Nacsády József:
A "hallgató" Arany és az "Őszikék"

Az Arany Jánosról szóló szakirodalomban hagyományossá lett "a hallgató Arany" megjelölés. Azt a magatartást igyekeztek az Arany-kutatók ezzel megjelölni, amely nagyjából a Buda halálától az Őszikékig jellemzi a költőt.(1) A kutatás többször számba vette már az elhallgatás szubjektív és objektív okait, latolgatta valóságos és vélt indítékait. Megvizsgálta az 1860-as években rohamosan gyérülő, újrakezdett és csonkán maradt költői művek végül is elapadó sorának darabjait, a műfordításokat, Arany akadémiai tevékenykedését stb.

Kevés szó - az is el-elvétve - esik a közel másfél évtizedbeli pár soros, hol látnivaló-szándékosan pongyola, hol epigrammatikusan tömör, kerek kisebb versekről, amilyeneket a költő igazában már Pestre kerülésekor kezdett el írogatni, az 1860-as évek elején még csörgedező "nagy líra" (Rendületlenül, Kies ősz, Magányban, stb.) mellett, és amelyek fokozatosan veszik át a líra funkcióját másfél évtizedre, immár pátosztalanul, az objektiváció kínos belső kényszere nélkül, a költőhöz önmagához vagy néhány közeli barátjához szólva.

Az úgynevezett "mondacsok"-kal, "akadémiai papírszeletek"-kel már kezdetben gondban volt az Arany-filológia is. Arany László 1886-ban, atyja hátrahagyott műveinek sajtó alá rendezésekor őszintén megvallotta, hogy milyen kételyek fogták el munka közben e költeménycsoporttal kapcsolatban. Árt-e a kegyeletnek a közzétételükkel? "Szabad-e az alkotó művész minden forgácsát közszemlére tenni? - kérdi önmagától és az utókortól, és így folytatja - S ha egykor majd lehetne is : elérkezett-e már erre az idő?... Nem jobb volna-e várakoznom még tovább is? Vagy legalább megválogatnom a gyűjteményt?"

Kételyei közben úgy vélte azonban, hogy azok fölfogása is mérlegelendő, akik a mielőbbi és teljes közzététel mellett érvelnek. Ezek után döntött úgy - állítja hogy "lehetőleg teljes gyűjteményt" ad abból, ami az előző kiadásokba nem került bele, s a levelezésből azt, amihez hozzájutott "és egyáltalán közölhető".(2)

Ezeket az alapelveket kellett tehát mindenekelőtt alapul vennünk a hallgatás időszakában keletkezett, a költő által az életében megjelent kötetekbe föl nem vett versek, töredékek, rögtönzések sorsának áttekintésekor. Ha a "lehetőleg teljes gyűjtemény" fogalmát az Arany László birtokában 1886-ban levő kéziratanyaggal azonosítanánk is (nem tudhatott kallódó, lappangó, mások által féltékenyen őrzött kéziratokról), fölkelthette figyelmünket az "és egyáltalán közölhető" félmondat. Még akkor is, ha ez az idézett bevezető szövegében elsősorban a baráti levelezésre utal.

Ha Arany László fölsorolt elvi kételyeit eloszlatta is a tudós-filológus érvelés, bevezető tanulmányából kiderül, hogy az általa ismert szövegek egy részének közzétételénél nem annyira a nyilvánosság elé tárás kötelezettségének elve, mint inkább egyféle kényszerűség vezette. "De maradt - írja -, mind a régi időkből, mind az utolsó évekből néhány alkalmi rögtönzés és néhány kisebb töredék: vázlatok, röpke ötletek, megkezdett strophák. Úgy hittem, e posthumus kötetből ezeknek sem szabad hiányozniuk; FÜGGELÉK-ként kiadhatom a félremagyarázás kockázata nélkül." - Lappangó kelletlenkedését is elárulja az általa látnivalóan nem sokra tartott, apja költői tekintélyét - szerinte - netán csökkentő "röpke ötletek" közzétételével kapcsolatosan: "Egy részök már úgy is közkézen forog évek óta. Az alkalmi rigmusok kiszivárogtak a szűkebb baráti körből, melynek pillanatnyi fölvidítására szánva voltak, s részint kéziratban, részint - kivált az atyám halála után megjelent hírlapi közlemények által - nyomtatásban is elterjedtek a közönség között." (3)

Arany László maga is költő volt s egy - egyébként általa ugyancsak a FÜGGELÉK kategóriába sorolt - rögtönzés-csoportot jó érzékkel külön figyelemre méltatott. "Van azonban az alább közölt rögtönzések között sok, amit nem is barátai számára írt, hanem egyes egyedül csak önmagának. Mintha az élet nyomorúságai elől a saját humorához menekült volna, s a ki egykor lelkének nagy konvulziói, kedélyének meghasonlása, hazája sorsa miatti aggodalmai s a végzet által reá mért megpróbáltatások, küzdelmek, bánat és gyász ellen a költészetben keresett enyhületet, utóbb az apró-cseprő bosszúságok, kicsinyes sérelmek, sőt a gyarló testi szervezet gyötrelmei ellen is humora játékában kereste volna az orvoslást ...ha bántotta valami, nem fakadt ki érte... vagy egy sóhajtásszerű versecskében nyertek érzelmei alakot, vagy egy- satiricus mosollyal rázta le az apró mizériákat lelkéről."

