XIX. WINNETOU VÉGRENDELETE

Winnetou halott! Ez a két szó elég ahhoz, hogy lelkiállapotomat hosszú időre jellemezze. Úgy éreztem, nem tudok sírjától elszakadni. Ott ültem a hant tövében a földön, arcomat két kezembe temetve, s gondolatban felidéztem azokat az időket, amelyeket küzdelemben, vadászaton, tábortűz mellett vagy az erdőben sétálgatva és beszélgetve együtt töltöttünk. Mintha puskatussal fejbe vágtak volna, kábultan néztem magam elé, nem láttam, és nem hallottam, ami körülöttem történt vagy elhangzott. Nagy szerencse, hogy a sziúk nem akadtak nyomainkra, mert megrendült lelkiállapotomban nem harcolni, de még védekezni sem tudtam volna.

A gyászom mély megrendülése két hétig tartott, s akkor azt mondtam magamban, nem időzhetek itt tovább. Barátom végakarata megszabta, mit kell tennem, s utam a Nugget's Hillre vezetett, ahol Incsu Csunnát és szép leányát, Nso Csit eltemettük. Persze még egy kötelességem volt, ugyanolyan fontos, mint a másik a Pecos folyóhoz nyargalni, és értesíteni az apacsokat kiváló főnökük haláláról. Tudtam ugyan, hogy egy ilyen esemény híre megmagyarázhatatlan módon villámgyorsan elterjed, s eljut az óriási préri legtávolabbi pontjáig is, de mint a szomorú esemény szemtanúja mégiscsak én voltam hivatott arra, hogy Winnetou halálának körülményeiről részletesen beszámoljak. Így hát elbúcsúztam a derék telepesektől és pályamunkásoktól, de Phil Walkertól is, aki elfogadta Rudge ezredes meghívását, és elhatározta, hogy Echo Canyonban piheni ki az utolsó hetek fáradalmait.

Felültem feketederesem hátára, és elindultam délkeleti irányban. Hosszú és veszélyes út várt rám, hiszen az ellenséges komancsok és kajovák területén vezetett keresztül, ahol nem volt tanácsos mutatkoznom. Kisebb kalandoktól eltekintve, melyekről más alkalommal fogok beszámolni, simán és baj nélkül eljutottam a Canadian River közelébe. Itt meglepetésemre egy lovas nyomaira bukkantam, aki ugyanabba az irányba tartott, mint én. Nem akartam találkozni senkivel, akár fehér, akár indián, s első gondolatom az volt, hogy útirányomtól eltérve, kerülővel közelítem meg célomat. Viszont ez időveszteséggel járt volna, én már türelmetlen voltam és így végül mégiscsak a nyomot követtem, mely olyan friss volt, hogy azt kellett gondolnom: legfeljebb egy órával ezelőtt járt itt valaki.

Nemsokára kiderült, hogy csak felületesen néztem meg a nyomokat - nem egy, hanem három lovas járt előttem. Megtaláltam azt a helyet, ahol nemrég pihenőt tartottak. Egyikük leugrott a nyeregből, talán azért, hogy egy meglazult szíjat szorosra húzzon. Nyomai elárulták, hogy csizmát viselt - tehát fehér ember volt. S mivel a legnagyobb ritkaság, hogy egy fehér ember két indián társaságában járja az erdőt, arra a következtetésre jutottam, hogy három sápadtarcúval van dolgom.

Most már azért sem változtattam meg útirányomat, hanem a lovasok nyomait követtem. Végtére is, ha utolérem őket, és ábrázatuk nem tetszik nekem, nem vagyok köteles együtt maradni velük. Kényelmesen poroszkáltak, és két óra múlva már meg is pillantottam őket; ugyanakkor láttam meg a dombokat is, melyek közt a folyó hömpölyög.

Már estére járt az idő, s az volt a szándékom, hogy éjszakára a folyó partján ütök tábort. Lehet, hogy ez a három idegen is ugyanezt tervezi, de mi közöm hozzá? Nem kényszeríthetnek arra, hogy társaságukban töltsem az estét. Még egy kis bozót választott el a folyótól, s mire kikecmeregtem belőle, láttam, hogy a három lovas éppen lenyergel a vízparton. Felszerelésük kitűnő volt, de külsejük valahogy mégsem tetszett nekem.

Megijedtek, amikor hirtelen felbukkantam előttük, de mindjárt meg is nyugodtak, látva, hogy egyedül vagyok. Messziről köszöntem nekik, s viszonozták üdvözlésemet. Bizonyos távolságra tőlük megálltam, mire ők közeledtek hozzám.

- A teremtését, jól megijesztett minket! - mondta az egyik.

- Talán rossz a lelkiismeretük, hogy ilyen könnyen megijednek? - feleltem mosolyogva.

- A mi lelkiismeretünk tiszta - mondta az idegen. - De Vadnyugaton vagyunk, és itt az ember sohasem tudhatja, kivel van dolga. Szabad kérdeznem, honnan jött?

- A Beaver Forktól.

- És hová igyekszik?

- A Pecos folyóhoz.

- Akkor hosszabb útja van, mint nekünk. Mi csak a Nugget's Hillig megyünk.

Elakadt a lélegzetem. Mit keres ez a három ember a Nugget's Hillen? S mit csináljak most? Csatlakozzam hozzájuk, és együtt tegyük meg az utat, hiszen én is oda igyekszem?! Elhatároztam, hogy előbb kipuhatolom szándékaikat. Ehhez persze alakoskodni kell egy kicsit.

- Nugget's Hill? - mondtam csodálkozva. - Miféle hely az?

- Nagyon szép hely. Üröm-hegynek is nevezik, annyi ürömfű terem rajta. De mi nem az üröm kedvéért megyünk oda, hanem valami másért.

- Miért?

- Szeretné tudni? Meghiszem azt! De titok - nem áruljuk el senkinek.

- Fecsegő vénasszony! - korholta a másik. - Már eleget locsogtál!

- Istenem! Ha az embert izgatja valami, hát önkéntelenül is arról beszél. No de mondja, barátocskám, kicsoda-micsoda maga tulajdonképpen?

A kis társaság egyre jobban érdekelt, s elhatároztam, hogy a titoknak, melyre könnyelműen elejtett szavaik utalnak, a végére járok. De ezt csak akkor érhetem el, ha velük maradok.

- Trapper vagyok - feleltem. - Csapdával fogok kisebb prémes állatokat, ha nincs kifogása ellene.

- Miért volna? Az erdő mindenkié! És a neve? Vagy titokban akarja tartani?

- Semmi okom titkolózni - feleltem. - Jones a becsületes nevem.

- Ritka név, mondhatom! - kacagott. - De legalább könnyű megjegyezni. És hol vannak a csapdái?

- Ellopták a komancsok minden zsákmányommal együtt két hónappal ezelőtt.

- Hát ez bizony baj!

- Bajnak baj, de örülök, hogy a saját bőrömet megmenthettem.

- Örülhet is. Ezek a vörös fickók minden fehér embert lemészárolnak, aki a kezükbe kerül, különösen most.

- A kajovák is olyan gonoszak? - kérdeztem aggódó hangon.

- Még a komancsokon is túltesznek! - felelte új ismerősöm.

- És önök mégis ide mertek jönni?

- A mi helyzetünk más. Nekünk nem kell a kajováktól tartanunk. Törzsfőnökük, Tangua nagyon kedveli Mr. Santert, akinek a szolgálatában állunk.

Santer! Megint elállt a lélegzetem! Nagy erőfeszítésembe került, hogy közömbös arcot vágjak, és meglepetésemet eltitkoljam. Ezek az emberek ismerik Santert, sőt mint hallom, Santer a gazdájuk! Most még akkor sem tágítok mellőlük, ha le akarnak rázni a nyakukról. Egészen biztos, hogy nem más Santerről van szó, hanem arról a gazemberről, aki annyiszor kicsúszott már a kezeink közül - hiszen mindig tudtam, hogy jó barátságban van Tanguával.

- Ez a Mr. Santer nagy ember lehet, hogy még az indiánok is megbecsülik! - kiáltottam fel álmélkodva.

- A kajovák mindenesetre - felelte. - De miért nem száll le a lováról? Mindjárt este lesz, és bizonyára itt akar hálni a folyó mellett, ahol víz is van, meg legelni is lehet, nem?

- Igaza van, Sir, de az embernek óvatosnak kell lennie. Nem ismerem önöket!

- És talán olyan ijesztőek vagyunk?

- Azt nem mondom, de furcsának tartom, hogy engem kifaggatnak, a saját nevüket pedig nem árulják el.

- No, mindjárt meghallja! Az én nevem Gates, ez itt mellettem Mr. Clay, a harmadik meg Mr. Summer. Most már meg van elégedve?

- Köszönöm.

- Egyébként nem akarom rábeszélni semmire. Nyargaljon tovább, vagy maradjon itt, ahogy jólesik.

- Ha megengedik, magukhoz csatlakozom. Ezen a vidéken mindenesetre jó, ha minél többen vannak együtt.

- Rendben van. Nálunk aztán nem kell félnie. Santer neve védelmet nyújt mindnyájunknak.

- Miféle gentleman ez a Santer? - érdeklődtem, miközben leugrottam a nyeregből, és lovamat lepányváztam.

- Jól mondja, hogy gentleman. Hálásak lehetünk neki, ha minden úgy lesz, ahogy ígérte.

- Régóta ismerik?

- Nem. Két hete sincs, hogy először beszéltünk vele.

- Hol?

- Fort Arkansasban. De miért kérdezősködik annyit? Ismeri talán?

- Ha ismerném, miért kérdezősködnék utána?

- Ebben igaza van - mondta Gates.

- Azt mondja, Mr. Gates, hogy Santer neve védelmet nyújt mindnyájunknak. Akkor én is, hogy úgy mondjam, az ő védőszárnyai alá kerültem. Tehát érdekel, hogy kinek a fia-borja, nem?

- All right. Üljön hát le közénk, és tegye magát kényelembe. Van vacsorája?

- Van nálam egy darabka hús.

- Mi bőviben vagyunk mindennek. Ha nem hozott magával eleget, ehet a mienkből is.

Első pillantásra csavargóknak tartottam őket, de lassanként rájöttem, hogy tűrhetően tisztességes fickók, legalábbis vadnyugati értelemben, hisz itt a mérték más, mint civilizáltabb helyeken. Vizet merítettünk a folyóból, letelepedtünk és falatoztunk. Közben alaposan szemügyre vettek. Gates, aki a társaságnak, úgy láttam, szóvivője volt, megkérdezte:

- Miből akar megélni, ha csapdáit elvesztette?

- Talán vadászatból.

- Jók a fegyverei? Látom, kettő is van.

- Meglehetősen. A nagyobbikba golyót teszek, a kisebbikbe sörétet.

Karabélyom számára ugyanis huzatot készítettem, és abban tartottam. Ha megismerik, hogy Henry-karabély, mindjárt tudták volna, ki vagyok.

- Minek ahhoz két fegyvert cipelni? - mondta Gates. - Elég egy dupla csövű puska, nem? Az egyik csövet golyóra tölti, a másikat sörétre, és kész!

- Tökéletesen igaza van, de már megszoktam ezt az ócska mordályt.

- És mi keresnivalója van odalenn a Pecosnál, Mr. Jones?

- Semmi különös. Azt mondják, a vadásznak ott könnyű élete van.

- Ostobaság! Ha azt hiszi, az apacsok békében hagyják, akkor nagyon téved. Okvetlenül oda kell mennie?

- Egyáltalán nem.

- Akkor tartson velünk.

- Önökkel? - kérdeztem csodálkozva.

- Velünk.

- Nugget's Hillbe?

- Igen.

- Mi az isten csudáját csináljak ott?

- Hm! Nem tudom, megmondhatom-e. Mit gondolsz, Clay? Mit szólsz hozzá, Summer?

A két úriember vállat vont.

- Nem tudom - vélte Clay. - Mr. Santer lelkünkre kötötte, hogy ne beszéljünk róla, de azt is mondta, hogy nem bánná, ha kerítenénk még néhány embert, akit megfelelőnek tartunk. Ahogy gondolod, Gates.

- Szóval maga teljesen szabad, Mr. Jones? - kérdezte Gates.

- Jelenleg semmi dolgom.

- Részt venne egy munkában, amivel szép pénzt lehet keresni?

- Miért ne? De előbb tudnom kell természetesen, miről van szó.

- Persze, persze! Tulajdonképpen titok, de maga tetszik nekem. Olyan becsületes, buta képe van. Nem fog túljárni az eszünkön, ugye?

- Ha egyéb nem, de becsületes fickó vagyok.

- Több nem is kell. Nos, megmondom: azért megyünk a Nugget's Hillre, hogy ott nuggeteket találjunk.

- Ejha! - kiáltottam fel. - Hát arany van ott?

- Ne olyan hangosan, hé! Látom, tetszik magának a dolog. Igen, arany van ott.

- Kitől hallotta?

- Mr. Santertől.

- Saját szemével látta?

- Azt nem, mert akkor mindjárt elvitte volna, és nem lenne szüksége a mi segítségünkre.

- Szóval csak próba-szerencse, mi? Hm!

- Annál már több. Santer biztosan tudja, hogy ott arany van, csak nem ismeri pontosan a helyet.

- Furcsa!

- Igen, furcsa, de így van. Mindjárt megmagyarázom. Hallotta már Winnetou nevét?

- Az apacs törzsfőnökét? Hogyne!

- És hallotta már ezt a nevet is: Old Shatterhand?

- Igen, valaki mesélt nekem róla.

- No, ez a két ember összebarátkozott, és együtt mentek el a Nugget's Hillre. Winnetou apja is ott volt. Mr. Santer véletlenül kihallgatta a beszélgetésüket, és megtudta, hogy aranyért mentek arra a helyre. Santert természetesen érdekelte a dolog, és ki akarta lesni, hol van az a nagyszerű aranylelő hely. Hogy aztán mi történt, nem tudom pontosan, de a vége az volt, hogy Santer lelőtte Winnetou apját, az akkori törzsfőnököt.

- Kellemetlen! - mondtam fejcsóválva.

- Hát igen. De ha meggondoljuk, minek egy indiánnak annyi arany, amikor úgysem tud mihez kezdeni vele. Nem tudom, miből keletkezett a szóváltás, vagy egyáltalán beszéltek-e, de Winnetou húga is ott halt meg, és Winnetou maga is ott hagyta volna a fogát, ha ez az Old Shatterhand nem siet a segítségére. Így aztán Santernek kellett meglógnia, és a kajováknál talált menedéket. Akkor barátkozott meg Tanguával, a kajova törzsfőnökkel, aki halálosan gyűlöli Winnetout és Old Shatterhandet is.

- Cifra história! - jegyeztem meg.

- Minket csak annyi érdekel belőle, hogy az arany ott maradt, és ha megtaláljuk, megosztozunk rajta. Lehet, hogy pár nap alatt megtaláljuk, lehet, hogy hetekig, hónapokig is eltart, de aztán kifizetődik. Mit szól hozzá most?

- Tudja az ördög! Nincs sok kedvem ahhoz az aranyhoz - feleltem.

- Miért?

- Mert vér tapad hozzá.

- Ne beszéljen butaságokat! Mi közünk hozzá? És mit számít két indián? Hiszen néhány évtized múlva úgyis kipusztul valamennyi. Nem tartozik ránk. Az arany azé, aki megtalálja. Ha mi találjuk meg, holtunk napjáig úgy élünk majd, mint Astor meg a többi milliomos!

Most már tisztában voltam vele, milyen emberekkel van dolgom. Nem tartoztak ugyan a vadnyugati söpredékhez, mely semmi gaztettől sem riad vissza, de elég tág a lelkiismeretük. Egy indián nem több a szemükben, mint az erdei vad, melyet bárki lepuffanthat. De volt egy pont, ahol felfogásunk találkozott. Őket az arany érdekelte, semmi más. Engem meg az érdekelt, hogy segítségükkel Santer nyomára akadhatok, és ezért érdemes egy kicsit alakoskodnom. A jó szerencse kezemre játszotta ezt az alkalmat, és csakugyan tökfilkó lennék, ha elszalasztanám. Most aztán elcsípem Santert, ha addig élek is! De ezt a játszmát ravaszul kell megjátszanom. Fejemet jobbra-balra ingatva, tűnődve megjegyeztem:

- Szép, szép, mégis fázom tőle.

- Fél? Mitől? Kitől?

- Santertől.

- Mondtam már, hogy igazi gentleman. Eszébe sincs becsapni minket!

- Hát akkor hol van? Miért nincs itt? Miért nem tart velünk?

- Csak tegnap váltunk el. Azt mondja, nyargaljunk egyenest a Nugget's Hillre, de neki előbb el kell mennie a Salt Forkhoz, a Red River mellé, a kajovák legnagyobb falujába, ahol Tangua, a törzsfőnök él.

- Mit akar ott?

- Örömet szerezni Tanguának. Megvinni neki azt a hírt, hogy Winnetou nincs többé.

- Hogyan? Meghalt?

- A sziúk agyonlőtték. Tangua boldog lesz, ha meghallja. Ezért tett Santer ilyen kitérőt, de megbeszéltük, hogy a Nugget's Hillen újra találkozunk.

- Reméljük a legjobbat - dünnyögtem.

- Maga mindig csak bizalmatlankodik! - kiáltott fel Gates bosszúsan. - Mi baja már megint?

- Semmi, semmi, hiszen mondtam már, hogy önökkel megyek, de a szememet nyitva fogom tartani.

- Miért?

- Nem tudok bízni valakiben, aki hidegvérrel megöl két embert néhány nugget kedvéért. Ki biztosít arról, hogy nem öl meg minket is, ha megtaláltuk az aranyat?

- Micsoda? Mit beszél itt? Mr. Jones, hiszen ez...

Nem fejezte be, csak bámult rám - Clay és Summer arcán is megdöbbenés tükröződött.

- Mit csodálkozik? - folytattam. - Könnyen lehet, hogy csak azért avatta be magukat a titkába, mert azt gondolta, úgyis elteszi magukat láb alól.

- Rémeket lát!

- Azt hiszem, nagyon is jól látom a dolgot. Mit várhat egy olyan embertől, aki Tanguával barátkozik?

- Hát aztán!

- Tangua gyűlöl minden sápadtarcút. Ha Santerrel kivételt tesz, bizonyára jó oka van rá. Talán segít neki a sápadtarcúakat legyilkolni.

- Bánom is én! - vonogatta vállát Gates. - Engem csak a kincs érdekel. Megtaláljuk, és szépen elosztjuk egymás között.

- Milyen arányban? - kérdeztem.

- Természetesen egyformán! Santer megígérte, hogy egyenlő részt kap mindenki.

- Miután ő kivette magának az oroszlánrészt, nem?

- Erről szó sem volt.

- Elhiszem - feleltem. - Miért ne legyen Santer bőkezű? Hiszen az a terve, hogy később elszed tőlünk mindent.

- Elég volt ebből! - fakadt ki Gates türelmetlenül. - Maga csupa kétely és gyanakodás. Azt hittem, szívességet teszek magának, amikor megengedem, hogy hozzánk csatlakozzék. De ha nincs kedve hozzá - fel is út, le is út!

- Egy szóval sem mondtam, hogy nincs kedvem hozzá, és nagyon köszönöm a szívességét - feleltem. - De én is jót akartam, amikor óvatosságra intettem.

- Hát akkor fejezzük be ezt a témát - felelte kedvetlenül.

Nemsokára nyugovóra tértünk. Mielőtt lefeküdtem volna, egy kis sétát tettem, és megvizsgáltam a terepet, de nem találtam semmi gyanúsat. Az éjszaka zavartalanul telt el. Másnap együtt folytattuk utunkat a Nugget's Hill felé. Gates és társai nem is sejtették, hogy úticélom már eleve ugyanaz volt, mint az övék.

A következő éjszakát a nyílt prérin töltöttük. Gates tüzet akart gyújtani, de nem talált gallyakat, aminek titokban nagyon örültem. Útitársaim minden óvatosságot fölöslegesnek tartottak; azt hitték, ha kajovákkal találkoznak, elég kimondaniuk Santer nevét, és erre a varázsszóra tárt karokkal fogadják őket. De nekem nem volt semmi kedvem a kajovákat viszontlátni.

Másnap reggel elfogyasztottuk maradék ennivalónkat az utolsó morzsáig.

- Most már igazán lőni kellene valamit - jegyezte meg Gates.

- Majd én segítek - feleltem.

- Maga nem vadász, Mr. Jones, csak trapper. El tudna találni egy nyulat száz lépésről?

- Száz lépésről? - feleltem bizonytalanul. - Az egy kicsit sok, nem?

Gates fölényesen nevetett.

- Magának sok? Mindjárt gondoltam. No, ne aggódjék, majd ejtünk mi vadat maga helyett is!

- Itt a prérin? - tamáskodtam. - Itt legfeljebb egy kojotot vehet puskacsőre.

- Nem a prériről beszélek, hanem a Nugget's Hillről. Ott erdő is van, meg vad is.

- Honnan tudja?

- Mr. Santer mondta.

- De mikor érünk oda?

- Talán déltájban, ha nem tévesztettük el az irányt.

Én persze tudtam, hogy jó irányban haladunk, hiszen tulajdonképpen én vezettem a társaságot, anélkül, hogy észrevették volna. A nap még nem hágott fel a legmagasabb pontra az égen, amikor már dombok körvonalai tűntek fel a látóhatáron.

- Csak nem a Nugget's Hill? - kérdezte Clay.

- Megérkeztünk - bólintott Gates. - Mr. Santer pontosan leírta, mit látunk majd, ha észak felől közeledünk.

- Elfelejtesz valamit - szólt közbe Summer. - Santer azt is mondta, hogy a Nugget's Hillt észak felől nem lehet lóháton megközelíteni.

- Hát akkor körülnyargaljuk, és a déli oldaláról közelítjük meg. Ott van egy szurdok, amely két hegy közt felvezet egy tisztásra. Azon a tisztáson kell megvárnunk Santert.

Láttam, hogy Santer pontosan leírta nekik a helyet - annál inkább akadékoskodtam.

- Nem tudom, hogy jutunk fel a lovakkal arra a tisztásra - mondtam. - Nincs itt semmiféle út.

- Út persze nincs - felelte Gates -, de van egy vízmosás, amelyen felbotorkálhatunk, ha leszállunk a nyeregből, és a lovakat gyeplőszáron vezetjük.

- Legalább a lovakat hagyjuk lenn - javasoltam.

- Ostobaság! Látszik, hogy maga nem vadász, csak trapper. Lehet, hogy egy hétig is odafenn kell időznünk, amíg megtaláljuk, amit keresünk. Nem hagyhatjuk a lovakat annyi ideig felügyelet nélkül. Vagy maga itt maradna mellettük?

- Nem tudom - feleltem bizonytalanul.

- Hát csak jöjjön fel velünk! Legalább lát valami érdekeset. Azon a tisztáson van Winnetou apjának és húgának a sírja.

- Csak nem a síroknál fogunk táborozni?

- De éppen ott! - felelte Gates.

- Éjszaka is? - kérdeztem hüledezve.

Szándékosan tettem fel ezt a bárgyú kérdést. Incsu Csunna sírja mellett kellett a földet felásnom, hogy megtaláljam Winnetou végrendeletét, s ehhez a munkához nem volt szükségem szemtanúkra. Kellemetlen, hogy éppen ott akarnak tábort ütni. Gondoltam, megpróbálom őket tervüktől elriasztani, hiszen sok ember babonásan irtózik attól a helytől, ahol halottak csontjai porladnak. De nem értem el, amit akartam.

- Éjszaka is? - visszhangozta Gates gúnyosan. - Talán fél?

- Félni éppen nem félek, de nem kellemes sírok szomszédságában aludni.

- Hallod ezt, Clay? Mit szólsz hozzá, Summer? Jones barátunk fél a halottaktól! Attól tart, hogy éjjel kimásznak a sírjukból, hahaha!

Társai vele hahotáztak, én meg zavartan, lesütött szemmel hallgattam. Gates gúnyos hangon megnyugtatott:

- Babonásak vagyunk, Sir? Butaság, higgye el! A halottak nem jönnek elő sírjukból. Eszükbe sem jut kísérteni; kiváltképpen ezeknek, hiszen indiánok, és pompásan érzik magukat az örök vadászmezőkön, ahol reggeltől estig őzgerincet esznek! Ha mégis szellemeket lát, csak kiáltson segítségért, mi majd elkergetjük!

Közben elérkeztünk a dombokhoz, amelyek erről az oldalról csakugyan járhatatlanoknak bizonyultak. A déli oldalra kerülve, megtaláltuk a szűk völgyszakadékot két hegy között, ahol leszálltunk a nyeregből, és lovainkat vezetve kapaszkodtunk lassan felfelé. Gates egyszerre csak felkiáltott:

- Helyben vagyunk! Ott a két sír, látjátok? Itt kell megvárnunk Santert!

Igen, megérkeztünk a szomorú tisztásra, ahol Incsu Csunnát lóháton eltemettük, és hantjára nehéz köveket raktunk. Mellette Nso Csi kőpiramisa állt, mely egy fa törzsét vette körül. A fa hatalmas koronája most is kiállt a piramis köveiből. Winnetouval többször felkerestük ezt a szent helyet, és mindig a legnagyobb rendben találtuk, a sírokat nem bolygatta meg senki. Winnetou olyankor lehajtott fővel állt a sírok mellett, és hallgatott, de én tudtam, milyen gondolat foglalkoztatja, és szívét milyen érzés tölti el. Ifjú élete legfőbb törekvése a gyilkosok megbüntetése volt. Bosszúját magával vitte a sírba, de ha volt örököse, csak én lehettem az. A megtorlás forró vágyát, ezt a mindenképpen jogos érzést, én örököltem, és nem akartam megfeledkezni róla. Ezzel tartoztam mind a három halott emlékének.

- Mit bámulja ezeket a sírokat? - kiáltott rám Gates, s hangját most durvábbnak éreztem, mint valaha. - Talán már a halottak szellemét véli látni? Várjon legalább éjfélig! Tudhatja, hogy fényes nappal szigorúan tilos sírjukból előbújni!

