A VARJÚ.
Corvus cornix L. 1758.

A hamvas varjut (C. cornix) és a fekete varjut (C. corone) eddig a legtöbb ornithologus külön fajoknak vette. KAUP és SHARPE ezeket és rokonalakjaikat kiszakították a Corvus nemből s Corone nemben (Corone corone és Corone cornix) tárgyalják. Én is érzem, hogy e két alak (s külföldi közelálló rokonaik) a Corvusok közt külön formakört képvisel s jogosan sorozható más nembe; ha azonban – mint e könyv is – gyakorlati szempontokat követünk, s a sok nemre tagozást kerülni akarjuk, akkor csupán egy fajnak fajtáiként említhetjük őket. Ezt a felfogást bizonyítja, hogy a kettő között számos átmeneti alak van, nemkülönben, hogy igen gyakran – elterjedésük határain – egymással összepárosodnak* s főleg, hogy megkoppasztva lehetetlen őket meghatározni, lévén köztük az egyedüli eltérés a szinezetben t. i. a cornix hasa és háta szürke, a corone pedig egészen fekete; a mihez vehető elterjedésök, a mennyiben némely helyeken egymást helyettesítik. Ez okból én a régi ornithologusok cornix nevét veszem faji névül s a két alakot három névvel így jelölöm:

1. Dolmányos varju. Corvus cornix typicus.

[C. cinereus LEACH. – C. subcornix BRHM. – Corone cornix KAUP.; SHARPE.]

Népies nevei: hamvas-, tarka-, szűrdolmányos-, ködmenes-, ködmenhátú-, kálomista-, szürke varju vagy varnyú, vargyú; szürke kánya (Vasm.)

Jegyei: melle, hasa, nyaka (fölül és oldalt) és háta hamvasszürke, egyébként fekete.

Csőre, lábai feketék, szemei sötétbarnák.

2. Fekete varju. Corvus cornix corone (L.).

[C. subcorone, hiemalis BRHM. – Corone corone SHARPE.]

Jegyei: szakasztott olyan mint a dolmányos varju, csakhogy egészen fekete. Nem tévesztendő össze a nálunk közönséges és fekete varjunak is nevezett vetési varjuval – a következő fajjal, – melytől következőkben tér el: a vetési varju (C. frugilegus) csőre karcsúbb, ellenben a fekete varjué olyan, mint a hamvasé; a vetési varju öreg példányainak csőrtöve kopasz, tollazata kékesbíboros zománczfényű, ellenben a fekete varju csőrtöve nem kopasz, olyan, mint a fiatal vetési varjaké, tollazata pedig – főleg a fej és begy – nem ibolyás zománczú, hanem fényes fekete; a vetési varju pehelytollai, s a nagy tollak töve sötétszürkék, a fekete varjunál ellenben szürkésfehérek; ezenkívül a szárnyalkata is más, mert előbbinek 1-ső evezője rövidebb a 9-iknél, utóbbinak 1-ső evezője pedig egyenlő a 9-ikkel vagy hosszabb annál; a fekete varju fejének tollai hegyesek, a vetési varju fejének tollai ellenben lekerekítettek, foszlottabbak. Előbbi karcsúbb, utóbbi vastagabb termetű.

Mértéke: H. 42–44; Sz. 31–32; F. 19–20; L. 5,5–5,9; Cs. 5,2–6,2.

A dolmányos és fekete varju elterjedése igen sajátságos. Hol tisztán az előbbi, hol csak az utóbbi található, néhol – főleg határaik érintésénél – pedig elvegyűlve lépnek föl, de nem egyforma arányban. A fekete varju inkább nyugoti Európában számos, ellenben északon és földrészünk keleti felében, különösen hazánkban, Oroszországban a dolmányos varju az uralkodó. Európában a fekete varju legészakibb előfordulása Skócziában van, délen meg átterjed Afrika északnyugati részeibe; a dolmányos varju Skandináviában az Északi-fokig mindenütt közönséges s Ázsiában is majd csaknem Szibéria közepéig, fel a 69° é. szél. fekvő tájakig honos.* De a fekete varju szintén fellép Szibériában s Közép-Ázsiában s messzebb terjed keletnek.* Nagy földrajzi elterjedése folytán csak természetes, hogy helyenként több kisebb eltérőségek fordulnak elő külsejében, s így az Amerikában honosakat is fajtáknak tekinthetjük.

