Különös napok következtek most Raszkolnyikov életében, mintha sűrű köd ereszkedett volna rá, és fojtó, áthatolhatatlan magányosságba zárná. Mikor később, hosszú idő múltán visszagondolt erre az időre, rájött, hogy tudata el-elborult akkor, és ez az állapot, kisebb megszakításokkal, egészen a végső katasztrófáig tartott. Bizonyos volt benne, hogy sok mindenben tévedett ezekben a napokban, rosszul tudta például egyes események időpontját és tartamát. Legalábbis, amikor most erejét összeszedve, megérteni iparkodott azt, amire emlékszik, sokat megtudott önmagáról, annak alapján, amit azóta másoktól hallott. Előfordult, hogy egyik eseményt összecserélte a másikkal, vagy olyan dolog következményének hitte, ami csak az ő képzeletében történt meg. Sokszor beteges, kínzó izgalom lepte meg, és őrjítő félelemig fokozódott. De arra is emlékezett, hogy voltak percei, órái, talán egész napjai, amikor semmit sem érzett, és az előbbi félelem helyett, éppen ellenkezőleg, tökéletes apátia vett erőt rajta, némely haldokló fásult közömbösségéhez hasonló. Éppen ezekben az utóbbi napokban mintha menekülni akart volna attól, hogy tisztán, világosan lássa a helyzetét. Volt egy-két fontos, sürgősen megoldandó kérdés, ami nagyon nyomasztotta, de mégis inkább elhárította ezeknek gondját, noha tudta, hogy a halogatás az ő mostani helyzetében halálos veszedelem.

Elsősorban Szvidrigajlov nyugtalanította. Szvidrigajlovnál úgyszólván megrekedt. Azzal a néhány fenyegető és nagyon is világos értelmű szóval, amit akkor mondott Szonya szobájában, közvetlenül Katyerina Ivanovna halála után, valósággal megakasztotta gondolatainak folyását. De bár ez az új tény módfelett nyugtalanította, mégsem próbálta tisztázni a dolgot. Megtörtént vele, hogy valami nyomorúságos kis kocsmában találta magát, a városnak egy távoli, elhagyott helyén, magányosan ült az asztalnál, töprenkedésbe merülve, jóformán nem is tudta, hogy került oda, és hirtelen eszébe jutott Szvidrigajlov: rögtön a tudatába villant élesen és izgatóan, hogy sürgősen beszélni kell vele, és eldönteni a kérdést, ha lehet, véglegesen. Máskor meg valahol a sorompón túl kódorgott, és azt hitte, hogy Szvidrigajlovot várja, ott van találkozójuk. Vagy bokrok között, a csupasz földön ébredt fel valahol egy kora hajnalon, és el se tudta gondolni, hogy és mikor került oda. Szvidrigajlovot egyébként kétszer is látta a Katyerina Ivanovna halála utáni napokban, mind a kétszer Szonyánál, akihez ő maga is többször felment, csak úgy, minden cél nélkül, de alig egy percig maradt, és alig váltott vele néhány kurta szót, a legfontosabbról pedig hallgattak, mintha ebben megegyeztek volna. Katyerina Ivanovna holtteste még a ravatalon feküdt, Szonyának ezer dolga volt. Szvidrigajlov intézkedett a temetésről, mindenről gondoskodott. Mikor másodszor találkoztak, közölte Raszkolnyikovval, hogy a gyermekek dolgát is elintézte, éspedig szerencsésen, összeköttetései révén sikerült megtalálni az illetékes személyeket, közbenjárásukkal máris elhelyezték mind a három árvát, igen jó intézetben, és hogy ebben nagy része volt a nevükre letett pénzösszegnek, mert a vagyonos árva könnyebben kap helyet, mint a szegény. Szonyáról is említett valamit. Ezenkívül megígérte, hogy a napokban felkeresi, "tanácskozni szeretne vele, megbeszélni egyet-mást, mert vannak bizonyos dolgok..." Ez a beszélgetésük a folyosón, a lépcsőház aljában történt, Szvidrigajlov erősen a szeme közé nézett, és pillanatnyi hallgatás után, hangját halkabbra fogva, megkérdezte:

- Ejnye, mi lelte, Rogyion Romanovics? Egészen ki van forgatva magából, komolyan mondom! Néz az emberre, hallgatja is, de mintha nem értené, mit mondanak. Szedje össze magát. No, majd beszélgetünk. Kár, hogy annyi szaladgálnivalóm van most, a magam ügyében is, máséban is... Eh, Rogyion Romanovics - tette hozzá hirtelen -, minden embernek levegő kell, levegő, kérem... ez az első...

Gyorsan félreállt, hogy utat engedjen a papnak meg a ministránsnak, akik éppen beléptek a lépcsőházba. Misét mondani jöttek. Szvidrigajlov intézkedésére naponta két misét mondtak a halottért, pontosan a kitűzött órában. Ő aztán elment a maga dolgára, Raszkolnyikov pedig egy darabig még ott állt, töprengve, majd követte a papot Szonya szobájába.

Az ajtóban megállt. A szertartás már elkezdődött, és csendesen, szomorúan folyt, annak rendje-módja szerint. A halál gondolata, a halál közelsége nyomasztó és misztikus hatással volt rá gyermekkora óta, és régen nem hallgatott gyászmisét. De itt most valami más is volt, még külön borzalmas és nyugtalanító. Elnézte a gyermekeket: a koporsó mellett térdepelt mind a három. Polenyka sírt, Szonya mögöttük halkan, félénken sírva imádkozott. "Egyszer se nézett rám azóta, és egy szót se szólt hozzám!" - gondolta Raszkolnyikov. A nap beragyogta a szobát, a tömjénfüst gomolyogva szállt. Végighallgatta a szertartást. "Adj néki örök nyugodalmat!" - imádkozott a pap, és mikor áldásosztás után elköszönt, mintha kicsit furcsán nézett volna körül a szobában. A mise után Raszkolnyikov odament Szonyához, és az hirtelen megfogta mind a két kezét, fejét a vállára hajtotta. Ez a gyors, bensőséges mozdulat meglepte, érthetetlennek, sőt, furcsának találta. Hát egy cseppet se borzad, egy parányit sem irtózik tőle, még a keze se remeg? Ez nem lehet más, csak valami határtalan megalázkodás, ő legalább így magyarázta. Szólni most se szólt a lány. Raszkolnyikov pedig csak megszorította a kezét és elment. Szörnyen nehéz volt a lelke. Ha most elmehet valahová, ahol egyedül van, és egyedül is marad, akár egész életében - boldogan megteszi. De az volt a baj, hogy noha majd mindig magányos volt ezekben a napokban, mégsem érezte soha, hogy igazán magában van. Néha messze járt, a városon kívül, országutakon, egyszer egy erdőcskébe is elvetődött, de mennél elhagyatottabb helyeken járt, annál erősebben érezte valakinek közeli és nyugtalanító jelenlétét. Nem is annyira félelmes volt ez, mint inkább idegesítő, úgyhogy sietett vissza a városba, elvegyült a tömegben, vagy beült egy vendéglőbe, kocsmába, az ócskáspiacon. A Széna téren kószált - ilyen helyeken mintha könnyebb lett volna a lelke, és furcsamód itt még inkább egyedül érezte magát. Az egyik kocsmában alkonyattájt nótáztak, és ő ott ült egy teljes óra hosszat, nagyon szívesen hallgatta - úgy emlékezett később -, de a végén megint elfogta a nyugtalanság, mintha lelkiismerete furdalná: "Tessék! Itt üldögélek, és nótákat hallgatok! Hát nincs sürgősebb dolgom?" És azt is érezte ugyanakkor, hogy nemcsak ez nyugtalanítja; mielőbb el kell döntenie valamit, amit sem világosan elgondolni, sem szavakba foglalni nem képes. Összegabalyodott benne minden. "Nem! Akkor legyen inkább harc! Jöjjön megint Porfirij... vagy Szvidrigajlov... jöjjön mennél előbb valami kihívás, támadás... Igen, igen!" Otthagyta a kocsmát, és majdnem szaladt. Dunya meg az anyjuk jutott eszébe, és ez most egyszerre, miért, miért nem, páni félelemmel töltötte el. Azon az éjszakán, szürkületkor a Kresztovszkij-sziget bokrai között ébredt, átázva, lázasan. Hazament, reggeledett már, mire hazaért. Néhány órai alvás után elmúlt a láza, de mikor felocsúdott, dél is elmúlt, kettőre járt.

Emlékezett rá, hogy mára tűzték ki Katyerina Ivanovna temetését, és örült, hogy nem volt ott. Nasztaszja behozta az ebédjét, és ő jó étvággyal, majdnem mohón evett és ivott. Feje frissebb, teste-lelke nyugodtabb volt, mint három nap óta bármikor. Szinte csodálkozva gondolt a vak rémület rohamaira. Kinyílt az ajtó - Razumihin lépett be.

- Ni, eszik, tehát nem beteg! - Odahúzott egy széket az asztalhoz, és leült, vele szemközt. Izgatott volt, és nem is próbálta leplezni. Ingerülten, de sietség nélkül beszélt, és nem is kiabált. Úgy viselkedett, mint aki valamilyen határozott, különleges szándékkal jött. - Ide hallgass! - kezdte nyomatékkal. - Felőlem elvihet az ördög mindnyájatokat, mert most már látom, tisztán látom, hogy egy mukkot sem értek az egészből. Csak azt ne hidd, kérlek, hogy ki akarok szedni belőled valamit, süsd meg a titkaidat! Nem is vagyok rájuk kíváncsi. Ha te magad kitálalnál itt most mindent, talán meg se hallgatnálak, kiköpök és elmegyek. Csak azért jöttem, hogy személyesen és végképp megállapítsam: igaz-e először is, hogy őrült vagy, mert van olyan nézet (szóval ezt hiszik rólad valahol), hogy esetleg őrült vagy, legalábbis erősen hajlamos rá. Megvallom neked, én is hajlottam erre a felfogásra, már csak az ostoba és részben gyalázatos, érthetetlen dolgaid miatt is, de meg azért is, mert a múltkor anyáddal és húgoddal úgy bántál. Csak egy szörnyeteg, egy gazember viselkedhet így, ha nem bolond. Tehát bolondnak kell lenned.

- Rég nem láttad őket?

