[Ardea vulgaris BECHST. – A. leucophæa GOULD. – A. shenana SAND. – A. cineracea BRHM.]
Népies nevei: kék gém (Barbacsi tó, Sopronm.); daru gém (Pest-, Hevesm.); fosógém (Erdély); vasgém (az ifjabb neve helylyel-közzel).
Jegyei: kisebb, soványabb mint a gólya, de majd akkorának látszik; csőre rövidebb a csüdnél; az alsó lábszár csupasz része hosszabb, mint a csüd fele; tulnyomóan hamvasszürke és fehér.
Leirása. Öreg hím: homlok és fejtető fehér, két oldalt feketén szegve; a tarkóról lecsüngő bóbitatollak (2–3 szál) feketék, kékesszürke hamvassággal; a torok és pofák fehérek, úgy a nyak is, de utóbbin a tarkótól a hátig szürkésfehér, elől pedig két, fekete foltokból keletkező sáv nyomul le; a begytollak meghosszabbodottak lecsüngők, fehér és fekete színűek; a begy oldalain kékes hamvasfekete, pamatos tollazata van; az alsó test fehér; az evezők kékes hamvasfeketék; a váll foszlott, de nem tulságos hosszú, dísztollai világos szürkések, hegyük felé fehérek, egyébként hamvasszürkék; a csőr tulnyomóan sárga, csak orma barnás; a szem környékének csupaszbőre sárga, szintugy a szem is; a lábak vörnyeges barnák, a talp azonban sárgás. A tojó hasonlít a hímhez, de bóbitája úgy dísztollai rövidebbek, nem oly ékesek. A fiatalok fejteteje szürke, a tarkó felé sötétbülő; nyakuk is tulnyomóan szürke; dísztollaik még fejletlenek; csőrük barnásszürke, az alsó káva zöldessárga, szintúgy a szem köre és a szem is; lábaik szarúszínűek, zöldessárgába játszók.
Mértéke: H. 77–88; Sz. 45–47; F. 15–18; L. 14–16; Cs. 12,5–13,6 cm.
Az Ó-világ minden részében honos, kivéve az északi tájakat. Norvégiában éppen a 61° é. szél. alatt még láttam két darabot s mint hallottam, néha egyesek magasabbra is – a 68° é. szél.-ig – felkerültek. Költve azonban alig megyen túl a 60° é. szél.-en. Kelet-Ázsiában is ritkább, mint nyugot felé. Nagy elterjedési körén belül majdnem minden neki való helyen előfordul, csak halas vizeket találjon. E tekintetben folyók és tavak közt nem sokat válogat, sebesen rohanó patakokat azonban nem igen keres föl, mert nem lábolhat bennök. A csendesen hömpölygő lassú folyamokhoz azonban majdnem jobban ragaszkodik, mint az álló vizekhez. A szélvizekben órákig elállong, sokszor hasig gázolva. Látszólag világfájdalmas egykedvüségben, nyakát behúzva, mint egy kesergő filozofus, búskomoran mélázgat, csak mikor figyelmét a vízben uszkáló halacskák felkeltették látszik megelevenülni: féllépést tesz, nyakát kiegyenesíti, rézsút feltartja s kémlel. Ha a préda biztos közelbe téved kettőt-hármat gyorsabban lépve, szárnyait kissé meglibbentve, nyakát bekapja, de a következő pillanatban azután nyílgyorsan előrepattantja s hegyes csőrével mintegy kiszigonyozza élelmét. Ritkán téveszt czélt s biztosabbra «bök» a szigonyozó halásznál is, melynek bizvást ő a tollas kiadása. Tartózkodási helyein az erdőket is szivesen felkeresi s felszáll a fákra, de ághegyen is ugyanaz a komoly, gunnyasztó, mélabús alak, mint a vízszéleken, réten, legelőn vagy mezőn. Még talán az utóbbi területen elevenebb, mert többet sétál, azaz görnyedve lassú lépésekkel kutatgat holmi egér, bogár, vakand s más állatkák után. Bizalmatlan, félénk, sőt óvatos, vad madár, mely az ember elől pár száz lépésnyire már kereket old: egy-két ugrásforma nekiiramodással kibontja nagy szárnyait s odább száll. Repülése lassú, ütemes, miközben nyakát összenyomott S alakban vállaiba vonja, csőrét a nyakhoz húzza, meghosszabbodott begytollait kissé alácsüggeszti, lábait hátranyujtja. A levegőt hasítva gyakran halljuk rekedt korrogását, mely kreekk, kreik vagy kháá, khaák hangokkal fejezhető ki. Ha többen együtt, nagyobb távolságra szállnak, ferde vonalban vagy /\ alakban sorakoznak. Általában a társaságot szereti, de nélküle is ellehet. Többnyire 3–5 darab halászgat, jár együtt. Csak szemére kell néznünk; hogy lényével, természetével azonnal tisztába jőjjünk. Ravaszság, álnok hamisság, ármányosság sugárzik ki tekintetéből, a mihez kigyószerű feje is illik. Nálánál gyöngébb állatokat, csak közelébe tévedjenek, kiméletlenül megtámad, megöl s felfalja őket. De az erősebbekkel és emberrel szemben félénk és gyáva, csak ha nem menekülhet bátor és csőrvágásokkal dühösen védelmezi magát. Ilyenkor ellenfelének mindig szemeire czéloz. Azért megsebzettekkel óvatosan kell bánni, mert szívós életüek s néha színleg megadják magukat, elterülnek, de kedvező alkalommal azonnal osztogatják szigonyzó csőrdöféseiket. Ismertem halászembert, kinek szemevilágát vette ez a madár.
