[Fringilla linaria L. – Linaria borealis VIEILL. – Lin. agrorum, betularum BRHM. – Lin. canescens GOULD. – Aegiothus fuscescens COUES. – Aeg. rufescens ALST. & BROWN. Acanthis linaria SHARPE. – Linaria borealis MACG. – Linota linaria NEWT. – Chrysomitris linaria RCHW. – Spinus linarius KOCH. – Aegiothus linarius CAB.]
Népies nevei: zsezsemadár; gyagya (Baja); nyíri csíz (Sopron).
Jegyei: kisebb a verébnél; sokkal finomabb, hegyesebb csőrű; fejebubja karminpiros; a him begye és melle halvány karminpiros, úgy farcsikja is vagy rózsás; torkokfoltja fekete; szárnya szürkésbarna, két fehéres harántcsíkkal, az evezők világos, keskeny szegésekkel; a fark olyanszínű, mint a szárny, szintén világosabb tollszegésekkel; az alsó test oldalai sötét hosszanti foltokkal; has és farkalja fehér; felső testrészei szürkés, fehéres, világosbarna alapon sötétbarna vagy feketés szárfoltokkal; csőre télen sárga, hegye szürkésfekete; szemei barnák; lábai barnásfeketék. A tojó begye nem piros, a fiataloké némileg (t. i. ha hímek). A sötét szárfoltok a farcsikon is feltünők, a miben a kis szürke zsezsétől különbözik; egyébként csőre is nyulánkabb mint azé, ilyen: <.
Mértéke: H: 12,2–13,7; Sz. 6,9–7,9; F. 5,2–6,1; L. 1,3–1,55; Cs. 0,8–1,05 cm.*
A zsezsék csoportja az ornithologiának régóta Achilles sarka. Roppant változékonyságuknál fogva a fajok és fajták ismerete annyira kuszált volt, hogy csak 1884-ben, kivált STEJNEGER vizsgálatai nyomán, derengett nagyobb világosság az idevágó kérdésekben; a homály azonban még teljesen ma sem oszlott el. Ez nógatott a zsezsék utolsó látogatásának évében – 1893/4 telén – e madárcsoport behatóbb vizsgálatára; kutatásaim igen terjedelmes anyagának feldolgozását azonban még nem fejezhettem be.
A zsezse az északi Sarkvidéken, úgy az Ó- mint az Új-világban a nyiresek jellemző madara, azonban előfordul Angliában is, nemkülönben itt-ott Észak-Olaszország, Svájcz, Stiria, Salzburg stb. havasain. Csakhogy az angolországi és ez utóbbi vidékeken élő példányok jóval kisebbek a közönségesnél. Ennek a kis barna zsezsének – Cannabina linaria rufescens (VIEILL.) 1818. [Fringilla minima BODD. – Linaria minor SELBY. – Acanthis linaria cabaret MÜLL. (STENJ.) – Linota rufescens DRESS.] alapszine sötét rozsdabarna s farcsikja is rozsdásfehér alapon hosszantfoltos.
Mértéke: H. 11,1–12,5; Sz. 6,5–7,3; F. 5–5,7; L. 1,1–1,4; Cs. 0,7–0,9 cm.
Hazánkban az első két példányt, melyek gyüjteményemben vannak, 1894 márczius 12-én ejtettem el.
Egy másik fajta, melynek elterjedési körét pontosan még nem ismerjük, mely azonban Észak-Amerikában, Skandináviában, Oroszországban, Szibériában bizonyos vidékeken – állítólag tengerpartok közelében – látszik költeni, szintén meglátogatja télen a többi zsezsével Közép-Európát s 1893 deczember hónapjában, úgy 1894-ben januártól márczius utolsó harmadáig számos volt hazánkban is, mint sikerült bebizonyítanom. Ez a hosszúcsőrű zsezse – Cannabina linaria holboelli (BRHM.) 1831. [Linaria holboelli BRHM. – Linaria alnorum BRHM. – Acanthis holboelli SELBY. – Fringilla linaria alnorum SUND. – Fringilla linaria magnirostris HOLMGR. – Linaria brunnescens HOM. – Linaria alnorum magnirostris MEV.] – mely nagyobb vagy inkább erősebb, mint a közönséges zsezse, csőre pedig vastagabb s különösen hosszabb, pintyszerű.
