A VÉN GULYÁS TEMETÉSE

Viszik Marci bácsit, nem is hozzák vissza,
Hova ő most indul, nem csekély út lesz a!

Nincs is benne mód, hogy gyalog odaérjen:
Mint urat kell vinni fekete szekéren.

Harminchat ökör van fogva a járomba...
Majd csak bévontatják a paradicsomba.

Hát még a kiséret! az egyszer a fényes:
Előtte a gulya, utána a ménes.

S a lágyszívü barmok, mintha búsulnának
Mind olyan ostoba képeket csinálnak.

De az neki mindegy: ő már deszkát árul,
Vagy tud, vagy nem is tud e komédiárul.

A gulyát sem kérdi: hever-e? szalad-e?
Csak egyszer se mondja: tala te! tala te!

Csöndesen nyujtózik hátán a szekérnek,
Már nincs messze a hely, tüstént odaérnek.

Ott örök bucsút vesz tőle ménes, gulya;
Mögötte bezárul másvilág kapuja.

De kiséri két pap, két egyház imája...
No, hisz valamelyik majd csak eltalálja.

S amit száz esztendő nyilt kérdésül hagyott,
E szegény bitang juh fölleli itt, vagy ott.

Lelje is föl nyáját, lelki üdvösségét:
Béke födje hamvát... fátyol az emlékét.

(1855 máj.)

EMLÉNYEK

I Ki nékem álmaimban Gyakorta megjelensz, Korán elhunyt barátom, Van-é jel síri fádon, Mutatni, hol pihensz? Oh! mert hiába költ már A hír nekem mesét, Hogy még tán eljövendesz: Tudom én, mit jelent ez Ellenmondó beszéd. Igen, a hír halálod Kimondani haboz, S hogy a nehéz követség Nagyon zokon ne essék, Szavában ingadoz. Majd elragadja tőlem A már adott reményt; Majd, amidőn elillant, Távolról visszacsillant Még egy csalóka fényt. Hány bús alakban látom Éjente képedet! Sírból megannyi árnyak... S kik onnan visszajárnak, Nem hoznak életet. II Behantozatlan áll Hamvai fölött a hely. Hol, merre nyugszik ő, Nem mondja semmi kő, Nem mondja semmi jel. S hazám leányi közt Nincs egy Antigoné, Ki sírját fölkeresve, Hantot föléje nyesve, Virággal hintené! (1851)

III De nyugszik immár csendes rög alatt, Nem bántja többé az "Egy gondolat". Mely annyit érze, hamvad a kebel, Nyugalmát semmi nem zavarja fel. A lázas álom, a szent hevülés, Ama fél jóslat... vagy fél őrülés, Mely a jelenre hág, azon tipor S jövőbe néz - most egy maréknyi por. De jól van így. Ő nem közénk való - S ez, ami fáj, ez a vigasztaló. A könny nem éget már, csupán ragyog; Nem törlöm még le, de higgadt vagyok. Gyakran, ha az ég behunyta már szemét, Gyakran érzem lobogni szellemét. Szobámba leng az a nyilt ablakon, Meg-megsimítja forró homlokom. Hallom suhogni könnyü lépteit És önfeledve ajkam szól: te itt?... S döbbenve ismerek fel rajzomon Egy-egy vonást, mit szellemujja von. "Övé! kiáltom, itt, ez itt övé: A szín erős, nem illik együvé." És áldom azt a láthatatlan kezet... Múlass velem soká, szelid emlékezet! (1855 jún.)

NÉPNEVELÉS

Híres falu Gömörben Jolsva,
Még híresebbé tette jósa,
Kiről bár még nem zönge ének,
Hét ország vet határt nevének.

Jövendül egyre, télen-nyáron,
Túltesz a százéves naptáron:
Mikor lesz szél, eső, zimankó,
Mikor kell bunda, vagy szürkankó.

Hol az okosság mécse rögtön
Kialszik, őt vezérli ösztön,
Mint a kaszáspókot vezérli,...
Vagy ami a szelet megérzi.

Mint egy garaboncás, legottan
Vihart csinál, ha kedve szottyan;
S mit szája mond - probátum! - meglesz
Nyáron meleg, télben hideg lesz.

Ha ő egyszer kimondja, várhadd:
Lesz jégeső, a víz megárad,
Gyümölcskertünk hernyó emészti,
Betegek a szőllő gerézdi.