Nálunk költözködő s első érkezésének országos középnapja: márczius 14–15. Legelőször – sokszor még alig van szabad víz s a hó sem takarodott el – a vén hímek jönnek, azután a tojók és fiatalok. Megesik azonban, hogy enyhe teleken – mikor a vizek be sem fagynak – egyesek itt maradoznak. Április havában kezdenek költeni, főleg e hónap második felében. Ő is telepesen végzi a szaporítás munkáját, de «falui» a terület szerint változnak, más-más képet nyujtanak. Legkedveltebb fészkelő helyei vizes, ligetes, mocsaras erdők, hol a magas fák sudarán rakja fészkét; sokszor egy-egy terebélyes fakoronában 4–5, sőt több, máskor meg – kisebb fákon – csupán csak egy fészek van. Némely helyen – mint hajdan a Hanyságban – a kárókatonákkal vegyesen lepnek el bizonyos erdőrészt, máshol a többi gémfajokkal telepesen költenek, de az ily telepen rendesen ők vannak kisebbségben; végre ismerjük vetési varjúval és csókával vegyes telepeit is, így Erdélyben Nagy-Enyed vidékén a Maros mellett. Magas fák híjával a nádasok fűzbokraival is megelégszik s ott a hol egyáltalán csak nád van, a czimeres, legvastagabb nádrészletekbe veszi be magát s letiport nádszálak tetejébe – melyek olyformán állanak össze, mint a gulyába rakott puskák – építi otthonát. Ha azonban a vizek közelében, sőt pár kilométernyire onnét, szálerdő akad, szivesebben huzódik oda s még avval sem törődik, hogy esetleg ez az erdőség dombos vidéket koronáz. Az egyszer kiszemelt tanyájukat nem egykönnyen hagyják el s még háborgatásnak sem engednek, sőt meglövöldözésnek sem, hanem évről-évre visszatérnek oda s szivós erőszakoskodással bitorolják jogukat vagy jogtalan foglalásukat. A kinek nem volt még alkalma – különösen nagy, vegyes lakosságú – «gémfalut» látni, el sem igen képzelheti micsoda élet folyik ott. Erőtlen az emberi toll ennek a perczenkint változó, minden vonásában sajátságos képnek ecsetelésére. Abban a szerencsében részesültem, hogy nemcsak édes hazánk – még most is elég számos – madártanyái közül sokat saját szemeimmel láthattam, megjárhattam s figyelhettem az ott kibontakozó elevenséget és életműködést, hanem megismerkedhettem az északi madárszigetekkel és madárhegyekkel is, szemtől szembe állhattam az Északi-fok közelében fekvő Svaerholttal, Európa egyik legnagyobbszerű madárhegyével. Élő összehasonlítást tehetek hát a kettő közt, s így is igazat adok BALDAMUSnak, kit madártelepeink 1847-ben csábítottak hozzánk Németországból s a ki így nyilatkozik róluk: «Az egész madárvilágban alig van változatosabb, érdekesebb s bizonyosan nincs szebb, mint ezek a «gémfalvak». Az északi madárhegyek talán nagyszerűbb látványt nyujtanak, de ily szép és érdekes, elevenségökkel és színgazdagságukkal lebilincselő benyomást még sem gyakorolnak reánk. Északon a táj felséges komoly vadsága adja meg a «madárbirodalomnak» a festői hátteret, nálunk háttér alig van, magának a vidéknek kellő közepében keresni kell azt, szinte trópusi buja növénytenyészet közt, a mocsarak «őshelyein», hová a czivilizáczió jármát viselő ember nyomai még nem igen értek. A hozzájukférhetés nehéz, néha életveszélyes; a ki gyönyörködni akar bennök, annak arcza verejtékével, fáradságok árán – mert áthatatlan sűrűben, sokszor kötésig sárban, vízben gázolva férkőzhetünk csak oda – a szó teljes értelmében ki kell érdemelni azt a látványosságot, melyet északon könnyű szerrel élvezhetünk, annyira, hogy a 19-ik századvégi leleményesség a turistahajók mutatványos programmjába is felvette.
