BOTH BAJNOK ÖZVEGYE

  

Hunyad alatt, egy kis házban,
Élt az özvegy, talpig gyászban;
Mint gyümölcs a fát, lehajtja
Nehéz gondja, gondolatja:
   Neveletlen négy magzatja.

"Gyertek elő - monda - gyertek
Négy apátlan árva gyermek:
Hadd szelek most a kenyérből,
Nem puhából, nem fehérből:
   Csak az árvai szegényből!

Hatalommal a rokon-had
Elfoglalta birtokunkat:
Ide látszik a ház orma,
Ide barnúl régi tornya,
   Ide villog a vitorla.

Jaj! mert aki védelmezze,
Messze van az tőlünk, messze:
Levél oda el nem juthat,
Izenő szó oda nem hat,
   Követ onnan hírt nem hozhat.

Mert szószóló nyelve néma,
Ótalmazó karja béna;
Sírba szállott szemünk fénye,
Az özvegynek a reménye,
   Az árvának a törvénye!

Cserna vizén zúg a malom:
Más veszi a vámot azon;
Másnak zöldell a domb hátja,
Másnak a völgy selyem ágya, -
   Még az Isten is megáldja!

Kérdezi majd a jövevény:
Bothi Bajnok hol van szegény?
Both elesett, a hű bajnok,
És az árvák, és az anyjok, -
   Tudja Isten, merre vannak!"

Hunyad alatt egy kis házban
Ül az özvegy, földig gyászban;
Mint gyümölcs a fát, lehajtja
Nehéz gondja, gondolatja:
   Neveletlen négy magzatja.[*]

(1856)

[*] Első darabja lett volna egy Hunyadi ballada-körnek, melyből
azonban csak Szibinyáni Jank, V. László és Mátyás anyja készült
el. Az özvegy: Hunyadi János édesanyja, gr. Teleki szerint. - A. J.

KÖSZÖNTŐ-DAL

  

II. Endre korában

Bort ide a billikomba! föl vele!
Csengjen össze tiszta ezüst kebele,
Mint szivünkből e kivánat égre száll:
Éljen a hon! éljen urunk, a király!

Harcra magyar! lelsz magadnak vívni tért:
Győzni dicső, halni dicső, a hitért;
Tűzz keresztet Jerusálem szent fokán:
Éljen a hit! vesszen el a vad pogány!

Egyesül a rózsavirág és kereszt:
Ily jegy alatt hű lovagszív vért ereszt:
Éljen urunk, hős királyunk, s leánya,
Magyarország legdeliebb rózsája!

(1857 márc.)

A BUJDOSÓ

  

Dal

Párjavesztett gilicének szíve fáj,
Fülemile panaszától zeng a táj;
Ne szomorkodj fülemile, gerlice:
A te bajod az enyémhez semmise.

Égi madár hegyen-völgyön megszállhat,
Társa helyen társra megint találhat:
Jaj, de nekem nincs se hazám, se párom,
A világot egyes-egyedül járom.

Messzi honom tája körül jaj be kék...
Azt se tudom, hegy-e az ott vagy az ég;
Azt se tudom, eljutok-é oda még:
Vagy sose lesz egyéb hazám, mint az ég!

(1857)

HOLLÓSY KORNÉLIÁNAK

  

Emlékkönyvbe

Egy nép lakik túl tengeren,
Hol délre lejt az Álpok alja,
Hol fűszeres völgy, rónaság
Az erdős Appennint uralja:
Hajdan dicső nemzet, ma rab; -
S hogy lánca csörgésit ne hallja:
Énekkel űzi bús neszét,
S az érc igát enyhíti dalja.
   Oh, hát dalolj nekünk!...

(1857 máj. 1)

BALZSAMCSEPP

  

Szív, örömtől elszokott szív,
Multak gyászos özvegye!
Meghervadtál, meghajoltál -
Az vagy-é még, aki voltál,
Árva szívem, az vagy-e?

Óh, neked már fáj a bú is,
Az öröm is fáj neked!
Bánt az árnyék, a derű is,
Bánt az édes, keserű is,
Mint a szegény beteget.

Nem a régi fájdalom már,
Évek folytán ami rág:
Csupán mérgét hagyta benned,
S minden illetésre szenved
A tulérző fájvirág.

Jer! a multak hűs derével
A jelent tovább ne öld.
Mi okod van új panaszra?
Nézz a kikelő tavaszra:
Ege fényes, lombja zöld.

