Sőtér István:
A "kapcsos könyv" és az Őszikék

Az Arany-életrajzok éppoly behatóan foglalkoznak a "kapcsos könyv" történetével, mint az Őszikék-korszakkal a kritikák és méltatások. Az epikus Arany mellett az irodalomtörténeti közvélemény leginkább az Őszikék lírai termését tartotta számon, s Arany utolsó alkotói fellendülését tekintette voltaképpeni lírai korszakának. Pedig a "kapcsos könyv" költeményei mintegy újrateremtik az ihletnek azt a gazdag állapotát, mely 1850 és 1853 között Arany első, nagy lírai termését létrehozta. Különösen 1852 erősen személyes hangú válságlírájára emlékeztet az Őszikék-korszak személyessége, de olymódon, hogy az elkeseredés helyett a kesernyés megbékélés szemléletet fejezi ki. Az 1850-53-as korszak hangneme is átalakul Arany ez utolsó korszakában: a népies forma és kifejezésmód helyébe itt már véglegesen egy olyan stílus lépett, mely a népiességből megőrzi a tisztaságot és a világosságot, az egyszerű és közvetlen előadást, de csaknem teljesen szakít a népdallal, sőt, általában a dalszerűséggel is. Konkrétságából mit sem veszít Arany lírája az Őszikék-korszakban: az a "költői értelmű alkalmiság", melyet Péterfy Jenő méltatása hangsúlyoz az Őszikéknél: hol az életképszerűségben, hol a lírai helyzet erőteljes érzékeltetésében mutatkozik meg. Egy új korhoz, egy új életérzéshez kapcsolódik ez a líra: a "városi' költészet új hangjai foglaltatnak benne a kapitalizmus magyar korszakának jelenségei tükröződnek témáiban, s Arany utolsó költeményei sok tekintetben a Nyugat-korszak "város-lírájának" előzményét is képezik.

Arany utolsó alkotói korszaka tehát nemcsak lezárása egy nagy életműnek, hanem egy új költői témakör felfedezése is - felfedezés, melynek következményei évtizedekkel később éreztetik hatásukat. Ez az alkotói korszak azonban több szállal fűződik a korábbiakhoz, semmint azt az eddigi méltatások sejtetni engedték. Arany Őszikék-korszaka annak a költői módszernek és alkotásmódnak új változatait is megmutatja, mely a népiesség 1840-es évekbeli gyakorlatában született meg. Az Őszikéket tehát nem lehet élesen elkülönítenünk Arany korábbi alkotásaitól, de egy olyan folyamatnak végső állomását is látnunk kell bennük, mely Aranynál a népiesség kifejezési, ábrázolási lehetőségeinek szélesítéséhez vezetett.

A Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában őrzött "kapcsos könyv" azért becses emléke a magyar irodalomnak, mivel ez tartalmazza Arany 1877 után írott költeményeit, melyeket Őszikék címen foglal össze ő maga. A ciklus címére utaló költeményében (1877. augusztus 13.) kedélyesen utal arra, hogy "e néven virágok Vannak ősszel, és - csibék", - és: "Ha virágok: a deres fű Hantját szépen színezik"... A kései megszólalás miatt csaknem röstelkedő költő eredetileg nem szánta közlésre az Őszikéket, s csak barátainak unszolására adott közre belőlük néhányat.

Voinovich Géza Arany-életrajza részletesen ismerteti az Őszikék-ciklus létrejöttének életrajzi körülményeit. Az 1877-es év meghozza számára a régóta áhított "független nyugalmat"; az akadémiai főtitkárság terheitől felmentést nyervén, a nyarat feleségével és unokájával a Margitszigeten tölti. "A Felső-szigeten, a nagy szálloda második emeletén bérelnek két szobát a Dunára néző csendesebb oldalon; a folyosó felől előszoba fogja fel a lármát. Ablakai alatt ősfák lengetik koronájukat, a lombok közt átcsillan a Duna tükre. Ide járnak ezentúl évről évre. Itt maradnak sokszor késő őszig. A Sziget akkor csöndesebb volt csak hajó vitt oda, kocsi nem zörgött, kevés ember járta, kevesebb vendéglő zsivaja hangzott. Itt látta a költőt Riedl Frigyes, merengve támlás kerti padon, ingó lombok árnyékában. Szemének jót tett fű-fa zöldje, lelkének a magány." (Voinovich: i. m. III. 253. 1.) Ezen a nyáron Arany, a Sziget útjain sétálva - melyeknek zegzugos menetét emlékezetéből le is rajzolja - csaknem nap mint nap papírra vet egy-egy költeményt. Ezek a költemények a szigeti mindennapok epizódjai, találkozásai nyomán keletkeznek; az út porán libegő lepke, a pázsitját, virágait esőzéstől féltő kertész a szigeti vendéglő öreg pincére, a menyegzőre tartó szentendrei ladik, a szállodával szomszédos tölgyek, "Hova el nem hat Város zaja semmi", s hol most mellszobra áll, s maga a Margit-híd, esztendős múltjával, a Sziget előtt találkozó két szárnyával ("hova záros Kapcsát ereszték mesteri") - megannyi alkalma és forrása az ihletnek, s annak a "psychologiai datumnak", melynek nyomát Péterfy az Őszikék minden kis költeményén fölleli.