Nem is kivánhatom, hogy a szives olvasó – már hogy a kivételektől eltekintve – kövessen engem a ruhákat rongyoló, alig áttörhető nádasokba, vizbe, iszapba, pióczák és szunyogok közé, mert tudom, hogy inkább kényelmes gőzhajókon szegődnék utitársamúl, honnét akár egy jól berendezett vendéglőből, oszthatná meg azokat a benyomásokat, miket pl. a remek norvég partvidék éjféli napsütötte madárhegyei keltenek. Épp azért leíráshoz folyamodom, hogy legalább főbb vonásaiban így fessem le a «gémfalu» képét, az ott uralgó élet lüktetését. Legalkalmasabb időpont ilyféle látványosság megtekintésére május vége és junius eleje, mikor a költés java idejét érte s nem csak tojásokat, hanem fiókákat is találhatunk már a fészkekben.
A nap melegen tűz, perzsel. Csak nagy közökben suhint végig a rónán az a bizonyos fuvalom, mely megrezegteti a leveleket, meghimbálja a sűrű nádas tetejét, de alig hogy azt hullámzásba hozta meg-meg elül, hogy a friss légjárás után csak még jobban érezzük a tikkasztó hőséget. Mindenütt összefüggő óriási vetésként zöldel előttünk a magasra sarjadt friss nád, közbe sötétebb foltokként a csuhú, élénkebb, de alacsonyabb részletekben a sás, sisák. Egészben, mintha a zöldszínnek különféle árnyalatában pompázó növénytenger terülne el szemeink előtt, melyből csak egyes helyeken emelkedne ki, holmi szigetekként, fás és bokros területek, melyek közt kisebb-nagyobb tükrökként csillog, fénylik, fehérlik – itt is ott is mindenféle szabálytalan alakban – a szabad víz vagy az ezüstös kigyókként tekerődző keskeny halászcsapás. A közelben zsombékos, iszapos barna vízből, csóvás csillagsás üstökei, vízipetrezselem, fehér vadtorma és sárga kutyatej virágai ütik fel fejöket, szinte átmenetet jelölve a szárazföld és a tulajdonképpeni láp szivetája közt. A mocsár partjain állva, éppen csak sejthetjük titkait. Ezernyi béka brekegő kurutyolásába vegyül a bölömbika mély ümmögése, a jajongó bibicz siválkodása, a vöröslábú czankó élénk füttye, a levegőégben ide-oda lengő sirályok kaczagása, a nádiverebek sajátságos karicsolása, meg valami hortyogó vakkantás. Nagyobb árnyék szalad el mellettünk a földön, feltekintve gémet látunk, mely lomha szárnycsapással, időnként egyet-egyet korrogva, tart befelé a mocsárba s messze a posványság suhás, bokros részén belemerül a nádságba – eltünik. Nemsokára innen is, onnan is kisebb-nagyobb gémalakok szállingóznak a tiszta légben, sőt kisebb csapatkák is; eltérő sokféle szinük megtarkítja az egyhangú képet. Mind arra felé evez, hová csak az imént szállott le e sovány legények első hirmondója. Különben csend és látszólag nyugalom, mert a néha megjelenő, hápogva, csörögve járó apró kacsacsapatkák, éppen csak fordulnak egyet s ismét levágódnak a vizekre, a magasban örvénylő tavi sasok barna alakjainak pedig egyforma lassú kerengése, vadászgatása már-már unalmassá vált szemünkben.