Jer! az áldott szép természet
Enyhe öle hívogat;
S temetőn, bárha bolyongok
Eltakarják üde lombok
A sötét sírhalmokat.

(1857 jún.)

A WALESI BÁRDOK

  

Edward király, angol király
   Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
   A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
   Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
   A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
   Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
   Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
   Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
   Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
   Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
   Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
   Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
   És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
   Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
   Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
   Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
   Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
   Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
   Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
   Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
   Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
   Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
   Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
   Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
   Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
   A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
   Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
   Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
   Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
   Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
   Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,
   A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
   Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
   Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
   Király, te tetted ezt!"

Máglyára! el! igen kemény -
   Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
   S belép egy ifju bárd.

"Ah! lágyan kél az esti szél
   Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
   Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
   Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
   A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
   Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
   Ez íge hallatik:

"Elhullt csatában a derék -
   No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
   Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még -
   No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
   Melyet zeng velszi bárd."

Meglátom én! - S parancsot ád
   Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
   Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
   Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
   A híres lakoma. -

S Edward király, angol király
   Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
   A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
   Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
   Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
   London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
   Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
   Se künn, nem hallatik:
"Fejére szól, ki szót emel!
   Király nem alhatik."

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
   Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
   A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
   Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
   A vértanúk dalát.[*]

(1857 jún.)

[*] A történelem kétségbe vonja, de a mondában erősen tartja magát,
hogy I. Eduárd angol király, Wales tartomány meghódítása (1277)
után, ötszáz walesi bárdot végeztetett ki, hogy nemzetök dicső
múltját zöngve, a fiakat föl ne gerjeszthessék az angol járom
lerázására. - A. J.

BERANGER HALÁLAKOR

  

Siratni őt? Bérangert?
Barátim, és vajon minek?
Sirassuk azt, ki elhullt
Félösvenyén küzdelminek.

Ő nem silányka vázlat,
Nem léha töredék vala:
De élte oly egész, oly
Tökéletes, mint egy dala.

Egy eszme benne folyvást,
Az alap-érzelem is egy:
Honszerelem a végsor,
Amelybe minden szak kimegy.

(1857)

SZEMERE MIKLÓSNAK

  

Barátom Szemere de genere Huba,
Hallom, hogy Pesten ülsz egy hitvány oduba;
Kőrösre is talán eljösz rándevuba,
Hol nem sok köpeny van, de annál több suba.

Jőjj édes barátom, készen vár a szoba,
Doktorral, borbéllyal ne légy már alkuba;
Beteg orrod dugd el kicsávázott...
Ugy sem árt a szél; mely ered Moszkauba.

Jövel édes társam! sül immár egy tuba,
Melyet Lackó fiam hizlalt a hijuba;
Itt van Mentovics is, majd betesz a zu-ba,
És Szilágyi Sándor, ez a felnőtt buba.

Itt van még Losonczi, velünk egy szapuba,
Pegazusnak ő is nektárt tölt váluba;
Nosza hát egy verset mondjon impromptuba,
De ne legyen benne nyomtatási-huba.

Kár, hogy Tompa Miska nincs e koszoruba,
Hanem otthon kuttog Hamván a hamuba,
Majd anekdótázna, mert őnála sub A,
B, C, ezer is van készen a batyuba.

Ne hadd gyönyörködjék otthon a két luba,
Melyen Csizbe rándul vagy Lénárdfaluba;
Találjon örömet fiába, Gézuba,
És annak dajkája: telibél Erzsuba.

Mi pedig barátom töltsünk a szaruba,
Nem vagyunk professor olyan de - Poruba;
Inkább a beszédet vigyük át te s tu-ba,
Soká élj Szemere, mint nagyapád Huba.

(Kőrös, 1857 nov. 29)

A LEJTŐN

  

Száll az este. Hollószárnya
Megrezzenti ablakom.
Ereszkedik lelkem árnya,
Elborong a multakon.
Nézek vissza, mint a felhő
Áthaladt vidékre néz:
Oly komor volt, - oly zöldellő,
Oly derült most az egész.

Boldog évek! - ha ugyan ti
Boldogabban folytatok, -
Multam zöld virányos hanti!
Hadd merengek rajtatok.
Bár panasszal, bár sohajjal
Akkor is szám telve lőn:
Kevesebbem volt egy jajjal...
Hittel csüggtem a jövőn!