Nem szóltam semmit, csak lenyergeltem lovamat, és szabadjára engedtem, hadd legeljen kedve szerint. Azután, szokásomhoz híven, elindultam terepszemlét tartani. Amikor kis sétámból visszatértem, láttam, hogy Gates és cimborái már kényelembe helyezkedtek. Incsu Csunna sírján üldögéltek, éppen azon a helyen, ahol ásni akartam.

- Mit szaladgál annyit? - kérdezte Gates. - Talán már nuggeteket keres? Hagyja abba, ha nem akar velem összeveszni! Az aranyat közösen keressük, nehogy egyikünk találjon valamit, és eltitkolja a többiek elől, érti?

Örültem, hogy csak erre gondol, de hangja felbosszantott, és élesebben tiltakoztam ellene, mint ahogy szándékoztam:

- Nem vagyok gyerek, hogy így beszéljenek velem!

- Ha nem is gyerek, alkalmazkodnia kell hozzánk! - felelte Gates.

- Azt hiszi, parancsolgathat nekem?

- Igenis, azt hiszem!

- Hát ebben téved! Ha itt parancsolhat valaki, az csak Santer lehet.

- Santer nincs itt. Én vagyok a helyettese. Azt mondom, hagyja abba a fürkészést meg a szaglászást, mert abból nem kérünk!

- Rendben van. Ezentúl nem teszem. Most is a maguk érdekében tettem, és ez a köszönet.

- Hogyhogy a mi érdekünkben?

- Olyan nagyszerű prérivadászok, és még ezt sem tudják? Ha az ember tábort üt az erdőben, nem pihen le addig, amíg körül nem nézett. Azért mentem el, hogy megnézzem, nem fenyeget-e valami veszedelem.

- Ah! Nyomokat keresett?

- Természetesen. De hála istennek, nem találtam semmit.

- Ért a nyomkereséshez?

- Mindenesetre.

- Én meg azt hittem, nuggetekre vadászik.

- Van eszemben! - feleltem. - Nem is hiszem, hogy itt vannak nuggetek.

- Már megint kezdi! Miért nem hiszi?

- Mert a nuggeteket Winnetou biztosan elvitte, amikor látta, hogy más is tud róluk. Maga talán itt hagyta volna?

- Várjuk meg Mr. Santert, ő majd mindent megmagyaráz. Holnap, legkésőbb holnapután itt lesz. Inkább azon törjük a fejünket, mit eszünk addig. Mert az eleségünk elfogyott.

- Elmegyünk vadászni - feleltem. - Én is önökkel megyek.

- Maga csak maradjon itt! - legyintett Gates. - Nem ért hozzá, és csak megnehezítené a dolgunkat. Elég, ha Clay jön velem, ketten majd felhajtunk valamit. Summer is itt marad magával.

Felsültem. Az egész beszélgetéssel az volt a célom, hogy magamra hagyjanak. Buzgón ajánlkoztam, hogy velük megyek vadászni, de nem gondoltam komolyan - tudtam, hogy ügyetlennek tartanak, és nem visznek magukkal. Tervem már majdnem sikerült, de korán örültem neki, az utolsó pillanatban kiderült, hogy Summer is itt marad. Talán Gates nem bízott bennem, és nem akart felügyelet nélkül hagyni? Mindegy - ebbe is bele kellett törődnöm.

Gates és Clay fogta a puskáját, és eltűnt a fák között. Egész délután az erdőben kószáltak, és az egész eredmény az volt, hogy estefelé egy sovány nyulacskát hoztak haza - ami bizony kevés volt négy embernek.

Másnap Gates Summert vitte magával. A zsákmány most néhány öreg vadgalamb volt, a húsuk olyan rágós, hogy alig tudtunk megbirkózni vele.

- Attól félek - mondtam rágás közben -, ez ugyanaz a galamb, amelyet Noé apánk az özönvíz idején küldött ki felderítőszolgálatra a bárkából.

- Gúnyolódik velem, Sir? - fortyant fel Gates. - Hozzon valami jobbat, ha tud!

- Hozok is! - feleltem, s mindkét fegyveremet vállamra kapva, elindultam az erdőbe.

- Nézzétek a nagy hőst! - nevetett Gates. - Meg akarja mutatni, hogy ő is vadász! Majd meglátjátok, hogy üres kézzel jön vissza!

Többet nem hallottam. Bárcsak megálltam volna hallgatózni! Csak később tudtam meg, mi történt. Annyira éhesek voltak, és annyira nem bíztak az én vadásztudományomban, hogy pár perccel a távozásom után ők is felkerekedtek, és elszéledtek az erdőben, valami vadat keresni.

Amire türelmetlenül sóvárogtam, bekövetkezett: valamennyien elmentek, és elhagyták a tisztást. Ha meglapulok egy bokorban, most nyugodtan elvégezhettem volna feladatomat. De a hiúság arra sarkallt, hogy megmutassam, mit tudok. Jó óra múlva két kövér vadpulykával tértem vissza. Büszke arccal léptem ki a tisztásra, abban a reményben, hogy most nagy sikert aratok.

Körülnéztem, de egy lélek sem volt ott. Hol van a három cimbora? Talán elbújtak valahol, hogy megtréfáljanak? Az egész környéket tűvé tettem, de nem akadtam rájuk.

Mindig az volt az elvem, hogy előbb gondolkodni kell, és csak aztán cselekedni. De most annyira megörültem a szerencsémnek, hogy elhatároztam: ezeket a drága perceket nem fogom elszalasztani. Elhamarkodott dolog volt, de tüstént munkához láttam.

Elővettem késemet, és Incsu Csunna sírjának nyugati oldalán kivágtam egy gyeptéglát - szép szabályosan, hogy később visszatehessem a helyére, és tevékenységem nyomait eltüntessem. Egyetlen göröngynek sem szabad elárulnia, hogy itt ásott valaki. Takarómat leterítettem magam mellé, és a kiemelt földet abba raktam, hogy később a gödröt betemethessem vele.

Lázas sietséggel dolgoztam, hiszen minden pillanatban visszajöhettek és rajtakaphattak. Időnként feszült figyelemmel hallgatóztam, nem közelednek-e a lépteik. Ilyen izgalomban könnyű hibát elkövetni. De most nem törődtem semmivel, csak a munkámmal.

A lyuk egyre mélyebb lett, már alig tudtam belenyúlni a fenekéig. Ekkor késem egy kőbe ütközött. Kiemeltem a követ, és alatta egy másik kő feküdt. Kiderült, hogy egy teljesen száraz, négyszögletes üregre bukkantam, melynek oldalait sima kövekkel rakták ki. És ebben az üregben egy erős bőrtok került a kezembe - nyilván Winnetou testamentuma. Gyorsan a zsebembe dugtam, és siettem a gödröt betemetni.

A munkának ez a része már sokkal könnyebb volt, mint a kezdete. Takarómról beleszórtam a földet, és öklömmel keményre döngöltem, végül visszaraktam a gyeptéglát a helyére. Senki emberfia észre nem veheti, hogy itt egy gödröt ástak.

Hála istennek, ez remekül sikerült! - legalábbis azt gondoltam. Megint füleltem, de a legkisebb neszt sem hallottam. Nagyszerű, akkor még arra is van időm, hogy a bőrtokot is kibontsam! Nem is tok volt, csak egy négyszögletes, puha bőrdarab, melynek sarkait behajtották, mint egy borítékot; a csücsköket négy bevágásba dugták, hogy szét ne nyíljon. Ebben a borítékban egy másikat találtam, amelyet Winnetou szarvasínnal varrt össze. Kibontottam, és megpillantottam a végrendeletet, mely több sűrűn teleírt papírlapból állt.

Rejtsem el, vagy mindjárt kezdjek bele az olvasásába? - kérdeztem magamban. - Végtére is mit kockáztatok vele? Ha útitársaim visszajönnek, és látják, hogy olvasok valamit, mi kifogásuk lehetne ellene? Hiszen nem tudják, miről van szó! Lehet nálam egy régi levél, amit néha előveszek, hogy újra elolvassam. Nincs is joguk megkérdezni, mit olvasok. És ha megkérdezik, mondhatok akármit, ami éppen az eszembe jut.

Nem is tudtam gondolkodni, annyira lebilincselt Winnetou írása. Igen, a kézírása! Mert Winnetou tudott írni. Mint annyi más dologban, ebben is Kleki Petra volt a tanítómestere. A tehetséges apacs ifjú megértette az írás fontosságát, s addig gyakorolta, míg tökélyre nem vitte. Volt egy zsebkönyve, melybe gyakran felírt egyet-mást. Ismertem az írását - ha nem is szép, de jellegzetes betűket vetett a papírra. Olyan volt, mint egy tizennégy éves diák írása, aki igyekszik szép betűket rajzolni.

Leültem, és térdemre raktam a papírokat. A sorokból Winnetou egyénisége áradt felém. Szabályos, kínosan egyforma sorai rendszeretetre és logikus gondolkodásra vallottak. Vajon mikor írta ezeket a sorokat, és mit gondolt, mit érzett, amikor írta? Szememet könnyek borították el, miközben olvasni kezdtem:

Kedves jó testvérem!

Te élsz, és Winnetou, a Te szerető testvéred halott. De lelke melletted van - a tenyereden tartod -, hiszen ezeken a papírlapokon él, és szívedbe zárhatod.

Most megtudod apacs testvéred utolsó kívánságát, és elolvasod hozzád intézett utolsó üzenetét, melyet nem szabad elfelejtened soha. De mindenekelőtt vésd szívedbe azt, ami a legsürgősebb - amit most el kell végezned. Winnetounak nem ez az egyetlen végrendelete - van egy másik is, amit szavakkal oltott harcosai szívébe. Ez itt, amit papírra vetett, csak neked szól.

Sok aranyat, nagy kincset bízok rád, és azt kell tenned vele, amit ezeken a lapokon megszabok. A kincset valamikor a Nugget's Hillen rejtettük el, de Santer, a gyilkos, kinyújtotta utána véres kezét. Ezért Winnetou elvitte a kincset a Deklil-tóhoz, ahol már jártál vele. Most jegyezd meg a helyet, ahol megtalálhatod. Átlovagolsz az Indelcse-csillen, egészen fel a Ce-sosig, a Kék-Zuhatagig. Ott leszállsz a lóról, és felkapaszkodol a...

Idáig jutottam az olvasásban, amikor megszólalt egy hang a hátam mögött:

- Good morning, Mr. Shatterhand! Mit betűzget olyan nagy buzgalommal?

Megfordultam, és máris ráeszméltem arra, hogy életem legnagyobb ostobaságát követtem el. Micsoda könnyelműség! Micsoda meggondolatlanság! Amikor a két vadpulykát ledobtam a földre, puskáimat is melléjük raktam. Ott feküdtek vagy tízlépésnyire mögöttem. De ez még nem minden. Amikor leültem a fűbe, hogy az írást elolvassam, nem támaszkodtam a sírhalomnak, hanem háttal az ösvény felé fordultam, mely a tisztásról az erdőbe vezetett. Így aztán nem vettem észre, hogy valaki a hátam mögé oson, elvágja utamat a fegyvereimhez, és saját puskáját reám szegezi. Egyetlen ugrással felpattantam, mert ez a valaki nem volt más, mint - Santer!

A következő pillanatban a derekamhoz kaptam. Az övemhez talán, hogy kést rántsak, vagy előhúzzam a revolveremet? Igen, azt akartam, egészen elfelejtve, hogy az imént, amikor letérdeltem a földre, és ásni kezdtem, övemet lecsatoltam, és mindenestül félredobtam, mert akadályozott volna a munkámban. Most aztán az öv is, a kés is, a revolver is ott feküdt néhány lépésnyire tőlem, és pillanatnyilag teljesen fegyvertelen voltam. Santer észrevette hiábavaló kézmozdulatomat, gúnyosan felkacagott, és fenyegető hangon rám rivallt:

- Egy lépést se! Ha fegyvereid után nyúlsz, tüstént agyonlőlek! Vigyázz - nem tréfálok!

Szeme felvillant, és láttam, hogy egyetlen mozdulatomra habozás nélkül elsütné a fegyverét. Váratlan megjelenése annyira meglepett, hogy egy percre valósággal megdermedtem. De már felocsúdtam bávaságomból, agyam újra működni kezdett, és hidegvérűen néztem a nyomorult gazember sunyi szemébe.

- Most a kezemben vagy végre! - kiáltotta. - Látod ujjamat a puska ravaszán? Egy kis nyomás, és golyó röpül a fejedbe! Erre nem számítottál, mi?

- Nem - feleltem nyugodtan.

- Azt hitted, csak holnap este érkezem ide. Alaposan melléfogtál!

Ezt is tudta - nyilván beszélt már a társaimmal. De hol vannak most?

Sajnáltam, hogy nincsenek itt, mert akármilyen sötét alakok is, mégsem gyilkosok, és Santer az ő szemük láttára talán nem mert volna megölni. Így sem öl meg - gondoltam -, csak nem szabad ingerelnem.

Santer izzó gyűlölettel nézett rám, és így folytatta:

- A Salt Forkhoz igyekeztem, mert Tanguával akartam beszélni. El akartam újságolni neki, hogy a barátod az apacs kutya végre fűbe harapott. De útközben találkoztam néhány kajova harcossal, és így velük üzentem meg a hírt Tanguának. Így aztán hamarabb érkeztem ide. Az erdőben Gatesbe botlottam. Elmesélte nekem, hogy valami Jones nevű ember csatlakozott hozzájuk, akinek két puskája van, egy hosszú meg egy rövid. Mindjárt rád gyanakodtam. Ez a fickó - gondoltam - ostobának tetteti magát, de nem lehet más, mint Old Shatterhand. Ideosontam, és végignéztem, amint egy lyukat túrsz itt, aztán betemeted. Miféle papiros az ott a kezedben?

- Egy szabószámla.

- Ne szemtelenkedj, mert pórul jársz! Még egyszer kérdezem: mi az?

- Jöjjön ide és nézze meg!

- Van eszembe! Majd később, ha már megkötöztünk. Mit kerestél ott a földben?

- Elásott kincseket.

- Ah! Mindjárt gondoltam! És csak egy szabószámlát találtál, mi? Majd mindjárt megnézem. Melléfogtál, barátocskám! Mit gondolsz, mi lesz a vége?

- Egyikünk meghal - feleltem.

- Egyikünk? Szemtelen kuvasz! Még akkor is megugatsz, amikor tudod, hogy utoljára ugathatsz? Hiába vicsorítod rám a fogadat, nem menekülsz meg élve! És a kincs, amire úgy fájt a fogad, az enyém lesz!

- Nem tudom, mit beszél - feleltem vállvonogatva. - Itt nincs semmiféle kincs.

- Elvitték volna? Hova? Ahá, tudom már! A papír megmondja, amit a kezedben szorongatsz. No, megállj mindjárt ideadod! Fiúk, ide! Kötözzétek meg!

Erre a parancsra Gates, Clay és Summer hirtelen előbukkant a fák mögül, ahol eddig rejtőzködtek. Gates bőrszíjat vett elő a zsebéből, és szinte mentegetőzve közeledett hozzám.

- Nem én vagyok a hibás, Sir! - mondta. - Hát nem Jonesnak hívják? Miért akart megtéveszteni? Lássa be, hogy rajtavesztett!

- Mit fecsegsz annyit! - kiáltott rá Santer. - Kötözd meg és kész! Te meg - fordult felém - dobd le azt a papírt, és nyújtsd oda a csuklódat!

Most már, hogy a másik három is ott volt, tökéletes biztonságban érezte magát, ám én egyáltalán nem adtam fel minden reményt. Lesz még egy kedvező pillanat, csak villámgyorsan meg kell ragadni - gondoltam.

- No, mi lesz? - ordította Santer. - Ledobod azt a papírt, vagy lövök!

Leejtettem az iratokat, s két kezemet - látszólag engedelmesen - magam elé tartottam, hogy kötözzék meg. Gates sietve hozzám lépett, és most ott állt köztem és Santer között.

- Félre onnan, hé! - kiáltott rá Santer. - Útban vagy, ha lőnöm kell! Oldalt állj mellé, és...

Nem fejezhette be a mondatát, mert tapintatlan módon félbeszakítottam. Ugyanis abban a pillanatban megragadtam Gatest a derekánál, felemeltem a magasba, és Santer felé hajítottam, aki félreugrott ugyan, de már későn - Gates rázuhant, felborította, a puska meg kirepült a kezéből. Egy szempillantás alatt odaugrottam, és Santer mellé térdeltem. Egy ökölcsapás - és elvesztette az eszméletét. Gyorsan feltápászkodtam, és mennydörgő hangon a három jómadárra rivalltam:

- Ebből is láthatjátok, hogy valóban Old Shatterhand vagyok! Tüstént dobjatok el minden fegyvert, mert lövök! Én sem tréfálok!

Amikor Santerre térdeltem, első dolgom volt övéből kihúzni a revolverét, s ezt szegeztem most a három "tapasztalt vadnyugati vadászra", aki tüstént engedelmeskedett.

- Üljetek le oda, az indián lány sírjára, de gyorsan!

Ezt is megtették. Azért ültettem őket éppen arra a helyre, mert ott nem volt semmi fegyver a közelben.

- Maradjatok nyugton! Nem lesz semmi bajotok. De ha ellenkezni vagy szökni próbáltok, elbúcsúzhattok az élettől!

- Hát ez borzasztó! - jajdult fel Gates, tagjait dörzsölgetve. - Felkapott, mint egy labdát, és odavágott, hogy csak úgy nyekkentem! Azt hiszem, eltörtek a csontjaim.

- Hát csak vigyázz, mert arra is sor kerülhet! Kinek a szíja ez?

- Mr. Santertől kaptam.

- Van belőle több is?

- Igen.

- Ide vele!

Zsebéből néhány szíjat vett elő, és felém dobta; összefűztem velük Santer lábait, a kezeit meg hátrakötöztem.

- Most próbáljon megmozdulni - nevettem elégedetten. - Kötözzelek meg titeket is?

- Fölösleges, Sir - felelte Gates. - Meg sem mozdulunk, amíg meg nem engedi. Jól megtréfált bennünket. Old Shatterhand - mi meg egy jámbor trappernek tartottuk.

- Lőttetek valamit?

- Semmit.

- Nézzétek azt a két vadpulykát. Ha rendesen viselkedtek, később megsütjük és elfogyasztjuk együtt. Remélem, most már ti is látjátok micsoda gazember ez a Santer.

Mintha nevének emlegetése felébresztette volna ájulásából, hirtelen kinyitotta szemét.

- Mi ez? - kiáltotta rémülten. - Ki kötözött meg?

- Én, ha nem veszi rossz néven - feleltem mosolyogva. - A helyzet, mint látja, megfordult. Bele kell törődnie.

- Átkozott kutya! - hörögte fogcsikorgatva.

- Azt tanácsolom, vigyázzon a szájára! Az előbb kényszerűségből belenyugodtam a tegezésbe, de most már megkövetelem az udvarias hangot, megértette, Santer úr?!

Egymás mellett kuporgó embereire pislogott és megkérdezte:

- Fecsegtetek?

- Egy szót sem - felelte Gates.

- Nem is tanácsolom.

- Miről van szó? Mit nem szabad kifecsegniük?

Mindnyájan hallgattak.

- Beszéljen, Gates! - kiáltottam. - Ne várja meg, míg én nyitom ki a száját! Miről van szó?

- Az aranyról - felelte látszólag kényszeredetten.

- Nem a kajovákról, akikkel Santer a völgyben találkozott? Ha van esze, nem vezet félre! Igaz, hogy kajovákkal találkozott?

- Igaz.

- Nem is volt a Salt Forknál?

- Nem.

- Hány kajovával találkozott?

- Azt mondta, hatvan harcossal.

- Ki volt a vezetőjük?

- Pida, Tangua törzsfőnök fia.

- És hol vannak most?

- Hazamentek a falujukba.

- Biztos?

- Nem hazudok, Sir - felelte Gates.

Tűnődve néztem rá. Hangja nem tetszett nekem, s szemében is mintha alattomosság bujkált volna.

- Jól van, Mr. Gates. Az ember maga választja meg az útját, de felelős is a választásáért. Ha megtévesztett, megkeserüli.

Felvettem a földről Winnetou végrendeletét, betettem a kettős bőrtokba, és zsebembe dugtam.

- Még mindig bízik ebben a gazemberben, Mr. Gates? - kérdeztem.

- Nem tudom - felelte tétovázva, majd Santerre pillantva hozzátette: - Megígérte, hogy osztozunk az aranyban.

- Nem lesz alkalma ígéretét megtartani, ha akarná is - mondtam. - Jól megkötöztem.

- Még kiszabadulhat - felelte Gates, és összenézett Santerrel.

- Bajosan - jelentettem ki komoran.

Gates gúnyosan felkacagott.

- Erről még beszélünk, Old Shatterhand! - mondta kihívóan.

- És ha most lepuffantom, mint egy veszett kutyát? - kérdeztem dühösen.

- Nem félek én attól! - vigyorgott Santer. - Old Shatterhand viszolyog az emberöléstől.

Hallatlan szemtelenség! - gondoltam. - Élete a kezemben van, és még csúfolódni merészel. Már-már elhatároztam, hogy megmutatom neki: ez egyszer tévedett! De aztán legyintettem.

- Igaza van, Santer. Az én szememben egy emberélet többet számít, mint a magáéban. De vigyázzon - más a gyilkosság, és más egy gyilkos megbüntetése! Szégyen és gyalázat volna, ha egy olyan elvetemült gazfickó, mint maga, szárazon megúszná!

- Büntetni csak bírónak van joga! - kiáltotta. - Ha bosszút áll rajtam, nevezheti, aminek akarja, mégiscsak gyilkolt!

- Jól van, nem bántom. Elszállítom a legközelebbi erődbe, és ott átadom a hatóságnak.

- Igazán? Hahaha!

Santer gúnyos, ujjongó kacagását indián torkok vad ordítása harsogta túl már a következő pillanatban. Rikító színekre mázolt kajova harcosok ugrottak elő a fák mögül, és lepték el a tisztást percek alatt. Kígyók módjára, nesztelenül kúsztak idáig, és hirtelen minden oldalról körülfogtak.

Gates rútul becsapott. Tudta, de elhallgatta, hogy Santer magával hozta a kajovákat ide a Nugget's Hillre. Amint hírét vették Winnetou halálának, elhatározták, hogy ezt a nagy, örvendetes eseményt azon a helyen ünnepelik meg, ahol Winnetou apjának és húgának a sírja is hozzájárul diadalittas örömükhöz. Ez indián gondolkodásra vall, de Santer is értett hozzá, hogy szenvedélyeiket felszítsa.

A rajtaütés, bármilyen váratlanul ért is, nem hozott ki a sodromból. Az első pillanatban védekezni akartam, és már felemeltem revolveremet, de amint láttam, hogy hatvan harcos vesz körül, visszadugtam a kis fegyvert az övembe. Megértettem, hogy a menekülés lehetetlen, az ellenállás pedig értelmetlen - helyzetemet csak súlyosbíthatom vele. Az egyetlen, amit tehettem, az volt, hogy eltaszítottam magamtól azt a néhány indiánt, aki túlságosan közel jött hozzám, és már rám akarta tenni kezét.

- Megállj! - kiáltottam. - Old Shatterhand megadja magát a kajova harcosoknak. Hol van a fiatal főnök? Önként csak neki adom meg magamat, senki másnak!

Az indiánok kissé hátrább húzódtak, és tekintetük Pidát kereste, aki a rajtaütésben nem vett részt, hanem egy közeli fa alatt állva várta a fejleményeket.

- Önként? - vijjogott Santer gúnyos hangja. - Ki kérdezi ezt a fickót, mihez van kedve? Ha nem adja meg magát, szétverjük a fejét!

De csak szájaskodott - egyébként óvakodott attól, hogy közel jöjjön hozzám. Biztatására a kajovák újra nekem estek, de nem fegyverrel, csak a kezükkel, mert élve akartak elfogni. Teljes erőmből védekeztem, és több kajovát leütöttem, ám végül a túlerő lehengerelt. Ekkor Pida rájuk parancsolt.

- Hagyjátok! Nem kell bántani, hiszen meg akarja adni magát!

Santer dühösen ráordított:

- Mit kíméled? Verjétek agyon! Én parancsolom!

A fiatal törzsfőnök odalépett hozzá, és így szólt:

- Neked nincs semmi parancsolnivalód. Nem tudod talán, ki a kajova harcosok vezetője?

- Te.

- S ki vagy te?

- A kajovák barátja, kinek a szava, remélem, számít valamit.

- A kajovák barátja? Ki mondta azt?

- A te apád.

- Nem igaz. Tangua, a kajovák nagy főnöke, sohasem nevezett téged a barátjának. Egy sápadtarcú vagy, akit megtűrtünk magunk közt, semmi több.

Kedvem lett volna ezt a szóváltást felhasználni arra, hogy megkíséreljem a szökést, ami talán sikerülhetett volna, hiszen a harcosok minden figyelmét Pida és Santer kötötte le. Csakhogy ebben az esetben itt kellett volna hagynom a fegyvereimet, amire nem tudtam magam elhatározni. Már nem is törhettem rajta a fejemet, mert Pida közeledett hozzám, és megkérdezte:

- Old Shatterhand az én foglyom. Átadja nekem minden tulajdonát?

- Átadom - feleltem.

- És megengedi, hogy megkötözzék?

- Nem védekezem.

- Akkor add ide a fegyvereidet!

Örültem, hogy így beszél, mert elárulta vele, hogy még most is tart tőlem. Szó nélkül átnyújtottam neki késemet és forgópisztolyaimat.

Santer lehajolt, és magához vette puskámat meg karabélyomat.

- Hogy mersz azokhoz a fegyverekhez nyúlni? - szólt rá Pida. - Teszed le rögtön?!

- Eszemben sincs! Ez a két fegyver az enyém!

- Nem igaz! Az enyém!

- Miért? - kérdezte Santer kihívóan.

- Mert Old Shatterhand nekem adta meg magát, és így mindene az enyém!

- De kinek köszönheted, hogy elfoghattad? A kezemben volt, azt tehettem vele, amit csak akartam. Nem mondok le róla, és a híres Henry-karabélyról sem!

Pida fenyegetően felemelte karját.

- Azonnal tedd le! - parancsolta.

- Nem! - felelte Santer.

- Vegyétek el tőle! - fordult harcosaihoz Pida.

- Csak nem akartok kezet emelni rám? - kérdezte Santer, öklét védekezően maga elé emelve.

