[Columba turtur L. – Turtur auritus GRAY. – Turtur communis SELBY. – Turtur vulgaris EYT. – Peristera turtur BOIE. – Peristera tenera, rufidorsalis BRHM. – Turtur migratorius SW.]
Népies nevei: gerlicze; gilicze (Erdély, Tiszántúl); gilimadár; gili; gölicze; görlicze (Székelyföld); vadgelicze (Abaujm.); gelicze; gerlemadár; göricze (Csángó).
Jegyei: nevetőgalamb nagyságú; a tarktollak hegyén – kivéve a két középsőt – fehér folt; a válltollak sárgás rozsdabarnák, középen fekete folttal.
Leirása. Öreg hím: fejebúbja világos kékesszürke; háta, farkcsíkja sötétebb, barnásba játszó; váll- és a hátulsó szárnyfedők közepe fekete, rozsdásbarna szegélylyel; az elülső szárnyfedők világos kékesszürkék; az evezők sötét barnásszürkék, kékes hamvassággal és finom, világosabb szegéssel; a nyak elől és begye halvány rózsás-ibolyás; alsó szárnyfedői halvány galambszürkék; hasa és alsó farkfedői fehérek; a nyakán feketefehér pikkelyes örv; a szélső farktoll külső fele és hegye, a többieknek – kivéve a két középsőt – csak hegye fehér, egyébként sötétkékes szürkék, tőfelükön világosabbak, a fehér csúcsfolt mögött sötétebbek, alulról a farktollak majdnem feketék, hegyüket kivéve. Csőre szarúszínű, töve biboros sötét rózsapirosba játszó; szemhéja és lábai sötét rózsapirosak; szeme narancssárga, fekete bogárral. A tojó nem ily élénk színű. A fiatalok barnábbak, evezőik erősebben szegettek, fejök, begyök szürkésbarnás.
Mértéke: H. 26,5–28,6; Sz. 17–19,2; F 10,7–12; L. 2,5–2,7; Cs. 1,7–2,1 cm.
Főleg Közép- és Dél-Európát lakja; Ázsia nyugoti részeiben már ritkább s itt más fajok vagy fajták helyettesítik, melyek azonban a mi gerléinktől nem nagyon eltérők. Így a Nyugot-Ázsiában, Kelet-Afrikában élő, de Törökországban és ritkábban Görögországban is előkerülő T. senegalensis L., mely valamivel kisebb, feje és begye halvány szürkésbiborba játszó, a nyakörve fekete és vörösesbarna; Kelet-Ázsiában pedig a T. orientalis LATH., mely nagyobb a mi gerlénknél s egészben sötétebb színű, fejteteje barnás, a szárnyfedők szegése vörösbarna, a begy és alsó test szürkés bíborszínbe hajló.
A mi gerlénk azonban Perzsiában is közönséges, szintúgy Észak-Nyugat-Afrikában s a Kanári szigeteken. Észak felé alig terjed az 58° é. szél.-ig, de már nagyon szórványosan; még magasabban csak mint feltévedő jöhet tekintetbe. Általában érzékeny és melegebb éghajlatot kedvelő madár, mely hozzánk is jóval később jön, mint a többi galambok s április közepe előtt egyáltalán alig látható. Tavaszi érkezésének országos középnapja: április 25–26.
Kivéve a havasi erdőket és a rengetegek belsejét, egész Magyarországon jóformán mindenütt közönséges. Ligeti erdőkben, lapályos középkorú faállományokban, melyek vágásokkal váltakoznak s fenyőkkel kevertek – különösen keresztes- és szurkosfenyőkkel –, valamint angolkertekben, mezőkkel határolt kisebb fásrészletekben, fasoros utakra, egyes fűzfákkal bővelkedő rétekre dülő bokrozatos, kevert fájú erdőkben pedig igen számos. Nem annyira a nagy, összefüggő, mint inkább a kisebb erdőségeket – főképpen ha a közelben víz is bőven van – kedveli; előbbiben inkább a széleket, a tisztások közelét választja tartózkodási helyül, mintsem a belső, mélyebb részeket. Igen társaságszerető s a költési időt kivéve, midőn inkább párjának él, majdnem mindig néhányad magával vagy nagy csapatokban jár. De fészkeléskor sem vonul magányba, hanem rendesen bizonyos területen, nem nagy távolságra, egymástól számos pár alapítja meg otthonát s eledelkeresésre, ivásra többen összetalálkoznak.