A nagy költő poéta fia - úgy látszik - azt észrevette, hogy a lelke nagy konvulzióit, kedélyének meghasonlásait hazája sorsa miatti aggodalmait s a végzet által reá mért csapások miatti bánatot és gyászt a költészetbe átvetítő Arany János lényegében azonos a rögtönzések - aranyjánosi értelemben vett - humorához menekülő személyiséggel, a "rögtönzéseket" mégsem tekintette "költészet"-nek. Mintha még tovább is mentegetné az "apró-cseprő bosszúságok", "kicsinyes sérelmek, sőt a gyarló testi szervezet gyötrelmei keltette", költészettel - szerinte - csak röstellkedve együtt emlegethető rögtönzéseket, siet szóba hozni apja korai testi megrokkanását, fölsorolja betegségeit, s azt is elárulja, hogy van "egy pár bohó rím a saját testi gyarlóságairól (nem közölhetők)".(4)

Már a számbavehető költeménycsoport e kegyeletes-szemérmes, elparentálásából is sejthető volna, hogy tanácsos az Arany-líra valamiféle itt lappangó vonulatával szembenéznünk. Arany László sem az úgynevezett rögtönzés-verscsoport jellemzésekor, sem magyarázó mentegetésekor nem utal ugyan egyes költeményekre, de az általa sajtó alá rendezett kötet FÜGGELÉKe, a Rögtönzések, tréfák, sóhajok című részben túlnyomóan a "hallgatás" korszakának minősített időszakban keletkezett verseket sorakoztatja föl. Magyarázatként arról is számot ad, hogy e papírszeletek főrésze szinte véletlenül került elő, jónéhányuk el is kallódhatott (talán fidibusz lett). Az anyag tehát eredetileg bővebb lehetett, és - rekonstruálhatatlan. Nincs az sem kizárva, hogy Arany László (ismerve a hagyaték közlésére vonatkozó kételyeit) a megmaradott papírszeletek mindegyikét sem tette közzé. (Ami ebből Voinovich Gézához került és földolgoztatott, a kritikai kiadásból ismeretes.)

Az is elterelhette a figyelmet az aranyi hallgatás esztendeiben keletkezett kis versekről, hogy Arany Lászlótól kezdve minden kiadás különböző címszavak alatt többféle csoportba szedegette őket, az időrendtől sűrűn eltekintve: Töredékek, Rögtönzések, Mondacsok, Akadémiai papírszeletek; Voinovichnál még Karlsbadi apróságok, Nyelv és vers címen is néhány .Viszonylagos rendet - a hagyomány tapintatos tiszteletben tartásával - Keresztury Dezső teremtett e téren Arany költeményeinek újabb sajtó alá rendezéseikor, a kronológia hangsúlyozott figyelembe vételével.(5)

Összefoglaló méltatásuk azonban máig is csak Voinovichnál olvasható: "E csüggedt években hallgat költészete, csak apró sziporkák szállonganak fel a régi láng helyén. De a hevenyészett, eldobott sorokban is van eszme és gúny s hatalma a kifejezésnek."(6) Ezen túl csak egy-egy frappánsabbat (Szülőhelyem..., Szegény Miska sírkövére, Főtitkárság), vagy életrajzi-politikai vonatkozásút (A csillag-hulláskor, Az 1869-i választások) hozott szóba alkalmanként, jobbára illusztrációul az Aranyirodalom.

*

Ha nem a keletkezés külsődlegesnek is tekinthető - bár figyelmen kívül nem hagyható - körülményeit (az akadémiai üléseknek a költő számára unalmas órái, kaján ötleteket sugalló, tudományoskodó fontoskodásai), vagy a "házi használatra" szánt "műfaji" megjelöléseket (mondacsok, alkalmi szesszenések) vesszük figyelembe, az időrendet követve sajátos fejlődésképet kaphatunk.

Mindenekelőtt az tűnik szembe, hogy az a költeménytípus, amelyet a "hallgatás" éveiben tart jellemzőnek a szakirodalom, már az 1860-as évek elején jelentkezik a mindenkor számon tartott, többször elemzett lírai versek, hazafias, patétikus, néhol vörösmartyas-reformkorian, időszerű nemzeti problémákat latolgató, modorukban azonban enyhén anakronisztikus ódák mellett.

Már a hatvanas évek elején fölismerhető, hogy ezek az "apróságok", "rögtönzések" valamiféle rossz közérzetről árulkodnak. Háttere mindennek a pesti életformaváltás okozta viszolygás, idegenkedés a szokatlan körülményektől és a költőre kedvére-kedve ellenére rátukmált - leglelkesebb hívei által kiszemelt szereptől való borzongás.

A később ,,irodalmi Deák-párt"-nak elnevezett csoportosulás az 1850-es, 1860-as évek elején észrevehetően egyféle "irodalmi front" megnyitására készült. A Deák-Kemény-Eötvös-Csengery-féle tábor az Akadémiában 1858-ban lezajló választásokon elért sikerei(7) után az irodalmi életben való térnyerést is céljául tűzhette ki (a Kisfaludy Társaság áthangolása, új szépirodalmi, kritikai lap megindítása, Erdélyi János és Gyulai Pál szorosabb együttműködésre biztatása stb.) Jól tudhatták, hogy a mozgékony, az akkori sajtó nagyrészét kezében tartó, csoportosulásukban már-már "klikk"-et sejtő irodalmi körökben nem alkalmazhatják azokat a sakkhúzásokat, amelyekkel az akadémiai választásoknál éltek. Az irodalmi életre vonatkozó elképzeléseik megvalósításához olyan, alkotóként is föltétlen tekintélynek elismert, népszerű személyiségre volt mindenekelőtt szükségük, mint Arany János. Csengery éppen Gyulainak írta: "Aranyban egy roppant hatású irodalmi központot nyerünk irodalmunk székhelyén, s lapja által azon kényszerűségbe lesz hozva, hogy elmondja lassanként nézeteit.(8)