- Most voltam ott. Te azóta feléjük se néztél, mi? Hol csavarogsz, mondd, kérlek? Háromszor is kerestelek. Anyád tegnap óta komolyan beteg. Erősködött, hogy idejön hozzád, Avdotya Romanovna lebeszélte, de nem hallgatott rá. "Ha beteg, ha megzavarodott az elméje, ki más legyen mellette, mint az anyja?" Idejöttünk hát mind a hárman, egyedül csak nem eresztjük. Egészen idáig, az ajtóig beszéltünk neki, kértük, hogy nyugodjék meg. Bejövünk: nem vagy itthon. Leült, vagy tíz percig ült itt ni, mi meg csak álltunk mellette, némán. Akkor felállt. "Ha elment hazulról, hát egészséges, csak az anyjáról feledkezett meg, akkor pedig nem illik, szégyen az anyjának itt álldogálni az ajtóban, és a szeretetét kunyerálni, mint az alamizsnát." Ahogy hazaért, ágynak esett, most lázas. "Látom - azt mondja -, akit szeret, ahhoz ráér elmenni." Szofja Szemjonovnát gondolja - a menyasszonyod vagy szeretőd, mit tudom én. Fogtam magam, és mentem egyenest Szofja Szemjonovnához, tudni akartam, mi van, mi nincs. Odamegyek: ravatal, síró gyerekek. Szofja Szemjonovna éppen a gyászruhákat próbálja rájuk. De te nem vagy ott. Körülnéztem, bocsánatot kértem, és eljöttem, elmondtam mindent Avdotya Romanovnának, hogy ez mind ostobaság, dehogyis van neked szeretőd, sokkal valószínűbb a téboly. Most meg, tessék, itt ülsz, és falod a főtt marhahúst, mint aki három napja nem evett. Igaz, hogy a bolondok is esznek, de bár egy kukkot se szóltál még hozzám, mégis tudom, hogy nem vagy bolond. Erre megesküszöm! Nem, nem vagy bolond. Éppen ezért, vigyen el az ördög mindnyájatokat! Itt valami titok lappang. Nekem pedig semmi kedvem a titkaitokon törni a fejem. Csak azért jöttem, hogy lehordjalak, könnyítsek a lelkemen. - És valóban felállt. - Tudom már, mit csinálok!

- Mit akarsz csinálni?

- Mi közöd hozzá?

- Leiszod magad, fogadjunk.

- Hát ezt meg... hogy találtad ki?

- De nagy dolog!

Razumihin egy percig hallgatott:

- Mindig értelmes fiú voltál, és nem bolond. Dehogyis, sose voltál bolond - jelentette ki hirtelen, hevesen. - Jól mondtad: leiszom magam! Isten áldjon! - És menni akart.

- Beszéltünk rólad a húgommal, Razumihin... Mikor is? Tegnapelőtt.

- Rólam?! Hol találkoztatok tegnapelőtt? - megállt, el is sápadt egy kicsit, szinte látszott rajta, hogy a szíve lassan, nehezen ver.

- Itt volt nálam. Egyedül. Itt ült ni, és beszélt velem.

- Avdotya Romanovna?

- Ő.

- És miről... azazhogy... mit mondtál rólam?

- Mondtam neki, hogy derék ember vagy, becsületes, szorgalmas. Hogy szereted, azt nem mondtam, mert úgyis tudja.

- Tudja?

- Még kérdi! Akárhová kerülök, Razumihin, akármi történik velem, te maradj velük, te légy számukra a gondviselés. Vedd úgy, hogy rád bíztam őket. Azért mondom ezt, mert jól tudom, hogy szereted, és tiszta a szíved. És azt is tudom, hogy ő is meg fog szeretni, talán máris szeret. Most aztán döntsd el belátásod szerint, van-e okod ivásra adni a fejed?

- Nézd, Rogya... de az ördögbe is! Hát hová akarsz menni? Nézd... ha titok, hát legyen titok, de én... én azért csak kitudom... És fogadni mernék, hogy badarság, szörnyű ostobaság, te magad költötted az egészet. De azért nagyszerű gyerek vagy. Igazán nagyszerű...

- Még azt akartam mondani, csak félbeszakítottál az előbb, hogy nagyon jól teszed, ha nem is próbálsz ezekbe a titokba, rejtélyekbe behatolni. Hagyd egyelőre, és ne nyugtalankodj. Majd megtudsz mindent, ha eljön az ideje. Valaki azt mondta nekem tegnap, hogy az embernek elsősorban levegő kell. Levegő... Most mindjárt elmegyek hozzá, és megtudom, hogy értette ezt.

Razumihin töprengve, nyugtalanul nézte, és találgatta szavai értelmét.

"Politikai összeesküvő! Semmi kétség! És most valami döntő lépésre készül... Így van! Nem is lehet más... És Dunya tudja!" - állapította meg magában.

- Szóval, a húgod idejár hozzád - mondta minden szót megnyomva -, te pedig... találkozni akarsz egy emberrel, aki azt mondja, hogy levegő kell, szabad levegő. Eszerint hát az a levél is ezzel függ össze - okoskodott inkább csak magában.

- Micsoda levél?

- A húgod ma egy levelet kapott, és ez nagyon felizgatta. Nagyon... túlságosan is. Én rólad kezdtem beszélni, de kért, hogy ne folytassam, és... és azt mondta, hogy talán hamarosan el kell válnunk. Aztán hevesen hálálkodott nekem, mit tudom én, miért, és bement a szobájába, bezárkózott.

- Levelet kapott? - kérdezte újra, erősen gondolkozva Raszkolnyikov.

- Levelet, igen. Te nem tudtad? Hm...

Egy darabig hallgattak.

- Isten veled, Rogyion. Látod, pajtás, egy ideig én is... No de... isten áldjon... Egy ideig, látod én is... Eh, megyek már... Ideje. Inni nem fogok. Azt most már nem... Hazudik, aki mondja.

Gyorsan kiment, de mikor már majdnem becsukta az ajtót, hirtelen kinyitotta, és valahová félrepillantva, megszólalt:

- Igaz is! Gondolsz még arra a gyilkosságra? Porfirij... a vénasszony... Szóval: megkerült a gyilkos! Mindent bevallott. A bizonyító tényeket is rendre elsorolta. Mégiscsak az egyik mázoló volt, képzeld! Én meg hogy kardoskodtam mellettük! Hitted volna, hogy az egész verekedési jelenetet, a cimborájával ott a lépcsőn, a házmester meg a két tanú előtt, csak megrendezte! Hogy elterelje magáról a gyanút. Micsoda ravaszság! Mennyi lélekjelenlét egy ilyen tacskóban! Szinte hihetetlen. De ő maga mindent megmagyarázott, mindent beismert. És én hogy beugrottam neki! Szerintem ez a fickó valóságos zsenije a képmutatásnak, a fortélyos gyanúelhárításnak... Különben, nem is olyan nagy csoda. Miért ne volna ilyen zseni is? És az, hogy nem tudta tovább játszani a szerepét, és végül is vallott, csak valószínűbbé teszi a dolgot, így még jobban elhiszem neki... De hogy én akkor hogy bedőltem! Majdhogy a falra nem másztam, annyira védtem őket.

- Mondd, kérlek, honnan tudod ezt, és miért érdekel annyira? - kérdezte Raszkolnyikov láthatóan nyugtalanul.

- No tessék! Hogy mért érdekel! Jó kérdés... Egyebek közt Porfirijtól tudom. Igen, tőle szinte mindent megtudtam.

- Porfirijtól?

- Porfirijtól, igen.

- Ne mondd... és ő? - kérdezte Raszkolnyikov riadtan.

- Remekül megmagyarázott mindent... a maga módján, lélektani alapon.

- Megmagyarázta? Ő magyarázta meg neked?

- Ő hát. No, isten veled. Majd egyszer elmondok neked még valamit. De most dolgom van... Akkor... igen, volt idő, mikor azt gondoltam... De nem, majd máskor... Kell is most nekem ital! Pálinka nélkül is berúgattál. Részeg vagyok, Rogya, egy csepp szesz nélkül is. Isten áldjon, pajtás, eljövök, hamarosan eljövök megint.

És eltűnt.

"Politikai összeesküvő, most már bizonyos. Egészen bizonyos - döntötte el magában végleg, amíg lassan lement a lépcsőn. - A húgát is belevonta. Nagyon könnyen meglehet, Avdotya Romanovna kemény jellem. Titkos összejöveteleik vannak... Hm... Dunya is elejtett már egy-két szót előttem, volt több apró megjegyzése, amiből ez következik. Csakis ez! Hogy is lehetne másképp megmagyarázni az egész összevisszaságot? Hm... Én meg már majdnem azt hittem... Uramisten! Hogy is gondolhattam olyat! Megzavarodtam. Nagyot vétettem ellene. Ő zavart meg akkor ott, a lámpa alatt, a folyosón. Pfuj, milyen undorító, durva, aljas gondolat volt! Derék fickó az a Mikolka, hogy vallott... Így most már a régebbi dolgokra is fény derül. A betegsége... lehetetlen viselkedése már azelőtt is, az egyetemen... Milyen komor, mogorva volt mindig. De mit jelent most ez a levél? Itt valami lappang... Ki küldte? Gyanítom, hogy... Hm... no, ennek végére járok..."

Mindent emlékezetébe idézett, és végiggondolta, amit Dunyecskáról tudott, és a szíve megdobbant. Nekiiramodott és rohant.

Raszkolnyikov, mihelyt magára maradt, felállt, és az ablakhoz ment. Aztán, mintha elfelejtette volna, hogy milyen szűk az odúja, hol egyik, hol másik saroknak ütközött neki. Majd megint leült a díványra. Szinte ki volt cserélve: harcolni fog újra! Van kivezető út!

Igen, van kivezető út! Pedig hogy bezárult már minden körülötte! Eltömődött minden rés, rettenetes volt a nyomás, valósággal elbódult tőle. A Porfirijnál lefolyt jelenet óta Mikolkával, csak szorongott, fulladozott, nem látott menekülést. És aztán, még ugyanaznap Szonyánál - az a beszélgetés se úgy folyt le, az se úgy végződött, ahogy ő magában elgondolta. Éppenséggel nem úgy... Szóval letört, tökéletesen! Egy csapásra! És igazat adott Szonyának, maga is mélységesen hitte, hogy ilyen teherrel a lelkén nem élhet tovább egyedül. És Szvidrigajlov? Szvidrigajlov rejtély... Szvidrigajlov nyugtalanítja, igaz, de valahogy másképp. Talán vele is meg kell még harcolni. De az is lehet, hogy éppen ő a kivezető út... Porfirij... az más!

Szóval Porfirij még meg is magyarázta Razumihinnek lélektanilag. Megint azt az átkozott pszichológiáját szedte elő! Porfirij! Hát lehetséges, hogy csak egy percig is hitt Mikolka bűnösségében, az után, ami kettejük közt történt, amíg Mikolka meg nem zavarta őket? Annak a jelenetnek nincs más kézenfekvő magyarázata, csak egyetlenegy. (Többször is eszébe villant, felújult benne egy-egy részlet, de az egészet végiggondolni nem győzte volna erővel.) Azok a szavak akkor, és a hang, ahogy kimondták, a gesztusok és mozdulatok, a pillantások, amelyeket váltottak, olyanok voltak, olyan határkövekig jutottak el, hogy Mikolka már nem ingathatta meg Porfirij meggyőződését. (Különben is átlátott rajta, mihelyt a száját kinyitotta.)

"Lám, lám! Még Razumihin is gyanút fogott. Ami akkor a folyosón, a lámpa alatt történt, annak megvolt a hatása! Mindjárt Porfirijhoz rohant... De mért akarta Porfirij félrevezetni, és Mikolkára terelni a gyanúját? Valamit kieszelt megint, kétségtelen. Határozott szándékkal tette ezt is. De mi lehet a szándéka? Sok idő telt el az óta a délelőtt óta, túlontúl sok idő, és Porfirij még csak életjelt sem adott... Annál rosszabb."