Alighogy visszaérkeztek hozzánk s kedvencz helyeiket elfoglalták, az addig csendesebb erdőt, majdnem naphosszat hallatszó, szorgalmas turbékolásukkal élénkítik meg. A hímek kiülnek valami fasudárra, a legkiemelkedőbb fák hegyére s ha itt száraz ág kinálkozik, előszeretettel mindig arra, s epekedő, bánatos kurr-khúrr, krr-kúrr, kurrr-turrr-kho hangon tolmácsolják párjuknak szívök forró érzelmeit. Ez a szenvedélyes, mély, de a mellett csendes, mélabús szerelem és a legnagyobb boldogságnak mégis bizonyos bánatos hangon való kifejezése az, a mi a magyarság lelkében, szivében is annyira visszhangra talált s a mi a gerle és népünk közt- éppen a legjellemzőbb rokonvonások révén – szoros kapcsolatot létesített. Ezért lett ő oly annyira népszerű madarunk, mint az erdei madarak közül kevés más, s ezért – a galambfajok közt is – a szerelmi vágyódás, epedés, ártatlanság, hűség, gyengédség, szelidség, a legforróbb szerelem, nemkülönben a búsulás, kesergés tollas jelképe. S mikor a nép dalaiba, közmondásaiba, mondókáiba fogadta, csak azt bizonyította, hogy jól ismeri a gerlicze lényét, tulajdonságait s nem puszta érzelgésből, üres émelygésből fordul feléje. Mily szép, a szerelem legnagyobb fokát jelzőleg, madarunkkal való példálódzás ebben a népdalban:
«Szerettelek rózsám nagyon,
Szóval azt ki sem mondhatom;
Szerettelek lánggal égve
Gerlemadár szerelméve’.»
S mily finom megfigyelésről tanuskodnak a következők:
«Jaj az én életem, e világon immár
Bujdosom egyedül mint görlicze madár,
Mely kesergi párját, zöld ágra nem is száll»
(Székely népdal.)
ugyanily értelmű annak az ismeretes népdalnak kezdete:
«Száraz ágon bús gerlicze turbékol»
vagyis bennök van a gerlicze jellemző tulajdonsága, hogy jobban szeret száraz, mint leveles ágra szállni s ott turbékolni. TOMPÁnál is megvan ennek a biologiai sajátságnak ismerete:
«Kis kertemben kiszáradt az eperfa,
Este, reggel egy bús madár ül rajta;
Csak azt búgja az a gerlicze madár,
Hogy a legény szőke, barna csapodár»
sőt nála a megfigyelés már csak azért is éles, mert azt is megmondja, mikor szokott az elhalt ágon turbékolni! hisz csakugyan a reggeli és esti órákban legodaadóbban hallatja szavát.
Hogy azonban nem mindig száraz ágon szól madarunk, arra is van népdalainkban s költészetünkben példa; így VÖRÖÜSMARTYnál:
«Zöld ágon kis gili
Zokogva búg»
vagy e népdalban:
«A kertemben nőtt egy rozmaringfa
Rászállott a gerlicze madárka»
BERZSENYI is «A közelítő tél» czímű költeményében erre példáz:
«Nincs már simphonia
s zöld lugasok között,
Nem búg gerlicze . . .»
A jó báró ORCZY LŐRINCZ még a mult század végével megénekelte, mit mond madarunk szomorú bugásával; s nem felejtette el a jellemző száraz ágat sem, a honnan legtöbbször mondja:
«Mikor én a száraz gallyon
Éneklek keservesen,
Türjt, türjt mondok; hallja társam,
Oda repül csendesen.»
