Péterfy Jenő:
Arany János Őszikéi

Arany János hátrahagyott iratainak s levelezésének közlése még nincs befejezve; nem is általában ezekről akarok szólni, hanem azon költeményekről, melyeket a költő Kapcsos könyv-e rejtegetett, s melyeket most már művei összes kiadásának utolsó kötetéből s a hátrahagyott iratok eddigi füzeteiből teljesen ismerünk. Életében csak unszolásra, kénytelen-kelletlen bocsátott közülők egy-egyet a nyilvánosságra, a legszemélyesebbeket, azokat, melyek közvetlenül hangulatának adtak kifejezést, mindvégig tartogatta; mikor írta, nem gondolt egyébre, mint hogy pillanatra egy kissé segítsen a terhen, mely behajló vállára nehezült. Szeretett egyedül lenni, nem akart a zajba vegyülni; megvonult magában, mint a sebzett madár sűrű lomb alatt, s lelkében csak akkor támadt hang, ha úgy érezte, hogy nincs körüle semmi nesz. Sok ilyen kis, szaggatott költeményén meglátszik, hogy nem is akart írni, hanem úgy fakadtak, mint mikor a sóhaj kél, vagy a szellő mozdulatára az őszi levél csörög. Ezekben - mint fia megjegyzi - már alig van nyoma az írói ambíciónak, hanem csak az az önkénytelen vágy nyilatkozik bennök

...mely csilingel az égi madárban
Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban.

Sőt ez a csilingelés szubjektív költeményeiben amint támad, egy-egy fölszálló fohászban hal el, vagy egy önkénytelen fölmerülő reflexióba temetkezik. E sóhajos, panaszos költeményekben, mintha a tamburáról egymás után pattannának le a húrok; csak egyetlenegy marad végig fölvonva, az elégiai fájdalomé, s ezen is nem mesterségét mutatva jár az énekes "gémberedő" ujja, hanem egy pontra nehezülve nyugszik; mindig ugyanegy méla, rezgő hangot hallat, melyet aztán a lég lágyan tovább visz. E költeményeken nem szabad tompa érzéssel átsurranni; elsősorban nem is a költőt kell keresnünk bennök, ki annyi más művében mutatta teljes erejét, hanem az embert, az öregedő embert, kiben az elmúlás gondolata kísért, melyet hol fájós érzéssel, hol megadó humorral dédelget, becéz, s a maga mulattatására, pillanatnyi könnyebbülésére, megénekel. Mintha odvasuló tölgynek egy messzebben kinyúló még leveles ágán az élet nedvét fölkúszni hallanók; az ág titkosan megrezdül, s orsó módján forogva hull le róla a halványuló levél - egy-egy utolsó költemény. Az egyhangú bánaton mintha az elhaló természet nesztelen sóhaja vonulna át; s ez itt, egy oly gazdag élet végén, kétszeresen megható; s ha olvassuk e költeményeket, önkénytelenül csitítani szeretnénk minden hevesebb érzelmet; attól tartunk, hogy megsértjük vele - még emlékében is - a hosszú pihenőre készülőt.

Az Őszikék-ben némileg a költő haláltáncát találhatjuk. Ismerik olvasóim Holbeinnak s utánzóinak rajzait; mikor az élet utolsó pillanataiban megjelen a halál az ember előtt, s mindegyiket a maga módja szerint elkíséri oda, ahol

...az ily vendégnek egy gödör,
egyéb semmi sem kell.

Az Őszikék-ben elénk tűnik a testében megtört költő; szemében fájós érzés csillan, mikor azon szép alakokra gondol, melyeknek életet adott, vagy adni kívánt: "jobb részének arany álmára", Toldira, Csabára; de szeme csakhamar veszti fényét, tekintete a "barna rögön" tapadt; oldalán pedig ott hajlong a vázalak, híva, unszolva, untalan figyelmeztetve őt, s költőnk egy fohásszal, néha egy-egy durcás vállvetéssel, csöndes daccal vagy a nyugodt humor egy szavával felel a kellemetlen látogató unszolására.

E hol méla, hol bosszús fölindulást, e fölkívánkozó s csakhamar elnyomott sóhajt fejezik ki Arany utolsó szubjektív költeményei, mert ő nem készített fájdalmainak pompás ravatalt; magát tekintve, nem volt soha romantikus, ki az enyészetet költői fénnyel szerette volna átfonni; egészséges természete, alapérzelmeiben egyszerű lelke az enyészet rút prózáját érezte inkább; s ezt a bántó prózát panaszolja verseiben is; ezzel küszködik, mikor séta közben, a szabadban járva, vagy magános széken ülve elsóhajtja baját, vagy humorizálja vénségét. Utolsó költeményeiben is úgy mutatkozik, mint láthattuk a pesti ligetben, minden póz nélkül, kalappal fején, vastag bottal kezében, üregébe húzódó érzelmes szemét a földre irányozva.