Kemény és Csengery - észrevehetően - hamar rátalált Aranyban arra az irodalmi tekintélyre, aki nélkül irodalompolitikai vállalkozásban kezdeni akkor Magyarországon értelmetlenség lett volna. Gyulai és Csengery gyakori nagykőrösi látogatásai és Arany ötletesen megszervezett akadémikussá választása (ugyanazon a napon lett levelező- és rendes tag!) már ennek a számukra nélkülözhetetlen tekintélynek szólt, még ha Arany János személye és költészete önmagában is méltó volt erre a nála kevéssé jelentőseknek már korábban juttatott elismerésre.(9) A személyes kapcsolatok hamar kiépültek közöttük, előbb a Kemény és Csengery által szemmel láthatóan befolyásolt Gyulai személyén és kritikai munkássága révén, majd közvetlen baráti kapcsolatokra is sor került (Arany keresztkomájánál, Csengerynél vendégeskedett, ha a Pestre költözése előtti időkben néha fölutazott a fővárosba). Arany sokáig húzódozott a sürgető kapacitálásokkal szemben. Elsősorban egzisztenciális okokra hivatkozott ugyan (és joggal), de közismert a Széchenyi halálára írandó óda vállalásától való vonakodása is. A fölkérés - alig burkoltan - mintegy jelezte-sejtette "a nemzeti költő" piedesztáljára emelés szándékát. És bár maga is úgy érezte, hogy az idők változása az irodalmi életben is valamilyen új útra találást sürget, lehetetlen föltételeznünk, hogy ne érezte volna meg legközelebbi hívei buzgólkodásában azokat a kimondatlan föltételeket is, amelyekhez így-vagy-úgy, előbb vagy utóbb alkalmazkodnia kell, még ha jórészükkel egyet is tudott érteni.

Keményék valamiféle "egy kézben" tartható, azonos esztétikai, kritikai elvek szerinti irodalmi mozgalmat képzeltek el egyedül üdvözítőnek, amely Akadémiával, Kisfaludy Társasággal, egy új Aurorával, netán Athenaeummal irányítható lett volna. Ilyen vagy hasonló intézmények sok esztendei hiánya, a dilettánsok hangoskodó cimboráskodása, a viták gyakran útszélivé váló hangja riadt aggodalmat keltett azokban, akik pályázatok és elismert tekintélyek által irányított, "intézményesített' irodalmi életben látták a nemzet javát egyedül szolgálni alkalmas szépirodalom megbízható letéteményesét. (Jellemző, hogy Kemény még 1857 elején is "a hajdani Aurora szellemében szerkesztendő zsebkönyv" kiadásának ötletével fordult Aranyhoz, hogy mintegy ezzel protestáljanak a "semmi komolysággal nem bíró és ipar gyanánt űzött" szépirodalom ellen.(10) Arany inkább egy Kazinczy-Társaságra gondolt.(11))

A Deák-Kemény-Eötvös-Csengery csoport - nevezzük most így az egyébként lassan tömörülő, összetételében fluktuáló tábort-, nagyon józan megfontolásból, a "petőfieskedők" kivételével, jóformán az egész magyar irodalmi élettel igyekezett kapcsolatot teremteni. Ezzel a szándékkal Arany is egyetértett. A Szépirodalmi Figyelő megindulásakor írott Előrajz-ában(12) mindenkit hívott is, hogy a színre lépő folyóirat ilyenképpen "irányadóvá s mintegy irodalmi központtá nője ki magát, nem a lap anyagi, hanem az irodalom szellemi javáért."

Kitapintható azonban, hogy a jobbára Arany okosan kiválasztott személye által a Szépirodalmi Figyelőhöz vonzott író-költő csoport, és a lap elvi irányításába magának eleve beleszólási jogot vindikáló alakulat (Gyulai, Szász Károly, Greguss, Salamon) között kezdettől lappangtak irodalompolitikai, elméleti, kritikai szinten ellentétek. Pedig az 1860-as évek elejének politikai-közéleti mozgalmai fölcsillantották a magyar szellemi és irodalmi élet korszerű átrendezésének lehetőségeit. Ekkor lehetett a nyomasztó 1850-es évek után végre viszonylag szabadon új utat keresni és választani, a jelentkező új és régi erőket, tehetségeket elfogultság nélkül számba venni, ugyanakkor tragikusan melléfogni, vagy - óvatoskodva - félmegoldásokhoz folyamodni.

Arany ezt a sorsfordulót jól megérezte. Irányok című tanulmányában meg is írta, hogy "új utakat kell törnünk, hol szabadon kifejthessük egyedi tehetségünket. Ez történik, ha mind a lyrában az övétől (t.i. Petőfiétől) különböző irányokat választunk, mind a költészet egyéb fajait tanulmány tárgyává tesszük és lelkesen gyakoroljuk."(13) A többes szám első személyben való fogalmazás minden bizonnyal nem puszta szerkesztői fogás, hanem személyes munkatársi kéznyújtás is.

Nehéz lenne Aranyról föltételezni, hogy maga is ne vágyott volna az egyedi tehetség szabadabb kifejtésére mint költő: önmagáról is vallott itt. Cikksorozata további részében körvonalazta elképzeléseit arról, hogyan kellene a magyar költészetnek új irányokat találnia, túljutnia az 1850-es évek önismétlő modorán. Csakhogy amíg a kor és azt helyesen értők valójában olyan irodalmi életet kívántak, amely nem ír elő egyetlen irányt, nem követeli az egyedi tehetség hajlama elleni alkalmazkodásár, a színvonal tekintetében szelektál a kritikában is, az a csoport, amely reprezentánsául Aranyt megnyerte, ennél konzervatívabb és szigorúbb volt.

Ha a pesti együttműködés közelítette is Arany és lapalapító híveinek elgondolásait egymáshoz, teljes egyetértés aligha alakulhatott ki közöttük. Ezt bizonyítja például a Visszatekintés című cikke, amely egy kínos "házon belüli" vitáról tanúskodik.(14) Nehezen magyarázható meg az Arany esztétikai nézeteit megfogalmazni szánt Vojtina Ars Poétikája váratlan félbemaradása, a Keményék által már régóta nem szívelt Jókaihoz írott verses Arany-levelek baráti, meleg hangja stb.