- Vegyétek el tőle! - ismételte Pida.

Santer látva, hogy több kéz nyúl felé, eldobta a fegyvereket, és felkiáltott:

- Itt van! Vigyétek egyelőre! De nem hagyom annyiban a dolgot! Panaszt teszek Tanguánál.

- Tedd azt! - felelte Pida megvetően.

A két fegyvert odavitték hozzá, én meg kinyújtottam kezemet, hogy megkötözzék. Ezalatt Santer hozzám lépett, és így szólt:

- Nem bánom, tartsátok meg a puskákat, de minden egyéb, ami a zsebében van, az enyém, különösen ez itt...

Zsebem felé nyúlt, ahová Winnetou végrendeletét becsúsztattam.

- El innen! - rivalltam rá olyan hangon, hogy ijedten visszahőkölt, de gyorsan összeszedte magát, és gúnyosan arcomba vigyorgott:

- A kutya teremtésit, ez aztán a szemtelen fickó! Tudja, hogy vége van, és még rám mordul, mint egy veszett kutya! Ide azzal a papírral! Tudni akarom, mi van rajta!

- Vedd el, ha mered!

- Ha merem? Hahaha!

Megint közelebb jött, és mindkét kezével nekem esett. Ám az én kezeimet még nem kötözték meg egészen. A szíjat csak az egyik csuklómra erősítették, és éppen most akarták ráhurkolni a másikra. Gyors mozdulattal kiszabadítottam kezeimet, jobbommal megragadtam Santer vállát, bal öklömmel meg a fejére csaptam. Menten összerogyott, és elnyúlt, mint egy tuskó.

- Uff! - kiáltották az indiánok körülöttem.

- Most pedig kötözzetek meg újra - mondtam nyugodtan, és odatartottam két csuklómat.

- Old Shatterhand megérdemli a nevét - bólintott a fiatal törzsfőnök elismerőn. - Mi az, amit ez a Santer el akar venni tőled?

- Egy darab papír - feleltem, de hogy micsoda papír, arról hallgattam.

- Azt mondja, valami kincsről van szó benne.

- Ugyan! Honnan tudná, miről szól? Kinek a foglya vagyok tulajdonképpen - a tied vagy az övé?

- Az enyém.

- Akkor miért tűröd, hogy a zsebembe nyúljon?

- Mi csak a fegyvereidet akarjuk, a többi nem kell nekünk.

- Akkor se engedd a közelembe! Nem tűrhetem el, hogy egy ilyen fickó a zsebemben turkáljon! Neked adtam meg magamat, mert derék harcos vagy. De ne feledd el, hogy én is derék harcos vagyok, s ez a Santer arra sem méltó, hogy belerúgjak!

Az indiánok nagyra becsülik a bátorságot és a büszkeséget, még ellenségeikben is. Pida elismeréssel nézett végig rajtam.

- Old Shatterhand a legbátrabb vadász a sápadtarcúak között - mondta. - A másik sápadtarcúnak két nyelve van, és két arca van. Nem hiszek neki, és nem engedem meg, hogy a zsebedbe nyúljon.

- Köszönöm! - feleltem. - Méltó vagy arra, hogy három sastollat viselj! Az igazi harcos megöli az ellenfelét, de nem alázza meg.

Láttam, hogy örül szavaimnak, és szinte sajnálkozva felelte:

- Igen, megöli... neked is meg kell halnod. Szép halálod lesz... sokat fogsz szenvedni!

- Nem bánom, kínozzatok meg, egyetlen jajszót sem fogtok ajkamról hallani. De ezt a fickót tartsátok távol tőlem.

Miután kezeimet összekötözték, le kellett feküdnöm a földre, hogy lábaimat is összeszíjazzák. Közben Santer magához tért kábultságából.

Felállt, hozzám sietett, és belém rúgott.

- Megütöttél, kutya? - kiáltotta. - Ezt megkeserülöd! Most megfojtlak!

Lehajolt, hogy nyakamat megmarkolja.

- El onnan! - rivallt rá Pida. - Megtiltom, hogy hozzá nyúlj!

- Nekem nem tilthatsz meg semmit! - felelte Santer dühösen. - A fogoly kezet mert emelni rám, és megtanítom tisztességre, ha addig élek is!

Ekkor olyasmi történt, amire nem számított. Hirtelen behúztam a térdemet, aztán a két összekötözött lábammal akkorát rúgtam Santerbe, hogy megtántorodott, és hátrafelé bukfencezve megint elnyúlt a földön, még a fejét is jól odaütötte. Most már üvöltött dühében, és újra nekem akart rontani, de alig tudott feltápászkodni. A koponyája sajgott, és minden tagja fájt. Előrántotta revolverét, rám fogta, és így kiáltott:

- Most megdöglesz, te kutya!

A mellette álló indián megragadta a karját, a revolver eldördült, de a golyó nem talált el.

- Ereszd el a karomat! - kiáltott az indiánra Santer. - Ez a kutya előbb megütött, és most megrúgott! Golyót eresztek bele! Régi ellenségem - azt teszek vele, amit akarok!

- Nem teheted azt, amit akarsz! - figyelmeztette Pida, és fenyegetően felemelte kezét. - Old Shatterhand élete felett csak én rendelkezem. Ha megölöd..., meghalsz!

- Hát mit akarsz vele tenni? - kérdezte Santer kissé szerényebben, szemmel láthatóan megfélemlítve.

- Megtanácskozom harcosaimmal.

- Mit kell itt tanácskozni? Öljétek meg és kész! Azért jöttetek ide, hogy megünnepeljétek legnagyobb ellenségetek, Winnetou halálát. Ez a kutya az ő barátja volt. Itt, ezen a helyen kell halálra kínozni!

- Én meg azt mondom, hogy otthon, a kajova faluban. Apám, Tangua, a kajovák nagy főnöke szabja meg, mi történjék vele.

- Csak nem akarjátok oda vinni? Nagyon nagy hiba lenne! Old Shatterhand már sokszor megszökött a fogságból. Azt akarod, hogy újra elmenekülhessen?

- Majd gondom lesz rá, hogy ne szökhessen meg - felelte Pida. - Apám és az egész kajova törzs gyönyörködjék halálában. De addig úgy bánunk vele, ahogy híres harcossal bánni illik.

- Micsoda? Még dédelgeted? Így bánsz az ellenségeddel?

- Mindenesetre másképpen bánok vele, mint teveled bánnék, ha te lennél a helyében!

- Jó. Legalább tudom, mihez tartsam magam. De nemcsak a te foglyod, hanem az enyém is, és én is ott akarok lenni, amikor kileheli a lelkét! Veletek megyek a falutokba.

- Ezt nem tilthatom meg - mondta Pida hidegen -, de ha Old Shatterhandhez nyúlsz, tulajdon kezemmel öllek meg. Most pedig tanácskozni akarok öreg és bölcs harcosaimmal.

- Én is ott leszek! - kiáltott fel Santer.

- Nem leszel ott. A mi tanácskozásunkon neked semmi szavad!

Kiválasztotta harcosai közül az öregebbeket, és leült velük, tőlünk és a többiektől félrehúzódva, tanácskozni. A fiatalabb harcosok körülöttem kuporogtak indián módra a fűben, és halkan beszélgettek; szavaikat nem értettem ugyan, de alighanem rólam beszéltek. Észrevehetően büszkék voltak rá, hogy Old Shatterhand a foglyuk. Ha otthon ünnepélyesen halálra kínozzák, ez olyan dicsőség lesz, melyet minden más törzs bizonyára megirigyel. Úgy tettem, mintha ügyet sem vetnék rájuk, de lopva megfigyeltem őket - sorra vettem minden arcot, és igyekeztem kitalálni, mit fejez ki. Úgy vettem észre, nem éreznek irántam igazi gyűlöletet. Semmi esetre sem néztek rám olyan ádáz haraggal, mint annak idején, amikor főnöküket nyomorékká tettem. Azóta évek teltek el, a szenvedélyes gyűlölet lecsillapodott - belőlem híres vadász lett, s olyan harcos, aki sokszor bebizonyította, hogy az indiánt éppen olyan embernek tekinti, mint a fehéreket. Csak Tangua gyűlölt ugyanolyan hevesen, mint régen, ami nyomorék állapotának természetes következménye volt. Úgy gondolt rám, mint rokkantságának előidézőjére; arról persze megfeledkezett, hogy mindennek ő volt az oka.

A kajovák azt is tudták, hogy Pida élete a kezemben volt, de nem bántottam. Inkább erre gondoltak, mint arra a régebbi eseményre, amikor Tangua arra kényszerített, hogy célba vegyem - de akkor is csak a térdét roncsoltam szét. Néha rám néztek, s szinte tiszteletteljes pillantást vetettek rám. Persze hiba lett volna, ha ebből valami reményt merítek a sorsomat illetően. Nem várhattam tőlük kegyelmet. Nagy várakozással néztek kivégzésem elébe. Ez olyan izgalmas esemény volt számukra, mint egy civilizáltabb helyen a színház vagy hangverseny, egy nagy író vagy zeneköltő művének meghallgatása. Még évek múltán is arról fognak beszélni, milyen hősiesen tűrte Old Shatterhand a szenvedéseket, melyek halálát megelőzték.

Mindezt tudtam, de valahogy mégsem féltem, még csak nem is aggódtam. Már sokszor voltam olyan veszedelmes helyzetben, mely reménytelennek tűnt, s végül mégis kivágtam magamat. Így lesz most is! Eszembe sem jutott a játszmát feladni. Az ember ne adja fel a reményt az utolsó pillanatig, de természetesen a küzdelmet sem! Minden erejét latba kell vetnie, s a maga részéről is mindent el kell követnie, hogy reménye teljesüljön. Mert ölbe tett kezekkel várni a jó szerencsét - balgaság, de bizakodva küzdeni az utolsó percig - férfihoz méltó, és többnyire sikerhez vezet.

Santer most Gates és a két másik fehér mellé telepedett le, és halkan, de nagy buzgalommal magyarázott nekik valamit. Sejtettem, miről beszél. Ezek is hallották már Old Shatterhand nevét, s tudták róla, hogy tisztességes ember. Talán meg is bánták, hogy tőrbe ejtettek, hiszen tudniuk kell, hogy nekik köszönhetem, ha elpusztulok. Hazudtak nekem, szándékosan megtévesztettek, elhallgatták, hogy a kajovák idejöttek. Santer most azon igyekezett, hogy lelkiismeretüket elaltassa, és ezeket az embereket mindenféle hazugságokkal ellenem hangolja.

A tanácskozás nem tartott sokáig. Az öreg harcosok felálltak helyükből, és Pida így hirdette ki az eredményt:

- A kajova harcosok nem maradnak itt, hanem hazatérnek falujukba. Most enni fognak, de utána rögtön útnak indulnak. Mindenki készüljön fel az útra!

Pontosan ezt vártam, de Santer, aki nem ismerte eléggé az indiánok szokásait és gondolkodását, csalódást érzett. Felugrott, és Pidához sietett.

- Menni akartok? - kérdezte hevesen. - Hiszen elhatároztuk, hogy néhány napig itt maradunk!

- Akkor úgy volt, most meg másképpen határoztunk - felelte Pida nyugodtan.

- Hát nem ünnepelitek meg Winnetou halálát?

- Dehogynem, csak nem most.

- Hát mikor?

- Ezt majd Tangua dönti el.

- Nem értem! Mi okotok lehet arra, hogy az elhatározást megmásítsátok?

- Nem tartozunk neked számadással. Mégis megmondom, mert azt akarom, hogy Old Shatterhand is meghallja.

Kíváncsian néztem Pidára, aki inkább hozzám fordult, mintsem Santerhez, és így folytatta:

- Amikor ide jöttünk, akkor még nem tudtuk, hogy Old Shatterhand is a kezünkbe kerül. Ez a fontos esemény megkettőzi örömünket és diadalunkat. Winnetou az ellenségünk volt, de vörösbőrű. Old Shatterhand is az ellenségünk, de sápadtarcú. Az ő halála még nagyobb ünnep lesz számunkra, mint Winnetoué. A kajova törzs minden fia és leánya ki akarja venni részét a kettős ünnepből. Ezért hazamegyünk a falunkba, ahol az egész törzs összegyűlhet, és Tangua, a legnagyobb és legöregebb törzsfőnök ítélkezik a fogoly sorsa fölött.

- Erre nincs alkalmasabb hely, mint az, ahol éppen most vagyunk! - vitatkozott Santer. - E sírok mellett kell kivégezni és eltemetni!

- Tudom. Nem is kell máshol meghalnia. Visszahozhatjuk ide.

- Magad mondod, hogy Tangua is végig akarja nézni kínszenvedéseit. De Tangua nem jöhet ide - nem tud lóra ülni.

- De két ló ide tudja hozni. Döntse el ő, hol haljon meg Old Shatterhand. Akárhol kell is meghalnia, holttestét itt fogjuk eltemetni.

- Ki hozza ide?

- Én magam.

- Furcsa! - nevetett Santer. - Mi oka lehet egy kajova harcosnak arra, hogy egy sápadtarcú holttestével vesződjék?

Pida büszkén felemelte fejét, és így felelt:

- Mi oka lehet? Megmondom neked. Old Shatterhand ellenségünk ugyan, de nem galád ellenség. Odalenn, a Pecos folyónál megölhette volna Tanguát, de nem tette, csak megbénította. Harcolt a vörösbőrűek ellen, de tisztelte és becsülte őket. Ha hősi halált halt, testét nem dobjuk oda a halaknak vagy a prérikutyáknak vagy a keselyűknek prédául. Pida azt hallotta, hogy Nso Csi, az apacsok szép leánya, neki ajándékozta szívét. Ezért mellette fogjuk eltemetni. Ez lesz Pida hálája azért, hogy Old Shatterhand visszaajándékozta életét. Kajova testvéreim hallották szavaimat, és most mondják meg, helyeslik-e.

Kérdően nézett végig körülötte álló harcosain.

- Uff! Uff! Uff! - hangzott minden ajakról.

A fiatal törzsfőnök nemes viselkedése igazán meghatott. Ki várt volna ennyi gyengédséget egy fiatal indiántól? Santer fogát csikorgatta dühében, majd abban keresett vigaszt, hogy gúnyolódni kezdett velem.

- No, mindegy! - mondta. - Akár itt döglesz meg, akár a Pecos partján, az a fő, hogy megdöglesz! Ott leszek a temetéseden!

- Vagy én a tiéden! - feleltem.

- Mit beszélsz? Úgy látszik, szökésre gondolsz. Abból nem eszel! Éjjel-nappal rajtad lesz a szemem!

A kajovák nemsokára felkerekedtek, s levonultak a völgybe, ahol a lovaikat hagyták. Lábamról leoldozták a szíjakat, hogy menni tudjak, de két indián közrefogott, és egy lépést sem tágított mellőlem. Pida mindkét puskámat a vállára akasztotta. Santer és három cimborája kantárszáron vezette a lovát, az enyémet meg egy kajova harcos vezette.

Amikor leértünk a völgybe, újabb pihenő következett. A kajovák tüzet raktak, és vadpecsenyét sütöttek, de szárított húst is hoztak magukkal nyeregtáskájukban. Nagyon szép adag húst kaptam, annyit, hogy alig tudtam elfogyasztani; mégis megettem az utolsó falatig, mert azt akartam, hogy jó erőben legyek. Kezemet is kénytelenek voltak feloldozni, hogy enni tudjak, de közben nagyon vigyáztak rám, nehogy eszembe jusson megugrani. Étkezés után lovam hátára kötöztek, s a kis csapat elindult a kajova falu felé.

Amikor kijutottunk a síkságra, hátrafordultam a nyeregben, hogy még egy pillantást vessek a Nugget's Hillre - búcsúpillantást talán? Vajon viszontlátom-e még Incsu Csunna és leánya sírját? Vagy úgy lesz, ahogy Pida mondta: eltemetni hoznak ide vissza?

Az ismert úton - a Salt Forkig és a Red Riverig - nem történt semmi rendkívüli vagy említésre érdemes. A kajovák éberen őrködtek, de ha nem vigyáznak rám annyira, akkor sem szökhettem volna meg, mert Santer egy pillanatra sem tágított mellőlem. Mindent elkövetett, hogy az utat megnehezítse számomra, és minden alkalmat megragadott a bosszantásomra. Ami ez utóbbit illeti, meg kell mondanom, hogy minden erőlködése hiábavaló volt, mert gúnyos megjegyzéseit eleresztettem a fülem mellett; szavait rendületlen közönyösséggel hallgattam, és egyetlenegyszer sem tettem meg neki azt a szívességet, hogy válaszoljak. Tettlegességre nem vetemedhetett, mert Pida nem tűrte, hogy csak egy ujjal is hozzám nyúljon.

Gatest, Clayt és Summert az indiánok levegőnek tekintették, és ezért kénytelenek voltak Santerrel tartani. Észrevettem ugyan, hogy néha-néha hozzám is szerettek volna egy-egy szót intézni, s Pida nem is törődött volna vele, de Santer ezt mindig megakadályozta. Attól tartott, hogy még kinyitom három segítőtársa szemét, és ez természetesen nem volt ínyére. Egyébként nyersen és türelmetlenül beszélt velük is. Most már a terhére voltak. Amíg abban reménykedett, hogy a segítségére lesznek a kincs megtalálásában, minden lehető módon kedveskedett nekik. De a helyzet megváltozott. Megtudta tőlük, hogy az én véleményem szerint Winnetou elvitte innen a kincset jobb helyre, és ezt megerősítették a papírok is, amikhez egyelőre nem tudott hozzáférni. Most már az iratokra volt szüksége, nem segítőtársakra. Gatest és társait szívesen eltette volna láb alól, ha módja van rá.

A papírok! A papírok! Ez volt minden gondolata, legfőbb vágya, egyedüli törekvése. Nyíltan nem vehette el tőlem - Pida nem engedte meg. Csak két dolgot tehetett: vagy éjjel, álmomban lopja el tőlem a bőrtokot az iratokkal, vagy megvárja, míg megérkezünk a faluba, és rábírja Tanguát, hogy kívánságát teljesítse. Még azt is tudta, hogy az írásokat melyik zsebemben tartom. Megkötözött kézzel nem is tudtam volna máshova tenni, vagy jobban elrejteni. Ez bizony nagy gondot okozott nekem. Az életemmel már nem is törődtem, csak az aggasztott, vajon eleget tehetek-e Winnetou végakaratának.

A kajova falu ott volt persze a régi helyén, ahol a két folyó ölelkezett. Átkeltünk a Red Riveren, egy olyan ponton, ahol a víz sekély. Most már csak néhány órányi lovaglás volt hátra, s Pida előreküldött két harcost, hogy érkezésünket jelentse. Elképzeltem, milyen ujjongás támad majd az izgalmas hírre, hogy Pida elfogta Old Shatterhandet, és magával hozta.

Egyelőre még a nyílt prérin nyargaltunk, messze attól az erdőtől, mely mindkét folyó partját ellepte, de már számos lovas száguldott elénk, nem zárt csapatban, csak egyenként vagy párosával vagy hármasban, de elég sűrűn. Kajova ifjak voltak, akiknek nem volt türelmük Pidát megvárni, annyira szerették volna látni a híres foglyot, Old Shatterhandet. Éles, rikító kiáltással üdvözölték a hazaérkező harcosokat, kíváncsi pillantást vetettek rám, aztán a csapat végéhez csatlakoztak. Ha egy civilizált városban hasonló híresség fűződik hozzám, és a közfigyelem gyújtópontjába kerülök, akkor bizonyára az arcomba bámultak volna, és tapintatlanul meresztették volna rám szemüket - de itt szó sem volt ilyesmiről. A kajovák sokkal büszkébbek voltak, semhogy elárulják izgatottságukat és érdeklődésüket.

Csapatunk percről percre nagyobb lett, de senki sem háborgatott. Amikor végre az erdőhöz értünk, mely eleinte csak egy keskeny liget volt a folyó partján, már legalább négyszáz indián vett körül, többnyire felnőtt harcosok. A falu, úgy látszik, megnőtt, amióta utoljára láttam, területre és lélekszámra egyaránt.

A fák alatt sátrak hosszú sora állt, amelyekben most nem tartózkodott senki, mert minden épkézláb ember kitódult a szabad ég alá, hogy a megérkezésünk szemtanúja legyen. Sok asszonyt láttam, öreget és fiatalt, valamint serdülő gyerekeket, fiúkat és lányokat egyaránt. Ezek nem voltak olyan tartózkodóak, mint a komoly, szófukar harcosok, és szörnyű lármát csaptak; szívesen befogtam volna a fülemet, ha kezeim szabadok - de a szíjak és kötelek nem engedték. A nagy ordítozás, visítás, kacagás és zenebona nemcsak féktelenségüket bizonyította, de azt is, hogy személyemnek milyen óriási jelentőséget tulajdonítanak.

Pida nyargalt a csapat élén. Most felemelte kezét, és gyors mozdulatot tett vele vízszintesen; erre a lárma úgy elnémult, mintha elvágta volna. Megint jelt adott, mire a lovasok nagy félkört alkottak, melynek közepén én álltam Pidával együtt, s mellette az a két kajova harcos, aki azt a feladatot kapta, hogy vigyázzon rám, mint a szeme világára, és éjjel-nappal tapodtat se mozduljon el mellőlem. Santer is odatolakodott, de a fiatal törzsfőnök úgy tett, mintha észre se venné. Így poroszkáltunk egy nagy sátor felé, melynek csúcsát törzsfőnöki tollak díszítették. Bejárata előtt Tangua várt minket félig ülő, félig fekvő testtartásban. Rendkívül megöregedett, s szinte csontvázzá soványodott. Mély szemüregéből olyan pillantást vetett rám, mely szinte szúrt és vágott, s forró gyűlölet lobogott benne. Tangua haja hosszú volt és fehér, mint a hó; egészen megőszült, amióta utoljára láttam.

Pida leugrott lováról; ugyanezt tették harcosai is, és szorosan körülfogtak minket. Mindegyik hallani akarta, milyen szavakkal fogadja Tangua régi ellenségét, Old Shatterhandet. Leoldoztak lovamról, s lábaimat is megszabadították a szíjaktól, hogy megállhassak Tangua előtt. Magam is kíváncsi voltam a törzsfőnök szavaira, de nagyon sokáig váratott.

Először is végignézett rajtam felülről lefelé, azután alulról felfelé, és ezt a vizsgálódást még kétszer megismételte. Pillantása zord volt, és alkalmas arra, hogy rettegéssel töltsön el. Azután behunyta szemét. Senki sem beszélt, mélységes csend következett, melyet legfeljebb a hátunk mögött álló lovak fészkelődése zavart meg kissé. A csend már kínossá vált, és éppen meg akartam törni, amikor Tangua lassan és ünnepélyesen megszólalt, anélkül, hogy szemét kinyitotta volna:

- A virág harmat után eped, de a harmat nem jön. A virág lehajtja fejét, és elfonnyad, de a harmat nem jön. A virág már haldoklik, amikor végre itt a harmat!

Megint hallgatott egy ideig, aztán így folytatta:

- A bölény a havat kaparássza, de nincs alatta fűszál. Éhesen elbődül, hívja a tavaszt, de a tavasz nem jön. A bölény lesoványodik, elveszíti púpját, ereje elszáll, halála közeledik. Ekkor meleg szellőt érez, és itt a tavasz.

Újra szünetet tartott.

Milyen különös lény az ember! Ez az indián mindig gyűlölt és üldözött, sértegetett, és az életemre tört, végül a kezembe került. Megölhettem volna, de beértem azzal, hogy térdét vettem célba. Nyomorékká tettem, de csak kényszerűségből. Azóta megöregedett, csont és bőr lett, valóságos múmia, hangja is olyan, mintha a sírból szállt volna fel, de egyetlen gondolata a bosszú és a káröröm. Nem féltem tőle, magam sem tudom megmagyarázni, hogy miért, csak szánalmat éreztem iránta.

Megint megszólalt, kísérteties hangon, anélkül, hogy vértelen ajka megmozdulna:

- Tangua volt a virág, Tangua volt az éhező bölény. Bosszúra vágyott, de a bosszú nem jött el. Hónapról hónapra, hétről hétre, napról napra reménykedett, de hiába. És a halál küszöbén mégis bosszút állhat.

Hirtelen kimeresztette szemét, és felemelkedett, amennyire béna lába engedte, két sovány karját kinyújtotta, szétterpesztett ujjaival rám mutatott, és megbicsakló hangon felkiáltott:

- Jön, jön, jön! Már itt van, már itt van! Látom, itt áll a szemem előtt - a bosszú, melyet régóta vártam! Kutya - milyen halált mérjek rád?

Kimerülten visszasüppedt ültő helyébe, és megint behunyta szemét. Senki sem merte a csendet megtörni, még fia, Pida is hallgatott. Hosszú szünet után Tangua újra kinyitotta szemét, és megkérdezte:

- Hogy került a kezetekbe ez a büdös varangyos béka? Tudni akarom!

Santer tüstént megragadta az alkalmat. Nem várta be, hogy Pida feleljen, hiszen őt illette volna meg a szó, hanem Tangua elé ugrott.

- Én tudom a legjobban! - kiáltotta. - Mondjam el neked?

- Beszélj!

Santer hosszasan elmondott mindent, de legfőbb gondja az volt, hogy saját érdemét kidomborítsa. Senki nem szakította félbe. Pida sokkal büszkébb volt, semhogy szavait helyesbítse, én meg igazán nem törődtem vele, hogy önmagát magasztalja. Amikor befejezte, még hozzáfűzte:

- Mindenki láthatja, hogy nekem köszönhetitek, ha bosszút állhattok rajta. Elismered?

Tangua bólintott.

- Jutalmul megteszed azt, amire kérlek?

- Talán - ha lehet.

- Csak tőled függ!

- Beszélj, mi a kívánságod!

- Old Shatterhand zsebében van valami, amire szükségem lenne.

- Mi az?

- Egy beszélő papiros.

- Tőled lopta el?

- Nem. Találta. Csak azért lovagoltam a Nugget's Hillre, hogy a beszélő papirost megkeressem, de ő megelőzött.

- Jól van, legyen a tied. Vedd el tőle.

Santer kezeit dörzsölte örömében, hogy célját elérte, és közelebb lépett hozzám. Nem szóltam semmit, meg sem moccantam, de olyan fenyegetően néztem rá, hogy megijedt, és nem mert a zsebembe nyúlni.