Megható igénytelenség, melyet Arany egyénisége magyaráz. A legszebbet, legjobbat, az eszményit, ami benne élt, hősök képében, vonzó s megindító alakok hosszú sorában tüntette föl, s sorsukba beszőtte egészen saját büszkébb érzelmeit s azt is, mi benne szenvedélyes volt. Ami azonkívül lelkében maradt, arra könnyen rászállott a hipochondria köde: lelkében ilyenkor sercegett, pattogott a láng, de élénk fénnyel nem lobbant föl. Alakjai tudnak örülni, ujjongani, édesen szólni, szenvedélyre fakadni; ő azonban saját személyét illetve, inkább csak annak tudott s akart kifejezést adni, ami bántotta, ami érzelmeit lelkébe visszafojtotta, mint annak, ami azokat lírai illúzióra ragadhatta volna. Kezdettől fogva nagy volt a realisztikus ösztön Aranyban; nem volt természetében, hogy mint lírikus szétválassza magában a költőt s az embert, s képzelmét szabadon kalandoztassa, függetlenül azon érzésektől, benyomásoktól, melyek a mindennapi élet, a pillanatnyi tapasztalás, a sűrűbb vér, a napfényes vagy zimankós idő hatása alatt benne támadtak. S mint az epikai hitel kedvéért minden fönnmaradt kis mondattöredéket fölötte megbecsült, úgy majdnem minden kis költeményén megvan a pszichológiai dátum nyoma, hogy mikor, mily- alkalommal, mily körülmények közt, mily hangulatban keletkezhetett. S ezért nem egy lírai költeményét nem annyira tartalma, mint alkalmisága teszi becsessé. E szempontból is találó, amit Arany mondott, hogy nem tud "elvont ideállal" dallani, s mint a drága rozsda régi bronzon, olyan az a bizonyos földes íz kisebb szubjektív költeményein.

Aki ezt ki nem érzi, nem fogja eléggé becsülni tudni Arany sok kisebb költeményét, melyeket inkább az őszinteség melege hat át, mint az, mit lírai hevülésnek nevezhetünk. Mint, mellesleg mondva, egyáltalán nem fogja méltányolhatni kisebb verseit az sem, kinek Arany egy stílusbeli sajátsága iránt nincs kellő érzéke. Talán nincs költőnk, ki egy közönséges szóba is, néha puszta névmásba, ha kell, annyi erőt tudna önteni, mint Arany. Mintha ellenlábasát jellemezte volna, mikor egy költőről megjegyzi, hogy annak "a nyelv puha, erélytelen kötése" is csökkenti hatását. Arany gyakran már az "erős kötés" által kiváló esztétikai hatást támaszt, mintha a szónak igazabb, mélyebb értelme volna, ha ő foglalja mondatba. A szófűzés sajátsága vagy valami rögtöni fordulat, vagy pusztán ritmikus kiemelés által néha egy szegény szavába, egy egyszerű kifejezésébe élet gyűl - mintegy a "lélek szeme rebben". S ha valaki ezt a pillanatnyi elevenedést nem veszi észre, azelőtt holt marad a költemény. A nyelvnek ez a belső ereje amennyire művészet, annyira természet is Aranynál, s ezért tulajdonképpen utánozhatatlan.

A pszichológiai dátum nyoma, melyről fönnebb szóltunk, különösen Arany utolsó költeményeiben érezhető erősen. Egy nagy részüket 1877-ben írta, mikor a "hivatalos apró gondokat" lerázhatta magáról. Hogy költői ereje nem csökkent, mutatják ez év balladái s mutatja Toldi szerelme; hanem csökkent a friss életkedv a magában való bizalom; s mikor az ihlet perce elszállt, s nem volt a hivatalos apró gondokkal mit törődni, elfogta a melankólia, s ilyenkor elbíbelődött magában betegségével; öregségével, félig betelt vagy elhullt reményeivel; s e bíbelődés nyomát találjuk meg kisebb költeményeiben, fohászaiban. Kétszeresen meghatók e költemények, ha az utolsó balladák mellett olvassuk, melyek ereje s formai szépsége még egészen töretlen; nem tartaná senki "késő" termékeknek, ha a költő maga nem panaszkodnék, hogy - levélhullás van. S költőnk panasza sehol sem léha panasz. Megható, mert amennyire egyénileg nyilatkozik, oly mély forrása van, ott rejlik abban a fájdalomban, melyet a költő érez, hogy egy megfoghatatlan hatalom bágyasztja idegeit, bénítja erejét, mikor pedig lelkében mindig él oly gondolat, melyet még ki nem fejezett; alak, forma, melynek még életet adni szeretne. Innen fakad Arany panasza, ha pusztán csak testét is látszik sínyleni, ha humorizálva, "kevesebbre tartja magát a valónál", ha tengődésének nézve perceit, fölsóhajt, hogy ő már csak egy "fájó gép", egy senki Pál.

