[A régi irók előbbi fajtól nem különböztették meg s LINNÉ 1766-ban Pelecanus onocrotalus var. orientalis néven említi, de PALLAS 1811-ben megint csak pusztán: Pelecanus onocrotalus néven irja. – Pelecanus patagiatus BREHM.]
Jegyei: legnagyobb a gődények s általában minden vízimadár közt; szeme környékén igen kevés a csupasz hely s a tollazat a csőr tövéig, nem közeléig, szélesen előrenyúlik; a fej és nyak hátulján a tollazat meghosszabbodott s borzasan felgöndörödött, öregeknél szinte fürtösen lobogó; a fiatalok szürkebarnák, alul piszkos fehérek, az öregek szürkésfehérek, evezőik barnásfeketék; csőrük halványsárga, az ormán zöldesszürke, kampója nem vörös, hanem élénk sárga, alsó káva vörösbe játszó, csőrzacskó narancsvörös, kékesen, vörösen erezett; a szájzug alatt kékes ibolyaszürke folt; az öregek lába szürkésfekete, a fiataloké ólomszínű vörhenyes.
Mértéke: H. 140–180; Sz. 50–67; F. 18–21; L. 12–12,7; Cs. 43–45 cm.
Ez a madáróriás Európa délkeleti részein az Al-Duna vidékein, Dobrudsában, Dalmácziában, Görögországban, a Wolga és Kaspi-tó körül s Észak-Afrikában főleg Núbiában él.
Hazánkban ma már alig költ, de azelőtt a Titeltől Romániáig terjedő Duna nagy árterein, ősmocsár-vidékein rendesen fészkelt. FRITSCH Pancsovánál, évtizedekkel ezelőtt, kisebb csapatokban látta s mint az előbbi fajnál már említettem, 1868-ban HODEK E. a mošorini mocsárban találta fészkeit. 1890 márczius 31-én SZIKLA G. a Drávafokon látta. 1893 szeptember közepén Temesmegyéből került egy eleven a budapesti állatkertbe. Életmódjában hasonlít a másik gődényfajhoz s lehetőleg még nagyobb halrabló, mint az.