[Sturnus varius MEYER. – St. domesticus, sylvestris, nitens BRHM. – St. guttatus MACG.]
Népies nevei: serege (Fehérm.); seregé v. seregil (Vasm.); seregje (Alföld); seregény (Somogym.).
Jegyei: az öregek főszíne fekete, biboros, kékes, ibolyászöld érczfénynyel, helyenként a tollak vége nyílhegyszerű, fehéres, barnásfehér foltu, különösen őszszel egészben foltozottabb; a fej, begy és alsó test tollai keskeny lándzsahegy alakúak; a fiatalok alapszíne barnás hamuszürke, torkuk világos, mellük azonképpen, csakhogy fehéren és barnán hosszant sávolt.
Leirása. A typikus szinezetű seregély (Sturnus vulgaris L. [typicus]) nálunk nem fordul elő, hanem az a fajta, mely Közép-Európában és Ausztriában is tartózkodik: a Sturnus vulgaris intermedius SHARPE. PRAZ. (sophiæ BIANCH.); ennél a fejbub, torok, nyak és begy ibolyás biborszínű, a pofák. és a szárnyfedők pedig zöldes érczfényűek, ellenben az inkább északon honos, nálunk nem élő typikus példányoknál, az egész fej, torok, nyak zöldes érczfényű. Keletfelé, nevezetesen a Közép-Szibériában élő seregélyeknél az egész fej, nyak – pofák is – úgy a szárnyfedők biborfényűek, nem zölden csillogók (Sturnus vulgaris menzbieri).* A tojó alapszine nem oly sötét, mint a hímé, foltozása kiterjedtebb, a szárnytollak barnásszürke szegései szélesebbek. Az öregek csőre nyáron sárga, télen feketésbarna, a fiataloké barnásfekete. Az öregek lába vörösesbarna, a fiataloké sötétbarna. A szem fiatal korban barnásszürke, később sötétbarna.
Mértéke: H. 20,3–21,5; Sz. 12,5–13; F. 6,3–6,5; L. 2,2–2,4; Cs. 2,4–2,5 cm.
A seregély egész Európában fel a 70° é. szél.-ig előfordul, úgy szintén Szibéria jó részében. Nagy elterjedése okozza azokat a szinezeti eltéréseket, melyekre az imént reámutattam. Ezeken kívül még megkülönböztetik a Dél-Európában honos, typikus alakjában foltozatlan fajtát – Sturnus vulgaris unicolor MARM. 1819 – sőt másokat is. Hazánkban – csak úgy mint egyebütt – általánosan ismert; noha nem minden helyen egyformán gyakori. Tartózkodási helyekül rétek, legelők közelében fekvő vén, odvas fákkal bővelkedő erdőrészletek széleit szereti kiválasztani, a hol csókákkal, vadgalambokkal, harkályokkal, vércsékkel mintegy közösen üti fel tanyáját. A mi Ausztriában, Németországban s máshol a nyugoti államokban annyira jellemző, hogy t. i. a házak táján mindenütt – akárcsak Alföldünkön a házi gólya – kifüggesztett vagy puszta póznára tüzött költő ládikákban végzi szaporítását, azt sajnos, nálunk inkább csak híréből tudják. Alig látunk még hazánkban ilyen költő ládikákat – egyes próbáktól eltekintve – s a jövő zenéje az az óhajtás, bárcsak általánosabban elterjednének és népünk is megbarátkozva velök, alkalmazná saját érdekében. Tornyokon, házak repedéseiben sem igen fogunk minálunk a seregélylyel találkozni, mert hazánkban inkább vadmadár még s nem szorul annyira az emberi lakóhelyekhez. Ligetekben azonban, hol nagy, korhadt fák bőven vannak, rendes jelenség ő, mert a vizek közelét kedveli. A költési időszakon kívül réteken, mezőkön, kukoricza földeken, gyümölcsösökben, szőlőkben, a legelő jószág körül éli világát s mivel bohókás, eleven, mindig víg lényének legfőbb jellemvonása a rendkívüli társaságszeretet, ritkán láthatjuk egymagában, hanem mindig kis, többnyire azonban igen nagy csapatokban. A társas hajlam annyira ki van bennök fejlődve, hogy a kisebb csapatok is, a mint lehet bibiczek, csókák, fenyőrigók csapataihoz szegődnek. Nekik sokadalom kell, mintha csak tudnák, hogy az egyedüllét bizonyos unalommal jár – legalább közfelfogás szerint. Már pedig hogyan unatkozhatnék a seregély, mely szinte arra született, hogy másokat mókáival, vidámságával, csacsogásával mulattasson? Persze a társaságban rejlő nagyobb oltalom ereje is vezeti, mint azt más komolyabb madárfajokról is tudjuk.