Fogta a sapkáját, és még egyre töprengve indulni akart. Napok óta ma érezte először, hogy az agya tiszta. Szvidrigajlovon túl kell esni - döntötte el -, mindenáron és minél hamarább. Az is arra vár, nyilván, hogy ő menjen el hozzá. Olyan gyűlölet áradt el hirtelen a szívében, hogy meg tudta volna ölni akármelyiket a kettő közül - Szvidrigajlovot is, Porfirijt is. Legalább ő maga úgy érezte, hogy ha most nem is, de lesz olyan lelkiállapotban, amikor meg tudja tenni. "Meglátjuk! Majd meglátjuk!" - hajtogatta magában.

De ahogy kinyitotta az ajtót, kis híján beleütközött Porfirijba. Őhozzá jött. Elhűlt, de csak egy pillanatra, és különös: nem is csodálkozott olyan nagyon, és alig ijedt meg. Összerezzent, de nyomban erőt vett magán. "Talán itt a megoldás - gondolta. - De hogy jöhetett fel ilyen nesztelenül, mint a macska? Semmit se hallottam. Hallgatózott talán?"

- Váratlan vendég, ugye, Rogyion Romanovics? - kérdezte nevetve Porfirij. - Már régen készülök ide. Erre jártam, gondoltam, miért ne ugorjak fel öt percre? Hová indult? Nem tartóztatom, csak amíg egy cigarettát elszívok, ha megengedi.

- Parancsoljon, Porfirij Petrovics, üljön le nálam. - Olyan szívesen, barátságosan fogadta, hogy elcsodálkozott volna, ha ráér figyelni magát. Minden maradék ereje előkerült.

Van úgy, hogy valaki egy haramia karmai között halálos rémületben van fél óra hosszat, de mikor torkára teszik a kést, megszűnik a félelme. Leült közvetlen Porfirij elé, és szemrebbenés nélkül nézett rá. Az hunyorogva cigarettára gyújtott.

"Hát beszélj már, beszélj! - Raszkolnyikovból majdhogy ki nem szökött a szó. - No mi az, mi az? Mért nem szólsz?"

- Ez a cigaretta is... - szólalt meg végre Porfirij, miután rágyújtott, és kiszuszogta magát. - Méreg, valóságos méreg, és mégse tudok lemondani róla. Köhögök tőle, kérem, marja a torkomat, fulladozom. Félős természetű vagyok, tudja, hát elmentem a minap B...n-hoz. Minden beteget legalább fél óra hosszat vizsgál, de ahogy rám nézett, mindjárt nevetett, aztán kikopogtatott, meghallgatott. "Önnek - azt mondja -, egyebek közt árt a dohányzás, tüdőtágulása van." No de hogy szokjam le róla? Mivel pótolom? Nem iszom, uram, ez a baj! Hehehe... Az a legnagyobb baj, hogy nem iszom. Látja, minden relatív, Rogyion Romanovics, minden relatív...

" Mi ez? Megint az ócska kincstári trükkjeihez folyamodik?" - gondolta undorral Raszkolnyikov, és a múltkori találkozásuk emléke hirtelen megelevenedett benne, ugyanaz az indulathullám borította el megint.

- Tegnapelőtt este is itt voltam, nem tudja? - folytatta Porfirij Petrovics, és körülnézett. - Igen, be is kukkantottam ide a szobájába. Erre jártam, úgy, mint ma, no, gondolom, visszaadom a látogatást. Feljövök: az ajtó tárva-nyitva. Körülnéztem, vártam egy kicsit, aztán elmentem, a cselédlánynak nem is szóltam... Nem szokta bezárni az ajtaját?

Raszkolnyikov arca mindjobban elsötétült. Porfirij pontosan leolvasta róla a gondolatait.

- Azért jöttem, galambom, Rogyion Romanovics, hogy kimagyarázkodjam. Magyarázattal tartozom, úgy érzem, kötelességem - folytatta és elmosolyodott, még meg is veregette Raszkolnyikov térdét, de egy pillanattal azután már komoly és aggódó volt megint az arckifejezése, sőt, Raszkolnyikov ámulatára, majdnem szomorú. Ilyennek még nem is látta, nem is hitte volna, hogy ilyen is tud lenni az arca. - Furcsa jelenet volt az közöttünk a múltkor, Rogyion Romanovics. Igaz, hogy már az első találkozásunk is elég furcsán zajlott le. Csakhogy akkor... no de majd sorjában... Erről van szó, uram: az ön szemében lehet, hogy bűnös vagyok, ezt érzem. Hiszen úgy váltunk el a múltkor, emlékezzék csak vissza, hogy táncolt minden idegszála, és a térde remegett. No meg az én idegeim is táncoltak, és az én térdem is remegett. És látja, valahogy nem illő módon folyt az le köztünk. Nem dzsentlmenekhez illő módon. Pedig hát mégiscsak dzsentlmenek volnánk, sőt, akárhogy nézzük, elsősorban azok... ezt ne felejtsük el, kedves uram. És mégis, emlékezzék csak, hová sodródtunk... az már éppen nem fér össze a jó ízléssel.

"Mit akar ez? És minek néz engem?" - kérdezte magában megütközve Raszkolnyikov, és fejét felemelve Porfirij szeme közé nézett.

- Arra a meggyőződésre jutottam, hogy helyesebb, ha most már teljesen nyíltan beszélünk egymással - folytatta Porfirij, és félrefordult, a földre nézett, mintha tekintetével sem akarná gyötörni múltkori áldozatát, és mintegy megvetné akkori módszereit és fogásait. - Igen, kérem, ilyen gyanúsítások és szócsaták nem tarthatnak soká. Mikolaj szétválasztott akkor, de igazán nem tudom, hová jutottunk volna, ha ő nincs. Az az átkozott kis szűcsmester ott ült nálam, az ajtó mögött... elhiszi? Illetőleg, hiszen már tudja, én is tudom, hogy mindjárt azután idejött önhöz. De az már nem igaz, amit akkor feltételezett rólam: én nem hívattam be senkit, és semmiféle intézkedést akkor még nem tettem... Hogy mért nem intézkedtem, azt kérdi? Hogy is mondjam: engem magamat is olyan váratlanul ért a dolog, éppen csak a házmestereket hívattam be (bizonyosan látta őket, amikor átment a várószobán). Egyszer csak, mint a villám, átcikázott rajtam egy gondolat, látja, Rogyion Romanovics, szentül hittem akkor: ha most megszorítom, valamit a kezembe kapok, ha így nem, hát úgy, és amit megfogtam, az már az enyém, azt nem eresztem ki a markomból. Ön roppant ingerlékeny ember, ilyen a természete, túlságosan ingerlékeny, kérem, amellett, hogy kiváló jellembeli és szívbeli tulajdonságai vannak, amelyeket részben sikerült kiismernem: legalábbis ezzel hízelgek magamnak. Nem mondom, én is tudom, akkor is tudtam, hogy ez nem fordul elő mindennap, az emberek nem szoktak csak úgy elibéd állni és kitálalni a titkukat. Ámbár ez is megtörténik, különösen ha végképp kihozod a sodrából az emberedet, de kétségtelenül ritkaság. Ennyit én is tudtam. Sebaj, gondolom, csak egy kis csücsköt kapjak a kezembe, egyetlen picinyke csücsköt, de olyat, amit megfoghatok, és magja is van, nem csupa pszichológia. Mert így okoskodtam: ha bűnös ez az ember, hát okvetlen ki lehet szedni belőle valami kézzelfoghatót, sőt nem lehetetlen, hogy egészen meglepő eredményre jutunk. A jellemére építettem akkor, Rogyion Romanovics, elsősorban a jellemére. Nagyon bíztam önben.

- De hát... mit akar ezzel, mért mondja ezt mind? - mormogta végül Raszkolnyikov, meg se gondolva, mit kérdez. "Mit beszél ez? - tanakodott magában. - Hát lehet, hogy igazán ártatlannak tart?"

- Hogy mért mondom? Hiszen azért jöttem, hogy kimagyarázkodjam, kérem, szent kötelességemnek érzem ezt, hogy úgy mondjam. Meg akarom magyarázni az egész históriát, elejétől végéig, ezt az én akkori, mondhatnám: eltévelyedésemet. Nagyon megkínoztam, Rogyion Romanovics. De nem vagyok én szörnyeteg. Én is tudom, milyen nehéz terhet cipel az ilyen lesújtott, de büszke, nagyra törő és türelmetlen, igen, főleg türelmetlen fiatalember! Önt feltétlenül a legnemesebb emberek egyikének hiszem, sőt a nagylelkűség csíráit sejtem önben, bár nem értek egyet minden nézetével, ezt kötelességemnek tartom előre kijelenteni, egyenesen és egészen őszintén: megtéveszteni a világért se akarom. Mihelyt megismertem, vonzódtam önhöz. Talán ki is nevet, amiért ilyeneket mondok? Ehhez joga van, kérem. Tudom, hogy ön engem az első pillanattól fogva nem szívelt, mert hát csakugyan mi is van rajtam szeretnivaló? De vegye, aminek akarja, én a magam részéről most mindent el fogok követni, hogy az eddigi rossz benyomást eltüntessem, és bebizonyítsam, hogy nekem is van szívem és lelkiismeretem. Őszintén beszélek...

Elhallgatott, és méltósággal várt egy pillanatig. Raszkolnyikovot most új rémület borította el. A gondolat, hogy Porfirij ártatlannak tartja, valósággal megrémítette.

