X. A HATÁRON TÚL

Eleinte abban a hitben ringatóztam, hogy Gibsont még az Egyesült Államok területén sikerül nyakon csípnem. Most kiderült, hogy utána kell mennem Mexikóba, sőt Mexikó legveszedelmesebb vidékére. Gibson a jelek szerint Chihuahuába igyekezett, mégpedig a Mapimi-sivatagon keresztül. Nem volt kellemes gondolat, hogy az üldözést ilyen terepen kell folytatnom, nem is szólva arról, hogy már a határhoz is holtfáradtan érkeztünk, ami még az edzett komancsokon is meglátszott. Ha nem is vágtattunk szüntelenül az Estanzia del Caballerótól idáig, utunk valóságos versenylovaglás volt.

A terep egyre emelkedett. Szaggatott hegyek, sivár kőtömegek közt botorkáltunk, mindig déli irányban. A nyomok elárulták, hogy itt már a főcsapat is csak lassan, nehézkesen jutott előre. Fejünk fölött keselyűk röpködtek, már órák óta követtek minket, várva, hogy egy elhullott lóra vagy akár emberi tetemre is lecsaphassanak.

Mint ahogy a Szaharában oázisok teszik lehetővé a karavánok útját, ebben a kopár kősivatagban is akadt egy-egy zöld folt, ahol a fáradt lovak és lovasok megpihenhettek. Kora délután sötét csík tűnt fel a látóhatáron, és a lovak meggyorsították lépteiket, mintha vizet szimatolnának. Old Death arca felderült.

- Ahol víz van - mondta -, ott fű is van meg erdő, sőt talán vad is akad. Sarkantyúzzuk meg lovainkat! Minél jobban megerőltetik magukat most, annál hamarabb jutnak pihenőhöz.

A főcsapat nyomai hosszú, szűk szurdokba vezettek, s amint ez véget ért, zöldellő völgy tárult ki előttünk, melyet egy kis patak szelt át. A lovakat már nem kellett nógatni. Leugrottunk a nyeregből, megitattuk őket, s elfogyasztottuk kevés ennivalónkat. A komancsoknál még volt egy kis szárított hús, mi pedig végére jártunk az elemózsiának, amelyet az estanzia úrnője csomagoltatott nekünk az útra. Rövid pihenő után újra nyeregbe ültünk. A szurdok a völgyön túl folytatódott. Csak egyenként, egymás mögött tudtunk poroszkálni a szűk kanyonban, melynek meredek sziklafalai olyan magasak voltak, mintha egészen az égig érnének.

Amikor alkonyodni kezdett, szerettünk volna egy alkalmas helyen megállni, hogy ott töltsük az éjszakát, de a komancsok vezetője nem engedte meg. Már nagyon türelmetlen volt, s abban bizakodott, hogy még ma utoléri a főcsapatot. Nemsokára kiáltást hallottunk, melyre vezetőnk ujjongó örömmel válaszolt. Old Death előrenyargalt, s nemsokára a következő hírrel tért vissza:

- A főcsapat előttünk ütött tábort. Nem mertek továbbmenni anélkül, hogy a környéket kifürkésznék, s kiküldött felderítőik még nem érkeztek vissza. Ennyit sikerült megtudnom. Mindjárt megpillantjuk a tábortüzeket.

- Csak nem olyan könnyelműek, hogy tüzet rakjanak? - csodálkoztam.

- Itt talán megtehetik, a terep megengedi - vélte Old Death.

A kanyon véget ért. Vagy tíz kis tüzet láttunk, de lángjuk nem lobogott magasan. Az indiánok értenek hozzá, hogy kellőképpen letompítsák. Egy nagy, kerek völgykatlan bejárata előtt álltunk. Amennyire a sötétben ki tudtuk venni, magas, meredek sziklafalak vették körül - talán a komancsok éppen azért választották táborhelyül.

Kísérőink egyenesen a tábor felé lovagoltak, de nekünk megparancsolták, hogy várjunk, amíg nem jönnek értünk. Jó sokáig tartott, míg végre hozzánk lépett egy komancs, hogy a törzsfőnökhöz vezessen minket, aki a középső tűznél ült, két öreg harcos társaságában - körülöttük nagy körben kisebb tüzek égtek. A törzsfőnök hosszú haja szürke volt, tarkóján kontyba fonta, és három sastollat tűzött bele. Mokasszint viselt, fekete posztónadrágot, valamivel világosabb színű zekét, s kétcsöves puskája a lába mellett feküdt a földön. Széles övéből ócska pisztoly kandikált elő. Kezében kést és egy darab húst tartott, de amint meglátott minket, félretette mind a kettőt. Sült lóhús szaga ülte meg körös-körül a levegőt. Közel ahhoz a helyhez, ahol a törzsfőnök ült, kis forrás fakadt. Mihelyt leugrottunk a nyeregből, öt-hat harcos fogott közre, s mire feleszméltünk, már el is vezették lovainkat. Mivel Old Death nyugodtan tűrte, én sem tiltakoztam. A harcosok mögött több fehér arcot pillantottam meg. A törzsfőnök felállt, és vele együtt a két öreg harcos is, aki mellette ült.

- Kosa Péve megérkezése kellemes meglepetés - mondta azon a kevert angol-indián nyelven, melyet már én is elég jól megértettem, s a fehér emberek módjára kezet nyújtott Old Deathnek. - Örülök, hogy itt van, és együtt fog harcolni velünk az apacs kutyák ellen.

Old Death ugyanazon a nyelven válaszolt, s az indiánok közt ilyen alkalommal szokásos ömlengéssel.

- A Nagy Manitou csodálatos utakon vezeti vörös és fehér gyermekeit egyaránt. Boldog az a férfi, aki útján jó baráttal találkozik, olyan nagy harcossal, mint Ojo Kolca, aki nemcsak bátor, de hűséges is. Hajlandó a nagy főnök társaimmal is békepipát szívni?

- Barátaid az én barátaim is - felelte Fehér Hód. - Üljenek le mellém, és szívják el a komancsok főnökével a békepipát.

Old Death leült a tűz mellé, s mi is követtük példáját, csak a néger húzódott félre, s a fűben telepedett le. Az indiánok némán és mozdulatlanul álltak körülöttünk, mindmegannyi szobor. Mögöttük néhány fehér ember állt, de arcukat nem tudtam megkülönböztetni egymástól, ahhoz a tűz fénye nem volt elég erős. Fehér Hód leoldotta nyakáról pipáját, az övére akasztott zacskóból dohánnyal tömte meg és rágyújtott. A szertartás ugyanúgy folyt le, mint korábban, amikor fiával találkoztam. Most már nyugodtak lehettünk, nem kellett tartanunk attól, hogy a komancsok ellenségesen viselkednek velünk szemben.

Mialatt a táboron kívül várakoztunk, az ötvenfőnyi kis csapat vezetője beszámolt a törzsfőnöknek arról, ami a haciendán történt. De Fehér Hód most felszólította Old Death-t, hogy mondja el ő is. Öreg barátom meg is tette, de oly módon, hogy eloszlassa a törzsfőnök gyanakvását, amit akár irántunk, akár Señor Atanasio iránt esetleg még érez.

Fehér Hód néhány percig tűnődve bámult maga elé, aztán így szólt:

- Hinnem kell fehér testvérem szavainak. De annak a másik sápadtarcúnak is hinnem kell, aki most nálunk van. Nincs oka hazudni, és tudja, hogy ha megtenné, életébe kerülne. Úgy látszik, fehér testvéremet megtévesztették.

Udvariasan beszélt, de kissé fenyegetően is. Old Death látta, hogy óvatosnak kell lennie. Fehér Hódnak még az is eszébe juthat, hogy visszaküld néhány embert Señor Atanasióhoz újabb házkutatásra. Ezért határozottan kijelentette:

- Old Death szeme éles, nem lehet megtéveszteni. Ojo Kolcát tévesztették meg! Az a másik sápadtarcú nem mondott igazat!

- Egy ember, akivel békepipát szívtam! - kiáltott fel a törzsfőnök.

- Szájába adtad a kalumetedet? - csodálkozott Old Death. - Be kár, hogy nem jöttem előbb, mert nem engedtem volna! Az a sápadtarcú nem méltó erre a kitüntetésre!

- Miért?

- Mindjárt meglátod. De előbb mondd meg nekem, szereted-e Juárezt.

Fehér Hód megvető kézmozdulatot tett, és így felelt:

- Juárez elfajzott indián! Kőházban lakik, és úgy él, mint a sápadtarcúak. Gyűlölöm és megvetem. A komancs harcosok Napóleonnak ajánlották fel vitézségüket, aki fegyvereket, lovakat, takarókat ajándékozott nekünk, és kezünkbe adja az apacsokat. A sápadtarcúak, akik most itt vannak nálam - ők is Napóleon barátai.

- Éppen ez a hazugság, ezzel tévesztettek meg téged! Azért jöttek Mexikóba, hogy beálljanak Juárez seregébe. Tudod-e, hogy a Nagy Fehér Atya Washingtonban kit pártol?

- Juárezt.

- Úgy van. Ezért odaát katonákat toboroznak Juáreznak és titokban átküldik a határon. Lagrange-ban él egy mexikói spanyol, akit Cortesiónak hívnak. Mi meglátogattuk, amikor ott voltunk, és ez a két ember itt, apa és fia a szomszédai. Nekik bevallotta, hogy katonákat toboroz Juáreznak. Azok a sápadtarcúak, akik nálad vannak, tőle jöttek. Juárez ellensége vagy, és békepipát szívtál Juárez katonáival! Nem tehetsz róla, mert megtévesztettek.

A törzsfőnök szeme villámokat szórt. Fel akart állni, de Old Death visszatartotta.

- Kérlek, engedd meg, hogy befejezzem. Most jön a legérdekesebb. Ezek a sápadtarcúak útközben betértek Señor Atanasio házába, aki nagy barátja Napóleonnak. Egy öreg francia tiszt volt éppen nála vendégségben. Attól tartott, hogy ezek a sápadtarcúak, akik Juárez katonáinak csaptak fel, megismerik a francia tisztet és megölik. Hamarjában Atanasio azt a cselt eszelte ki, hogy a francia tiszt betegnek tettesse magát, és ágyba feküdjön. Arcát sötét festékkel kenték be, hogy olyan legyen, mint egy indián. Amikor a sápadtarcúak megkérdezték, ki ez a beteg, Atanasio ezt felelte: "Jó Ember, az apacsok öreg főnöke."

- Miért éppen ő? - csodálkozott Fehér Hód.

- Először is, mert a francia tiszt hasonlít egy kicsit Jó Emberhez - magas kora, ősz haja, szikár alakja egészen olyan, mint Jó Emberé. Atanasio tudta, hogy az apacsok Juárez pártján állnak, és ezek a sápadtarcúak is Juárez seregébe akartak beállni. Így tehát nem háborgathattak egy apacs főnököt, aki betegen feküdt a házban.

- Ah, így már értem! Ez a señor nagyon okos ember lehet, hogy ilyen gyorsan feltalálta magát. És hova lett az a francia tiszt? Harcosaim nem látták, amikor átkutatták a házat.

- Addig már kipihente magát egy kicsit, és folytatta útját. Fontos megbízása volt. Most már láthatod, miféle emberekkel szívtál békepipát.

- Mire a nap felkel, megkapják büntetésüket - bólintott Fehér Hód.

- Meg is érdemlik - folytatta Old Death. - De van köztük kettő, akivel én akarok leszámolni.

- Miért?

- Régi ellenségeim, és már hosszú idő óta üldözöm őket.

Nem győztem csodálkozni Old Death leleményességén. Igen, ez volt a helyes válasz. Ha hosszú mesébe kezdett volna, nem ér vele semmit. Ez a két szó: "régi ellenségeim" - elegendő volt ahhoz, hogy elérje célját.

- Jó, akkor neked ajándékozom őket, tégy velük, amit akarsz - mondta Fehér Hód. - De szeretném hallani, mit mondanak, ha szembekerültök velük.

- Hívd ide a vezetőjüket, majd én beszélek vele.

Ojo Kolca parancsára egy komancs harcos a fehérek vezetőjéhez lépett, valamit mondott neki, aztán a törzsfőnök elé vezette. Fekete hajú, sűrű fekete szakállú, villogó szemű ember volt - jellegzetes mexikói spanyol.

- Mit akarnak tőlem? - kérdezte, gyűlölködő pillantást vetve rám. Nyilván Gibson beszélt neki rólam - Gibson, aki alighanem első pillantásra rám ismert, és figyelmeztette társait, hogy óvakodjanak tőlem.

Csak annak örültem, hogy nem én folytatom ezt a tárgyalást, mert igazán nem tudtam volna, mit mondjak. Sejtettem, hogy Old Deathnek nem sikerült még Fehér Hód bizalmatlanságát teljesen eloszlatnia. Kíváncsi voltam, hogyan húzza ki magát (és természetesen engem is) ebből a csávából.

Az agyafúrt öreg barátságos mosollyal nézett a mexikói szemébe, és a legudvariasabban üdvözölte.

- Jó estét, señor! Üdvözletet hoztam önnek Lagrange-ból, Señor Cortesiótól.

- Ismeri? - kérdezte a mexikói gyanútlanul, nem is sejtve, hogy most megy lépre.

- Hogyne ismerném! - felelte Old Death. - Régi jó cimborám. Kis híja, hogy nem találkoztunk nála, de önök egy nappal előbb indultak el. Cortesio pontosan megmondta nekem, merre mennek, de úgy látom, eltértek az útirányuktól.

- Igen, mert komancs barátainkkal találkoztunk - felelte a mexikói, szinte mentegetőzve.

- Barátaikkal? - csodálkozott Old Death. - Azt hittem, önök ellenségei a komancsoknak.

A mexikói szemmel láthatóan zavarba esett. Torkát köszörülte, köhécselt, valami jelt akart adni Old Deathnek, hogy beszéljen óvatosabban, de az öreg úgy tett, mintha nem venne észre semmit.

- De hiszen önök Juáreznak esküdtek fel! - mondta naiv csodálkozással. - Hát nem tudják, hogy a komancsok a franciák pártján állnak?

A mexikói közben feleszmélt, és méltatlankodva felelte:

- Nem tudom, mit beszél, uram! Mi is a franciák pártján állunk!

- Hát nem önkénteseket toboroztak odaát?

- Persze - de Napóleon seregébe.

- Úgy? Hát Señor Cortesio Napóleonnak dolgozik?

- Természetesen - ki másnak?

- Azt hittem, Juáreznak.

- Ugyan, mi jut eszébe?!

- Köszönöm. Most már mehet!

A szakállas mexikói arca eltorzult dühében. Hogy mer ez a bárgyú öreg ilyen pökhendien beszélni vele?

- Engem ne küldözgessen ide-oda! - förmedt rá. - Tiszt vagyok, ha nem tudná!

- Juárez tisztje? - csapott le rá Old Death hirtelen.

- Természetesen - azaz dehogyis! Napóleoné! Egészen összezavarja az embert!

- Csodálom, hogy egy tiszt ilyen könnyen elszólja magát! - förmedt rá Old Death. - Végeztünk. Menjen vissza a helyére!

A tiszt felelni akart valamit, de a törzsfőnök parancsoló mozdulatára jobbnak látta szó nélkül elkotródni.

- Mit szól hozzá testvérem? - kérdezte Old Death, a törzsfőnökhöz fordulva. - Most már elhiszi, hogy ezek Cortesiótól jöttek?

- Igen, ő maga sem tagadta - felelte Fehér Hód. - De hátha ez a Cortesio csakugyan Napóleonnak toboroz?

- Könnyen bebizonyíthatom az ellenkezőjét - felelte Old Death. - Nézd meg ezt.

Elővette zsebéből az útlevelet, amelyet Cortesiótól kapott, és Fehér Hód orra elé tartotta.

- Amikor megtudtuk, hogy a két ember, akit üldözünk, Cortesio segítségével akar átjutni a határon - folytatta Old Death -, mi is felkerestük Cortesiót. Természetesen azt mondtuk neki, hogy Juárezhoz akarunk csatlakozni. Erre lovakat adott nekünk, és útbaigazított minket, hogy a korábban elindított csapatot utolérjük. Ezt az útlevelet is tőle kaptuk, és nézd csak, Juárez aláírása van rajta!

A törzsfőnök kezébe vette az útlevelet, és megnézte minden oldalról, majd így szólt:

- Ojo Kolca már hallott arról, hogy a sápadtarcúak papiroson is tudnak beszélni. Nem ismeri a jeleiket, de látja, hogy ez itt Juárez totemje. Harcosaim közt van egy félvér, aki gyermekkorában a sápadtarcúak közt élt, és meg tudja a papirost szólaltatni. Mindjárt idehívom.

A következő percben egy kissé világosabb bőrű fiatal harcos lépett hozzánk. A törzsfőnök parancsára kezébe vette az útlevelet, s a tűz mellé térdelve, betűzni kezdte. Amikor befejezte, visszaadta a papírt a törzsfőnök kezébe, és felemelt fővel távozott - büszkén, hogy ilyen nehéz feladatot bíztak rá, és nem vallott kudarcot.

- Ugyanilyen útlevele van a barátomnak is - mondta Old Death reám mutatva. - Meg akarod nézni azt is?

- Fölösleges, már mindent tudok - felelte Fehér Hód, és visszaadta Old Deathnek az útlevelet. - Ezek a sápadtarcúak hazudtak nekem, és meg fogom őket büntetni. Most összehívom a legkiválóbb harcosokat tanácskozásra.

- Rám is szükséged van?

- Nem. Fehér testvérem megnyitotta szememet, a többi már a komancsok dolga.

- Kérdezhetek valamit?

- Mit akar tudni Kosa Péve?

- Nem értem, miért tértek le a komancs harcosok eredeti útvonalukról. Láttam, amikor nyomaik hirtelen más irányba fordultak.

- Akkor tudtuk meg, hogy Winnetou nagy sereget gyűjtött, és a Conchos folyó felé vonult. Az apacs falvak ezen a tájon így őrizetlenül maradtak. Elhatároztuk, hogy lecsapunk rájuk, és olyan gazdag zsákmányra teszünk szert, mint még soha.

- Winnetou a Conchosnál! Mi keresnivalója lenne ott? Kitől kaptad ezt a hírt? Talán attól a két indiántól, aki tőlünk északra a komancs sereghez csatlakozott?

- Honnan tudod?