Most ez a hit... néma kétség,
S minél messzebb haladok,
Annál mélyebb a sötétség;
Vissza sem fordulhatok.
Nem magasba tör, mint másszor -
Éltem lejtős útja ez;
Mint ki éjjel vízbe gázol
S minden lépést óva tesz.

(1857)

A MADÁR HA NEM DALOLHAT...

  

A madár, ha nem dalolhat,
Olyan bús lesz azután!
Felborzasztva minden tollat
Űl a puszta őszi fán.
A szakadt húr összerándul
És remegve haldokol.

(1857)

KEMPELEN RÍZA SÍRKÖVÉRE

  

Ríza jövel! zendült a szellemi szózat egéből,
   Vágyad örök szép volt: íme az isteni szép.
Ríza, maradj! rebegé szomorún az övéi szerelme
   Mennyed alant is van: tenszived alkota itt.
Már szállt, már küszöbén lebegett a végtelen üdvnek,
   Megtért volna, de haj! zárva mögötte az ég.

(1858)

TANÁRI JUBILEUMRA

  

"Quem dî odere" - hangzott a panasz
Évszázadok hosszú során keresztül;
"Quem dî odere" - és a régi átok
Mindegyre zúg, nem szűnt meg a panasz.
Kedv, ifjuság, erő szellem-vagyon
Ma is gyakorta mindhiába vesz:
Homályos a cél, tömkeleg az út,
S kit e pályára Isten átka sodrott,
Szívvérit ontsa bár, mint pellikán,
Hálátalanságot növel magának.

   Te, ritka férfi! áldjad Istened,
Ki oly önérzettel dúsgazdagon
Állhatsz pihenni meg pályád felén.
Körödbe gyűlnek a felnőtt fiak,
(Egy emberöltő) s érett férfi ésszel
Köszönve amit ifjakért tevél,
Legszebb jutalmad így tőlük nyered.
S mi felkiáltunk: mily nagy érdem az,
Minő erény, mely e hálátalan
Pályán a késő hála újra sarjadt,
Nem hervatag babérait szedi.

(1858)

A POLOSKA

  

Rímes próza

   Makámát írni - mint Abu-Mohammed Kazim Ben-Ali Ben-Mohammed
Ben-Othman Hariri - nem tréfa dolog; - annyi, mint: repülni
gyalog, - s ki egyszer ebbe fog - nagy veszedelem érheti: - lábát
izibe megütheti, - orrát is betörheti. Mindazonáltal én megkisértem,
- uttörőnek bukni is érdem; - aztán meg nem szabad-e, kérdem -
prózát versben írni - már így ni! - mikor annyi verset írnak
prózában - a két nemes magyar hazában, - de kivált mostanában!