Mértéke: H. 13,5–14,2; Sz. 7,2–8,2; F. 6–6,5; L. 1,4–1,6; Cs. 1,08–1,28 cm.
Nem minden télen mutatkoznak nálunk a zsezsék s az a szokásos mondás, mely a rendetlenül megjelenő északi költözködőkre vonatkozik, hogy «minden hét évben jönnek» nem veendő szószerint, mert kisebb-nagyobb közöket tapasztalhatunk. Valószínű azonban, hogy akkor szorulnak le vidékünkre, mikor igen erős, zord tél uralkodik hazájukban s élelemhez sem jutnak, nálunk pedig gyenge, nem igen havas ez az évszak s bőven kinál nekik táplálékot. Némely években kisebb számban, máskor meg töménytelen mennyiségben lepik a nyireseket, égerfákat, gyümölcsösöket, szőlőket, mezőket. Százas csapatok lakmároznak a dudva magvakon – nem egyszer sármányokkal, pintyekkel, kenderikékkel vegyesen s örülnek jó soruknak, mely tele éléskamrákhoz vezette. Egész lényök, mozdulataik a csízre emlékeztetnek. Hangjuk, melyet ittlétök alatt hallatnak, nem ének, csak hivogató s csü-csücsü, cse-csecse, csö-csöcsö vagy zse-zsezse, gya-gyagya szótagokhoz hasonlít. Norvégiában azonban fészkök táján, vidám, csicsergő éneköket is eleget hallottam, még éjjel is. Az éjféli nap világánál járva a nyires közt, mindig felvidámítottak kedves beszélgetésökkel, vonzó, friss lényökkel. Habár nem is költ nálunk s évenként sem mutatkozik, gazdasági jelentőségét mégsem hagyhatjuk említés nélkül. Különösen számba veendő ennek megbirálásánál, hogy néha roppant tömegekben vendégeskednek hazánkban s ekkor egy negyedévig, sőt tovább, rengeteg dudvamagot pusztítanak el, sőt a vörös fenyőn (Larix) élősködő szövőmoly lárváit – mint megfigyelték – s valószínűleg másokat is, annyira fogyasztják, hogy egész erdőrészletektől a később bekövetkezhető csapást elhárítják, csirájában fojtván el a bajt. Azokra a helyekre, t. i. hol valami élelemre akadnak – még pedig sokra, mert sokan vannak – addig járnak, míg csak találnak valamit ott. Nálunk való időzésök alatt tehát igen hasznosak. De hazájukban se mondhat róluk senki semmi rosszat. Hisz nyáron át ott is az apró rovarokat, s az északi vidékeken csapásszámba menő millió szunyograjt tizedelik. Ezért általános nemzetközi madárvédelmi szempontból – még ha téli tanyájukon közömbösek volnának is – nem szabadna ellenök törni. Sajnos mégis, hogy ez ártatlan, s az ember javát előmozdító madárkákat rendszerint pusztítják. Nem otthonukban, hanem az idegenben. Az utolsó nagy vendégjárásukkor is belőlük került ki fővárosunk vendéglőiben az «apró madarak hagymával» czím alatt szereplő étel. Százanként ölték őket, hogy néhány inyencz zsebéből e réven is kizsákmányoljanak pár krajczárt. A gazda húzza csak a rövidet. És mi megbotránkozunk azon, hogy az olaszok a fecskéket, fülemiléket öldösik, elköltik! Mikor fog már végleg eltünni étlapjainkról az a múlt század homályosságából átlopodzó, megbotránkoztató étel: «apró madarak hagymával»!?