- Láttam a nyomaikat. Miféle indiánok azok?

- A topiák törzséhez tartoznak - apa és fia.

- Beszélhetek velük?

- Fehér testvérem azt teheti, amit akar.

- Akkor még egy kérésem van. Engedd meg, hogy a tábort körüljárjam. Ellenséges területen vagyunk, és szeretnék meggyőződni róla, hogy biztonságunkat nem fenyegeti semmi.

- Megteheted, ha akarod, de teljesen fölösleges. A táborhelyet én választottam ki, őrszemeket állítottam, és felderítőket küldtem ki. Nyugodj meg, mindenre gondoltam.

Felállt, és méltóságteljes léptekkel elindult a tanácskozás színhelyére.

A két öreg harcos, aki eddig némán ült mellette, követte példáját. Old Death karon fogott, és arra sétált velem, ahol Gibson és William Ohlert ült egy másik tűz mellett, a földön. A fiatal Ohlert külseje egészen megdöbbentett. Ruhája rongyos volt, haja kócos, arca sápadt és beesett, szeme réveteg. Térdén egy darabka papír volt, és ceruzával egy-egy szót írt néha rá, majd maga elé bámult, mintha azt sem tudná, hol van. Láttam, hogy akarat nélküli bábbá változott annak a gazembernek a kezében, aki teljesen a hatalmába kerítette. A mellette ülő Gibson kihívó pillantással nézett fel rám.

- Végre, hogy utolértem, Gibson! - kiáltottam rá. - Remélhetőleg most már együtt is maradunk!

- Ez nekem szól? - kérdezte szemtelenül.

- Természetesen!

- Nem olyan természetes, hiszen valami Gibsont emleget, nem?

- Talán más nevet kellett volna mondanom?

- Mindenesetre. Én nem vagyok Gibson.

- Nem is találkoztunk New Orleansban, mi?

- Nem tudom, miről beszél. Sose voltam Gibson.

- Úgy látszik, annyi nevet viselt, hogy elfelejtette - feleltem gúnyosan. - New Orleansban még Clinton volt, Lagrange-ban meg Gavilanónak adta ki magát.

- Gavilano? Lehet, mert az a becsületes nevem. Mit akar tőlem tulajdonképpen? Hagyjon békében! Semmi dolgom önnel!

- Majd lesz! Mert nyakon csípem, és addig nem eresztem el, amíg a törvény kezére nem adom! A börtönben majd elmélkedhetik arról, hogy mi az igazi neve!

- Előbb kerül maga az akasztófára, mint én a börtönbe! - kiáltotta felém.

Elöntött a düh, és neki akartam menni, de Old Death visszatartott.

- Mire való ez? - mondta. - Ráérünk még foglalkozni vele. Most más dolgunk van.

Újra karon fogott, és elvezetett egy távolabbi tűzhöz, ahol két indián ült, a többitől elkülönülten - egy öreg és egy fiatal. Old Death odalépett hozzájuk, és megkérdezte:

- Testvéreim a hegyvidékről jöttek, ahol a topiák élnek, a komancsok barátai?

- Igen - felelte az öreg. - Tomahawkjaink mindig a komancs harcosokat segítették.

- De hogy van az, hogy testvéreim észak felől jöttek, s nem az északkeleti hegyekből, ahol a topiák falvai vannak?

Az indiánt ez a kérdés zavarba ejtette, és csak egy kis gondolkodás után válaszolt:

- Mert később északra lovagoltunk, hogy az apacsok terveit kikémleljük.

- És sikerült valamit megtudnotok?

- Nagyon fontos híreket hoztunk. Az egyik apacs faluban saját szemünkkel láttuk Winnetout, az apacsok legnagyobb főnökét. Serege élén éppen akkor indult el a Conchos folyó felé. Az apacs falvak férfi nélkül maradtak, mi meg siettünk megvinni a hírt a komancsoknak.

Old Death sokáig nem szólt semmit, csak furcsa, fürkésző tekintettel meredt a két indiánra. Végül éles hangon megkérdezte:

- Miért ültök itt egyedül, messze a többiektől? A komancsok a barátaitok! Nem érzitek magatokat jól a komancs harcosok között?

- Ott ülünk, ahol akarunk! - felelte a topia dacosan. - Mit gondol fehér testvérem, hogy ilyet kérdez?

Old Death az idősebb topia fölé hajolt, mélyen a szemébe nézett, és fojtott hangon felelte:

- Nagyon jól tudod, hogy mit gondolok! Örülj neki, hogy nem mondom ki hangosan, mert ha megtenném, nem érnéd meg a holnapot!

- Uff! - kiáltotta az indián, felpattant helyéről, és kirántotta övéből a kést. Fia is felugrott, és tomahawkja után kapott.

- Maradj csendben! - súgta Old Death nyomatékosan. - Kosa Péve jó barátja minden indiánnak, akármilyen törzshöz tartozik is.

- Mit akarsz ezzel mondani? - sziszegte az indián. - Talán nem hiszed el, hogy topia harcosok vagyunk?

- Én elhallgattam, hogy mit gondolok, te meg elárulod magadat! Hát elfelejted, hogy ötszáz komancs vesz körül?

Az öreg keze megrándult. Még jobban megmarkolta a kést, mintha döfni készülne vele.

- Beszélj nyíltan! - mondta. - Mit gondolsz rólunk?

Old Death kezét az indián csuklójára tette, még közelebb hajolt hozzá, és a fülébe súgta:

- Semmi rosszat..., csak azt, hogy apacsok vagytok.

- Hazudsz, kutya! - kiáltotta az indián, kirántotta csuklóját Old Death kezéből, és kését döfésre emelte. Már rá akartam vetni magamat, amikor Old Death szelíden így szólt:

- Meg akarod ölni Winnetou barátját?

Nem tudom, vajon ez a szó vagy Old Death szeme és tekintete hatott-e az indiánra, csak azt láttam, hogy keze lehanyatlik. Visszadugta övébe a kést, előrehajolt, és most ő súgta Old Death fülébe:

- Hallgass!

A két indián visszaült helyére, és olyan nyugodtan, egykedvűen bámult maga elé, mintha semmi sem történt volna. A gyorsan lezajlott kis jelenet csodálkozással töltött el, és sok mindent nem értettem belőle. Mi késztette öreg barátomat arra, hogy gyanakodva nézze ezt a két indiánt? És vajon csakugyan apacsok-e? Kemény fickók lehetnek, hogy ilyen vakmerő vállalkozástól sem riadtak vissza. Úgy láttam, tőlünk sem tartanak, mert fel sem pillantottak, amikor tovább ballagtunk.

Ekkor nagy mozgolódás támadt. A törzsfőnök befejezte tanácskozását az öreg harcosokkal, s méltóságteljes léptekkel visszatért a tábor közepén égő tűz mellé. Harcosai rögtön odatódultak, és sűrű sorokban körülvették. Láttam, hogy Gibson és társai is odafurakodnak, csak William Ohlert maradt a helyén, s mereven bámult a ceruzára, amit még mindig a kezében tartott. Most a két állítólagos topia indián felé néztem; ők sem álltak fel, olyan közönyös arccal ültek a tűz mellett, mintha semmi közük sem volna ahhoz, ami a táborban történik. Fehér Hód felemelte kezét, s megvárta, míg a lárma teljesen elül, aztán lassan, nyomatékosan beszélni kezdett:

- Sápadtarcúak kis csapata érkezett hozzánk, és engedélyt kért arra, hogy a komancs harcosokhoz csatlakozzék. Azt mondták, hogy a komancsok barátai. Ezért befogadtuk őket, és elszívtuk velük a békepipát. De ma megtudtuk, hogy hazudtak. Ojo Kolca megforgatott a fejében mindent, ami mellettük és ellenük szól, s a legtapasztaltabb harcosokkal tanácskozott. Ezek úgy határoztak, hogy a sápadtarcúak nem érdemlik meg barátságunkat. Ettől a perctől kezdve ellenségeinknek tekintjük őket, és...

- Rágalom! - vágott a szavába a szakállas tiszt. - Az a négy fehér, aki ma egy négerrel együtt ideérkezett, megzavarta a törzsfőnök fejét. Minden szavuk hazugság! Mielőtt ítélkeztek fölöttünk, hallgassatok meg minket is! Én tiszt vagyok, tehát főnök a fehérek közt. Miért nem hívtak meg a tanácskozásra?

- Ki engedte meg, hogy szólj?! - kérdezte a törzsfőnök szigorú hangon, fejét büszkén felemelve. - Ha Ojo Kolca beszél, mindenkinek hallgatnia kell, amíg szavait be nem fejezte. Azt mondod, nem hallgattunk meg. Nem igaz! Old Death kérdéseket intézett hozzád, és bebizonyította, hogy Juárez katonái vagytok. Old Death bátor, becsületes harcos, sok tél óta ismerem, neki inkább hiszek, mint neked. Követeled, hogy a tanácskozásunkon részt vehess. Ezt még Old Deathnek sem engedtük meg. A komancs harcosoknak nincs szükségük a sápadtarcúak tanácsaira. Maguk is tudják, mit kell tenniük, mi a helyes...

- Elszívtam veled a békepipát! - vágott szavába a tiszt megint. - Ha ennyit ér a szavad...

- Hallgass, kutya! - rivallt rá Fehér Hód. - Sértő szó van a nyelveden, és ostoba indulatodban elfelejted, hogy könnyen torkodra forrasztjuk a szót - ötszáz harcos áll itt, hogy a torkodra forrassza! Békepipát szívtál velem, ha csalással is jutottál hozzá. De a komancs harcosok tiszteletben tartják a Nagy Manitou akaratát. Amíg a kalumet védelme alatt álltok, egy ujjal sem nyúlunk hozzátok. Vörös a szent agyag, amiből a kalumetet faragják. Vörös a felkelő nap is, ha újra megvilágítja az eget. Az öreg harcosok tanácsa felbontotta a szövetséget, melyet veletek kötöttünk. De a kalumet ereje így is megvéd benneteket, amíg a nap újra fel nem kel az égen. Az éjszaka a pihenés ideje, hajnalig még a vendégeink vagytok, alvástokat nem zavarja senki, de nem hagyhatjátok el a tábort. Mihelyt megvirrad, elmehettek. Nem üldözünk addig az ideig, amit a sápadtarcúak tíz percnek neveznek. Magatokkal vihettek mindent, ami a tietek. De a megszabott idő leteltével utánatok vágtatunk - akkor meghaltok, és mindenetek a mienk lesz. És még valami. Az a két ember, akit Old Death kiválasztott, nem mehet el veletek. Ezek hajnaltól kezdve Old Death foglyai és azt tehet velük, amit akar. Ojo Kolca, a komancsok nagy törzsfőnöke befejezte szavait.

- Micsoda?! - kiáltott fel Gibson. - Hogy én ennek az öregnek a foglya legyek? Soha!

- Hallgasson, az isten szerelmére! - szólt rá a tiszt. - Újra felbőszíti a főnököt! Hosszú az éjszaka. Hajnalig még sok minden történhetik.

Gibson és társai újra letelepedtek a tűz mellé, ahonnan az imént felálltak. De a komancs harcosok nem ültek vissza előbbi helyükre. Sorra eloltották a tüzeket, aztán négyszeres sorban lehevertek Gibsonék körül. A tábor elsötétült. Csak egyetlen kis tűz pislákolt a kör közepén, ahol Gibsonék ültek. Old Death újra karon fogott, és magával vitt.

- Nem tart attól, hogy Gibsonék az éjszaka megszöknek? - kérdeztem.

- Kizárt dolog - felelte. - Négyszeres gyűrű veszi őket körül, és azt az egy tüzet nem oltották el, tehát szemmel lehet tartani őket.

- Nem lenne okosabb, ha Gibsont most mindjárt megkötözném?

- Eszébe se jusson! Most még a kalumet védelme alatt áll. A komancsok nem tűrnék, hogy kezet emeljen rá. De hajnalban megfőzhetjük, megsüthetjük, akár villával is megehetjük - ahogy nekünk tetszik. Hacsak közbe nem jön valami...

- Mire gondol?

- Isten tudja! Azt hiszem, ez a két apacs, aki topiának adja ki magát, valami rosszban sántikál.

- Biztos, hogy apacsok?

- A fejemet teszem rá. Először is nem hiszem el, hogy Winnetou a Conchos folyó felé vonult. Aztán a két topia arca is gyanús nekem. A topiák a félig civilizált indiánok közé tartoznak. Nincs olyan elvadult arcuk, mint ennek a kettőnek. A beszédjük sem igazi topia. El is szólták magukat. Már akkor gyanút fogtam, amikor az egyik Winnetouról beszélt.

- Miért?

- Hát nem emlékszik, hogyan emlegette Winnetout? Azt mondta: "Az apacsok legnagyobb főnöke." Aki gyűlöli Winnetout, nem beszél róla ilyen tisztelettel.

- Ezek elég súlyos érvek. De ha csakugyan apacsok, nem győzöm bámulni hősiességüket.

- Winnetou ismeri az embereit.

- Gondolja, hogy ő küldte őket?

- Feltétlenül. Señor Atanasiótól hallottuk, hogy Winnetou hol úsztatott át a Rio Grandén. Kizárt dolog, hogy már a Conchosnál legyen, méghozzá nagy sereggel. Véleményem szerint a Bolsón de Mapimiban gyűjti össze hadait, s váratlanul fog lecsapni a komancsokra, miután biztonságba ringatta őket, és elhitette velük, hogy a Conchos folyó táján jár.

- Hű, a mindenit! Akkor nyakig ülünk a bajban! Nem volna kötelességünk a komancsokat figyelmeztetni?

- Hm! Átkozottul kényes kérdés. A komancsok Napóleont segítik, és hitszegő módon rohanták meg az apacs falvakat. Igazán megérdemlik, hogy megbüntessék őket. Viszont az is igaz, hogy békepipát szívtunk velük, és nem árulhatjuk el őket.

- Pedig Winnetounak kívánom a győzelmet.

- Magam is, de nem mehetünk a segítségére. Legjobb lenne, ha még az éjjel odébbállnánk, és magunkkal vinnénk Gibsont meg azt a szerencsétlen fiatalembert. De erre semmi lehetőség.

- Várnunk kell hajnalig - bólintottam.

- Ha ugyan akkor már nem az örök vadászmezőkön fogunk nyargalászni - mondta Old Death.

- Olyan veszélyes a helyzet?

- Szerintem igen. Először is az apacs falvak közel vannak ide, és Winnetou nem várhatja meg, hogy a komancsok rátörjenek a védtelen asszonyokra, gyerekekre és öregekre. Azonkívül ez a mexikói tiszt is nagyon gyanúsan beszélt. Nem hallotta, amikor azzal vigasztalta Gibsont, hogy reggelig még sok minden történhetik? No de mindegy, ahogy lesz, úgy lesz! Most mindenesetre tartsunk terepszemlét. Úgy rémlik nekem, valamikor már jártam ebben a völgyben, s remélem, könnyen fogok tájékozódni.

Megállapítottuk, hogy a tábor egy kisebb, kerek völgykatlanban van, melynek átmérőjét öt perc alatt be lehetett futni. A katlannak szűk bejárata volt az egyik oldalon, s hasonló kijárata a másik végében. Olyan meredek sziklafalak vették körül, hogy megmászni teljesen lehetetlennek tűnt. Körüljártuk a katlant, s közben elhaladtunk a két erős őrség mellett, melyet a bejáratnál és az ellenkező oldalon állítottak fel.

- Átkozott ügy! - dünnyögött az öreg. - Szabályos csapda. A legjobb esetben is csak súlyos vérveszteséggel lehet kiszabadulni - akár a róka, ha lerágja az egyik lábát, hogy a csapdából szabaduljon.

- Az őrség elég erős - véltem.

- Igen, tíz-tíz ember mindegyik oldalon. De ne felejtsük el, hogy Winnetouval van dolgunk. No, térjünk vissza a többiekhez!

Útközben a törzsfőnökkel találkoztunk, sastollait a sötétben is megismertük. Hozzánk lépett és megkérdezte:

- Fehér testvérem meggyőződött róla, hogy biztonságban vagyunk?

- Nem - felelte Old Death. - Ez a völgy valóságos csapda.

- Fehér testvérem téved. Nem csapda, inkább olyan megerősített hely, amelyet a sápadtarcúak fortnak neveznek. Ellenség nem jut be ide.

- A bejáraton nem, mert elég szűk ahhoz, hogy tíz harcos megvédje. De a sziklafalon le lehet ereszkedni.

- Túl meredek ahhoz. Nappal érkeztünk ide és megvizsgáltuk. Senki nem tudott a sziklafalon felkapaszkodni.

- Elhiszem, de leereszkedni könnyebb. Tudom, hogy Winnetou úgy kúszik, mint egy zerge.

- Winnetou messze van innen - felelte a törzsfőnök. - Tudom, hogy...

Elhallgatott. A sziklák magasságában két hang szólalt meg - előbb egy kis madár ijedt csipogása, s utána rögtön egy bagoly huhogása. Fehér Hód feszülten figyelt, Old Death is. Láttam, hogy Gibson a tűz fölé hajol, s egy ággal játszadozik: szórakozottan bedugta a tűzbe, és megkotorta vele a parazsat. A tűz fellángolt, aztán mindjárt lelohadt, mintha csak nyelvét öltötte volna ki. Gibson újra meg akarta kotorni, s észrevettem, hogy társai izgatott várakozással figyelik. Ebben a pillanatban Old Death odaugrott, és kikapta a faágat Gibson kezéből.

- Hagyja abba, de tüstént! - rivallt rá.

- Miért? - fortyant fel Gibson. - Már a tüzet sem szabad megkotorni?

- Engem akar lóvá tenni? A bagolyhuhogásra válaszolt! Ez a megbeszélt jel, mi?!

- Micsoda jel? Hát egészen megkergült?

- Meg bizony! Annyira, hogy ha újra a tűzhöz mer nyúlni, golyót röpítek a fejébe!

- Átkozott vén szamár! - sziszegte Gibson, majd társaihoz fordulva felkiáltott: - Meddig tűrjük ezt, uraim?

Pisztolyához kapott, de Old Death megelőzte - már felkészülten állt előtte, mindkét kezében egy-egy revolverrel. Szempillantás alatt felsorakoztunk mellé valamennyien, a két Lange, a derék néger és én. A törzsfőnök is kiadta a parancsot:

- Nyilakat fel!

