[Strix aluco L. – Str. austriaca SHAW. – Str. sylvestris SCOP. – Syrnium ululans SAV. – Aluco aluco KAUP. – Ulula aluco KEYS & BLAS.]
Népies nevei: macskabagoly, fejesbagoly, csikorgóbagoly, erdei bagoly.
Jegyei: nagyobbnak, vastagabbnak látszik a varjunál, főleg gömbölyű feje nagy; az összecsukott szárnyak hegye és az elkerekített fark vége között a távolság körülbelül 3 cm.; szeme feketés; csőre sárgás, a viaszhártya zöldes; karmai sárgásszürkés szaruszínűek, hegyük sötétebb; a láb majd csaknem a karmokig pelyhes tollú, a karmok előtt a lábujjak körülbelül egy mm.-nyire csupaszok. Kétféle alapszínezetben fordul elő; vagy szürke – ez a typicus – vagy rozsdás (var. stridulum L., rufa SCOP).* Felül sötét szárfoltok, hullámos finom rajzolat, a válltollakon, a hát oldalain végig, úgy a szárnyfedőkön elől, fehér babalakú foltok, alsó részein szintén sötét szárfoltok vannak, melyeket keskenyebb, töredezett sávocskák kereszteznek; a középső két farktollon elmosodó finom rajzolatok, a többin többé-kevésbbé élénkebb sávolyok.
Mértéke: H. 37–41,5; Sz. 28–29,6; F. 16,7–17,9; L. 5,4–5,6; Cs. 3,4–4 cm.
Európa legtöbb helyén előfordul s felterjed a 60° é. szél.-ig, ritkán magasabbra. A szomszédos Ázsiában is honos, úgy Észak-Afrikában. Hazánkban egyike legközönségesebb baglyainknak, mely vén, odvas fákban bővelkedő erdőségekben tanyázik. Kivételesen – főleg télen, őszszel és tavaszszal – kertekben, épületek körül is mutatkozik. Napközben nem igen látni, mert rejtekhelyeit csak alkonyat felé szokta elhagyni, hogy éhét csillapítsa. Márczius lanyhább napjaival, az esti csillag megjelenésével, benne is megmozdul a szív; érzelmeit gyakori huhogásával fejezi ki, mely csendes estéken messze elhangzik az erdőből. Hú-hú-hú huhuhuhuhu-kúh és kú-hitt-kű-itt váltakozik – babonás embernek «rémes» – szólásában, sikoltozásban; a bagolytojó azonban belőle érti meg a szerelem fellobbant indulatjait. Enyhe időjáráskor, kora tavaszfakadással már februárban kezdenek pár után nézni s márcziusban költenek. Faodvakban, elhagyott varju fészkekben, ritkábban erdők közelében fekvő épületek padlásán alapítják meg tanyájukat. A tojó egyedül végzi, a két–három, ritkán négy, fehér, gömbölyded tojásból álló fészekalj kiköltését s az első tojást letojva, ülve marad a fészken.
Tojásmérték: H. 45,5–49,7; Sz. 37–40 mm.
A három heti kotlás idejében a hím táplálja párját, azután közösen hordják kómikus külsejű pelyheseiknek a sok mindenféle egeret s néha más élelmet is.
Furcsa külsejével, arczfintorgatásaival, csendes, magába vonult, homályos zugolyokba húzódó természetével, éjjeli életmódjával, egyenes testtartásával, gondolkozó komoly kifejezésével már a régi korban felkeltette maga iránt az emberek figyelmét. S minthogy ezek a tulajdonságok, sajátságok, majdnem minden bagolyra jellemzők, általánosan ismeretesek lettek. Népünknél is sok mindenféle czélzásokban, vonatkozásokban, közmondásokban, hasonlóságokban megtaláljuk e biologiai vonások helyes tudását és azok talpraesett alkalmazását. Minő jellemzők és a valóságból indulók például a következő közmondásaink: Bagoly is biró barlangjában. Bagoly is megszokja a napfényt. Bagolyt sólyomhoz hasonlítja. Bagoly a képe, sólyom a szeme. Bagoly mondja verébnek: nagyfejű. Bagolynak is szép a maga fia. Éjjel virraszt, mint a bagoly. Nem lesz bagolynak sólyom fia. Puszta pajtából is repül olykor bagoly. Többet ér a vén sas ifjú bagolynál. Úgy néz, mint a bagoly. A bagoly is kerüli a napfényt stb. A tudósokat, filozófusokat is gyakran hasonlítjuk a komoly képű, elvonultan elmélkedni látszó baglyokhoz, nemkülönben az éjjeli foglalkozású – jóban mint roszban járó – embereket, mikor is a könyvei mellett virrasztó munkásnak és a tolvajnak egy azon madár a képes példázója. Igen találó a dunántúli aratók első reggelijének megnevezése is, melyet még sötét hajnalban költenek el: «bagoly fölöstököm». Különben a bagolylyal szemben legtöbben idiosynkrásiában vagyunk. Félelmes, gonosz madárnak tartjuk, melynek megjelenése, feltünése nem jelent jót. Ennek révén azután ellenséges lábon állunk vele, a mit egyes vadászok is – kivételes tapasztalatokat általánosítva – segítenek megerősíteni, hiresztelvén, hogy pusztítja az apró vadat. Hát mindez nagy tévedés, melynek levét különösen az erdőbirtokos és mezei gazda iszsza meg. Mert kivéve a buhút, a többi, nálunk közönséges, bagolyfaj rendkívül hasznos állat. Temérdek egeret elpusztítanak s e fontos munkásságukban nem utolsó körülmény, hogy nagy ehetők; továbbá, hogy egeres helyeket külön felkeresnek, ott sokszor nagyobb számban megtelepesznek, költenek s csak ha megsemmisítették a környék alávaló kis rágcsálóit, huzódnak más helyekre s költenek ott, a hol bőven találnak prédát. Az egér- és cziczkányfajokon kívül rovarokat is elemésztenek, sőt egy megfigyelő a macskabagoly begyében az oly káros Sphynx pinastri lepkének 75 darab hernyóját találta. Cserebogár szintén gyakran van begyükben. Elvétve azonban szárnyasegeret, apró madármaradványokat, vakondot is találhatunk gyomrában, begyében, kivált mikor fiait neveli. Pár napos nyulacskát, fogoly, fürj, fáczáncsirkét is rabol néha, de csak mikor egerekhez nem jut s a vadpecsenye kinálkozik.* A mi csekély kárt időszakosan és helyileg így rovására számíthatunk, még csak megközelítőleg sem mondhatjuk hasznosságával egyenrangúnak, sőt evvel szemben elenyészik az. Csakis rendszeres fáczánosban, addig, míg a fáczáncsirkék kicsinyek, tehet a macskabagoly – úgy az erdei fülesbagoly is – némi érezhetőbb kárt, főleg ha az illető területen számos párban költ. Itt természetesen nem igen lehet megtűrni. Más esetben mindenkor védelmünket igényelheti. Ideje, hogy derűre-borura ne lődözzék ezt az elsőrangú egerészt és társait, hanem inkább gondozásban részesítsék.