A Szépirodalmi Figyelő sajnálatosan hamar elszigetelődött. A megjelenésekor még lelkesen fölsorakozó írók és köztük egy új generáció képviselői (Vajda, Jókai, Zilahy Károly, Riedl Szende, Vértesi Arnold, Tolnai Lajos stb.) elmaradtak, pedig Arany személyes nyilatkozatai, nyilvános fölhívásai fontosnak tartották megnyerni őket. A Figyelő csődje után Arany a Koszorú megindulását bejelentve számba vette a Szépirodalmi Figyelő íróinak és olvasóinak aggasztó megfogyatkozását, ennek lehetséges indokait, de csak burkoltan szólt a szerkesztőségen belüli ellentétekről. (Tekintettel az általa szerkesztendő új lap jövőjére ez így volt diplomatikus: Gyulai és Szász Károly ajánlkoztak főmunkatársakul, akik korábbi betegeskedése idején is megszerkesztették helyette a Figyelő egyes számait.)

"Elég az hozzá - zárta le Arany a szóbajöhető indokok fölsorolását - többen elmaradtak, akiket vártam, kiket szívesen üdvözöltem volna, s állandó munkatársakul leginkább amaz egynehány régibb íróra Tevék szorítva, kiknek személyes barátságával dicsekedhetem. Így történt, hogy lapomban nagyobb tért kellett engednem a tudományos és bírálati részeknek. mint eleinte szándékom volt." Arany fogalmazása naív jóhiszeműséggel, akaratlanul is elárulja azt a körülzártságot, amelyikbe kényszeredett, s amelyet föloldani akkor nem tudott, elvesztve ezzel mindazokat, akiket örömmel várt volna munkatársaiul.

A Koszorúban közzétett Irodalmi hitvallásunk c. tanulmánya ugyan ismét többes számban fogalmazódik, de nagyon személyes vallomásnak tűnik. Itt fejtette ki, hogy nem óhajtja a patriarkális vagy nyomasztó tekintély - társai őt talán ennek szánták? - által teremtett irodalmi egységet. Ez nyilvánvaló elhatárolódás a Kemény --Eötvös-Csengery-féle irodalompolitikai koncepciótól. Arany a századelő íróit, akikre Eötvös, Salamon, Greguss, Gyulai egyre többször hivatkoztak ekkor, csak a "morális érzet", az "irodalmi méltóság" s az író "önhivatásának érzete" tekintetében állította példaképül a lap olvasóinak és munkatársainak. Művészi szempontból amennyire a tanulmány fönnmaradt vázlatából következtethető - egy mindenféle elfogultságtól mentes irodalmi atmoszféra kialakítására törekedett. Ennek érzékeltetéséül csak egy idézet: "Vannak szent és szenteskedő, szigorúan kegyes, de kegyesen száraz lelkek, a kik valamely költemény becsét a benne parázsan felhalmozott valláserkölcsi tanulságoktól, a morális irány kézzelfogható jelenségeitől mérik; a képzelem minden szabadabb játékát, az emberi szenvedély, az élet, a viszonyok költőien hű festését feltétlenül kárhoztatják."(15) Mintha ezzel jelezte volna, kikkel nem ért egyet, pedig ilyesfélék vették körül.

Ezek a nyilvánvalónak tűnő nézetkülönbségek - amelyeket Arany magasztaló hívei és ő maga sem éleztek ki sohasem -, elárulják a remélt, de megvalósíthatatlan (egyre megvalósíthatatlanabb), közösnek vélt nemzeti költészet eszme kudarcát. Arany előrelátóbb volt az őt nemzeti költői piedesztálra emelő támogatóinál, de nem volt elég ereje nyilvánosan kitérni nemes ügybuzgóságuk elől.

Ha van is túlzás Németh László Aranyról szóló kis tanulmányának ilyen kitételeiben, mint hogy "Csengery Antal ... az összes akadémiai és Kisfaludy társaságbeli állások fő helyszerzője", és hogy Aranyt Pesten körülfogta a sok "lelkes barát, akiket a csodálat terel ... köré. A magányos, ellenségeket szimatoló Arany bizonyára hálás is irántuk, de minden bizonnyal tehetetlen velük szemben", hogy Arany "felköltözése épp olyan vak kiruccanás volt, mint színészkora; az a bohém élet, ez az Akadémia felé. Onnan meg tudott szökni, innen soha többet" - joggal figyelmeztetett arra. hogy felejtsük el egy pillanatra a tankönyvek s a versekbe rejtett önarckép Aranyát, figyeljünk költői természete önkéntelen vallomásaira.(15a) A papírszeletkékre jegyzett rögtönzések minden bizonnyal a költői természet ilyesféle vallomásai.

*

Az így, lavina szerűen halmozódó költői-emberi "rossz közérzet" kialakulásához természetesen hozzájárult a politikai élet ekkori viharos hullámzása is. Valószínű azonban, hogy a költőt elsősorban a magyar irodalmi élet, a költészet, saját költő mivolta foglalkoztatta. Nincs hát mit csodálkoznunk azon, hogy az 1860-as évek elejének első "rögtönzései" erről vallanak:

Szülőhelyem Szalonfa
Nem szült engem szalonba;
Azért vágyom naponta
Kunyhóba és vadonba.

A népdal-hangot megütő rigmust a szülőföldre való nosztalgikus visszavágyódás példájaként szokás emlegetni, pedig benne foglaltatik ennél általánosabb elvágyódás is. A kunyhó és vadon, ahová a költő naponta vágyik, nem csupán és okvetlenül Szalonfa lehet. (A szalonba és Szalonfa szavak szójátékra csábító voltával itt ne foglalkozzunk, bár Arany nyelvi bravúrjait mindenki ismeri!) Ami a költőt a vers logikája szerint taszítja, a szalon. Olyasféle kör (körök), társaság, amelyikben lépten-nyomon forogni kénytelen ekkoriban, (hiszen ezt vállalta) és amelyikből ő - Szalonfa szülötte - bármilyen kunyhóba és vadonba szívesen elmenne. Annál is inkább, mert az ilyen körökben naponta megfordulni kénytelen lévén, ruhatárát is ki kell egészítenie Cilinderrel:

A kalapom cilinder
Nem holmi csekélység:
Ha fölteszem: magasság,
Ha leveszem: mélység.