A komancsok talpra ugrottak, s legalább két tucat nyíl hegye fordult fenyegetően Gibson és társai felé.

- Tessék! - nevetett Old Death félig gúnyosan, félig keserűen. - Mit nem merészelnek a gazfickók a kalumet védelme alatt! Ostobaság volt meghagyni a fegyvereiket.

Ekkor újra felhangzott a madárcsipogás s utána a bagolyhuhogás a magasból, mintha csak az égből jött volna. Gibson keze megrándult, hogy felkapjon egy gallyat, és megint a tűzbe dugja, de mégsem merte megtenni.

- Utánam! - kiáltotta Old Death, és elindult a tűz mellől, mi négyen meg a nyomában.

- Fehér testvérem miért hívja el a barátait? - kérdezte a törzsfőnök csodálkozva.

- Hogy a veszély pillanatában egymás mellett álljunk, vállvetve, ahogy bajtársakhoz illik - felelte Old Death.

- Nem látok semmiféle veszélyt.

- Hát nem hallottad a huhogást? Nem bagoly hangja volt, hanem emberé!

- Ojo Kolca jól ismeri minden állat hangját. Ember nem tud így huhogni.

- Winnetou úgy tudja minden állat hangját utánozni, hogy még a párját is megtéveszti - felelte Old Death. - Kérlek, ne bízd el magad! Mit gondolsz, miért kotorta fel ez a fickó a tüzet? Megbeszélt jel volt.

- Nem beszélhette meg senkivel, mert nem hagyhatta el a tábort.

- Akkor üzenetet kapott valakitől. Nem véletlenül piszkálta a tüzet.

- Gondolod, hogy áruló van közöttünk? Lehetetlen! De akkor sincs semmi baj! Az őrség megvédi a völgy bejáratát, a sziklákon meg nem lehet lemászni.

- És ha hálóval ereszkednek le? Minden megtör... de figyelj csak!

A bagolyhuhogás újra felhangzott, de most már nem a magasból, hanem valahonnan a közelből.

- Mondom, hogy madár! - legyintett Fehér Hód.

- Madár a fenét! Ördög, pokol! Az apacsok itt vannak már a nyakunkon!

A völgy bejárata felől éles, hátborzongató hang hallatszott - kétségbeesett halálsikoly. A következő percben az apacsok százhangú csataordítása reszkettette meg a levegőt. Aki ezt a félelmetes üvöltést életében csak egyszer is hallotta, nem felejti el soha.

Ebben a pillanatban a tűz mellett ülő fehérek felugrottak.

- Végezzünk a kutyákkal! - kiáltotta a szakállas tiszt, ránk mutatva. - Most visszafizetjük nekik!

- Verjük agyon mind az ötöt! - hörögte Gibson.

Szerencsére a sötétben álltunk, és így nagyon bizonytalan célpontot nyújtottunk, ami arra késztette őket, hogy ne vesztegessék az időt lövöldözésre, hanem puskatussal essenek nekünk. Kétségtelenül jó előre megbeszélték a dolgot, hiszen minden mozdulatuk olyan gyors, egyforma és kiszámított volt, hogy nem fakadhatott pillanatnyi elhatározásból.

Legfeljebb harminclépésnyire lehettünk tőlük, de ez a kis távolság is elég időt adott Old Death-nek ahhoz, hogy odakiáltsa nekünk:

- Hát nem volt igazam? Puskát vállhoz! Most megkapják a magukét!

Hat puskacső fogadta a támadókat, mivel Fehér Hód is mellénk ugrott, és vállához emelte fegyverét. A lövések eldördültek - a dupla csövű puskákból kétszer is. Nem volt időm megszámolni, hány találat volt, csak azt láttam, hogy karok kalimpálnak, és halottak vagy sebesültek zuhannak a földre. A komancsok is munkába kezdtek, és nyílvesszők százai süvítettek a levegőben. Ekkor vettem észre, hogy Gibson, aki olyan tüzesen uszította társait, nem csatlakozott a támadókhoz. Ott állt a hamvadó tűz mellett, és a fiatal Ohlert karját ráncigálta, aki még most is fásultan ült a földön, és nem akart felállni. Többet nem láthattam, mert a csataordítás egészen a közelből hallatszott - az apacsok betörtek a táborba.

A támadók a homályban nem láthatták, hány emberrel állnak szemben. A komancsok sűrű sorait már az első percben áttörték, de az igazi küzdelem csak azután kezdődött. Puskák ropogtak, nyilak süvítettek, kések villogtak, dárdák suhogtak félelmetesen. Mintha üvöltöző ördögök ugráltak, birkóztak és tusakodtak volna a pokol sötét torkában! A kavarodásból egy apacs harcos tűnt elő, aki társait maga mögött hagyva, ellenállhatatlan erővel tört előre, bal kezében revolverrel s jobbjában magasra emelt tomahawkkal. Minden lövése egy-egy komancsot terített le, míg csatabárdja koponyákat hasított szét. Hajában nem viselt sastollat, arcára nem mázolt rikító festéket - de így is félelmetes volt. Fehér Hód éppen olyan gyorsan ráismert, mint én.

- Winnetou! Végre szembekerültem vele! Skalpja az enyém! - kiáltotta Fehér Hód, és vad lendülettel belevetette magát a küzdelembe.

A küzdők sorai bezárultak mögötte, s szemünk nem tudta tovább követni.

- Úgy látom, a komancsok sokkal többen vannak - jegyezte meg Old Death. - Hiába küzdenek ilyen túlerő ellen, hamarosan felmorzsolják őket.

Én is erre gondoltam. Winnetou segítségére akartam sietni, de az öreg megragadta a karomat, és visszatartott.

- Csak semmi ostobaság! - kiáltotta. - A komancsokkal békepipát szívtunk, nem harcolhatunk ellenük! Winnetout nem kell félteni - tudja, mit kell tennie.

S mintha csak igazolni akarná, amit Old Death mondott róla, ebben a pillanatban felcsendült Winnetou hangja:

- Megtévesztettek, elárultak! Gyorsan vissza! Vissza, vissza!

Az egyetlen tüzet már széttaposták, de a sötétségben is észrevehettem a gyorsan hátráló apacsokat. Winnetou belátta, hogy ilyen túlerővel szemben a harc folytatása reménytelen. Csodálkoztam, hogy régi szokásaival ellentétben elmulasztotta a gondos felderítést a támadás megkezdése előtt - okát csak később tudtam meg.

A komancsok üldözőbe akarták venni a megvert ellenséget, de az apacsok mesteri módon hajtották végre a visszavonulást. Valóságos zárótüzet zúdítottak a komancsokra. A zajból kihallottam az "ezüstpuska" ropogását - a híres fegyverét, melyet Winnetou az apjától örökölt. Fehér Hód parancsára újra tüzeket raktak, s amikor világosabb lett, megkeresett minket, és így szólt:

- Az apacsoknak sikerült elmenekülniük. De holnap kora hajnalban utánuk nyargalunk, és megsemmisítjük őket.

- A hajnal még messze van - felelte Old Death.

- Fehér testvérem mire gondol?

- Mondtam már, hogy ez a völgykatlan valóságos csapda. Most is csak azt mondom.

- Visszavertük a támadókat - jelentette ki Fehér Hód büszkén. - Csak a sötétség védi meg őket.

- Akkor minek lövöldöztök? Ha elfogynak a nyilaitok, fa van itt elég, hogy újakat faragjatok, de acélhegy nem terem az erdőben. Takarékoskodjatok a lőszerrel! És hol a tíz harcos, aki a völgy bejáratát őrizte?

- Itt vannak köztünk, a harc idecsalta őket.

- Küldd vissza valamennyit a helyére! Biztosítsák a visszavonulás útját.

- Szükségtelen. Az apacsok az ellenkező irányban menekültek el, a völgy kijáratán.

- Őriztesd csak a bejáratot is!

Ezüst Hód megfogadta a tanácsot, ha nem is meggyőződésből, csak mert nem akarta a nagy sápadtarcú harcost megbántani. Csakhamar kiderült, hogy Old Death aggodalma nem alaptalan. Alighogy a tíz harcos elfoglalta őrhelyét, puskalövéseket hallottunk a völgy bejárata felől. Néhány perc múlva két őr rohant vissza lélekszakadva, s jelentette, hogy golyó- s nyílzápor fogadta őket, és tíz közül csak ők ketten maradtak életben.

- Nos, tévedtem-e? - kérdezte Old Death. - A csapda mindkét oldalon becsukódott.

- Mit csináljak? - kérdezte Ezüst Hód csüggedten.

- Takarékoskodj az erőddel - felelte az öreg. - Állíts húsz-harminc embert a katlan két kapujába, a többi pihenje ki magát, hogy reggel jó erőben legyen, mert még kemény küzdelem vár rátok.

A törzsfőnök most már vonakodás nélkül hallgatott az okos szóra. Azután megszámolta a halottakat és sebesülteket. Amikor a fehérekre került a sor, kiderült, hogy nagy részük elesett, de tíz ember nyomtalanul eltűnt, köztük Gibson és Ohlert is.

- Ez már baj! - kiáltottam fel elkeseredve. - Átszöktek az apacsokhoz!

- Persze - bólintott Old Death -, s azok szívesen fogadták őket, hiszen kezére jártak a két topiának, vagyis az apacs kémeknek.

- Akkor keresztet vethetünk Gibsonra!

- Miért? Az apacsok ismernek engem, s különben is kezünkben van Jó Ember totemje. Majd rábírom őket, hogy adják ki nekünk azt a két embert.

- És ha közben kereket oldanak?

- Nem hiszem. Csak a Mapimin keresztül menekülhetnek, s az csöppet sem barátságos út. Százszor is meggondolják, míg nekivágnak... Hohó, mi történik ott?

Vagy húsz komancs csődült össze egy helyen, ahonnan jajgatás és nyöszörgés hallatszott. Közelebb léptünk, és egy halottnak vélt fehér sebesültet láttunk, aki ájulásából felocsúdott. Hasát lándzsa járta át, mégpedig hátulról - egy komancs döfhette belé, amikor az apacsok támadása megindult. Old Death letérdelt a sebesült mellé, aki leírhatatlan kínokat szenvedett.

- Ember - mondta Old Death -, perceid meg vannak számlálva. Könnyíts a lelkeden, és ne menj hazugságokkal az ajkadon a másvilágra! Összejátszottatok az apacsokkal?

- Igen - felelte a haldokló nyöszörögve.

- Tudtátok, hogy ma éjjel támadás lesz?

- A topiák megsúgták nekünk.

- És ők biztatták fel Gibsont, hogy tűzjeleket adjon?

- Megállapodtak, hogy annyiszor lobbantja fel a tüzet, ahány száz komancs van itt. Ha Winnetou megtudta volna, hogy ötszázan vannak, elhalasztotta volna a támadást holnapra. Csak száz embere volt, hajnalban kap erősítést.

- Mindjárt gondoltam - bólintott Old Death. - Mindkét irányban elvágták az utat. Micsoda mészárlás lesz itt holnap!

- Utolsó csepp vérünkig védekezünk! - kiáltotta Fehér Hód, dühében toporzékolva. - A reggelt pedig nem várjuk meg. Még az éjszaka kitörünk innen!

Alvezéreivel tanácskozásra ült össze, melyen Old Deathnek is részt kellett vennie. Suttogva vitatkoztak. Messziről láttam, hogy Old Death hevesen gesztikulál vitatkozás közben; alkalmasint javasolt valamit a komancsoknak, de nem hallgattak rá. Végül dühösen felugrott a helyéről, s hallottam, amint hangja felcsattan:

- Így a pusztulásba rohantok! Eddig is igazam volt, most is úgy lesz, ahogy előre látom! Bánom is én tegyetek, amint akartok! De én és a barátaim itt maradunk!

- Gyáva vagy velünk harcolni? - kérdezte egy kisebb törzsfőnök.

Old Death keze ökölbe szorult, de erőt vett magán, és nyugodtan felelte:

- Előbb bizonyítsd be a saját bátorságodat, mielőtt másokét kétségbe vonod! Én Old Death vagyok, és elég, ha ennyit mondok.

Faképnél hagyta őket, és leült mellénk. A komancs vezetők még jó ideig tanácskoztak, aztán felálltak - úgy látszik, végre elhatározták, mihez fognak. Akkor a tábortűz körül üldögélő komancsok mögött felcsendült egy hang:

- Fehér Hód pillantson ide! Puskám csöve türelmetlenül várja!

Minden szem arra fordult. Winnetou állt a sziklafal tövében, puskáját vállába szorítva.

A két cső ekkor gyorsan felvillant, Fehér Hód holtan rogyott le a földre, s rögtön utána egyik alvezére is.

- Így pusztul el minden hitszegő! - hallottuk még, s Winnetou a következő pillanatban eltűnt a szemünk elől. Mindez olyan gyorsan történt, hogy a komancsoknak nem volt idejük feleszmélni. Mire felugrottak, és oda rohantak, ahol Winnetout látták, már bottal üthették a nyomát. Old Death a két törzsfőnök fölé hajolt - mindkettő halott volt.

- Micsoda vakmerőség! - kiáltott fel Lange. - Ez a Winnetou valóságos ördög!

- Várjatok egy kicsit - nevetett Old Death -, most jön csak a java!

Alighogy kimondta, vad üvöltést hallottunk a katlan kijárata felől.

- Nem megmondtam?! - kiáltott fel az öreg. - Nemcsak a törzsfőnököt büntette meg, de harcosait is kicsalta a katlanból. Figyeljetek csak!

Egy revolver éles, vékony kattogását hallottuk háromszor..., ötször..., nyolcszor..., sűrűn egymás után.

- Winnetou revolvere - mondta Old Death mosolyogva. - Úgy látszik, a komancsok körülfogták, de nem bírnak vele.

Egykedvűen vonogatta vállát, kissé unottan, mintha színházban ülne, és olyan darabot játszanának, melyet már többször látott. Valójában nem többször, hanem sokszor volt ilyen jelenetek szemtanúja, sőt főszereplője. Bólogatott, mintha előre tudná a jelenet végét. A komancsok nemsokára visszajöttek - összevissza lövöldöztek, de Winnetout nem találták el, viszont több halottat és sebesültet veszítettek, s ezeket magukkal hozták. Civilizált emberek többnyire uralkodnak magukon gyászukban is, de ezek az indiánok jajgattak és üvöltöztek, mintha elevenen nyúznák őket, s tomahawkjaikkal hadonászva körültáncolták halottaikat.

- Okosabb lenne, ha csendben maradnának, és eloltanák a tábortüzeket - jegyezte meg Old Death.

- Mit határozott a haditanács? - kérdeztem.

- Hogy megkísérlik a kitörést nyugat felé.

- Ostobaság! Egyenesen a Winnetou segítségére érkező apacs csapatok karjaiba rohannak.

- Arra nem kerül sor, mert az áttörés nem sikerül nekik. De ha sikerülne, Winnetou hátulról törne rájuk, és két tűz közé kerülnének.

- Miben reménykednek hát?

- Azt hiszik, még mindig túlerőben vannak az apacsok felett, s Nagymedvét is várják, az elesett Fehér Hód fiát, akivel útközben találkoztunk. Égnek a vágytól, hogy megbosszulják Fehér Hód halálát. Én azt tanácsoltam nekik, várjanak a kitöréssel hajnalig, de lehurrogtak. Bánom is én - semmi közöm hozzá! Hát ez micsoda zaj? Füleljünk csak!

Hiába füleltünk, a komancsok üvöltése minden más hangot vagy zörejt túlharsogott.

- Esztelenség! - dünnyögte Old Death. - Winnetou malmára hajtják a vizet a lármájukkal. Azt hiszem, most fákat dönt ki, hogy eltorlaszolja a völgy kapuit, mert mintha lezuhanó fák ropogását hallottam volna.

A komancsok végre abbahagyták halottaik siratását. Az egyik alvezér, aki az elesett törzsfőnök helyébe lépett, rendbe szedte és felsorakoztatta a harcosokat.

- Úgy látszik, mindjárt elindulnak - mondta Old Death. - Jó lesz, ha a lovaink után nézünk, nehogy elhajtsák őket. Mr. Lange, legyen szíves, vegye maga mellé a fiát meg a négerünket, és hozzák ide a lovainkat. Mi ketten itt maradunk, mert azt hiszem, számíthatunk egy kis veszekedésre.

Alighogy elmentek a lovakért, láttuk, hogy az új törzsfőnök lassú léptekkel közeledik felénk. Megállt előttünk, és így szólt:

- A sápadtarcúak nyugodtan üldögélnek, míg a komancs harcosok nyeregbe szállnak. Miért nem készülődtök ti is?

- Nem tudjuk, mit határoztatok.

- Elhagyjuk ezt a völgyet.

- Ha sikerül - tette hozzá Old Death.

- Kosa Péve károgó varjú! A komancs harcosok legázolják azt, aki útjukat elállja!

- Sok szerencsét! Mi itt maradunk.

- Kosa Péve nem a barátunk? Nem szívta el velünk a békepipát? Nem akar velünk tartani? A sápadtarcúak bátor harcosok. Álljanak a komancsok élére!

Old Death felállt, és a törzsfőnök szemébe nevetett.

- Testvérem ravasz gondolatot forgat a fejében - mondta. - Mi nyargaljunk elöl, törjünk nektek utat, és pusztuljunk el a kedvetekért, ugye? Barátai vagyunk a komancsoknak, de nem tartozunk nektek engedelmességgel. Jól mondtad, hogy bátor harcosok vagyunk. De nem veszünk részt olyan harcban, amelyhez semmi közünk.

- Tehát a sápadtarcúak nem állnak a komancsok mellé?

- Nem. A komancsok vendégei vagyunk, nem a szövetségesei. Mióta szokás a vendégeket harcba küldeni?

Az új törzsfőnök előbb zavarba esett, aztán dühbe gurult.

- Talán az apacsokhoz akartok csatlakozni? - kérdezte indulatosan.

- De hiszen ti legázoljátok őket - akkor hogy csatlakoznánk hozzájuk?

- Ha nem jöttök velünk, nem kapjátok vissza a lovaitokat! - mondta a törzsfőnök.

- Már gondom volt rá, hogy visszakapjuk - felelte az öreg. - Nézd, éppen ott hozzák!

Barátaink valóban most érkeztek vissza, lovainkat kantárszáruknál vezetve. A komancs összeráncolta homlokát.

