[Numenius viridis, castaneus BRISS. – Tantalus falcinellus L. – Numenius igneus GM. – Tant. viridis, igneus GM. – Ibis falcinellus VIEILL. – Falcinellus igneus GRAY. – Ibis igneus D'ALBERT. – Ibis castanea, cuprea BRHM. – Ibis peregrina GRAY. – Falcinellus falcinellus SHARPE.]
Népies nevei: ibisz; batla, saska (Alföld); zsidómadár (Balaton), fekete sneff, pulyka sneff; sórós (Kopács).
Jegyei: egész alakja, nagysága egyezik a pólingéval; főszíne vöröses gesztenyebarna vagy sötétbarna, szárnyai zöldes érczfényűek; szemetája, a csőr és szem között való rész csupasz; a csőr és láb zöldesfekete; szeme sötétbarna.
Leirása. Őregek nyáron: vöröses gesztenyebarnák; a fejtető és a pofák biborzöldes érczfényűek; a tarkó tollai üstökösen meghosszabbodottak; a szárny, hát, fark, farkalja zománczos fényű, a hát és fark nagyobb, szárnyfedők sötétkékes biborszínűek, az evezők zöldes érczfényűek; a kis szárnyfedők színe olyan, minta has. A tojó valamivel kisebb a hímnél és rövidebb csőrű. A fiatalok nem vöröses-, hanem sötétbarnák, az érczfényű testrészek színe zöldes bronzfényű s nem kékes biborzománczú; a fej és torok egyes fehér hosszanti foltokkal tarkázott. Az öregek téli tollazatban a fiatalokhoz hasonlítanak, de fejök és torkuk fehérsége túlnyomóbb, hátuk és farkuk biborzománczú.
Mértéke: H. 50–54; Sz. 30–31,7; F. 10–11; L. 10–10,9; Cs. 12–15 cm.
Ezt a madarat a közfelfogás rendszerint összetéveszti az egyptomiak «szent ibisz» madarával, mely csak annyiban rokona, mint a fürj a fogolynak. Ez a tévedés eredményezte, hogy még most is néha fel-fel ütődik az a bizonyos, napi lapokba is belopódzó hír: «Szent ibiszek a Balatonon», «Egyptomi vendégek – ibiszek – az Al-Dunánál» stb. Igen természetes, hogy mindezeknek a hireszteléseknek semmi alapjuk sincs, a mennyiben a régi egyptomiak szent szárnyasára, a hyeroglifák közt annyi sokszor szereplő ibiszre vonatkoznak, hanem a saskára vagyis a batlára értendők, mely régi soron rendes lakója alvidéki mocsarainknak. Igaz, hogy némelykor megszokott fészkelő helyeiről eltűnik s áttelepszik máshová, hol eddig nem tartózkodott; ez a helycsere – mely azonban a magyar föld határain belül történik – szülte részben azokat az ujságolásokat, miket föntebb érintettem. Az egyptomi ibisz (Ibis æthiopica vagy religiosa) Európában nem költ s csak egy-kétszer figyeltek meg Görögországban, a «sötét földrészről» áttévedt példányokat. Azért választottam a mi fajunk magyar elnevezéséül az alföldi «batla» nevet, hogy a jövőben az ibisz név zavart ne okozzon.* A mi batlánk Dél-Európa lakója s alig terjed föl a mérsékelt öv északibb feléig. Mint ritkaságok, egyesek előkerültek ugyan Angliában, Helgolandon, sőt a Farők szigetén is; igazi hazája azonban Dél-Spanyolország, Olaszország, kiváltképpen pedig hazánk délibb részei, a Balkán félsziget mocsarai, a Feketetenger környéke, Perzsia, Közép-Ázsia, India és Khina. Észlelték Ausztráliában, Afrikában, sőt Észak-Amerikában is. Nálunk rangosabb tóságaink, mocsaraink, a Tisza és Duna, Dráva, Száva, valamint egyéb nagyobb folyamaink mellékén, gyakrabban látható s egyes ősterületeken telepesen is fészkel. Nagy fészektelepe volt a Hanyságban, mely azonban most a kiszárítás korában, elenyészett már; nagy számban költ még a «kolodjvári mocsárban» (Eszéknél), úgy 1879 óta majdnem évenként a Balaton mellékén, a fonyódi «nagy berekben» . Árvíz, nádperzselések sokszor megsemmisítik otthonukat s ekkor kénytelen-kelletlen elhuzódnak, más vidéken vetvén meg házi tűzhelyöket. Leginkább sásos, nádas, rekettyés, helylyel-közzel tisztásos, mély iszapú, terjedelmes vadmocsarakat kedvelnek. Költözködő madár s tavaszi első érkezésének országos középnapja: április 15.
Megtelepedése után nemsokára fészekrakáshoz lát. Társas természete ez időszakban sem hagyja el, sőt összehozza különféle, szintén telepesen élő madárfajokkal. Kis kócsag, bakcsó, üstökös gém, vörös gém azok a szárnyasok, melyek «falujában» a batla is tanyát vet. Néha azonban kanalas gém, szürke gém, kis kárókatona, sőt nemes kócsag is bele kerül a telep lakosai közé. A mocsár nehezen hozzáférhető vad helyein szoktak lenni ezek a tanyák. Fészkét hol a nádtorzsokra, vastag czímeres nádba, hol rekettyék ágaira, nádszálakból, sásból, nádlevelekből rakja; suhás, füzes helyeken azonban ágakból épült fészkeket is találhatunk, melyek mélyedése sással, nádlevelekkel, száraz szálakkal van kibélelve; sőt néha elhagyott vagy elfoglalt s melegebbre bélelt bakcsó fészkekbe is tojik. A fészkek sokszor igen közel állnak egymáshoz, s egy-egy rekettye bokron több is van. Májusban három, ritkábban négy, tyúk tojással felérő, egyszínű sötétkékeszöld tojást lelhetünk a fészkekben.
Tojásmérték: H 49–53; Sz. 35–38 mm.
A telepjük táját zavarva, rögtön oly magasságba emelkednek fel, hogy puskalövés alig érheti őket s összetömörülve keringelnek a mocsár fölött. Igen jól, meglehetős gyorsan repülnek, néha lebegnek. Általában vad, óvatos s nem egykönnyen megkeríthető szárnyas. Hangját ritkán hallani, különben is a rekedt kraa kraa szótagnál többre nem viszi. Augusztus és szeptember elszólítja őket tőlünk telelésre. Ilyenkor ismét hosszu, kigyódzó szalagvonalban szállnak a magasban, mely a tiszta levegőben olyan, mint egy óriási fekete giliszta. Vizi férgeket, rovarokat, ritkábban növényi táplálékot s különösen csupasz csigákat és lópióczákat falatoznak. Legtöbb felbonczoltnak begyében utóbbiakat találtam, még pedig nagy mennyiségben. Halban alig tesz kárt s így inkább hasznos és kimélendő madár, mely sehogy sem szolgál reá arra a sok helyen divatos kegyetlenségre, hogy bizonyos nagyképű puskások fészektelepjükre rontanak s ott derüre-borura pufogatják őket, főleg az alig szárnyra szabadult fiatalokat is, csak azért, hogy eldicsekedhessenek egy nagy számot tevő vadászzsákmánynyal. Ilyen eljárás sem az igazi vadász fogalmával, sem az ember jobb érzületével össze nem fér, sőt törvényellenes.