1877 nyarának ez "áldott" termése, majd az elkövetkező három esztendőé is, a fogalmazás papírlapjairól gondos, tiszta másolással a "kapcsos könyvbe" kerül - "egy kulccsal zárható, barna bőrkötésű könyvbe, melyet Gyulai Páltól kapott ajándékba." Voinovich megjegyzi, hogy ez a "kapcsos könyv" korán elhalt tanítványától, Nádasdy Tamástól jutott Gyulai birtokába (uo. 255. 1.); 1856. augusztus 20-án jegyezte be Gyulai az ajándékozás dátumaként, s: "legyen a tied, János, neked szebb írásod van, szebb költeményeket is írsz nálam" - jegyezte meg állítólag. Arany a "kapcsos könyvbe" "még azon évben beleírta néhány versét, később is egyet-kettőt": Szondi két apródja, Néma bu, A hegedü száraz fája, Pázmán lovag, Köszöntő vers, H. K. emlékkönyvébe, Balzsamcsepp, Ártatlan dac, Leányomhoz, - továbbá: két sírvers, és Piroska betegségében. Ezeket a költeményeket követi "Uj folyam" felirat alatt, az Őszikék ciklusa (1. Öm. I. 527. 1. Voinovich jegyzete). A ciklus A lepke című költeménnyel kezdődik, s a "kapcsos könyv" utolsó darabja az En philosophe; az első költemény dátuma: 1877. július 3., az utolsóé: 1880. december 10.

A "kapcsos könyv" negyedfél esztendeje nem borítja ugyan homályba Toldit, Toldi estéjét, Buda halálát, vagy a szabadságharc alatti s utáni lírai periódust, de kétségtelen, hogy ezekben a költeményekben Arany ismét a maga korának konkrét valósága felé fordul, s egy-egy költői kép alkalmán olyan közvetlenséggel szól erről a korról, mint akkoriban csak Vajda János, akinek költészete a 70-es évektől lép új, termékeny és lényeges szakaszába. Arany és Vajda, akik ezekben az években oly távol jutottak már egymástól, rokon helyzetben maradnak mégis - mert rokon a magányuk. Vajdának a fiatalok irodalmi ellenzéke nem nyújthatja azt a bázist, amit Petőfinek a radikális, fiatal értelmiség és az átalakulás után áhítozó, forradalomra érett ország közvéleménye nyújthatott. Arany számára pedig tulajdon tábora, a népnemzeti iskola tanítványi köre s az Akadémia belső közvéleménye bizonyul kínosan kevésnek ahhoz, hogy költészetének társadalmi értelmét, jogosultságát bennük igazoltnak láthassa. A magány érzete az Őszikékben csendes melankóliával s valamely halkszavú keserűséggel jelentkezik, de ettől az csak még súlyosabb. Kettős magány: a 67 utáni Magyarországgal szembeni idegenségét még megtetézi a kapitalizálódó fővárosban a Hídavatás ábrázolta valóság láttán érzett magányossága. Az Őszikék - és a 80-90-es évekbeli Vajda-versek alapélménye sokban rokon. De természetesen, ez az alapélmény két egészen másfajta költői vérmérséklet színezésében-formálásában kerül kifejezésre.

Amit Péterfy "alkalmiságnak" tekint, az valójában a konkrét valósághoz kapcsolódás sürgető igénye, mely Arany költészetének legfontosabb legbiztatóbb vonása ebben az utolsó korszakban. Nem könnyű magunk elé idéznünk az öreg Aranyt, a Margitsziget magányos sétálóját, akit Péterfy a parti padon látott. Miben különbözött ez az Arany a nagykőrösi vagy a Toldi-korszak költőjétől? Bizonyos, hogy elvesztette már valamikori ábrándjait, a történelemben megvalósult, "szabad és vitéz" nemzetről, s a "kapcsos könyv" darabjai közt nem szerepel többé olyan mű, mely a Daliás időkhöz hasonlóan hirdetné a nemzeti egység álmait. Ennek az egységnek még az igényén, s a jelszaván is túlhaladt az idő. Hát azok a nemzeti célok, a puszta nemzeti fennmaradásnak gondjai, melyek ugyancsak Nagykőrösön töltötték be szívét? Látszólag mindent megoldott 67 - és épp e "megoldás" láttán kellett Aranynak a legtöbb nyugtalanságot éreznie. Ez a nyugtalanság azonban kerülő utakon tör be a tudatába. "Polgárosult" nemzetet láthat maga körül, polgári voltában egyre magabízóbb és erőteljesebb társadalmat. Nem lehet kétséges, hogy idegennek érzi magát benne. De hisz 67-ben még a munkásai, az előkészítői is csalódtak: Eötvös naplójának vallomásai, Kemény utolsó éveinek elborulásai tanúskodnak erről. Arany utolsó éveinek rokonszenve Deák és Görgey iránt, közismert. Ez a rokonszenv azonban semmit sem magyaráz meg Arany helyzetéből, szemléletéből; de az ő álláspontját az Őszikék idején pusztán abból sem lehet megértenünk, hogy a dualizmus Magyarországában magát idegennek érzi.

