[Sylvia cyanecula MEY. & WOLF. – Cyanecula leucocyana BRHM. – Erithacus cyanecula SEEB. – Cyanecula gibraltarensis O. GAILL. – Erith. cyanus RCHW. – Erith. cyaneculus (WOLF) FRIVALD.]
XXXVIII-ik tábla
KÉKBEGY CYANECULA CYANEGULA (WOLF) ROZSDÁS CSALANCSÚCS PRATINCOLA RUBETRA (L)
Nálunk élő fajtája a déli kékbegy – Cyanecula suecica cyanecula (MEY. & WOLF) 1810.
Jegyei: körülbelül fülemile nagyságú; középső két farktolla egyszínű sötétbarna, a többinek tőfele rozsdavörös, hegye feketésbarna; 3–4–5-ik evező a szárny leghosszabb tolla, a 2-ik a 6-ikkal leginkább egyezik; az öregek felül sötétes földszínű barnák, a homlok és a fejtető oldalai feketések; szemöldöksávolyuk rozsdásba hajló fehér; a has barnásszürkésfehér, különösen az oldalakon, legfehérebb a középen. A hím nyári tollazatban: álla, torka, nyakeleje ragyogó lazurkék, mely rajzolatot a begyen egy fekete, egy keskeny fehér s végre egy széles rozsdavörös szalag szegélyezi, a kék folt közepén fehér folt; őszszel: a torok agyagsárgás vagy rozsdásfehér, oldalt feketésbarna összefolyó foltozással s a szem alatt kékesfehéresen szegett tollakkal; a begyen a kékes, fekete és rozsdás szinezet meg van ugyan, de a tollak fehéres szegésűek; a tojó begyfoltja nem kék, hanem agyagsárgás alapszínű, oldalt és alul feketésbarna foltozással szegélyezve (igen vén példányoknál az alsó szegés kék foltozású); a fiatalok feketésbarna alapszinen rozsdássárgán pettyezettek, a torkuk fehéres. Csőr barnásfekete; lábak barnák; szemei sötétbarnák.
Mértéke: H. 13,4–13,8; Sz. 7,5–7,7; F. 5,8–6,2; L. 2,5–2,7; Cs. 1,2–1,4 cm.
Valamivel kisebb termetű s a torok kékségében rozsdavörös foltot viselő fajtája az északi kékbegy – Cyanecula suecica cœrulecula (PALL.) L. 1811. – Erithacus cœruleculus (PALL.) FRIVALD. – Lusciola suecica KEYS. & BLAS. – a magas északon a Sarkkör tájain, Skandináviától Észak-Oroszországon és Szibérián át Kamcsatkáig, a Tundrákban költ. Költözködéskor nálunk is megjelenik, de igen ritkán. A Velenczei tónál 1890 szeptember 21-én lőttem.
Ezen kívül megkülönböztetik némely ornithologusok az egészen kéktorkú, folt nélkül való példányokat (wolfi BRHM.) s azokat, melyeknél a fehér foltban még egy kisebb rozsdavörös foltocska is van (dichrosterna CAB., orientalis BRHM.). Ezeket az alakokat is lőttem hazánkban, még pedig az előbbit 1889 május 28-án a Fertőnél, utóbbit 1888 április 16-án Dinnyésen (Velenczei tó). Fajták-e ezek vagy csupán egyéni eltérések? hosszú volna itt fejtegetni. Láttam példányokat, melyeknek egészen kék torok foltjuk volt, csak a tollakat megemelve látszott a fehér középfoltocska, viszont a Fertőnél ejtett példánynál nyoma sem volt e fehérségnek. Az, hogy némely fehér csillagos példányok torka késő vénségökben teljesen megkékül, nem egészen elfogadható vélelem, mert éppen a fertői példány – s egyéb más országokban lövöttek is – kisebb termetű volt, mint a rendes fehér csillagosak (körülbelül akkorák, mint az északi, vörös csillagos kékbegy); s azonkívül a fertőinek torka tengerkék, farktollai pedig felerészben rozsdavörösek, fele részben feketebarnák voltak, ellenben a rendes fehércsillagúaknál a rozsdavörös szin a farktollak 2/3-át fogja el. A fehér csillagban vörös foltocskával biró példányokat BREHM és CABANIS keleti fajtának tartják, egy cseh búvar ellenben azt hiszi, hogy az az északi vöröscsillagú és a középeurópai fehércsillagú fajták kereszteződéséből származó korcs; lovag TSCHUSI végre annak a nézetének ad kifejezést, hogy ez utóbbi alak, mely nálunk ritka, az északi vöröscsillagos fajtának átszinülési stádiuma. A kékbegyek torkának kéksége ugyanis csak márcziusban, mikor még nincsenek nálunk, telelő helyeiken – tehát délen – kapja meg tisztaságát és kiszinülését. Néha azonban megesik, hogy egyes elkésettek még ebben az átmeneti szinezetben jönnek vissza Európába s vonulnak át nálunk. A Dinnyésen lőtt példány április 16-án került s Tromsőben – Norvégiában – lőttem egy példányt (1891 julius 2-án), melynek nagy rozsdavörös csillaga – habár keskenyen – fehéren volt szegélyezve. Ez némileg ellent látszik mondani TSCHUSI feltevésének, valószinű azonban, hogy ez közbülső alak, mely azt is bizonyíthatja, hogy az átmenet a vörös- és fehércsillagos között megvan s ezért nem különfajok azok, mint némely ornithologusok vélik, hanem egy törzsnek hajtásai, fajtái.