"Csitt! - közbevág - csitt!" és az apró
Naptárak ajkán elhal a szó;
Vagy azt se tudják, mit beszélnek:
Derűt, borút össze-izélnek.

A Győri, Váci, s több efféle
Mind hosszu orral búnak félre;
S a Lőcsei (oly nagy korábban!)
Meg-megfordul halott porában.

Az üstökös feljőni sem mer,
Csúffá tevé egy földi ember:
Ide s tova lesz (ő ha rest is)
Lesz háború, éhség, vagy pestis.

Örüljetek, szegény parasztok!
Többé ne halljam egy panasztok:
Mit zúgolódtok az időre?
Azért papoljuk mi előre?

Nem! - féltse más, hogy magva vesszen,
A babonát: korántse'! dejszen!
Ha egyszer mi, tanultak, űzzük,
S mint tudományt, rendszerbe fűzzük.

A véges ember mit se tudna,
Ha olykor nincs egy Jolsva, Rudna,
Mely e hitetlen, vak sötétség
Korában szítsa Veszta mécsét.

(1855 jún.)

ÁRVA FIÚ

Árva fiú sír az ablak alatt,
Ifi'asszony a szobában múlat.
   Anyám, anyám! hideg van itt,
      Bocsáss be,
      Bocsáss be."
   Megállj, poronty... megyek ki csak,
      Megállj te!"

Ifi'asszony gyújt lobogó lángot,
Süti annál a csöröge-fánkot.
   "Anyám, anyám! eressz be már,
      Ehetném,
      Ehetném."
   "Csak ezt is még a föld alá
      Tehetném!"

Árva fiú marad a sötétben,
Özvegyasszony kedvese ölében.
   "Anyám, anyám! nem tudom én
      Mit látok,
      Mit látok;
   Félek nagyon: ne oltsd el a
      Világot!"

Temetőben árva fiú apja
Lepedőjét, szemfödelét kapja.
   "Anyám, anyám, az Isten szent
      Nevére,
      Nevére!
   Amott jön az édesapám
      Fehérbe."

Kimene az özvegyasszony éjjel,
Veri fiát a vizes kötéllel,
   "Ne bántsd, ne bántsd, gonosz r...!
      Az árvát,
      Az árvát:
   Te ölted meg, te adod meg
      Az árát.

Temetőben csendes az én házam,
Jobb neki ott énvelem egy házban;
   Oda viszem karon fogva
      Magammal,
      Magammal:
   Ne bánjon így senki az én
      Fiammal!"

S ifi'asszony elszalad egy ingben;
Ismeri őt a faluba' minden:
   Körül, körül csatangol a
      Temetőn,
      Temetőn.
   Szegényt, szegényt szánd meg uram
      Teremtőm!

(1855 okt.)

ZÁCH KLÁRA

Énekli egy hegedős a XIV-ik században

   Királyasszony kertje
   Kivirult hajnalra:
Fehér rózsa, piros rózsa...
   Szőke, leány, barna.

   "Királyasszony, néném,
   Az egekre kérném:
Azt a rózsát, piros rózsát
   Haj, beh szeretném én!

   Beteg vagyok érte,
   Szívdobogást érzek:
Ha meghalok, egy virágnak
   A halottja lészek!"

   "Jaj! öcsém, Kázmér,
   Azt nem adom százér! -
Menj! haragszom... nem szégyelled?...
   Félek, bizony gyász ér!

   Sietős az útam,
   Reggeli templomra:
Ha beteg vagy, hát fekügy le
   Bársony pamlagomra." -

   Megyen a királyné,
   Megyen a templomba;
Szép virágok, deli szűzek
   Mind követik nyomba.

   Könyörögne, - nem tud,
   Nem tud imádkozni;
Olvasóját honn feledé:
   Ki megyen elhozni?

   "Eredj fiam, Klára,
   Hamar, édes lyányom!
Megtalálod a térdeplőn,
   Ha nem a diványon."

   Keresi a Klára,
   Mégsem akad rája:
Királyasszony a templomban
   Oly nehezen várja!

   Keresi a Klára,
   Teljes egy órája:
Királyasszony a templomban
   De hiába várja.

   Vissza se megy többé
   Deli szűzek közzé:
Inkább menne temetőbe
   A halottak közzé.

   Inkább temetőbe,
   A fekete földbe:
Mint ama nagy palotába
   Ősz atyja elébe!