S a magyarság biologiai érzéke még tovább is nyilatkozik, mikor a székelység balladáiban e sorokat találjuk:
«Bús gölicze vesztett társát sirassa,
Bánatjába gyenge tollát hullassa»
csak azt az igazságot látjuk, mely a galambfélék gyenge, könnyen kihulladozó tollazatát jellemzi. De tisztában van a gerlicze fészkelési módjával is, a mit e népdal világosan elárul:
«Lám megmondtam bús gilicze
Ne rakj fészket az útszélre:
Mert az úton sokan járnak
Téged hamar feltalálnak»
A féltés is megszólal e sorokból, mert az igazi szerelem boldogsága nem való arra, hogy szabadon kitárjuk, s hogy a világ hozzáférhessen, megbolygathassa zavartalanságát. Hisz csak igen is gyakran igaza van a rábaközi népdalnak:
«Én vagyok az a gerlicze,
Ki a párját elvesztette;
Egy vadgalamb elkergette
Szerelmünket irigyelte»
A nép érzelmét jól fejezte ki CZUCZOR, mikor a mindig «bús» és «árva» gerlicze «nyögésében» is vigaszt talál:
«Langy szellő, giliczék nyögdelési
Ti lesztek kínaim feledési»
a mit a betyárdalban is ugyanígy megtalálunk:
«Gerliczéknek nyögését
Hallgatom, kik vidámítják
Szivemet is megujítják,
Bolond a ki restelli,
Hallgatni nem kedveli»
A magyar szerető jól hasonlítja magát a gerliczéhez s szívbeli meleg érzelmeit e madár hasonló érzelmeihez:
«Te leszel gerliczém
És én a te párod,
Tudom nyögésemet
Szivedbe bézárod»
(Népdal.)
vagy:
«Ha én bús gerlicze volnék,
Rózsám ablakára szállnék,
Mindig csak azt dalolgatnám
Szeretsz-e még édes rózsám»
(Népdal.)
s ha CZUCZOR azt irta:
«Ha madár lehetnék
Gilimadár lennék,
Szeretőm ablakán
Éjnap turbékolnék»
hát csak még teljesebben fejezte ki, a mit a népdal jelzett. A magyarság lelkéből meríthette TOMPA is, mikor a szerelmében csalódott szerető ajkára adta:
«Árva vagyok mint az árva gerlicze,
Édes rózsám mért hagytál el ennyire?»
Ezt a kesergő szerelmet különben hatásos alliterácziókkal fejezi ki a székelység egyik dalának bekezdője:
«Búsan búgó bús gerlicze»
Ha azonban a szeretők megtalálták egymást s hűségesen kitartanak, akkor is találóan adja e szerelem hasonlatát BERZSENYI:
»Összeviszi lelkeinket
Hív gerliczék képében.»
De a népdalban is megtaláljuk, mint a boldog szerelem képes kifejezőjét:
«Gerlicze a búzát
A párjának hordja,
Mint a lányt a legény
Csókjával itatja.»
Ebben még táplálkozására is találunk vonatkozást, mert a búzát bizony szereti madarunk.
Végre jellemzi a gerlicze jóságát, könyörületes résztvevését a csángó dal:
«Nagy madarat láték nagy bánatba,
Magosz fenyüfának tetejébe,
Úgy szól, úgy szól, úgy keszereg,
Fejit földbe csökkesztette,
Magát holté eresztette.
Oda menne kis göricze kérdi
Mit szirsz, szirsz te nagy madár?
Hogy ne sirjak kis göricze,
Ha egyszer társzam elvesztettem.
Ne szirj, ne szirj te nagy madár,
Társad helyett társad leszek.»
Hát az a madár, mely ennyire befészkelődött a nép lelkületébe, nem hiányozhatik a gyermekkönyvből sem s PÓSA LAJOS híven meg is szólaltatja:
«Gilicze, gilicze, búgó kis madárka,
Gyer ide, gyer ide, taníts egy nótára
– Kukkurrú, kukkurrú!»