- Hallotta, mit parancsolt a törzsfőnök, Sir?

Most nem tegezett, sőt urazott, de ez nem hatott meg, s válaszra sem méltattam, mire így folytatta:

- Nézze, Mr. Shatterhand, önnek is a legjobb, ha nem ellenkezik. Törődjön bele! Engedje meg, hogy a zsebébe nyúljak.

Még közelebb lépett, és már felém nyújtotta kezét; én azonban ökölbe szorítottam összeszíjazott kezeimet, és úgy állon csaptam, hogy hátrazuhant, és elgurult a földön. Az indiánoknak tetszett a dolog.

- Uff! - kiáltották többen. Ám Tangua másként fogta fel, és haragosan felkiáltott:

- Ez a megkötözött kutya még védekezni mer! Szíjazzátok meg úgy, hogy mozdulni se tudjon, és vegyétek ki zsebéből a beszélő papirost!

Ekkor szólalt meg először Pida.

- Apám, a kajovák nagy főnöke bölcs és igazságos, meghallgatja fia szavát.

Az öreg eddig figyelmetlen szórakozottsággal, szinte révedezve bámult maga elé, de most egyszerre felélénkült.

- Fiam miért beszél? Talán nem igazságos, amit ez a Santer nevű sápadtarcú tőlem kért?

- Nem.

- Miért?

- Mert én győztem le Old Shatterhandet, nem Santer. Old Shatterhand nekem adta meg magát. Kinek a foglya hát?

- A tied.

- Kié a lova, a fegyvere és minden, ami nála van?

- A tied.

- Akkor miért adod a beszélő papirost neki?

- Mert az övé. Old Shatterhand csak megelőzte.

- Bizonyítsa be! Ha a beszélő papiros az övé, mondja meg, a papiros miről beszél! A nagy főnök elismeri, hogy ez helyes?

- Igen, így helyes - bólintott Tangua. - Santer mondja meg nekünk, miről beszél a papiros. Ha tudja, akkor ismeri a papirost, és neki adom.

Santer nagy zavarba esett. Sejtette ugyan, hogy a papírlapokon Winnetou kincseiről van szó, de nem volt biztos benne. Inkább kitérő választ adott.

- Amiről a papiros beszél, nem érdekel senkit, csak engem. Különben nem jöttem volna el érte.

Elérkezett az ideje, hogy én is beleszóljak a vitába, annál is inkább, mert Pida arcáról láttam, hogy nem akar apjával tovább ellenkezni.

- Santer nem mond igazat! - kiáltottam. - Nem a papiros kedvéért jött a Nugget's Hillre!

Az öreg válla megrándult. Rég nem hallott, de jól ismert hangomtól indulata fellobbant, és dühösen sziszegte:

- A veszett kutya ugatni mer? Nem segít rajta semmi!

- Meghajlok a nagy főnök akarata előtt - feleltem. - Csak azt mondja meg nekem Tangua: hazudtam-e már neki valaha?

- Nem - felelte. - Old Shatterhand a legveszélyesebb sápadtarcú, de nincs két nyelve.

- Akkor hidd el, hogy Santer nem tudja, a papiros miről beszél. Én lovagoltam olyan messziről érte, nem ő. Santer aranyat akart találni, csak az arany miatt jött.

- Hazudik! - rikoltotta Santer.

- Igazat beszélek, mint mindig - feleltem nyugodtan. - Kérdezze meg Tangua a másik három sápadtarcút. Santer azért hozta őket magával, hogy segítsenek neki a kincset megtalálni.

Tangua megkérdezte a három cimborát, és azok nem merték letagadni.

- Igaz, hogy az aranyért jöttem, de a papírokért is - mondta Santer.

- Sohasem látta a papírokat - feleltem. - Ha ismeri őket, mondja meg, hány papírról van szó. Hány papír van a zsebemben: kettő, három, négy, öt?

Santer hallgatott. Attól félt, ha nem találja el a pontos számot, hazugságban marad.

- Lám hallgat! - mondtam. - Nem tudja!

- Elfelejtettem! - kiáltott fel Santer. - Az ember nem ügyel ilyen jelentéktelen dolgokra.

- Ha a papír fontos neki, nem nevezheti jelentéktelennek - fordultam Tangua felé. - De tegyünk még egy próbát. Mondja meg nekünk legalább azt, hogy a papirosokat ceruzával vagy tintával írták-e tele. Meglátod, most megint hallgatni fog.

Az utóbbi szavakat gúnyosan hangsúlyoztam, hogy minél gyorsabban visszavágjon, és ne legyen ideje gondolkodni. Reméltem, nem találja el az igazat, mert a Vadnyugaton tintát csak az erődökben lehet találni, viszont ceruzát mindenki tart magánál. Számításom bevált, mert Santer sietve és meggondolatlanul ezt felelte:

- Természetesen ceruzával!

- Nem tévedsz? Biztos?

- Ceruzával! - ismételte dühösen.

- Helyes - mondtam. - A kajova harcosok közt bizonyára vannak olyanok, akik láttak már beszélő papirost, és meg tudják különböztetni a tintát a ceruzától. Ha a fiatal törzsfőnök kiveszi a papírokat a zsebemből, és megvizsgáltatja, kiderül, hogy Santer igazat beszél-e vagy hazudik.

Pida eleget tett kérésemnek, és így szólt:

- Ezt magam is meg tudom állapítani. De itt van a másik három sápadtarcú - nézzék meg ők is.

Magához intette Gatest, Clayt és Summert, s megmutatta nekik a papírokat, de úgy, hogy ne legyen idejük elolvasni. Mindhárman kijelentették, hogy az írás tintával történt.

- Hülyék! - förmedt rájuk Santer dühösen.

- Jól mondták, ez bizony tinta! - bólintott Pida.

- Hiába, tinta, nem mondhatok mást! - mentegetőzött Gates vállvonogatva.

Pida visszatette a papirosokat a bőrtokokba, és apjához fordulva kijelentette:

- Old Shatterhand bebizonyította, hogy Santer hazudott. A nagy főnök most döntse el, mi történjék.

- A papírok nem illetik meg őt, hanem Old Shatterhandet - mondta Tangua.

- Ha két sápadtarcú ennyire küzd értük, akkor csak nagyon fontos papírok lehetnek - mondta Pida. - Majd én őrzöm meg az orvosságos zacskómban.

Máris eltette a papirosokat. Nem tudtam, örüljek-e neki, vagy búsuljak. Ha alkalmam nyílik megszökni, hogyan jussak a papírok birtokába? Viszont így Santer sem teheti rájuk a kezét. Ha a papírok nálam maradnak, Santer bizonyára megkísérelte volna, hogy ellopja vagy elrabolja tőlem, például amikor alszom, és nem tudok védekezni. Úgy látszik, Santer is erre gondolt, mert arca egészen elkomorodott. Tiltakozni akart, de meggondolta magát, és így szólt:

- Jól van, legyenek a papírok nálad. Úgysem érsz vele semmit, hiszen nem tudsz olvasni! Ne is beszéljünk róla többet. Gyertek, barátaim, nincs itt semmi dolgunk, inkább nézzünk szállás után.

Ezzel intett három cimborájának, és eltávozott velük; senki se próbálta őket visszatartani. Tangua megkérdezte Pidát:

- Miképp történhetett, hogy a papírok Old Shatterhandnél maradtak? Hát nem ürítetted ki a zsebeit?

- Nem - felelte Pida. - Old Shatterhand nagy harcos: megöljük, de nem alázzuk meg. Elvettem a fegyvereit, de a zsebébe nem nyúltam. Ha meghal, úgyis minden az enyém lesz.

Azt hittem, Tangua helyteleníteni fogja a dolgot, de tévedtem. Büszke, szerető pillantást vetett a fiára, és így szólt:

- Pida, a kajovák fiatal főnöke nemes harcos. Megöli ellenségeit, de nem szidalmazza. Neve híresebb lesz, mint Winnetoué, az apacs kutyáé. Jutalmul megengedem neki, hogy ő döfje kését Old Shatterhand szívébe, ha az utolsó pillanat elérkezett. Most hívjátok össze az öregeket. Tanácskozni fogunk arról, hogyan végezzük ki ezt a sápadtarcút. Addig hadd lógjon a halálfán!

Hogy ez micsoda fa, perceken belül megtudtam. Egy vastag törzsű erdei fenyőhöz vezettek, mely körül alacsonyabb cölöpöket vertek négyesével a földbe. Ezt a fenyőt halálfának hívták, mert ide kötözték azokat a foglyokat, akiket halálra akartak kínozni. Legalsó ágán jó néhány erős szíj lógott erre a célra. Két harcos telepedett le a földre, a fától jobbra és balra, hogy a foglyot őrizzék. A főnök sátra előtt félkörben ültek az öregek, hogy sorsom részletei felől döntsenek. Mielőtt tanácskozni kezdtek volna, Pida odajött hozzám, és megvizsgálta szíjaimat.

Rettentő szorosra húzták, és ez nem tetszett neki; kissé meglazította a szíjakat, és azt mondta az őröknek:

- Szigorúan őrizzétek, de ne kínozzátok! Nagy harcos, és híres vadász, főnöknek számít a sápadtarcúak közt, de ami még inkább mellette szól: sohasem bánt vörös emberekkel kegyetlenül.

Ezzel visszament az öregekhez, hogy tanácskozásukon részt vegyen.

Háttal a fának támasztva, álló helyzetben kötöztek oda. Láttam az asszonyokat, leányokat és gyerekeket, akik a halálfához sereglettek, hogy megnézzenek. A harcosok távol tartották magukat; még a fiúk is - kivéve a legkisebbeket - túlságosan büszkék voltak ahhoz, hogy kíváncsiságukat elárulják. Gyűlöletet egyetlen arcból sem olvastam ki. Látni akarták a nagy fehér vadászt, akiről már annyit hallottak, s halála olyasféle mulatság volt számukra, mint nálunk egy színházi előadás vagy sportmérkőzés.

Az érdeklődők közt feltűnt nekem egy fiatal indián nő, aki még nem lehetett squaw. Kissé elkülönült a többiektől, s csak lopva nézett rám, mintha röstellné, hogy a bámészkodók közé keveredik. Nem volt szép a mi fogalmaink szerint, de csúnya sem - leginkább kedvesnek nevezhetném. Lágy arcvonásai, komoly, nyílt tekintete, nagy fekete szeme Nso Csire emlékeztetett, ha nem is hasonlított Winnetou húgára. Valami pillanatnyi sugallatnak engedelmeskedve, fejemet barátságosan megbiccentettem felé. Arca lángba borult, gyorsan elfordult és távozott. De néhány lépés után megállt egy pillanatra, még egyszer rám nézett, aztán eltűnt egy nagyobb, díszesebb sátor bejárata mögött.

- Ki ez a kajova lány, aki egyedül állt ott, és most elment? - kérdeztem őreimtől.

Senki sem tiltotta meg nekik, hogy beszélgessenek velem, s egyikük így válaszolt:

- Ez Kaho-oto, Sus-homasa leánya. Tetszik neked?

- Igen - feleltem, noha kissé furcsa volt, hogy mostani helyzetemben egy indián ilyesmit kérdez tőlem.

- Apja nagy harcos - folytatta az őr. - Már fiatal fiú korában kitüntette magát, és jutalmul megengedték neki, hogy hajában tollat viseljen, de csak egyet.

Értettem egy keveset a kajovák nyelvén, és tudtam, hogy Sus-homasa annyit jelent, mint "Egy Toll". Leányának nevét pedig így lehetne lefordítani: "Fekete Haj".

- A fiatal főnök squaw-ja az ő nővére - újságolta tovább az őr.

- Tehát Pida rokona?

- Igen. Látod, apja ott ül az öregek közt, egy nagy tollal a hajában.

A tanácskozás majdnem két óra hosszat tartott, aztán odavittek az öregek elé, hogy döntésüket velem közöljék. Tudtam, hogy most hosszú beszédeket kell végighallgatnom, és így is történt. Tangua felsorolta egész bűnlajstromomat, mely a legszigorúbb megtorlás után kiáltott. Egy-két öreg elmondta az indiánok régi panaszait, a már sokszor hallott sérelmeket, melyekről a magam személyében nem tehettem, hiszen a fehérek viselkedését én is sokszor elítéltem. Ám ez nem használt semmit, válogatott kínzásokra ítéltek. Erre tulajdonképpen büszkének kellett volna lennem, mert csak azt mutatta, hogy mint ellenséget módfelett nagyra becsülnek. A határozatban csak egyetlen vigasztaló volt: az ítélet végrehajtását elhalasztották. A törzs egy része ugyanis úton volt, és meg akarták várni hazaérkezésüket. Nem foszthatták meg őket attól az örömtől, hogy Old Shatterhand lassú halálát végignézzék.

Az ítéletet természetesen úgy hallgattam meg, mint egy férfi, aki nem fél a haláltól. Válaszomban néhány mondatra szorítkoztam, és óvakodtam attól, hogy bíráimról sértő hangon nyilatkozzam.

Ez a mérsékletesség tulajdonképpen ellenkezett az indián szokásokkal. Általában a bátorság jelének tekintik, ha az elítélt kihívó módon válaszol, és még jobban felingereli bíráit. Ezt azonban nem akartam megtenni, egyrészt Pida miatt, aki nemesen viselkedett velem szemben, de a többi kajova miatt sem, aki sokkal barátságosabban fogadott, mint vártam. Hogy tartózkodásomat gyávasággal fogják magyarázni, attól nem féltem. Old Shatterhandet senki sem tarthatja gyávának.

Amikor visszavezettek a halálfához, elhaladtam az öreg Egy Toll díszes sátra előtt. Leánya a bejáratnál állt, s megkérdeztem tőle:

- Fiatal testvérem örül neki, hogy a gonosz Old Shatterhandet elfogták?

Megint elpirult, mint az előbb, amikor bólintottam felé, s rövid tétovázás után így válaszolt:

- Old Shatterhand nem gonosz.

- Honnan tudod?

- Mindenki tudja.

- Akkor miért akartok megölni?

- Mert nyomorékká tetted Tanguát, és nem vagy már sápadtarcú, hanem apacs.

- Ha az ember sápadtarcúnak született, mindig az marad - feleltem.

- Te nem - mondta komolyan. - Incsu Csunna befogadott az apacsok sorába, sőt törzsfőnökké tett. Nem kötöttél-e vérszerződést Winnetouval?

- De igen. Mégsem bántottam soha a kajovákat, ha nem kényszerítettek rá. Fekete Haj ezt ne felejtse el!

- Hogyan? Old Shatterhand ismeri a nevemet?

- Megkérdeztem, s megtudtam, hogy egy nagy, híres harcos leánya vagy. Adjon neked a Nagy Manitou annyi szép napot, mint ahány órám van hátra.

Ezzel továbbmentem. Őreim nem akadályozták meg, hogy a lánnyal beszéljek, amit más fogolynak persze nem engedtek volna meg. Ezt Pida szavainak és viselkedésének köszönhettem. Még az öreg Tangua sem mutatkozott olyan gyűlölködőnek, mint az első percekben. Az ifjú sarj még az öreg fát is megnemesíti, amelyből kinőtt.

Amikor újra megkötöztek, csak a két őr maradt mellettem. Az asszonyok és a gyerekek eltűntek; úgy látszik, utasítást kaptak, hogy ne háborgassanak. Örültem neki, mert amikor az ember egy fán lóg, igazán nem kellemes, ha megbámulják. Később láttam, hogy Fekete Haj kilép sátrából, és lapos agyagedénnyel a kezében közeledik felém.

- Apám megengedte, hogy enni adjak neked - mondta. - Elfogadod?

- Nagyon szívesen - feleltem. - Csak nem tudom a kezemet használni, mert megkötöztek.

- Nem baj, majd én segítek neked.

Az edényben apróra vágott sült bölény hús volt. Fekete Haj egy kést hozott magával, annak a hegyére nyársalta a húsdarabokat, és egyenként a szájamba dugta. Egy fiatal indián nő etette Old Shatterhandet, mint valami csecsemőt! Majdnem elnevettem magam erre a gondolatra, pedig helyzetem igazán nem volt irigylésre méltó. Röstelkedésre azonban nem volt okom, hiszen aki ilyen szolgálatkészen etetett, nem kényeskedő fehér hölgy volt, hanem indián leány, akinek a szemében ez megszokott és természetes dolog lehetett. Nem én voltam az első fogoly, akit látott.

A két őr komoly arccal nézte végig a jelenetet, de mintha egy kis mosolygás bujkált volna szájuk szögletében. Amikor az utolsó falatot is lenyeltem, az egyik őr - talán a leányka jóságát akarta megjutalmazni vele - ezt a megjegyzést tette:

- Old Shatterhand azt mondta, hogy Fekete Haj nagyon tetszik neki.

A lány vizsgáló szemmel nézett rám, s azt hiszem, én éppen annyira elpirultam, mint ő. Azután elfordult tőlem, és elment. De alig tett néhány lépést, visszafordult és megkérdezte:

- Igazat mondott ez a kajova harcos?

- Ő kérdezte meg tőlem, hogy tetszel-e nekem, és én azt mondtam, igen, tetszel - válaszoltam az igazságnak megfelelően.

A lány szó nélkül továbbment, én meg kissé megdorgáltam őrömet fecsegéséért, de csak nevetett.

Késő délután megpillantottam Gatest, amint a sátrak közt őgyelgett.

- Szabad beszélnem ezzel a sápadtarcúval? - kérdeztem az őrt.

- Nem bánom - felelte -, de szökésről nem beszélhetsz vele.

Intettem Gatesnek, hogy jöjjön közelebb; szabódva engedelmeskedett, mint egy gyerek, ha olyasmit csinál, amit megtiltottak neki, s fél, hogy meglátják.

- Csak bátran! - biztattam. - Miért tétovázik?

- Mr. Santer nem látja szívesen - felelte.

- Megmondta?

- Meg.

- Nem csodálom. Attól tart, hogy felvilágosítom magukat, miféle emberrel van dolguk.

- Nagyon rendes emberrel - felelte. - Tudom, hogy önnek rossz véleménye van róla, de téved.

- Bár tévednék, de arról szó sem lehet! Santer hétpróbás gazember!

- Ha haragszik rá, ez az ön dolga, Mr. Shatterhand. Nekem semmi közöm hozzá. Én nem húzok egyikhez sem.

- Ha pártatlan, akkor miért tévesztett meg? Miért hallgatta el, hogy a kajovák feljönnek a Nugget's Hillre? Magának köszönhetem, hogy fogoly vagyok!

- Ön sem volt őszinte hozzánk. Nem mondta meg, hogy kicsoda. Jonesnak nevezte magát.

- No és? Ez talán csalás?

- Természetesen.

- Nem, Mr. Gates! Csalás az, ha tisztességtelen módon megkárosítunk valakit, vagy jogtalan előnyhöz próbálunk jutni. De ha valaki önvédelemből eltitkolja az igazi nevét, az csak szükségszerű csel. Santer többszörös gyilkos, veszedelmes ember, s tudtam, hogy az életemre tör. Azt is tudtam, hogy önök a szövetségesei. Csak nem árulhattam el, hogy a Nugget's Hillre akarok menni?

- Nem tudom, honnan veszi, hogy Santer az életére tör. Nekem azt mondta, megölhetné, de nem akarja bántani.

- Ó, a jóságos lélek! Mikor mondta ezt magának?

- Az imént, a sátrunkban.

- Már sátruk is van?

- Tangua kiutalt nekünk egy sátrat. Azt mondta Santernek, válasszon ki egyet tetszése szerint.

- És melyiket választotta?

- Azt, amelyik Pida sátra mellett áll.

- Érdekes! Éppen Pida mellé költözött, aki nem néz rá olyan jó szemmel, mint az apja. Annyit mondok, Mr. Gates, vigyázzanak magukra hárman! Még megjárhatják Santerrel!

- Hogyan?

- Csak úgy, hogy hirtelen eltűnik, és magukat benne hagyja a csávában. A kajovák most még csak eltűrik magukat valahogy. De ha megharagszanak Santerre, nem sokat teketóriáznak majd magukkal! Nem tudom, módomban áll-e majd, hogy megsegítsem magukat.

- Micsoda? Maga - minket? Nem értem, Mr. Shatterhand. Úgy beszél, mintha szabad ember volna s a kajovák jó barátja, nem pedig megkötözött fogoly, akit maholnap kivégeznek!

- Addig még sok minden történhetik. Ne felejtse el, hogy...

- A szentségit! - vágott a szavamba Gates. - Most meglátta, hogy magával beszélek!

Santer ugyanis ebben a pillanatban jött elő a sátrak közül, s egyenest hozzánk sietett.

- Mit vág olyan rémült arcot? - kérdeztem Gatest. - Hiszen Santer a legjobb ember a világon! Mégis retteg tőle?

- Nem akarok ellenkezni vele.

- Hát akkor térdeljen le előtte, és kérjen bocsánatot! - mondtam dühösen.

- Hát ez mi? - kiáltotta Santer, a közelünkbe érve. - Mi keresnivalója van itt, Gates? Nincs jobb dolga, mint azzal az emberrel tereferélni?

- Véletlenül erre jártam, és megszólított - mentegetőzött Gates.

- Nem is kellett volna felelnie neki! Takarodjék innen!

- De Mr. Santer, nem vagyok gyerek, hogy ilyen hangon...

- Fogja be a száját! Semmi dolga itt! Jöjjön velem!

Megragadta Gates karját, és durván magával rángatta. Gates most már tiltakozás nélkül engedelmeskedett. Miket hazudhatott Santer ezeknek az embereknek, hogy rabszolgáivá szegődtek?!

Elfelejtettem megemlíteni, hogy olyan őröket rendeltek mellém, akik tudtak valamicskét angolul, s megértették a most elhangzott szóváltást. Ebből az alkalomból megint meggyőződtem arról, hogy a kajovák sokkal nagyobb tisztelettel néznek rám, mint vendégükre, Santerre. Egyikük hallgatott ugyan, de a másik őr Santer és Gates távozása után megjegyezte:

- Az egyik farkas, a másik juh. A farkas előbb vagy utóbb felfalja a juhot. Miért nem hallgat Old Shatterhand szavaira?

Nemsokára meglátogatott Pida, hogy szíjaimat megvizsgálja, és megkérdezze, nincs-e valami panaszom. Az említett cölöpökre mutatott, amelyek négyesével - négy négyszögben - vették körül a halálfát.

- Ha Old Shatterhand elfáradt a hosszú állásban, lefekhetik a cölöpök közé - úgyis ott fogja tölteni az éjszakát!

- Még bírom egy ideig állva - feleltem.

- Jól van, akkor vacsora után fekszik le - bólintott Pida. - Van a fehér vadásznak valami kívánsága?

- Igen, van egy kérésem.

- Mondd meg, ha lehet, szívesen teljesítem.

- Óvni szeretnélek Santertől.

- Ettől a semmirekellőtől? Mit árthat egy ilyen féreg Pidának, a kajovák fiatal törzsfőnökének?

- Abban igazad van, hogy féreg. De a féregtől is óvakodni kell. Hallom, a te sátrad mellett fészkelte be magát.

- Igen, az a sátor üresen állt.

- Hát csak vigyázz, nehogy bemenjen a te sátradba is!

- Ha megpróbálja, kidobom!

- Persze hogy kidobod, ha nyíltan jön. De ha lopva oson be, amikor nem veszed észre?

- Olyan nincs, észreveszem!

- És ha nem vagy éppen a sátradban?

- Akkor ott van a squaw-m, és az kergeti el.

- A beszélő papirost akarja megkaparintani, ami most nálad van.

- Soha nem jut hozzá!

- Tudom, nem adod oda neki, erőszakkal sem veheti el. De ha ellopja?

- Még ha sikerülne is titokban beosonni a sátramba, nem találja meg, amit keres. A beszélő papirost nagyon jól eltettem.

- És megengednéd, hogy még egyszer megnézzem?

- Hisz már elolvastad, nem?

- Csak félig.

- Megnézheted újra, de nem most, mert már sötétedik. Holnap reggel, ha világos lesz, elhozom neked.

- Köszönöm! És még valamit: Santer nemcsak a beszélő papiros után áhítozik, de a fegyvereim után is. Híres fegyverek, nagyon szeretné megkaparintani. Hol vannak most?

- Nálam.

- Vigyázz rájuk nagyon!

- Kitűnően elrejtettem. Ha sikerülne akár fényes nappal is sátramba belépnie, nem látná meg a fegyvereket. Két takaróba csavartam, és a fekvőhelyem alá dugtam őket, hogy meg ne nyirkosodjanak. Most már az én fegyvereim! Örökölni fogom tőled azt a dicsőséget, hogy Henry-karabély van a birtokomban. De csak akkor érek vele valamit, ha Old Shatterhand teljesíti a kérésemet.

- Nagyon szívesen, ha megtehetem - feleltem éppen úgy, mint Pida az imént.

- Jól megnéztem a fegyvereidet. A medveölő puskával tudok lőni, de a karabéllyal nem. Hajlandó vagy halálod előtt megmutatni nekem, hogy kell megtölteni, és hogy kell vele bánni?

- Megmutatom.

- Köszönöm! Nem tudnálak kényszeríteni, hogy ezt a titkot eláruld nekem. Ha megtagadod, a karabélynak semmi hasznát sem veszem. De mivel mindig jó voltál hozzám, és most is jó vagy; gondom lesz rá, hogy amíg kínzásod el nem kezdődik, minden kívánságod teljesüljön.

Ezzel elment, és nem is sejtette, milyen nagy reményt keltett bennem.