Arany 50-es évekbeli válságai: az emberi és költői útkeresésből is adódtak; ezek a válságok néha a végső kétségbeesés partjára ragadták, (A dalnok búja, .Mint egy alélt vándor ... stb.) - , de mindig megtalálta a kiutat belőlük (Enyhülés). Maga a költészet: a menekvés egyetlen módjának bizonyul számára (A vigasztaló). Aranyt általában az "objektivált" költészet nagy képviselőjének szokták tekinteni - holott csak Petőfi vallott oly közvetlen és szubjektív módon önmagáról, mint a válság, az útvesztés panaszait, a csüggedés, a kétely beismeréseit, a megsemmisülő egyéniség kínjait megszólaltató Arany. A Világos utáni lírai periódus a személyes vallomás, a szubjektív közlés jegyében áll Aranynál. Ebből a válság szülte állapotból kivezető utat jelentett a költői alkotás "objektiválódása", tehát az epika, a balladák, az allegorikus költemények, melyek a közlés fegyelmezettebb, önkorlátozó, s ugyanakkor egyféle "tartást", méltóságot biztosító módját tették lehetővé. Az 1853 után "objektívebbé" váló Arany-lírában egy időre háttérbe szorulnak a személyes mondanivalók - majd ezek térnek vissza 1877-ben, de mindig valamely "alkalomszerű" indítékhoz (lepke, alföldi szekér, ligeti séta stb.) kapcsolódva. Arany költészetének jellemző útja ez: a Világos utáni, közvetlen vallomástól, az objektivált kifejezésen át, az Őszikék konkrét alkalomszerűségéhez, vagyis ahhoz a költői lelkiállapothoz, melyben minden indíték és ürügy az alapérzés megmutatkozását váltja ki, s melyben ez az érzület csak szerencsés jelképek és alkalmak kiváltó jóvoltából tud megmutatkozni.

Az Őszikék lényeges eleme az a sajátos "humor", mely Toldi estéjén s Bolond Istókban is uralkodó hangnemmé vált, s melynek mibenlétét ugyancsak Bolond Istók első strófáiban fejti ki. Az ellentétek fanyar összebékülésében áll ez a "humor" ("Árnyékot napfény - tréfa üz komolyt: Ez a hullámos emberszív nedélye: Halandó létünk cukrozott epéje"), - az Őszikékben a borongást, a méla fájdalmat ha nem is a mosoly egészíti ki, de egyféle mértéktartó kedélyesség. Másféle volt még Toldi kedélyes közvetlensége. A mostani kedélyesség kevésbé családias, kevésbé meghitt, s hőfokát legtalálóbban a Tanburás öreg ur jelezheti. Az Őszikékben a fájdalom nem jelentkezik szélsőséges módon, nem szül reménytelenséget és kétségbeesést - megbékélt fájdalom ez, s a megbékéltséget bujkáló mosoly jelzi. Az Arany értelmezése szerinti "humor" kettőssége, fénytörése úgy honol az Őszikéken, miként Toldi estéjén is. Ez utóbbi mintha az Őszikék előképe lenne - s mintha Arany életében már jó ideje készülnének elő az Őszikék.

Van tehát az egész ciklusnak valamely szemlélődő jellege is; az a fajta béke, mely kialakult Aranyban: a lezárult, a véglegessé vált dolgok nyomán alakulhat csak ki. Az 50-es években még a "letészem a lantot" motívuma is a folytatás, az újrakezdés, a megoldás vágyáról árulkodott - az a korszak még küzdelem volt, a siker reménye nélkül is vállalt harc. Közel volt még akkor Arany Toldi szemlélete - egy vereséget szenvedett, de vereségébe bele nem törődő Toldi késztethette 1850-53-as lírai termésére. Ha valami arra bírhat, hogy Toldiban az önarcképelemeket (persze, egy vágyva eszményített önarckép elemeit) kereshessük, úgy Toldi estéjének az a hangulata, mely a diadalából megtérő hőst "az elaggott ősznek gyenge szép" leányaival övezi, őszi virágokkal, "Melyek, mint a szép hír, halálban is élnek."

Az Őszikék tiszta és konkrét líraisága tehát a befejezettség, a lezártság élethelyzetéből fakad; a változtathatatlanba való belenyugvás helyett itt inkább a fölismerés, a megállapítás mozzanata jut előtérbe: Arany most higgadtabban és világosabban néz szembe sorsával, életével, s korával, mint eddig bármikor. A költészet egyik legfőbb feladata: a néven nevezés, a fölismert dolgok megnevezése, kimondása. Arany most önmagáról, s a világról többet mond ki - mert többet ismert föl -, mint korábbi korszakaiban. Változtatni nem tudna már többé, önmagán sem, s a világon még kevésbé, de a fölismerés őszinteségében, kendőzetlenségében is tisztaság és bátorság nyilvánul meg, vagy is a költői tettek legértékesebb feltétele. Az ilyen "konstatáló" líra néha egyedülálló fontossággal bírhat: szenvedélye helyett igazságát és valóságát kell megbecsülnünk. Arany számára befejeződik s épp ezért kivilágosodik most valami: önnön élete - és korának valósága is. Sorsa már betelt, parancsoló szükség tehát szembenézni vele. Ezt a szembenézést sürgeti az az erkölcs is, melyet egész életében vallott: az önismeret, az önmagával való számvetés erkölcsi parancsa. A minősítésnek, az értékelésnek az a szigora, melyet Arany önmagával, a történelemmel és korával szemben mindig alkalmazott, most olymódon érvényesülhet, hogy megbocsájtásra vagy elítélésre nem kerülhet már sor. Az 50-es években még bizonytalan volt, hogy az ország milyen sorsot választ magának; 67 után eldőlt a kérdés, a viszonyok végleges és kialakult formákat öltöttek. Arany nem lázad, de nem is hajt fejet valamiféle fátum előtt. Ehelyett: fölismer és kimond, - s ez a kimondott fölismerés a teljes igazság szomorúságával és tisztaságával ölt testet az Őszikékben.