Hidegebb telű területekről a seregélyek őszszel délebbre vonulnak. Nálunk gyengébb télen, s főleg az alvidéken, gyakran maradoznak vissza áttelelők, java részök azonban eltávozik. De már kora tavaszszal ismét jelentkeznek s a pacsirtákkal, vadgalambokkal együtt, legelső tavaszhirdetőink közé tartoznak. Az országos középnap szerint márczius 6-án szoktak visszatérni; igen gyakran azonban már februárban is találkozhatunk velük.
A visszatért csapatok egyideig a réteket, legelőket járják, majd fészkelő helyöket foglalják el, párosodnak, kijavítgatják fészkeiket. Élénk sürgés-forgás uralkodik otthonuk táján, a mi ilyen neszes, víg madaraknál természetes is. Fészköket faodvakban száraz szálakból, szalmából, szőrökből, tollakból, pamutból építik. Április második felében, néha előbb is, 5–7 kékes világoszöld, tojásdad vagy kissé gömbölyded alakú tojást találhatunk benne.
Tojásmérték: H. 27,5–29,8; Sz. 19,5–21,8 mm.
A tojások két hét mulva kelnek ki s körülbelül ugyanannyi idő alatt a fiókák is nagyra nevelődnek, kirepülnek. Néha az öregek másodszor is költenek, de ekkor 4–5 tojásnál többet nem raknak. A fiatal nemzedék csakhamar elhagyja a szülői ház környékét, a fészekaljak csapatokba verődnek s mezőn, réten, gyümölcsösökben, különösen pedig legelőkön a jószág körül elősködnek.
Csirregés, csattogás, rikácsolás közt keresgélnek vagy röpködnek a fákra, ha pedig messzebb szállnak, suhogó, zajos szárnycsapással – miközben hol tömött foltokban, hol lazábban, de rendesen egyik a másiktól egyforma távolságban – mérik a levegőt. Szabályos reptökben néha hirtelen irányt változtatnak, felkapnak a magasba, egy-kettőt «felhőzve» gomolyognak, leszállnak s ismét keveregnek, míg végre végképpen leereszkednek a földre. Mozdulataik nyugtalanok, frissek; a földön ügyesen szaladgálnak, közbe-közbe a disznók, juhok hátára szállnak s rajtuk valami élősködőt keresgélnek. Tartásuk hetyke, egész külsejök elárulja, hogy tehetséges, eszes, fortélyos állatok. Értik a tréfát, de komolyan is tudnak viselkedni. Ravaszságukat és számító előrelátásukat tekintetök elárulja, mert kifejezésökben van valami kópéság. Hangjuk, énekök érdes, rikácsoló, sziszegő, miközben éles füttyöket, dallamos változatokat, sőt más madaraktól jól-rosszul eltanult strófácskákat, rekedt szótagokat, sőt flótázást is hallatnak, persze mindezt rendszertelen összevisszaságban. Azt mondhatnám: a szárnyasok között ők a Wagner-féle zenei irányzatot követik! De hát nem nagy sikerrel. Hogy azonban egyes emberi szavakat is eltanulnak, ajtócsikorgást stb. híven utánoznak, azt nem lehet kétségbe vonni. A fogságban tartottak e tekintetben elég bizonyságot tettek nem kis mulatságára gazdájuknak. Magamnak is volt gyermekkoromban ilyen beszélő seregélyem, mely egészen megszelidült. Egy alkalommal megszökött, de ismét visszatért kalitkájába s oly bizalmasan viselkedett mindenkor, mint valami hű kutya.