   "Hej! lányom, lányom!
   Mi bajodat látom?
Jöszte, borúlj az ölemre,
   Mondd meg, édes lyányom."

   "Jaj, atyám! nem - nem -
   Jaj, hova kell lennem!
Hadd ölelem lábad porát, -
   Taposs agyon engem...!"

   Harangoznak délre,
   Udvari ebédre;
Akkor mene Felicián
   A király elébe.

   A király elébe,
   De nem az ebédre:
Rettenetes bosszuálló
   Kardja - volt kezébe'.

   "Életed a lyányért
   Erzsébet királyné!"
Jó szerencse, hogy megváltja
   Gyönge négy ujjáért.

   "Gyermekemért gyermek:
   Lajos, Endre, halj meg!"
Jó szerencse, hogy Gyulafi
   Rohan a fegyvernek.

   "Hamar a gazembert...
   Fiaim, - Cselényi...!"
Ott levágák Feliciánt
   A király cselédi. -

   "Véres az ujjad,
   Nem vérzik hiába:
Mit kivánsz most, királyi nőm,
   Fájdalom díjába?"

   "Mutató ujjamért
   Szép hajadon lányát;
Nagy ujjamért legény fia
   Borzasztó halálát;

   A másik kettőért
   Veje, lánya végét;
Piros vérem hullásaért
   Minden nemzetségét!"

   Rossz időket érünk,
   Rossz csillagok járnak.
Isten ója nagy csapástól
   Mi magyar hazánkat! -

(1855)

BOR VITÉZ

Ködbe vész a nap sugára,
Vak homály ül bércen völgyön.
Bor vitéz kap jó lovára:
"Isten hozzád, édes hölgyem!"

Vak homály ül bércen-völgyön,
Hűs szél zörrent puszta fákat.
"Isten hozzád, édes hölgyem!
Bor vitéz már messze vágtat."

Hűs szél zörrent puszta fákat,
Megy az úton kis pacsirta.
Bor vitéz már messze vágtat,
Szép szemét a lyány kisírta.

Megy az úton kis pacsirta:
Hova megyen? hova ballag?
Szép szemét a lyány kisírta:
Szól az apja: férjhez adlak!

Hova megyen? hova ballag?
Zúg az erdő éji órán.
Szólt az apja: férjhez adlak:
Eskü elől szökik a lyány.

Zúg az erdő éji órán,
Suhan, lebben a kisértet.
Eskü elől szökik a lyány:
Szól vitéz Bor: "Jöttem érted."

Suhan, lebben a kisértet,
Népesebb lesz a vad tájék.
Szól vitéz Bor: "Jöttem érted
Elesett hős, puszta árnyék."

Népesebb lesz a vad tájék,
Szellem-ajkon hangzik a dal.
"Elesett hős, puszta árnyék,
Édes mátkám, vígy magaddal!"

Szellem-ajkon hangzik a dal,
Indul hosszu nászkiséret.
"Édes mátkám, vígy magaddal!"
- "Esküvőre! úgy igérted."

Indul hosszu nászkiséret,
Egy kápolna romban ott áll.
"Esküvőre! úgy igérted."
Zendül a kar, kész az oltár.

Egy kápolna romban ott áll,
Régi fényét visszakapja.
Zendül a kar, kész az oltár,
Díszruhában elhunyt papja.

Régi fényét visszakapja,
Ezer lámpa, gyertya csillog.
Díszruhában elhunyt papja;
Szól az eskü: kéz kezet fog.

Ezer lámpa, gyertya csillog, -
Künn az erdő mély árnyat hány.
Szól az eskü: kéz kezet fog;
Szép menyasszony színe halvány.

Künn az erdő mély árnyat hány,
Bagoly sír a bérci fok közt.
Szép menyasszony színe halvány -
Halva lelték a romok közt.

(1855 nov.)

NÉMA BÚ

Halnak, halnak,
Egyre halnak,
Színe, lángja a magyarnak.
Itt is egy név,
Ott is egy név,
Hányat elvisz minden egy év.

S aki még él,
Minden névnél
Összerezzen, búsan, árván:
Mint a néma
Lomblevél, ha
Egy-egy társa hull le sárgán. -

(1856 márc.)

ÍRJAK? NE ÍRJAK?

