A GULIPÁN.
Recurvirostra avocetta L. 1758.

[Recurvirostra europæa ANTIN. – Rec. tephroleuca VIEILL. – Rec. fissipes BRHM. – Rec. helebi BRHM. – Himantopus avocetta SEEB.]

Népies nevei: kardorrú sneff; pörgecsőrű sneff; hajóorrú sneff (Alföld); kaszaorrú sneff; nagy fehér sneff (Alföld).

Jegyei: galamb nagyságú, de hosszú nyakú és lábú, kardszerűen felhajló csőrű; főszine fehér; a fej fölül a nyak közepéig, a szárnyakon két hosszú sávalakú folt és a nagy evezők, barnásfeketék; csőr fekete; szem barnapiros; lábak kékes ólomszürkék. A fiataloknál a fehér szín piszkosabb, a fekete foltok barnásak, a szárnyon minden toll világosbarna szegéssel. Télen az öregek és fiatalok farka világosszürke, alsó testük is szürkésbe hajlik, a fejfolt nem terjed a nyakra. (L. I. köt. IV. és VIII. tábla).

Mértéke: H. 36,6–41; Sz. 22,3–23,5; F. 8,7–9; L. 7,9–8,8; Cs. 8–8,5 cm.

A gulipán Európa és Ázsia mérsékelt égöveinek tengerpartjait, sziksós, kopár partú, szabad vízű, szigetes nagyobb tavait lakja. Újabb időben elterjedési övének északi részében határozottan megfogyott, de azért a Balti tengernél, Hollandiában, a schleswig-holsteini szigeteken még költ, úgy a Rhone torkolatánál. Számosabb a Földközi tenger partjának megfelelő helyein, a Dobrudsában, a Sinoë tavon s különösen déli Oroszországban, a Kaspitengertől Közép-Ázsiáig, Dauriában, Mongolföldön. Afrikában Egyptomból le délfelé számos helyen előfordul. Télen Khinában és Indiában figyelték meg. Hazánkban úgy látszik megfogyatkozott s csak egyes kiválasztott helyeken költ még egy-két pár; így a Balatonnál SZIKLA G. Fonyódnál találta fészkelve, LAKATOS K. 1874-ből a palicsi tóról, 1883-ban Szentesről, 1885-ben a tápéi rét porgányi részéből (ugyancsak Szegednél) említ fel elpárzott, fészkelő gulipánokat. A Velenczei tavon sohasem láttam, de mondják, hogy régebben ott is volt. A Fertő keleti partján a «Land- és Zicklacke» tócsák szigetein néhány pár rendesen költ, előbb azonban JUKOVITS szerint számos volt. Innen ismerem én is a gulipánt. Kerültek még tojások Csongrádból, Tázlárból (1859), Pestmegyéből (1834) is. CSATÓ J. szerint Erdélyben nem költ, de vonuláson a Marosnál, Sztrigynél észlelték.*

Áprilisban érkezik, s a széktavak kopár «hátain», kiemelkedő, szabad kilátást nyujtó gerinczein, porondjain telepszik meg s május közepe felé ilyen meztelen kavicsos, rövidgyepű helyeken a tojó kis gödröcskét kapar, melyet néha holmi száraz fűszálakkal is kibélel s ide tojja 2–4–5 világos rozsdás sárgás alapon, szürkésen és olajbarnán, feketésen foltozott, pontozott körte alakú tojásait.

Tojásmérték: H. 47–51; Sz. 33–38 mm.

Fészkükhöz a párok egyaránt odaadóan ragaszkodnak, felváltva költenek. Juliusban a fiókáik repülősek. A gulipánnak nem annyira viselkedése, mint alakja tűnik fel s ragadja meg legelőbb figyelmünket. Tarkasága azonnal szembe ötlik, akár egy lábon állong, vagy ide-oda futkos a partokon, akár úszkál s réczék módjára szürcsölget. Élelem keresés közben hosszú csőrével felzavarja az iszapot s az ott rejtőzködő alsóbbrendű állatokat, melyeket csorcsogva nyeldes le. Nem röpköd sokat s napközben inkább egy-egy kiválasztott helyen tanyázik, hajnalban csak és alkonyatkor élénkül még jobban. Nyakát rendesen S alakban tartja s repülés közben ugyanígy összehúzza, lábait elnyujtja. Hangját nem hallani oly gyakran, mint a lilék és czankók fütyülését, néha azonban mégis nyujtott, panaszos tüjt, tüjt, tü-il, tü-it vagy hü-itt, hűjt, gvi-gvi-gvű-it formán szól s párosodáskor kliu, kliu, kliúk, kliúk szaporázva ejtett szótagokkal udvarol párjának. Szeptemberben távozik tőlünk s vele csakugyan úgy vagyunk, hogy kiváncsian várjuk vissza tavaszszal: kevesebb jön-e? vagy egyáltalán megjön-e még? Nem sok idő mulva, azt hiszem, hiába fogjuk várni azt a néhány még nálunk tanyázó párt is.

Tápláléka alsóbbrendű rákokból, vizirovarokból, ebihalakból, halivadékokból áll, gazdaságilag csekély számánál fogva nálunk már csak közömbös szerep jut neki.