- Azt hiszem, nem kell sorra elmondanom, hogy és mivel kezdődött a dolog - folytatta Porfirij. - Ez fölösleges, ugye? No meg nehezen is sikerülne. Mert hogy magyarázhatnám meg pontról pontra? Azzal kezdődött, hogy bizonyos hírek jutottak a fülembe. Hogy milyen hírek, kitől és mikor hallottam... és miért vezettek éppen az ön személyéhez, erről sincs miért beszélnünk most, azt hiszem. Énbennem egy véletlen indította el a gondolatot, a legvéletlenebb véletlen, amely igen könnyen el is maradhatott volna. Hogy mi volt az? Hm... ez se fontos most, úgy gondolom. De... a hírek is, meg a véletlen is egyetlen gondolattá futottak össze bennem akkor. Megvallom, mert ha már vallomás, hát legyen teljes, én voltam az első, aki önre rábukkantam. Az öregasszony feljegyzései a zálogtárgyakon és más ehhez hasonlók, ez semmi, kérem. Ilyen semmiség százával akad. De volt alkalmam részletesen megismerni azt a jelenetet a kerületi kapitányságon, ezt is véletlenül, de nemcsak amúgy futtában: egy különleges, aranyat érő mesélő mondta el, aki nem is sejtette, milyen nyomatékot ad annak a jelenetnek. Így fűződött egyik dolog a másikhoz, Rogyion Romanovics, galambom. Hát hogyne fordultam volna abba a bizonyos irányba? Persze, "száz nyúlból se lesz ló, száz gyanúokból se lesz bizonyíték" - mondja az angol. Igen ám, de ez csak amolyan józan megállapítás. Ki parancsolhat a szenvedélynek? A szenvedélynek, uram! Elvégre a vizsgálóbíró is csak ember. Eszembe jutott a tanulmánya abban a kis folyóiratban, hiszen tudja, alaposan megvitattuk, amikor először járt nálam. Akkor gúnyolódtam, de csak azért, hogy kihívjam, s hogy többet is eláruljon. Még egyszer mondom: ön igen türelmetlen ember és beteg is, Rogyion Romanovics! Hogy merész, gőgös, komoly, és igen gazdag az érzésvilága, azt régen tudtam. Ismerem ezeket az érzéseket, és mikor a tanulmányát olvastam, az nem volt idegen nekem. Álmatlan éjszakákon, félig önkívületben, lüktető, felhevült szívvel, visszafojtott rajongással írta a cikkét. Veszedelmes ám a fiatalságnak ez a visszafojtott, büszke rajongása! Akkor gúnyolódtam, de most, megvallom, mint amatőr, úgy általánosságban, borzasztóan szeretem ezt az első, fiatalos, heves próbálkozását. Köd és füst, de húr zeng a ködben. Esztelen és fantasztikus, de csak úgy villog benne az őszinteség, a megvásárolhatatlan ifjúi büszkeség, a kétségbeesés bátorsága. Sötét írás, de ebben rejlik az ereje. Annak idején olvastam és félretettem... Igen, félretettem akkor, mert azt gondoltam: "Nem! Ez az ember nem áll meg itt!" És most, mondja, ilyen előzmények után, ne ragadott volna el, ami azután történt? No de, édes istenem, hát mondtam én, bebizonyítottam én ezzel valamit? Ezt csak akkor vettem észre. Eh, mit, gondolom, ez még semmi, majdnem semmi. Talán éppenséggel semmi. És való az, hogy én, vizsgálóbíró létemre, ennyire, elragadtatom magam? Itt van Mikolaj, ő a kezemben van, tények szólnak ellene, tények, akárhogy forgassuk a dolgot. És neki is megvan a maga pszichológiája. Vele kell foglalkoznom. Hiszen életről és halálról van szó. Hogy mért tálalom ki ezt mind? Csak azért, hogy tudja, és eszével, szívével meg ne ítéljen a múltkori gonoszságomért. De nem is volt az gonoszság, édes uram, igazán mondom, hehe! Mit gondol, nem tartottam itt házkutatást akkor? Dehogyisnem, volt itt házkutatás, amikor még betegen feküdt az ágyacskájában. Nem hivatalos, és nem én magam tartottam, de megtörtént. Átkutattak mindent ebben a szobában, az utolsó hajszálig, mihelyt a gyanú felmerült, de umsonst! No, gondoltam, ez az ember eljön hozzám önként, hamarosan. Ha ő a bűnös, hát okvetlenül eljön. Más nem jönne, de ez eljön! És emlékezzék csak, ugye, Razumihin úrnak akkor eljárt a szája: azt is mi rendeztük meg, hogy felizgassuk önt. Szántszándékkal bocsátottuk szárnyra a hírt, csak hadd járjon el a szája, tudtuk, hogy Razumihin úr olyan ember, aki nem képes magába fojtani a felháborodását... Zamjotovot elsősorban az ön leplezetlen dühe, vakmerősége döbbentette meg, hogy valaki egy vendéglői asztalnál hirtelen csak úgy odavágja: "Én öltem meg!" Túlságos merészség ez, uram, hallatlan merészség! No, gondolom, ha ő a bűnös, hát kemény harcos. Igen, ezt gondoltam akkor, és vártam önt. Egész lelkemmel vártam. De Zamjotovot alaposan a falhoz állította... És hiszen éppen ott a hiba, hogy ez az átkozott pszichológia mindig kétértelmű... Szóval, vártam önt, és lám: a Jóisten elküldi hozzám, beállít! Csak úgy dobogott a szívem. Ejnye, hát mért is kellett akkor eljönnie hozzám! És az a nevetés! A nevetése, mikor beléptek! Emlékszik? Mindent láttam, mintha csak üvegen át néztem volna a belsejébe. De ha nem úgy várom, ahogy vártam, nem tűnik fel a nevetése. Lám, mit tesz a kellő lelki felkészültség! No és Razumihin úr hogy viselkedett... Hej, az a kő, emlékszik? Az a kő, amelyik alatt a rablott holmi van eldugva! Szinte látom ott valahol a veteményeskertben... Veteményest mondott Zamjotovnak, igaz? És másodszor nekem. No és amikor a cikkét boncolgattuk, és ön fejtegette a gondolatát, minden szavából kettős értelmet fogtam fel, hogy úgy mondjam, egy másik szó bújt meg minden szava mögött. Látja, Rogyion Romanovics, így jutottam el egészen a határkövekig, mikor fejjel beleütköztem, csak akkor kaptam észbe. Ejnye, mondom, hát mit csinálok én? Hiszen, ha akarom, pontról pontra fordítva is érthetem, és úgy még természetesebb a magyarázat. Bajban voltam, bizony! "Nem, mondom, inkább a legparányibb konkrétumot!" Aztán, hogy megtudtam azt a csengőrángatást, szinte meghűlt bennem a vér, borsódzott a hátam. No, mondom, itt a parányi konkrétum! Ez az! Nem is mérlegeltem már, semmi kedvem se volt mérlegelni. Ezer rubelt adtam volna a magaméból, ha saját szememmel láthatom, ahogy ott lépked a kis szűcsmester mellett, miután az szemtől szembe gyilkosnak nevezte, és száz lépésig még csak kérdezni se mer tőle semmit! No és mikor a hideg futkározott a hátán, és a csengőt rángatta ott lázas fejjel, félig önkívületben? Hát csodálhatja, Rogyion Romanovics, ha ezek után úgy megtáncoltattam? És mért éppen abban a pillanatban toppant be? Bizony isten, mintha csak odalökték volna. Ha Mikolaj széjjel nem választ akkor minket... Emlékszik, hogy jött be Mikolaj? Jól az eszébe véste? Mint a villám, úgy csapott közénk! Mint viharfelhőből a tüzes istennyila! No és én hogy fogadtam, mi? Hittem én annak az istennyilának csak egy szemernyit is? Hiszen láthatta! Dehogyis hittem! Még azután, mikor ön már elment, és a fickó igen értelmesen felelt több kérdésemre, úgyhogy szinte csodálkoztam, akkor se hittem neki egy szemernyit sem. Kemény voltam, mint a gyémánt. Eh, gondolom, holnapután kiskedden! Dehogyis Mikolka!

- Razumihin éppen az előbb mondta, hogy ön Mikolkát tartja a gyilkosnak, még bizonygatta is neki...

Raszkolnyikovnak elakadt a lélegzete, nem fejezte be. Mérhetetlenül felizgatta, hogy ez az ember, aki így keresztüllátott rajta, most megtagadja önmagát.

Nem mert hinni a fülének, és nem is hitt. De mohón kutatott a kétértelmű szavak árjában, igyekezett megragadni valami biztosat, véglegeset.

- Ó, az a Razumihin! - Porfirij Petrovics szinte megörült, hogy mindeddig szótlan ellenfele végre kérdez valamit. - Hehehe! Razumihin urat el kellett távolítani: ahol ketten jól megvannak, oda harmadik ne dugja az orrát. Razumihin úr nem az az ember, no meg kívülálló is, és milyen sápadtan rontott be hozzám... Menjen isten hírével, minek keverjük bele... De ami Mikolkát illeti, akarja tudni, miféle szerzet az? Már ahogy én megítélem. Először is gyermek, kiskorú és... nem mondom éppen, hogy gyáva, de amolyan művészlélek, ne nevessen ki, amiért így magyarázgatom a jellemét. Jámbor, minden iránt fogékony, jószívű és fantaszta, énekel is, táncol is, mesélni pedig úgy tud, azt mondják, hogy a szomszéd faluból is átjönnek hallgatni. Iskolába is járt, gurul nevettében a legkisebb tréfára, és leissza magát a sárga földig, de nem korhelységből, csak úgy, alkalomadtán, ha valaki éppen itatja. Ebben is gyerek. Most lopott, ugye, de nem is tudja, hogy az lopás; mert "hogy volna lopás, mikor a földről vettem fel"? És tudja, hogy eretnek? Nem raszkolnyik, csak amolyan szektás. Begunok is voltak a családjában, és ő maga még nemrégen, a falujában, két álló évig egy öreg, szent ember vezetése alatt élt. Mindezt részben tőle magától tudom, részben a zarajszki atyafiaktól. És ez még semmi! Ki akart menni a pusztába! Rajongó lett, éjszakahosszat imádkozott, régi "igaz" írásokat olvasott, és a sok olvasás megzavarta az eszét... Pétervár nagy hatással volt rá, kivált a szépnem, no meg az ital, persze. Roppant fogékony, mondom, ki is ment az eszéből a szent ember meg minden. Azt is tudom, hogy egy művész itt megszerette, járt is hozzá tanulni, akkor jött ez a dolog. Megrémült - "felkötöm magam", "megszököm"! Hiába, az igazságszolgáltatásunknak már csak ilyen híre van a nép között, mit csináljunk. "Bíróság" - van, aki a puszta szótól halálra ijed. Ki tehet róla? No, majd az új bíróságok megállapítják, adná az Isten! Nos, uram, a börtönben a mi emberünknek nyilván eszébe jutott a derék szerzetes, a Biblia is előkerült megint. Tudja-e, Rogyion Romanovics, mit jelent az ilyeneknek "szenvedni"? És nem ám valakiért, egyszerűen csak "szenvedni"! Vállalni kell a szenvedést, és ha a hatóság méri rá, annál inkább. Volt itt a börtönben, már az én időmben, egy rab, ritka szelíd lelkű ember. Egy teljes évig ült már, éjszaka a Bibliát olvasta a kemencén addig, hogy meghibbant, de teljesen, egyszer kikapart egy téglát, és se szó, se beszéd, a felügyelőhöz vágta. De hogy vágta hozzá? Szántszándékkal melléje célzott vagy egy rőffel, hogy a világért kárt ne tegyen benne! No, tudjuk, milyen sors vár a rabra, aki fegyverrel vagy valami veszedelmes eszközzel hatósági személyre támad. Szóval: "vállalta a szenvedést". Látja, nekem az a gyanúm, hogy Mikolka is vállalni akarja a szenvedést, ilyesmiről van itt szó. Sőt, bizonyos vagyok ebben, tények bizonyítják. Ő, persze, nem tudja, hogy én tudom. Miért, ön talán nem hiszi, hogy ilyenek közül kerülnek ki a rajongók? De még hány! A szent ember hatása újra érvényesül, különösen mióta a kötéllel próbálkozott a gyerek. Egyébként, majd jön ő még hozzám, és elmond szépen mindent. Vagy azt gondolja, kitart a vallomása mellett? Visszatáncol, meglátja. Óráról órára várom, hogy visszavonja a beismerését. Megszerettem ezt a fiút, és alaposan végére járok a dolgának. No és ehhez mit szól: sok kérdésemre nagyon értelmesen felel, nyilván tájékozódott, és ügyesen felkészült, de mihelyt más pontokra kerül a sor, megreked, mint a mocsárban. Nem ért, nem tud semmit, és még csak nem is gyanítja, hogy nem tudja. Nem, bátyuska, Rogyion Romanovics, dehogyis Mikolka volt! Egészen más természetű, fantasztikus eset ez, a mi korunk szüleménye, amikor megzavarodott az emberi lélek, és azt hangoztatják, hogy a vér "megújít", és azt prédikálják, hogy az élet legfőbb kérdése a kényelem. Itt valaki könyveken táplálta az álmait, elméletektől háborgott a szíve. Az első lépést elszántan tette meg, de micsoda furcsa elszántsággal, mintha szikla vagy torony tetejéről repülne le, mintha a bűntett színhelyére is a más lábán ment volna. Az ajtót elfelejti becsukni maga után, de öl, két embert megöl, elméleti alapon. Gyilkolt, de a pénzt elvenni nem tudta, és ami keveset felmarkolt, azt elássa egy kő alá. És nem elég neki, amit ott az ajtó mögött kuporogva szenvedett, míg azok dörömböltek, és a csengőt rángatták, nem, aztán még elmegy az üres lakásba, félig önkívületben, hogy újra átélje azt a csengetést, és újra végigfusson a hátán a hideg. Hát jó, betegség, mondjuk, de hogy magyarázza ezt: gyilkolt, de azért becsületes embernek hiszi magát, megveti az embereket, úgy jár-kel közöttük, mint egy sápadt arcú angyal... nem, galambom, Rogyion Romanovics, ez nem Mikolka, dehogyis Mikolka!

