A KERESZTCSŐRŰ.
Loxia curvirostra L. 1758.

[Crucirostra abietina MEY. – Loxia europæa MACG. – L. pityopsittacus BECHST.]

Népies nevei: keresztorrú madár (Erdély).

Jegyei: valamivel nagyobb, erősebb, mint a veréb; az öreg hím főszíne vörös, különösen élénk a farcsik; farka és szárnya sötét olajbarna. A tojó főszíne szürke, farcsikja zöldessárga, háta és alsórészei zöldesbe hajlók; a fiatalabb hímek sárgásak, majd narancsszínűbe hajlók vagy zöldessárgák; a kinőtt fiókák a tojóhoz hasonlítanak, de még szürkésebbek. Csőre szürkés szarubarna, szemei dióbarnák, lábai szürkéssárga barnák. (L. I. köt. X. tábla.)

Majd csaknem mindannyi ornithologus külön fajnak veszi a valamivel nagyobb, erősebb és vastagabb csőrű, tömzsibb fejű Loxia pityopsittacus-t. Ha végig nézzük azt a fejsorozatot, melyet NAUMANN rajzolt BREHM czikkéhez a «Naumannia» (1853. évf. 178–203, 241–256. lapok) czímű folyóiratban s tudjuk, hogy az átmenetek hosszú lánczolata van a typikus L. curvirostra és L. pityopsittacus között, nem különben, hogy a főkülönbség előfordulásukban is rejlik, a mennyiben az utóbbi kivált a szurkos fenyőerdőket (Pinus sylvestris) szereti s inkább északi madár, akkor alig fogjuk másnak tekinteni, mint fajtának, melyet a nagy keresztcsőrű (Loxia curvirostra pityopsittacus BECHST. 1802) névvel jelölhetünk.

Mértéke: H. 14,5–16,8; Sz. 9,5–10,2; F. 5,6–7,4; L. 1,6–2; Cs. 1,7–2,1 cm.

Mint a fenyvesek madara Európa északi részeiben, úgy keletnek Ázsiában, főleg Szibériában honos. Előfordulásának határát a fenyvesek hiánya szabja meg. Közép-Európában szintén gyakori; de mint említettem, a nagy fajta nálunk ritka. Hegyvidéki, mindenféle fajú fenyővel kevert nagy erdőket leginkább kedvel, azonban állandóságáról alig lehet beszélni. Mert egyik évben pl. nyáron mutatkozik valahol, máskor éveken át hiányzik ugyanott, azután meg télen tölt azon a vidéken egy-két hónapot vagy csak őszszel jelentkezik. Hazátlan, kósza, mint az igazi vándor czigány. A hol elesége akad, ott megtelepszik addig, míg a jó mód tart, talán családot is alapít; ha elfogy az enni való, odább néz. Hazánkban, kivált a Kárpátokban, úgy Felső-Magyarországon, valamint az erdélyi havasok fenyveseiben is szokott költeni; de Sopronmegyében, Vasmegyében az osztrák határhegységekben is. Kiszámíthatatlan barangolásai közben* számos oly ponton is feltűnik, hol éppen nem gondolnánk reája. Így egy izben novemberben, a fehérmegyei nagy puszták egyikén, kis fenyőcsoporton tartózkodott egy egész társaság, mely addig, míg a tobozok magvait végleg el nem költötte, nem távozott onnét. Életmódban minden keresztcsőrűfaj igen hasonlít egymáshoz. Társaságot szerető, fürge, élénk madarak, melyek tobozokkal bővelkedő fenyveket meglepve, valóságosan papagálymódra vetik magukat élelmökre, ügyesen kapaszkodnak meg az ágak hegyén, lábaikat szétterpesztve mászkálnak, himbálódznak, fejjel alácsüngnek, mesterien feszegetik arravaló csőrükkel a tobozok pikkelyeit, hogy a magot kiszedhessék, s nem ritkán, csőrkampójukat is igénybe véve, mintegy felhúzzák magukat az ágakon. Különösen szép ez élénkpiros, sárga, zöldes, szürke madártársaság télen, mikor a haragos zöld, zuzmarával borított, napfényben csillogó fenyőkön pillantjuk meg őket. Sürgés, forgás, hivogatás, röpködés közben olyan tornászati mutatványoknak lehetünk itt szemtanui, hogy önkénytelenül bámulat fog el. Hangjuk nem valami elragadó, de elég sajátságos, mert fütyűlő, surrogó, sőt flótázó, csicsergő szólamok különszerű vegyülékéből áll. Hivogatásuk zokk, zokk vagy éles gip, kip, gip szótagok ismétléséhez hasonlít; utóbbi hangokat kivált akkor hallhatjuk, mikor szárnyra kapva más fára repülnek.

Java részt deczemberben és januárban költenek, de a körülményekhez képest majd minden más hónapban is, még pedig évenként kétszer, esetleg háromszor. Fészköket magas fenyők sudarába, apró ágacskákból, hangafűből, mohából, száraz szálacskákból, egyes tollakból jó tömötten, vastagon építik, hogy meleget tartson, melyre télen ugyancsak reá szorul 3–4 tojásból álló fészekaljuk. Tojásaik változó színűek, többnyire szürkészöldes alapon, karminbarnán, halavány ibolyásszürkén foltozottak, pettyezettek.

Tojásmérték: H. 20–25,8; Sz. 15–22 mm.

Az anyamadár igen gondosan költ s alig hagyja el fészkét: mintha melegségével takarékoskodnék. Kell is neki ügyelni, mert hiszen legtöbbször téli álmát alussza a természet fészke környékén. 14 nap mulva kikelnek a fiókák, melyeket a szülők addig etetnek, míg csőrük kávái meglehetősen kereszteződnek. Különös! más madárnál, ha mint rendellenesség előfordul ilyen csőrtorzulás: sinylődést, keserves tengődést jelent az, a keresztcsőrűnél meg életfeltétel. Így oszlik meg a munka a természetben, a szervezet sajátlagos, szerszámszerű módosulásaival.

A különböző fenyőmagvakon kívül – melyeket leginkább kedvelnek – megeszik a bükk-, juhar-, égerfa magvait is, azonkívül bogyókat, sőt kertekbe, fasorokba tévedők levéltetveket is elköltenek.* Ott, a hol nagy számban jelentkeznek, a fenyvesek magtermését meglehetősen pusztítják, azért helyenként ilyen kellemetlen vendégeskedésökkel szemben esetleg védekezni is kell ellenük; egyébbként inkább közömbös jelentőségűek, hiszen a lombos fákon – pedig ezekre is szállnak néha – hasznot is tesznek. Ezenkívül vidám, szemrevaló megjelenésök szintén nyom valamit a latban. Újabban Németországban, Svédországban tapasztalták, hogy a fiatal fenyőhajtásokat, rügyeket nagy területen, heteken át lecsipdesték s érzékeny károkat okoztak.