A játékos versezet első pillanatra valami pesti, a költő számára feszélyező, divatos társaságba készülődés hangulatát idézi. Kár azonban azt hinni, hogy ebben a négy sorban egy újabb peleskei nótárius zsörtölődik csupán a városi divat miatt úgy, hogy közben némi öniróniával elismeri: maga is elfogadta. Tudjuk, hogy a költő megszokott egy vidékies-magyaros öltözködésmódot, lehetőleg ragaszkodott is hozzá. A csekélység - magasság - mélység rím- és fogalomhármas azonban Aranynál okvetlenül túlmutat a divat, a társasági elkötelezettség alkalmi különösségein. A költő az őt feszélyező világ, az élet dolgainak groteszk relativitásaira utal, a vers a látszat-magasságoknak és látszatmélységeknek szól. ("Jaj, mily sekély a mélység és mily mély a sekélység..." - riad majd meg évtizedek múltán Esti Kornél - Kosztolányi!)

A Félmagyarság címet viselő vers a "divatok" változásának légköréből közvetlenül vezet át az 1860-as évek eleji politika kicsinyes külsőségekben is lecsapódó, tragikomikus önellentmondásaihoz. Nem nehéz megfejteni, mekkora a különbség: amikor a honfi keble magyar, és amikor a lábára húzott magyaros csizmával protestál:

Az én fiatal koromban
(Vonj le negyven évet)
Magyar volt a honfi keble*,
Csak a lába német.
Most a melle zsák-kabátban
Úszik a köz árral:

Csak amúgy földszint protestál
Hosszú csizmaszárral.

*(`Attilában jártak, de paptalonnal. A. J.)

Amíg az előzőkben nosztalgia és önirónia, irónia kísérte a sorokat, itt már kesernyés-gúnyos fintorgás jelentkezik, de kimondottan kaján megjegyzés is hangzik el az alkudozva politizálókról.(16)

A már 1860-1861-ben megfogalmazódó témakörök, motívumok és az ezeket kísérő hangnem-változatok, felhangok - természetesen modulálódva - átvezetnek a "hallgatás" esztendeibe, és még tovább, (mint máris sejthető) az "őszikék" korszakába, "mindvégig".

Hamarosan melléjük társulnak egyéb motívumok és hangulatváltozatok, mintegy zenei variációk.

Az irodalom, a költészet, a költő valóságos - tehát nem hivatalosan "elvárt" és deklarált - jelentőségéről, a napi politikához való viszonyáról vall Arany a Poéta és politikus című, 1862-ből való, példabeszéd-szerű négysorosában:

A liget akáci lenézték a fenyvet,
Hogy megettük nyáron oly bús színben senyved;
"Mikor ti virultok, bágyad az én színem"
- Mond ez - "de ha tél van, én zöldellek, ti nem!"

Az irodalmi vezéralaknak szánt szerkesztő ugyanebben az évben játékos-komoly Epitáfiumot is ír magának:

ITT NYUGSZIK ARANY JÁNOS
szerkesztő
Született 1817 március 2-án
Meghalt...
Nincs végezve itt még a cikk,
Folytatása következik:
Én-Uram, légy én szerkesztőm,
Új folyamban újrakezdőm.

És ha a reményeit vesztő szerkesztő csak játszana is az önepitáfium komor műfajával, ugyanekkor születik Őszfelé címmel nyolc megrendült sora, amely szinte Goethe Über allen Gipfeln...-jét idézi emlékezetünkbe hangulatával, gondolati és lírai "telitalálat" voltának tömörségével:

Oh, mint szeretném újra élni
Az ifjúság arany korát,
Még egyszer újra átremélni
Hosszú reményeim sorát,
Hévvel haladni a tetőnek,
Borítaná bár köd, homály
Míg fénybe' most, a lejövőnek
Ragyogva, de mögötte áll !

Az a rezignáció hangzik itt föl az élet és költői pálya delén magát túllévőnek érző költő lantján, amely oly elkeseredetten fogalmazódott meg egy évtizeddel korábban a Mint egy alélt vándor...-ban a Visszatekintésben vagy A lejtőn-ben. A hangszerelés azonban más, mostanától ilyen szordínóval kíséri majd tovább ez az érzés és hangulat a költőt. Ezzel a téma- és érzéskörrel, hangszínnel érintkeznek az egyre szaporodó sírversek(17), amelyeket általa becsült, szeretett személyek, kortársak halálakor írt, előlegezve mintegy a saját öregedéséről, betegségéről, közelinek sejtett haláláról írott későbbi verseket.

A pályán lefelé haladás gondolatának fájdalmas-rezignált föl-föl idézése, a barátok, kortársak, szeretteinek halála, saját közelgő halála érzésének vissza-visszatérése kiváltja a költő önmagával való számvetésének belső kényszerét. 1864-ben írja Emlékül címmel egy "ismerni akarónak" a következőket:

Ha levetve gyarló testet.
Úgy, mint ideállá fested,
Lengne hozzád tiszta szárnyán
Ez a szellem: elbocsátnám.
Így, ne óhajtsd látni szembe:
Ember ő is, törpe, gyenge;
S tán becsét is, ha csalódnál,
Alább tennéd a ... valónál.