Tavaszszal és őszszel a nagy társaságokban kószáló seregélyek esténkint mindig bizonyos kiválasztott hálótanyára, legszivesebben nádasokba húznak. Annyira szeretnek a magas nádban éjjelezni, hogy gyakran jó utjokba kerül, míg oda érkezhetnek. Sopronban megfigyeltem, hogy a seregélyek alkonyatkor a Fertőre repültek, a mi – légvonalban – legalább is 7–8 km. utat jelent. Érdekes ilyenkor látni, a mint csapat csapat után nagy zajjal ereszkedik a nádba! Minden szálon annyian ülnek, hogy meghajlik a súlyuk alatt. Néha ezernyire növekszik az összegyülekezők mennyisége.* Pitymallatkor ismét csapat csapat után hagyja el pihenő helyét; többnyire felrajzanak, néhányszor ismét levágódnak a nád közé s csak azután repülnek nagy sebtiben legelő helyeikre, szőlőéréskor pedig a szőlőkbe.
Tápláléka főképpen rovarokból, álczákból, apró csigákból, szöcskékből, kukaczokból, hernyókból, nyüvekből, legyekből, gilisztákból, lótetűkből, pajorokból, de gyümölcsökből, bogyókból, szükségben magvakból kerül ki. A mezőgazdaságnak rendkívül sok hasznot hajtanak, mert sereges életmódjukkal kiadóan pusztítják a rétek, legelők, szántóföldek veszedelmes apró ellenségeit, különösen a szöcskéket, sáskákat, kis meztelen csigákat, csimaszokat, a Pieris brassicæ, Agrotis-, Didyma-, Hadena-, Strigilis-, Hepialus- és Charaeas-fajok hernyóit s ezek petéit. Az erdőben szintén csak hasznosan működnek, mert temérdek cserebogarat, ormányos bogarat emésztenek el, a legelőn pedig marhát, juhot megszállnak s a nyüvektől tisztogatják; erre vonatkozik bizonyos tátogásuk, a melylyel a szőrt, illetőleg a daganatot bontogatják. A jószág szivesen tűri műtevéseiket. Nem kicsinylendő, hasznos voltuk megitélésénél, az a körülmény sem, hogy nagy számban a gazdasághoz szoktathatók vagyis költő ládikákkal 50 vagy 100 párt is – a szerint mekkora a birtokunk – magunkhoz telepíthetünk, melyek azután a szónak teljes értelmében megtisztítják a környéket minden ártalmas rovartól, féregtől. A külföldön számtalan helyen tapasztalhatjuk ezt; itt az ideje, hogy kövessük a jó példát. (L. I. köt. 53. kép.)
De mint minden fénynek árnyéka is van, a seregélyek sem hiba nélkül valók – már t. i. a gyümölcs- és szölőtermelő szempontjából. Mert szó a mi szó, a gyümölcsöt nagyon szeretik, s a szőlőket szüret előtt sok vidéken oly felhőszerű rajokban látogatják, hogy védekezés nélkül termésünket tönkre tehetnék. A madárijesztőket hamar megszokják, azért nincs más mód a hivatlan vendégek elüzésére, mint kereplőkkel, lövöldözéssel naponként többször, kitartóan ijeszgetni őket. Irtásra azonban ne vetemedjünk, mert ne felejtsük el az erdő- és mezőgazdákat, kik úgy tekinthetik, mint egyik legigazabb szárnyas barátjukat. Még egy helyi és időszakos kártételét sem hagyhatom említés nélkül; u. i. a Hanyságban értesültem arról, hogy bizonyos nádasokban az őszszel egymás mellett éjjelező ezernyi ezer seregély a nádat annyira összetördelte és rontotta. hogy egyes nádbirtokosok jövedelme e miatt tetemesen megrövidült. Beszéltek több száz forintnyi kárról. A védekezés itt is csak az lehet, mint a szőlőkben: riasztás, lövöldözés.