Hatoljunk hát be e különös világba, s nézzünk szét műhelyének belsejében. Keskeny lélekvesztő fogad be, megmarkoljuk a hosszú csáklyafát s csendesen siklunk előre a csapásban. A mocsár zenéje kisér, megcsobban a víz, mikor előbbre toljuk magunkat, a nád pedig titokzatosan susog, talán érthetetlen meséket mondva. Kotyogva, pittyegve úszik át előttünk a vízicsibe, egérként motozgat mellettünk a sűrűben a parányi csíkosfejű nádiveréb: egyébként nem sokat látunk, mint egy kis darab eget, mert az öles nád majdcsaknem fölénk borul s elfogja a látást. Jó ideig haladunk már s kezdjük megszokni az egyformaságot, a barnás rothadt víz kotuszagát, mely meg-megüti orrunkat, mikor csáklyafánk az iszapos feneket felkavarja. Egyszer csak elfogy a csapás, áthatolhatatlan sűrű nádfal mered elénk, elzárva utunkat. A ladik orra keményebb partféléhez ütődik, még egy erőlködés és – torzson ül. Ingó láphoz értünk, már most gyalogosan hatolhatunk csak odább. A ki ismeri a mocsárt, a benne való járás módját, mehet; de akit sorsa most vezet erre először, az maga erejére nem igen támaszkodhatik s vezető nélkül elveszett ember. Száz és száz kéz nyujtózkodik utána a mélységből s lehuzza áldozatát; tudni kell minden lépést, mert csalódás itt halált jelent. Én megbarátkoztam már réges-régen ennek a birodalomnak úttalan útjaival, előttem nem hamis a talaj külseje, mert ha ámit is, gyakorlaton edződött itélettel következtetek valóságára. Megvetett lábakkal, a nádat letiporva, zsombékról-zsombékra lépkedve törtethetűnk csak előre. Átlábolunk holmi csatornaszerű vízmosásokon, erecskéken, hinaras vizeken, melyek szintáján ott terjengenek a tavirózsák lapos, kerek, fényes bőrszerű levelei, nyilnak ékes szép fehér vagy sárga; virágai, s ágaskodnak a kutyanyelvfű és fürészlevelű sás hajtásai. Imbolyogva, iringázva gázolunk előre, hol térdig. hol kötésig s csak mikor egy kis tisztásra érünk tájékozódhatunk hollétünkről. Nemsokára elérjük a berket, mely fölött mostanában élénkebb a gémek járása s rekedt hangjukat is sűrűbben hallhatjuk. Ott van a «falujok». Bizton meggyőződhetünk erről, csak egy lövést kell tenni. A durranás végig morajlik a lápon s az eloszló füsttel feltárul előttünk az a látvány, mely megérdemli, hogy folytassuk fáradságos előre nyomulásunkat. A berek száz és száz pontján egyszerre «felugrottak» a tanya lakói, ijedt összevisszaságban, hosszú lábaikkal kalimpálva, keresve az egyensúlyt és menekülve a közelgő veszély elől. Az alakok és szinek tarkábbnál tarkább, különös vegyülete! Szürke, vörösesbarna, sárga, fehér kisebb-nagyobb furcsa szárnyasok zsongnak, kevejegnek, gomolyognak a kék égen és az aranyos napsugárban, rikácsolnak, korrognak, vakkantanak, vakognak. Mintha csak az ősmocsár rossz szellemei szabadultak volna boszorkánytánczra! Sűrű csapatokban a magasban feketét mutató batlák járnak, sietve távoznak az ügyesreptű kis kárókatonák, libegve-lebegve, mint a szél hajtotta könnyű fehér fátyol, eveznek föl a láp legremekebb szárnyasai a kis és nagy kócsagok, ide-oda tévelyegnek a feltünő csőrű, nyujtott nyakú kanalas gémek, feldobott sárga kendőkként bolyognak az üstökös gémek és nagy számban a «govak» szavú bakcsók, melyek közül a szürke és vörös gémek termetes nagyságukkal mindenkor kiválnak. A megriadt madársággal tele levegő szinte «forr» s csak jó idő mulva kezd megnyugodni, midőn ugyanis a felzavart szárnyasok lassacskán újra alább ereszkednek s egyenként, kisebb társaságokban kezdenek visszatérni fészkeikhez.