Élte végén Arany ez őszi, fájós, "ne nyúlj hozzám" hangulatba a szó szoros értelmében beszövi magát. Minden érzelmi nyilatkozatán ott az a finom fehér szál, mely szép októberi napon a fák ágaira, az út sövényére fonódva, levegőben röpked. S amint zárkózott kedélye a bánatos sorokban mintegy utolsó illatát lehelve, megnyílik: tekintete is főleg oly jelenségeken akad meg, melyekben ez a hangulata természetes visszhangra talál. Sétáján egy lepkét pillant meg, nem "fénylemezűt", hanem egyszerű zöld lepkét, "kopott köntösűt", mely mint hulló levél, az út porán libeg. Arany melankóliája azonnal játszani kezd a kis állattal, egyesül vele, s a természeti kép keresetlenül hangulatának kifejezője lesz. Másszor egy gyékényes, abroncsos alföldi szekeret pillant meg a város utcáin, amint "három egér" húzza; ez a látás fölfakasztja többi érzékeit is; érzi a friss szénaszagot, s ezzel belopódzik képzelmébe a boglyákkal rakott rét, s "sajogni kezd benne az érzet", hogy elhagyta a mezőt, a szabad természetet, s hogy puszta álom marad számára az a "csöndes fészek zöld lomb árnyán, hol a dal szabadon megfoganhat".

Így kelnek életre a lélek ösztönei, szálingó vágyai néha jelentéktelen, apró benyomásoknál, melyeket a költő túl érzékeny szervezete a külvilágból magába fogad. S ami a szép ezeknél a költeményeknél: érezzük, hogy a zöld lepke nem metaforikus figura, az az abroncsos szekér, nem kieszelt költői téma: Arany igazán találkozott velök, s a találkozás pillanatából fakadt e versek magja. Alkalmiak, költői értelemben. Ilyen alkalmiságnak köszöni létét, más irányban, ha nem csalódunk az Őszikék Duna vizén lefelé úsz a ladik című népdala is. A Margitsziget fái közül szép pillantás esik a Dunára; látni a gyümölccsel rakott ladikot: rajta rác parasztok, piros kendős asszonyok. Zajosan mulatnak; talán vasárnap van; hallik a muzsikaszó, csimpolyaszó. Ez a zaj ritmikus lárma mintha a népdal ritmusából is felénk hangzanék. S mintha az egész népdal ez érzéki benyomások hatásából szövődött volna ki a költő elméjében. (Második füzet, ötvenedik lap.)

Így származott éneke is a pesti ligetről; a melankolikus humor mintegy az őszülő költő párjává teszi a ligetet:

Úgy összeillünk párosan mi:
Kopott ember, kopott liget.

Van valami mélyen emberi, megható abban is, mikor Toldi énekese egy zsánerképében lantjára veszi az "öreg pincért". Egyik sem "fashionable modus": "jer, osonjunk félre, mi ketten". Mintha a költő az öreg Toldi s a pincér az ő Bencéje volna. De magamagát is rajzolja egy pompás zsánerképben, a Tamburás öregúr-ban. Annyi melegség van e rajzban, mint valami nagy kolorista színében. Emellett csendes, mély érzelem vonul át rajta, s az ember csakugyan úgy van e költeménnyel, mint némely lebilincselő festménnyel, melynek hatását szóba foglalni nem tudja; a költő egész lelke beszökött a versbe. Érzésemet csak az utolsó versszak zavarja, melyben nagyobb az érzékenykedés, mint a humor, s a gondolat kissé bágyadt.

Különben nemhiába rajzolta magát Arany zenésznek is. Némely utolsó versében a plasztikus Arany pusztán a ritmussal, a hang és szó édes változásával bizonyos zenei zsibongást ébreszt az olvasó lelkében. Így hullámzik a Tölgyek alatt című költeménye s különösen szép e tekintetben a Mindvégig.

A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledre,
Ha jő a halál. . .

Őszinte egyszerűségében megindító költemény, melynek már a sorokon majd átömlő, majd szaggatott ritmusán megérzik, hogy gyúl meg a költőben az érzelem, mikor a lantot reszketve magához szorítja, s mikor egy-egy fölszálló gondolatnál szíve megdobban. Ugy van, amint énekli

Te mondd, ahogy Isten
Adta mondanod...*

De minthogy e versben a ritmus a lélek zenéjét tükrözi, a gondolatok pedig éppen nem pompázók, sokan semmi különöst sem fognak benne találni. Olyan ez a költemény, mint az a mesés kagyló, mely csak akkor hangzik, ha arra való fülhöz szorítjuk.

* Más fordulatban valami hasonló Goethénél: Und wenn der Mensch in seiner Qual verstummt, / Gab mir ein Gott zu sagen, was ich leide.

(= Budapesti Szemle, 1888. május, 54.k. 137.sz./P.J. Válogatott Művei, Bp., 1983. 632-638. p.)