   No tehát a csimaz vagy poloska - legyen lelkesedésem pocka, - a
tárgy legalább nem ócska; - pedig ez is tesz valamit nálunk - hol
annyi az ütött-kopott - nem mondom: lopott - hogy csupa zsibvásárban
járunk. - Aztán hisz tárgyam elég klasszikai: - szúnyog, csimaz
egymásnak vérrokonai, - s ha Virgil az elsőt megénekelte, -
Poloska, jövel te! Van egy, ki millió, - az ő neve légió; --
eredetileg szőke faj, - mint a vaj; - de ha más ég alatt meghonosul,
- mások vérén megpotrohosul: - barnára fajul akkoron - mint a csöpp-
entett... korom. - Világosság élő magzatja - Kánt is megmondhatja[*]
- de szereti a sötétséget - filantrop céljai végett. - Külsejét ami
nézi, - rajta ugyan kevés a vitézi, - arca penészesen úriás, -
termete sem igen daliás, - háta pedig kifelé görbe, - karcsusága
átmegyen a körbe, - noha páncéllal is bír - mint egy kürazir -
evvel azonban nem mellét fedezi, - hátát védelmezi. - Van továbbá
neki jó fegyvere, - csípni, szúrni ugyan tud vele, - hanem amivel
ellenséget űz, - nem annyira fegyver, mint a... bűz. - Egyik erénye
a háziasság, - nincs vériben a zajos vigasság, - nem zavar egykönnyen
rendet, - nem tör csendet; - természete birkai békes, - türelemmel
ékes, - oly józan, oly éber, - mint egy héber. - Éji magányban,
rejtve működik - tíztől circiter ötig, - feláldozza szende nyugalmát
- nem is üt semmi lármát, - virrasztja az emberiség álmát. - Nappal
azonban visszavonul, - (gondolom: ír, tanul,) - önlelkibe mélyed, -
keresi a rejtve levő mélyet - mint egy filozóf. Ah - nincs kerevet,
szófa, - nincs ágynyiladék - vagy falhasadék - oly mélyen magassan
- hova ő be ne hasson, - mit föl ne kutasson. - Különösen tetszik
néki - minden ami régi, - vagyon ahhoz privát gusztusa, - ő annak
született antikvariusa. - Gyönyörködik a müvészetben, - festett
szobában, képkeretben - nagy hajlamot érez rája, - van saját
műiskolája, - s ha eljön az est - ő maga is fest. - Hát még minő
kedélyes! - kivált mikor éhes, - szárnyával arcod gyöngén legyezi
- mialatt véred veszi. - Sohasem ereszkedik nyilt csatába, - ha
kergeted, gyors neki a lába, - eltűnik egy perc alatt - mint villám
s gondolat; - de legott visszatér, - noha engedelmet se kér, -
gallérodba ragad, - s "eszi a nyakad" - aztán megint ill'a -
berek! mint az ügyes guerilla, - meglapul az egész kamarilla. - Túl
szerénység neki nem kenyere, - nem várja, hogy híják szépen: gyere!
- hova egyszer vendégül beférkezik, - onnan ugyan szűrit többé ki
nem teszik. - Egyébiránt nagyvároson született, - lenézi a nomád
életet; - paplan alatt jobb szeret hálni - mint rusticálni. - Hazája
művelt Európa, - szerelmes a civilizációba; - s míg honn marad a
tábor törzse, - mindig elébb nyomul előörse - szárazon úgy, mint vízen
át; - neki találták fel a gőzmasinát: - nyugat felől keletre vándorol,
- békésen hódít, még nem is porol. - Mint polgár: kozmopolita, - ő nem
mondja: "si est vita - non est ita"; - hanem megindul apraja, véne
- hazát keresni ott "ubi bene". - Bú nélkül hagyja el az ősi lakot, -
és mint madár ha elejt egy fűmagot - dúsan tenyész föl a meddő kopár:
- csimazból is elég egy pár. - Kiválóan ügyes telepedő: - ha egyszer
ráülhet, övé a lepedő, - lepedővel az egész nyoszolya, - aztán a ház
legkisebb zugolya; - pár nap mulva hemzseg a gyarmatos, - ha nem
tetszik, pusztuljon a lakos! - Nincs korlátozva, bizonyos geogr.
fokig, - minden klimát azonnal megszokik, - s ne félj, hogy elszökik!
- nem háborgatja ily könnyelműség, - jelleme a ragaszkodó hűség. -
Bármely idegen elembe' - teszi magát otthonos kényelembe, - ősi
szokásit el nem hagyja, - vérit soha meg nem tagadja, - nem alkalmazza
senkihez magát: - aki vele van, tűrje a szagát! - Legörömestebb
útfélen tanyáz - hol fogadó van, vagy más efféle ház, - és, mint
jámbor apáink régen - kapva kaptak az új vendégen: - mindenki iránt
megelőző, - vele bételni se' győző. - Így terjeszti dicső faját,
- viszi a civilizáció zászlaját - őrszemeit előre kitolva; - hátrál
előtte barbárság, bolha, - ez kénytelen el-eblábóni: - "veteres
migrate coloni" - s megújul a világ, ez az ócska, - no tehát: for,
ever, poloska!...

[*] Kant a poloskák szaporodását a világosság befolyásának tulajdonítá;
ezért hálószobája ablaktábláit nappal sohasem engedte fölnyitni.
(Heine) - A. J.

GHAZEL

  

"Kérdjétek a kalyibától: nem lappang-e ott egy bölcs,
   Kit a nagyok pitvarától magához vont az erkölcs."
Az megmondja: ott mély a víz, hol nem látni fenekét;
   A diónak külső héja zöld ugyan, de nem gyümölcs.
A bolondot, ha bolondoz, neveti a sokaság:
   De ha okos nincs szavában, időt vele te ne tölts.
Szomorúnak lenni mindig nem tanácsos: te, midőn
   Szemét sorsod összehúzta, vídám képet akkor ölts.