Ezek a szavak az előbbiek után, amikor jóformán visszavonta a gyanúsítást, annyira váratlanul érték Raszkolnyikovot, hogy megremegett, mint akit keresztüldöftek.

- Hát akkor... ki a gyilkos? - tört ki belőle a kérdés, és elakadt a lélegzete. Porfirij Petrovics hátravetette magát a szék támláján, és úgy nézett, mintha őt meg ez a kérdés érné váratlanul.

- Hogy ki a gyilkos? - ismételte, mint aki nem hisz a fülének. - Ön, Rogyion Romanovics, ön a gyilkos - ismételte majdnem súgva, mélységes meggyőződéssel.

Raszkolnyikov felugrott a díványról, egy darabig állt, aztán megint leült, és nem szólt semmit. Arcán apró rángások futottak át.

- Hogy remeg a kis szája megint, éppen úgy, mint a múltkor - mormogta majdnem szánakozva Porfirij. - Úgy látom, félreértett - folytatta rövid hallgatás után -, azért csodálkozik annyira. Hiszen megmondtam: azzal a szándékkal jöttem ma ide, hogy most már kimondjak mindent, és nyíltan beszéljünk.

- Nem én öltem meg őket - suttogta Raszkolnyikov ijedten, mint a gyerek, akit csínyen kaptak.

- De igen, ön, Rogyion Romanovics, csakis ön, senki más - jelentette ki szigorúan s teljes meggyőződéssel, de megint súgva Porfirij.

Elhallgattak, és a némaság most feltűnően sokáig, talán tíz percig is tartott. Porfirij csak ült, és türelmesen várt. Raszkolnyikov az asztalra könyökölve szótlanul borzolgatta a haját, majd hirtelen megvetően végignézte.

- Megint a régi nótát fújja, Porfirij Petrovics! Ugyanazok a fogások... Hogy nem unja még! Igazán csodálom.

- Ugyan már. Mit érnék itt most fogásokkal? Még ha tanúim volnának. De hiszen négyszemközt suttogunk! Maga is láthatja, nem azért jöttem, hogy hajszoljam és elfogjam, mint a nyulat. Bevallja-e vagy nem, az ebben a percben tökéletesen mindegy nekem. Az én meggyőződésem szilárd anélkül is.

- Ha így van, akkor minek jött ide? - kérdezte ingerülten Raszkolnyikov. - Megint csak azt kérdem, amit a múltkor: ha bűnösnek tart, mért nem csukat le?

- Ez már értelmes kérdés. Szabatosan válaszolok. Először is: ha csak úgy, egyszerűen lecsukatom, az nekem nem hasznos.

- Mi az, hogy nem hasznos? Ha ez a meggyőződése, hát kötelessége...

- Eh, mit érek a meggyőződésemmel! Egyelőre mindez csak az én elképzelésem. Meg aztán mért helyezzem önt nyugalomba? Ön maga is erre számít, azért sürgeti. Mondjuk, beidézem azt a kis szűcsmestert, és szembesítem önnel, ön meg a szemébe vágja: "Részeg vagy, mi? Látott valaki engem teveled? Egyszerűen részegnek néztelek, az is voltál!" Mit szólhatok akkor? Hiszen az ön állítása a valószínűbb. Az övé csak pszichológia, ami igazán nem illik az ábrázatához, ön viszont pontosan célba talál, mert csakugyan förtelmesen iszik a nyomorult, mindenki tudja róla. Aztán meg nyíltan elismertem már nem is egyszer, hogy ez az egész "pszichológia" kétértelmű, és a másik értelmezés sokkal hihetőbb, mint az enyém, egyéb bizonyítékom pedig egyelőre nincs ön ellen. És bár mindamellett le fogom csukatni, sőt, éppen azért jöttem, hogy ezt személyesen bejelentsem (ami elég szokatlan dolog, ugye?), azt is megmondom (és ez megint elég szokatlan), hogy az ön letartóztatása nekem nem hasznos. Másodszor pedig azért jöttem, mert...

- No, mi van másodszor? - kérdezte Raszkolnyikov elfulladva.

- Azért, mert, mint már mondtam, úgy érzem, magyarázattal tartozom. Nem akarom, hogy szörnyetegnek nézzen, annál kevésbé, mivel ha hiszi, ha nem, őszinte vonzalmat érzek ön iránt. És éppen ezért, harmadszor: azért is jöttem, hogy egy nyílt és egyenes javaslatot tegyek: jelentkezzék vallomástételre! Ez önnek is sokkal hasznosabb lesz, és nekem is... így elvetem a gondját. Nos, nyíltan beszélek, vagy nem?

Raszkolnyikov gondolkodott egy percig.

- Ide hallgasson, Porfirij Petrovics. Ön maga mondja, hogy minden csak pszichológia, és most egyszerre mégis a matematikánál köt ki. És ha téved?

- Nem, Rogyion Romanovics, nem tévedek. Egy parányi tényre azért mégiscsak ráakadtam éppen akkor, a Jóisten hozzásegített.

- Miféle tényre?

- Azt nem mondom meg, Rogyion Romanovics. Annyi bizonyos, hogy nincs jogom tovább halogatni: lecsukatom önt. Fontolja meg hát: nekem most már mindegy, kizárólag az ön érdekében vagyok itt, bizony isten, jobb lesz úgy.

Raszkolnyikov haragosan nevetett.

- No hát ez nemcsak komikus, ez már arcátlanság! Feltéve, hogy bűnös vagyok (amit egyáltalában nem ismerek el), mi hasznom volna abból, ha vallomástételre jelentkezem? Mikor ön is mondja, hogy ott nyugalomban leszek.

- Eh, Rogyion Romanovics, ne higgyen el azért minden szót, talán nem is lesz az olyan tökéletes nyugalom. Ez csak afféle elmélet, ráadásul az én elméletem. No és milyen tekintély vagyok én ön előtt? Lehet, hogy egyet-mást most is elhallgatok, hiszen mindent azért mégse tálalhatok ki, hehe. Meg aztán, hogy mi haszna volna belőle, azt kérdi? Hát nem tudja, milyen büntetésmérsékelés jár önnek ezért? Mert hiszen az ügynek milyen stádiumában jelentkezik? Erre gondoljon! Akkor jelentkezik, amikor egy másik már vállalta a bűncselekményt, és mindent összezavart. És megesküszöm önnek: úgy rendezek el mindent illetékes helyen, hogy a jelentkezése teljesen váratlanul jöjjön. Félredobjuk az egész pszichológiát, elejtem az összes gyanúokokat, úgyhogy a bűntett valamiféle elmezavar következményeként tűnik, mint ahogy voltaképpen az is. Én becsületes ember vagyok, Rogyion Romanovics, állom a szavamat.

Raszkolnyikov komoran hallgatott, fejét lecsüggesztette. Sokáig gondolkodott, és végül újra elmosolyodott, de mosolya most szelíd volt és szomorú.

- Nem kell! - mondta, és már jóformán nem is takargatta gondolatait. - Nem éri meg... Nem érdekel a mérséklésük.

- Lám, lám, ettől féltem! - kiáltott fel hevesen és szinte önkéntelenül Porfirij. - Éppen ettől féltem: hogy elutasítja az engedményünket!

Raszkolnyikov szomorúan, sokatmondó pillantással nézett rá.

- Ne vesse meg az életet, Rogyion Romanovics, sok van még maga előtt. Már hogyne kellene önnek az engedmény? Türelmetlen ember.

- Mi az a sok még előttem?

- Élet! Nem próféta ön, mit tudhatja! "Keressetek és találtok!" Talán éppen ezt várja öntől az Isten! Nem örökre szól az a lánc...

- No és mérséklés is lesz! - Raszkolnyikov gúnyosan nevetett.

- Mitől fél? Talán a polgári megszégyenüléstől? Mert hogy fél, az könnyen lehet, csak maga se tudja, mert fiatal még. Önnek pedig nem volna szabad félnie vagy szégyellnie a vallomástételt.

- Eh, fütyülök rá! - mormogta megvetően, undorral Raszkolnyikov, mint aki már beszélni se akar. Felállt és menni készült, de aztán leült megint, tanácstalanul.

- Ez az! Hogy fütyül rá! Nem hisz nekem, azt gondolja, otromba ámítás az egész. De hát igazán olyan sokat élt már? Olyan sok mindent megértett? Kigondolt egy elméletet, és szégyelli, hogy megbukott vele. Mert éppen nem eredeti módon sült el, az már igaz, de ön azért mégse reménytelenül hitvány ember, nem, egyáltalában nem. Ön legalább nem sokáig bolondította magát, egykettőre elment a végső határig. Tudja, milyen embernek tartom én önt? Azok közül való, akik ha egyszer megtalálták a hitüket, istenüket, mosolyogva néznek kínzójuk szemébe, még ha a belüket tépi is ki. Nos, találja meg, és akkor lesz élete! Önnek elsősorban más levegő kell, már régen az kellene. Aztán meg: szenvedni nem utolsó dolog. Szenvedjen. Mikolkának talán igaza van, hogy szenvedni akar. Tudom, nehezére esik most ezt elhinni, de ne okoskodjék ravasz ésszel, engedje át magát az életnek, egyszerűen, elmélkedés nélkül, és ne féljen: az kiviszi a partra, és talpra állítja. Hogy milyen partra? Hát tudhatom én azt? De hiszem, hogy még sok megélnivalója van. Betanult szónoklatnak tartja, persze, amit mondok, de később egyszer talán eszébe jut majd, talán hasznát is veszi. Még jó, hogy csak azt a kis vénasszonyt ölte meg. Ha más elméletet eszel ki, ki tudja... milliószor nagyobb szörnyűséget is elkövethetett volna. Hálát adhatunk az Istennek! És mit tudhatja: lehet, hogy nagy dolgokra tartogatja önt! Legyen erős szívű, és ne féljen semmitől. Gyáván meghátrálna a nagy tett elől? Ez aztán szégyenletes gyávaság volna. Ha azt meg tudta tenni, legyen most is kemény, így kívánja az igazság. Teljesítse, amit az igazság követel. Tudom: nem hisz nekem most. De istenemre mondom, ráébred még ennek az örömére, meglátja. Csak itt most nincs elég levegője. Levegő kell, levegő!