Hazánkban úgyszólván csak a dolmányos varju fordul elő – legalább a fekete varjut eddig biztosan csak Sopron-, Vas- és Zalamegye nyugoti részeiből ismerjük.* Az első magyar példányt, mely azonban nem igen typikus, 1896 szeptember elején Kőszegnél lőttem. Igen érdekes a dolmányos és fekete varjak elterjedési határait a vasútról észlelni; néha határozottan megfigyelhető, hol kezd uralkodni a fekete s veszni a szürkeszínű vagy fordítva. Bécsben a szürke túlnyomó, de Sct-Pölten felé utazva mindig kevesbedik s a fekete túlsúlyba kerül. Észrevehetjük az érintkezést is; én legalább láttam egy fészeknél ülő párt, melynek egyike hamvas, a másika fekete volt. Sct-Pölten után a szürkével alig találkozunk már s csak feketéket látunk jó darabig.

A dolmányos varju hazánkban állandó madár, télen azonban számosabb, mert az északon költők zordonabb hazájukból levonulnak hozzánk és megnövesztik a mi állományunkat. Ilyenkor rendesen csapatokban, vetési varjakhoz szegődve barangolnak, meglátogatnak bizonyos eledelt kináló területeket, réteket, országutakat, trágyahelyeket stb. Az éjjelt valami magas facsoportban, erdőben töltik s alkonyat felé seregesen, mindig ugyanazt az irányt megtartva húznak háló tanyájukra, s ugyanúgy hajnalban vissza. Azt tapasztaltam, hogy a huzásuk iránya majdnem mindenütt egyforma: a nap állásával ellenkező irányú; azaz este Ny-K-nek, hajnalban K-Ny-nak esik. Ha sok a varju, egész népvándorlás tüneménye keletkezik huzásuk vonalán nap nap után s még a nagy közönségnek is feltűnik az, megbámulja a szabályosan, rendesen ismétlődő mozgalmat.

A varjak is, mint a veréb – különösen télen – bizonyos tekintetben szárnyas proletárok. Mindenütt felbukkanak, mindenfélét megesznek. A Jeges-tengerre kiugró norvég földnyelveken, a tőkehalak száradó rakásai körül, számtalan helyen láttam tolvajkodásukat: izlett nekik a bőjti eledel; láthatjuk őket házunk környékén hulladékot szedegetni, az eke után járva a kifordított csimaszokat, pajorokat pusztítani, a fáczánosban vadászgatni, a madarak fészkeit, tojásait, fiókáit rabolgatni, zajló folyókon, jégtáblákon leusztatva halászgatni*, a mezőn egerészni. Szóval nagy mesterek, mindenféléhez értenek, mindenhová ellátogatnak. Jellemükről csakugyan elmondhatjuk: hogy a viszonyokhoz, azok különféleségéhez, mindig alkalmazkodnak a nélkül, hogy eredetiségükből engednének. Értelmi fejlettségük bizonysága ez. Jól megítélik a körülményeket, szinte következtetnek. A mily óvatosak mikor szemességre szükség van, oly bizalmasak az ellenkező esetben. A vadásztól félnek, ismerik őt; az eke után gyanútlanul lépkednek, tudván, hogy a szántó nem bántja őket. Gyakoriságuknál fogva általán ismertek, népszerűek, habár valami szeretetben nem részesülnek mert lényök minden kedvesség nélkül szűkölködik mihez károgó hangjuk, fekete, komor, hamvas-tarka szinezetök sem járulhat enyhítőleg. Számos közmondásunk megemlékszik a varjakról s közbeszédben gyakran példázgatnak velök: hiszen önkénytelenül, minduntalan szemünkbe ötlenek vagy halljuk károgásukat. Szavukról mondja a mondóka: «Kár, kár, kár az Istent megbántani».

Ravasz tekintetökre czélozva mondjuk a valamit sóvár szemmel hiába kivánó emberre: «Nézi mint a varju az üres csontot.»

Február végén – ha korán beáll az enyhe idő –, rendesen azonban csak márcziusban kezd a dolmányos varju párosodni. Telepesen nem fészkel, de néha fasorokban, kisebb erdőrészekben nem nagy távolokban találhatunk kőltőpárokra. A fészek középmagasan szokott valami fasudár elágozásában épülni. Burkolata ágakból van rakva, mélyedése sörtékkel, szőrökkel, kóczczal, sőt rongyokkal kibélelve. Erdőszéleken, facsoportokba, réteken álló egyes fákon legtöbbször alapítják otthonukat; a hol fák nincsenek sziklaüregekben is fészkelnek.