Párosodás idejében azonban nemcsak szavával udvarolgat a hím, hanem olyféle repülési mutatványokkal is, mint az örvösgalamb. A fasudárról ugyanis erős szárnycsattogtatással rézsutosan felemelkedik az erdő fölé s lebegve, kiterjesztett farkkal ereszkedik vissza egy másik fának hegyére, hogy ott folytassa sóvárgó turbékolását. Május első felében megrakja fészkét, mely igen silány, laza, éppen csak pár gyenge ágacskából összetákolt lapos, átlátszó alkotmány. (I. köt. 44. kép.) Leginkább tisztások, utak szélén, vágásokban, fiatal fácskákon, fenyőkön, bokrokban találhatjuk azt, mindig meglehetős sűrűben, oldalágakon vagy elágozásokon, rendesen embermagasságban, néha alacsonyabban, többnyire azonban valamivel magasabban. Fészekalja két fehér tojás, melyek a kis poczgém tojásaira emlékeztetnek, de valamivel rövidebbek. (XL. tábla.)
Tojásmérték: H. 29–32; Sz. 21,3–23 mm.
Május közepén és második felében a legtöbb tojó ül s 17 nap alatt költi ki tojásait. Júniusban a fiatalok kirepülnek s főleg e hó vége felé már gyakran láthatunk teljesen szabadjára került fészekaljakat. Az első költés után rendesen még egy másodikat is megkisérlenek. Fészkelésök közben azonban sok háborgatás éri őket s azért a már megkezdett fészket, sőt tojásaikat is, mihelyt észreveszik, hogy ember vagy valami ragadozó állat felfödözte, elhagyják s más helyen ujat raknak. Sok fáradságukba nem kerül ez, többször belekaphatnak az építésbe a nélkül, hogy sok időt vesztenének. Ha a fiókák kirepültek, előszeretettel járnak a mezőre vagy utakra s ott szedegetnek; azonkívül reggel és este felé rendesen húznak valami vízálláshoz, patakhoz, szomjukat csillapítani. Különösen szeretik a szíkes tócsákat, kenderáztatókat. De ez időtájt igen szivesen tartózkodnak nedves réteken is, folyó víz közelében, a hol egyes nagyobb égerfák, fűzfák, bokrok bőven találkoznak.
A gerle galambfajaink közt a legszelidebb. A közömbös járókelőt közelre bevárja, csak a puskástól fél jobban, kivált ha már oka van reá s lövés vagy üldözés megriasztotta. Olyan helyekről azonban, a hová bőséges élelemre, vagy inni járnak a csapatok, még lövöldözéssel sem lehet őket elűzni; vissza-vissza térnek oda, daczára a durrogatásnak. Reptük gyors; rendkívül nyilaló és ügyes; mindenesetre a legjobban repülő madaraink közé tartoznak. Szeptemberig folyton növekedő számban, más galambok társaságában járják a vetést, de utóbbiak inkább csak hozzászegődnek a gerlékhez s ritkán vannak számbeli túlsúlyban. Szeptemberben elköltözik tőlünk s ilyenkor a költözködőket gyakorta kukoriczásokból is felrebbenthetjük. Októberben már csak nagy ritkán látható egy-egy elkésett.
Tápláléka tekintetében nagyrészt megegyezik többi galambfajunkkal. Különösen szereti a fenyőmagvakat, nem kevésbbé a repczét, répa-, kendermagot, mákot, buzát, szintúgy a bükkönyt, pohánkát, kölest, lencsét, kukoriczát. A gazdasági magvak mellett csakúgy reájár a dudvamagvakra s rengeteget elpusztít. Ott a hol költés idejében sok a gerlicze s tartózkodási helyeinek közelében friss gabonavetés vagy fenyőmagvetés is van, valamint költés után oly vetéseken, hová seregesen járnak, tagadhatlanul kárt tesz. De ez a károssága mindig csak helyi és időszakos, azért számba véve a gazok korlátozását illető működését, nemkülönben kedves, az erdőket kiválóan élénkítő lényét, bízvást oltalmunkba fogadhatjuk s csak ott, és akkor fogjuk üldözni, mikor erre külön okot szolgáltatnak.*