Miféle világ az, melyben Arany körültekint? Az Őszikék a feleletek sorozatát adja erre a kérdésre. "Hogy reméltünk! s mint csalódánk! És magunkban mekkorát! . . " - vallja A régi panasz, s a dualizmus koráról épp eleget mond egy másik megállapítás: "Mennyi szájhős! mennyi lárma! S egyre sülyed a naszád;". A fölismerés-megállapítás ilyen lírája nem mozgósít többé, nem vigasztal, nem is igér, s válaszolatlan maradó kérdései ezért oly félelmetesek:

Vagy nekünk már így is, úgy is
Minden módon veszni kell?
Egy világ hogy ránk omoljon?
Kül-erőszak elsodorjon?…
Vagy itt-benn rohadni el?

Arany idegensége nemcsak politikai sejtelmekből ered, s nem is csak a kiegyezési "mű" elégtelenségének belátásából. Az az erkölcsi szemlélet, mely nála a nemzeti polgárosodás törekvéseihez társult, most, a megvalósult kapitalizmusban lépten-nyomon az új életstílus kirívó és torz jelenségein ütközhetik meg. Bizalmatlanul és kedvetlenül szemléli a kapitalizmus honi mézesheteit: nem paraszti bizalmatlanság ez, hanem annak a nemzedéknek szigora, mely a polgárosodásban elsősorban nem a luxus növekedését áhította annak idején. Az épülő Sugár-út az ő számára palotákat - és romokat jelent ("Kevély, nagy boltokban zsibáru, S dül be Rákosról a homok") - a régi világ családiasságának, valódiságának emlékei mellett látja fényűzés ürügyének még a Halottak napját és a Karácsonyt is (Almanach 1878-ra). Makacs és rátarti következetességgel különíti el magát Arany ettől az "agio-világtól", a luxus és az úrhatnámság ez életformájától, s túlságos érzékenységében, sértődékenységében szinte tüntet a maga kopott, igénytelen egyszerűségével: "Ugy összeillünk párosan mi: Kopott ember, kopott liget". Ily módon a "Félreálltam, letöröltem" gesztusa is a tiltakozó elkülönülés érzületét fejezi ki, s ilyen tiltakozás az Őszikék egész ciklusa: Arany hangnemének tompítottsága, gesztusainak szerénysége a szemlélődés nyugalmát ugyan nem bontja meg, de az elkülönülésnek ilyen jelzései, utalásai, együtt, mégis fájdalmas és feloldhatatlan hangzatként vonulnak végig ezen az öregkori lírán. "Ártatlan dac": ez a megjelölés némiképp Arany egész, ekkori magatartására jellemző. Ez a dac vállaltat közösséget a hozzá hasonló kívülrekedtekkel, akiknek az aranyozott rácsok mögött semmi keresnivalójuk: az öreg pincér, a hírlap-áruló azonban valódibb, igazibb emberek, mint Bonczék, vagy a rangos koldusok. Ez a valódiságuk, igaziságuk rokonítja őket Arannyal; az Őszikék költője a maga emberségének párjára ismer bennük. A kapitalizmus életstílusát éppoly idegenkedőn és viszolygón szemlélik ezek a szerény nemzedéktársak, mint a költő: "Nyerekedni, vigadni ... a csődbe, Dunába, vagy a temetőbe! ..." A Hídavatás látomása Arany ekkori életszemléletének legjellemzőbb darabja. Az Őszikék szelíd, idillinek tetsző hangja komorabb jóslatokat közöl, semmint első hallásra hihetnők. Züllés és katasztrófa sejtelmei telítik ezeket a verseket, s akik Arany öregkori, "lehiggadt" bölcsességét, "kiegyensúlyozottságát" emlegetik, gondoljanak arra, hogy a bizakodásnak, a reménynek egyetlen hangja sem hangzik el a ciklusban. A Rendületlenül hangneme és lelkiállapota végképp a múlté, a Plevna rövid életű bizakodása pedig olyan engedmény a korhangulatnak, melyet az események hamar megcáfolnak.

Ha számba vesszük mindazokat az érzelmeket, melyek fontos szerepet játszottak Arany korábbi lírájában, de teljességgel hiányoznak az Őszikékből: ismét csak egy ábránd szertefoszlását kell meglátnunk. Végképp szertefoszlott Aranynak az az ábrándja, hogy a Világos utáni évtizedek nemzeti mozgalmai még elvezethetnek valahová, még előkészíthetnek valamely méltó sorsot és helyzetet az ország számára. Bűn és bűnhődés témái, melyek a nagykőrösi balladáknak csak egy részében szólaltak meg, most egyeduralkodóvá válnak: az Őszikék balladái komorabbak, mint a nagykőrösiek. Emezeknek sorát derűs vagy hősi darabok is tarkázták - az Őszikék balladái bukásokkal és katasztrófákkal végződnek. Az a remény, mely a történelmi balladákban élt - az újbóli felemelkedés, a kitartás reménye -, most már szóhoz sem jut - sőt, hősi románcok, történelmi balladák sem születnek többé Arany tolla alatt.

Nem szólal meg többé az a nevelő, figyelmeztető igény sem, mely pedig Arany népiesség-elvéhez valaha oly szorosan hozzátartozott. Az "úri lócsiszárokat" épp oly kevéssé kívánja megváltoztatni, mint azokat a szerencsétleneket, akik "mint csoportos madarak Föl-fölreppenve, szállanak" az új híd körül. Arany művei valamikor az élet, a boldogság, a győzelem eljátszásának vétkétől óvtak - az Őszikékben véglegesen és jóvátehetetlenül játszotta el már mindenki az életét és a boldogságát. Kund Abigél éppúgy eljátszotta - mint az ország. Arany morálja az Őszikékben egyetlen vétek köré összpontosul: a könnyelműség tragikus következményeire hivatkozik újból és újból -., igazában a kapitalista korszak legfőbb vétkének is a pazarló, fényűző könnyelműséget tekinti.