Ha lehet, egy-egy fészket több éven át használnak.

Április közepén 4–6 halványzöldes alapszinű, szürkén és olajbarnán foltozott, fröcscsentett, pettyezett tojást raknak.

Tojásmérték: H. 36–46; Sz. 27,3–31,8 mm.

A tojó egyedül költi ki fészekalját, de párja rendesen a fészek közelében tartózkodik, ételt hord neki s vigyáz, hogy váratlanul ellenség ne férkőzhessen oda. A fiatalok egyideig szülőik vezetése mellett röpködnek, azután összetársulnak más fészekaljakkal, vagy egymagukban úgy a mint az alkalom magával hozza – járnak eleség után.

Emberi szempontból, a varjak működésének, éppen nagy elterjedésüknél, közönséges voltuknál fogva és táplálkozásukat tekintve, meglehetős nagy jelentősége van. Egész kis irodalom támadt már hasznosságukat vagy károsságukat illetőleg.* Különösen két ellenséges tábor küzdött egymással e kérdés eldöntésében: a vadászok és a gazdák. Mindazon madárfajok jelentőségének mérlegelésében, melyek káros vagy hasznos volta hamarosan el nem dönthető, ez a két érdekcsoport szokott összetűzni. Azt mondottuk följebb, a varjak mindent megesznek. Hát igen. A részletezés és tüzetesebb vizsgálat pedig arra tanít, hogy évszak szerint is mindig megvan bizonyos kiválóan kedvelt táplálékuk, a többi sok mindenféle, mellesleg kerülő mellett. A mit az évszak nyujt s mi nekik időnként főélelmük: az dönt leginkább értékük megítélésénél. Tavaszkor, a szántás-vetés java folyásában, az eke nyomát hűségesen, csapatban is kisérik s a felszinre kerülő pajorokat, csimaszokat, rovarokat, álczákat alaposan felszedik, kivált a cserebogarat és a czukorrépa ellenségét, a «drótférget»; de a vetőmagot és csirázó vetést sem vetik meg, gyakran kitépik. Később rendesen vadászgatnak madárfészkekre s elrabolják – különösen a földön költő és általában nyiltabban fészkelő fajok tojásait, fiókáit. Bekalandozzák, mint számtalanszor megfigyeltem, a mocsarakat, a nagyobb tóságok belsejét is s kiszürcsölik a réczék, szárcsák, bibiczek stb. tojásait. A fogoly-, a fürj- és fáczánfészkek csak úgy szenvednek ez alattomos rablójáratoktól. Közbe süldő nyulat is megtámadnak s lehetőleg közös erővel, ha másként nem, megölnek. Tanuja voltam egy nyúlanya elkeseredett védekezésének és harczának, melyet két dolmányos varjuval folytatott. Mint a macska, számtalanszor felugrott a zsiványokra, de utóbbiak mégis csak megölték két kölykét, s mire a helyszinére értem, ki is kezdték. Többen «bandába» állva erőtlen vagy öreg nyulat is sikerrel üldöznek. A megsebzett nyulakat is rendesen ők ölik meg. Nyáron folytatják a madárfióka vadászatot, s vedlő, tehát nem teljes erőben lévő, öreg madarakat is fogdoznak esetleg. Cserebogarakat és egyéb rovarokat – hasznosakat és károsakat egyaránt, – a réteken meztelen csigákat, szöcskéket stb., vízpartokon békát is fognak és falatoznak. Ha érik, a baromfiak apróságából is elcsenegetnek egyet-egyet. Őszszel egerésznek, gabonaszemekre járnak a kazalokra, az ekét is megint követik, de diót s egyéb gyümölcsöt is kóstolgatnak, mert ők sem maradhatnak ki a «szüretből». Télen a szemétdombokat, utakon kerülő hulladékokat keresgélik át s szedik ki belőle az élvezhető részeket; a vizekre is ellátogatnak halászgatni, lékeknél vagy úszójégtáblákról, partokról lesvén falat után. A rákot is megfogják, csakúgy mint a kagylót, csigát. A silány soron élő, nagy hóban sinylődő fogolycsapatokat is tizedelik. Ha nem igen mély a hó, a téli vetésben is garázdálkodnak. Minden időben csemegéjük a dög.

Már most vizsgáljuk az érdekköröket sorjában, melyeket a varju működésével sujt vagy előnyben részesít: s mily mértékben teszi azt?