Raszkolnyikov összerezzent.

- De hát kicsoda ön?! - kiáltott rá. - Miféle próféta? Micsoda fenséges nyugalom magasságából prédikálja itt nekem a bölcs igéit?

- Hogy ki vagyok? Egy ember, aki az útját már megtette. Egy ember, akiben talán van érzés és együttérzés, tud is egyet-mást, meglehet, de az útját már megtette. Ön: egészen más eset, Rogyin Romanovics! Önnek életet szánt az Isten (bár ki tudja, lehet, hogy az is füstbe megy, semmi se lesz belőle!). De mondja: hát olyan nagy dolog az, hogy egy másik emberi kategóriába kerül? Vagy talán bizony attól fél, hogy a kényelmet kell nélkülöznie? Valaki, akinek olyan lelke van, mint önnek? Vagy az bántja, hogy sokáig nem fogja látni senki? Nem az idő a fontos, hanem önmaga. Legyen olyan, mint a nap, akkor mindenki meglátja. A napnak első dolga, hogy nap legyen. Megint mosolyog? Amiért ilyen Schiller lettem egyszerre? Fogadok, azt hiszi, hogy hízelegni akarok. Nem mondom, lehetséges, hehehe! Nem kell, hogy minden szavamat készpénznek vegye, ne is higgyen nekem soha egészen, én már csak ilyen vagyok, elismerem. De hadd tegyem hozzá: hogy mennyi bennem a hitványság, és mennyi a becsületesség, azt, úgy hiszem, most már ön is megítélheti.

- Mikor szándékozik letartóztatni?

- Másfél vagy két napocskát még adhatok. Addig még sétálhat. Gondolja meg jól, galambocskám, és imádkozzék. Hasznosabb volna úgy, bizony isten, hasznosabb.

- No és, ha megszököm? - kérdezte különös nevetéssel Raszkolnyikov.

- Nem szökik meg, dehogyis. Egy muzsik megszökik, vagy egy új divatú szektárius, aki a más gondolatának a rabja, akinek elég, ha ujja hegyét mutatja valaki, mint Dirka fedélzetmesternek, és vakon hisz, követi egész életében. De ön... ön már nem hisz az elméletében. Akkor mivel szökik meg? És mit érne a szökéssel? A szökevénynek nehéz, nyomorúságos az élete, önnek pedig elsősorban élet kell. Meghatározott helyzet és megfelelő levegő. No és azt hol találja meg? Ha megszökik, visszajön. Nélkülünk már nem tud meglenni. És ha lakat alá teszem, nem adok neki egy hónapot, mondjuk kettőt, talán hármat, egyszerre csak visszaemlékszik majd a szavamra, és önként jön hozzám. Magát is váratlanul éri majd: egy órával előbb még nem is tudta, hogy eljön vallani. Szilárd meggyőződésem, hogy vállalni akarja majd a szenvedést. Nekem most nem hiszi el, persze, de eljut majd ide. Mert nagy dolog a szenvedés, Rogyion Romanovics. Ne nézze most, hogy elpocakosodtam, azért tudom én, amit tudok, ne nevessen ki: van értelme a szenvedésnek. Nem is bolond az a Mikolka. Nem, Rogyion Romanovics, nem szökik meg.

Raszkolnyikov felállt, fogta a sapkáját. Porfirij Petrovics is felállt.

- Sétál egyet? - kérdezte. - Szép este lesz. Csak zivatar ne jöjjön. Különben nem is ártana egy kis lehűlés.

És ő is fogta ellenzős sapkáját.

- Valahogy eszébe ne jusson, kérem, azt hinni, hogy ma bármit is beismertem - mondta ridegen és nagy nyomatékkal Raszkolnyikov. - Ön különös ember, és én csupa kíváncsiságból végighallgattam, de nem ismertem be semmit... Ezt ne felejtse el.

- Jó, jó, nem felejtem el. Nézd csak, hogy reszket megint. Ne féljen, galambocskám, úgy lesz, ahogy kívánja. Sétáljon csak. De már nem nagyon sokáig sétálhat. És volna még egy apró kérésem, minden eshetőségre - tette hozzá hangját lehalkítva -, csiklandós kis kérdés, de fontos: az esetben, ha, nem hiszem ugyan, hogy bekövetkezhet, egyáltalán nem teszem fel önről, de hogy minden lehetőséget számba vegyünk, szóval, ha esetleg mégis kedve támadna a következő negyven-egynéhány órán belül másképpen véget vetni a dolognak, és valami fantasztikus módon kezet emelne magára (képtelen feltevés, mondom, bocsássa meg), akkor hagyjon hátra egy rövid, de velős kis feljegyzést, két sort mindössze, két sor elég... és azt a követ se felejtse ki: így úribb dolog. No hát a viszontlátásra... gyümölcsöző gondolatokat és üdvös elhatározást kívánok.

Porfirij kicsit meggörnyedve ment ki az ajtón, és láthatóan kerülte a másik tekintetét. Raszkolnyikov az ablakhoz lépett, és izgatottan, türelmetlenül várt, amíg számítása szerint Porfirij leér az utcára, és elég messzire halad. Akkor sietve lement ő is.

Sietett Szvidrigajlovhoz. Hogy mit vár tőle - maga se tudta. De ennek az embernek valahogy hatalma volt felette, és mióta ezt felismerte, nem nyugodhatott, érezte, hogy itt az ideje.

Az úton főként egy kérdés kínozta: volt-e Szvidrigajlov Porfirijnál?

Az ő megítélése szerint - nem volt, esküdni mert volna, hogy nem! Végiggondolta, többször is felidézte magában Porfirij egész látogatását, és arra az eredményre jutott, hogy: nem, bizonyosan nem.

De ha eddig nem ment el hozzá - elmegy-e, vagy nem?

Most egyelőre valószínűnek látta, hogy nem fog elmenni. Miért? Ezt nem tudta volna megmagyarázni, de ha tudja, akkor is aligha töpreng most ezen. Nagyon kínozták ezek a kérdések, de valahogy mégsem ez volt most a legfontosabb. Különös, és talán el se hinné senki, de azzal, hogy a közvetlen jövőben mi lesz a sorsa, csak bágyadtan és úgyszólván szórakozottan foglalkozott. Az igazi, gyötrő gondja valami más volt, ennél sokkal lényegesebb és szokatlanabb. Ugyanarra vonatkozik, de mégis valami egészen más és döntő fontosságú. Ráadásul mérhetetlen lelki fáradtság nyomasztotta, noha agya jobban működött a mai délelőttön, mint az utóbbi napokban bármikor.

No meg - érdemes egyáltalában, azután, ami történt, még holmi nyomorúságos kis újabb nehézségek leküzdésével bíbelődni?

Érdemes például megakadályozni különféle fondorlatokkal, hogy Szvidrigajlov elmenjen Porfirijhoz? Kifürkészni, kipuhatolni mindent, Szvidrigajlovokra vesztegetni az idejét?

Ó, hogy unta már az egészet!

De mindamellett sietett Szvidrigajlovhoz. Talán mégis vár tőle valami újat? Útbaigazítást, megoldást? Szalmaszálba is kapaszkodik az ember? Nem a sors, nem valami ösztönös megérzés sodorta össze őket mégis? Eh, talán ez is csak fáradtság, kétségbeesés, meg talán nem is, Szvidrigajlov kellene most neki, hanem valaki más, és Szvidrigajlovba csak belebotlott. Szonya? De hát mért menne Szonyához? Hogy megint könnyeket kolduljon tőle? És Szonya félelmetes. Szonya a könyörtelen ítélet, a megmásíthatatlan döntés. Akkor választani kell: "Vagy az ő útja, vagy az enyém!" Meg most éppenséggel nincs olyan állapotban, hogy Szonyát látni akarná. Nem, mégis jobb lesz Szvidrigajlovot kitapogatni: kiféle, miféle? És be kellett látnia, ha még olyan nem szívesen is, hogy voltaképpen régen szüksége van erre az emberre valami okból.

Viszont mi közük lehet egymáshoz nekik kettejüknek? Még a gazságuk sem lehet hasonló. Ezenfelül hallatlanul kellemetlen ez az ember, nyilvánvaló, hogy mélységesen romlott, meg ravasz és hamis, talán gonosz is. Nagyon furcsa históriákat mesélnek róla. Igaz, hogy sokat tett Katyerina Ivanovna gyerekeiért, de ki tudja, miért, ki tudja, mit jelent ez? Ennek az embernek mindig mindennel valami szándéka, terve van.

Egy másik gondolat is újra meg újra felötlött benne ezekben a napokban, és mérhetetlenül zavarta, el is akarta űzni, annyira nyomasztó volt. Többször megfordult az eszében, hogy Szvidrigajlov állandóan kerülgette őt, most is kerülgeti, megtudta a titkát, és gonosz terveket sző Dunya ellen. Hátha még mindig fondorkodik? Majdnem bizonyos, hogy igen. És ha most, miután az ő titkát kileste, és így hatalma van felette, hatalmát fegyverül szándékszik használni Dunyecska ellen?

Ez a gondolat álmában is gyötörte néha, de ilyen világosan, tudatosan még sose bukkant fel benne, mint most, amikor Szvidrigajlovhoz ment. Már a gondolat maga is félelmesen felkavarta indulatait. Először is: akkor minden megváltozik, az ő helyzete is más. Akkor most azonnal fel kell tárnia titkát Dunyecska előtt. Esetleg jelentkeznie is kell, nehogy Dunya valami meggondolatlanságot kövessen el. Az a levél? Dunya ma reggel valami levelet kapott, és kitől kaphat levelet itt, Pétervárott? (Talán Luzsin?) Nem! Ott Razumihin őrködik, és Razumihin semmit se tud. Megtörténhet, hogy Razumihint is be kell avatnia! Erre a gondolatra a vér is meghűlt benne.

Szvidrigajlovval mindenesetre beszélnie kell mentül előbb, ezt végleg eldöntötte magában. Nem is kell olyan sokat megtudnia szerencsére, csak a dolog lényegét: de ha valóban kitelik tőle, ha igaz, hogy forral valamit Dunya ellen, akkor...