A példákat tovább sorakoztathatnánk, de talán ennyivel is sikerült érzékeltetnünk, hogy mire a költő az irodalomtörténeti hagyomány szerint elhallgat, már körvonalazódnak azok a lélektani, lírai alaphelyzetek és a hozzájuk spontán idomuló hangulatok is előbontakoznak, amelyek a hallgatás több mint egy évtizedében - ha természetszerűleg újrafogalmazódva, áthangolódva is - megszólalnak a "rögtönzések"-ben, a kevés figyelemre méltatott, papírszeletekre jegyzett pár soros versekben.

A költői-közéleti szereppel együtt járó, a költőt Pestre költözése óta egyre feszélyező szorongás A csillag-hulláskor című verscsoportban tör föl különös erővel. Arany nála szokatlan indulattal hánytorgatja az ügyet: kitüntetését. Majd egy tucatnyi versváltozat tanúsítja, mennyire - a szó szoros értelmében- lelke mélyéig fölkavarta, mekkora konvulziót okozott számára az a gesztus, amelyet legőszintébb hívei jártak ki számára, mintegy betetőzéséül annak a legnemesebb szándékból fakadó akciónak, amely az ő Pestre hívogatásával kezdődött. A tizenegy kis lírai telitalálatban szinte minden korábban említett téma és hangulat összefonódik. Nem csupán a kéretlen császári-királyi elismeréssel szembeni hazafi szólal meg ebben a remek epigramma fűzérben, pedig általában ezt szoktuk emlegetni.

Kibuggyan belőle a híveivel, rangját, pozícióit, megdicsőülését elősegítő, jószándékú "támogatói"-val (p. Eötvössel) szembeni kesernyés-gúnyos szemrehányás:

Járnak hozzám méltóságok,
Kötik rám a méltóságot:
"Megbocsásson méltóságtok,
Nem érzek rá méltóságot."

Megszólal az emberi-költői pálya végét közelinek érző, rezignált Arany is: a barátoknak szóló szemrehányást immár halkabbra fogva:

Csillagot, keresztet noha rám aggattok,
Boldog ez a kebel nem lesz már alattok.

Az élettel való számvetés motívuma is fölhangzik, ismerős hangnemben:

A hiúság gőzi bánt-e?
Hogyne, arra van nagy ok:

Pegazusom Rozinánte,
Magam Don Quixote vagyok.

Még kegyetlenebb a szándékosan triviális, népi szólásokba burkolt, ugyanakkor kihívó önbecsmérlés, amely egyértelműen a lélek mélyének igazi fölkavarodottságáról szól:

Minek nekem a rendjelek?
Szamárháton bársony nyereg?
Csillagom, galambom.
Minek nekem ez a kereszt?
Disznóorra arany perec?
Csillagom, galambom.

És befejezésül A csillag-hulláskor utolsó, fáradtan lemondó kétsorosa minderről a hányattatásról

Ha én egy jót alhatnám --
Száz keresztért nem adnám.

Az 1867-1869 közötti két esztendő természetes televénye a hasonló rögtönzéseknek. Olvashatunk egy baráti érzelmekről valló disztichont, amely hagyományos daktilusokba szedi az őt évtizedénél is több idő óta környékező Csengery Antal, felesége, fia és három leánya nevét(18), családi pohárköszöntőre (ez már a joviális etiketthez tartozott), igazában azonban a költőt önmaga és a haza sorsa érdekelte. Elgondolkoztató, amikor ezt írta 1867-ben A haza sorsa címen:

Küzdelem a létért,
De nem a jóllétért;
Nem hatalomért,
Csak nyugalomért.

Alig néhány hónap múlva ezt írja:

Vagy a tüdő, vagy a máj,
Vagy a szív, de az a táj
Érzem, szorul, feszül, fáj.
Ettől csappan meg a háj:
Ez mondja majd nekem: állj!
Hanem panaszt ne ejts száj!
Az élet úgy se volt báj,
Meghalni jobb, ha - muszáj !

A költő, aki őszinte baráti szeretettel fabrikált disztichont barátja családi ünnepére, a rímekben is jajgatva (a cím is Ájváj) tréfál saját testi gyötrelmeivel, és az utolsó három sorban a panaszait elhallgató, életét "báj"-nak igazán nem tekintő, a vágyott-kényszerű halált váró ember szólal meg.

Szaporodnak továbbra is a sírversek, amelyek közül a Tompa halálára írottak a legemlékezetesebbek.(19) A két ünnepélves verselésű, sírkőre véshető változat után a harmadikat érdemes itt idéznünk. Ez nyilvánvalóan nem az intézményes, hivatalos kegyelet követelményeit hivatott kielégíteni, hanem a személyes jóbarátnak (akinek Gyulaiékról is néha elkeseredetten nyilatkozott!) szól, a költőtársnak, igazában önmagáról vallva:

Hát jól van így, amice Tompa:
Én skártba, te végnyugalomba;
S ha nem pönög lantunk, gitárunk,
A varjú sem károg utánunk.

Az első két sírvers-változat precíz disztichonjai után a verselésnek ez az otthonias oldottsága, az utolsó, elvesztett költő-barátnak a sírvers szerzőjével való lényegi azonosítása nem pusztán a hivatalos irodalompolitika ünnepélyes-fontoskodó, elparentáló dicsőítése elleni csendes demonstráció - mint Bóka László(20) is írta -. hanem megdöbbentő vallomás azokról a gondolatokról, aggályos előérzetekről, amelyek a költőt egyre sűrűbben körülfelhőzik.

Az irodalompolitikában körülötte kialakult körülmények okozta szorongást, rossz közérzetet még fokozták a közéleti események, különösen az 1869-es választások, amelyekben a nemzet általa régóta sejtett önismerethiányát, az évtizedek óta visszacsengő szólam-hazafiságot látta meg mindenekelőtt. A többször idézett forgácsok okán ezúttal arra is figyelmeztetnénk, hogy Arany a békés, a nyugalomra, az alkotásra alkalmas légkört meghozó világ eljövetelét várta, és minden irritálta, ami ezt veszélyeztetni látszott. Már 1867-ben Deák Ferenc ellenzékének hangoskodó demonstrációja ellen írta a Demokratanótá-t

Deák Ferenc! megélünk mi
Kend nélkül;
Kívánjuk a szabadságot
Rend nélkül!