I Írjak? ne írjak? egyre számolom Határozatlan az öt ujjomon. Nem írni, vétek; írni, kész harag... De mikor Bikfic is verset farag! Eh, félre tőlem együgyű szerénység! Máshol megy az: itt minden a legénység; Szegény koldúsnak táskája üres; Ki mer, nyer, és talál az, ki keres. Nincs szebb dolog, mint az őszinteség; Elrejtett gyertya mi haszonra ég? Vagy, például, mit érne a tojás, Ha nem kiáltná a tyúk: "kotkodás!" Cégér fityeg, hol a kancsó kerülget; Cégér ne'kűl a jó bor is elülhet, Kivált az érdem olcsó vakbora, - Nehezen akad erre cimbora. A nagy Simon (ki nem isméri őt!) Az álszerénységből szépen kinőtt. Ő az, kitől (bizony már jó minap) Egy hirdetést hoz valamennyi lap: Hogy ő az apja lelkinek se vár (Nem oly bolond ő, mint Shakespeár') Elismerésre, költői babérra, Halál után egy foghagymát sem ér a; Patkó se kell, ha már nem él, a lónak, S jobb egy veréb ma, mint egy túzok holnap: Ismerje meg hát a világ jelenben És bálványozza lángeszét; különben... No, mások ezt más útakon teszik, S mindegy az út, ha összeérkezik. Ezt elragadja "villám képzelet" És hordja fenn "a csillagok felett"; Azé "miként sas" röptiben merész, Felhőt eszik s bátran a napba néz; Sok a babért fitymálja, megveti, Mint gyermek a babot: "kell is neki!" Míg más, ki páva-tollakkal ragyog, Fennyen kiáltoz: "én költő vagyok!" Némelyik "pálma", ezt ő mondja, ő; Már most is óriás... hát még ha nő! A másik így zár minden éneket: "Lesz oly idő még, mely megemleget!..." II Hogyan? nem írni most? letenni tollamat, Midőn, ha nem csordúl, csöppen egy kis kamat? Midőn az olvasó már-már olvasni kezd, S talán még rá is áll, ha mondom: vedd meg ezt! Hála az égnek! ím, lendül a könyv-ipar: Iró, ha kurta is, lesz néki, ha kapar; Az üzlet új, hanem elég böcsűletes, A cikk olcsó ugyan, de kél, bár szemetes; Aztán, szó ami szó, nekünk sem sokba áll, Oly könnyen termelünk, mint aki úgy... talál; Mint a kosárkötő, s a még olcsóbb koma... De hisz oly régi már s kopott ez adoma. Minden kezdet nehéz. Nálunk kivált soká Lőn, míg a házalást a Múzsa megszoká: Hogy mint tirol leány, ajtón ablakon át Unszolja készletét s mindig-kész mosolyát. Mert a kereskedést - ha tiszta, ha vegyes - Fitymálva nézte a fönhéjázó begyes; A legtisztábbik is, gondolta, nehezen Ha nem hagy olykor egy kis piszkot a kezen. Nem volt inyére a hétköznapi modor, Virágillat helyen nem a lucri odor: Üzér, ügyér, hajhász, csőd, firma, company, Ily szókat ő ki sem birt volna mondani. Nagyon rátarti volt: fenn-ült a glórián, Övedzve néha mint karcsú görög leány, Vagy olykor mint a Seine partjárul egy najád, Vagy szőke Rajna-szűz, ontá arany haját. Idegen volt, de szép, a szép "Xenidion", S nem árulá kecsét... leszállított dijon!... III Írjak? ne írjak?... Egy istencsapás: Szólnom kisebbség, bűn a hallgatás. Mert kinek arca van és háta ép, Ily had közé bizony átallva lép, Kivált ha nincs is méltó fegyvere, (Mit ér a szó, hol ostor kellene!) S a közmondás hamar fejére gyűl: "Ki, ugymond, e' s ama közé vegyűl!" De mikor a civódás tére szent! Patkóiktól még az oltár se' ment! Fut a kilenc szűz, döng a hét halom! Ocsmány ökölharc az irodalom! E szentegyházbul ostorral sem árt Kiűzni alkuszt és galamb-kufárt. "Vitatkozás az elmét növeli", Kocódni kissé, ez is emberi, S az író, hogyha máshol emberebb, Bizonyos pontig jól áll a szerep: Míg tárogatva zeng a csatadal, Lovagkesztyűben foly a viadal, S borítja bár az arcot vas lemez, Hisszük, nemes vonásokat fedez. Így tört minap láncsát Kazinczy, Bajza, Így fedte Kölcseyt Achilles pajzsa; S ha olykor közbe szól a szenvedély, Ha nem mindig volt más az ügy s személy Nem kofanyelven hallá a közönség: Az, és philippica... van ám különbség. Való, hogy a személyes galibát Az üggyel összevétni nagy hibád: De mit teszesz, ha egy masült zseni Arcodba körmöl és fogát feni? Ha rossz poéta és rossz költemény - Apa s fiu - ugyanazon személy. Mert, mint a tigris védi kölykeit, Úgy védi a papa szülötteit? Ilyenkor nagy baj a határvonás: - De egy epigram' mégse záptojás!... (1856)