Nehezen küzködünk odáig. Törjük a nádat, ágakat, kezünket arczunk elé tartva hárítjuk el magunktól a szemeinkre csapodó szálakat, megerőltetéssel rángatjuk ki lábainkat a hinarak, vizinövények kuszáltságából, mely lépten-nyomon belénk tekerődzik, mintha hurokvetéssel akarná meghiúsítani szándékunkat. Öltönyünk rongyolódik, foszlányok csüngnek rólunk, a sás kardélű levelei meg-meghasogatják, összevérzik meztelen testrészeinket, lábikránkban szúró fájdalmat érezünk s dolgunk van oda kapkodni s lerázni a vérünkre szomjazó sikos pióczák legtorkosabbjait. De hát előre! még csak néhány lépés és czélnál vagyunk. Újra felriad a sokféle madár, még jobban megrémülve, még nagyobb zajt és lármát csapva, mint az előtt lövésünkre. A rekettyék ágait a sok madárszenny megfehérítette, a levelek fakók, mintha csak híg mészszel öntözgették volna le az egész berket; a fák részben elhaltak vagy sorvadoznak; az iszapos holt víz barnaságát is megtarkítja a madárszenny, mely azonkívül telve van törött tojásdarabokkal, záptojásokkal, rothadó halmaradványokkal, pelyhes és tollas fiatal gémdögökkel. A kotuszag összekeverődik e rengeteg mocsok, piszok bűzével s megfacsarja az ember orrát. Tavaszi friss zöldben pompázó erdők üde levegője, kristálytiszta hűs hegyi forrás, mily messze estek ti ezektől a bokroktól, fáktól, ez utálatos víztől, enyészettel és miazmákkal mételyezett légtől!
Az ágak roskadoznak a szinte egymás hátán épült sok fészektől. Némely bokron húsznál több van, minden helyet kihasználtak a gémek s nem jutna többnek alkalmas ág. A vastagabb ágakon, a törzshöz közel, a szürke gém tanyáit látjuk, a kócsagok a nád letiprott, gulyaszerűen összeálló csomóira építették otthonukat, a bakcsók, üstökös gémek, kis kócsagok az oldalágakra rakták átlátszó, silány alkotmányaikat, a kanalas gémek legalul a puszta zsombékokra, a torzsra, a lápok hátára. Az ágakon, fészkekben tojásaikat, fiókáikat féltő anyamadarak mászkálnak, kapaszkodnak, furcsábbnál furcsább helyzetekben méregetve minket, egyrészt bőrüket, másrészt fészkeiket féltve, reánk meresztik hamis tekintetöket, majd ide-oda suhannak az ágak közt, s elkeverednek a fölöttünk felhőként kavargó félénkebb társaság közé. A fiókák folytonos kiabálása, éhségöket nyilvánító rekedt párbeszéde, az öregek felelgetése, a magasból alá hulló szemét, a színek, hangok gyors váltakozása és összhangtalansága szüntelen foglalkoztat. Ide idegek kellenek s kipróbált fül, finnyásságot nem ismerő orr. És mégis tarka-barkaságában, bűzös rútságában is mily érdekes mindez! A szerelem, a családi élet meleg otthona, az ahhoz kapcsolódó, az ott feltámadó érzések összességével, melyek igazabbak és hívebbek, mint talán sok fényes, aranyos, márványos, drágaságokkal cziczomázott kényes tisztaságú emberi hajlékban!
Elfelejtjük, el kell felejteni a környezet undokságát, mert átragyog azon a szülői szeretet és békés egyetértés hamisítatlan fénye érintetlen ősi mivoltában, az az odaadó gond, ragaszkodás, féltés, mely sehol sem tanulságosabb, mint éppen ezeken a madártanyákon. Irigység, egymásra törés, áskálódás, fondorkodás nem honol ez ország ezernyi lakóinak keblében, mindegyik alkalmazkodik a másikhoz s megy a maga útján, a nélkül, hogy társainak boldogulását keresztezné. Apró cseprő nézeteltérések, melyek pár csőrcsipéssel csakhamar ismét elintéződnek, nem is jönnek számba s nem zavarják a kölcsönös megalkuvás, megférés összhangját. Naphosszat folyik a sürgés-forgás, jövés-menés. A gémfiak példátlan nagyehetők és gyors emésztésüek, mely tulajdonságukkal csak szülőik csüggedhetetlen gondviselése vetekedik. Hordják az ételt szüntelenül, annyira búsásan, hogy mindig marad hulladék, fölösleg, a mit a serdülő ivadék sem bír torkába fogadni. Ez pedig gémnél nagy szó! Az öregek a fészekben sarkukra támaszkodó kómikus, kóczos pelyheseknek csőrébe tolják a maguk csőrét, vagy a fészek szélén álldogáló kitollasodottak elé ökrendik a táplálékot; ezek mohón kapnak utána, örömük rikácsoló hangjai kiséretében.