Ez a versformájában is parodisztikus, szándékosan klapanciás kortes-nóta travesztia 1869-ben szatirikus disztichonnak adja át az elégedetlenség hangját:

Irtó háború volt küzdelmed az értelem ellen;
Készül az irtó harc a kaput ellen: örülj!

Az egész alkotmányos herce-hurcáról egyébként így vélekedett:

Mely ideálként leng vala
Ifjú lelkem elébe;
Majd vértanúként meghala:
A szenthazának képe:
Ti vagytok-é, kik most szavaztok,
Szatócsok és részeg parasztok
S megvesztek általa!?!

Hogy milyen lehetett a költő ifjú lelke elébe lengő szent haza ideálképe, műveiből tudjuk, de meg is értjük, hogy az 1848-ban bukásra ítélt népképviselő jelölt 1869-ben, a félszeg polgári liberalizmus újabb hazai kísérletére miért reagált így.

Ugyanekkor alkalmi mérleget is készít saját pályájáról:

Nem fáklya vagy, éltem:
Vagy te silány gyertya,
Mely csepű-kanócát
Sercegve itatja,
Majd-majd el is oltja
Mégis ha elégne!
De mennyi hiában
Elcsepeg, elcsurog
Így átabotában:
Áldatlan munkában.

A mások és talán önmaga által is fáklyának szánt, végül is önmaga lángját fojtogató, csepű kanócú, silány gyertyának minősülő, áldatlan munkában "elcsepegő-elcsurgó" élet szemléletes és egyben jelképes kifejeződésű érzéséhez szinte rögeszmeszerűen társul a kéretlen kitüntetést újra idéző Főtitkárság négy sora:

Szép megtiszteltetés,
De nem bírok vele:
Nem vagyok már a kés,
Hanem csak a nyele.

A két utóbb idézett kis versben is érezhető, hogy e mondacsokban egyre fogyatkozik a szatirikus él, a szemrehányó fölháborodás, egyre inkább a rezignált önmérlegelés szivárog beléjük. Már 1869 végén így ír Arany:

Férfikorom végefelé máris,
Hideg nekem a delelő nyár is,
Koravénség hava ül felettem:
Mind a világ "ura-bátyja" lettem.

Pszichológiailag nagyon is érthető, hogy ebben a helyzetben egy meggondolatlan, bár jóhiszemű, mégis megalázó "uram-bátyám" gesztusra is fölszisszen a költő. A korból való kimaradás, kihullás helyzetére való rádöbbenés (mint egy kísértő "Don Quixote-komplexus"?) fogalmazódik itt meg újra. Ezt hamarosan követi a tömörségében tragikusan megrendítő Ötvenhárom év:

Az élet rajtam egyre nehezül;
Kivénültem kortársaim közül.

Ráadásul születik újabb sírvers is, ezúttal megnevezetlen személy számára:

Élt, szeretett, meghalt; nincs hézag utána nemében;
Jó emlékezetét őrzi utódja: elég!

Nem tudhatjuk, kinek szánta. Bárki lehet - ő maga is! Mégis megpróbált néha föllélegzeni, jellemzően: a pesti ligetben. Erről vall a Zöld vers...

Azt hittem a télen, hogy fűbe harapok;
De látom, ez egyszer tán még fűre kapok.

Egy-egy családi gond, irodalmi zajgás, politikai probléma is föl-fölkelti néha még érdeklődését (Óda egy vendéghajhoz, Az "Üstökös"-nek, Ejnye , Piroska betegségében), de az 1870-es években a pályavég és a közeli halál előérzete kezd a pár soros versekben dominálni. Talán az 1872. május 1-re című közülük a legjellemzőbb:

Jöhetsz tőlem vidor tavasz,
Jöhetsz bús őszi felleg,
Nyár mely pirít, tél mely havaz:
Én meg nem énekellek.
Az én időmnek egy szaka
Van már csak: a fagyos tél,
S ama földsarki éjszaka,
Melynek több napja nem kél.

*

Arany befelé fordulva, a "papírszeleteket" elrejtve vagy el is feledve valósította meg azokat az elveket, amelyeket az 1860-as évek elején visszhangtalanul hirdetett mint folyóirat szerkesztő? Ezekben a kis versekben fejtette ki, önmagához szólván, szabadon egyéniségét, ezekben valósította meg a "képzelem minden szabadabb játékát, az emberi szenvedély, az élet, a viszonyok költőien hű festését".

A magyar irodalmi életben iránymutatónak, mércének szánt, és a nemzethez szólásra mindig vállalkozó költő bizonyára nem holmi hazafiaskodva zsörtölődő öregúr e kis versekben. Ő, akit magasztaltak, egyre-másra akadémiai jutalmakkal koszorúztak, kitüntettek ekkoriban, megkísérelte hogy eleget tegyen azoknak a várakozásoknak, amelyekről jól tudott, de költői önmaga ezektől látnivalóan egyre távolodott. Személyisége integritásának ösztönös-tudatos védelmezéséből születtek ezek a versek, az alkalminak, ötletek szülte rögtönzéseknek látszó, az utókor által kegyeletes elnézéssel tudomásul vett, hol komoly, hol játékos-ironisztikus írások.

Németh László idézett véleményétől eltérően: Arany csak látszólag "az Akadémia foglya", valójában megszabadítja magát ebből a fogságból a mondacsok rejtekútján, átmenti magát az "őszikék" szubjektív világába. A "népnemzeti", koszorúzott epikus költő csöndes önátalakításának folyamata szemlélhető a jelentéktelennek tűnő forgácsokban. Találóan, bár csak futólag utalt erre Keresztury Dezső: "ami forrt benn, annak csak egy-egy buboréka szállt fel s pattant el a felszínen, apró sóhajokban, szösszenetekben."(21) Hogy mi "forrt benn", arról ennél jóval többet vallanak ezek az elpattanó buborékok.