Mégis, mindezekkel a fájdalmas sajátságokkal, mindezekkel a feladott harcokkal együtt: az Őszikék egy új költői lehetőséget nyitnak meg s egy új lírai hangot juttatnak érvényre. Új ars poeticáját az Intésben fogalmazza meg:

Szólj erővel, és nevezd meg
Ön nevén a gyermeket;
Szólj gyöngéden, hol az illik, -
S ne keríts nagy feneket.

Erő és gyöngédség - s természetesen, egyszerűség: íme, ezt tartotta meg Arany költészete a népiességből, a népköltészeten alapuló költészet-eszményből, melynek kialakításában maga is oly nagy részt vállalt. Életének ezekben az utolsó esztendeiben magát már nem a népiesség - hanem a nemzetiesség képviselőjének tekinti, mintha az Őszikékben látná azt a végső állomást, melyhez a népköltészetből nemzetivé váló líra eljuthatott. A népiesség "köntöse nélkül", immár "pusztán" nemzetinek tekinthető költészet tehát - Arany felfogása szerint - az Őszikékben is megvalósult. Magyaros formák és népdalszerű stílus nélkül, a puszta egyszerűség, erő és gyengédség követelményeinek megfelelően, de a népköltészet bensőségével is áthatottan, az Őszikék mintegy sűrített foglalatát nyújtják három évtized lírai irányainak, vállalkozásainak. Természetesen, ez a három évtized: az Arany korszaka, az ő legsajátabb birtoka volt. E három évtized költői közül ő vállalkozott a legtöbbre, s a legtöbb igénnyel. A népies-nemzeties líra ez utolsó, nagy teljesítményében, mégis, van valami védekezés a költészet egy új felfogása ellen. A Kozmopolita költészet kísérő levelében írja: "Azt hiszem, a költészet nemzetiessége mellett kötelesség a legillőbb felszólalni nekem, ki még ez irány utolsó mohikánjakép a földön járok." Lám, Vajda Jánost, de még Szász Károlyt sem tekinti amaz irány képviselőjének, melyet ő Petőfivel együtt vitt diadalra.

Erő és gyengédség ez öregkori remekléseit nemcsak a témák jellege és mineműsége különbözteti meg Arany korábbi korszakaitól, hanem a költői hangnem, a nyelv, az alkotás módszere és stílusa is. Az a rendkívüli sűrítettség és tömörítettség, melyre Arany főként 1853-tól, vagyis a nagy ballada-korszaktól kezdve törekedett, most másféle, szikárabb és szigorúbb változatban jelentkezik. Épp balladáiban, a forma naiv, de rafinált játékosságának engedett szabad folyást, belső rímek, alliterációk, formai ötletek és bravúrok segítségével érte el a tömörítést, a sűrítést, s mivel legtudósabb megoldásait is a népi, vagy a naiv gyakorlattal kívánta szentesíttetni, példákért a népköltészeten kívül a Kalevalához, sőt, a Bolond Istókban szellemesen aposztrofált Kovács Józsefhez fordult ("Kovács műasztalos remekbe szépen 'Rakott' ríméből is tűzre tesz épen"). De az ilyen naiv-rafinált játékosság éppúgy lefoszlik most költészetéről, mint a Buda halála archaikus nyelv-pompája. A tömörítés most igénytelenebb nyelvi eszközökkel valósul meg, de annál erőteljesebb "kötéssel". Míg korábban a szófűzés ritka, népies vagy régies eljárásaihoz folyamodott, addig az Őszikékben a köznapi beszéden túl nem haladva, a tömörítés új, végső egyszerűségű stílusát alakítja ki. Ezt a sűrített egyszerűséget csodálhatjuk meg ilyen soraiban: "Belenézek a nagy éjszakába, Alszik a föld, maga árnyékába", - vagy: "Oh, ne sujtsák a szelid nőt A morál kemény szemöldi", - másutt: "S az én múzsám - kisebb magánál - A porba' játszik, ott dalol", - míg "kedélyesebb" költeményeiben a régi rím-játékokból is vissza-visszacsillan valami: "Ha senki se hívja, elámolyg A folyosón, vagy fel s alá bolyg", - vagy: "Te legalább nem rágatod a gúzst: Adsz, ha ígértél, becsületes húst". Arany művészetének ezt a legfőbb vonását máig sem határozták meg Péterfynél pontosabban, aki már oly korán felfigyelt arra hogy "Talán nincs költőnk, ki egy közönséges szóba is, néha puszta névmásba, ha kell, annyi erőt tudna önteni, mint Arany . . A szófűzés sajátsága, hogy valami rögtöni fordulat, vagy pusztán ritmikus kiemelés által néha egy szegény szavába, egy egyszerű kifejezésébe élet gyűl - mintegy a 'lélek szeme rebben'. S ha valaki ezt a pillanatnyi elevenedést nem veszi észre, az előtt holt marad a költemény". Péterfy megállapításait Kosztolányi Dezső finom elemzése már csak annyival egészíthette ki, hogy rámutatott az Őszikék-korszak bonyolult modernségére, illetve arra a gazdag tárházra, melyet a modern magyar költészet bírhatna Arany örökségében.