Eddig is reménykedtem, de csak ködösen - átgondolt terv nélkül. Talán Gates, Clay és Summer segítségére számítottam. Ha nem is voltak a barátaim, mint fehér emberek bizonyos mértékben kötelességüknek érezhették, hogy megmentsenek a kínhaláltól, ha módjukban áll bármit is tenni értem. Hátha adódik valami alkalom, hogy a halálfától megszabaduljak? Ha valaki elvágná a szíjaimat, akkor nincs olyan hatalom, mely visszatarthatna a szökéstől! De beláttam, hogy csak áltatom magamat, ha Gatesre és társaira számítok. Gates utolsó szavai világosan megmutatták, hogy semmit sem várhatok tőle. Így a saját erőmre voltam utalva. Egyetlen reménysugarat sem láttam, mégsem csüggedtem el. Éreztem, hogy kell valami lehetőségnek lennie - csak meg kell találni az útját és a módját! Ó, ha csak egyszer oldoznák el a szíjaimat, és kés lenne a kezemben! Miután Gatest töröltem a számításaimból, Fekete Hajra kezdtem gondolni. Úgy vettem észre, részvétet érez irántam, s tudtam, sok fehér fogolynak sikerült hasonló módon megszöknie. A halál előtt - méghozzá a legkínosabb halál előtt - az ember nem válogathat az eszközeiben! És most egyszerre csak elém áll Pida, és megkér, hogy tanítsam meg a karabély használatára. Jobbat álmomban sem tudtam volna elképzelni! Ha azt akarja, hogy megmutassam neki, mi módon kell a karabélyt megtölteni és elsütni, akkor el kell oldoznia a kezeimet. Hirtelen mozdulattal kiránthatom kését az övéből... még egy mozdulat, és lábamról is levágom a szíjakat - aztán szabad vagyok, szabad! Még ha ezer kajova venne is körül, kezemben van a Henry-karabély, tárában a sok-sok tölténnyel! Persze vakmerő vállalkozás, kétségbeesetten vakmerő - de az ember mindent megkockáztat, ha az életéről van szó, különösen, amikor az élete már úgysem az övé. Ha nem vállalkozik a vakmerő kísérletre, akkor is meghal - így viszont van egy kis esély.

Mindenesetre jobb lett volna, ha csellel sikerül megszöknöm, és nem kell kitennem magamat a kajovák puskáinak, nyilainak és tomahawkjainak. De egyelőre nem sikerült kieszelnem semmit - talán később még eszembe jut a mentő gondolat.

Az éjszakát tehát cölöpök közt fekve fogom eltölteni. A fa körül tizenhat cölöpöt vertek be a földbe, minden oldalról négyet, ami négy fogoly számára alkalmas. Rövid vizsgálódás után arra is rájöttem, hogyan hálnak itt a halálfa fiai. Keskeny, hosszúkás négyszög csücskeiben álltak a cölöpök; a fogoly közéjük fekszik, és kezét-lábát egy-egy cölöphöz kötözik; így fekszik aztán, kifeszített tagokkal, iszonyú kényelmetlen helyzetben, mely az alvást majdnem lehetetlenné teszi, de az indiánokat legalább megnyugtatja: foglyuk még akkor sem szökhetik meg, ha őreit elnyomja az álom.

Miközben így töprengtem és szemlélődtem, egészen beesteledett, a sátrak előtt tüzek gyúltak ki, s láttam, hogy körülöttük squaw-k sürgölődnek, a vacsora elkészítésével foglalatoskodva. Az én vacsorámat megint Fekete Haj hozta el, s vizet is hozzá, hogy kissé felfrissítsen. Alighanem megkérte apját, hogy járjon közben Tanguánál, és eszközölje ki hozzájárulását ehhez a kedvezményhez - vagy talán Pida engedte meg? Ez alkalommal nem beszéltünk egymással, de mielőtt elment, megköszöntem jóságát. Éppen akkor váltották fel őreimet, de az újak, akik eddigi őreim helyébe léptek, éppen olyan barátságosan viselkedtek. Megkérdeztem tőlük, mikor kell lefeküdnöm a cölöpök közé, s azt felelték, majd ha Pida eljön, mert személyesen akarja ellenőrizni. Ám előbb egy másik látogatóm érkezett; a fiatal törzsfőnök helyett egy öreg harcos közelgett hozzám lassú, méltóságteljes léptekkel - Egy Toll volt az, etetőm és gondozónőm apja. Megállt előttem, vagy két percig némán nézett rám, azután megparancsolta őreimnek:

- Testvéreim elmehetnek, amíg itt vagyok. Majd szólok, ha visszajöhetnek. Beszédem van a sápadtarcúval.

Tüstént engedelmeskedtek, amiből láttam, hogy ha nem is törzsfőnök, nagy tekintélye van, és szava parancs. Amikor az őrök eltávoztak, leült elém a földre, megint sokáig hallgatott, aztán ünnepélyes hangon megszólalt:

- A sápadtarcúak a Nagy Víz túlsó partján éltek. Országuk nagy, földjük volt elég. Mégis átjöttek a Nagy Vízen, hogy a mi síkságainkat, hegyeinket és erdeinket elrabolják.

Most elhallgatott. Szavai indián szokás szerint a szükséges bevezetésül szolgáltak, s tudtam, hogy fontosabb mondanivalója van, csak messziről kezdi. Vajon mit akar közölni velem? Körülbelül sejtettem. Valami választ várt tőlem, de hallgattam, mire kis szünet után így folytatta:

- A vörös emberek vendégszerető módon fogadták a sápadtarcúakat, de barátságunkat azzal viszonozták, hogy loptak, raboltak és gyilkoltak!

Újabb szünet.

- Még most is szüntelenül azon törik a fejüket, hogy lehet a vörös embert megcsalni és megrövidíteni. Nem nyugszanak, amíg saját országunkból ki nem szorítanak minket. Ravaszságuk és erőszakosságuk bosszúért kiált!

Nem szóltam semmit.

- Ha a vörös ember egy sápadtarcúval találkozik, mindig halálos ellenségével áll szemben. Vagy akadnak olyan fehérek is, akik nem gyűlölnek minket?

Most már láttam, a bevezetéssel hova akar kilyukadni. Rólam szeretett volna beszélni, de nem kezdhette mindjárt ezzel. Miután továbbra is konokul hallgattam, kénytelen volt nyíltan megkérdezni:

- Old Shatterhand nem akar válaszolni? Tagadja talán, amit mondtam? Úgy véli, a sápadtarcúak nem vétettek ellenünk?

- Amit Egy Toll mondott, teljesen igaz - feleltem.

- Beismered, hogy a sápadtarcúak a mi ellenségeink?

- Többnyire azok.

- Csak többnyire? Hát van olyan is, aki nem tör az életünkre és a javainkra?

- Igen, akad olyan is.

- Nem tudna Old Shatterhand csak egyet is megnevezni?

- Több nevet is felsorolhatnék, de fölösleges. Csak egyről akarsz tudni. Ha kinyitod a szemedet, azt az egyet magad előtt láthatod.

- Én csak Old Shatterhandet látom.

- Én meg éppen őrá gondolok.

- Tehát olyan sápadtarcúnak tartod magadat, aki nem gyűlöli a mi népünket, és nem vétett ellene?

- Nem! - feleltem.

Nem tudott válaszomon eligazodni.

- Úgy érted, hogy nem tartod magadat ilyen sápadtarcúnak? Vagy nem gyűlölsz minket, és nem vétettél ellenünk, azt mondod?

- Majdnem azt.

- Hogyhogy majdnem?

- Testvéreim szavai nem illenek rám pontosan. Hogy nem gyűlölöm az indiánokat - az kevés. Én szeretem őket, és a barátjuk vagyok. Hogy nem vétettem ellenük - az kevés. Én segíteni akarom őket.

- Soha nem öltél meg egyetlen vörös bőrű embert sem?

- Ezt mint harcos nem mondhatom magamról. De azt mondhatom, hogy sohasem támadtam meg indiánt jószántamból, és csak akkor harcoltam ellenük, ha kényszerítettek rá. S ha öltem volna, csak önvédelemből tettem.

- Azt mondod, barátunk vagy?

- Sokszor bebizonyítottam. Mindig az indiánok pártjára álltam, és ha hatalmamban állt, megvédtem őket a fehérek túlkapásaitól. Ha igazságos vagy, ezt el kell ismerned.

- Egy Toll mindig igazságos volt!

- Gondolj csak Winnetoura! Úgy szerettük egymást, mint két testvér. Winnetou is indián volt, nem?

- Az volt, ha ellenségünk is.

- Nem volt az ellenségetek, csak ti bántatok vele ellenségesen. Minden indián népet szeretett, éppen olyan forrón, mint az apacsokat. Azt akarta, hogy békességben éljetek, és egyesült erővel küzdjetek a betolakodók ellen. De ti nem hallgattatok rá, inkább egymást gyűlöltétek és marcangoltátok. Ez volt Winnetou nagy bánata élete utolsó percéig. És ahogy ő érzett és gondolkodott, ugyanúgy érzek és gondolkodom én is. Szerette az indián népet, és én is szeretem. Ez vezérelte minden lépését, és az enyémet is.

Éppen olyan lassan és ünnepélyesen beszéltem, mint ő, s amikor elhallgattam, Egy Toll lehajtotta fejét, és sokáig mély töprengésbe merült. Végül felnézett rám, és így szólt:

- Old Shatterhand igazat beszélt. Egy Toll elismeri a jót ellenségeiben is. Ha minden vörös ember olyan lenne, mint Winnetou, és minden sápadtarcú olyan, mint Old Shatterhand, akkor a két nép békésen élne egymás mellett, és szeretnék, segítenék egymást, hiszen a föld elég nagy, minden gyermeke elfér rajta. De veszedelmes dolog olyan példát adni, melyet senki sem akar követni. Winnetou meghalt, és Old Shatterhand kínzócölöpön fogja befejezni életét.

Most végre elérkezett oda, ahova akart. Én szándékosan hallgattam, nem tartottam tanácsosnak, hogy félúton elébe menjek. De hallgatásom ellenére is eljutottunk ahhoz a tárgyhoz, melyről beszélni kívánt.

- Old Shatterhand nagy hős - bólintott az öreg. - De éppen ezért sokat kell szenvednie halála előtt.

- Férfi módra fogom elviselni - feleltem -, ha arra kerülne a sor.

- Ha arra kerülne! Hát nem vagy biztos benne?

- Nem!

- Nagyon őszinte vagy!

- Jobban szeretnéd, ha hazudnék neked?

- Nem. De bevallani, hogy még reménykedel valamiben, nagy vakmerőség!

- Old Shatterhand sohasem volt gyáva.

- Szökésben reménykedel?

- Nem tagadom.

- Uff, uff! - kiáltotta, nyíltságomon megdöbbenve. - Úgy látszik, túlságosan elnézően bántak veled. Ezentúl nagyobb szigorúsággal fogunk őrizni!

- Akkor is megmondom, amit gondolok.

- Minden harcos büszke a bátorságára. De a vakmerőség más. Csak a botor vakmerő.

- Én más okát látom. Csak az vakmerő, aki rosszul méri fel helyzetét vagy az, akinek nincs vesztenivalója.

- És a te őszinteséged miből fakad?

- Egészen másból. Különös okom van rá.

- Mi az oka?

- Nem mondhatom meg - magadnak kell kitalálnod.

Amit nem mondhattam meg neki, a következő volt: Egy Toll azért keresett fel, hogy megmentse az életemet. Csak egy módon mentheti meg: ha leányát hozzám adja feleségül. Akkor nemcsak szabadságomat nyerem vissza, de befogadnak a kajovák törzsébe. Csakhogy én nem akartam kajova lenni. Ám ha kosarat adok Egy Tollnak, ha elutasítom ajánlatát, megsértem vele, és halálos ellenségemmé teszem. Ezt sem akartam. Ezért beszéltem vele olyan őszintén, ezért vallottam be, hogy szökésben reménykedem. Mintha azt mondtam volna neki: ne ajánld fel a leányod kezét, mert más módon is meg tudom menteni az életemet. Ha ezt a célzást megérti, nem éri semmi sérelem vagy megaláztatás, és nem kell bosszút állnia rajtam.

Büszke voltam magamra, hogy mindezt ilyen gyorsan és jól kieszeltem. Sajnos, nem sikerült úgy, ahogy gondoltam volna. Egy Toll hosszasan eltűnődött, aztán ravasz arcot vágva, kötekedő hangon vitába szállt velem.

- Old Shatterhand röstelli bevallani, hogy helyzete reménytelen, azért beszél a szökésről. De Egy Toll nem téveszthető meg olyan könnyen. Nagyon jól tudod, hogy véged van!

- Nem tudom!

- A szökés lehetetlen. Ha a legkisebb lehetőség volna rá, magam ülnék itt éjjel-nappal, hogy őrizzelek. Csak az én segítségemmel menekülhetsz meg.

- Nincs szükségem segítségre!

- Büszke vagy, tudom. Sokkal büszkébb, mint gondoltam. De ha az ember a te helyzetedben elutasítja a segítő kezet, az már nem büszkeség, hanem balgaság. Nem kérek tőled semmiféle hálát, mégis segítek rajtad. Fekete Haj gondoskodott rólad?

- Igen. Meg is köszöntem neki.

- Tudom.

- Nagyon megsajnált téged.

- Akkor Old Shatterhand nagyon szánalmas lény lehet! Harcos számára sértés a szánalom!

Szántszándékkal beszéltem ilyen nyersen és ridegen, hogy szándékától eltérítsem, de hasztalan.

- Nem akartalak megsérteni - felelte szelíden. - Leányom sokat hallott rólad, még mielőtt meglátott. Tudja, hogy Old Shatterhand a legnagyobb fehér harcos, és szeretné az életedet megmenteni.

- Ez csak azt mutatja, hogy Fekete Haj jóságos szívű teremtés. De hogy megmentsen, teljesen lehetetlen.

- Nem lehetetlen, sőt nagyon könnyű dolog.

- Testvérem téved.

- Nem tévedek. Te ismered a vörös emberek szokásait, de erről az egyről, úgy látszik, nem tudsz. Fekete Haj meg fog menteni. Nagyon jó dolgod lesz. Hiszen magad mondtad neki, hogy elnyerte tetszésedet.

- Ez is tévedés. Semmi ilyesfélét nem mondtam neki.

- Leányom bevallotta nekem, és Fekete Haj még sohasem mondott mást, mint a tiszta igazságot.

- Úgy történt, hogy ételt hozott nekem. Aztán az egyik őr megkérdezte tőlem, tetszik-e nekem ez a leányka. Azt feleltem, igen, tetszik. De Fekete Hajnak nem mondtam erről semmit.

- Értem már, de teljesen mindegy. Neki mondtad vagy másnak - tetszik neked, és ez a fő. Aki a törzs leányát squaw-jává teszi, azt a törzs befogadja, és azontúl hozzánk tartozik. Érted?

- Értem.

- Akkor is, ha ellenség volt vagy akár fogoly.

- Tudom.

- Bűnét megbocsátják, és visszaadják a szabadságát.

- Ezt is tudom.

- Uff! Akkor megérted, mit akarok.

- Igen, megértem.

- Tetszel a leányomnak, és a leányom tetszik neked. Akarod, hogy a squaw-d legyen?

- Nem.

Hosszú, kínos csend következett. Egy Toll nem számított erre a válaszra. A halál jegyese voltam, Fekete Haj pedig csinos, kedves lány, a törzs legtekintélyesebb harcosának leánya - s én mégis elutasítottam. Szinte elképzelhetetlen!

Egy Toll végre megkérdezte, de nagyon kurtán:

- Miért?

Megmondhattam-e neki az igazi okot? Hogy egy művelt európai ifjú tönkretenné az életét, ha egy indián lányhoz kötné? Hogy ettől a frigytől nem remélhetné azt, amit egy házasságtól várni lehet? S hogy Old Shatterhand nem tartozik a fehér csirkefogók közé, akik egy indián lányt megszédítenek, aztán faképnél hagyják, sőt minden törzs falujában más-más squaw-t választanak maguknak? Ezek a dolgok túlestek Egy Toll látókörén, és nem értette volna meg. Olyan okot kellett felhoznom, amit felfogni képes, és ezért így válaszoltam:

- Testvérem azt mondta, hogy Old Shatterhandet nagy harcosnak tartja, de úgy látszik, nem gondolta komolyan.

- De igen.

- Akkor hogy kívánhatja tőlem, hogy egy lány kezéből fogadjam el ajándékként életemet? Te megtennéd?

- Uff! - kiáltott fel, aztán elhallgatott. De ez az ok mégis beférkőzött az elméjébe. Kis idő múlva megkérdezte:

- Old Shatterhand mit gondol Egy Tollról?

- Hogy nagy, bátor és tapasztalt harcos, aki a bölcs öregek tanácskozásán éppen úgy megállja helyét, mint a hadiösvényen.

- Szeretnéd, ha Egy Toll a barátod lenne?

- Nagyon szeretném.

- És mit szólsz fiatalabb leányomhoz, Fekete Hajhoz?

- Ő a törzs legszebb és legkedvesebb virága, s nála jobb teremtéssel még nem találkoztam.

- Méltó arra, hogy egy nagy harcos squaw-ja legyen?

- A legnagyobb harcos is büszke lenne rá.

- Tehát nem azért mondtál nemet, mert lenézed őt vagy engem?

- Még a gondolata is távol van tőlem! De Old Shatterhand utolsó csepp véréig harcolhat az életéért, és szembenézhet a halállal, csak egyet nem tehet: nem élhet egy nő kegyelméből!

- Uff, uff! - bólintott helyeselve.

- Azt kívánod Old Shatterhandtől, hogy olyasmit tegyen, amit gúnyosan a szemére vethetnek? Hogy a tábortűz mellett, ha elmesélik, orrát fintorgassa mindenki? Ezt kívánod?

- Nem.

- Meséljék róla, hogy egy szép fiatal squaw karjába szaladt a halál elől?

- Nem.

- Vajon nem kötelességem-e hírnevemet és becsületemet megőrizni, még az életem árán is?

- Igazad van.

- Most már érted, miért vagyok kénytelen nemet mondani! De köszönöm a kitüntetést - köszönöm kitüntető szavaidat, és köszönöm Fekete Haj nagy jóságát. Bárcsak tettekkel is ki tudnám mutatni hálámat!

- Uff, uff, uff! - lelkesedett Egy Toll. - Old Shatterhand talpig férfi. Kár, hogy meg kell halnia. Amit ajánlottam neki, az egyetlen mód, hogy megmentse életét. De belátom, hogy egy bátor harcos nem választhatja ezt a módot. Leányom sem fog rád haragudni, ha megmondom neki.

- Igen, mondd meg neki! Nagyon bántana, ha azt gondolná, hogy vonakodásomnak más oka van.

- Még jobban fog szeretni és becsülni, mint eddig. Ha kikötnek a cölöphöz, és mindenki ott áll körülötted, hogy kínlódásodat végignézze, leányom sátra legmélyebb és legsötétebb kuckójában ül majd, és betakarja arcát. Uff!

Ezzel felállt és elment, s nem beszélt többé arról, hogy éjjel-nappal személyesen fog őrködni mellettem. Amikor eltávozott, az őrök megint elfoglalták helyüket, de nem szóltak hozzám, én pedig gondolataimba merültem.

Ezt egyelőre megúsztam, hálistennek! Olyan zátony volt, melyen minden szökési tervem, ha sikerül is kieszelnem valamit, feltétlenül hajótörést szenvedett volna. Ha ellenségemmé teszem Fekete Haj apját, és felkeltem bosszúvágyát, igazán búcsút mondhatok életemnek.

Nemsokára felkeresett Pida, és most már le kellett feküdnöm. Karjaimat és lábaimat, amennyire csak lehetett, kifeszítették, úgy kötöttek a négy cölöpre, de egy összecsavart pokrócot tettek a fejem alá vánkosnak, és egy másik pokróccal betakartak.

Pida távozása után újabb látogatót kaptam, akinek nagyon megörültem. Feketederesem eddig is a közelben legelészett, és nem csatlakozott a csapatostul álldogáló lovakhoz, most pedig odajött hozzám, orrával megsimogatott, aztán lehevert mellém. Az őrök nem kergették el, hiszen a ló nem aggasztotta őket, nem oldhatta el köteleimet, hogy a hátára vegyen, és elszáguldjon velem.

Lovacskám hűséges ragaszkodása most igen sokat jelentett számomra. Tegyük fel, hogy sikerül szíjaimtól megszabadulnom; ez persze csak éjszaka lehetséges, s ha lovam itt alszik mellettem, nagyon megkönnyíti a további feladataimat. Ellenkező esetben arra kellene vesztegetnem a drága perceket, hogy előbb megkeressem, hacsak nem érem be egy másik lóval, mely a kezem ügyébe esik.

Egyelőre kínos helyzetben voltam, mint sejtettem, nem tudtam elaludni. Kifeszített kezem és lábam hamarosan sajogni kezdett, majd elzsibbadt. Ha elszundikáltam, hamarosan felébredtem arra, hogy minden tagom fáj, s valóságos megváltásnak éreztem, amikor végre nagy nehezen megvirradt, és kiemeltek "ágyamból", hogy újra a halálfához kötözzenek.

Még három-négy ilyen éjszaka - gondoltam elkeseredve -, s erőm cserbenhagy; hiába táplálnak jól, fizikailag összeroppanok. Márpedig ahhoz a majdnem megvalósíthatatlan tervhez, mely homályosan derengett bennem, erő kell és frissesség, ruganyosság! A legrosszabb a dologban az volt, hogy nem is panaszkodhattam álmatlanságomra. Old Shatterhand nem teheti magát nevetségessé azzal, hogy kényelmesebb fekvőhelyet kér!

Kíváncsi voltam, ki hozza el ma a reggelimet: Fekete Haj vagy valaki más? Nem csodálkoztam volna a lány elmaradásán, miután apja jóságos ajánlatát elutasítottam, és őt is megszégyenítettem. De mégis eljött. Egyetlen szót sem szólt, de szeméből láttam, hogy nem haragszik rám, csak rettentően szomorú.

Pida megint eljött, hogy megnézzen. Megtudtam tőle, hogy ma egy kis csapattal együtt vadászni megy, s csak délután jön vissza. Nemsokára láttam is, amint lovasai élén a préri felé vágtatott.

Néhány óra telt el eseménytelenül, viszonylagos nyugalomban, amikor egyszerre csak Santer bukkant fel a fák között. Kantáron vezette megnyergelt lovát, hátán keresztbe puskát hordott, és egyenesen felém tartott. Megállt előttem, és így szólt:

- Én is vadászni megyek, és kötelességemnek tartom, hogy önnek ezt bejelentsem, Mr. Shatterhand. Lehet, hogy találkozom az erdőben Pidával, aki olyan nagy jóindulattal viseltetik ön iránt, viszont engem annál jobban utál.

Feleletet várt, de én úgy tettem, mintha nem is látnám, és egyetlen szavát sem hallottam volna.

- Megsiketült, hé?

Megint semmi válasz.

- Hát sajnálom, mert nagyon szerettem volna önnel egy kicsit elbeszélgetni! Ön olyan kedves ember! - tette hozzá gúnyosan, és meg akarta veregetni a vállamat.

- El innen, gazfickó! - ordítottam rá.

- No lám, megjött a hangja! Talán a süketsége is elmúlt? Örülnék neki, mert szeretnék egyet-mást kérdezni!

Pimaszul az arcomba bámult. Kénytelen voltam ránézni, és láttam, hogy az ő arcán valami furcsa, mondhatnám sátáni öröm, vagy diadalmas elégedettség tükröződik.

- Azt hiszem, amit kérdeznék, önt is érdekelné, Mr. Shatterhand - mondta, és várakozóan nézett rám, lesve, mit mondok majd erre, de én hallgattam.

- Milyen mulatságos kép, hahaha! A híres Old Shatterhand a halálfához kötözve, a gaz Santer pedig szabadlábon! De ez még semmi, kedves uram! Nem hallott még egy erdőcskéről, igen, valami fenyőligetről, amit úgy hívnak: Indelcse-csill?

Megrázkódtam, mintha elektromos ütés ért volna. Hiszen ezzel a szóval - ezzel a névvel - Winnetou végrendeletében találkoztam először! Szemem kidülledt, és úgy meredt Santerre, mint a tőr.

- Most bámul, mi? - vigyorgott Santer. - Keresztüldöfne a tekintetével, ha lehetne, hahaha! Igen, igen, arról a szép kis fenyőberekről beszélek!

- Honnan veszed ezt a nevet, gazember?! - sziszegtem.

- Ahonnan azt a másikat - Ce-sost! Hallottál már róla?

- A mennykő csapjon beléd, te aljas, te...

- Várjon egy kicsit! Még nem fejeztem be! Van ott még egy érdekes hely - hogy is hívják csak? -, valami Deklil-tó, nem? Nagyon szeretném megnézni!

- Te sátán! - kiáltottam rá. - Hát megkaparintottad...

- A papirosaidat? - nevetett. - Hát persze! Háromszor is elolvastam!

- Elloptad Pidától?

- Elloptam? Ostoba beszéd! Egyszerűen elvettem, mert szükségem van rá! Több hasznát veszem, mint Pida, nem? Itt van a zsebemben, az egész göngyöleg mindenestül!

Hetvenkedve csapott a mellére, ahol a belső zsebe volt.

- Fogjátok meg! Vegyétek el tőle! - kiáltottam az őrökre, szinte eszemet vesztve.

- Engem megfogni? - röhögött, s gyorsan felugrott a nyeregbe. - Próbáljátok meg!

- Ne engedjétek el! - üvöltöttem. - Meglopta Pidát! Ne engedjétek megszökni!

Szavaimat talán nem is értették, s annyira elöntött az indulat, hogy nem tudtam megmagyarázni, mit akarok. Santer elvágtatott, s az őrök nem akadályozták meg; felugrottak ugyan, de nem állták el az útját, csak bámultak rá értetlenül. Mit tudták ők, miről van szó! Winnetou végrendelete - drága testvérem végakarata- halálos ellensége kezében! Ott vágtat már a tolvaj gazember a nyílt prérin, s nincs senki, aki üldözőbe venné!

Tombolva, őrjöngve rángattam a szíjakat, amelyek karomat a fához kötötték. Nem gondoltam arra, hogy nincs ember, aki ezeket a vastag, erős szíjakat elszakíthatná, s ha sikerülne is, mit érnék vele? Hiszen a lábam is meg van kötözve! A fájdalmat sem éreztem, amikor a szíjak a húsomba, a csuklómba vágtak, csak húztam, cibáltam, rángattam rekedt hangon ordítozva, amíg - hirtelen előre nem buktam: a szíjak elszakadtak.

- Uff! Uff! - kiáltották az őrök. - Kiszabadította magát!

Megragadtak, hogy visszatartsanak.

- Engedjetek el! - ordítottam. - Hiszen nem akarok megszökni! Csak Santert akarom utolérni! Meglopta Pidát, a fiatal törzsfőnököt!