SZONDI

"Beborult a csillagos ég felettünk,
Uramisten! védd a hazát helyettünk,
Vérünk áldozása,
Életünk fogyása
Hogy ne essék hiába:
Oh, ne engedd, uramisten!
Jutni pogány igába."

Szondi vitéz szomorkodik szivében;
Töri török Drégel várát keményen;
Basa büszkén járat:
Adja fel a várat
Kegyelemért, cserébe.
"Kegyelem az istennél van:
Folyamodom elébe!"

"Hadakozó vitéz népem mind kevés,
Fogy az ember, szaporodik a törés;
Minden katonámra
Egy-egy kapu tárva
Dőledező falamon:
De azért mi nem megyünk ki,
Itt halunk meg a romon."

Hallja Márton, Oroszfalu pásztora,
Kezeinél az úri szent vacsora...

(1856 körül)

A KÉT APRÓD

Szondi vitéz harcolt lelkesen,
Drégel alatt nyugszik csöndesen;
Sírja felett kopján gyászlobogó, koszorú,
Kopja tövén két szép ifiú.
.........................................

(1856 körül)

SZONDI KÉT APRÓDJA

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
   Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
   Ali győzelem-ünnepet űlet.

"Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
   Odaillőt egy huri nyakra!"

"Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
   És pengeti, pengeti, sírván."

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
   Meg nem marad itt anyaszülte.

"Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
   Odalenn vár mézizü sörbet. -"

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
   Egyenest oda fog folyamodni.

"Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
   Ali győzelem-ünnepe van ma!"

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
   Töri Drégel sziklai várát.

"Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:
   Idekinn hideg éj sziszeg aztán!"

A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
   Szügyeikben tőrt keze forgat.

"Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
   Zengjétek Alit ma helyette!"

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
   Vele halni meg, ócska ruhába'!

"S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
   Fiaim, hozzá köt a hála!"

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
   Kelevéze ragyog vala balján.

"Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
   Ali majd haragunni fog érte."

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
   Diadallal várta be végét.

"Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
   És börtöne kész Ali úrnak."

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
   Ki miatt lőn ily kora veszte!

(1856 jún.)

AZ ÖZVEGY LAKÁSA

Töredék

...Zöld halom tövénél áll szerény lakása
Keskeny láthatár...

Hogy ne a világot, csak a mennyet lássa.
...Mosolyog, mosolyog, mígnem mosolygása
Szivárvánnyá válik szeme egy könnyében.

(1856)

NÉPDALOK

I Sírva jön a magyar nóta világra, Bánatos a magyar ember világa. Mit keseregsz, atyámfia, rokonság? Ez az egész merő élet bolondság. Duna vize lefelé foly, nem vissza, Régi baját magyar ember elissza! Azt miveli széles-magas kedvében, Majd megszakad belé a szív keblében! II Elesett a Rigó lovam patkója, Jeges az út, majd kicsúszik alóla, Fölveretem orosházi kovácsnál, - Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál! Volt nekem egy rigószőrü paripám, Eladatta a szegedi kapitány, Ott se voltam az áldomás-ivásnál, - Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál! Volt nekem egy fehér házam, leégett; A telekem, azt se tudom, kié lett; Be van írva vásárhelyi tanácsnál, - Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál! Volt szeretőm, esztendeig sirattam, Az nekem a mindennapi halottam, Most is megvan az a gonosz, de másnál, - Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál! (1856)

DAL

A hegedű száraz fája,
Beh szomorú a nótája!
Úgy megsí-rí, úgy kesereg,
Talán a könnye is pereg.

A hegedű bús nótája,
Magyar ember múlat nála:
Úgy megdanol, táncol, vigad,
Hogy a szive majd megszakad.

(1856 nov.)

PÁZMÁN LOVAG

Víg ballada