Az Őszikék nyelvezetének kialakulásához bizonyára lényegesen járultak hozzá Arany 60-as évekbeli Shakespeare- és 70-es évekbeli Aristophanes-fordításai, melyekben a Buda halála archaikus nyelvi fantáziája tovább érik, merészebb feladatokon gazdagodik - de a drámai nyelv igényeinél fogva tömör-erőteljesebbé kötődik is. A drámai beszéd iskoláján fejlődhetik csak ki az a közvetlen-erőteljes előadásmód, melyet az Őszikékből ismerünk. A minden feleslegeset mellőző, de a fontosat, a lényegeset minél inkább érvényre juttató drámai nyelv segítette Aranyt ahhoz, hogy a maga drámáját megszólaltassa s a líra egyszerűségét a népiesség igényei szerint őrizve meg, érzelmek és lelkiállapotok finom és pontos hangsúlyait juttassa érvényre az Őszikék kifejezési művészetében.

Az Őszikék tehát azt a tömörítést-sűrítést, amit Arany addig csak a balladában vitt véghez, most már a lírai személyes vallomásversekben is megvalósítja. A ciklus némely darabja ilymódon közelébb kerül a dal-formához - ami éppen nem a népdalszerűség visszatértét jelenti, hanem inkább a költeménynek egy konkrét kép körüli tömörülését, kép és érzelem, alkalom és állapot kölcsönös egymást-áthatását. Az Őszikék legszebb darabjai azért oly megkapóak, mivel az érzelmet, a lelkiállapotot felfakasztó alkalom vagy helyzet szoros keretet von a lírai mondanivaló köré - amiként a népdalt is az a helyzet fogja tömör egységbe, mely az indítékul szolgáló érzelmet előhívta, megszólaltatta. Az Őszikék néhány nagy költeménye mindvégig szorosan tapad az indító képhez vagy helyzethez, a lepkét felrebbentő szigeti sétához, vagy a kopott liget plebejusi környezetéhez, melybe a költőt is a régi, plebejusi kedve, ízlése hozza el. Az Őszikék gazdaságos, tömör lírája tehát egyszersmind egy új költői forma kereséséről is tanúskodik; Arany, az 50-es évek sokféle stílusa és formája közt a maga hangnemét és formáit oly kitartóan kereső költő: élete végén olyan hangnemet és formát lelt meg, melynek érettsége, zártsága egy költői korszak végső eredményének, gyümölcsének bizonyul.

Korábbi költeményei közül a Kertben, vagy a Hajnali kürt az alkalomszerűségnek ugyanazt a változatát mutatják, mint az Őszikék némelyik darabja, de mindkettőben az "esemény", a kiindulás csak arra szolgál, hogy maga után vonja - a lényeget tartalmazó záradék gyanánt - a személyes mondanivalót. A lepkében emez olymódon társul a kezdő képhez, hogy azt valóságos jelképpé avatja. Valamikor A pusztai fűz aprólékos és pontos rajza, allegória módján, csak utalt a személyes mondanivalóra - az Őszikék mindig, közvetlen, egyenes közlést szólaltatnak meg, s a pesti liget az igazi, a közvetlen lírai mondanivalónak sohasem "áttételes" közlőjévé, hanem, habár némileg jelképesen, hangulatilag egybefogó keretévé válik.

Arany új, költői módszerét tanulságosan tárja elénk A lepke, melynek kezdő képe ("Zöld lepke, mint hulló levél" ...) sajátos asszociációval, zökkenő és átmenet nélkül hozza be a versbe a költő sorsának képét. "Élj, lepke! éld múló nyarad" hangzik az ötödik strófa élén az aposztrofálás, mely a költő legszemélyesebb mondanivalójához vezet át, s a költemény derekától végig, a hátra levő öt strófán, a lepkéhez intézett szavak segítségével fejezi ki a vallomást: "Köszönd, hogy már tekintetem Földhöz lapul, nem föl vetem: Ha bátran még fenn hordanám, Rád is tiportam volna tán". A lepkét bemutató egyszerű kép kiszélesedik, immár a költő is helyet foglal benne, s az így kialakuló helyzet egy egész élet sorshelyzete, vallomás-helyzete is: "Sorsom pedig s egy méla gond Egemből már a földre vont." Helyzetkép ez a vers, és helyzetkép-voltában: lírai vallomás is. Az utóbbi el van bujtatva az előbbi mögé, s épp ez a bujtatás utal a gondolat fájdalmasságára, melyről csak szemérmesen lehet vallani. Akárcsak A lepke a Vásárban is a kezdő képhez szervesen és szorosan társítja a lírai tartalmat, vagyis a honvágyat, a mélabút s a hontalanságnak azt a tudatát, melyet a költemény inkább csak sejtet, semmint kimond. Miként A lepkében, itt is az aposztrofálás kapcsolja össze a személyes mondanivalót a kezdő képpel, mely a záró-sorban újból felbukkanva, s a nyitó sort mintegy visszhangozva ("Gyékényes, abroncsos alföldi szekér" - és: "Láttodra, te búzás alföldi szekér"), helyzetet és érzelmet egyaránt lekerekít.

Arany ez utolsó korszakának egyedülálló költői tartalmat ad az is, hogy az Őszikékben valóságos önéletrajzi számvetésre kerül sor. Bolond Istók önéletrajzi elemein kívül, Arany még sohasem vallott ily egyenes módon a háta mögött maradó életről. Ez a vallomás, persze, az emlék nosztalgiájától áthatottan hangzik el, mintegy távoli visszhangoktól átjártan - de érzelmes ellágyulásoknak sohasem engedve. Arany "humora" ott dereng a számvetésen s a vallomáson, s ennek a "humornak" kettőssége, helyenkénti talányossága is a lírai gyengédség megóvását, megtartását szolgálja. E "humor" jóvoltából maradnak mentesek ezek az önéletrajzi költemények bármifajta öreges elérzékenyüléstől, terjengősségtől. Ez a szemérmes "humor" tehát a költői tudatosság és önfegyelem záloga is.