Annyira kimerítették ezek a napok, ez az egész hónap, hogy az ilyen kérdésekre más megoldást nem is tudott, csak egyet: "akkor megölöm" - gondolta fagyos kétségbeeséssel. Szíve nagyon elnehezült, megállt az út közepén, és körülnézett: hol jár? Hogy került ide? Az O... úton járt, vagy harminc-negyven lépésre a Széna tértől, amelyen keresztüljött. A balra eső háznak egész első emeletét valami vendéglő foglalta el. Az ablakok mind tárva-nyitva álltak, és mint az ablakokban mozgó alakok mutatták, zsúfolásig tömve volt a helyiség. Az énekesek tele torokból fújták, klarinét szólt meg hegedű, dobot vertek, asszonyi hangok sipítoztak. Raszkolnyikov már vissza akart menni, meg nem foghatta, mért fordult be az O... útra, amikor váratlanul meglátta az egyik szélső ablakban, a teázóasztalkánál ülve, pipával a szájában - Szvidrigajlovot. Ez meghökkentette, valósággal megrémítette. Onnan felülről szótlanul nézte, figyelte őt, és ami szintén megdöbbentő volt: mintha fel akart volna állni, hogy titokban elrejtőzzék, mielőtt észreveszik. Raszkolnyikov gyorsan olyan arcot vágott, mintha nem látta volna meg, és szórakozottan nézelődne az utcán, de szeme sarkából tovább leste. Szíve vadul vert. Kétségtelen: ez az ember nem akarja, hogy meglássák. Most kivette fogai közül a pipát, és el akart rejtőzni, de mikor felállt, és hátralökte székét, észrevette, hogy a diák őt nézi és figyeli. Hasonló jelenet játszódott le közöttük, mint az első találkozásukkor, mikor Raszkolnyikov aludt. Ravasz mosoly jelent meg az arcán, és egyre szélesedett. Mind a kettő tudta, hogy a másik figyeli.

- Tessék, tessék, jöjjön fel, no! Itt vagyok! - kiáltott le hahotázva: Raszkolnyikov felment.

Szűk kis egyablakos szobában találta, amely a nagy étteremből nyílott, ahol vagy húsz asztalkánál kereskedők, hivatalnokok és más különféle emberek teázgattak, énekesek kétségbeesett rikoltozása mellett. Valahonnan biliárdgolyók csattogása hallatszott. Szvidrigajlov előtt kibontott pezsgősüveg állt az asztalon, meg egy félig telt pohár. Egy fiúcska is volt ott, nyakában lógó sípládikával, meg egy pirospozsgás, tizennyolc éves lány, párnázott, csíkos szoknyában, lógó szalagos tiroli kalapban, és a teremben harsogó kórussal mit sem törődve, rekedtes alt hangon valami olcsó utcai nótát énekelt.

- Nos, elég lesz! - szakította félbe Szvidrigajlov, mikor Raszkolnyikov belépett.

A lány tüstént elhallgatott, és tisztelettudóan várt. Az iménti olcsó kis nótáját is valahogy komolyan és tiszteletteljes arckifejezéssel énekelte.

- Hé, Filipp! Még egy poharat! - kiáltotta Szvidrigajlov.

- Én most nem iszom - mondta Raszkolnyikov.

- Ahogy tetszik, de nem magának kértem. Igyál, Kátya! Mára elég lesz, elmehetsz. - Teletöltötte neki a poharat, és melléje tett egy sárga hasú bankjegyet. Kátya lassan iszogatta a pezsgőjét, úgy, ahogy a nők szokták, apró kortyokban, de el nem véve szájától a poharat. Aztán kezet csókolt (Szvidrigajlov rendkívül komolyan tartotta oda a kezét), és kiment, a fiú vitte utána a sípládikát. Az utcáról hívták be őket. Szvidrigajlov alig egy hete érkezett Pétervárra, de máris valahogy patriarkális légkör vette körül. Filipp, a pincér, ismerte és kedvét kereste. Az étterembe vezető ajtót csukva tartották, úgy volt itt ebben a kis szobában, mintha csak otthona volna, bizonyosan naphosszat ott tanyázott. A vendéglő mocskos volt és undorító, még csak nem is harmadrendű.

- Önhöz jövök, önt keresem - kezdte Raszkolnyikov. - De hogy mért fordultam be az O... útra! Sose járok erre, a Széna térről mindig jobbra fordulok. És önhöz se erre kell menni. Most meg csak úgy bekanyarodtam, és tessék... ön éppen itt van. Ez furcsa.

- Mért nem mondja ki egyenesen: ez csoda.

- Mert talán csak egyszerű véletlen.

- Mind ilyenek, egytől egyig, ilyen felemásak! - hahotázott Szvidrigajlov. - A világért el nem ismernék, még ha magukban hiszik is a csodát. Látja, ön is azt mondja: "talán" csak véletlen! És hogy félnek a maguk fejével gondolkodni, azt el se tudja képzelni, Rogyion Romanovics! Nem önről beszélek, ön a maga feje után megy, megvan hozzá a mersze. Hiszen éppen ezzel csigázta fel a kíváncsiságomat.

- Csak ezzel?

- Igen. Ez nem olyan kevés.

Felajzott kedvében volt, de éppen csak egy szemernyit, pezsgőt is csak fél pohárral ivott.

- Azt hiszem, amikor eljött hozzám, még nem tudhatta, hogy mint mondja: van merszem a magam feje után menni - jegyezte meg Raszkolnyikov.

- Lehet. Akkor másról volt szó. Ki-ki maga ismeri az útjait. De ami a csodát illeti, úgy látszik, ezt az utolsó két-három napot alighanem átaludta. Én magam említettem önnek ezt a vendéglőt, egyáltalán nem csoda, hogy egyenesen ide jött: elmagyaráztam az utat meg a helyet, és megmondtam, mikor talál itt. Nem emlékszik?

- Nem emlékszem - felelte csodálkozva Raszkolnyikov.

- El is hiszem. Kétszer elmondtam. A cím gépiesen ragadt meg az emlékezetében. Gépiesen fordult be, de amellett pontosan a megadott úton jött, anélkül hogy ezt tudná. Gondoltam is akkor mindjárt, hogy nem érti, mit mondok. Túlságosan elárulja magát, Rogyion Romanovics. Nos és még valami: meg vagyok győződve, hogy itt Pétervárott igen sok embernek szokása magában beszélgetni járás közben. Ez a félőrültek városa, kérem. Ha tudományunk fejlettebb volna, hát az orvosok, jogászok, filozófusok tanulmányozhatnák Pétervárt, értékes megfigyeléseket tehetne mindenki a maga szakmájában. Nem sok helye van a világnak, ahol ilyen sötét, furcsa és felzaklató benyomások érik az emberek lelkét, mint itt. És mennyit jelent már a klíma hatása is! Pedig hát ez a közigazgatási központja egész Oroszországnak, és így okvetlenül rányomja bélyegét mindenre. De most nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy már többször is figyeltem önt az utcán. Mikor kilép a kapun, még egyenesen tartja a fejét, de húsz lépéssel odább már lehajtja, és karját a hátára kulcsolja. Néz, de nem lát semmit, se maga előtt, se oldalt. Aztán mozgatni kezdi a száját, és magában beszél, közbe-közbe előrekapja a kezét, és gesztikulál, szaval, megáll az utca közepén, sokáig áll ott. Ezt nem jól teszi, látja. Megeshet, hogy más is észreveszi, nemcsak én, és az már veszélyes lehet. Nekem tulajdonképpen mindegy, én úgyse fogom kigyógyítani, de érti, remélem, hogy mért mondom.

- Miért? Látta, hogy figyelnek? - kérdezte Raszkolnyikov, és fürkészve nézett rá.

- Nem, semmit se láttam - felelte Szvidrigajlov, és mintha megütközött volna.

- Hát akkor engem hagyjunk békén - mormogta komoran.

- No jó, békén hagyjuk.

- Azt mondja meg inkább, hogy ha ide jár inni, és nekem kétszer is mondta, hogy itt találom, akkor most, mikor az utcáról megláttam, mért akart elbújni, meglépni? Mert jól láttam, hogy ez a szándéka.

- Hehe! És amikor én ott álltam a szobája ajtajában, és ön a díványon feküdt, csukott szemmel, mért tett úgy, mintha aludna, pedig nem is aludt? Jól láttam, hogy csak tetteti magát.

- Megvolt az okom... ön is tudja.

- Talán nekem is megvolt az okom, ha ön nem tudja is.

Raszkolnyikov jobb karjával az asztalra könyökölt, állát a kezébe támasztotta, és merőn, mozdulatlan szemmel nézte. Egy hosszú percig vizsgálta az arcát, amely már azelőtt is feltűnt neki. Valahogy furcsa volt, álarcszerű, fehér és pirosas, a szája bíborvörös, szakálla világosszőke, haja még sűrű és szőke. A szeme túlságosan kék volt, nézése nagyon is súlyos és merev. Volt valami szörnyen visszataszító ezen a szép és rendkívül fiatalos, az éveket meghazudtoló arcon. Öltözéke ficsúrosan elegáns volt, könnyű, nyárias, kivált az ingével tüntetett. Ujján óriási, drágaköves gyűrűt viselt.

- Szóval, most még önnel is bajlódjam - tört ki Raszkolnyikovból a görcsösen elfojtott türelmetlenség. - Tudom, hogy nagyon veszedelmes ember, ha ártani akar, de mégse szándékozom önnel vesződni. Kimondom egyenesen: nem vagyok annyira becses magamnak, mint ön talán hiszi. És azért jöttem most ide, hogy kereken kijelentsem: ha még mindig forral valamit a húgom ellen, és azt, amit rólam megtudott, erre akarja felhasználni, hát megölöm, mielőtt börtönbe juttatna. Bízhat a szavamban, ön is tudja, hogy megtartom. Másodszor: ha valamit közölni óhajt velem, mert állandóan az az érzésem, hogy mondani akar valamit, akkor közölje minél előbb, drága az időm, és lehet, hogy hamarosan késő lesz.

- De hát hová siet? - kérdezte Szvidrigajlov, és kíváncsian nézte.

- Ki-ki maga ismeri az útjait - felelte Raszkolnyikov komoran és türelmetlenül.

- No látja, éppen most mondta, hogy nyíltságot követel, és a legelső kérdésemre már megtagadja a választ. - Szvidrigajlov mosolygott. - Még mindig azt hiszi, hogy isten tudja, milyen céljaim vannak, és ezért gyanakodva néz rám. Nem mondom, érthető az ön helyzetében, de bármennyire szeretnék is önhöz közelebb jutni, mégse vesződöm azzal, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről. Eh, szavamra, a játék nem ér egy pipa dohányt. És nem volt szándékom semmi különöset mondani önnek.

- Hát akkor mit akar tőlem? Hiszen gyakran utánam kódorgott.

