera LANDB. – Chloris flavigaster SWAINS. – Chloris vulgaris CAB. – Chlorospiza chloris BP. – Chloris chloris SHARPE.]

Népies nevei: rütyü (Alföld); lőrike; krédling (Veszprém);* gréli (Sopronm.); ződi vagy zöldi (Baja); harangocska (u. o.).

Jegyei: verébnagyságú; az öreg hím főszíne sárgászöld, fejbub és tarkó szürkésbe játszik; hasa sárga; a szárnyszéle és a nagy evezők külső szegélye sárga; a fark sárgafekete hegyű; szárnyfedők és másodrendű evezők szürkések. A tojó főszíne zöldesszürke, fölül barnás, sötétes szárfoltokkal; farcsikja zöldessárga, úgy a kis szárnyfedők is, noha utóbbiak szürkébe játszók; a nagy evezők külső széle sárga; a fark tőfele sárgás, hegy sötét szürkésbarna. A fiatalok felül fakóbarnák, alul barnásfehérek, sötétebb hosszanti foltokkal; farcsikjuk sárgás. Csőre tavaszszal világos hússzínű, őszszel szürkésbarnába hajlik; szeme sötétbarna; lábai szennyes hússzínűek.

Mértéke: H. 15–15,9; Sz. 8–8,8; F. 6–6,7; L. 1,8–2,2; Cs.  1,3–1,5 cm.

Egész Európában fel a 65° é. szél.-ig, észak-nyugoti Perzsiában és Turkesztánban előfordul. A délibb vidékeken tartózkodók élénkebb szinezetüek s ezeket némelyek külön fajtának – Chloris chloris aurantiiventris – tartják. Gyümölcsöseinkben, erdőszéleinken, kertjeinkben, ligeteinkben, mindenütt közönséges; fasorokban, kisebb facsoportokban szintén reáakadhatunk, de nagy erdőségekben, hegyekben hiába keressük.

Jelenlétét egyszerű, nem valami dallamos szólása árulja el, mely gyürrürürü, gürürü, vuid, vuid, gyürürü, twúi, gib, gyík, gyig formán hangzik. Rendes hivogatója jikk, gyikk. Legjobban fülünkben marad azonban az a különös, unalmas cserrentése, mely nyujtott csvójécs-szerű. Fahegyen legszivesebben énekel s néha kis helyen több ponton szólnak, mintegy a szomszédokkal beszélgetve. Gyenge teleken egy részök esetleg visszamarad, a többi elvonul, kóborolgat. Ezt a kóbor életet már őszszel kezdik, mikor rokonfajokkal csapatosan járnak. Áprilisban fészkel, még pedig előszeretettel kertekben álló sűrű fenyőkön, repkény sűrűségekben, cyprusfákon, visszanyesett lombos fák sűrű hajtásai közt stb. 1 1/2–6 méter magasan a földtől. A fészek burka gyökerecskékből, mohából való, belső csészéje pedig finom szőrökkel, szálakkal, tollacskákkal bélelt, 5, ritkán 6 tojása, fehéresszürke alapon, vöröses, sötétvörös, szürkésbarna, feketebarna pettyekkel és foltocskákkal behintett. Két hétig tart a kotlás.

Tojásmérték: H. 18,5–22; Sz. 13–16 mm.

A kirepült fiatalok hamar önállókká válnak; a minek az öregek azért is igen örülnek, mert juniusban a második költés gondjai kezdik őket elfoglalni. Ellentétben a pintytyel békés, nyugalmas természetű madár, nem czivódik más madarakkal, még kevésbbé saját fajtársaival, hanem a dolgokat kedélyes oldalukról tekinti. Olyan, mint a cseh vizsla: higgadt, csendes humorú, komolyan kedélyes. Tápláléka főleg magvakból áll s erős csőrével a keményebb héjuakat is szétmorzsolja. Rovarokat is kóstolgat ugyan s kivált mikor fiókái még kicsinyek, azoknak is hord ilyen puhább falatot, de nem nagyon vonzódik az állati eledelhez. Virágrügyeket, elvirágzott gyümölcsfák apró zöld gyümölcsét, mindenféle virág-, fű-, gazmagvakat, mákot, kendert, napraforgómagot, a konyhakertben termesztett növények magvait, gyengébb famagvakat, sőt bogyókat is szivesen eszik. Szűk sorban reájár a cyprusfák magjára s egyébb keményebb magvakra is. Egészben közömbös, helyenként, bizonyos időben talán káros is, noha az a tulajdonsága, hogy a dudvák terjeszkedését is korlátozza, mindig figyelembe veendő.