Babits már felfigyelt az önéletrajzi költemények legszebb darabjának, az Epilógusnak arra a sajátságára hogy "nem végződvén elég kemény élre, tovább fűződött és társult hozzá az utolsó évek egész egyberagadt eszmetömbje". Ez a "továbbfűződés" azonban végül is inkább újra-újrakezdésnek hat, a legnehezebb számvetés ismételt megkísérlésének, s mintha a szándék, a gondolat ereje kifogyna a cél előtt, a megkezdett számvetés félbemarad, új irányba tér (Babits szerint az első sor háromszori ismétlődése tagolja három részre a költeményt) - s így a szerkezet különnemű, különféle hangulatú elemekből alakul ki. De félbenhagyás és újrakezdés ily váltakozásai a költeményben az alapérzés az életrajzi tartalom lágyabb rajzolatához vezetnek - bizonnyal Arany tudatos szándéka szerint - s éles panaszkiáltás helyett a költemény mélabús, fojtott sóhajt hallat.

Alföldi búzás szekér, rác menyegző, tökkolomp, vándorcipó, az "öregúr" tamburája: a régi Magyarország megannyi emléke, tartozéka. Ezek az emlékek archaikus szépségükben és egyszerűségükben jelennek meg az Őszikék darabjaiban; nem tapad hozzájuk hivalkodó regényesség, dekoratív különcönség: Arany az új korszakot nem a "romantikus antikapitalizmus" szemszögéből figyeli. Hisz a tamburánál nem kevésbé jellegzetes eleme ennek a költészetnek az új híd vagy a Sugár-út; Arany költői tudata mindkét Magyarországot magába öleli, s a kettőnek szembesítéséből eleve a kor arculata rajzolódik ki, azé a koré, melyben az Arany-féle népiesség a nemzet és a nép múltjának lényeges eszméit és emlékeit képviseli még. De a nyomába lépő nép- és nemzet-szemlélet már maga is annak a felületes és léha világnak bélyegét őrzi, melynek légköréből a költő, az öreg pincérrel együtt, a "szegeletbe" oson. Az Őszikék Aranya egyforma intenzitással éli át tulajdon, mélabús jelenét, s múltját (ez utóbbit némi meghatottsággal is szemlélve) - valamint a nemzeti jelent és múltat (ezeket: fokozódó keserűséggel). Múlt és jelen ilyen egybeszövődésének, személyes sors és objektív külvilág ilyen összetartozásának legköltőibb példája a ciklusban az Ének a pesti ligetről.

A 40-es évek oly népszerű plebejusi életkép-műfaja támad föl ebben a plebejusi világot bemutató költeményben. Pedig Arany plebejusi szemlélete is kissé már időszerűtlennek tetszhetik a 70-es évek Magyarországán. Időszerűtlennek, mivel egyelőre még nincs folytatása, sőt visszhangja sem: a ligeti nép közt a költő csak a magányt keresheti. Ennek a népnek számára akarta volna ponyván kiadni Toldit? 1848 nem tudta megteremteni azt a népi közeget, azt az olvasóközönséget, mely iránt a fiatal népiesség áhítozott - s mégis, Arany a maga viszonylagos otthonát keresi a ligetben, "kopott ember" kopott tükörképét. Lehetetlen Petőfire nem emlékeznünk, aki szintén kedvelte az ilyenfajta igénytelen városiasságot s a városias népéletet. Az Ének a pesti ligetről egy új népiesség lehetőségeit rejti magában, a városi nép környezetének, életmódjának mindennapjainak bemutatását. Erre a feladatra Arany előtt senki sem vállalkozott, s utána sem, jó ideig. Az igazi honvágy keletre űzné ("Keletre, mint a berki szellő, Mely a lombok közt rést talál ... Keletre, mint az égi felhő, Mely ott egy kedves sírra száll") - de a gyermekkor környezete helyett a pesti ligettel éri be, honnét: "Mehetnék a Tiszáig is!" Emberi kapcsolatot nem mutat be az Ének - a zárkózott Aranynak a magafajta öregekkel, a pincérrel, s a hírlap-árulóval van már ekkor csak emberi köze. A "víg pünkösd nép", a "bolhákat" osztó diáksereg az Ének hátterében tűnik csak fel: nem kerül sor párbeszédre köztük, s a költő között. Különös megszemélyesülés: a liget ölt magára emberi szerepet, s emberi társként fogadja magához Aranyt. Társként - de közösségként is, mintha azt az emberi közeget akarná pótolni, melyet keleten keresne a költő, ahol "rajongó képzelete" egyszerű kunyhót nem rak már. Társ a magányban s kárpótlás a közösségért, melyből Arany végképp kiszakadt: a pesti liget annak az emberi világnak jelképe is, melyben igazi otthont nem tudott magának teremteni. És mégis, a liget otthoniassága, barátságos vonzereje ugyanazt az emberi kapcsolatot idézi fel előttünk, mely Aranyt a ciklusban megénekelt két nemzedéktárshoz fűzte. Ezért viszonylagos otthona a liget: honvágya csillapul itt, s a városi népvilág, melybe beleilleszkedni nem tudott, testet ölt benne, szinte szól hozzá: "És mégis, a liget nekem szép, Valahogy a lelkemhe' szól". Ebben a költeményben Arany mintegy a küszöbön áll meg: a városi népvilág küszöbén. Igazi, világát, a keletit (Szalontát) többé már nem kapja vissza, s ebben az új, városi népvilágban igazán meghonosodni már nem tud, legfeljebb néhány képviselőjével teremt öreges, tartózkodó kapcsolatot. De eljön a ligetbe, mely kopottságában és mindennapiságában, az ő számára kissé a városi népet is jelenti. Nem lép beljebb a küszöbről, de érzékel valamit abból a sorsból, melyet már a kialakuló nagyváros méhe rejt. Így válik a magyar nagyvárosi költészet úttörőjévé, s így csillantja fel a lehetőségét egy újfajta népiességnek, mely nem a faluhoz, hanem a városhoz kapcsolódhatnék. Az igazi "rengetegbe" nem vág már bele - beéri a liget jelképével, de embert kerülve is: emberhez akar közelébb kerülni.