Mint már említettem, hazánkban csupán a fehércsillagos kékbegy költ s tóságaink szélső nádasait, bokros, füzes helyeit, mocsárterületeken levő csatornák mentét, csapások környékét, szóval vizes helyek szélső sűrűségeit lakja. Közönséges a Velenczei tónál, Fertőnél, Balatonnál, a Mezőség tavain, a Csallóközben, az Al-Dunánál, Sárréten, Drávafoknál stb. Tavaszi megérkezésének országos középnapja: április 4–5. Nemcsak, hogy legszebb madaraink közé tartozik, éneke is kiváló s némileg az énekes nádi poszáta (Acr. palustris) szólásához hasonlít, különösen abban, hogy ő is utánozza más madarak énekét. Mindig megkülönböztethető azonban e két, sokszor ugyanazon területen élő madárfaj éneke, mert az utóbbi folyékonyan, tisztábban énekel, ellenben a kékbegy strófái szaggatottabbak, gyakran sajátságos, halk, surrogó trillákat hallat, majd meg olyan változatokat, melyek úgy hangzanak, mintha két hangon egyszerre énekelne. Lágy, olvadó részleteket, csengő füttyökkel élénkít s a környezetében szóló madarak énekét ügyesen szövi a magáéba, s mintegy egyénisége szerint átdolgozva tolmácsolja. Azonkívül ének közben viselkedése is különbözik az énekes nádi poszátáétól. A kékbegy külső hatásra is számít; nem vonul mindig a sűrűség mélyébe, hanem felszáll valami nádcsóvára, nádkéve rakásra vagy a tópart «öntéseire», sőt a táviró drótra is, szárnyait lecsüngeszti, szép rozsdavörös farkát legyező alakra terpeszti s minden hangját annyira átérzi, hogy mozdulatai, egész lénye visszasugározzák ihletét. Énekelve felszáll a magasba s eleresztett szárnynyal, szétterpesztett farkkal ereszkedik vissza a nádba.
Az előadása tehát teljes összehangzásban áll énekének értékével s kevés madarunk van, mely ebben versenyezhetne vele. Rendkívüli mozgékonyság, eleven, friss kedélyesség jellemzi. Majd a nád alján egérgyorsan futkos, hol meg felugrik valami nádszálra, egyenes tartással begyeskedve, mutogatja magát, hogy a legközelebbi pillanatban odább surranjon. Sebesen, kisebb ivvonalakban, néha mintegy a levegőben ugrálva repül. Igen szeret a nád szélére, alacsony gazos rétekre kiszállni, de ha felverjük, alacsonyan a föld fölött repülve, azonnal visszamenekszik -mintegy beledobva magát – a füzesbe vagy nádba. Itt azután már nehezen bírjuk újból megtalálni, mert bujkálva siet odább, jól elrejtőzködik s nem szívesen kap szárnyra. A tojók egyáltalán ritkán kerülnek szem elé, elvonultabban élnek. Egyéb nádi madarakat nem sokba vesz, de magaszörűeket sem tűr meg otthona táján s a hím szemesen őrzi fészke táját. Fészkét csomóba rakott nádkévék aljába, feltöltött gazos csatorna partokon, lápok szélen, buczkas nádtörmelékes helyeken, füzfatuskók tövében, gyökerek között a földre vagy sűrű ágak, gazok, növények, nád szemetjére, közel a föld színéhez építi s néha már április végén vagy inkább május elején 56 halaványzöld tojást tojik, melyek néha szürkésbe, kékesbe hajlanak, többnyire egyszínűek, csak ritkán egyes barnás pettyezéssel is rajzoltak.
Tojásmérték: H. 1720; Sz. 1415 mm.
Juniusban a legtöbb pár másodszor is költ.
Különféle vizirovarokat, bogarakat, álczákat, apró gilisztákat, kukaczokat, pilléket eszik. Repülő rovarokat, legyeket, szúnyogokat szintén gyakran elkap. Falánk, folytonosan jó étvágyú madárka s azért tartózkodási helyén a sok mindenféle emberileg haszontalan és kellemetlen allatok korlátozásában tevékeny osztályrésze van. Szépsége, éneke és ártatlansága révén bízvást megnyerheti az ember barátságát.