- Látom, a sápadtarcúak felkészültek az árulásra - mondta. - Majd megparancsolom a harcosaimnak, hogy kötözzék meg őket.

Old Death arcát különös vigyorgás torzította el. Így szokott nevetni, ha meg akart leckéztetni valakit, aki megbántotta. Körülnézett. A törzsfőnökön kívül egyetlen komancs sem volt a közelben. Hozzám hajolt, és a fülembe súgta:

- Ha leütöm ezt a fickót, gyorsan lóra! A bejárat felé vágtatunk mind az öten! A komancsok a kijáratnál csoportosulnak, ott akarnak kitörni.

- Mit sugdolóztok? - förmedt rá a törzsfőnök most már gorombán. - Hallani akarom, mit beszéltek!

- Mindjárt megtudod. Azt hiszed, a foglyaid vagyunk? Kényszeríteni akarsz valamire, amihez nincs kedvem? Hát ide nézz! - Előkapta revolverét, és a komancs mellének szegezte. - Egy mozdulat vagy egy hangos szó, és meghalsz! Harcosaid messze vannak! Nem vagyunk a foglyaid! Inkább te vagy a mi kezünkben!

Az indián vastagon bemázolt arca megrándult. Emberei felé pislogott, de kiáltani nem mert.

- Ne várj tőlük segítséget! - folytatta Old Death. - Mire idejönnének, már nem élsz. Gondolkodj egy kicsit! Nem elég, hogy a tábort apacsok vették körül, velünk is ujjat akarsz húzni? Nincs elég ellenséged nélkülünk is?

Az indián néhány percig hallgatott, aztán egészen más hangot ütött meg.

- Fehér testvérem félreértette szavaimat - mondta. - Nem úgy gondoltam.

- Akkor mondd azt, amit gondolsz. Meghallgatom.

- Tedd el a fegyvert! Legyünk megint jó barátok! - felelte a komancs kedveskedve.

- Én is azt akarom - mondta Old Death. - De bizonyítsd be, hogy őszintén gondolod.

- Szavam nem elég?

- A te szavad nem.

- Hát mit tegyek?

- Add ide a kalumetedet.

- Azt nem lehet!

- Pedig még többet követelek. Add ide az orvosságos zacskódat is!

- Uff! Uff! Uff! - kiáltott fel a törzsfőnök rémülten. - Attól nem válhatok meg!

- Ne félj, visszakapod. Amikor útjaink elválnak, visszaadom neked.

- Indián harcos nem válik meg az orvosságos zacskójától egy pillanatra sem!

- Ismerem a szokásaitokat. Ha a kalumeted és a medicinád az én kezemben van, akkor én te vagyok, s már nem bánthatsz engem, mert ha megölsz, én foglalom el a te helyedet az örök vadászmezőkön, és te többé nem juthatsz oda!

- Tudom - mondta a komancs síró hangon.

- Akkor ide vele!

- Nem adom! - kiáltott fel a komancs kétségbeesetten.

- Hát jó! Akkor megöllek, és elveszem a skalpodat, aztán a kutyám és a szolgám leszel az örök vadászmezőkön! Így talán jobb? Figyelj ide! Háromszor felemelem a karomat. A harmadiknál már beléd eresztem a golyót.

A komancs szeme kitágult rémületében. Old Death felemelte bal karját, míg jobbjával revolverét az indián szívének szegezte. Várt egy kicsit, aztán másodszor is felemelte karját. Amikor karja harmadszor is megmozdult, az indián könyörgő hangon megszólalt:

- Várj, kérlek! Biztos, hogy visszaadod?

- Vissza hát! Kosa Péve sohasem hazudik.

A komancs megmozdította kezét, hogy nyakához nyúljon, de az öreg rárivallt:

- Le a kezekkel! Majd a barátom leoldja a nyakadról.

A komancs keze lehanyatlott. Odaléptem hozzá, leoldoztam kalumetjét és "orvosságos zacskóját", s átadtam Old Deathnek, aki gondosan zsebre tette, revolverével együtt.

- Így ni! - mondta. - Most már jó barátok vagyunk. Mehetsz, ahova akarsz, mi meg itt maradunk.

A komancs főnök szívét olyan düh öntötte el, mint még soha; görcsösen megmarkolta kése nyelét, de nem merte előrántani.

- A sápadtarcúakat most nem érheti semmi baj - sziszegte. - De ha medicinám és kalumetem újra a nyakamban lóg, visszafizetek nekik mindent! Kínzócölöpön fognak elpusztulni!

Old Death oda se hederített rá.

- Olyan biztonságban vagyunk most, mint Ábrahám ölében - mondta nekem -, de azért nem feledkezünk meg a szükséges óvatosságról. Nem maradunk itt a tűz mellett, hanem visszahúzódunk a völgy végébe, és ott várjuk meg a fejleményeket. Uraim, utánam!

Mind az öten megragadtuk egy-egy ló kantárszárát, a katlan másik oldalára vonultunk, lovainkat egy fához kötöttük, és letelepedtünk a sziklafal tövében.

- Milyen csend van most! - jegyezte meg Lange.

- Várjon csak egy kicsit - felelte Old Death. - Mindjárt kezdődik a bál!

Öt percbe se telt, s vad üvöltözés hallatszott a katlan felől.

- Csak a komancsok ordítoznak - mondta az öreg. - Az apacsoknak több eszük van, a legnagyobb csendben hajtják végre terveiket.

Két lövés dördült el a távolban.

- Winnetou ezüstpuskája - bólintott Old Death. - Fogadjunk, hogy megállította a komancsokat!

Ha a kilőtt nyilak és elhajított dárdák nem szállnak nesztelenül, a lárma tébolyító lett volna. Így csak egy-két puska ropogását és a komancsok ordítását verték vissza a sziklafalak. De hirtelen hátborzongató vijjogás hallatszott.

- Ivi-vi-vi-vi! Vi-vi-vi!

- Az apacsok diadalordítása! - ujjongott Sam. - Visszaverték a komancsokat!

Tolongó árnyakat láttunk, s amint a tűz közelébe értek, akkor ismertük fel a rendetlenül visszavonuló lovasok alakját. Rettentő kavarodás támadt. Sebesülteket cipeltek a tűzhöz, köztük halottakat is, és a komancsok hosszan elnyújtott gyászdala verte fel újra a völgy csendjét. Amikor elhallgattak, vezetőik tanácskozásra ültek össze, mely jó fél óráig tartott. Aztán egy öreg harcos emelkedett fel közülük, és megkeresett minket.

- Itt vannak a sápadtarcúak? - kérdezte. - Jöjjenek át hozzánk.

- Minek? - kérdezte Old Death.

- A törzsfőnök megengedte, hogy most részt vegyenek a tanácskozásban.

- Megengedte? Milyen kegyes! De mi aludni akarunk.

A komancs előbb követelő, majd kérő hangon igyekezett küldetésének eleget tenni.

- Tudod mit? - mondta Old Death. - Ha mindenáron beszélni akar velem, jöjjön ide.

- Ezt nem teheti meg - ő a törzsfőnök.

- Én is törzsfőnök vagyok, nagyobb és öregebb, mint ő.

- Akkor sem jöhet ide..., megsebesült a karján.

- Nem mondtam, hogy négykézláb jöjjön ide - nevetett Old Death. - A lábát tudja mozgatni, nem?

A komancs végül kényszeredetten beleegyezett, hogy átadja az üzenetet, és visszament a tábortűzhöz. Hosszú ideig nem történt semmi. Aztán láttuk, hogy egy másik alak áll fel a tűz mellől, és méltóságteljes léptekkel közeledik felénk.

- Nézzétek csak, már hajába tűzte Fehér Hód sastollait! - mondta Old Death. - És a karját felkötötte. Úgy látszik, valóban megsebesült.

Az indián megállt előttünk, és várt; nyilván azt szerette volna, hogy mi szólítsuk meg. Old Death azonban egykedvűen bámult maga elé, és hallgatott, s mi természetesen ugyanúgy viselkedtünk, mint ő. Végre a komancs törte meg a csendet.

- Fehér testvérem megkért, hogy jöjjek ide... - kezdte.

- Nem kértelek én semmire! - vágott a szavába Old Death. - Te akartál beszélni velem. De még azt sem tudom, hogy hívnak.

- Fürge Szarvas vagyok - felelte a komancs büszkén. - Ezt a nevet az egész préri ismeri.

- Én már bejártam a prérit széltében-hosszában, de még nem hallottam a nevedet emlegetni - felelte Old Death. - No de jól van, megengedem, hogy leülj mellénk.

Fürge Szarvas habozott; a sápadtarcú szavai vérig sértették, de rövid töprengés után belátta, hogy most kénytelen engedni. Méltóságteljesen leereszkedett a fűre, és így szólt:

- Kosa Péve tapasztalt harcos, és szükségünk van a tanácsára.

- Miért? Nem sikerült az áttörés?

- Az apacsok tomahawkjaikkal nagy fákat döntöttek ki, és eltorlaszolták az utat. Mit csináljunk most?

- Minek beszéljek? Eddig sem hallgattatok rám!

- Most másképpen lesz. Kérlek, beszélj.

- Hány harcost veszítettek el a komancsok?

- Tízszer tízet. Sok ló is elpusztult - vallotta be Fürge Szarvas. - De még mindig többen vagyunk, mint az apacsok.

- Csakhogy az ő helyzetük jobb! Bizonyára eltorlaszolták mind a két bejáratot, szabadon mozoghatnak, ti pedig ide vagytok beszorítva. Winnetou reggelre erősítést kap. Végetek van!

- Fehér testvérem nem lát semmi reményt?

- Én csak egy lehetőséget látok. Kezdjetek béketárgyalást az apacsokkal.

- Soha! Nem kérünk kegyelmet, de nem is adnának. A vérünkre szomjaznak.

- Nem csodálom! - csattant fel Old Death hangja. - Minden okuk megvan rá. Béke idején váratlanul megrohantátok falvaikat, elraboltátok javaikat, megöltétek a férfiakat, halálra kínoztátok a foglyaitokat, elhurcoltátok a gyerekeket és az asszonyokat. Gyalázatos gaztett volt, nem lehet elég szigorúan megtorolni!

Ez aztán őszinte beszéd volt, és Fürge Szarvas nem tudott mit felelni. Sokáig dermedten nézett maga elé.

- Uff! - mondta végre. - Így beszélsz velem, a komancsok főnökével?

- Még akkor is a szemedbe mondanám, ha a Nagy Manitou volnál! Mit vétettek nektek az apacsok, hogy halomra gyilkoltátok őket? Hogy mertétek megtámadni követeiket, akiket tárgyalásra küldtek, és akiket nemcsak az emberi és isteni törvény, de még a hadviselés törvénye is védelmez? Miért tettétek ezt?

- Mert ellenségeink! - mordult fel a komancs.

- Nem igaz! Az apacsok békében akartak élni, ti ástátok ki a csatabárdot. Csak az a szerencsétek, hogy sorsotok Winnetou kezében van - ő az egyetlen indián törzsfőnök, aki békére törekszik, és nem bosszúvágyó.

- Nem kérünk kegyelmet senkitől! - jelentette ki Fürge Szarvas.

- Akkor tegyetek, amit akartok! Nekem igazán mindegy.

- Szavaid elárulják, hogy az apacsok barátja vagy - mondta a komancs sötéten. - Tanácsoddal nem érünk semmit. Most már csak egyet kérek tőled. Ne feledd el, amit ígértél: mielőtt útjaink elválnak, visszaadod, ami az enyém...

- Old Death nem másítja meg a szavát - felelte az öreg. - Végeztünk!

- Uff! - kiáltott fel a komancs, izzó gyűlölettel a szemében, s visszatért a tábortűzhöz.

- Még mindig arra számít, hogy a komancsok számbeli fölényben vannak - fordult hozzám Old Death, fejét csóválva. - Pedig Winnetou egymaga felér száz emberrel. Hozzá fogható kevés van az indiánok közt, a fehérek között pedig még kevesebb. Magamról nem beszélek, mert nem szeretek hencegni. De itt van Old Firehand, a nagy vadász - talán már hallott róla. És egy másik is, aki nemrég jött át Európából, de már csodákat mesélnek róla.

- Ki az? - kérdeztem.

- Igazi nevét nem ismerem, de itt Old Shatterhand néven emlegetik. Ördöngös fickó! Erős, bátor, és ravasz is - de helyén van az esze és szíve. Nagyon szeretnék megismerkedni vele!

- Talán lesz még rá alkalom - feleltem, ügyelve arra, hogy még egy mosollyal se áruljam el, mit gondolok.

Ekkor valami halk nesz ütötte meg a fülemet, és valaki ezt suttogta mellettem:

- Uff! Old Death van itt? Ki gondolta volna? Mennyire örülök!

Öreg barátom késéhez kapott.

- Ki lopózkodott ide?!

- Fehér testvérem hagyja azt a kést! Csak nem akarja Winnetout leszúrni?

- Winnetou! Ezer ördög! Most már nem csodálom, hogy sikerült észrevétlenül idelopóznia.

Az apacs vezér még közelebb jött, de ügyet se vetett rám, mintha nem ismerne.

- Testvérem rosszul tette, hogy idejött - mondta halkan Old Death. - Vakmerőség volt az őrszemek mellett elosonni! Életét kockára tette vele.

- Nem osontam el az őrök mellett - felelte Winnetou. - Más úton jöttem. Ez a völgy az apacs nemzet területéhez tartozik, és ismerem, mint a tenyeremet. Sziklafala nem is olyan járhatatlan. Az apacsok háromszoros embermagasságban keskeny ösvényt vágtak bele, mely az egész katlant körüljárja. Lasszóval fel lehet jutni rajta, és le is lehet ereszkedni róla. Ezért csaltuk a komancsokat a katlanba, ahol elpusztítjuk őket az utolsó szálig.

- Nem riadsz vissza a vérontástól?

- Hallottam, mit mondtál a komancs főnöknek, s szavaidból láttam, hogy igazat adsz nekünk. Meg kell bosszulnom, amit ellenünk vétettek. Gyere át hozzánk a barátaiddal együtt.

- Mikor?

- Most mindjárt. Nemsokára hatszáz apacs harcos érkezik ide. Sok puskájuk van, és golyózáport zúdítanak majd a komancsokra. Életed itt nem lesz biztonságban.

- De hogy jutunk ki?

- Old Death kérdezi ezt tőlem? Majd módját ejted valahogy. Várjatok tíz percig, aztán törjetek át jobbra, a katlan kijáratán. Én addig ott leszek.

A következő pillanatban eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

- Mit szóltok hozzá? - fordult felénk Old Death.

- Nem mindennapi ember! - vélte Lange.

- Meghiszem azt! Ha fehérnek születik, olyan hadvezér lett volna belőle, mint Napóleon - nem ez a mostani, hanem a nagybátyja. És jaj a fehéreknek, ha Winnetou egyszer a fejébe veszi, hogy egyesítse az indián törzseket ősi földjük visszaszerzésére! Csak az a szerencsénk, hogy békét akar. Tudja, hogy népének sorsa meg van pecsételve, de szívébe zárja szörnyű bánatát, s csak arra törekszik, hogy végzetüket elodázza.

A katlanban most csend volt. A komancs vezetők még mindig tanácskoztak. Tíz perc elteltével Old Death nyeregbe szállt.

- Csak tegyétek azt, amit én! - mondta nekünk.

Lassan léptettünk a tűz felé. A komancsok csodálkozva néztek ránk, de utat nyitottak nekünk. Amikor a tűz közelébe értünk, Fürge Szarvas felpattant.

- Mit akartok itt? - rivallt ránk. - A tanácskozás nem ért véget!

- Visszahoztam, ami a tiéd! - kiáltott rá Old Death, s odadobta elé kalumetjét meg az "orvosságos zacskóját". - De a bosszúdat nem várjuk meg!

Megsarkantyúzta lovát, mely pompás lendülettel átugrott a tűz fölött. Sam volt az első, aki követte - egyszerűen keresztülgázolt a tanácskozókon, s mi hárman a nyomában. Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, s már a katlan kijáratához értünk, és keresztülgázoltunk az őrökön is, akik erről az oldalról nem számítottak támadásra. Szinte repültünk előre, mit sem törődve a komancsok eszeveszett ordítozásával.

- Uff! Állj! Itt Winnetou! - kiáltotta felénk egy hang.

Két apacs bukkant elő a félhomályból, s kantárszáron átvezették lovainkat a fatörzsekből és kövekből rakott barikádon. A szoros kitágult, és egy gyengén pislákoló tüzet pillantottunk meg, melynél két másik apacs ült, és nyárson forgatott valamit. Közeledtünkre rögtön felálltak és eltávoztak. Távolabb sok lovat láttunk apacs harcosok őrizete alatt. A kitáguló völgy egy jól megszervezett katonai tábor képét mutatta. Az apacsok mozdulatai olyan pontosak, szinte gépiesek voltak, mintha tervszerű kiképzésben részesültek volna.

Leugrottunk a nyeregből, és vezetőink hátravitték lovainkat.

- Fehér testvéreink foglaljanak helyet a tűz mellett - mondta Winnetou. - Pompás bölénypecsenyét készítettem elő a részükre. Falatozzanak nyugodtan, amíg vissza nem jövök.

- Sokat kell várnunk? - kérdezte Old Death.

- Nem hiszem. Egy kis dolgom van még. A komancsok most bizonyára tombolnak dühükben, és talán elkövetik azt az ostobaságot, hogy titeket üldözőbe vesznek. Észre kell térítenem őket.

Elment abba az irányba, ahonnan jöttünk. Old Death kényelmesen letelepedett a tűz mellé, elővette kését, és megkóstolta a sültet. Kitűnő volt. Már régóta nem ettünk semmit, és buzgón nekiláttunk a sültnek, mely gyorsan elfogyott, pedig hatalmas darab volt. Közben visszajött Winnetou, és kérdő pillantást vetett rám, melyet tüstént megértettem. Azt akarta tudni, elérkezettnek látom-e a pillanatot, hogy inkognitómat felfedje. Felálltam a tűz mellől, mindkét kezemet felé nyújtottam, és így szóltam:

- Boldog vagyok, hogy szeretett testvéremet, Winnetout ilyen hamar viszontláthatom!

Kezet szorítottunk.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte Old Death csodálkozva. - Ismeritek egymást?

- Old Shatterhand a legkedvesebb jó barátom, akit testvéremül fogadtam - felelte Winnetou.