(1858)

WOHL JANKA EMLÉKKÖNYVÉBE

  

To love, to like, enyelgénk,
Amaz sok, ez kevés;
(Szótár segélye nélkül
Támadt az érezés;)

Egy szóba' most ezen per
Kiengesztelve lőn:
Zeng édesen: remember!
Át téren és időn.

(1858 jún. 29)

DAL ÉS ÖT FORINT[*]

  

Ömledezés egy szerkesztőhöz

Csak öt forintot kértem: megtagadtad.
Te egy dalt kértél. Ime itt adom!
Pedig hogy öt forint egy dalt megérjen,
Már ezt - bocsáss meg - tisztán tagadom.

Öt rossz forint a bank rongy-szűleménye,
Szél fúja el, már amint születik;
De lám, ha a dalt egyszer könyvbe nyomták,
Ott megmarad örök itéletig.

Öt rossz forint egy éji múlató kört
Alig idéz a "Komló"-ban elő:
A dalkör egy acél pánt, melyen izzadt
Kohó tüzében - pőröly és ülő.

Öt rossz forintért kapsz olcsó szerelmet;
Dalban csak úgy dől szerelem, forint,
Mert a dalban - s pedig minél silányabb -
Marokkal a gyémánt, arany, rubint.

S te mégsem adnál öt szegény forintot?...
Majd adnak ott fenn hát az angyalok!
Siromra állíts szobrot - öt forintig,
Ha majd a dallásban - megszakadok.

(1858 után)

[*] Sárosi egy versének paródiája. A vers után, de nem ellene. - A. J.

AZ ÚJ MAGYAR KÖLTŐ

  

Parodia

Jár számkiüzötten az árva kölök,
Dalt zengedez és dala úgy nyöszörög,
Oly éhes-epedve foly ajkairól,
Hogy tégla repedne fal ormairól.
Zeng tetteket, a haza szebb idejét:
Goromba csatákat, otromba vezért;
Zeng zsálya szerelmet: a lyányka haját,
A szép szemet, arcot, - egyéb nyavalyát.
S míg a dal epedve foly ajkairul,
Ábrándozik - praenumeránsairul!

"Jó gyermekem, a haza szebb idejét
- Nem tudsz te ahoz - sose zengjed.
A lyányka nem érez, az ifju nem ért,
És nincs potya-pénze szerelmeidért:
Némuljon el ostoba versed.
Vagy zengj, de magadnak, erőtlenűl.

Hol senki ne hallja - kemence megűl
S méltó dali bért
Tűzd árva fejedre a fűzfa-babért."
És így köszörűtlen az ifju megyen,
Nem tudja, hol éte, hol ágya legyen,
S míg gyomra tekergeni hagyja, kihal
Bús éneke, tört szusza hangjaival.

"Fedd, fűzfa, örökre az ifju nevét!
Kőjárda! te nyomd kebeledre szivét.
S tán csendes alunni tivornya után:
Zengd álmait éjiden árva cigány."
Szól s nyugszik azóta egy ablak alatt,
Hol vargainas fut, ebecske szalad,
S vészhangon üvöltöz a bakter elé,
S villámgerelyét viszi ágya felé.

De feljön az ormokon a teli hold,
Mint egy kulacs, a hideg éjbe mosolyg.
Oh ifju, mi álmod a mámor után?
Szép álmokat énekel annyi cigány. -
S már nem fut az ebfi - szaglálva megáll:
S ott szendereg egy szivar, álmainál.

(1859)

REMÉNYINEK

  

Emlékkönyvbe

Karddal melyet dicsővé tenni, egykor
Hiven ajánlád ifju véredet,
A hon, az úgy-e szent hon, félig élt már,
Halál árnyéka rásötétedett.
Te messze távozál, - mi itt maradtunk,
Tompán enyészve, mint sivár növény,
Mely élni nem tud, halni még nem érett,
Ledőlt fa korhadó tövén.

A honfibú, mely elzsibbaszta minket,
Tenálad munkás fájdalom leve,
Nagy, büszke, boldog népek közt forogván
Müvészetedben a magyar neve.
És kik panaszra, mely szóban alél el,
Fület zárnának, a dús boldogok,
Veled kesergik azt, amin te vérzel,
Midőn nyirettyüd úgy sír, úgy zokog.

Most a reménynek egy hangját, Reményi,
Vidd el nyugatra zengő húrodon;
Hirdesse szózatos fád a világnak,
Hogy újra érez, újra él e hon.
És élni fog, - menny, föld minden hatalma
Zúdúljon bár fel, - mert élni akar;
Öngyilkolásra hogy többé fajulna,
Sokkal önérzőbb a magyar.