Míg a fészkek közt járunk, nézdelünk, a nagyobb fajok – kivált a kócsagok, kanalas gémek – nem igen szállnak vissza tanyájukhoz; ez utóbbiak különösen magasan keringelnek s nem egyhamar nyugosznak meg. A bakcsók és üstökös gémek azonban látszólag nem sokba veszik betolakodásunkat: fel sem igen riadoznak, hanem az ágakról bámészkodnak felénk s közelre bevárnak, felrepülés után pedig nemsokára ismét leereszkednek s kémlelik lépéseinket. Még a lövöldözés sem vadítja meg őket, mert óvatosságukat elfelejteti az otthonhoz való példás ragaszkodás megkapó nyilvánulása. Ez a meleg vonzalom fejlesztette ki bennök a társas együttélést, melyben legfőbb erősségüket is megtalálták hisz sok ellenség leselkedik tehetetlen fiókáik élete után, melyekkel szemben másképpen alig védekezhetnének. Sasok, nádi kányák és egyéb ragadozó madarak, le a tolvaj szarkáig, így is be-belopódzanak a telepre s felhasználják a legelső alkalmat, hogy egyik-másik fészekből tojást vagy fiókát csenhessenek. Néha sikerül is a garázdaság; legtöbbször azonban feltámad a telep szárnyas népe s éktelen lármával támad a zsiványra, űzi, kergeti s meghiusítja merényletét.
A szürke gém rendesen négy, ritkábban három vagy öt fehéreszöld tojást rak, melyeket a tojó körülbelül négy hét mulva költ ki.
Tojásmérték: H. 55–64; Sz. 40–46 mm.
A hím a kotlás idejében a fészek közelében tartózkodik, néha egy-egy órára fel is váltja fészkén párját, vagy – főleg reggel és alkonyat előtt – ellátogat halászó helyeire. Egy további hónapig, sőt azontúl is eltart a kikelt fiókák nevelődése, kitolladzása. Ha végre anyányiak lettek, kirepülnek a fészekből s követik az öregeket messzebb kirándulásaikon is. Szeptemberben a szürke gémek java része elköltözik tőlünk, de októberben is még tart a vonulás; azontúl csak egyesekkel találkozunk. A Földközi tengerre dülő tartományokban, Afrikában töltik legtöbben a telet.
Manapság is népszerű madaraink közé tartoznak a gémek, egyes fajok különösen. Díszes bóbítájuk vagy foszlott válltollaik régtől fogva rangos szerepet játszanak a magyarság kalap és süveg ékítései közt. A szürke gémnek világos, fehéresszürke válltollai sok helyen a legénység pörge kalapjain a már gyérülő darutollat helyettesítik. Hajdanta, a sólymászat virágzásában, a gémek pedzése nálunk is nemzeti vadászat volt és főleg az úri rendnek, a lőfegyverek tökéletesbedéséig, kedves sportja. A jelenben inkább csak mellesleg lövik, néha, különösen fiatal vérű «nagy számokra dolgozó» puskásaink egy-egy telepjüket is meglátogatják, hogy halomra lőjjenek egy csomót, a mi igen könnyen megy, mert semmi ügyességet nem kiván. De fosztogatják, pusztítják – főleg alvidékeink nagyobb telepeit – a tollcsiszárok is, mert a gémtollak, a mi agyafurt és perczenként változó női divatunknak mindenkor keresett kalapdíszítései s így a tollkereskedésekben folyton értékes árúczikkek. E mellett a vízen járó népség a fiatal gémeket is szedi, mert «finom paprikást» készíthet belőlük, vagy mellöket pecsenyének sütheti, zsirjukat meg orvosságul tartogathatja, lévén az a «száraz fájásnak állítólag kipróbált szere. Nem csoda, ha mindezekért a hazánkban amúgy is jellemző és a sok vízszabályozás daczára még mindig gyakori – azelőtt meg éppen rendkívül számos – gémek alakja, természete általánosan ismert és népünk lelkét, felfogását is foglalkoztatja. Csak így irhatta PETŐFI oly híven, mintegy rajzolva, a Kis-Kúnság jellemzésében:
«Szélén a sötétzöld
Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja,
Közbe hoszú orrát üti víz alá a
Gólyafiak anyja,
Nagyot nyel és aztán
Fölemeli fejét s körülnéz kényesen.»