Ordítozásom felverte az egész falut, és minden irányból kajovák rohantak felém, hogy lefogjanak. Ez aránylag könnyű feladat volt, hiszen lábamat nem tudtam mozgatni, csak öklömmel hadonászhattam, s száz kéz nyúlt felém, hogy megfékezzen. Persze nem történt simán, egyetlen karcolás nélkül - jól összevertek, s én is ütéseket osztogattam, anélkül, hogy igazában bántani akartuk volna egymást. Végül újra odakötöztek a fához, ha lehet, még erősebben, mint azelőtt.

A kajovák az öklöm nyomán keletkezett daganataikat dörzsölgették, de nem haragudtak rám, csak álmélkodtak, hogy a szíjakat el tudtam szakítani.

- Uff, uff, micsoda ereje van! Ezeket a szíjakat egy bölény sem bírta volna elszaggatni! Hihetetlen!

Ilyen kiáltások hangzottak el, miközben a fogamat csikorgattam tehetetlen dühömben. Most éreztem csak a fájdalmat csuklómban, mely csupa vér volt - a szíjak, amíg eltéptem, csontig húsomba hasogattak.

- Mit álltok itt, és bámészkodtok rám?! - kiáltottam feléjük. - Hát még mindig nem értitek, mit mondok? Santer meglopta Pidát! Gyorsan lóra! Vágtassatok utána, fogjátok el!

De senki sem fogadott szót. Éktelen ordítozásomra végül odajött valaki, aki értelmesebb volt, mint a többi - Egy Toll! Utat vágott magának a bámészkodók közt, hozzám lépett, és megkérdezte, mi történt. Néhány szóval elmondtam neki.

- Tehát a beszélő papiros most már Pidánál volt? - kérdezte végül.

- Természetesen! Hiszen te is ott ültél, amikor Tangua a fiának ítélte oda.

- Igaz, igaz! És honnan tudod, hogy Santer megszökött?

- Eszébe se jut visszajönni!

- Akkor meg kell kérdeznem Tanguát, mit tegyünk.

- Menj már! Kérdezd meg gyorsan! Ne tétovázz! Minden perc drága!

De hiába nógattam, nem bírtam felrázni egykedvűségéből. Csak nézegetett, szemlélődött, s egyszerre csak megpillantotta a széttépett szíjakat a földön. Lehajolt, kezébe vette, megcsóválta fejét, aztán megkérdezte az egyik őrt:

- Ez az a szíj, amit eltépett?

- Ez.

- Uff, uff! Ez Shatterhand! És egy ilyen embernek meg kell halnia! Milyen kár, hogy nem kajova harcos - nem indián, csak sápadtarcú!

Sürgetésemre végre nekidurálta magát, és elment, az eltépett szíjakat is magával vitte. A bámészkodók mind utánatódultak, csak őreim maradtak mellettem.

Ezután feszült izgalommal, emésztő türelmetlenséggel vártam, mikor kezdik már el Santer üldözését. De semmi jel nem mutatott ilyesmire. Nemsokára elcsitult a lárma, és a falu élete visszatért nyugodt medrébe. Ha szabad a kezem, a hajamat téptem volna! Könyörögtem az őreimnek, hogy kérdezősködjenek, tudják meg, mit határozott Tangua. Vállukat vonogatták, s azt felelték, hogy nem hagyhatják el a helyüket. Végül sikerült egy másik kajovát magamhoz intenem. Tőle tudtam meg, hogy Tangua megtiltotta Santer üldözését. Ha elvitte a papirosokat, hát elvitte - Pida úgysem tud olvasni, tehát semmi hasznát sem vehetné!

Elképzelhető, milyen arcot vágtam erre a hírre. Az őrök aggódva néztek eltorzult vonásaimra. Nyögtem elkeseredésemben, s kis híja, hogy újra rángatni nem kezdtem szíjaimat, mit sem törődve a fájdalommal, mely felsebzett csuklómba nyilallt. De minden dühöngés hiábavaló volt, és bele kellett törődnöm abba, amit megváltoztatni nem tudtam. Végre beláttam, és legalább külsőleg nyugalmat erőltettem magamra. De elhatároztam, hogy most már okvetlenül megragadom a legkisebb alkalmat is a szökésre, fittyet hányva minden akadálynak, minden veszedelemnek.

Talán három óra telt el így, sötét töprengésben, amikor női sikoltás ütötte meg a fülemet. Már előbb észrevettem, hogy Fekete Haj kilép a sátrából, és elsiet valahova, de nem törődtem vele. Most sikoltozva rohant vissza, eltűnt a sátra bejárata mögött, majd egy-két perc múlva apjával együtt jött elő újra. Egy Toll is izgatottan rohangált és kiabált, s a közelben tartózkodó kajovák mind utánaszaladtak. Valami történhetett - valami rendkívüli! Hátha az ellopott papírokkal van kapcsolatban - gondoltam, s feszülten figyeltem, hallgatóztam, de nem sikerült megtudnom semmit.

Kis idő múlva újra felbukkant Egy Toll, és egyenesen a fához sietett, amelyhez odaszíjaztak. Már messziről kiáltotta felém:

- Old Shatterhand mindenhez ért - talán orvos is?

- Természetesen! - feleltem, abban a reményben, hogy egy beteghez vezetnek, s akkor eloldoznak a fától.

- Tudsz beteget gyógyítani?

- Tudok.

- De halottakat nem tudsz feltámasztani?

- Meghalt valaki? Kicsoda?

- A lányom!

- Fekete Haj? - kérdeztem rémülten.

- Nem. A másik. A fiatal főnök squaw-ja. Megkötözve találtuk a sátrában, és meg se moccan! A varázsló megvizsgálta, és azt mondja, meghalt - Santer ütötte agyon, amikor a beszélő papirost elrabolta. Old Shatterhand nem jönne velem, hogy feltámassza?

- Vezessetek oda!

Eloldoztak a fától, és valamivel lazábbra kötött kezekkel és lábakkal végigvezettek a falun, Pida sátrához. Legalább megtudtam, merre van az a sátor, ami nagyon fontos volt nekem, hiszen fegyvereim is ott voltak. A sátor előtti térség nyüzsgött a kajova harcosoktól, asszonyoktól és gyerekektől, de tisztelettel utat nyitottak nekem, hogy a sátrat megközelíthessem.

Ketten léptünk be együtt a sátorba, Egy Toll és én. Első pillantásom Fekete Hajra esett, aki kétségbeesetten bámult a földön heverő nővérére. A halottnak vélt squaw mellett egy öreg ember térdelt, egy mogorva, csúf maskara - a sámán, a törzs varázslója. Amikor meglátott, felállt, és helyet adott nekem az élettelen asszony mellett. Egy pillantással felmértem a sátor belsejét. Ah, ott balra megpillantottam nyergemet és takaróimat a sarokban, az egyik sátorrúdra meg a revolvereimet akasztották bowie-késemmel együtt! Ezek a tárgyak azért voltak itt, mert Pida már a saját tulajdonának tekintette őket. Halálom után az övé lesz - képzelhetik, hogy megörültem ennek a kellemes gondolatnak!

- Kérem Old Shatterhandet, nézze meg a halottat, hátha fel tudja éleszteni - mondta Egy Toll.

Letérdeltem, és megvizsgáltam a fiatalasszonyt, amennyire megbilincselt kezem engedte. Hosszú ideig tartott, amíg megállapítottam, hogy vérkeringése nem szűnt meg egészen. Apja és húga feszült izgalomban, aggódva figyelte minden mozdulatomat.

- Fölösleges vizsgálgatni! - mordult rám a sámán. - Meghalt, és nincs ember, aki egy halottat fel tudna támasztani!

- De van - feleltem. - Old Shatterhand meg tudja tenni.

- Igazán? - kiáltott fel Egy Toll gyorsan. - Mindjárt gondoltam! - tette hozzá örvendezve.

- Akkor tedd meg, tedd meg! - könyörgött Fekete Haj. - Támaszd fel minél előbb!

Mindkét kezét a vállamra tette, úgy nézett fel rám, reménykedve és esedezve.

- Meg tudom tenni, és meg is teszem - feleltem szilárdan. - De ha azt akarjátok, hogy visszatérjen belé az élet, hagyjatok vele magamra. Senki sem maradhat a sátorban, csak ő meg én!

- Menjünk ki? - kérdezte az apa.

- Csak akkor hat a varázs.

- Uff! Tudod, mit kívánsz tőlünk?

- Mitől tartasz?

- Itt vannak a fegyvereid. Ha kezedbe tudod kapni, már szabad is vagy. Ígérd meg, hogy nem nyúlsz hozzájuk!

A válasz nehezemre esett. Vágyakozva néztem késemre, mellyel szíjaimat könnyűszerrel elvághatnám. Ha aztán a revolvereim is a kezemben vannak meg a karabélyom, szeretném látni azt az embert, aki utamat állja! De nem - ebből megint vérontás lenne! Azonkívül viszolyogva gondoltam arra, hogy egy asszony ájultságát saját javamra fordítsam. A legsürgősebb tennivaló, hogy eszméletre térítsem szegényt. Egy léckeretre feszített állatbőr hevert mellette, munkája, amellyel legutóbb foglalatoskodott, meg a szerszámai: tű, ár, fúró - de nézd csak, két-három pirinyó kés is! Ismertem ezeket az apró és rendszerint nagyon éles késeket, amelyeket az indián nők erős állati inak felfejtésére szoktak használni. Ha egy ilyen kis pengét megszerezhetnék, már nem is lenne szükségem a bowie-késemre! Talán ez a remény indított arra, hogy határozottan kijelentsem:

- Megígérem. És hogy semmi kételyed ne legyen, azt se bánom, ha a fegyvereimet magaddal viszed.

- Nem, az nem szükséges. Old Shatterhand mindig megtartja szavát. De nem elég, ha nem nyúlsz a fegyvereidhez.

- Miért?

- Most, hogy eloldoztunk a fától, fegyver nélkül is megpróbálhatod a szökést. Ígérd meg, hogy nem teszed.

- Jól van, megígérem.

- Visszatérsz velem a halálfához, és eltűröd, hogy újra odakötözzenek?

- Szavamat adom rá.

- Akkor hát menjünk ki! Old Shatterhand nem hazudik, mint Santer. Bízhatunk benne.

Amikor elhagyták a sátrat, első dolgom volt felkapni egy kis pengét. Nehezen bár, de sikerült becsúsztatnom ingujjam alá, a bal csuklómhoz. Most aztán minden figyelmemet az ájult squaw-ra fordítottam.

Hogy mi történt vele, nem volt nehéz kitalálni. Pida elment vadászni. Santer felhasználta az alkalmat, hogy a sátorba lopózkodjék. Azóta elég hosszú idő telt el, és az asszony még mindig eszméletlenül hever itt. Vagy az ijedtségtől ájult el, vagy valami módon elkábították. Végigtapogattam a fejét, és észrevettem, hogy koponyája a pikkelyvarrat és halánték között erősen dagadt. Megnyomtam a daganatot, mire az asszony fájdalmasan felsóhajtott. Addig nyomogattam a dudorodást, amíg ki nem nyitotta szemét. Üres tekintettel értetlenül bámult rám, majd a nevemet rebegte:

- Old Shatterhand!

- Ismersz? - kérdeztem.

- Igen.

- Vissza tudsz emlékezni rá, mi történt veled? Vigyázz, ne ájulj el újra, mert akkor halott maradsz! Még egyszer nem tudlak feltámasztani.

A fenyegető figyelmeztetés megtette hatását. A fiatalasszony összeszedte minden erejét, segítségemmel felült, és néhány mély lélegzetet vett. Kezét zúgó, fájó fejére tette, és így szólt:

- Egyedül voltam... Bejött, és Pida orvosságos zacskóját követelte... Nem akartam odaadni... akkor megütött...

- Hol az orvosságos zacskó?

Az egyik sátoroszlopra nézett, és rémülten felkiáltott, már amennyire bágyadtságában kiáltani tudott:

- Uff! Nincs a helyén! Elvitte! Amikor megütött, összeestem... aztán nem tudom, mi történt!

Csak most jutott eszembe, amit Pida tegnap este nekem mondott. Hogy a beszélő papirost gondosan elrejti az "orvosságos zacskójába"! S eszembe jutott az is, amit Santer mondott, mielőtt elvágtatott. Azzal dicsekedett, hogy a papírok nála vannak - az egész göngyöleg mindenestül! Tehát nemcsak a papírokat vitte el, hanem az "orvosságos zacskót" is.

Rettenetes csapás egy indián számára! Most már nem kételkedtem benne, hogy Santert rögtön üldözőbe veszik.

- Elég erős vagy ahhoz, hogy ülve maradj? - kérdeztem. - Vagy újra elterülsz a földön?

- Nem, nem fogok már elesni - felelte. - Old Shatterhand visszaadta az életemet. Köszönöm!

Felálltam, és kinyitottam a sátorlapot. Egy Toll és Fekete Haj türelmetlenül állt ott, s mögöttük a fél falu.

- Gyertek be! - mondtam az apának és leányának. - A halott életre kelt.

Mondanom sem kell, hogy szavaim óriási örömet keltettek. Mindenki szentül meg volt győződve róla, hogy nagy varázsló vagyok, aki bámulatos csodát művelt. Nem ábrándítottam ki őket ebből a hitükből.

Természetesen nem rendeltem orvosságot, csak hideg borogatást, s megmutattam, hogy kell elkészíteni. Örömük nagy volt, de még nagyobb a haragjuk, szinte kétségbeesett bánkódásuk az eltűnt "orvosságos zacskó" miatt. A fontos eseményt jelenteni kellett Tanguának, aki tüstént kiadta a parancsot, hogy egy csapat harcos vágtasson Santer után; ugyanakkor lovasokat küldött ki Pida megkeresésére. Egy Toll a nagy felfordulásban sem feledkezett meg rólam; visszavezetett a halálfához, és megint odakötözött. Egyébként áradt belőle a dicséret és hálálkodás, melynek indián módra adott kifejezést.

- Gyönyörű halálod lesz! - biztatott nagy jóindulattal. - Olyan kínzásokat fogunk kieszelni, hogy ez a fa még nem látott hasonlót! Ember még nem szenvedett annyit, mint nemsokára te, majd meglátod! Kevés sápadtarcú jutott még el az örök vadászmezőkre, de te dicsőséggel költözöl oda!

Micsoda szerencse! - gondoltam, de hangosan csak ennyit mondtam:

- Ha Santert tüstént üldözőbe veszitek, ahogy mondtam nektek, biztosan utolértétek volna. Most már bottal üthetitek a nyomait!

- Elfogjuk! El kell fognunk! - kiáltotta Egy Toll. - Különösen ha te is segítesz nekünk!

- Én? - csodálkoztam. - Megkötözött kézzel és lábbal?

- Megengedjük, hogy Pidával együtt Santer után vágtass, ha megígéred, hogy visszajössz. Megteszed?

- Nem. Csak elodáznám a halálomat, amihez semmi kedvem. Essünk rajta túl minél előbb! Már alig várom!

- Így beszél egy igazi hős! Tudom, nem rettegsz a haláltól. Milyen kár, hogy nem vagy kajova!

Magamra hagyott, még mielőtt alkalmam lett volna megmondani, hogy a nagyszerű perspektíva, melyet elém tárt, nem tölt el olyan nagy lelkesedéssel, mint őt. De minek nyugtalanítsam előre? Ráér még megtudni, milyen hálátlan emberrel volt dolga!

Pidát a hírnökök megtalálták. Lova verítéktől csöpögött, amikor bevágtatott a faluba. Pida első útja a sátrába vezetett, aztán apját kereste fel, végül engem. Külsőre elég nyugodt volt, de tudtam, milyen nagy erőfeszítésébe kerül, hogy izgatottságát el ne árulja.

- Old Shatterhand visszaadta életét az én squaw-mnak, akit nagyon szeretek - mondta. - Köszönöm a nagy fehér harcosnak, amit értem tett. Tud mindenről, ami történt?

- Igen, hallottam. Hogy érzi magát a squaw?

- Fáj a feje, de a borogatás, amit adtál neki, használ. Hamarosan egészséges lesz megint. De az én szívem beteg, és nem gyógyul meg, amíg az orvosságos zacskómat vissza nem szereztem.

- Látod, látod, miért nem hallgattál rám?

- Old Shatterhandnek mindig igaza van. Harcosaink is jobban tették volna, ha szót fogadnak neki, és tüstént a tolvaj után vágtatnak.

- Pida most megteszi?

- Igen, most mindjárt. Csak azért jöttem hozzád, hogy elbúcsúzzam tőled. Egy Toll azt mondja, türelmetlen vagy, szeretnél már meghalni. De meg kell várnod, míg visszajövök.

- Hát akkor várok - feleltem.

- Tudom, nem jó sokáig szembenézni a halállal - mondta Pida. - Megparancsoltam, hogy adjanak meg neked mindent, amit egy fogoly kérhet. Így talán könnyebb lesz várakoznod. De még könnyebb lenne, ha megtennéd, amire én gondolok.

- Mire gondolsz?

- Hogy gyere velem, és fogjuk el Santert együtt! Ha velem tartasz, egészen biztos, hogy elfogjuk. Akkor rögtön eloldozlak, és a fegyvereidet is visszaadom. Mit szólsz hozzá?

- Csak akkor megyek veled, ha szabad emberként mehetek.

- Uff! Tudod, hogy az lehetetlen!

- Akkor itt maradok.

- Miért? Amíg velem tartasz, szabad ember leszel. Elég, ha a szavadat adod, hogy visszajössz.

- Nem adom a szavamat. Old Shatterhandet nem lehet kopónak felhasználni.

- Nagy baj lenne! Attól félek, nélküled nem találom meg Santert! Mi lesz velem, ha nem érem utol medicinám tolvaját?

- A te dolgod - feleltem. - Mindenki törődjék a saját dolgával.

Pida arcán mélységes csalódás tükröződött. Sokáig elégedetlenül csóválgatta fejét, majd így szólt:

- Azt hittem, örülni fogsz neki, hogy magammal viszlek. Így akartam megköszönni neked, hogy feltámasztottad squaw-mat a halálból.

- Ha igazán meg akarod köszönni, teljesítsd egy kérésemet.

- Mi legyen az?

- A három sápadtarcúra gondolok, aki Santerrel együtt jött hozzátok. Hol vannak most?

- Egyelőre még a sátrukban.

- Szabadon?

- Nem. Megbilincseltük őket.

- Nem ők lopták el a medicinádat.

- Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy barátai a tolvajnak. Aki az ellenségem barátja, azt ellenségemnek tekintem. Kínzócölöpre kerülnek, és veled együtt halnak meg.

- Akkor jól sejtettem. Nem lenne igazságos megölni őket. Santer tervéről nem tudtak semmit.

- Semmi közöm hozzá! Hallgattak volna rád. Hallom, hogy óvtad és figyelmeztetted őket.

- Pida, a kajovák nemes, fiatal főnöke nem követhet el igazságtalanságot. Én kész vagyok meghalni, és nem könyörgök az életemért. De nekik kegyelmezz meg!

- Uff! Ez volna a kérésed?

- Ez. Bocsásd őket szabadon!

- Lehetetlen!

- Tedd meg a squaw-d kedvéért, akit - mint mondod - nagyon szeretsz.

Pida elfordult tőlem, és lehajtotta fejét; láttam, hogy önmagával tusakodik. Végül újra hozzám fordult, és így szólt:

- Old Shatterhand nem olyan, mint a többi sápadtarcú - nem olyan, mint más ember! Nem tudom megérteni! Ha saját életéért könyörgött volna, gondolkodnék, hogyan teljesíthetném a kérését. Akkor megengedtük volna neki, hogy megküzdjön valamelyik harcosunkkal, persze a legbátrabbal és legerősebbel. Ha győz, megajándékoztuk volna az életével. De Old Shatterhand nem fogad el ajándékot senkitől, és mások életéért könyörög.

- Remélem, nem hiába - mondtam.

- Nem - felelte Pida. - Teljesítem a kérésedet, de csak egy feltétellel.

- Mi legyen az?

- Hogy nem tartozom neked többé semmivel. Megmentetted a squaw-m életét, én meg eleget tettem a kívánságodnak.

- Rendben van.

- Akkor szabadon engedem őket. De előbb idehozom, hogy köszönjék meg neked, amit értük tettél.

Ezzel magamra hagyott, persze őreimmel. Láttam, hogy apja sátra felé indul, nyilván, hogy jelentést tegyen neki arról, amit beszéltünk. Nemsokára kijött a sátorból, és eltűnt a fák között. Amikor újra előbukkant, a három fehér jött mögötte lóháton. Hozzám küldte őket, de ő maga nem jött oda.

- Mr. Shatterhand - kezdte Gates -, hallottuk, mi történt. Hát olyan borzasztó dolog, ha egy ócska "orvosságos zacskó" elkallódik?

- A legborzasztóbb csapás, ami egy indiánt érhet. Ha elvesztette a talizmánját, sohasem juthat az örök vadászmezőkre. Micsoda vadnyugatiak maguk, hogy ezt se tudják?

- Akkor már értem, miért volt Pida olyan dühös, és miért kötött gúzsba minket. Csak az ön kedvéért bocsátott most szabadon. Azt mondta, az ön kérésére tette. És önt nem engedi el?

- Nem. Nekem a kínzócölöpön kell meghalnom.

- Igazán? Hát ezt szívből sajnálom, Mr. Shatterhand! Nem segíthetnénk valamit?

- Nem. A Nugget's Hillen segíthettek volna, de most már késő. Menjenek isten hírével! Elújságolhatják mindenütt, hogy Old Shatterhand egy kajova kínzócölöpön fejezte be életét.

Gates nem tudta, mit feleljen zavarában. Clay és Summer, szokása szerint, csak hümmögött. Még arról is megfeledkeztek, hogy megköszönjék, amit értük tettem. Hamarosan elkocogtak, s hálájuk csak abban nyilvánult meg, hogy egyszer még visszanéztek, és szánakozó pillantást vetettek rám. Én persze fütyültem a hálájukra és a szánakozásukra is.

Még el se tűntek a szemem elől, amikor Pida is elvágtatott. Nem köszönt el tőlem. Nyilván azt hitte, hogy mire visszatér, még itt talál. Én meg abban reménykedtem, hogy ha Santer nyomait követi, valahol a Pecos táján fogom mindkettőjüket viszontlátni.

Fekete Haj délben ebédet hozott nekem, s amikor a nővére hogyléte iránt érdeklődtem, azt mondta, feje már alig fáj, és már sokkal jobban érzi magát. A derék leány annyi húst rakott az agyaglábosba, hogy alig tudtam elfogyasztani, s miközben ettem, könnyes szemmel, szomorúan és szánakozva nézett rám. Láttam, hogy szeretne valamit mondani, csak a szégyenkezés tartja vissza, és bátorítást vár.

- Fiatal testvérem valamire gondol most - mondtam neki. - Szeretném tudni, mi az.

- Old Shatterhand nem cselekedett helyesen - felelte félénken.

- Mikor?

- Amikor nem lovagolt el Pidával együtt.

- Nem volt rá semmi okom.

- A nagy fehér vadásznak nyomós oka lehetett volna rá. Dicső dolog a kínzócölöpön zokszó nélkül meghalni, de Fekete Haj azt gondolja, hogy sokkal szebb dicsőségesen élni.

- Akkor sem maradhattam volna életben, ha Pidával megyek - feleltem. - Vissza kellett volna jönnöm ide.

- Pida nem mondhatott mást, csak azt, hogy a fogolynak akkor is meg kell halnia. De másképpen is alakulhatott volna. Ha útközben Pida és Old Shatterhand barátságot kötnek, és békepipát szívnak egy mással.

- Akkor nem kellene meghalnom?

- Azt hiszem, nem.

- És szeretnéd, ha életben maradnék?

- Nagyon! - vallotta be a lány őszintén. - Hiszen visszaadtad a nővérem életét!

- Jól van, ne aggódj értem. Old Shatterhand mindig tudja, mit kell tennie.

Töprengve bámult maga elé, majd lopva az őrökre pillantott, s keze türelmetlenül megrándult. Megértettem, mi jár a fejében. Szeretett volna velem a szökésről beszélni, de az őrök miatt nem tehette. Amikor újra rám emelte tekintetét, mosolyogva bólintottam, és így szóltam:

- Fiatal testvérem szeme tiszta és átlátszó, mint a forrás vize. Old Shatterhand belát rajta testvérem szívébe, s minden gondolatát kitalálja.

- Igazán?

- Igazán. Még azt is tudja, hogy amit fiatal testvérem gondol, megvalósul.

- Mikor?

- Hamarosan.

- Akkor jó! Fekete Haj nagyon megörül majd neki.

Arca egészen felvidult; ez a rövid beszélgetés megnyugtatta, és reménységgel töltötte el. A vacsoránál már bátrabban beszélt és viselkedett. Kis tüzek égtek a sátrak előtt, éppen úgy, mint tegnap este, de a fák alatt sötét volt. Miközben a késre tűzött húsdarabokat szájamba dugva lassan és türelmesen etetett, egészen közel állt hozzám. Ekkor jelentőségteljesen a lábamra lépett, hogy következő szavaira figyelmemet különösen felhívja.

- Old Shatterhand még nem lakott jól, pedig már csak néhány falat van hátra. Kíván még valamit? Szóljon csak, szívesen megszerzem.

Az őrök nem tulajdonítottak fontosságot ezeknek a szavaknak, de én rögtön megértettem, mire céloz. Olyan választ várt tőlem, mely látszólag az ételre vonatkozik, de azt is megjelöli, mire van szükségem, hogy a szökést megkísérelhessem. Megígérte, hogy "megszerzi".

- Fiatal testvérem nagyon jóságos - feleltem -, és köszönöm, hogy annyit fáradozik értem. De jóllaktam, és nincs szükségem semmire. Hogy érzi magát a fiatal törzsfőnök szép squaw-ja?

- A fájdalom jóformán teljesen megszűnt már, de a fejét még mindig borogatja.

- Helyes. Egyelőre még ápolásra van szüksége. Ki van mellette?

- Én.

- Ma este is?

- Igen.

- Éjjel sem szabad magára hagyni.

- Mellette maradok reggelig - felelte, s hangja remegéséből észrevettem, hogy megértette, mit akarok.

- Reggelig? - mondtam. - Akkor viszontlátjuk egymást!