- Old... Shat... ter... hand! - hebegett az öreg, és olyan arcot vágott, hogy kacagásban törtem ki. Old Death dühösen rám ripakodott:

- Ezt merte tenni velem, maga képmutató?! Így lóvá tenni az embert! Jámbor újoncnak, tapasztalatlan zöldfülűnek adja ki magát, és közben nevet rajtam, hogy lépre mentem! Nem szégyelli magát? Összetörném a csontjait, Old Shatterhand!

Felemelte öklét, mintha fejbe akarna vágni, de a vége az lett, hogy megölelt, és néhányszor barátságosan hátba vágtuk egymást.

- Fehér testvérem ne nehezteljen rá! - mondta Winnetou. - A tréfát én eszeltem ki, amikor még okom volt rá, hogy úgy tegyek, mintha én sem ismerném. Amikor utoljára találkoztunk...

- Winnetou! - vágtam a szavába. - Előbb mondd meg, hol az a tíz sápadtarcú, aki a komancsoktól átszökött hozzád a két topiának álcázott apacs felderítővel?

- Elvágtattak. Chihuahuába. Juárezhoz.

- Hát ez borzasztó! - kiáltottam fel kétségbeesetten.

- Miért?

- Mert köztük volt az a kettő, akit New Orleans óta üldözök.

- Uff, uff! Azok is köztük voltak? De kár, hogy nem tudtam! Azt mondták, sürgős dolguk van Chihuahuában, és máris sok időt veszítettek. Winnetou Juárez pártján áll - ezért minden támogatást megadtam nekik. Pihent lovakat kaptak tőlem, útra való eleséget, és még vezetőt is: azt a két állítólagos topiát, aki jól ismeri az utat a Mapimin keresztül.

- Még ezt is! Pihent lovakat, eleséget, vezetőket! Az az átkozott Gibson már a kezemben volt, s megint bottal üthetem a nyomát!

Winnetou egy-két percig gondolkodott, aztán így szólt:

- Nagy hibát követtem el, de jóváteszem. Mihelyt végeztem ezekkel a komancsokkal, elkísérlek Chihuahuába. Ha nem jön közbe semmi, két nap alatt utolérjük őket.

Egy apacs harcos rohant felénk lélekszakadva, és jelentette:

- A komancs kutyák eloltották a tábortüzet - megint támadásra készülnek!

- Véres fejjel futnak majd vissza, akárcsak az előbb - felelte Winnetou. - Ha fehér testvéreim velem jönnek, olyan helyre állítom őket, ahonnan a csatát figyelemmel kísérhetik.

Természetesen rögtön felálltunk. Winnetou visszavezetett bennünket a szorosba, majdnem a barikádig. Itt egy lasszót adott Old Death kezébe. A lasszó a sziklafalon lógott le, valahol a magasban lehetett odaerősítve.

- Kússzon fel rajta körülbelül két embermagasságig - mondta Winnetou. - Ott a bokrok mögött megtalálja a sziklába vágott keskeny ösvényt, amelyről beszéltem. Nekem most a harcosaim közt a helyem.

- Hm! - dünnyögött Old Death. - Egy ilyen lasszón felkúszni! Hát majom vagyok én? No, megpróbáljuk!

Korához képest elég gyorsan kúszott fel a kötélen, és mi négyen utána. Egy fa nőtt ki szinte vízszintesen a sziklatalajból, annak a törzsére hurkolták a lasszó másik végét. A fa tövében néhány bokor terpeszkedett, eltakarva a hegyi ösvény kezdetét. Két kezünkkel tapogatózva botorkáltunk előre, aztán megálltunk egy sziklahorpadásban, ahol elég kényelmesen elfértünk egymás mellett.

- Mozgás van odalenn - mondta Old Death. - Nem látok, nem hallok semmit, de az orrommal érzem. A lovak szaga, ha mozognak, sokkal erősebb, mint amikor egy helyben állnak. Éppen alattunk, a sziklafal tövében vonulnak a bejárati szoros felé.

Ekkor éles hang ütötte meg fülünket:

- Na-hó!

Ez a szó azt jelenti: "Most!" A következő pillanatban két lövés dördült el egymás után. Winnetou "ezüstpuskája" indította el a csatát. Aztán vad üvöltés következett - puskák ropogtak, tomahawkok csörrentek, lándzsák csaptak össze. A lovak izgatott nyerítését és a komancsok ordítását túlharsogta az apacsok diadalkiáltása:

- Ivi-vi-vi-vi-vi!

- A komancsok helyzete reménytelen - mondta Old Death. - Sűrű tömegbe zsúfolódva, súlyos veszteséget kell szenvedniük. Az apacsok minden golyója, nyila vagy dárdája vaktában is célba talál. A támadás hamarosan összeomlik.

Öt perc sem telt bele, s a komancsok kénytelenek voltak visszavonulni. Az apacsok nem követték őket a katlanba. Minek is? A csapdából úgysem menekülhetnek.

Amikor minden elcsendesült, a lasszón leereszkedtünk a barikádhoz, ahol Winnetou már várt ránk. Újra leültünk a tűz mellé.

- A komancsok most a másik oldalon próbálkoznak - mondta -, de harcosaim ott is résen vannak. Ebből a kelepcéből nem jut ki élve senki.

Hirtelen előrehajolt, és minden idegszálával figyelt. Aztán felugrott, és úgy állt a tűz elé, hogy fénye teljesen megvilágítsa.

- Mi történt? - kérdeztem.

- Egy ló botorkálását hallottam messziről. Magános lovas közeledik, bizonyára engem keres. Felálltam, hogy lássa, ki van itt.

Mi a legkisebb neszt sem vettük észre, de Winnetou hallása éppen olyan csodás volt, mint a többi érzéke. Néhány perc múlva egy lovas bukkant elő, leugrott a nyeregből, Winnetouhoz sietett, és megállt előtte feszesen, katonásan, mozdulatlanul, mint a cövek. Tiszteletteljesen várt, míg a törzsfőnök meg nem szólítja.

- Hírt hoztál? - kérdezte Winnetou.

- A csapat közeleg - jelentette a hírnök. - Winnetou hívó szavára mindenki fegyvert fogott. Egyetlen harcos sem maradt otthon.

- Milyen messze vannak innen?

- Pirkadatkor megérkeznek.

- Jól van. Vezesd a lovadat a többihez, és pihend ki magad.

A harcos sarkon fordult és elment. Tekintete, mellyel a törzsfőnök szemébe nézett, és minden mozdulata katonás volt, de nem alázatos. Úgy viselkedett, mint egy szabad indián, aki önként aláveti magát a fegyelemnek.

Winnetou visszaült hozzánk, és kérdezni kezdett. El kellett mondanom mindent, ami Lagrange-ban és az Estanzia del Caballerón és azóta is történt velem. Winnetou figyelmesen hallgatott, én meg arra gondoltam, hogy kevés embert láttam még, aki úgy tud hallgatni és figyelni, mint ő. Csak néha szakította meg beszámolómat egy-egy közbevetett kérdéssel. Így telt az idő - alvásról szó sem lehetett. Észre se vettük, hogy az ég egy árnyalattal világosodni kezd. Ekkor Winnetou kinyújtotta karját - nyugat felé mutatott, és így szólt:

- Fehér testvéreim mindjárt látni fogják, milyen pontosak az apacs harcosok.

Mindnyájan abba az irányba meresztettük szemünket. A szürke ködből egy lovas körvonalai bontakoztak ki. Kisvártatva felbukkant egy másik, egy harmadik - végül lovasok hosszú sora. Vezetőjük megpillantotta Winnetout, és ügetve közeledett felénk. Törzsfőnök volt ő is, hajában két sastollat viselt. Még néhány perc, és előttünk állt az egész csapat - most már ötösével sorakoztak fel, olyan gyorsan, szabályosan és pontosan, mint a legjobban kiképzett európai lovaszászlóalj. Nyereg nélkül ülték meg a lovat, rendes lószerszámuk sem volt, a kantárt egy kötéldarab pótolta - de így is tökéletes fegyelemről tettek tanúságot. Zömükben puskával voltak felszerelve, a többi pedig íjjal, dárdával és tomahawkkal. Vezetőjük jelentést tett Winnetounak, néhány szót váltott vele, aztán hátrafordult, és kiadta parancsait. A harcosok egyszerre ugrottak le a nyeregből - néhány ember elvezette a lovakat, a többi pedig sorra felkúszott a lasszón, és eltűnt a szemünk elől. Mindez olyan gyorsan és nesztelenül történt, mintha minden részletét jó előre megbeszélték volna. Winnetou úgy állt a tűz mellett, mint egy szobor, és tekintetével nyugodtan, de feszült figyelemmel követte harcosai minden mozdulatát. Amikor az utolsó apacs is felkúszott a lasszón, visszaült hozzánk, és így szólt:

- Fehér testvéreim láthatják, hogy a komancsok élete a kezemben van.

- Remélem, Winnetou nem fogja ennyi ember vérét kiontani.

- Nem érdemelték meg talán? - csattant fel Winnetou hangja. - Béke idején megrohanták falvainkat, a Rio Grandétól északra, és most ugyanazt akarták tenni a mexikói apacs falvakkal is! Hát a sápadtarcúak nem torolják meg a gyilkolást és fosztogatást?

- Nem minden komancs vett részt a gyilkolásban és fosztogatásban - mondta Old Death.

- De elnézte, és egy szava sem volt ellene! Aki nem áll ki az igazságért, és egy ujját sem mozdítja meg az ártatlan áldozatok megsegítésére, éppen olyan bűnös, mint a gaztettek elkövetője.

- Légy nagylelkű, és bocsáss meg nekik!

- Ismerem ezt a szót! Éppen eleget hallottam emlegetni! Keresztény megbocsátásról beszéltek nekünk, de ti nem ismertek könyörületet! Ide jöttetek a Nagy Vízen át, és elfoglaltátok országunkat. Mind beljebb húzódtunk előletek, de ti utánunk jöttetek, és elvettétek mindazt, amiből az indián él: az erdőt, a lovakat, a bölénycsordákat, s amikor védekeztünk, azt mondtátok, vadak vagyunk, nem érdemeljük meg, hogy emberszámba vegyenek bennünket.

- Winnetou! - kiáltott fel Old Death. - Nekem mondod ezt?

Winnetou percekig némán bámult maga elé, töprengve és önmagával tusakodva.

- Ne haragudj! - mondta végre. - Tudom, hogy te becsületes és igazságos vagy, s magad is elítéled a sápadtarcúak kapzsiságát. Ne hidd, hogy vérszomjas vagyok. Ha a komancsok követet küldtek volna hozzám, talán még most is hajlandó lennék tárgyalni velük. De semmi jelét sem adták annak, hogy megbánták, amit tettek.

- És ha te küldenél követet hozzájuk?

- Én? Amikor a győzelem már a kezemben van?

- Éppen azért, Winnetou - kérlelte Old Death.

- Erről szó sem lehet! Egyszer már megpróbáltam, és követeimet is meggyilkolták. Ki vállalná újra ezt a veszélyt?

- Én - mondta Old Death. - Bemegyek közéjük, és beszélek a főnökükkel. Milyen feltételeket szabsz neki?

Winnetou megint hosszas töprengésbe esett. Végül felemelte fejét, és így szólt:

- Fehér testvérem nagy ember! Csodálom a szívét és a bátorságát, hogy erre vállalkozik.

- Mit követelsz tőlük?

- Először is adjanak vissza mindent, amit tőlünk elraboltak. Azután adjanak öt lovat minden apacsért, akit megöltek, és tíz lovat mindenkiért, akit megkínoztak.

- Nagyon méltányos feltétel - mondta Old Death.

- Azonkívül kikötöm, hogy a komancsok vezetői találkozzanak az apacsok vezetőivel, és tanácskozzanak hosszú békéről, mely harminc nyáron és harminc télen át tartana.

- Hol kerüljön sor erre a tanácskozásra?

- Itt, ebben a völgykatlanban. Küldjenek néhány embert a komancs falvakba, és hozzák ide mindazt, amit követelünk tőlük. A többi nem hagyhatja el a katlant. Adják meg magukat, és foglyaink lesznek, amíg el nem szívtuk vezetőikkel a békepipát.

- Nagylelkű ajánlat, Winnetou. Lehetővé teszi, hogy a vérontást elkerüljük. Máris átmegyek hozzájuk.

Old Death levágott egy nagy, lombos faágat annak a jeléül, hogy követként közeledik a komancsokhoz - de a biztonság kedvéért puskáját is magával vitte. Így is nagy kockázatot vállalt, de Old Death olyan ember volt, aki nem ismerte a félelmet. A lombos ágat magasra emelve elindult a barikád felé. Winnetou egy darabig elkísérte, aztán visszatért hozzánk, és intett nekünk, hogy kövessük.

Arra a helyre vezetett minket, ahol a lovak álltak. A nemrég érkezett csapat sok vezeték lovat hozott magával, s Winnetou most sorra szemügyre vette valamennyit. Öt nagyszerű állatot választott ki, s ígéretéhez híven nekünk ajándékozta.

- Te a saját paripáim egyikét kapod, Charlie - mondta nekem -, de társaidnak sem lesz okuk az elégedetlenkedésre.

Nem győztünk a pompás állatokban gyönyörködni. Sam elragadtatása volt a legnagyobb.

- Ó, istenem, istenem! - lelkendezett, és olyan széles mosolyra húzta száját, hogy fehér fogai szinte világítottak. - Samnek még soha életében nem volt ilyen szép lova! Fekete, mint az új gazdája. Egészen hozzám illik, ó, ó!

Jó fél óra telt el, mire Old Death visszatért hozzánk, s rögtön láttam, hogy eredménytelenül járt, arcán olyan mélységes csalódás tükröződött.

- Tudom, mit akar fehér testvérem mondani - fordult hozzá Winnetou. - A komancsok nem hajlanak az okos szóra.

- Sajnos, nem - felelte Old Death. - Pedig, mindent elkövettem, hogy jobb belátásra bírjam őket.

- Vakok? Süketek? - kérdezte Winnetou indulatosan. - Miben reménykednek?

- Még mindig azt hiszik, hogy ki tudnak törni.

- Fehér testvérem megmondta nekik, hogy hajnalban újabb ötszáz harcos érkezett ide?

- Azzal kezdtem, de nem hitték el. A szemembe nevettek.

- Pusztuljanak hát az utolsó szálig! - kiáltotta Winnetou.

- Borzasztó! - sóhajtott fel Old Death.

- Fehér testvérem még most sem tud belenyugodni abba, ami elkerülhetetlen? Igen, borzasztó mészárlás következik. Csak a tenyeremet kell felemelnem, s erre a jelre eldördülnek a fegyverek. De még egy utolsó kísérletet teszek Old Death kedvéért. Testvéreim jöjjenek velem a torlaszig, hogy helyesen tudjanak ítélkezni.

Elkísértük a barikádig. Winnetou elkapta a lasszó végét, felkapaszkodott rajta, és elindult az ösvényen. Nem lapult a sziklafalhoz, minden óvatosságot félretéve, nyíltan megmutatta magát az ellenségnek. Az ösvény közepére érve megállt, s harsogó hangon lekiáltott a katlanba:

- Komancsok! Szólni akarok hozzátok! Hallgassatok meg!

Szavait mély csend követte. Winnetou röviden megismételte békeajánlatát, és megadásra szólította fel a komancsokat.

- Ide nézzetek! - mondta, és felemelte a kezét.

Ebben a pillanatban az ösvényen kuporgó harcosok egyszerre felálltak - hosszú láncban, mely végighúzódott az egész völgy fölött. Winnetou így akarta a komancsok értésére adni, hogy bevannak kerítve, és minden ellenállás reménytelen. De nem érte el a kívánt hatást. Én csak annyit láttam, hogy hirtelen az ösvényre veti magát, és a bokrokba fogódzkodva eltűnik a szemem elől. Ugyanakkor lövés dördült el odalenn.

- Ez Fürge Szarvas válasza! - mondta Old Death. - Másodszor is rálőtt. Szerencsére Winnetou észrevette, hogy vállához emeli a puskát, és idejében a földre vetette magát. De nézze csak!

Winnetou villámgyorsan talpra ugrott, s kezében eldördült az "ezüstpuska". A komancsok vad üvöltésben törtek ki.

- Lelőtte a törzsfőnököt - mondta Old Death, aki többet látott, mint én.

Winnetou másodszor is felemelte kezét, de most a válláig, tenyerével lefelé. Az apacsok hosszú sora az ösvényen véges-végig vállba nyomta fegyverét. Legalább négyszáz puska dördült el majdnem egyszerre.

- Gyerünk hátra, uraim. - mondta Old Death. - Ez már nem az én öreg szememnek való látvány. De kétségtelen, hogy a komancsok megérdemelték.

Lovainkhoz visszatérve, újabb sortűz ropogását hallottuk, utána meg az apacsok vérfagyasztó diadalkiáltását. Néhány perc múlva Winnetou ott állt mellettünk. Arca komoly, szinte szomorú volt.

- Nagy jajveszékelés lesz a komancsok sátraiban - mondta komoran -, mert egyetlen harcosuk sem tért vissza. A Nagy Manitou akarata volt, hogy megbosszuljuk halottainkat. Nem tehettem egyebet - de ezt a halálkatlant nem akarom látni. Harcosaim elintézik, amit még el kell intézni - én nyeregbe vágom magam, és fehér testvéreimmel együtt nyomban elvágtatok.

Mi is siettünk, de jó fél órába telt, míg az útra felkészültünk. Winnetou tíz harcost vitt magával, csupa nagyszerű lovast, aztán elindultunk a Bolsón de Mapimi felé. Nem néztem hátra - boldog voltam, hogy a szörnyű halálkatlant elhagyhatom.

A Mapimi olyan óriási, hogy két mexikói tartomány, Chihuahua és Coahuila területének jelentős részét foglalja el. Legkönnyebben északról közelíthető meg, a három többi égtáj felé meredek mészkőhegyek határolják. Számos szűk kanyon húzódik rajta keresztül-kasul, köztük pedig sivár homokbuckák tornyosulnak mindenfelé. Eleinte azt hittem, hogy itt víznek, fűnek, fának semmi nyoma, de útközben rájöttem, hogy nem így van. Ebben a mészkősivatagban sok a tó, s ha a forró évszakban ki is száradnak, kipárolgásuk elég ahhoz, hogy partjaikon valami növényzet zöldelljen.

