[Lanius itaticus LATH. – L. vigit PALL. – Enneoctonus minor BLYTH. – L. nigrifrons BRHM. – L. longipennis BLYTH.]
Népies nevei: l. előbbi fajnál.
Jegyei: kisebb mint előbbi; homloka a szemsávval összefüggően fekete; az első evező kicsiségével a szalonkák festőtollára emlékeztet; a 3-ik (2-ik nagy) evező külső széle, közepétől a csúcsig, szükített.
Leirása. Öreg hím: fölül világoskékes hamvasszürke; szárnya fekete, közepén fehér folttal; egész alsó teste fehér, a begy, oldalak, has rózsaszínű árnyalattal; középső négy farktolla fekete, a szélsők fehérek; csőr fekete, lábak szürkésfeketék, szemei sötétbarnák. A tojó fekete homlokfoltja keskenyebb. A fiatalok fejteteje, háta némi barnás árnyalatú és kevés feketés, barnás haránt foltozás nyomait viseli; a szárny nem tiszta, inkább kormosfeketés; alsó testök fehér s rózsaszín helyett sárgás árnyalatú.
Mértéke: H. 20,5–21,6; Sz. 11,4–11,8; F. 8–9; L. 2,5–2,6; Cs. 1,6–1,8 cm.
Az előbbi fajhoz némileg hasonlít ugyan, de szárnyalkata és adott jegyei attól bizton megkülönböztetik. Repte is könnyebb, sebesebb, azonkívül őszszel, télen, tavaszszal nincs nálunk, sőt meglehetős későn, az országos középnap szerint: április 27-én vagy május 3–4-én érkezik s szeptember első felében ismét távozik tőlünk.
Európa délkeleti részeiben, különösen nálunk és Dél-Oroszországban, igen közönséges. Spanyolországban igen ritka, észak felé sem gyakori a Német-Alföldön, Angliában, Belgiumban, Dániában, Dél-Svécziában csak vendégként szerepel. Kelet felé Perzsiában, turrkesztánban, dél-nyugati Szibériában van elterjedve. Télen Afrikában, főleg az északkeleti részeken, számos. Tartózkodására majdnem ugyanoly helyeket választ, mint az előbbi faj. Nagy számban él különösen utainkat szegő akácz- és jegenyefa sorainkban, s itt igazán jellemző madár. Kisebb tüskés, bokros aljú erdőrészletekben, honnét egyes nagyobb fák magaslanak ki, kertekben, erdőszéleken, legelők, rétek körül szintén reá találunk s a hol előfordul, ritkán fog hiányozni a távirósodronyokról, keresztbe rakott gabnáról sem. Fel-fel repül innét vagy leszáll a földre, rövid ideig motozgat és csakhamar régi helyét vagy a közelben kinálkozó kilátásos magasabb pontot foglalja ismét el. Vércseszerűen is gyakrabban látjuk lebegni s prédára hirtelen lecsapni, melyet azután, ha egykönnyen nem bír vele – mint pl. lótetüvel, nagyobb bogárral – valami közeli fa ágvillájába ékel, hogy kényelmesen, darabonkint falhassa föl.
Május vége felé és júniusban költ. Fészkét, mely aránylag nagy és mély, mindenféle gyökerecskékből, finom ágacskákból, növények száraiból, építi s belsőleg lószőrrel, pamuttal, tollakkal kibéleli. Különös sajátsága, hogy a fészek külső burkába mindig friss, virágzó növényeket is rak, többnyire illatos levelűeket. Deliblát vidékén elhagyott varjufészekben találtam tojását. Fészekalja 5–7 halványzöldes vagy kékeszöldes alapszínű, hasasabb végükön zöldesbarna, koszorúsan sorakozó foltozással s ibolyásszürkésen zöldesbarna fröcscsökkel tarkított tojásból áll.
Tojásmérték: H. 22–26; Sz. 17–18 mm.
A tojások két hét mulva kelnek ki. Az öregek szemesen őrzik otthonuk környékét, gondosan ápolják apróságukat s minden arra tévedő varjut, vércsét, szarkát, egyéb madarakat elszántan, mérges cserregéssel igyekeznek onnét elverni. Mozgékony, nyugtalan természetök ilyenkor legélénkebb. Farkukkal gyakorta ütemszerűen billentenek, srek, srek, gek vagy kje, gje, gje, sjerek rikácsolásukkal megélénkítik a tájat s néha más madarak énekét, szólását is utánozzák.
Gébicseink között határozottan ő a legártatlanabb. Igaz, hogy megférhetetlen természetével a szomszédban fészkelő madarakkal gyakran czivódásba elegyedik, s szükség esetén – de csak, ha éppen semmi mást nem keríthet – fiókái számára egy-egy apró madárfiókot is elrabol, mégis rendes körülmények között majdnem tisztára bogarakból, szöcskékből, sáskákból, lótetükből él. A bogarak közül számos hasznos fajt is pusztít, legtöbbnyire azonban közömböseket. Sok gazdasági jelentősége nincs. Kertekben kárt is okozhat. Kőszegen egy kertész panaszkodott, hogy e gébicsek virágágyait rongálják. A helyszinén csakugyan meggyőződtem róla, hogy a frissen kiültetett gyenge palántákat – főleg a violát – kitépdelték s belőlük rakták fészkeiket. Nap-nap után ismétlődött e garázdaságuk, s mivel több pár fészkelt a kertben, addig nem volt békesség, míg a «gyomláló» madarakat fegyverélre nem fogtuk.