Az erdésznek legalább is annyi kárt okoznak, mint hasznot, mert helyenként, a hol sok a dolmányos varju, az erdei vetést szedegetik, s fenyők vékony ágait letördelik s közvetve – a hasznos madarak pusztításával – is károsítják őt; másrészt azonban a cserebogarak szaporodásának hathatós korlátozói, a mi meglehetősen ellensulyozza kártételeiket, kivált ha tekintetbe veszszük, hogy ártalmas hernyókat is pusztítanak néha.

A vadász feltétlenül ellenséget láthat benne, mely rendes vadászterületen meg nem türhető.

A halász szintén némi – bár többnyire lényegtelen – károsodást jegyezhet bűnlajstromára. Itt-ott, rendezett halgazdaságban, tehát nem szivesen látott vendég. Hogy nemcsak silány halat pusztít, – ezeket nagyon szívesen, gyakran üldözi – hanem nemes fajokat is, azt ujabban jegyezte fel róla – a dolmányos varjuról – KRISÁN GYÖRGY Petrozsény vidékén, a ki többször megfigyelte a varjakat pisztráng halászgatás közben s meggyőződött, hogy egy ízben 23 1/2 cm. hosszú pisztrángot is fogott ez a tolvaj. (Természet 1898. XIX. 15. l.). Másutt, a hol gémtelepek vannak, közvetve hasznot is szerez a halásznak, mert e haltolvajok tojásait szorgalmasan lopkodja.

A gyümölcsösben, kertben károsságuk és hasznuk körülbelül kiegyenlítődik, esetleg az utóbbi jelentősebb.

A mezőgazdaságban is – általában véve – szereplésök túlnyomóan hasznos, mert egérszaporodás esetén tizedelik e veszedelmes rágcsálókat s roppant mennyiségű ártalmas rovart, férget fogyasztanak. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy helyenként és időnként a veteményben, kukoriczában, ki nem csépelt gabonában, kárt is okozhatnak, sőt a már csirázó vetést is kitépik!

S hogy gazdasági jelentőségöket teljesen megvilágítsuk – a mi a vadászat szempontjából is némi csekély enyhítő körülmény – nem szabad elhallgatnunk azt a szokásukat sem, hogy számos veszélyes ragadozó madarat üldöznek, következetesen hajszolnak s így annak rossz szándékait megakadályozzák. Bizonyos tekintetben ez közvetett haszon. Szintúgy az a működésük sem közömbös, melyet az állattenyésztőnek tesznek, ,mikor megszállják a csordát s a disznók hátáról szedegetik le a mindenféle zaklató élősködőket. Mindebből levonhatjuk a következtetést a vele szemben követendő magunktartására. Kimerítőbb, sok helyen folytatott tapasztalatok egyben-másban módosítani fogják ez általános mai felfogást de hát ilyen kérdésekben bevégzettségről, örökre megingathatatlan eredményről, döntésről szó sem lehet. A túlságos sok varju nem áldás, az bizonyos; de őket végleg kiirtani sem volna tanácsos. S habár ez talán sok fülnek igen «diplomatikusan» hangzik is, még sem mondhatok mást, mert újból hangsúlyozom, roppant tévedésben vannak azok, a kik minden állatról csak olyforma itéletet várnak: hasznos vagy káros. Ezt feltétlenül igen kevésről mondhatjuk. Zsinórmértékül – felfogásom szerint – a varjakkal szemben azt az eljárást kellene követni, hogy ott, a hol sok az apróvad és a vadászati érdek elsősorban áll: pusztítsuk őket; a hol azonban a gazdasági érdek dönt, ott, abban az időben mikor hasznos működésük nyilvánvaló – mint őszszel és tavaszszal a mezőn, a réten, – hagyjuk őket békében. Így nem fognak túlszaporodni, nem fognak kiveszni; közömbösítjük működésüket s még sem nyulunk bele a természet rendjének, összhangjának megzavarásába, a hol a varjaknak is feladat jut.

Ha számukat valahol meg kell apasztani, legjobban mérgezett tojásokkal érhetünk czélt. Épp így igen ajánlatos apró halakat strychnin-porral összekeverni s közéjük néhány heringfejet tenni s ezt csaliként kirakni; más állat a halat nem igen bántja, a varjak azonban előszeretettel kóstolgatják. Csapóvassal szintén üldözhetjük; valamint fészkeik, tojásaik elszedésével, no meg természetesen lőfegyverrel.