(1859)

JULISKÁHOZ

  

Bús az ősznek hervadása,
Hulló lombok, néma táj;
De az ősznek van varázsa,
Enyészetben méla báj.

A gyümölcs hull - semmi: érett!
Hallgat a lomb - semmi: szólt!
Öltsön a mező fehéret -
Semmi: oly dús zöldje volt!

Csak, ha bimbó fővel asznak
A virágok: oh, ez fáj;
Ha reménye új tavasznak,
Most születve, sírba száll

Óh, derülj hát, ifju lélek,
Légy a vídám hajdani;
Gyönge vagy még a zord télnek
Koszorúját hordani!

(1859)

SZÉCHENYI EMLÉKEZETE

  


1

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
   Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, amint e föld szíve rezdül
   És átvonaglik róna, völgy, halom.
Az első hír, midőn a szót kimondta,
   Önnön hangjától visszadöbbene;
Az első rémület kétségbe vonta:
   Van-é még a magyarnak istene.

2

Emlékezünk: remény ünnepe volt az,
   Mely minket a kétségbe buktatott:
Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,
   Napján az Úrnak, ki feltámadott.
Már a természet is, hullván bilincse,
   A hosszu, téli fásult dermedés,
Készíté új virágit, hogy behintse
   Nagy ünneped, dicső Fölébredés!

3

Immár az ég - ah, oly hideg korábban!
   Irántunk hő mosolyra engede;
A négy folyó és három bérc honában
   Kilebbent a tavasz lehellete;
S melynek halálos - úgy tetszék - elaszta,
   Életre pezsdült a kór sivatag;
Lassú folyót önérzelem dagaszta,
   Büszkén rohant le a szilaj patak.

4

S fölzenge távol a menny boltos alja,
   Gyümölcshozó év biztató jele,
Hallott korán megdördülő morajja -
   Midőn egyszerre villám sújta le.
Széchenyi meghalt - Oh, mind, mind csalékony:
   Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!...
Széchenyi meghalt - S e nagy omladékon:
   Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.

5

Mert élni hogyha nem fajúlva tengés,
   Olcsó időnek hasztalan soka;
De vérben, érben a vidám kerengés,
   Mely szebb jövendő biztos záloga;
Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,
   Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,
Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! -
   Ő az, ki által lettünk és vagyunk.

6

Megrontva bűnöd és a régi átok,
   Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;
Nép, a hazában nem volt már hazátok:
   Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.
S mint lepke a fényt elkábulva issza,
   Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet;
Egy-két kebel fájt még a multba vissza:
   Nem volt remény már, csak emlékezet.

7

De, mely a népek álmait virasztja,
   Elhagyni a szelíd ég nem kivánt;
Széchenyit küldé végtelen malasztja
   E holttetembe érző szív gyanánt,
Hogy lenne élet-ösztön a halónak,
   Bénult idegre zsongitó hatás,
Reménye a remény nélkül valónak:
   Önérzet, öntudat, feltámadás.

8

Midőn magát ez nem tudá szeretni,
   Ő megszerette pusztuló faját.
Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,
   Hogyan viselte súlyos nyavalyád?
És mennyi harcot küzde önmagával?
   Hány izgatott, álmatlan éjjelen?
Míg bátorító Macbeth-jóslatával
   Kimondá: "a magyar lesz" - hogy legyen!

9

Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
   Azt, ami fő, s mindent befoglaló:
"Elvész az én népem, elvész - kiálta -
   Mivelhogy tudomány nélkül való."
S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
   Bújt az önérdek, fitymált a negéd:
Ő megjelenve, mint új fény az égen,
   Felgyújtá az oltár szövétnekét.

10

És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk,
   Szétszórt bolyongók a vész idején.
Már is tüzénél szent lángra hevültünk,
   Fénye világol sorsunk ösvenyén.
Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála
   Enyhet találjon áldó magzatunk!
Ez lesz a méltó, a valódi hála
   Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.

11

De hogy' kövesse nyomdokát az ének?
   Némuljon el, lant, gyönge szózatod.
Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!
   Klió, te készítsd legdicsőbb lapod!
Évezredek során mit összejegyzél
   Honfi-erény magasztos érdemét,
Arany betűkkel érctáblába metszél:
   Abból alkosd Széchenyi jellemét.

