A NAGY ŐRGÉBICS.
Lanius excubitor L. 1758.

XXI-ik tábla

ŐRGÉBICS
LANIUS EXCUBITOR L           TÖVISSZÚRÓ GÉBICS LANIUS COLLURIO (L)

Népies nevei: őrgébics (Földi J.); bábaszarka; szőri szarka (Dunántúl, Baja); szarkagábor (Dunántúl); szarkakergető (Erdély); szarkacsettegető; szarkacserregő (Erdély); szarkagáborján; szarkabojtorján (Székelyföld); szarkakirály (Udvarhely); szarkabibőke (Nógrádm.); gábos (Baranyamegye). A következő fajtól nem igen különböztetik meg.

Jegyei: hurosrigó nagyságú, de hosszabb farkú; az első evező hegye a 2-iknak körülbelül közepéig nyulik; a 2–5-ik evező belső fele jórészt szükített; homloka nem fekete.

Leirása. A typikus öreg hím: fölül világos hamuszürke; erős szemsávolya fekete; szárnya fekete, két fehér folttal; a válltollak hegye fehér; a középső farktollak feketék, végükön keskeny fehéres szegéssel, a szélső tollak felé a fehér szín mindinkább nagyobbodik s a legszélsőbbeken uralkodik, sőt a feketét elnyomja; alsó teste szennyes fehér. A fiatalabbak begyén, mellén szürkés hullámos haránt rajzolat. A kinőtt fiatalok is ilyenek, de fejükön, pofájukon némi barnás, elmosódott árnyalat látszik s szárnyfedőik szürkés szegésűek. A tojó olyan mint a hím, de szárnyán a fehér foltok kisebbek. Csőre szarufekete, az alsó káva töve világosabb; lábai szürkésfeketék, szemei sötétbarnák.

Mértéke: H. 23,6–25,4; Sz. 11,6–11,7; F. 11–11,3; L. 2,5–2,8; Cs. 1,8–1,9 cm.

Hazája Közép-Európa nagy része, úgy az északibb tájak fel a Sarkkörig. Délfelé ritkább s hazánkban is kevés párban fészkel, annál inkább mutatkozik télen, mikor közelálló fajtája, az északkeleti Európában és Szibériában honos Lanius excubitor major PALL. 1811. (Lanius sibiricus BOGD. STEJN. SHARPE), mely északi Oroszországban a typikussal elegyesen is költ, ellátogat hozzánk. Ez abban különbözik tőle, hogy szárnyán csak egy fehér folt látszik.

Erdélyben CSATÓ J. 1884 április 3-án, Nagy-Enyednél, a délkeleti Európában (Krim félsziget, Kaukazus, Volga) honos fajtáját is [Lanius excubitor homeyeri CAB. 1873 (Lanius excubitor leucopterus BGD.)] felfödözte, sőt 1889 április 22-én fészkét is megtalálta s fiait felnevelte. Ennek háta világosabb szürke, szárnyán sok a fehérség, farcsikja szintén fehérbe játszik.*

Mezőkkel határos erdőszéleken, galagonya bokrokban és egyes facsoportokban, magányosan álló magas vadkörtefákban bővelkedő legelőkön, akáczfasorokban, nagyobb kertekben, gyümölcsösökben szeret tartózkodni. Rendesen a fák hegyén, táviró-sodronyokon, kihajló száraz ágak végén ül s a magasból kémlel préda után. Gyakran lecsap a földre vagy a föld fölött lebeg s azután ismét visszaszáll leshelyére. Néha erős, szarkaszerűen cserregő sakk, srekk srekk szavát halljuk. A fasorokban kocsi előtt fáról-fára előre száll; mindig úgy repül el, hogy leereszkedik aztán a föld szinén egyenes irányt tart, s ismét felemelkedik. A többi gébicsek is így szoktak tenni Áprilisban fészkel, még pedig sűrű ágú vadkörtefákon, hársfákon, tölgyeken stb., ritkábban fenyőkön. Meglehetősen magasan álló fészkét apró, vékony ágakból, gyökerekből, száraz növényekből, mohából építi s finomabb szálakkal, tollakkal, szőrökkel, pamuttal stb. béleli. Fészekalja 5–7 tojásból áll, melyek világoszöld alapszínen olajbarnán és hamuszürkén foltozottak, ritkásan pontozottak is.

Tojásmérték: H. 25–28; Sz. 18,5–20 mm.

A kotlás 15 napig tart.

Gyengébb állatokkal szemben vérengző, de a nagyobbakat is vakmerően megtámadó madár s egész lényében valóságos ragadozó természet nyilvánul. Gyakran látjuk, a mint varjakat nagy lármával hajszolva felemelkedik utánuk, meg-meg visszaszáll kiválasztott helyére – persze nekik nem árthat; de viszont megfigyelhetjük, hogy kisebb énekes madarakat nemcsak elriasztás szándékából üldöz, hanem egyszerűen azért, mert felakarja őket falni. Különösen a czinegékre fáj a foga; s azt tapasztaltam, hogy ezek közül a kékczinege legtöbbször esik karmai közé. Számtalanszor láttam e kedves madárka után vágni s felbonczoltak begyében is sokszor annak maradványait ismertem föl. Bátorságával azonban fürjeket, sőt fogolycsirkéket is nemcsak megrémít, de néha meg is ejti őket. Fiókáit is gyakran apró madárfiakkal eteti s így a fészkeket sűrűen fosztogatja. Ezt a károsságát nem igen enyhítheti az a körülmény, hogy nagyobb bogarakat, köztük sok cserebogarat, lótetüt, sáskát s egereket is elpusztít. Rovására esik az is, hogy gyikokat, apró hasznos kigyókat szintén fogdoz. Nem lehet tehát ezt a kis rablót jó szívvel fogadni, hanem méltán pusztítani kell, mint hasznos énekes madaraink megátalkodott gyilkolóját.