Hosszú nyaka, soványsága, gyors emésztése, czingár vékony lábai azok a sajátságok, melyeket – mint valóban legfeltünőbbeket – leginkább megjegyzett róla a magyarság. Már a tizenötödik századvégi nóta mondja gúnyosan:
«Isten hozzád gyáva német
Úgy nézlek, mint tarka gémet»
s a kuruczvilágban is megmaradt az a felfogás, akkor is «gémlábú német» volt a betolakodó szomszéd díszes jelzője. A «gémes kút» neve szintén a gém alak révén keletkezett. A «német betegségben» szenvedőre is reá mondjuk madarunk egyik népies jelzőjű nevét; s ha a közmondásban halljuk «Százhúsz gémnek hatvan keszeg» hát tudjuk, hogy nagyehető emberről vagy nagy dologról van szó, a kinek vagy a minek kevés jutott.
A szürke gém legfőbb eledele a hal, különösen azok a fajok, melyek nem a víz fenekén, iszapban élnek, – mert ezeket nem igen tudja megfogni – hanem a melyek a víz szintájához közel szeretnek úszkálni. Mellesleg azonban, ott a hol hal szűkében van, vagy kedvező alkalma nyilik, békát, egeret, apró madarat, ebihalat, csigát, nagyobb rovarokat is elemészt. Roppant falánk és torkos, azért igen sok halat elpusztít s a hol fészkel, a halgazdaságnak igazán egyik legnagyobb ellensége. Döglött halat csak szükségből eszik, az elevenjéből sem a megtermett példányok után szigonyoz, hanem csupán csak akkorákat fog, melyeket elbír nyelni, mivel prédájának felaprításához nem ért. Nagy ehetőségére és ármányos lelkére világot vet következő tapasztalásom. Egy fészekből szedett fiatal szürke gémet tágas kalitkában összezártam egy öreg poczgémmel. Másnap az utóbbinak se hire se hamva. Tudtam, hogy semmiképpen ki nem szökhetett fogságából, legföljebb arra gyanakodtam, hogy valahol meghuzódott vagy elbujt s alakoskodva elvonja magától figyelmemet. Kutatgatás közben azonban reáakadtam egyik lábára, majd megtaláltam némi maradványait abban a gombóczszerű gomolyban, melyet – mint emészthetetlen részeket – a szürke gém kiökrendett. A fiatal nagy faj tehát egyszerűen megette a kis fajú öreget. Ugyan ő hamarosan végzett elejbe dobott szárnyas egerekkel, két-három darabra szelt kisebb ragadozó madárral és éppen nem restelt, később, mikor a kertben szabadon járt, a körülötte szintén szabadon tartott 10–15 anyányi sirályok közül egyet-egyet elkapni, mikor halakat szórtunk elejbök. Persze a sirálylyal nem végezhetett hamar, mert fele se fért volna le torkán, no meg nem is engedtük a vérengzést; mindazonáltal rossz szándéka meg volt. Többször 10–14 darab 1–1,1/2 dm. hosszú halat egymásután evett.
Ott, a hol «gémfalui» erdőben vannak, még a fákban is tehet némi kárt; mert ocsmány szennyességével elöli azokat. Vadászati szempontból sem tűrhető, mert a fiatal vízivadat pusztítja s különösen tojásaikat is. A Velenczei tavon tavi kányákra kiállított s esztergályozott fehér fatojásokkal felszerelt csapóvasakban számos gémet is szoktak fogni, különösen szürkét és vöröset. Ez a csapóvas tehát nemcsak kányának, de nekik is szólhat. (Egyenesen «gémvas» az I. köt. 55. képe.) Fegyverrel úgy sem üldözhetjük valami kiadóan. Különben erős lövés nem kell neki, mert gyengén sebezve is leesik s gém szokás szerint kiökrendi begyének tartalmát. Helyileg s időszakosan azonban ő is tehet hasznot a gazdának, mert a mezőkön sok egeret elpusztít s némely egérjárta vidéket rendesen nagy számban is meglátogat s más egérellenségekkel együtt működik. Ebben az esetben tehát békében hagyhatjuk.