Bólintott és elment. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy utolsó szavaim kettős értelmét rögtön felfogta, ha az őrök nem is vették észre.

Feltétlenül el kellett mennem Pida sátrába a holmimért. Most már biztosan tudtam, hogy Fekete Haj ott lesz, és vár rám, ami örömmel töltött el, de indokolt aggodalommal is. Ha fegyvereimet és egyéb holmimat a két nővér jelenlétében viszem el a sátorból, veszélybe sodorhatom őket: holnap súlyos szemrehányás, sőt büntetés várna rájuk. A hála arra készteti őket, hogy ne áruljanak el - viszont a kötelesség parancsa, hogy lármát csapjanak, és segítségért kiáltsanak. Hogy lehetne ezt a dilemmát megoldani, az ellentétet áthidalni? Erre csak egy mód van: ha beleegyeznek abba, hogy megkötözzem őket. Mihelyt elmenekültem, fellármázhatják az egész falut, s a besietőknek csak azt kell mondaniuk, hogy hirtelen megjelentem a sátorban, leütöttem és megkötöztem őket, s mihelyt magukhoz tértek, segítségért kiáltottak. Ezt mindenki elhiszi majd, hiszen Old Shatterhand öklének híre eljutott már a kajovákhoz is. Fekete Haj burkoltan megígérte, hogy segítségemre lesz mindenben. És a nővére? Tudtam, hogy ő sem ellenkezik majd, hiszen élete megmentőjének tart.

Volt még egy aggályom, amelyen már nem tudtam ilyen könnyűszerrel túltenni magamat. Vajon karabélyom ott van-e még a sátorban? Pida ismerte ennek a híres fegyvernek az értékét, és bizonyára magával vitte. Viszont nem tud vele bánni, mert még nem tanítottam meg a kezelésére - akkor meg minek cipelje magával? Hogy a két feltevés közül melyik a helyes, a közeli jövő fogja megmutatni. De egy biztos: annyira ragaszkodtam a Henry-féle karabélyhoz, hogy inkább Santer üldözéséről mondtam volna le, mint erről a fegyverről!

Nemsokára elérkezett az őrségváltás ideje - az új őrszemeket Egy Toll vezette a halálfához. Nagyon komolyan, de barátságosan viselkedett, és saját kezűleg oldozta el szíjaimat, nehogy az őrök durva kézzel nyúljanak felsebzett csuklómhoz. Megint lefeküdtem a négy cölöp közé, s egy alkalmas pillanatban, amikor senki sem vehette észre, jobb kezemmel kihúztam a kis pengét a bal ingujjamból. Csak ezután nyújtottam oda bal kezemet, hogy a köteléket ráhurkolják. Amikor ez megtörtént, és kezemet a cölöphöz akarták kötni, fájdalmasan felszisszentem és visszarántottam, mintha a szíj a sebemet horzsolta volna. Ugyanakkor jobb kezemmel a penge segítségével majdnem teljesen keresztülmetszettem a szíjat a bal csuklómon.

- Vigyázz! - kiáltott Egy Toll az őrre, aki megkötözött. - Ne érintsd a sebét! Old Shatterhandet alaposan megkínozzuk majd, ha itt lesz az ideje, de addig nem kell bántani!

Közben a kis kést elejtettem úgy, hogy ne vegyék észre, de én később bal kezemmel utána nyúlhassak és elérhessem. Most jobb kezemet is a megfelelő cölöphöz kötötték, aztán a lábaim kerültek sorra. Megint kaptam két pokrócot, ugyanúgy, mint az elmúlt éjszaka; egyiket a fejem alá dugták, a másikat meg rám terítették. Amikor mindez megtörtént, Egy Toll olyan megjegyzést tett, mely kapóra jött nekem.

- Ma éjjel aztán nem kell attól tartani, hogy Old Shatterhand megszökik. Ennyire felsebzett csuklóval nem lehet szíjakat szétszaggatni!

Ezzel távozott, a két őr pedig letelepedett a földre, néhány lépésnyire tőlem.

A legtöbb ember fontos események előtt alig bír izgatottságán uralkodni. Én arra szoktattam magamat, hogy ilyenkor jobban megőrizzem a nyugalmamat, mint valaha. Sorsdöntő pillanatokban hideg fejre van szükség.

Teltek az órák, egyik a másik után. A tüzek sorra elaludtak, csak egy égett még, a törzsfőnök sátra előtt. Az idő hűvösre fordult, és őreim felhúzták térdüket; ám ez a kényelmetlen testtartás hamarosan kifárasztotta őket, s inkább leheveredtek, de úgy, hogy fejüket felém fordítsák. Csendben voltak, s tudtam, hogy itt a kedvező pillanat. Lassú, de erős mozdulattal eltéptem a majdnem egészen elvágott szíjat a bal kezemen - fél kezem már szabad volt! Tapogatva megkerestem a kést a földön, s jobb oldalamra feküdve, bal kezemmel átvágtam a másik szíjat is a hátam mögött a jobb csuklómon, a takaró alatt. Most már mindkét kezem szabad volt, és szívemet végtelen bizakodás töltötte el.

De hogy szabadítsam ki a lábaimat? Hogy kezeimmel a bokáimhoz érjek, fel kellett ülnöm, s akkor fejem túl közel került volna a két indián őrhöz. Vajon elég éberek és észreveszik-e? Néhány óvatos mozdulatot tettem próbaképpen - az őrök meg se moccantak. Aludtak talán?

Akárhogy áll is a dolog - most cselekedni kell, mégpedig gyorsan. Letoltam magamról a takarót, felültem, s előrehúzódzkodtam. Az őrök csakugyan aludtak! Két vágással kiszabadítottam a lábaimat is - most két gyors ökölcsapás, és az őrök elvesztették eszméletüket. Az elvágott szíjakkal összekötöztem őket, és az egyik pokróc sarkából levágtam két csíkot, aztán az őrök szájába gyömöszöltem. Így ni! Most már, ha magukhoz térnek, akkor sem tudnak segítségért kiabálni. S meg kell említenem még egy fontos körülményt: lovam ma is ott aludt a közelemben.

Felálltam és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat. Milyen jól esett! Amikor karjaim is visszanyerték hajlékonyságukat, lekuporodtam a földre, és az egyik fától a másikhoz kúszva közeledtem Pida sátra felé. A falu csendes volt, mindenki aludt, és baj nélkül célhoz érkeztem. Már éppen félre akartam vonni a sátorlapot a bejárat előtt, amikor bal kéz felől egy kis neszt hallottam. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, úgy füleltem. Halk léptek közeledését hallottam. Háromlépésnyire tőlem megállt valaki, anélkül, hogy észrevenne.

- Fekete Haj? - kérdeztem halkan.

- Old Shatterhand! - hangzott a válasz.

Felálltam, és ezt súgtam:

- Nem vagy a sátorban. Miért?

- Senki sincs ott, a sátor üres. Kijöttünk, nehogy holnap megszidjanak. Nővérem beteg, ápolásra szorul, ezért átvittem apám sátrába.

A hadicselt mindig sokra becsültem, de a női csel sem utolsó dolog - gondoltam magamban.

- A fegyvereim még itt vannak? - kérdeztem.

- Ott vannak, ahol voltak.

- De a puskáimat nem láttam.

- Megtalálod, Pida fekvőhelye alatt. És a lovad?

- Vár rám; mindig odajön hozzám a hűséges állat.

- Örülök neki.

- Nagyon jó vagy hozzám - mondtam. - Sokat, nagyon sokat köszönhetek neked.

- Old Shatterhand is jó mindenkihez - felelte. - Vajon visszajön-e egyszer hozzánk?

- Talán Pidával együtt. Akkor testvérek leszünk.

- Utána nyargalsz?

- Igen. Remélem, megtalálom.

- Akkor rólam ne szólj neki semmit. A nővéremen kívül senkinek sem szabad tudnia, mit tettem.

- Szíved szerint még többet szerettél volna tenni, tudom. Nyújtsd a kezed, hadd szorítsam meg!

Kezét nyújtotta nekem, és így szólt:

- Kívánom, hogy szökésed sikerüljön! De most már mennem kell. Nővérem aggódva vár.

Még mielőtt megakadályozhattam volna, kezemet ajkához emelte és megcsókolta. A következő pillanatban már tovasuhant. Hálás szívvel bámultam utána a sötétbe - ó, te jóságos gyermek!

Ezután bementem a sátorba, és tapogatózva megkerestem Pida fekvőhelyét. Alatta megtaláltam a takarókba csavart fegyvereket. A késem és a revolvereim kéznél voltak, megtaláltam a nyergemet is. Öt perc sem telt el, és már elhagytam Pida sátrát; visszaosontam a halálfához, hogy lovamat felnyergeljem. Amikor elkészültem, a két őr fölé hajoltam; nem tudtak megmozdulni vagy megszólalni, de már visszanyerték eszméletüket.

- A kajova harcosok nem fogják látni Old Shatterhand halálát a kínzócölöpön - súgtam nekik. - Most Pida után nyargalok, és segítek neki Santert elfogni. Barátja és testvére leszek Pidának, talán vele együtt jövök vissza hozzátok. Mondjátok meg ezt Tangua törzsfőnöknek. Mondjátok meg, hogy ne aggódjék a fiáért, mert megvédelmezem. A kajova nép fiai és leányai jók voltak hozzám. Mondjátok meg mindenkinek, hogy a kajovák barátja akarok lenni, és jóságukat sohasem felejtem el. Uff, én beszéltem!

Megragadtam a gyeplőszárat, és elvezettem lovamat, mert egyelőre még nem akartam felülni a hátára, nehogy valakit felébresszek. Csak akkor ugrottam fel a nyeregbe, amikor már jó messze voltam a falutól. A kajovák azt hitték, soha többé nem ülök lóra, és lám, megint vágtattam, mint a szél, ki a prérire, mindig csak déli irányban!

Mert utam délre vitt, és arra tartottam, nem nézve se jobbra, se balra. Még azzal sem törődtem, hogy Santer nyomait hiába keresném most az éjszaka sötétségében. Nem érdekeltek a nyomai, reggel sem akartam utánuk igazodni. Tudtam, hogy Santer a Pecos folyó felé vette útját, és ez nekem elég volt.

De honnan tudtam olyan biztosan? Winnetou végrendeletéből!

Sajnos, nem tudtam végig elolvasni. De abban a részben, amit elolvastam, három nevet találtam - mindegyiket az apacsok nyelvén. Indelcse-csill - ezt Santer is megértette, tudta, hogy Fenyő-berek. De hogy Ce-sos Medve-sziklát jelent, azt nem tudta, s még kevésbé ismerte a Deklil-tó nevét. Én már jártam ott egyszer Winnetouval és két idős apacs harcossal. Winnetou meghalt, és a két apacs harcos, ha még él, olyan öreg, hogy ki sem mozdul többé a pueblóból ott a Pecos partján - ezért kellett Santernek a Pecos folyóhoz sietnie.

Ha a Deklil-tóhoz akar eljutni, meg kell tudnia, hol van. S nem tudhatja meg máshol, csak az apacsok pueblója táján. Ott bárkinél érdeklődik is, a két öreghez küldik, hiszen rajtuk kívül senki sem járt a Deklil-tónál meg a Kék-zuhatagnál, viszont mindenki tudja, hogy ők ketten elkísérték oda Winnetout annak idején. Igen, kétségtelen, hogy Santer a Pecos felé igyekezett.

De vajon merészel-e ott mutatkozni? Hiszen azt is tudja mindenki, hogy ő volt Incsu Csunna és Nso Csi gyilkosa! Ismerve Santer kapzsiságát, tudtam, hogy megkockáztatja az utat. Bizonyára abban reménykedik, hogy már nem ismeri meg senki, s talán az a régi történet is feledésbe ment. Tagadni is lehet, hazudozni - ki bizonyíthatja rá annyi idő után, hogy milyen sötét bűn terheli a lelkét?

És volt még valami, ami csak most jutott eszembe, és nagy aggodalommal töltött el. A bőrtokra, melyben a végrendeletet tartotta, Winnetou bemetszette a saját totemjét. Indián felfogás szerint ez a legtökéletesebb igazolás. Ha Santer felmutatja, bízvást számíthat minden apacs segítségére.

Az én tervem az volt, hogy Santert megelőzve jussak el az apacsok pueblójába, hogy óvjam és figyelmeztessem őket, hogy felkészüljenek a fogadására, és rögtön fülön csípjék, mihelyt vakmerő arcátlansággal az apacsok földjére teszi a lábát. Jobbat nem tehettem, s reméltem, hogy sikerül, hiszen feketederesem gyors és kitartó ló volt. Ezért nem törődtem a nyomokkal, melyeknek kutatása és vizsgálása sok időveszteséggel járt volna.

Sajnos, egy kis baleset ért, mely keresztülhúzta számításaimat. Lovam már másnap lesántult - hogy mitől, azt képtelen voltam kideríteni. Csak harmadnap vettem észre lábán a gyulladást, melyet egy hosszú, hegyes tüske okozott. Amikor a tüskét eltávolítottam, megértettem a szegény állat sántikálásának az okát, de az elveszett időt már nem lehetett kipótolni.

Még nem értem el a Pecost, amikor két lovas bukkant fel előttem a meglehetősen kopár szavannán. Indiánok voltak, és mivel egy magányos lovastól nem kellett tartaniuk, egyenesen felém nyargaltak. Amikor a közelembe értek, egyikük meglengette puskáját, örvendezve nevemet kiáltotta, és elém ugratott. Jato Ka volt ez, egy apacs harcos, akit régóta ismertem; a másikat most láttam először. A kölcsönös üdvözlés után megkérdeztem:

- Testvéreim, mint látom, nem hadiösvényen járnak, vadászni sem indultak. Hova igyekeznek hát?

- Fel északra, a Grosvenor-hegyekbe, hogy felkeressük nagy főnökünk, Winnetou sírját - felelte.

- Tudjátok hát, hogy meghalt?

- Tudjuk. Old Shatterhand majd elbeszéli nekünk részletesen, és vezetőnk lesz, amikor útra kelünk, hogy a nagy apacs főnök halálát megbosszuljuk.

- Erről majd beszélünk. Ti ketten egyedül indultatok el észak felé?

- Mi csak felderítők vagyunk, mert a komancs kutyák kiásták a csatabárdot. Társaink csapata később indul utánunk.

- Hányan?

- Ötször tíz harcos.

- Ki vezeti őket?

- Til Lata - őt választottuk meg törzsfőnöknek.

- Til Lata - bólintottam. Véres Kéz kiváló harcos, már sok jót hallottam felőle. - Alkalmasabbat nem is választhattatok volna - tettem hozzá hangosan. - Láttatok idegen lovasokat errefelé? - kérdeztem még.

- Egyet láttunk.

- Mikor?

- Tegnap. Egy sápadtarcú volt, aki azt kérdezte, hol van Ce-sos. Nem tudtuk útbaigazítani. Elküldtük a pueblóba, az öreg Intához, aki már járt ott.

- Uff! - kiáltottam fel. - Azt a sápadtarcút keresem; ő volt Incsu Csunna gyilkosa; kézre kell kerítenem mindenáron!

- Uff! Uff! - kiáltották mindketten, színre megdermedve a megdöbbenéstől.

- A gyilkos! És mi nem tudtuk! Eszünkbe se jutott feltartóztatni!

- Nem baj. Elég, hogy láttátok. Most nem folytathatjátok utatokat, hanem vissza kell fordulnotok. Később majd én vezetlek benneteket a Grosvenor-hegyekbe. Gyertek!

Továbbnyargaltam a pueblo felé.

- Igen, visszafordulunk - mondta Jato Ka. - Most az a legfontosabb, hogy a gyilkost elfogjuk.

Néhány óra múlva megérkeztünk a Pecos folyóhoz, átkeltünk rajta, és a túlsó parton folytattuk utunkat. Közben elbeszéltem a két apacs harcosnak, hogyan találkoztam Santerrel a Nugget's Hillen, és mi történt velem a kajovák nagy falujában.

- Szóval Pida, a fiatal kajova főnök üldözőbe vette Santert? - kérdezte Jato Ka, mert az egész történetből ez érdekelte most a legjobban.

- Úgy van - feleltem.

- Egyedül?

- Követte a csapatot, amelyet apja már előbb küldött ki, s közben már rég utolérte őket.

- Nem tudod, a kiküldött csapat hány főből áll?

- Amikor elhagyták a falut, megszámoltam őket. Tízen voltak, tehát Pida a tizenegyedik.

- Olyan kevesen?

- Egyetlen szökevény elfogására tíz harcos inkább sok, mint kevés.

- Uff! Nagy öröm lesz az apacs faluban, mert elfogjuk Pidát harcosaival együtt, és a kínzócölöphöz kötözzük!

- Nem - feleltem kurtán.

- Úgy érted, nem tudjuk elfogni őket? De hiszen Santer a pueblóba nyargalt, ők meg Santert követik, tehát okvetlenül a kezünkbe esnek!

- Az biztos. De nem kerülnek a kínzócölöpre.

- Miért? Hiszen az ellenségeink, és téged is kínzócölöpön akartak elpusztítani!

- Mégis jól bántak velem, és Pida, annak ellenére, hogy a halálomat kívánta, most már jó barátom.

- Uff! - tört ki belőlük a meglepetés. - Old Shatterhand mindig különös ember volt, és most is az. Védelmébe veszi az ellenségét. Csak az a kérdés, mit szól hozzá Til Lata. Vajon megengedi-e?

- Bizonyos vagyok benne.

- Arra nem gondolsz, hogy mindig nagy harcos volt, és most főnökké választották? Nem kezdheti azzal, hogy megkegyelmez a törzs ellenségeinek! Új tisztsége arra kényszeríti, hogy szigorúbb legyen, mint valaha.

- Én is az apacsok főnöke vagyok - talán nem?

- De igen. Old Shatterhand törzsfőnökünk lett, és ma is az.

- Sokkal előbb lettem főnök, mint Til Lata, nem?

- De igen. Sok nappal előbb.

- Tehát köteles engedelmeskedni nekem. Ha elfogja a kajovákat, nem bánthatja őket, mert ez az én akaratom.

Talán lett volna még ellenvetése, de figyelmünket most egy patanyom kötötte le, mely tőlünk balra tűnt fel. Egy lovas kelt ott át a folyó gázlóján, aztán ugyanazon az ösvényen folytatta útját a másik parton, mint mi. Megvizsgáltuk a nyomokat, és megállapítottuk, hogy nem is egy ember nyomai. Többen haladtak itt előttünk, egyenként egymás mögött, vagyis libasorban; indiánok szoktak így lovagolni olyan esetekben, amidőn óvatosságra van szükség, meg aztán számukat is el akarják titkolni. Ezek az indiánok ellenséges földön jártak itt, s feltételeztem, hogy Pida haladt erre kajova harcosaival, ha a nyomok nem is árulták el, hányan voltak.

Rövid idő múlva egy helyre érkeztünk, ahol a nyomok tanúsága szerint pihenőt tartottak. Itt a libasor felbomlott, és sikerült tizenegy ló nyomait felfedeznem, tehát nem tévedtem. Jato Ka is erre a megállapításra jutott. Megkérdeztem tőle:

- Az apacs csapat, amelyről beszéltél, ezen a parton jön a folyón felfelé?

- Igen. Tehát találkozni fognak a kajovákkal, akik tizenegyen vannak, míg az apacsok ötször tíz harcost számlálnak.

- Milyen messze vannak innen?

- Félnapi lovaglásra lehettek mögöttünk, amikor veled találkoztunk.

- A kajovák pedig, mint nyomaikból látom, legfeljebb félórányira lehetnek előttünk. Siessünk, és érjük utol őket, még mielőtt összeütköznek az apacsok csapatával! Nyargaljunk gyorsabban!

Lovammal vágtatásba kezdtem, mert attól tartottam, hogy a két ellenséges csapat nekimegy egymásnak, még mielőtt időm lenne békességet teremteni köztük. Pida megérdemelte, hogy megóvjam a veszélytől.

A folyó nemsokára nagy ívben balra kanyarodott. A kajovák ismerték ezt a kanyart, s nem követték a víz folyását, hanem egyenesen vágtattak tovább, hogy a kanyarulatot átvágják. Természetesen mi is ugyanezt tettük, s nemsokára lovasokat pillantottunk meg magunk előtt a síkságon. Déli irányban nyargaltak libasorban egymás mögött; minden ló az előtte haladó állat nyomdokaiba lépett. Minket nem vettek észre, mert egyiknek sem jutott eszébe hátrafordulni.

Hirtelen megálltak, mintha megriadtak volna valamitől, aztán megfordították lovaikat, hogy visszafelé vágtassanak. Ekkor pillantottak meg minket, és újra megálltak egy-két percre. Rövid tanácskozás után folytatták visszavonulásukat, de nem egyenesen abban az irányban, ahonnan mi közeledtünk feléjük.

- Miért fordultak vissza? - kérdezte Jato Ka.

- Mert észrevették az apacs harcosokat, és látták, hogy nagy számbeli fölényben vannak. Mi azonban csak hárman vagyunk, és úgy gondolják, hogy tőlünk nem kell félniük.

- Igen, látom már, ott jönnek a mieink! Már ők is megpillantották a kajovákat, és vágtatva közelednek, hogy üldözőbe vegyék őket.

- Ti ketten nyargaljatok elébük, és mondjátok meg Til Latának, hogy álljon meg, amíg oda nem érek hozzá.

- Miért nem jössz te is velünk?

- Mert előbb Pidával kell beszélnem. Előre! Siessetek!

Engedelmeskedtek parancsomnak, én pedig balra fordultam, amerre a kajovák el akartak nyargalni mellettünk. Még messze voltak ahhoz, hogy megismerjenek, de amikor elébük vágtattam, már látták, ki vagyok. Pida rémülten felsikoltott, és vadul csapkodta lovát, hogy még gyorsabban vágtasson; ám én úgy irányítottam a feketederesemet, hogy Pida nem kerülhetett el. Közelebb érve ezt kiáltottam felé:

- Pida álljon meg! Meg akarom védelmezni az apacsok elől!

Úgy látszik, irántam való bizalma félelménél is nagyobb volt, mert megállította lovát, és harcosainak is megparancsolta, hogy ugyanazt tegyék. Miután Pida előttük vágtatott, utána nyargaltak, s csak akkor álltak meg, amikor egy vonalba értek vele. Az indián harcosok minden helyzetben uralkodnak magukon, de most úgy vettem észre, Pidának nagy erőfeszítésébe került, hogy megnyugtassa őket, mert váratlan felbukkanásom valóságos riadalmat okozott.

- Old... Shat... Shatter... hand! - hebegte. - Hát lehetséges ez? Ki engedett szabadon?

- Senki - feleltem. - Magam szabadítottam ki magamat.

- Uff, uff, uff! Hisz ez lehetetlen!

- Számomra nem. Mindvégig tudtam, hogy előbb-utóbb szabad leszek. Éppen azért nem lovagoltam el veled. Miért fogadtam volna el ajándékba azt, amit magam is meg tudok szerezni? Azért mondtam neked, hogy törődjék mindenki a saját dolgával. De nem kell tőlem félned. A barátod vagyok, s gondom lesz rá, hogy az apacsok ne bántsanak.

- Megteszed? Igazán?

- Szavamra!

- Az nekem elég. Amit Old Shatterhand mond, mindig elhiszem.

- Bízvást megteheted. Nézz csak hátra! Látod, az apacsok megálltak, mert kísérőimet ezzel a paranccsal küldtem oda hozzájuk. Leugrottak a nyeregből, megvárják, míg odamegyek. Láttátok Santer nyomait?

- A nyomait láttuk, de őt magát még nem tudtuk utolérni.

- Az apacsok pueblójába igyekszik.

- Mi is gondoltuk, mert láttuk, nyomai milyen irányba vezetnek. Mégis követtük.

- Nagy merészség volt! Ez az apacsok hazája! A biztos halálba rohantatok!

- Nagyon jól tudtuk. De Pida kénytelen életét kockáztatni, hogy medicináját visszaszerezze. Gondoltuk, hogy a pueblo mögé osonunk, és addig bujkálunk ott, amíg Santert el nem fogjuk.

- Helyes. Most már könnyebben megtehetitek, mert az apacsoktól megvédelek én! De csak akkor tehetem meg, ha a testvérem vagy. Szállj le lovadról! Szívjuk el a békepipát egymással!

- Uff! Old Shatterhand, a nagy harcos, aki minden segítség nélkül kiszabadította magát a kajovák fogságából, méltónak tartja Pidát arra, hogy a testvére és barátja legyen?

- Igen. Siess, nehogy az apacs harcosok elveszítsék türelmüket!

Leugrottunk a nyeregből, és szertartásos módon elszívtuk a békepipát. Aztán rövid időre elváltam Pidától, és átnyargaltam az apacsokhoz. Félkörben álltak; ki-ki kantárjánál fogva a lovát, s középen Til Lata, az új főnök. Tudtam, hogy igen becsvágyó ember, és örül minden alkalomnak, amikor bátorságával kitűnhet. Kissé aggódtam, hogy most sem lesz hajlandó a vérontásról lemondani. Barátságosan kezet nyújtottam neki, és így szóltam:

- Old Shatterhand egyedül jött meg, barátja, Winnetou nélkül. Testvéreim tudni szeretnék, hogyan halt meg az apacsok nagy főnöke. Mindent el fogok mondani részletesen. Előbb azonban ezekről a kajovákról kell beszélnem.

- Ismerem Old Shatterhand kívánságát - felelte Véres Kéz. - Jato Ka már elmondta nekem.

- És mit szólsz hozzá?

- Old Shatterhand az apacsok egyik főnöke, és kívánságát tiszteletben tartom. A tíz kajova harcos forduljon rögtön vissza - bántódás nélkül hazamehetnek.

- És mi legyen fiatal főnökükkel, Pidával?

- Láttam, hogy Old Shatterhand elszívta vele a kalumetet. Legyen a vendégünk, és maradjon nálunk, amíg jólesik, aztán békésen távozhat. De amikor elment, újra ellenségünknek tekintjük.

- Helyes. Az apacs harcosok csatlakozzanak hozzám, s segítsenek elfogni Incsu Csunna és leánya gyilkosát. Ha ez megtörtént, én kísérem el az apacs harcosokat útjukon, és együtt keressük fel a nagy Winnetou sírját.