Ennek az újfajta városiasságnak kifejezője az Őszikék-balladák közül a Hídavatás. De, ha kezdetnek érezzük ezt a ciklust, a paraszti világ újfajta megmutatásának kezdeteit is megtalálhatjuk benne. A Vörös Rébék babonás, nyomásos paraszti világa, mely annyira elüt a Varró leányok, hát még a Családi kör bemutatta népélettől: Móricz parasztvilágának komor színeiből sejtet meg néhányat.

Akárcsak az Ének a pesti ligetről, a Tengerihántás is az életképet eleveníti föl, de fájdalmas-rejtelmes lírával átitatottan. A keret maga is lírával telik meg itt, s végül beleolvad a balladába, melynek támogatására, kiemelésére rendeltetett. Riedl Frigyes épp arra mutatott rá, hogy az életképet, melybe a balladacselekmény beleilleszkedik, mennyire összehangolják a balladai történettel az egyes strófák végén elhangzó közbeszólások, melyek az őszi éjszaka eseményeit idézik föl. Ezeknek a közbeszólásoknak jut sajátos szerep a ballada befejezésében. A józan közbeszóló aggodalommal követi a balladamondót: a révülettől, a példa követésétől félti a fiatal hallgatóságot; közbeszólásaival a környezet, a tárgyilagos valóság felé kívánja tehát terelni figyelmüket, de hasztalan. Hisz a holdas éjszaka, árnyaival és neszeivel a ballada cinkosává szegődik, átveszi, megkettőzteti annak hangulatát. A közbeszélő így, akaratlan, még alá is festi a történetet, mert utalásai képletesen, metaforikusan, a történet egyes részleteit visszhangozzák. (Már Greguss Albert észrevette: "e megszakító sorok helyenkint jelképekké lesznek: így, midőn Ferkó kerülgeti Esztit, Bodri a rókát hajtja; midőn Eszti titkos találkozóra megy, vadkan töri az irtást" stb. stb.). A közbeszóló végül is az óraütés ürügyén tudja csak félbeszakítani a történetet - de hisz annak befejezése a hallgatók előtt amúgy is ismert, s csak az olvasó számára ismeretlen. Az adonyi torony órájának ütése épp akkor szólal meg, amikor a balladában Tuba Ferkó toronybamászásához érkezett az elbeszélő. Az óraütéssel a torony adott jelt magáról, melybe Tuba Ferkó felkapaszkodott már - s most a félbemaradó mese a lohadó tűz mellett a leányok és a legények képzeletében folytatódik tovább: az éjszakai csendben az utolsó strófa hallatja velünk, s a tengerihántókkal, a falu felett lepedőjükön tovaröppenő zenészek játékát, melyből immár Tuba Ferkó furulyája is kihallatszik. A ballada zárósorainak üteme, s még inkább a végsornak az előző sorvégre rímelő belső ríme, a levegőben tovatűnő szelek szárnyán messzesikló zenét magában a költemény formájában megszólaltatja, hallucináció révén a fülünkbe lopja:

Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltűnőben.

A tovatűnésnek ez a zenéje hallatszik ki az Őszikék-ciklusból is. "Tizenkettőt ver Adonyban: elég is volt ma regélni. - ": ezt a felszólítást mintha magához Arany hoz intézné a józan közbeszóló, s az adonyi óra is mintha az ő számára ütne. A ballada egybeolvadt az életképpel - de ki is lépett belőle: jelképpé vált, az utolsó költői korszaknak, az Őszikék, a "kapcsos könyv" korszakának jelképévé. A (daemoni) zenészek, kikre a költő lábjegyzete utalt, annak a népies költészetnek megszemélyesítői, mely az Őszikék éveiben már maga is tovatűnőben a magyar költészet egéről. Az Őszikék sajátos költői eljárása az, hogy nem mondja végig a mondandót, hanem azt, amit már mindenki megérezhet, megsejthet, kimondatlan hagyja. De ezzel a kimondatlansággal nyer valódi nyomatékot e líra végső értelme - tiszta és egyszerű furulyaszóként halljuk azt ki valamennyien Arany elhallgató költészetéből. Nagyobb becsvágya nem is lehetett a költőnek, mint hogy egy nép, egy nemzet éppoly biztonsággal hallhassa ki költészetéből a kimondatlan maradtakat, amily biztonsággal fejezik be magukban a ballada meséjét az adonyi tanyák leányai és legényei.

(= Arany János: Kapcsos Könyv. - A kísérő tanulmányt Sőtér István írta. Jegyz. Sáfrán Györgyi. Bp. Akadémiai K., [1962] 3-17. pp)