Bizonyosnak látszik számunkra, hogy az 1860-as évek kezdetétől egyre szaporábban születő, tematikai és hangulati értelemben egyre határozottabban körvonalazódó, lírai forgács-csoportok lépten-nyomon érintkeznek. A költészettel, a közélettel, a költő személyes-emberi lehetőségeivel, értékével, öregséggel, betegséggel, halállal foglalkozók lassan összemosódnak, egy gyülemlő, új motivikus hangulati atmoszférát teremtve. Ezek a versek részint áthoznak Bach-korabeli gondokat, részint körvonalazzák, kiépítik - mint valami korállsziget sor a "felszín alatt" - az őszikék remekeinek lírai alaphelyzeteit.

Mindez legkézenfekvőbben az Epilogusban igazolódik be, amelyben minden eddig körvonalazódó motívum és hangulat együtt található (maga a cím is a végsőnek szánt összegezést jelzi). A derűs-szomorkás kezdő versszakok után a "csillag-hullás" keserű hangulatát idéző, egyben költői pályamérleget is készítő strófák következnek:

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem
……………………………….
Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető mint Nessus vére.

Majd fölhangzik az elvágyódás szólama a "csöndes fészek"-be, "zöld lomb árnyán" - "egy kis független nyugalom"-ba, de a költő rezignáltan érzi : "Egy nyugalom vár, a végső..."

Más "őszikék" ugyanebből a körből építkeznek, más-más hangsúllyal. Egyikükben a halálközelség (A lepke), másikukban a nosztalgikus elvágyódás (Vásárban, Ének a pesti ligetről) kap domináns szerepet. A tölgyek alatt a szülőföld boldog, ifjúi világára emlékezéstől az egész életpályát átívelve tart a közeli vég rezignált elfogadásáig.

A Régi panasz a magyarság jövője miatt érzett, riasztó kétségek megfogalmazása, a Kozmopolita költészet: kínos szélmalomharc a nemzeti költészet ügyében...

Ezek mellett a lírai remekek mellett is folytatódik azonban a költőnek immár kezére álló, meghitt, rögtönzés szerű mondacsok láncolata. A még hátra levő évek ilyen terméséből csak néhány jellemzőt említsünk: Csak azért is!, A hazáról, Így is jó (1877), Az idők..., Szenvedek én... (1878), Évnapra, Régi adoma (1879), Különbség, Toldy sírjára (1880), Évnapra, Sejtelem (1881), és végül az utolsó, immár beteljesülő Sejtelem 1882. március 2-ától, születésnapjáról:

Életem hatvanhatodik évébe'
Köt engemet a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.

Végül is azokkal a nézetekkel kell egyetértenünk, amelyek szerint Arany két lírai korszaka - ha van is első (1850-es évek) és van második (1877-1882) - korántsem válik el egymástól. Szervesen összeköti őket a "hallgatás" időszakában keletkezett költeménysor, amelynek minden darabján épp úgy rajta van - Péterfy Jenő kifejezésével(22) élve - a "psychológiai datum", mint az "őszikék" minden egyes remekén.

(1) Pl. Keresztury Dezső: A hallgató Arany Bp. 1950. 3. 66.; Barta János: Arany János Bp. 1952 161-169.; Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig Bp. 1959. 68.; Németh G. Béla: Türelmetlen és késlekedő félszázad Bp. 1971. 93. stb.

(2) Arany János Hátrahagyott Versei. I. Bp. 1888. IV-V., kiem: N. J.-től.

(3) Uo. XIII-XIV.

(4) Uo. XV-XX.

(5) Arany János Összes Költeményei I. Szépirodalmi Könyvkiadó 1955., ill. 1973.

(6) Arany János életrajza 1860-1882. Bp. 1938. 196. - Később a kritikai kiadás jegyzeteihez írott bevezetésében a kérdéses költemények keletkezéséről, sorsáról: VI. 215. sk.

(7) Manővereikre jellemző pl. Csengery 1885. dec. 16-án Gyulaihoz írott levelének egy részlete: "Deák Ferenc intéző szellemét mind a(z akadémiai) jutalmak kiosztásában, mind a választásokban láthatod, minden úgy ment, ahogy ő akarta - kivéve a természettudományi szakot, Brassai bácsi megbukott." Gyulai Pál levelezése Fontes 4. 187. levél.

(8) V. ö.: Komlós Aladár: Irodalmi ellenzéki mozgalmak a XIX. század második felében. 1956. 5.; továbbá Fontes 4.: 1860. aug. 12-i levél.

(9) L.: Sőtér István: Polgárosodás és nemzetiség. MTA I. Oszt. Közt. 1962. 18. k.

(10) Arany levele Tompához 1857. május 28-án.

(11) Levele Salamon Ferenchez 1857. nov. 20-án.

(12) Arany János Összes Művei (kk.) XI. k. 17.

(13) Uo. 154.

(14) Uo. 217.

(15) Uo. 403.

(15a) Németh László: Arany János. Minőség forradalma 1940. III. k. 18-35.

(16) Coronini

(17) Kupai Korács István sírjára (1860), Palóczy halálakor (1861). Károlyi Sándor (1862), Bordács Dániel sírverse (1865), - majd saját leánya sírversei 1865-ből!

(18) Pohárköszöntő a Csengery családra (1867).

(19) Tompa sírkővére I., II. (1868).

(20) A lírikus Arany. MTA I. Oszt. Közl. III. 1953. 370.

(21) I. m. u. o.: 70.

(22) Péterfy Jenő: Arany János őszikéi. Budapesti Szemle, 1888. LIII. 152-157.

(= Irodalomtörténeti Dolgozatok [121.] Szeged 1978.)