Utunk első szakasza egy ilyen tó, a Laguna de Santa Maria felé vitt. Körülbelül tíz mérföldnyire volt a halálkatlantól, ahonnan elindultunk, s egy álmatlan éjszaka után ez nem kis út, különösen ilyen terepen, ahol majdnem mindig szakadékokban lovagoltunk, az egyikből ki, a másikba be. Reggeltől estig jóformán sohasem láttuk a napot. Hol jobbra kellett kerülnünk, hol balra, egészen belezavarodtunk, s nemegyszer azt hittük, már eltévesztettük az utat, és éppen ellenkező irányban ügetünk, mint kellene.

Alkonyodott, mire a "lagúnához" érkeztünk. A talaj itt már homokos volt; fákat nem láttunk ugyan, de a sűrű bokroknak is megörültünk. Idáig, a szűk és komor kanyonokban szinte dideregtünk, most pedig egyszerre melegünk lett. A talaj, melyet reggeltől estig napfény árasztott el, forró volt, akár egy kemence, de éjfélig lehűlt, hajnaltájban meg olyan friss szél kerekedett, hogy kénytelenek voltunk takaróinkat szorosabban magunkra csavarni.

Kora reggel indultunk tovább. Utunk egyelőre nyugat felé vitt, de a kanyonok nagy kerülőkre kényszerítettek. Nem volt könnyű egy ilyen meredek falú szakadékba lejutni, még nehezebb volt kikecmeregni belőle; néhol mérföldeken át botorkáltunk a kanyonban vagy a betorkolló mellékkanyonok útvesztőjében, amíg egy alkalmas helyre akadtunk, ahol újra feljuthattunk a föld színére. A kanyon alja tele volt kaviccsal és kőgörgeteggel, ami a lovak számára nagyon fárasztóvá tette az utat. Voltak helyek, ahol nem akadt más út, csak egy keskeny ösvény a kanyon oldalán - felettünk az izzó ég szalagja, és alattunk a tátongó mélység. Hát még a keselyűk! Rajokban kísérik az utast reggeltől estig, s ha lepihen, a közelben telepednek le, hogy aztán továbbkísérjék. Csúf, rekedt vijjogásuk árulja el türelmetlenségüket, amellyel arra lesnek, hogy az utas leszédüljön lováról a kanyon mélyébe, és a hullájára szállhassanak. Ebben reménykednek a csonttá aszott, éhes sakálok is, amelyek csapatostul leselkedtek a kanyonok árnyékában.

Délben sikerült kijutnunk a kanyonok szövevényéből, és nekivágtunk egy majdnem prérihez hasonlító, gyér fűvel belepett fennsíknak. Csakhamar nyomokra bukkantunk - vagy tíz lovas járhatott előttünk. Winnetou biztosra vette, hogy Gibsonék nyomai ezek. Rövid vizsgálódás után kétféle nyomot különböztettünk meg közöttük: a "topiák" ugyanis, akiket Winnetou kísérőül adott Gibson mellé, patkolatlan lovon ültek. A kis csapat legalább hat órával előbb ért ide, mint mi.

Késő délután újabb nyomokra bukkantunk. Ezek déli irányból kanyarodtak be erre; húsz-harminc lovas követte egymást egyenként, ami arra vallott, hogy indiánok lehettek, mert ez a libasorban való lovaglás indián csapatok szokása. A jelek szerint ez a csapat Gibsonékkal találkozott, aztán együtt folytatták útjukat.

- Miféle indiánok lehetnek ezek? Semmiképpen sem apacsok - vélte Old Death. - Nem várok tőlük semmi jót.

- Fehér testvéremnek igaza van - mondta Winnetou. - Ezen a tájon már nem élnek apacsok. Itt csak ellenséges hordákkal találkozhatunk. Mindenesetre résen kell lennünk.

Nemsokára megtaláltuk azt a helyet, ahol a két csapat találkozott. Nyilván megálltak itt, és tárgyalásba bocsátkoztak. Az eredmény kedvező lehetett a fehérek részére, mert együtt folytatták útjukat. A nyomok azt is elárulták, hogy a két "topia" itt elvált eddigi útitársaitól, és más irányban nyargalt el.

A satnya fű sűrűbbé vált, és bokrok is felbukkantak. Hamarosan gyengén csörgedező patakhoz értünk, ami nagy ritkaság ezen a kietlen vidéken. Gibsonék itt megálltak, és megitatták lovaikat. A patak északnyugati irányban folyt. Old Death tenyerét szeme fölé emelte, és abba az irányba kémlelődött. Amikor megkérdeztük tőle, mit vizsgálgat, így felelt:

- Két pontot látok jó messze tőlünk. Talán farkasok? De miért üldögélnek ott? Már megszimatolhattak minket, és akkor elmenekülnének, mert ezek a prérifarkasok nagyon gyáva dögök.

- Csitt! - mondta Winnetou. - Egy kis csendet kérek. Mintha hallanék valamit.

Némán és mozdulatlanul álltunk, s addig füleltünk, amíg mi is meghallottuk azt a hangot a két pont irányából, melyet Old Death fedezett fel. Mintha valaki segítségért kiáltott volna.

- Egy ember hangja! - kiáltott Old Death. - Siessünk oda!

Újra nyeregbe szálltunk, és néhány perc múlva láttuk, hogy a két fekete pont megmozdul és eltűnik. Csakugyan két prérifarkas ült a patak partján, és figyelt valamit, de közeledtünkre elkotródott. Vajon mit figyelhettek? Egy ember ült a patakban fedetlen fővel. Éppen csak a feje látszott ki a vízből, s szemét, fülét, orrát, még az ajkát is ellepték a szúnyogok.

- Segítség, señores! Az istenért, mentsenek meg! Nem bírom ki tovább! - nyöszörgött a vízből kiálló emberfej.

Természetesen rögtön leugrottunk a nyeregből, és odasiettünk.

- Mi történt magával? - kérdezte Old Death spanyolul, mert a másik is ezen a nyelven kezdte. - Hogy került a vízbe? Miért nem mászik ki, hisz a patak mélysége alig három láb!

- Nem tudok mozdulni. Beástak a mederbe.

- Beásták? Ördög, pokol! Egy embert beásni! Ki tette ezt?

- Indiánok és fehérek.

Most vettük csak észre, hogy arról a helyről, ahol a lovakat megitatták, több nyom egyenesen ide vezetett.

- Ezt a szerencsétlent gyorsan ki kell szabadítani. Rajta, uraim! Nincs szerszámunk, hát puszta kézzel ássuk ki!

- Az ásóm itt van a vízben, a hátam mögött. Homokot kapartak rá! - mondta az emberfej.

- Ásója is van? Hogy jutott ahhoz a szerszámhoz?

- Gambusino vagyok, señor! Nálunk mindig van ásó és csákány.

Az ásót meg is találtuk, aztán mindnyájan begázoltunk a vízbe, és gyorsan munkához láttunk. A patak medre könnyű, süppedő homok volt, nem volt nehéz kiásni. Most láttuk csak, hogy a szerencsétlen fickó mögött egy dárdát nyomtak mélyen a mederbe, s ahhoz kötötték a nyakát, mégpedig olyan szorosan, hogy a fejét meg se tudta mozdítani. Szája alig háromujjnyira állt ki a vízből, de ha el is tikkadt a szomjúságtól, egyetlen korty vizet sem tudott inni. Azonkívül friss, véres hússal dörzsölték be az arcát, hogy a szúnyogok még jobban meggyötörjék. Kínos helyzetéből képtelen volt magát kiszabadítani, mert kezét hátrakötözték. Több mint kétölnyi mélységbe ásták be. Amikor végre kiemeltük, és kötelékeitől megszabadítottuk, elájult. Rettenetes állapotban volt. Láttuk, hogy pőrére vetkőztették, és mielőtt beásták, véresre verték.

A szerencsétlen ember nemsokára magához tért. Visszavittük arra a helyre, ahol a patakot először megpillantottuk, mert ott akartunk tábort ütni éjszakára. Mindenekelőtt megetettük a boldogtalant, aztán elővettem tartalék ingemet, és csíkokra hasítottam, hogy sebeit bekötözhessem. Most tért csak magához annyira, hogy kíváncsiságunkat kielégíthesse.

- Mint gambusino egy bányatulajdonos szolgálatában állok, akinek a bonanzája kétnapi útra van innen a hegyek között. Van ott egy kollégám, egy jenki, akit Hartonnak hívnak, és...

- Harton? - vágott a szavába Old Death hirtelen. - Mi a keresztneve?

- Fred.

- Nem tudja, hol született, és hány éves?

- New Yorkban született, és hatvanéves lehet.

- Van családja?

- Felesége meghalt, a fia meg Friscóban él. Miért - ismeri talán?

Old Death nagyon különösen viselkedett. Kérdéseit olyan heves hangon tette fel, mintha valami rendkívül izgalmas dologról lenne szó. Szeme lángolt, és beesett arca kipirult. Most igyekezett erőt venni magán és nyugodtabb hangon felelte:

- Igen, összeakadtam vele valamikor. Úgy tudtam, jó körülmények közt él. Nem mesélt erről valamit?

- Nem is egyszer. Jómódú szülők gyermeke volt, és kereskedői pályára lépett. Nagyon szépen boldogult, és komoly, nagy üzletre tett szert. De volt egy züllött bátyja, aki rátelepedett, mint egy pióca, és állandóan a vérét szívta.

- Nem említette meg a bátyja nevét?

- De igen, Henrynek hívták; Henry Hartonnak.

- Úgy? Szeretnék a maga Harton kollégájával találkozni.

- Erre kevés remény van. Alig hiszem, hogy még él. A gazemberek, akik beástak a patakba, Fred Hartont magukkal vitték - erőszakkal elhurcolták!

Old Death olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna ugrani, de legyőzte indulatát, ami szemmel látható megerőltetésbe került.

- Hogy... történt... ez? - hebegte.

- Éppen ezt akartam elbeszélni, amikor félbeszakított. Szóval Fred Harton kereskedő volt, de a bátyja minden pénzét kicsalta, és csődbe juttatta. Nem mintha panaszkodott volna rá, csak az elejtett szavaiból vettem ki. Csodálatosképpen még mindig szeretettel beszél arról a lelkiismeretlen gazfickóról. Amikor tönkrement és elszegényedett, beállt az aranyásók közé. Ezen a vidéken próbálkozott hosszú ideig, de sohase mosolygott rá a szerencse. Vaquerónak is felcsapott; végül az én főnököm alkalmazta, nekem segített az érckutatásban, de ez sem volt neki való.

- Akkor miért nem hagyta abba?

- Ön könnyen beszél, señor! Sok millió ember foglalkozik olyasmivel, ami nem neki való. Ritka szerencse, ha valaki olyan munkához jut, mely a képességeinek legjobban megfelel. Érdekes, hogy az a szélhámos bátyja is aranyásó lett, és később állítólag megcsinálta a szerencséjét. Fredet talán ez indította arra, hogy ugyanerre adja a fejét. Talán azt remélte, hogy Mexikóban találkozik vele.

- Zagyva história! - legyintett Old Death. - Az a züllött bátyja egyszer az öccsén élősködik, máskor meg sikeres aranyásó. Egy szót se hiszek az egészből.

- Nem akarom meggyőzni, señor. Annyi bizonyos, hogy én Chihuahuában ismerkedtem meg vele, és a főnökömhöz is én ajánlottam be, aki mindjárt felvette. Később nagyon összebarátkoztunk, ami nagy ritkaság gambusinók között, mert rettentően féltékenyek egymásra. Mi azonban mindig együtt jártunk, és kutattunk ezüstérc után.

- Hogy hívják a főnökét?

- Ulman a neve.

- Mit mond? Ulman? - kiáltott fel most Lange. - Legyen szíves, Sir, kérdezze meg tőle, nem beszél-e angolul, mert a spanyolból én nem értek egy kukkot se.

- Beszélek én angolul is - mondta a gambusino, be sem várva Old Death tolmácsolását. - Kérdezni akar tőlem valamit?

- Mintha Ulman nevét említette volna az imént? - fordult hozzá Lange izgatottan. - Jól hallottam? Miféle Ulmanról beszélt?

- A főnökömről, aki Chihuahuában lakik, és több ezüstbánya tulajdonosa. Olyan szerencsés keze van, hogy ezüstkirálynak hívják. Hallott már róla?

- Hogy hallottam-e? - kiáltott fel Lange. - A vőm! Felesége az én egyetlen lányom, Ágnes! Ennek a fiatalembernek a húga - mutatott Williamre.

- Mi Señora Ineznek hívjuk. Nagyon kedves hölgy. Többször beszéltem vele.

- Én meg alig várom, hogy viszontlássam! - sóhajtott fel Lange.

- Hamarabb találkozhatik velük, mint gondolja. Nem is kell Chihuahuába utaznia. Señor Ulmant most nem érdekli semmi más, csak az új bonanza. Ez lesz a legnagyobb vállalkozása. Már hónapokkal ezelőtt ide jött a feleségével, hogy minden idejét az új bányának szentelhesse. Embereket vett föl, gépeket vásárolt, és éjjel-nappal dolgozik, hogy a bányát minél előbb üzembe helyezze - óriási üzletnek ígérkezik!

- Hallod ezt, Will? - kérdezte az apa. - Mit szólsz hozzá? Milyen szerencsés véletlen!

- Ami a saját személyemet illeti, nem sok szerencséről beszélhetek - folytatta a kiásott ember. - Három nappal ezelőtt búcsúztam el Señor Ulmantól a bonanza irodájában. Hartonnal együtt indultunk útnak a Mapimin keresztül, hogy ezt a vidéket átkutassuk, mert abban reménykedtünk, hogy újabb lelőhelyet fedezünk fel. Sok jel arra mutatott, hogy ezek a sziklák ezüstöt rejtegetnek, sőt talán aranyat is. Tegnap este érkeztünk a patakhoz. Rettentő fáradtak voltunk, és mély álomba merültünk. Arra ébredtünk fel, hogy egy csapat lovas vesz körül - fehérek és indiánok vegyesen.

- Miféle indiánok? - kérdezte Winnetou.

- Csimarrák - negyven csimarra és tíz fehér.

- Csimarrák! A legvadabb indián hordák egyike! - mondta Old Death. - Mégis csodálom, hogy két magányos vándort megtámadtak. Tudtommal békességben élnek a fehérekkel.

- Nehéz kiigazodni rajtuk - felelte a gambusino. - Se nem barátok, se nem ellenségek. Nyíltan nem viselnek háborút a fehérek ellen, de nem örültem, amikor megpillantottam őket. Az ember sohasem tudhatja, hányadán van velük.

- De mégis - mit akartak?

- Alighanem rabolni. Señor Ulman kitűnő felszereléssel látott el minket. Két-két lóval, modern fegyverekkel, lőszerrel, eleséggel, szerszámokkal - mindennel, ami szükséges ahhoz, hogy az ember egy-két hetet tölthessen ezen a kopár vidéken.

- Ez persze felkeltette a kapzsiságukat - bólintott Old Death. - Mit mondtak?

- Körülfogtak, és megkérdezték, kik vagyunk, és mit keresünk itt.

Megmondtuk az igazat, mire úgy tettek, mintha rettentően felbőszültek volna. Kijelentették, hogy az egész Mapimi az övék, és minden, ami a kövekben van meg a föld alatt. Büntetésül azt követelték, adjuk oda a lovainkat és a felszerelésünket.

- Önök persze odaadták.

- Én nem. Hartonnak több esze volt, mert rögtön odaadott mindent, még a zsebeit is kiürítette. Engem elöntött a düh, és felkaptam a puskámat, ami merő ostobaság volt ilyen nagy túlerővel szemben. Rögtön nekem estek, megvertek, még a ruhát is leszedték rólam. A fehér lovasok egy ujjukat sem mozdították meg a segítségemre. Ellenkezőleg - kérdésekkel szorongattak, mindent meg akartak tudni tőlem. Szemükre vetettem embertelenségüket, és erre lasszóval korbácsoltak meg. Harton okult a példámon, és készségesen felelt minden kérdésükre. Elmesélte Señor Ulman bonanzáját is, hogy milyen kincseket rejteget, és a feltárási munka mennyire előrehaladt. Erre felfigyeltek, és arról kezdték faggatni, hol az a bonanza. Rákiáltottam, hogy fogja be a száját, mire abbahagyta a fecsegést. A fehérek dühe most újra ellenem fordult, megkötöztek, és beástak a patakba, Hartont meg addig verték, amíg el nem mondott mindent. De úgy látszik, gyanakodtak, hogy talán félre akarja vezetni őket. Ezért magukkal hurcolták, és a legkínosabb halállal fenyegették, ha holnap estig nem vezeti el őket a bonanzához.

Az utóbbi hetekben sok alkalmam volt öreg barátomat megfigyelni - láttam Old Death arcán a harag, megvetés, gyűlölet minden kifejezését -, de ami most tükröződött rajta, egészen megdöbbentett. Ajkát összeszorította, homlokát ráncolta, szemében sötét, könyörtelen elszántság tüze lángolt. Olyan volt mint egy gyilkos, amikor kését áldozata szívébe döfi.

- Gondolja, hogy innen egyenesen a bonanzához vágtattak? - kérdezte rekedt hangon.

- Feltétlenül. Elhatározták, hogy megrohanják és kirabolják. A bonanzában gazdag zsákmány vár rájuk. Lőszer, eleség és sok minden, aminek a gazfickók jó hasznát vehetik, nem is szólva a már kibányászott ezüstről.

- A nyomorultak! - kiáltott fel Old Death. - Biztosan megbeszélték, hogy megosztoznak a zsákmányon. A csimarráknak puskára és lőszerre fáj a foguk, a fehéreknek meg a pénzzé tehető kincsekre. Milyen messze van innen a bonanza?

- Egynapi erős lovaglás. Holnap estefelé érkeznek oda, ha Harton meg nem embereli magát.

- Hogyan? Mit tehet?

- A tisztesség azt parancsolná, hogy legalább kerülő úton vezesse őket. Abban reménykedtem, hogy közben valaki erre jár és kiszabadít. Akkor megkértem volna, hogy lóhalálában vágtasson a bonanzához, és értesítse Señor Ulmant a fenyegető veszedelemről. Már magammal nem is törődtem volna!

Old Death töprengve bámult maga elé, aztán így szólt:

- Legszívesebben rögtön utánuk vágtatnék. De nemsokára besötétedik, és akkor nem követhetem a nyomaikat. Hacsak ön nem tudja pontosan megmondani, merre mehettek.