12

Ird azt, ki a pusztán népét vezérli;
   Ki kürtöl, és lerogy a régi fal;
Tarquin előtt ki arcát megcseréli;
   Fülepet ostoroz lángajkival;
Ki győzni Athént csellel is szorítja;
   Kit bősz csoport elítél, mert igaz;
Ki Róma buktán keblét felhasítja -
   Elég... a példa fáj: Széchenyi az!

13

Ő szól: s mely szinte már kővé meredten
   Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,
A nemzet él, a nemzet összeretten,
   Átfut szivén a nemlét iszonya;
Szól újra: és ím lélek űl a szemben;
   Rózsát az arcra élet színe fest;
Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben
   Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.

14

Hitel, Világ és Stádium! ti, három -
   Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,
De a lét és nemlét közti határon
   Egekbe nyúló hármas pyramid!
Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
   Dőljön nyugatról a sivár homok:
A bújdosók előtt el nem takarja,
   Melyet ti megjelöltök, a nyomot.

15

S lőn új idő - a régi visszacsökkent -
   Reményben gazdag, tettben szapora;
A "kisded makk" merész sudárba szökkent;[*]
   Ifjú! ez a kor: "Széchenyi kora."
Nézd az erőt: hatása mily tömérdek -
   De ne imádj: a munka emberé -
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
   Mily biztosan lejt a közjó felé.

16

Majd elborúlni kezde láthatára:
   Kik műve által lettünk magyarok;
Nem ügyelénk többé vezérnyomára,
   Mi napba néző szárnyas Ikarok.
Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! -
   S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,
Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal -
   Egy új Kasszándra Trója lángjain!

17

Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk,
   Nyugalma egy álarcozott halál;
S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:
   Nagy szellem! íme, köztünk nem valál.
Oh, mely írígy sors önző átka vett el,
   Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? -
Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel
   Tagadnod kelle - a feltámadást?...

18

Nem, Üdvezült, nem!... fájdalmunk hevében
   Hamvad ne sértse káromló beszéd,
Oh, nézz egedből és örvendj e népen,
   Mely soha így még nem volt a tiéd!
Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,
   A sujtó karra félve ismerünk:
De Antéuszként majd ez illetéssel
   Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.

19

Emléket, oh hazám mit adsz e sírra?
   Hová tekintesz földeden, magyar,
Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva
   Örök dicsőség fénysugárival?
Ha büszke méned edzi habzó pálya,
   Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,
Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,
   Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; -

20

Duna, Tisza... ez mely prüsszögve hordja
   Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;
Amannak hódol a sziklák csoportja,
   S Trajánusz híre újból megjelen;
Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve
   Nyujt Corvin agg várának hű kezet,
S az édes honni szót selypíti nyelve - -
   Széchenyié mindez emlékezet!

21

Széchenyi hírét, a lángész csodáit,
   Ragyogja minden távol és közel:
Áldozni még jerünk - ah, oly sokáig
   Nem értők - Széchenyi szivéhöz el.
Nem láttuk, e szív néha mit palástol
   Hordván közöny havát és gúny jegét:
Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól
   Őrizze életosztó melegét.

22

Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,
   Te, az enyészet ágyán porladó!
Késő, de tartozott szent hódolat hív:
   Egy nemzeté, ím, e hálás adó.
El kelle buknunk - haj, minő tanulmány! -
   Meg kelle törnöd - oh, mily áldozat! -
Hogy romjaidra s romjainkra hullván,
   Adjunk, Igaz! tenéked igazat.

23

Szentebb e föld, honunk áldott alapja,
   Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;
Szentebb a multak ezredévi lapja,
   Mióta, nagy név, hozzá tartozol.
Koszorút elő!... morzsoljuk el könnyűnket;
   Az istenülés perci már ezek!
Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
   Reménnyé váljon az emlékezet.

24

Nem hal meg az, ki milliókra költi
   Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
   Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
   Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
   Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

25

Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
   Nem mindenestül rejt a cenki sír;
Oszlásodat még a család siratja -
   Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?...
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
   Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
   Van élni abban hit, jog és erő!

(1860)

[*] Minden jelenetek jövendő fényt mutatnak nemzetünknek, minek
megjövendölésére semmivel több jóslói tulajdon nem kell, mint
előre megmondani, hogy a kisded makkból, ha meg nem romlott,
idővel termő tölgyfa lesz, csak senki el ne gázolja. Széchenyi. - A. J.