[Pelecanus pygmæus GM. – Phalacr. pumilio LICHT. – Microcarbo pygmæus, melanognathus, niger GRAY. – Halieus pygmæus NAUM. – Carbo pygmæus TEMM. – Hydrocorax pygmæus VIEILL. – Graculus pygmæus GRAY.]
Jegyei: csörgő récze nagyságú, de hosszú nyaka és farka miatt termetesebbnek látszik; csőre rövidebb a fejnél, végén gyenge kampóval; szeme táján a csupasz bőr fekete; hátán a tollak szegettek, de végükön nem foltosak; a fark 12 tollú.
Leirása: Tavaszszal egészben fénylő fekete, helyenként zománczos; fej és a nyak föle selyemszerű finom, a fejen tarajosan hosszabb gesztenyeszínű tollazattal; a 2-od és 3-ad rendű evezők, úgy a váll- és szárnyfedők sötét hamuszürkék, fekete szegéssel; e tollak szárai feketék; a vállfedőket kivéve, az egész tollazatból egyes fehér pontok, vonalkák csillámlanak elő, különösen a mell alsó részén sűrűbben; csőr és a csupasz torok fekete, úgy a lábak is; szem sötétbarna. Nyáron a fej, nyak barna, elől világosabb, legsötétebb a tarkón és a nyak hátsó részén, a torok piszkosfehér, a csőr piszkosbarna, éle és a szájzúg piszkossárga. A tojó kisebb a hímnél s üstöke rövidebb. A fiatalok csőre szürkéssárga, lábaik rozsdabarnák, később mindinkább sötétednek.
Mértéke: H. 54–56; Sz. 21–23; F. 15–16,2; L. 3,8–4,5; Cs. 3,2–3,6 cm.
A kis kárókatona Európának délkeleti övében honos, nevezetesen Dalmácziától a Kaspi tengerig terjedő részeken, azután Észak-Afrikában, Ázsia déli részein Jáváig, Borneoig. Magyarország déli nagy mocsaraiban rendes jelenség; így a Drávafokon, az Obedska-barán Kupinovónál, Titelnél s az aldunai lápokon; északibb tóságainkon, mocsarainkon ritka s mint vendéget lőtték a Velenczei tavon, Fertőn stb. Az aldunai ősmocsarakban több helyt nagy fészektelepekben költ, néha batlákkal, gémekkel vegyesen. Áprilisban érkezik hozzánk s szeptemberben, október elején távozik telelésre. Repülése sebes; van benne fáczányszerű, de a csörgőkacsa nyilalásából is. A levegőben fekete keresztalakot mutat. Fákon nem igen tartózkodik, de a nádszálakon ügyesen kapaszkodik s kúszik, pihenni meg a tavirózsa nagy levelein szeret. Száraz ágacskákból készült és piszkos fehér ganéjjal rutított fészkét alacsony, körülbelül 1,1/2–2 méter magasan, rekettyebokrokra rakja, a mocsarak vadabb helyein. Májusban a tojó 5–6 tojását kotolja, melyek hasonlítanak a nagy kárókatona tojásaihoz, csakhogy kisebbek.
Tojásmérték: H. 43–50; Sz. 25 –29 mm.
A fiókákat e hó második felében találjuk. A halászatra mindenesetre kártékony madár; szerencsére ápolt, gondozottabb halasvizeinknél nem fordul elő, de a hol költ és szaporít, bizony még az ősvizek halállományát is megdézsmálja. HODEK megfigyelte ugyan, hogy mohón falatozták a félig serdült vizipatkányokat is (egynek begyében három darabot talált), de ez inkább csak nyalakodás számba mehet nála. Legsikeresebben üldözhetjük őket úgy költőtanyájukon, mint lesből is, mert rendes huzásuk szokott lenni, akár a réczének, a mocsárból a Dunára s vissza. Egy jó barátom pár év előtt egy lesen 42 darabot emelt le Titel közelében.