A spanyol óva intette, hogy eszébe se jusson még az éjszaka üldözőbe venni őket. Old Death nagy nehezen beletörődött abba, hogy vár hajnalig.

- Akkor együtt mehetünk - mondta. - Tizenhatan vagyunk negyven csimarra és tíz fehér kalandor ellen. Azt hiszem, semmi okunk félni. Milyen a csimarrák felszerelése?

- Csak íjat és dárdát láttam náluk, de elszedték a mi puskáinkat és revolvereinket - felelte a gambusino.

- Nem számít. Most szeretném tudni, hol van az a bonanza. Feltételezem, hogy valami víz mellett, tehát egy kanyon vagy szurdok közelében - olyan helyen, amit nem könnyű megtalálni, igaz?

- Képzeljen el egy mély völgyszakadékot, melyet sűrű erdő vesz körül - felelte a spanyol. - Közepén kiöblösödik, de minden oldalról meredek mészkősziklák zárják el a világtól. A sziklafalakat ezüsttelérek hálózzák be, de sok helyen réz vagy ólom tölti ki a kőzet réseit. Az erdő egészen a szakadék pereméig ér, sőt a fák és bokrok még a meredek sziklafalakban is gyökeret vernek. A völgy végében rendkívül erős forrás fakad, olyan bő vizű, hogy mihelyt kitör a földből, máris valóságos patak. A völgy majdnem kétmérföldnyi hosszúságú, de jóformán megközelíthetetlen. Csak egyetlen bejárata van - ott, ahol a patak a völgyet elhagyja. De ez a kapu is olyan szűk, hogy a víz és a sziklafal között csak három gyalogos vagy két lovas tud áthaladni.

- Nagyon előnyös - bólintott Old Death. - Egy ilyen helyet könnyű megvédeni.

- Védelméről maga a természet gondoskodott - mondta a spanyol. - Van ugyan egy mesterséges lejárata is, de ezt csak a beavatottak ismerik. A feltárási munka a völgy közepén folyik. Nagy hátrányt jelentett, hogy szükség esetén félórás utat kell megtennie annak, aki a völgyből ki akar jutni. Ezért Señor Ulman a völgy közepe táján, egy alkalmas helyen titkos feljárót létesített. Van egy pont, ahol a sziklafal nem egészen meredek, hanem lépcsőzetesen ereszkedik alá. A főnököm utasítására hatalmas fákat döntöttek ki a szakadék peremén, és kötéllel leeresztették a sziklafal kiugró párkányaira. Ezt úgy csinálták, hogy minden párkányon egy-egy fa támaszkodjék a sziklafalhoz, és terebélyes ágaival, sűrű lombjaival egészen eltakarja a kőpárkányt. Amikor a lépcsőt kimunkálták és kifaragták, olyan lejárat keletkezett, amelyet csak az vesz észre, aki tud róla.

- Ejha! De szeretném megpróbálni! Fogadjunk, hogy azt a csodás lépcsőt egykettőre felfedezném! A kivágott fák csonkjai rögtön szemet szúrnának nekem.

- Azt csak gondolja, Sir! A fákat egyáltalán nem vágták ki, hanem fáradságos munkával gyökerestül emelték ki a földből, és a helyét betemették. Aztán harminc ember fogta a köteleket, nehogy a fa Lezuhanjon a völgybe, hanem lassanként ereszkedjék le új helyére, ahol a sziklafalhoz erősítették.

- Olyan sok munkása van?

- Jelenleg körülbelül negyven.

- No, ha így áll a dolog, nem kell a rajtaütéstől félnie. És hogyan szervezte meg a kapcsolatot a külvilággal?

- Kéthetenként öszvércsapat látja el a völgy lakóit mindennel, amire szükségük van, s öszvérek szállítják el a kitermelt ércet is.

- Remélem, Señor Ulman nem feledkezett meg a bejárat őriztetéséről.

- Éjjel mindig őr áll a kapuban. Azonkívül egy vadászunk is van, aki egész nap a környéken kóborol, és vadpecsenyéről gondoskodik a telep számára. Ha valami gyanúsat vesz észre, tüstént jelenti.

- Barakkokat építettek?

- A főnököm egy nagy sátorban lakik, mellette egy még nagyobb sátor raktárul és éléstárul szolgál. A két nagy sátor körül kis kunyhók állnak, ott alszanak a munkások.

- Ha egy rossz szándékú idegen arra vetődik, mindjárt észreveszi a sátrakat!

- Señor Ulman erre is gondolt. A sátrakat és kunyhókat lombokkal takartatta be.

- És hogy állnak fegyverek dolgában?

- Jól. Minden munkásnak dupla csövű puskája van s természetesen kése meg revolvere is.

- Nagyszerű! Akkor a kedves csimarrák megfelelő fogadtatásban részesülnek. Persze meg kell előznünk őket, hogy figyelmeztessük Señor Ulmant. Holnap hajnalban kelünk, és nem kíméljük lovainkat. Addig igyekezzünk kipihenni magunkat.

Az egész idő alatt, amíg Old Death a spanyollal ezt a beszélgetést folytatta, Lange izgatottan járkált fel és alá; arra gondolva, hogy szerencsés esetben holnap estére viszontlátja leányát. De ha nem sikerül ilyen szerencsésen? Szíve elszorult, amint eszébe jutottak a bonanza felé vágtató csimarrák és a fehér gazfickók, akik még az indiánoknál is kegyetlenebbek.

Old Death lelkemre kötötte a pihenés fontosságát, de nem tudtam elaludni. Az öreg is álmatlanul forgolódott mellettem, pedig máskor csak a szemét kellett behunynia, és máris aludt, még a legveszedelmesebb helyzetben is. Hallottam, hogy sóhajtozik, és értelmetlen szavakat dünnyög. Valami nyomhatta a szívét. Amikor a gambusino megemlítette munkatársát, azt a Hartont, öreg barátom úgy viselkedett, mintha már lett volna valami dolga vele. Ha csak felületesen ismeri, miért jött ki annyira a sodrából, amikor Harton neve szóba került?

Már három órája feküdtem így félálomban vagy álomtalanul, amikor észrevettem, hogy az öreg feláll, és elindul a patak felé. Vártam egy negyedórát, aztán még egyet, de Old Death nem jött vissza. Erre én is feltápászkodtam, és utána mentem. Tíz perc múlva megpillantottam. A patak partján állt, háttal felém, és a holdra bámult. Nem akartam a háta mögé osonni, de a fű letompította lépteim neszét, azonkívül alighanem annyira elmerült gondolataiban, hogy nem vett észre. Amikor már csak egy lépés választott el tőle, hirtelen megfordult, és előrántotta revolverét.

- Hát ez ki? - mordult fel. - Ki mer itt ólálkodni? Mindjárt egy golyót eresztek belé!

Hirtelen elhallgatott, mert rám ismert.

- Maga az? - folytatta. - Miért nem alszik?

- Mert folyton Gibson jár az eszemben.

- Úgy? Nem csodálom. Holnap nyakon csípjük, erre mérget vehet. Akkor ön elérte célját, és el is búcsúzunk egymástól, mert én ott maradok a bányatelepen.

- Ott marad? Miért?

- Csak.

- Bocsásson meg, nem akarok a titkaiba tolakodni. Csak hallottam, hogy sóhajtozik, és gondoltam, talán segíthetek valamit. Ne zavartassa magát, Sir!

Megfordultam, hogy visszatérjek pihenőhelyemre, de elkapta a karomat.

- Ne érzékenykedjünk, Sir! - mondta. - Köszönöm, hogy törődik velem. Mi tagadás, nehéz a szívem, és bárcsak tudnék könnyíteni rajta! Olyan dolog ez, amiről fáj beszélni.

Lassan ballagtunk egymás mellett a patak partján. Az öreg hirtelen megállt és megkérdezte:

- Mondja csak, mit gondol rólam tulajdonképpen? Milyen embernek tart? Mi a véleménye Old Death jelleméről?

- Igazán derék, jószívű, talpig becsületes embernek tartom - feleltem. - Mindig a legnagyobb tisztelettel gondolok önre, Sir!

- Hm! Mondja csak, vétkezett már életében?

- Sokat - feleltem. - Felbosszantottam szüleimet és tanáraimat. Átmásztam a szomszéd kerítésén, és megdézsmáltam a barackfáit. Ha nézeteltérésem volt egy pajtásommal, elláttam a baját - és így tovább.

- Ne tréfáljon! Én komoly bűnökről beszélek, amelyek a törvénybe ütköznek.

- Akkor tiszta a lelkiismeretem.

- Látja, erről van szó. Nem vagyok irigy természetű, de ezért az egyért irigylem!

Nagyot sóhajtott, s arra kellett gondolnom, hogy súlyos teher nyomja a lelkét. Nem akartam faggatni, s nem szóltam semmit, de kisvártatva így folytatta:

- Van egy láthatatlan bíró, akit magunkban hordozunk, és akit nem lehet hazugságokkal megtéveszteni. Néma, és mégis beszél, éjjel-nappal szüntelenül halljuk, amint ítélkezik fölöttünk.

- Hogy jutnak eszébe ilyen sötét gondolatok, Sir?

Válasz helyett ezt kérdezte tőlem:

- Hallotta, mit beszélt a gambusino annak a Hartonnak a bátyjáról? Mi a véleménye arról az emberről?

Most már sejteni kezdtem valamit, és csak ennyit mondtam:

- Könnyelmű ember lehet.

- Könnyelmű? Ez nem mentség! A könnyelmű emberek a legveszedelmesebbek, mert többnyire kedvesek és rokonszenvesek, de bajt hoznak mindenkire. Kis léhasággal kezdik, végül a legnagyobb gazságtól sem riadnak vissza. A lejtőn nincs megállás. Ha tudná, mit csinált ez a Henry Harton - mit csináltam én!

- Ön... Henry Harton?

- Igen, az vagyok. Bárcsak azt mondhatnám, ez a becsületes nevem! Emlékszik, New Orleansban rossz néven vettem öntől, hogy nem őszinte hozzám - talán mert az a vágy gyötört, hogy egyszer én is őszinte legyek valakihez, és elmondjak magamról mindent. Borzasztó, ha az ember titkolózni kénytelen! A titok, amit magába zár, szívét feszegeti, ki akar törni - én sem bírom tovább magamba fojtani! Ha barátságot érez irántam, kérem, hallgasson meg!

- Megtisztel a bizalmával, Sir.

- Nem akarok a részletekre kiterjeszkedni, csak a lényeget mondom el. Szegény anyám túlságosan elkényeztetett, s már gyermekkoromban megszoktam, hogy minden kívánságom rögtön teljesüljön. Amikor kiléptem az életbe, azt hittem, továbbra is így lesz - hogy megkapok mindent, azonnal, munka és fáradozás nélkül! Apai örökségemet egy év alatt elvertem; míg öcsém, aki ugyanannyit kapott, mint én, üzletet nyitott, és szorgalmas munkával hamarosan kifejlesztette. Állásba menni nem volt kedvem, inkább aranyásónak csaptam fel. Olyan környezetbe kerültem, ahol rossz hajlamaim egészen felülkerekedtek rajtam. Hónapokon át túrtam a földet - eredménytelenül, éhezve, nyomorogva. És amikor végre rám mosolygott a szerencse, a talált nuggetet kockára vagy kártyára tettem fel, mert hirtelen szerettem volna meggazdagodni. Ha nyertem, nem hagytam abba, amíg mindenem el nem úszott. A hazárdjátékon kívül még egy bűnös szenvedély rabja lettem: rákaptam az ópiumszívásra. Mielőtt elkezdtem, atlétatermetű óriás voltam, és rövid idő alatt tönkretettem a szervezetemet. Rongyosan, betegen vergődtem el San Franciscóba, ahol az öcsém élt feleségével és a kisfiával. Fred szíve megesett rajtam, kiruházott, feltáplált, és üzletvezetőnek alkalmazott olyan fizetéssel, melyből gond nélkül megélhettem volna. Istenem, bárcsak ne segített volna rajtam! Szégyellem elmondani, hogyan háláltam meg végtelen jóságát...

Elhallgatott, és láttam, milyen nehezen lélegzik, amint emlékeivel tusakodik.

- A játék ördöge megint elcsábított - folytatta végre. - Frisco kikötőváros, tele van lebujokkal és játékbarlangokkal. Minden szabad időmet ezekben töltöttem, s nemsokára a munkámat is elhanyagoltam. Vesztettem, mindig csak vesztettem. Előbb kisebb, majd egyre nagyobb összegeket vettem ki az üzlet pénztárából, melynek kezelését öcsém nagylelkűen rám bízta. A hiányt hamis váltókkal és hamisított nyugtákkal pótoltam - nagyszerűen megtanultam üzletfeleink aláírását utánozni. Végül összecsaptak a hullámok a fejem fölött, és megszöktem. Öcsém kifizette a hamis váltókat, és teljesen tönkrement, koldusbotra jutott. Felesége bánatában megbetegedett, s szívroham vetett véget életének. Fred a fiával együtt eltűnt. Mindezt évekkel később tudtam meg, amikor megint elmerészkedtem San Franciscóba. A hír annyira megrendített, hogy erősen megfogadtam, ettől a perctől kezdve szakítok a kártyával és az ópiummal. Emberfölötti erőfeszítésembe került, de fogadalmamat nem szegtem meg. Most már csak egy kívánság tartott életben - hogy Fredet megtaláljam, és legalább részben jóvátegyem, amit ellene vétettem. Visszatértem az aranyásók közé, de most már egészen másképpen éltem, mint ők. Bebarangoltam Kalifornia és Mexikó érclelőhelyeit, s a szerencse most igazán mellém szegődött. Centekből éltem, és minden dollárt félreraktam Fred részére, ha egyszer találkozom vele.

Leült a fűbe, és könyökét térdére támasztva, arcát két kezébe temette. Én meg csak álltam mellette, és nem bírtam szólni, nem mertem sötét töprengésében megzavarni. Amikor felemelte fejét, úgy nézett rám, mintha meg sem ismerne.

- Ah, ön az? Persze, persze. Még mindig itt van? Nem irtózik tőlem?

- Nem, Sir - feleltem. - Nincs jogom ítélkezni egy ember fölött, aki annyira megbánta hibáját, mint ön, és úgy megszenvedett érte. Most már tudom, mi űzte a nyugati erdőkbe és prérikre, mi késztette a vándoréletre. De gondoljon arra, hogy a véletlen most nyomára vezette annak, akit oly régóta keres! Holnap viszontlátja, a nyakába borul, és Mr. Harton bizonyára megbocsát önnek.

- Igen, igen! Az öröm elvette az eszemet, felkavarta a múlt sötét emlékeit... megfeledkeztem a holnapról. Holnap, holnap pontot teszek a múltra!

- Ez a helyes gondolat, Sir. Előre kell nézni, nem hátra! Mindig csak előre! - kiáltottam fel örvendezve, hogy valami vigasztalót mondhatok neki. - Térjünk vissza társainkhoz, pihenjünk egy kicsit, hogy holnap friss erővel induljunk a cél felé, mely már nincs messze.

- Még valamit szeretnék közölni önnel - mondta Old Death. - Talán mosolygott magában, amikor látta, hogy azt az ócska nyerget mindenüvé magammal cipelem, és akkor sem válok meg tőle, ha nincs lovam. Bizonyára rigolyás vénembernek tartott, pedig az a nyereg nem bolondság. Az életem titkát már elárultam önnek, és most elárulom a nyereg titkát is. Ha a bélését felvágja, olyan dolgokat talál alatta, amelyeket az öcsémnek őrizgettem. Ha valami baj érne, a nyereg és minden, ami benne van, Fred Harton tulajdona - nagyon kérem, ezt ne felejtse el soha. Megígéri?

- Szavamat adom rá.

- Köszönöm. Bízom önben, és ígérete nagyon megnyugtat. Most menjen aludni. Én itt maradok, mert még sok mindent kell tisztáznom magamban. Az a belső bíró, akiről beszéltem, most mérlegeli, mi szól a javamra, mi szolgál a mentségemre - s én számadással tartozom neki! Menjen aludni, fiatalember - megteheti, tiszta a lelkiismerete. Jó éjt, Sir, hajnalban újra találkozunk!

Lassan visszaballagtam táborozóhelyünkre, és lefeküdtem, de sokáig nem tudtam elaludni, annyira megrendített mindaz, amit Old Deathtől hallottam. Végre mégis elnyomott az álom. Kimerültségemben úgy éreztem, hogy csak néhány percig aludtam, amikor körülöttem mozgolódni kezdtek. Megpirkadt, és már mindenki cihelődött. Old Death türelmetlenül sürgette az indulást. A gambusino kijelentette, hogy csak a háta sajog, egyébként elég erősnek érzi magát az útra. Két pokrócot adtunk neki - az egyiket a derekára csavarta, mint valami szoknyát, a másikat köpönyeg helyett a vállára kanyarította. Lóra ültettük, az egyik apacs harcos mögé, és elindultunk.

Megint kanyonokon kellett átvergődnünk; egyik szakadékból a másikba, egészen délidőig. Akkor aztán jobb terepre jutottunk. Füves fennsíkon vágtattunk órákon át, mindig a csimarrák nyomait követve. Ekkor a gambusino felemelte kezét, és megállította a csapatot.

- Nem megyünk tovább a nyomok után - mondta örvendezve. - Harton itt végre megfogadta a tanácsomat, és kerülő útra vezette a gazfickókat. Mi azonban jobbra fordulunk, egyenesen a bonanza irányába!

- Well - mondta Old Death -, ön ismeri az utat, vezessen hát minket!

Nyugat felé kék ködtömeg zárta el a látóhatárt.

- Hegyek - mondta a gambusino -, s mögöttük a bányatelep rejtőzködik.

De még kétórai vágtatásba került, amíg a hegyek körvonalai világosan kibontakoztak előttünk. Rövid pihenőt tartottunk, ettünk valamit, aztán újult erővel folytattuk az utat. A táj kizöldült, itt-ott bokrok bukkantak elő, egyre sűrűbben. Ember és ló feléledt, megérezve, hogy közeledünk a célhoz.