Til Lata helyeslően bólintott. Intettem Pidának, hogy jöjjön át hozzánk; aztán együtt folytattuk utunkat a Pecos folyón lefelé, s meg sem álltunk késő estig.

Mivel apacs területen voltunk, nyugodtan tüzet rakhattunk. Szárított húst ettünk, aztán ott, a tábortűz mellett elmondtam nekik, hogyan halt meg Winnetou. Beszámolómat megrendüléssel és mélységes szomorúsággal hallgatták. Hosszú csend következett, majd egyik is, másik is felelevenített valami emléket, mely Winnetoura vonatkozott - a szeretett fiatal törzsfőnök egy-egy szavát vagy cselekedetét. Aztán elhamvadt a tűz, de én sokáig nem tudtam elaludni.

Hajnalban felkerekedtünk és továbbnyargaltunk. Délben csak rövid pihenőt tartottunk, hogy minél előbb megérkezzünk a pueblóba, hiszen tudtuk, Santer nem marad ott sokáig.

Késő délután jutottunk el a pueblo közelébe. Jobb kéz felől megpillantottam a magányos sziklát, melynek tövében Kleki Petrát eltemették - láttam a sírjára rakott nagy köveket is. Bal kéz felől a folyópartnak az a része terült el, ahol annak idején fegyvertelenül a vízbe ugrottam, míg Incsu Csunna tomahawkkal a kezében úszott utánam... így kezdődött az emlékezetes párviadal vagy istenítélet, melyet aztán nagy kibékülés követett. Hányszor sétálgattam később ezen a helyen Winnetouval - és Winnetou nincs többé!

Már alkonyodott, amikor belovagoltunk a szakadékba, ahol a pueblo épült. Minden emeletről füst szállt fel, az asszonyok a vacsora elkészítésével foglalatoskodtak. Til Lata tölcsért formált a kezéből, és felkiáltott:

- Old Shatterhand van itt! Apacs harcosok, siessetek elő Old Shatterhand fogadására!

Leírhatatlan lárma keletkezett, izgatott sürgés-forgás. A létrául szolgáló hágcsókat leeresztették, s mire leugrottunk a nyeregből, már száz meg száz markos és apró kéz nyúlt felém, hogy üdvözöljön, kezemet megszorítsa, vagy legalább megérintse, Szívemet még jobban elborította a szomorúság - látogatásomat a pueblóban nem ilyennek képzeltem el.

- Hol van Inta? - kérdeztem. - Beszélnem kell vele!

- A kamrájában van - felelték. - Mindjárt előhozzuk.

- Nem! - tiltakoztam. - Nem szabad fárasztani egy ilyen öreg, törődött embert! Magam megyek el hozzá.

A szikla falába vájt apró kamrák egyikébe vezettek; ott üldögélt az aggastyán, és örömmel felkiáltott, amint megpillantott. Kérdésekkel kezdett ostromolni, de a szavába vágtam:

- Ne haragudj, ha félbeszakítlak. Majd később beszélünk mindenről, de most én kérdezlek téged. Járt nálad egy sápadtarcú?

- Járt - felelte.

- Mikor?

- Tegnap.

- Hogy hívják?

- Nem tudom. Azt mondta, Winnetou megtiltotta neki, hogy nevét elárulja.

- Elment már?

- El.

- Meddig volt a pueblóban?

- Annyi ideig, amit a sápadtarcúak egy órának mondanak. Megmutatta Winnetou totemjét. Azt mondta, azért jött, hogy Winnetou utolsó parancsát teljesítse.

- Mit akart tőled?

- Az út leírását, mely a Deklil-tóhoz vezet.

- Megmondtad neki?

- Természetesen, hisz Winnetou parancsolta.

- Pontosan útbaigazítottad?

- Leírtam neki az utat és a tó környékét.

- A fenyőligetet, a Medve-sziklát, a Kék-zuhatagot?

- Mindent.

- Az ösvényt is, mely a kiugró szirtfokra vezet?

- Azt is. Jólesett beszélni a régi helyekről, ahol egykor Winnetouval jártam, aki azóta az örök vadászmezőkre költözött. Nemsokára ott leszek én is.

Még ha hibát követett is el, akkor sem vetettem a szemére. A jó öreget megtévesztette Winnetou totemje. Csak azt kérdeztem még tőle:

- Láttad a lovát annak a sápadtarcúnak? Elcsigázott volt?

- Egyáltalán nem. Gyorsan szedte a lábát, amikor elkocogott.

- A gazdája evett valamit?

- Kínálgattam, de azt mondta, nagyon siet, nem ér rá. Csak rostokat kért, hogy gyújtózsinórt sodorhasson.

- Ugyan! Minek az neki?

- Nem mondta. De puskaport is kért, sok puskaport. Úgy látszik, fel akar robbantani valamit.

- Nem láttad, hova dugta Winnetou totemjét?

- Egy orvosságos zacskóba. Még csodálkoztam rajta, mert a sápadtarcúak nem szoktak ilyet viselni.

- Uff! - kiáltott fel Pida, aki mellettem állt. - Az én medicinám! Tőlem lopta!

- Lopta? - álmélkodott Inta. - Hát ez az ember tolvaj?

- Még annál is rosszabb!

- De hiszen felmutatta Winnetou totemjét!

- Azt is lopta! Tudod, ki az a sápadtarcú? Santer! Incsu Csunna és Nso Csi gyilkosa!

Meg sem kísérelem leírni az öreg Inta megdöbbenését. Szerettem volna megnyugtatni vagy megvigasztalni, de nem volt időm. Gyorsan elbúcsúztam tőle, és Til Latához siettem.

- Elkéstünk - mondtam neki. - Santer már tegnap odébbállt.

- Tüstént utánanyargalunk!

- Nem vagy fáradt?

- Nincs szükségem pihenőre! Holdfény van, és éjjel is lovagolhatunk.

- Pida sem fáradt? - kérdeztem.

- Nem tudok pihenni, amíg medicinámat vissza nem kapom! - felelte.

- Jól van. Akkor eszünk valamit, és lovakat váltunk. A feketederesemet itthagyom.

Két órával később friss lovak hátán és eleséggel megrakottan vágtattunk ki a faluból - Pida, Til Lata, én és húsz apacs harcos. A Deklil-tó nagyon messze volt, és szörnyű nehéz, sziklás terepen vezetett az út, különösen a vége felé. Tudtam, hogy tíz-tizenkét nap is beletelik, mire odaérünk.

Egyelőre nem is fürkésztük Santer nyomait - fölösleges időtöltés lett volna. Egyetlen ösvény vezetett a Deklil-tóhoz, ezen indult el Santer az öreg Inta leírása után, s mi is ezt az ösvényt követtük.

Fárasztó lovaglás volt, és egyhangúan múltak a napok. Csak a tizenegyedik napon történt valami említésre méltó. Két indián lovas jött velünk szembe, egy öreg és egy fiatal - szemmel láthatóan apa és fia. Az öreget régtől fogva ismertem, s amikor meglátott, örvendezve felkiáltott:

- Old Shatterhand! Hát te élsz? Nem haltál meg?

- Miért haltam volna meg?

- Azt beszélik, a sziúk agyonlőttek!

Mindjárt sejtettem, hogy Santerrel találkozott.

- Ki mondta ezt neked? - kérdeztem.

- Egy sápadtarcú, aki részletesen elbeszélte, hogyan pusztult el a híres Old Shatterhand és a híres Winnetou. Minden szavát elhittem, hiszen megmutatta Winnetou totemjét meg az orvosságos zacskóját is.

- Mégis hazudott! Amint látod, élek, és itt vagyok!

- Akkor Winnetou is él?

- Sajnos, nem - feleltem. - Winnetou meghalt.

Az indián sokáig hallgatott. A mimbrenók törzséhez tartozott, mely rokona az apacsoknak, s Winnetou nevét a mimbrenók is jól ismerték és tisztelték.

- Hol találkoztál azzal a hazug sápadtarcúval? - kérdeztem tőle.

- A táborunkban. Fáradt lovát pihent lóra akarta elcserélni, és vezetőt keresett a Deklil-tóhoz, amelyet mi Sötét Víznek nevezünk. Fizetségül felajánlotta nekem Winnetou orvosságos zacskóját, és én örömmel elfogadtam. Adtam neki egy jó lovat, és a fiammal együtt elvezettem ide, egészen a Sötét Víz partjára.

- Hol van az az orvosságos zacskó?

- Nálam.

- Mutasd!

Előhúzta a zacskót nyeregzsebéből. Pida felsikoltott örömében, és a zacskó után kapott, de a mimbreno nem akarta odaadni. Majdnem összeverekedtek rajta. Közbevetettem magamat, és így szóltam:

- Az orvosságos zacskó ezé a fiatal kajova főnöké. Sohasem volt Winnetou kezében.

- Tévedsz! - kiáltott fel a mimbreno.

- Nincs tévedés! - feleltem.

- Akkor sem adom oda! A szép medicina kedvéért tettem meg fiammal a hosszú utat, és egy jó lovat is adtam érte cserébe!

- Hazudott neked, és becsapott. A friss lóra azért volt szüksége, mert tudta, hogy üldözik. Sok gazság szárad a lelkén. De te nem veheted a lelkedre, hogy megtartsad egy másik ember medicináját!

- Vissza kell adnom? Ha más mondaná, nem tenném meg. De Old Shatterhandnek megteszem.

Átnyújtotta a zacskót Pidának.

- Becsületesen viselkedtél - dicsértem meg az öreget.

- De a káromért bosszút állok! - kiáltotta. - Visszafordulok, és megkeresem a gazembert! Megölöm, ha a kezembe kerül!

- Mi is azt akarjuk tenni. Tarts velünk!

A mimbreno indián nem kérette magát, s készségesen hozzánk csatlakozott. Útközben elmondtam neki egyet-mást Santer múltjából.

Amikor meghallotta, már nem is a lovát sajnálta, csak azt, hogy segítséget nyújtott egy ilyen elvetemült gazfickónak.

Pida boldog volt - visszakapta medicináját hiánytalanul. Ő már elérte útja célját - de mikor mondhatom el ugyanezt én is? Szinte a perceket számlálgattam türelmetlenségemben.

Másnap eljutottunk a tóhoz, de csak este, amikor már nem lehetett belefogni semmibe. Lepihentünk az erdőben, és csendesen hevertünk a fák alatt; tüzet nem gyújtottunk, nehogy eláruljuk ittlétünket Santernek. Vajon hol lehet most? Nem fedte fel a mimbrenónak pontos úticélját; a tóhoz érkezve azt mondta neki, hogy itt már ismeri az utat, s szinte erőszakosan sürgette az indián apát és fiát, hogy forduljanak vissza és menjenek haza.

Utunk a Pecos folyótól idáig Új-Mexikó délnyugati csücskén vezetett keresztül, s most már Arizonában voltunk, azon a sávon, ahol a mimbrenók és zsilenók vadászterülete egymással határos. A zsilenók is apacsok, tőlük semmiképpen sem kellett tartanunk. Teljes biztonságban érezhettük magunkat, de a táj sivár és vigasztalan volt. Amerre néztünk, nem láttunk mást, csak köveket és sziklákat. Ám a tó környéke kivétel - ahol víz van, ott növény is zöldül. Az erdő, ahol éjszakára letáboroztunk, olyan volt, mint egy oázis ebben a sziklasivatagban, melynek közelebbi leírását nem mellőzhetjük.

Képzeljünk el egy völgykatlant, melynek mélyét jókora tó foglalja el. Vize nem szárad ki, nem apad el soha. Meredek sziklafalak veszik körül, és úgy beárnyékolják, hogy tükre szinte feketén csillog; nem csoda, hogy a legközelebb, de még mindig elég távol lakó indián törzsek Sötét Víznek nevezték el.

Mi a déli partján töltöttük az éjszakát, de az északi oldalán emelkedő sziklafal a legmagasabb. Hatalmas szirt nyúlik ki belőle egészen vízszintesen a tó fölé, szinte tetőt alkotva fölötte. A kinyúló szirt egyik oldalán, mintha óriási kancsó csőréből ömlene, nagy robajjal zuhan le a még magasabb hegykúpok csapadéka vagy százlábnyi magasságból a tóba. A kőzet alighanem kobaltot tartalmaz, mert a vízesés kékes színben csillog - ezért nevezik az indiánok Kék-zuhatagnak.

A kinyúló szirt másik oldalán, bal kéz felé, de sokkal alacsonyabban, egy sziklapárkány látható. Itt ejtettünk el egyszer Winnetouval egy grizzlyt, s azóta ezt a helyet Ce-sos, vagyis Medve-szikla néven emlegettük. Idáig, nehezen bár, de fel lehet jutni lóháton is, ám a további utat nem ismertem.

Maga a kinyúló szirt olyan különös alakú, hogy aki egyszer látta, nem felejthette el. Mögötte pedig, a vízesés és a sziklapárkány fölött, egy barlang sötét torka tátongott. Éreztem, hogy a holnapi nap döntő eseményeket fog hozni. Szokásom ellenére nem bírtam izgatottságomat legyőzni, és nagyon keveset aludtam. A nyugtalanul eltöltött éjszaka után már hajnalban talpon voltam, és Santer nyomait keresgéltem. Társaim is segítettek ebben, de nem találtunk semmit. Elhatároztam, hogy felmászom a hegyoldalon, hiszen kétségtelen, hogy Santer is arra vette útját. Az indiánok egyelőre lent maradtak, csak Pidát és Til Latát vittem magammal.

A Winnetou végrendeletében említett fenyőligeten át törtünk egyre feljebb, amíg el nem értünk a Medve-sziklához, ahol megálltunk és körülnéztünk. "Ott leszállsz a lóról, és felkapaszkodol a..." - írta Winnetou, de csak idáig jutottam el a végrendeletben, tovább nem tudtam olvasni. Hova kellene felkapaszkodnom? Bizonyára ahhoz a barlanghoz odafenn. A hegyoldal itt már nagyon meredek volt, de megpróbáltam feljebb jutni. Nagy erőlködéssel bár, de sikerült. Végre megérkeztem, ha nem is a barlanghoz, de már nem messze tőle. Ha felnéztem, a barlang bejáratát is láttam oldalt, bal kéz felé, magasan a fejem fölött. De innen már sehogy sem tudtam továbbjutni. Semmiféle ösvény nem vezetett a magasba, de még egy kis mélyedést sem láttam, ahol a lábamat megvethettem volna. Lehet, hogy volt valami rejtett ösvény, de Winnetou levele nélkül nem tudtam megtalálni. Éppen vissza akartam fordulni, amikor lövés dördült el a közelben, és a vállam fölött egy golyó csapott a sziklafalba. Rögtön utána dühös hangot hallottam a magasból:

- Kiszabadultál, te nyomorult? Azt hittem, a komancsok üldöznek, s most látom, te is a sarkamban vagy! Mindjárt a pokolban leszel!

Újabb lövés dörrent, de ez sem talált. Fejünket hátrahajtva, felnéztünk a magasba. Santer állt ott a barlang bejáratánál.

- Kellene a végrendelet, mi? - kacagott gúnyosan. - Winnetou kincseire fáj a fogad? Elkéstél! Én előbb jöttem, s már ég a gyújtózsinór! Egy morzsányi aranyat sem kapsz, érted? És azok a nemes célok, amikről a végrendelet beszél - csupa ostobaság! Azokra sem jut semmi! Mindent én viszek el - enyém az egész!

Nyerítéshez hasonló, utálatos röhögés után így folytatta:

- Úgy látom, nem ismered az utat. A másikat sem, mely a barlang mögött vezet le a másik oldalon? Bizony, ott viszem le az aranyat, és nem tehetsz ellene semmit! Hiába másztál fel oda, ahol állsz, és a szádat tátod! Végül mégiscsak én lettem a győztes, hahaha!

Valóban nem tehettem semmit. A kincs ott volt a keze ügyében, mi meg nem tudtunk feljutni a barlanghoz. Lehet, hogy megtaláljuk még az ösvényt, de hol lesz már ő akkorra? Kényelmesen leereszkedik a másik úton, amelyről beszélt, a hegyhát mögött. Hacsak egy golyó meg nem állítja! - villant át az agyamon. Csakhogy onnan, ahol álltam, nagyon nehéz volt a magasba célozni. Még lefelé is bajos volt, ő sem talált el. Néhány lépést tettem oldalt, s valamivel mélyebben megálltam egy olyan helyen, mely célzásra alkalmasabbnak tűnt. Lekaptam vállamról a karabélyt.

- Nézd a kutyát! Lőni akar! - kiáltotta Santer csúfondárosan. - Csak nem képzeled, hogy eltalálsz? Megállj, segítek neked!

Eltűnt a szemem elől, és néhány perc múlva újra előbukkant, de most már a kiugró kőszirten. Még jobban előrelépett, egészen a lapos sziklatömb pereméig - még nézni is szédületes volt! Valami fehér dolog volt a kezében.

- Ide nézz! - kiáltotta. - Tudod, mi ez? Winnetou végrendelete. Nekem már nincs rá szükségem, de te nem kapod meg soha! Vagy próbáld kihalászni a tóból!

Apró foszlányokra tépte a papírokat, aztán ledobta. A kis papírdarabkák a levegőben kavarogva, lassan szálltak le a tóba. Oda volt a drága kézírás! A felejthetetlen Winnetou végakarata! Nem tudom megmondani, mit éreztem; több volt, mint düh. Elsápadtam, reszkettem, szinte felforrt a vérem.

- Te gyalázatos! - ordítottam fel. - Hallgass ide egy pillanatra!

- Beszélj csak! - röhögött. - Nagyon szívesen hallgatlak.

- Gondolj Incsu Csunnára! Üdvözöl!

- Köszönöm! - felelte.

- Nso Csi is!

- Köszönöm!

- Ezt a golyót meg Winnetou nevében küldöm - remélem, nem fogod megköszönni!

Ezúttal medveölőmet emeltem fel - azzal biztosabban tudtam célozni. A célzás csak néhány pillanatig szokott tartani nálam, de most - istenem, mi ez? Megrándult a karom? Vagy Santer moccant el a helyéből? Vagy a kőszirt inog odafenn? Sehogy sem tudtam a célt beállítani és rögzíteni. Leeresztettem a puskát, hogy szememet kimereszthessem.

Jóságos ég! A szikla ide-oda himbálódzott! Mély tompa ropogás hallatszott. A barlangból füst tört elő, s a kiugró szirt, mintha láthatatlan titáni kéz görbítené meg, Santerrel együtt egyre jobban meghajolt. Santer mindkét karját fellökte a levegőbe, és segítségért kiáltott, de a sziklatömb recsegve-ropogva, mennydörögve lezuhant a mélységbe, a tó vizébe! A következő pillanatban már csak a szikla repedezett szélű csonkját láttam odafenn... Könnyű porfelhők szálltak fel, és lengedeztek körülötte.

Csak álltam ott néma döbbenetben.

- Uff! - kiáltott fel Pida, karjait széttárva. - A Nagy Manitou ítélkezett fölötte. Az ő parancsára szakadt le a szikla a lába alatt!

Til Lata lefelé mutatott, a tó tajtékzó hullámaira, amely ebben a pillanatban olyan volt, mint egy óriási üst, melyben forró víz kavarog. Az apacs bronzarca most füléig és nyakáig elhalványodott.

- Igen, a Nagy Manitou taszította le, de aztán a Gonosz Szellem kapta el, és rántotta magával az örvénybe - nem is engedi ki a kezéből a világ végezetéig! Átkozott lesz mindörökre!

Nem bírtam szólni. Öröm és bánat tombolt szívemben egyszerre. Winnetou kincse és végrendelete - odaveszett örökre! Santer elnyerte méltó büntetését, anélkül, hogy az én golyóm végzett volna vele. Önmaga hajtotta végre a halálos ítéletet, amelyet sokszorosan megérdemelt; amikor meggyújtotta a robbantózsinórt, nem gondolta, hogy saját magának a hóhérja lesz!

Odalenn karlengetve és hadonászva integettek az apacsok a tópartján. A két törzsfőnök lesietett, hogy megnézze, nem veti-e fel a víz Santer holttestét. De erről szó sem lehetett. A hatalmas sziklatömeg a tó mélyébe temette.

Mindig erős idegzetű ember voltam, és semmi sem szokott kihozni a sodromból, de most olyan gyengeség fogott el, hogy kénytelen voltam leülni a földre. Lábam remegett, fejem szédült. Behunytam a szememet, de így is magam előtt láttam a hatalmas kőtömböt, amint meginog és lezuhan, s fülembe hasított Santer kétségbeesett sikolya.

Hogy történt mindez? Éreztem, sejtettem, sőt biztosan tudtam, hogy Winnetou keze van a dologban, az ő minden eshetőségre számító előrelátása gondoskodott a lator megbüntetéséről, ha a barlangba mer hatolni. Velem nem történt volna semmi baj. A végrendeletben, ha el tudom olvasni, megfelelő utasítást találtam volna a kincs megközelítésére. Winnetou ezt olyan szavakkal fogalmazta meg, melyeket csak én érthettem meg. Aláaknázta a barlangot és a kőszirtet, s az utasítást szükségképpen félreértő bitorló kénytelen volt önmagát felrobbantani! Hogyan és miképpen, pontosan nem tudhattam, de a lényege ez volt kétségtelenül.

És az arany - az egész kincs? Ott maradt az összeomlott barlangban, vagy a sziklatömeggel együtt lezuhant a tó mélységes fenekére, ahol emberi kéz már nem találhatja meg? Akármi történt is vele, nem érdekelt különösképpen. Veszteségnek csak azt éreztem, hogy testvérem és barátom végrendelete foszlányokra tépve a víz martaléka lett. Mit akart tőlem Winnetou, mit üzent nekem? Sohasem tudhatom már meg? Ez a gondolat új erőt öntött belém. Felugrottam, és amilyen gyorsan csak lehetett, lerohantam a meredek hegyoldalon, a tó partjára, abban a reményben, hogy talán sikerül még a végrendelet egy-két darabkáját megmentenem. S lám, amint leértem, valami fehérséget láttam felcsillanni a tó sötét hullámain. Levetkőztem, beugrottam a vízbe, és odaúsztam - valóban a végrendelet egy foszlánya volt. Átúsztam a tavat minden irányban keresztül-kasul, és még három további papírfoszlányra akadtam. A papírdarabkákat később megszárítottam a napon, és megpróbáltam kibetűzni az elmosódott sorokat. Összefüggő értelmét természetesen nem lehetett kideríteni. Nagy erőlködéssel csak ezt a néhány szót tudtam elolvasni: "...értékesíteni... az összeg felét... indián testvéreim javára... a nyomor enyhítésére... bosszú helyett béke..."

Ez volt az egész, amit kibetűzhettem, de így is elég ahhoz, hogy megsejtesse a végrendelet tartalmát. A kis papírfoszlányokat gondosan eltettem, és kegyelettel megőriztem.

Később, amikor lelki egyensúlyom félig-meddig helyreállt, átkutattuk a tó egész környékét. Az apacsok egy része az erdőt fésülte át, Santer lovát keresve; nem akartuk, hogy a szegény pára elpusztuljon, ha esetleg egy fához kötötte. Én a többiekkel újra felhágtam a magasba, hátha sikerül megtalálni az utat a barlangba. Több órán át kerestük hiába. Akkor leültem, és újra átgondoltam azt, amit a végrendeletből elolvastam, szép lassan, szóról szóra. Az utolsó mondat, amelyhez eljutottam, így kezdődött: "Ott leszállsz a lóról, és felkapaszkodol a..." Ez a szó most szöget ütött a fejembe. Felkapaszkodni lehet egy sziklára, de egy fára is - hátha Winnetou egy fára gondolt? Addig vizsgálódtunk, nézelődtünk, amíg észre nem vettünk egy erős törzsű fenyőfát, mely figyelmemet addig elkerülte. Ferdén nőtt, és egy sziklapárkány felé hajolt. Felkapaszkodtam rá, és a legmagasabb ágai egyikéről sikerült átlépnem a sziklapárkányra. Meg tudtam vetni rajta a lábamat, sőt néhány lépést tettem a végéig, ahol befordult - és lám, előttem húzódott a keresett ösvény! Kőtörmelék közt botorkálva eljutottam a barlangig, helyesebben az összeomlott barlang helyéig.

Apacsaim utánam jöttek, és segítettek a helyet megvizsgálni. Szinte minden egyes követ megforgattunk, de a kincsnek nyomára sem akadtunk. Pedig csupa olyan ember vett részt a kutatásban, aki sokat látott és tapasztalt, a legkisebb jelre is felfigyel, és ha van mit észrevenni, észre is veszi. Itt azonban minden igyekezetünk eredménytelen maradt. Amikor alkonyatkor visszatértünk a tó partjára, hogy megint ott éjszakázzunk, megérkeztek az apacsok is, akik az erdőt átfésülték. Santer lovát megtalálták és elhozták. Gondosan átkutattam a nyeregkápát és zsebeket, de nem találtam semmit.

Négy teljes napot töltöttünk a Sötét Víz mellett, és kopók módjára szaglásztunk, kerestünk, kutattunk. Szilárd meggyőződésem, hogy ha az aranykincs ott van, meg is találtuk volna. De a kőszirttel együtt zuhant le a tóba, és örökre elveszett. Kincsek nélkül tértünk vissza a Pecos-parti pueblóba, de legalább azzal a vigasztaló gondolattal, hogy Incsu Csunna és Nso Csi gyilkosa végül mégis elnyerte méltó büntetését!

Winnetou végrendelete elpusztult, kincsei is odavesztek - s hasonló sors vár testvéreire, bármilyen törzshöz tartoznak is. A tehetséges, nagyszerű indián népnek nem adatott meg, hogy lépésről lépésre érje utol a korábban kifejlődött kultúrákat - tragikus találkozása azzal a kultúrával, amelyet európaiak vittek át oda, végzetessé vált számára. S ha valaki a Grosvenor-hegyekben, a Measure folyó közelében Winnetou sírjára bukkan, azt kell mondania: "Itt egy nagy ember nyugszik, kinek pályája derékban tört össze." Éppen úgy néhány évtizeddel később, amikor rezervátumokban és egyéb helyeken már csak üggyel-bajjal lehetett megtalálni az indiánok maradékait, a jó érzésű ember ajkán akaratlanul is ez a sóhaj fakad: "Egy nagyra hivatott, de szerencsétlen nép élt itt, és tűnt el nyomtalanul!"