Ideje is volt, mert a nap már erősen hanyatlott. Szívem nagyot dobbant, amikor megpillantottam az első fát - magányosan állt a préri közepén, viharoktól megcibált ágaival. Úgy néztünk rá, mint az erdő előőrsére vagy hírnökére. Nemsokára újabb fák tűntek fel szórványosan, majd egyre sűrűbben, végül valóságos ligetbe jutottunk. A terep fokozatosan emelkedett, s amikor a ligeten átvágtunk, messze elnyúló hegygerincre értünk. A gyér fűben nagy meglepetésünkre nyomokat vettünk észre, olyan sok nyomot, hogy valóságos örvényt tapostak a hegyháton keresztül.

- Elég tekintélyes csapat haladt itt át - mondta Old Death. - Legalább negyven lovas.

- Csak nem előztek meg a csimarrák? - kérdezte a gambusino aggódva.

- Sajnos, attól tartok - felelte Old Death komoran.

Winnetou leugrott a nyeregből, egy darabig gyalog követte a nyomokat, aztán kijelentette:

- Tíz sápadtarcú és négyszer annyi indián. Egy órával ezelőtt jártak itt.

- Akkor sem kezdték meg a támadást - mondtam. - Előbb felderítőket küldenek ki, megvizsgálják a terepet, amihez idő kell.

- Nincs szükségük rá. Hartontól megtudtak mindent. Fenyegetésekkel kényszerítették, hogy írja le pontosan a bányatelep fekvését és rendjét.

- Tudtommal az indiánok többnyire pirkadat előtt szoktak támadásra indulni.

- Ne építsünk erre! - fakadt ki Old Death türelmetlenül. - Most fehér bandita vezeti őket, aki fütyül az indián szokásokra. Ne vesztegessük az időt!

Megsarkantyúztuk lovainkat, és szinte repültünk, de most már nem a csimarrák nyomait követve, hanem egészen más irányban. Hartonnak volt annyi esze és bátorsága, hogy nem a bonanza bejáratához vezette a csimarrákat, hanem a hosszúkás völgy másik végébe, mi pedig a legrövidebb úton, a bejárat felé vágtattunk. Sajnos, hamarabb besötétedett, mint gondoltuk, és a hegyhát túlsó oldalán igen sűrű erdőn kellett átvágnunk. A gambusino botorkált elöl, mi meg kénytelenek voltunk az ő helyismeretére és lovaink ösztönére bízni magunkat. Természetesen leszálltunk a nyeregből, és felhúzott revolverrel a kezünkben siettünk előre, elkészülve arra, hogy bármely pillanatban a csimarrákba ütközünk. Végre vízcsobogás hangja ütötte meg a fülünket.

- Itt vagyunk a bejáratnál - súgta a spanyol. - Vigyázat! Bal kéz felől van a víz. Haladjunk egyenként, jobb kezünkkel a sziklát tapogatva.

- És hol az őr? - kérdezte Old Death.

- Még nem foglalta el a helyét, csak ha a munkások aludni mennek.

- Szép rend, mondhatom! Egy bánya, amit őrizetlenül hagynak! Nem látom az ösvényt ebben a pokoli sötétségben.

- Csak egyenesen előre! A talaj sima. Akadály nélkül eljutunk a sátrakig.

Lassan, óvatosan lépkedtünk, lovát ki-ki kantárszáron vezetve. Most én haladtam elöl, mögöttem Old Death, azután a gambusino. Ekkor úgy rémlett nekem, hogy egy árnyék suhan tova előttem. Figyelmeztettem társaimat, mire megálltunk és hallgatóztunk, de teljes csend volt.

- Az ember képzelődik a sötétségben - vélte a gambusino. - Most értünk arra a helyre, ahol a titkos lépcső kezdődik.

- Akkor talán onnan jött valaki elő - vitatkoztam.

- Ha meg úgy van, nem kell aggódni, csak jó barát lehet. De azt hiszem, tévedett, señor.

Ezzel elintézettnek tekintettük a dolgot, nem is sejtve, milyen végzetes lesz még egyikünk számára. Nemsokára egy kis derengő világosságot láttunk magunk előtt - lámpás fénye szivárgott ki a sátorból -, majd hangokat is hallottunk. Meggyorsítottuk lépteinket, különösen mi hárman, elöl.

- Várja be a többieket - szólt hátra Old Death a spanyolnak. - Álljanak meg a sátor előtt, én meg értesítem Señor Ulmant.

A sátorban most már meg kellett hallani a közeledők lépteinek zaját, kiváltképp a lópaták dobogását, de a bejáratnál nem hajtották félre a sátorlapot.

- Menjünk be, Sir - mondta nekem az öreg. - Milyen örvendetes meglepetés lesz!

Egyenesen a leeresztett sátorlaphoz vagy függönyhöz lépett.

- Itt vannak! - kiáltotta egy hang. - Ne engedjétek be őket!

Ezek a szavak még el sem hangzottak, amikor egy lövés dördült el. Láttam, hogy az öreg mindkét kezével görcsösen megkapaszkodik a függöny keretében, s a sátor belsejéből több puskacső nyúlik az ajtó felé. Old Death megtántorodott, és leroskadt a földre.

- Balsejtelmem... öcsém..., bocsáss meg... a nyereg... - nyögte.

- Mr. Ulman! Az isten szerelmére, ne lőjön! - kiáltottam. - A barátai vagyunk! Velünk van az ön apósa és a sógora!

- Mit beszél?

- Azért jöttünk, hogy megvédjük a csimarrák támadásától! Engedjen be!

- Várjatok! Ne lőjetek! Jól van, jöjjön be - de csak egyedül!

Beléptem a sátorba. Vagy húsz embert láttam ott, csupa férfit, puskával a kezükben. A sátor mennyezetéről három égő lámpa függött alá.

Egy fiatalember lépett elő, és egy másikhoz fordult, aki jóval idősebb volt nála, de megtépett ruhája s feldúlt, fáradt, elcsigázott arca még öregebbé tette.

- Ez is köztük volt, Harton? - kérdezte a fiatalabb.

- Nem, señor.

- Ostobaság! - kiáltottam. - Hagyjuk a vizsgáztatást! Az ellenség minden pillanatban ránk törhet! Miféle Hartonhoz beszél? Ez az az ember, akit a csimarrák elhurcoltak?

- Ő az! Sikerült megszöknie. Öt perce sincs, hogy megérkezett.

- Akkor ön osont el mellettünk, Mr. Harton? Én észrevettem, szóltam is a társaimnak, de nem akarták elhinni. Ki lőtt?

- Én - mondta az egyik bányamunkás.

- Hála istennek! - sóhajtottam fel, mert már attól rettegtem, hogy testvérgyilkosság történt. - Egy ártatlan embert ölt meg. Éppen azt, akinek a megmenekülésüket köszönhetik.

Ekkor Lange lépett be a sátorba fiával és a gambusinóval. Most következett be az az örömteli meglepetés, melyről Old Death beszélt, és amelyet ő maga már nem ért meg. Nagy lárma és futkosás támadt, a közeli kunyhó lakói is berohantak a sátorba. Kénytelen voltam erélyes hangon csendet teremteni. Most hajoltam csak öreg barátom fölé. Old Death halott volt - szívét járta át a puskagolyó. Sam segítségével felemeltem, és lefektettem a sátor közepén. A derék, hűséges néger kétségbeesetten zokogott. A sátor elválasztott rekeszéből két asszony lépett elő. Az egyik a dajka volt, s egy kisfiút hozott be a karján. A másik örömkönnyek közt borult apja nyakába.

Ilyen körülmények közt nekem kellett kezembe vennem a dolgok irányítását. Először is megkérdeztem Hartont, hogyan sikerült megszabadulnia. Míg a többiek összevissza beszéltek, gyorsan beszámolt nekem a történtekről.

- Kerülő úton vezettem őket, hogy minél későbben érjenek ide. Itt meg a völgy végébe csaltam a csimarrákat, hadd keresgéljék a bejáratot. Az erdőben letáboroztak, a főnökök meg elindultak a terepet felderíteni. Engem ott hagytak a lovak mellett összekötözve. Lassanként sikerült a kezemet kiszabadítanom, aztán lábamról is leoldoztam a köteleket. Egy alkalmas pillanatban megugrottam, és a titkos lépcsőn lejutottam a völgybe. Láttam önöket, de a sötétben azt hittem, a csimarrák találták meg a bejáratot. Elosontam önök mellett, és a sátorba siettem, hogy Señor Ulmant felriasszam. Szerencsére jórészt még ébren voltak, és a sátorban tartózkodtak. Elhatároztuk, hogy utolsó csepp vérünkig harcolunk, és golyóval fogadjuk az első embert, aki betör a sátorba.

- Jól kitervezték, mondhatom! - fakadtam ki keserűen. - Még nem sejti, milyen tragédiát okozott. De most elég a szóból, készüljünk fel a védekezésre! Minden pillanat drága!

Ulman segítségével megtettem a legsürgősebb intézkedéseket. Lovainkat a völgy végébe vezettük, az apacsokat és a fegyveres bányamunkásokat a sátor mögött állítottuk fel. Old Death holttestét is oda vittük ki. Egy hordó petróleumot és egy palack benzint helyeztünk el a patak mellett. A hordó tetejét eltávolítottuk, és egy embert állítottunk mellé, azzal a paranccsal, hogy adott jelre a benzint a petróleumra önti és meggyújtja, aztán az égő folyadékot a patakba zúdítja. Azt akartam, hogy az égő petróleum a patak vizét elöntse, és az egész völgyet bevilágítsa.

Ötven ember állt készenlétben az ellenség fogadására, mely számbelileg sem volt erősebb nálunk, de fegyverek tekintetében jóval gyengébb, mint mi. Néhány ügyes ember a bejárati szorosnál őrködött, hogy idejében jelentse az ellenség közeledését. A sátor hátsó lapja alatt a gyűrűket meglazítottuk, hogy arra is tudjunk közlekedni. Az asszonyokat és gyerekeket biztonságba helyeztük a völgy mélyében.

Öten ültünk most a sátorban: Ulman, Winnetou, Lange a fiával és én. Tíz percig sem várakoztunk még, amikor a kapuőrök egyike jelentette, hogy két fehér embert hozott magával, akik Señor Ulmannal akarnak beszélni. Winnetou, a két Lange meg én a sátor különfülkéjébe húzódtunk vissza, s onnan lestük, hogyan fogadja Ulman a "látogatóit".

Gibson és William Ohlert lépett be a sátorba. Ulman udvariasan köszöntötte és székkel kínálta meg őket. Gibson Gavilano néven mutatkozott be. Azt mondta, mindketten geográfusok, és tudományos célból, a környék feltérképezésére jöttek ide. Az erdőben ütötték fel tanyájukat, amikor egy Harton nevű gambusinóval találkoztak, akitől megtudták, hogy egy bányatelep van itt a közelben, ahol rendes lakást kaphatnának. Mivel a kollégája beteg, megkérte Hartont, vezesse ide, s reméli, Señor Ulman befogadja egy éjszakára.

Nem bírtam tovább hallgatni a bárgyú mesét, amit nagy ravaszul kieszelt. Előléptem rejtekhelyemről. Gibson, amint megpillantott, felpattant helyéről - arcán megdöbbenés és rémület tükröződött.

- Hol vannak a csimarrái, Gibson?! - rivalltam rá. - Talán ők is betegek, és szállást kérnek éjszakára?

Ohlert, mint mindig, fásultan meredt maga elé, s nem vett tudomást arról, ami körülötte történik, de Gibson rettenetes indulatba jött.

- Gazember! - ordította. - Hát mindenhová utánam jössz?

Puskáját csövénél megmarkolva magasra emelte, hogy fejbe vágjon vele. Rávetettem magam, és félig félrelöktem, de a puska agya már teljes lendülettel lezúdult, és Ohlert koponyáját találta el. A fiatalember hangtalanul összerogyott. A következő pillanatban több bányász hatolt be hátulról a sátorba. Puskájukat Gibsonra szegezték, akit mindkét kezemmel megragadtam.

- Ne lőjetek! - kiáltottam, hiszen élve akartam elfogni, de már késő volt. Az egyik fegyver eldördült, és Gibson átlőtt koponyával, holtan zuhant karjaimból a földre.

- Sose sajnálja, señor! Nálunk ez a szokás! Megkapta, amit megérdemelt! - mondta a bányász, aki Gibsont leterítette.

Mintha a puska dörrenése előre megbeszélt jeladás lett volna: a sátor közelében indián csataüvöltés hangzott fel. A csimarrák ugyanis fehér cimboráikkal együtt közben behatoltak a telepre, és már azt hitték, egykettőre végeznek velünk.

Ulman kirohant, s mögötte a többiek. Puskák ropogtak, emberek ordítoztak és káromkodtak. Csak én maradtam a sátorban. Ohlert fölé hajoltam, hogy megnézzem, lehet-e segíteni rajta. Pulzusa még vert. Ez megnyugtatott, s egyelőre nem törődtem vele többet, hanem kirohantam, hogy a küzdelemben részt vegyek.

A patak vize fölött égő petróleum magas lánggal lobogott, és megvilágította az egész völgyet. A csata már eldőlt, nem is volt rám szükség. A támadók nem számítottak ilyen fogadtatásra. Sokan elestek közülük, a többi futott vissza a völgy kijárata felé, nyomában az üldözőkkel.

Ulman a sátor mellett állt, és szorgalmasan lövöldözött. Majdnem minden golyója eltalálta azt, akit célba vett. Hozzáléptem, és azt tanácsoltam neki, küldje fel Hartont néhány bányásszal arra a helyre, ahol az ellenség a lovait a fákhoz kötötte. Jó lenne lovaikat kézre keríteni, s azokat is elintézni, akiknek sikerült a völgyből kimenekülniük. Ulman megfogadta tanácsomat, és tüstént intézkedett.

Tíz perc sem telt el az első lövés eldördülése óta, és a völgyet már teljesen megtisztították az ellenségtől.

A kiküldött bányászoknak sikerült a csimarrák lovait kézre keríteni és biztonságba helyezni; aztán átfésülték az egész környéket. Csak Harton tért mindjárt vissza. Sejtelme sem volt róla, hogy egyetlen halottunk, akit baráti golyó ölt meg tévedésből, kicsoda. Karon fogtam, és elsétáltam vele a völgy mélyébe, ahol közben több tábortüzet gyújtottak. Leültem vele egy sötét zugba, és elmondtam neki mindazt, amit kötelességem volt közölni vele. Életem egyik nehéz pillanata volt ez. Fred Harton úgy sírt, mint egy gyermek. Kétségbeesett zokogása szívembe markolt, szinte elviselhetetlenné tette saját fájdalmamat, amit egy igazi jó barát elvesztése okozott. Neki testvérbátyja volt, és mindig szeretettel gondolt rá. Régen megbocsátotta, amit ellene vétett. El kellett beszélnem mindent töviről hegyire; első találkozásunk percétől fogva Henry haláláig. És amikor mindent megtudott, könyörgött, hogy ne hagyjam el, hanem fogadjam barátomul szerencsétlen bátyja helyett.

Reggel elővettük Old Death nyergét, és kibontottuk a bélését. Egy bőrtárcát találtunk benne. Vékony és lapos volt, de nagy kincset rejtegetett. Jelentős összegű bankutalvány volt benne, melyet az elhunyt az öccse nevére állított ki, azonkívül a sonorai bánya pontos leírása és részletes tervrajza. Még az itteninél is gazdagabbnak ígérkező bonanza volt az, melyet kóborlásai során fedezett fel, és az öccse nevére hagyományozott. Fred Harton egy csapásra dúsgazdag emberré vált.

Hogy Gibsonnak mi lehetett a célja William Ohlerttel, most már senki sem tudta megmondani. Zsebében vaskos bankjegyköteget találtunk és jóformán az egész pénzt, amit Ohlert bankár ügyfeleitől kicsalt, hiszen idáig nem sokat költhetett belőle.

A fiatal Ohlert még nem tért magához, de élt. Kötelességem volt mellette maradni, amíg fel nem épül. Nem is nagyon bántam, legalább kipihenhettem az utolsó napok fáradalmait, amíg Ohlert állapota meg nem engedi, hogy elvigyem Chihuahuába, ahol megfelelő ápolásban részesülhet.

Old Death temetése megrendített, és nem volt erőm öccsét vigasztalni. A temetés után Fred Harton bejelentette, hogy kilép Ulman szolgálatából, és egyelőre Chihuahuába utazik. Amikor elbúcsúzott tőlem, könyörgött, hogy dolgaim végeztével kísérjem el Sonorába, és legyek segítségére bonanzája megtalálásában. Nem tudtam még dönteni, és azt mondtam neki, hogy Chihuahuában kap tőlem végleges választ.

Winnetou elhatározta, hogy egyelőre velem marad, és hazaküldte a tíz apacs harcost, akit Ulman bőkezűen megajándékozott. Sam Hartonnal együtt utazott el, hogy gazdájától kapott megbízásának eleget tegyen. Hogy aztán visszatért-e Cortesióhoz, nem tudom.

Két hónappal később a jóságos Benito barát szobájában ültem, az El Buono Pastor-kolostorban, Chihuahuában. A páter Észak-Mexikó leghíresebb orvosa volt, s jól tettem, hogy betegemet őhozzá vittem, mert gyógykezelése alatt állapota szemlátomást javult. A csodát tulajdonképpen nem a páter művelte, hanem a puska kemény agya, mely kizökkentette Will Ohlertet monomániájából. Gibson, ahogy mondani szokták, "kiverte fejéből a bolondságot", de szó szerint, nemcsak képletes értelemben. Ahogy sebe gyógyult, elméje is megtisztult - teljesen elfelejtette azt a rögeszméjét, hogy ő afféle elátkozott költő, aki nem találja helyét az életben. Kiderült, hogy igazában éppen olyan derűs és jó kedélyű ember, mint az apja, aki után egyre jobban sóvárgott. Gondom volt rá, hogy ez a vágya teljesüljön. Részletes jelentést küldtem Ohlert bankárnak, aki tüstént válaszolt, és közölte velem, hogy azonnal Mexikóba utazik, mert maga szeretné a fiát hazavinni. Ugyanakkor írtam Mr. Tailornek is, és elbocsátásomat kértem a detektíviroda szolgálatából. Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy Hartonnal együtt Mexikó északnyugati részébe, a vadregényes Sonorába utazzam, ahol bizonyára érdekes kalandok várnak rám. Csak egy gondolat fájt rettenetesen: hogy az a bátor, nagyszerű, kedves öreg harcos, aki annyi bajból kisegített, s akitől olyan sokat tanultam - a felejthetetlen Old Death már nem lovagolhat mellettem.