- Egyszerűen csak azért, mert megfigyelésre érdemes egyéniség. Tetszett nekem, hogy ilyen fantasztikus helyzetben van: ennyi az egész. Ezenkívül ön testvérbátyja valakinek, aki engem nagyon érdekelt, és éppen az a valaki annak idején gyakran és sokat beszélt nekem önről, és ebből azt következtettem, hogy ad a szavára. Nem elég ez? Hehehe! De megvallom, a kérdése túlságosan bonyolult, nehezemre esik válaszolni rá. Teszem azt, mindjárt ez is: eljött hozzám, de nem annyira azért, mert dolgunk van egymással, hanem hogy valami újat halljon tőlem. Igaz? És képzelje csak, én is számítottam önre, idejövet, a vonaton arról gondolkoztam, hogy öntől hallok majd valami kis újat, kaphatok valamit. Látja, milyen gazdagok vagyunk, mi ketten?

- Mit kaphatna?

- Hogy mondhatnám meg? Azt hiszi, tudom? Látja, micsoda kis zugvendéglőben ülök itt naphosszat, és ezt élvezem. Vagyis nem élvezem éppen, de hát valahol csak le kell telepedni. Ha más nincs, legalább ez a szegény kis Kátya... hiszen látta, igaz? Még ha nagyétű volnék, amolyan vendéglői ínyenc, de micsoda evő vagyok én, ott van, ni! (És a sarokba mutatott, az asztalkára, ahol óriási bifsztek és burgonyakörítés maradéka volt egy bádogtálcán.) Hja, igaz... ebédelt már? Én jóllaktam, nem kívánok többet. Bort például egyáltalán nem iszom, az egyedüli a pezsgő, de abból is elég egy pohárka egész estére, attól is megfájdul a fejem. Most csak azért rendeltem, hogy egy kicsit felfrissítsem magam, készülök valahová, tudja, úgyhogy rendkívüli lelkiállapotban talál most. Azért is bújtam el az imént, mint egy kis iskolás fiú, mert nem akartam, hogy zavarjon. De úgy látom (elővette és megnézte az óráját), egy órát még tölthetek önnel, csak fél öt van. Higgye el, sokkal jobb valaminek lenni, az ember földbirtokos, mondjuk, vagy apa, vagy ulánus, fényképész, újságíró, de így, hogy semmi, de semmi szakmája nincs! Bizony, unalmas egy kicsikét. Igen, valóban gondoltam arra, hogy ön valami újat mond majd nekem.

- De hát ki ön, és mért jött Pétervárra?

- Hogy ki vagyok? Nemesember, két évig a lovasságnál szolgáltam, aztán itt loptam a napot egy ideig Pétervárott, aztán feleségül vettem Marfa Petrovnát, és falura költöztem. Íme, az életrajzom!

- Kártyás is, persze?

- Mért volnék kártyás? Hamiskártyás, nem kártyás.

- Hamiskártyás is volt?

- Az is voltam.

- No és? Rajtakapták?

- Megesett. Hát aztán?

- És persze párbajozott is, szórakozásnak az is megteszi.

- Nem mondok ellent önnek, és a filozófiában se vagyok éppen mester. De megvallom: ide most inkább az asszonyok kedvéért jöttem.

- Alighogy Marfa Petrovnát eltemette?

- Úgy van. - Szvidrigajlov meggyőző nyíltsággal mosolygott rá. - Hát aztán? Látom, ön rút dolognak tartja, hogy így beszélek a nőkről. Igaz?

- Kérdezhetné azt is, hogy rút dolognak tartom-e a bujálkodást, vagy nem?

- Bujálkodás? Ugyan már. De várjon, tartsunk sorrendet. Előbb majd az első kérdésére felelek, a nőkről általánosságban. Szívesen fecsegek most, látja. Mért tartóztassam meg magam, mondja? Mért mondjak le a nőkről, mikor szeretem őket? Utóvégre ez is szórakozás.

- Szóval csak bujálkodni jött ide?

- Hát aztán, és ha azért jöttem? De sok baja van a bujálkodással! Mindenesetre szeretem az egyenes kérdést. És látja, ebben a bujálkodásban legalább van valami konkrét, valami természettől adott, nemcsak a fantázia szüleménye. Olyan, mint egy izzó kis parázs a vérben, örökösen ott van, örökösen gyújt, és hosszú, hosszú évek múltával se lehet egykönnyen kioltani. Ismerje el, hogy szórakozásnak mégiscsak szórakozás a maga nemében.

- Nincs miért örüljön neki. Ez betegség. Éspedig elég súlyos.

- Ugyan mit akar már megint? Elismerem én is, hogy betegség, mint minden, ami mértéktelen, és ebben okvetlenül mértéktelen az ember... de hát először is az a mérték egyiknél ilyen, a másiknál olyan, másodszor meg: természetesen tartsunk mértéket, legyünk okosak. És ha aljasság is, mit tehetünk mást? Hiszen ha ez nem volna, lepuffanthatnánk magunkat, kérem. Elismerem, hogy a rendes ember unatkozni köteles, de mindemellett...

- És meg tudná tenni, hogy lepuffantja magát?

- No de kérem! - tiltakozott felháborodva Szvidrigajlov. - Legyen szíves, erről inkább ne beszéljen - tette hozzá gyorsan, és most nem komédiázott, mint addig. Még az arca is megváltozott egyszerre. - Elismerem, hogy megbocsáthatatlan gyengeség, de mit csináljak: félek a haláltól, és nem szeretem, ha beszélnek róla. Tudja, hogy hajlamos vagyok a miszticizmusra?

- Ó, igen! A Marfa Petrovna kísértete! Még mindig visszajár?

- Ne emlegesse, kérem, itt Pétervárott még nem jelent meg, és különben is, ördög vigye a kísérteteket! - kiáltott fel szinte ingerülten. - Nem, hagyjuk ezt is inkább... különben is... Hm! Kevés az időm, nem sokáig maradhatok önnel, sajnálom! Valamit mondani akartam még.

- Mi az a sürgős dolog? Asszony?

- Asszony, igen, magamnak is váratlan eset... de nem ezt akartam...

- No és, hogy olyan ocsmány, olyan mérhetetlenül ocsmány dolog az ilyesmi, az egyáltalán nem bántja? Nincs már ereje megállni?

- Maga is az erőt hangoztatja? Hehehe! Ezzel most meglepett, látja, Rogyion Romanovics, bár gyanítottam, hogy így lesz. A bujálkodásról beszél itt nekem meg az esztétikáról. Ó, maga Schiller, maga idealista! Nem mondom, természetes, hogy így van, azon kellene csodálkozni, ha nincs így, de mindamellett ebben az esetben mégis különös... Ejnye, de kár, hogy nem érek rá, ön igazán hallatlanul érdekes egyéniség! Mit is akartam... szereti Schillert? Én rajongok érte.

- Eh, ön mégiscsak komédiás! - mondta Raszkolnyikov megvetően.

- Nem, bizony isten nem! - hahotázott Szvidrigajlov. - Különben nem vitatkozom, legyek komédiás. Mért ne komédiázzunk olykor, ha senkinek se ártunk vele? Hét évig éltem falun Marfa Petrovna mellett, és most, hogy ilyen okos emberre akadtam, mint ön, okos és hallatlanul érdekes is... hát örülök, hogy diskurálhatok egy kicsit, azonkívül a fél pohár pezsgő is a fejembe szállt egy cseppecskét. És ami a fő, van egy új körülmény, amely nagyon felajzott most, de arról inkább hallgatok. Hová szalad? - kérdezte ijedten.

Raszkolnyikov már felállt. Most egyszerre nyomasztónak és fojtogatónak érezte ezt a helyet, bánta, hogy ide jött, Szvidrigajlovban a világ legjelentéktelenebb, legüresebb gazemberét látta.

- Ejnye már! Üljön le, maradjon még, Rogyion Romanovics - tartóztatta a másik. - Hozasson magának legalább egy csésze teát. Üljön le, no, nem fecsegek több ostobaságot magamról. Elmondok önnek valamit. Ha akarja, elmondom, hogy "váltott meg" engem egy nő... az ön nyelvén szólva. És ez egyúttal válasz is lesz az első kérdésre, mivel az, akiről beszélni akarok: a testvérhúga. Meghallgatja? És az idő is telik vele.

- Mondja el, de remélem, nem...

- Ó, attól ne féljen! Avdotya Romanovna iránt még az ilyen romlott és sivár lelkű ember is csak mélységes tiszteletet érezhet.

- Azt talán tudja (ejnye, hisz én magam meséltem el) - kezdte Szvidrigajlov -, hogy az adósok börtönében ültem itt, Pétervárott. Nagy összeggel tartoztam, és éppenséggel nem volt módom kifizetni. Minek részletezzem, hogy váltott ki akkor Marfa Petrovna? Tudja-e, Rogyion Romanovics, micsoda bódultságig jut sok asszonynál a szerelem? Marfa Petrovna becsületes asszony volt, és csöppet sem ostoba, habár teljesen műveletlen. És képzelje: ez a féltékeny és becsületes nő sok szörnyű jelenet és szemrehányás után rászánta magát, hogy valami szerződésfélét kössön velem, meg is tartotta házasságunk egész idején. Jóval idősebb volt nálam, és állandóan a szájában tartott egy szem szegfűszeget. Voltam olyan komisz, no meg a magam módján, mondjuk, becsületes, és kereken kijelentettem neki, hogy tökéletesen hű nem leszek, az nem telik tőlem. Ez a beismerés végképp kihozta a sodrából, de nyers őszinteségem nyilván tetszett is neki. "Ebből látszik, hogy nem akar megcsalni, ha így előre bejelenti!" Márpedig féltékeny asszonynak ez a legfontosabb. Nagy könnyhullatások után végre ilyen szóbeli megállapodást kötöttünk: először is sose hagyom el, mindig férje maradok, másodszor, az ő engedelme nélkül sehová nem utazom, harmadszor, állandó szeretőt nem tartok, negyedszer, Marfa Petrovna megengedi, hogy a cselédlányokkal enyelegjek, de mindig az ő titkos tudomásával, ötödször, isten óvjon attól, hogy magunk körebeli nőbe szeressek, hatodszor, ha ments isten, igazi, komoly szenvedélyre gyulladnék valaha, kötelességem Marfa Petrovnának megvallani. Az utolsó pontot illetően egyébiránt házasságunk egész ideje alatt nemigen nyugtalankodott. Okos asszony volt, és azt látta bennem, aki vagyok, a feslett erkölcsű, csapodár embert, akitől komoly szerelem nem is telik. Csakhogy okos asszony meg féltékeny asszony, az kettő, itt a baj. Különben is, bizonyos emberekről csak úgy ítélhetünk igazságosan, ha félretesszük az előítéleteket, és függetlenítjük magunkat a mindennapi környezetünkben megszokott emberektől és dolgoktól. A maga ítéletében, Rogyion Romanovics, azt hiszem, joggal bízhatom, inkább, mint akárki máséban. Marfa Petrovnáról valószínűleg sok furcsaságot és nevetségeset hallott. Igaz, hogy furcsa szokásai voltak, de higgye el, őszintén sajnálom, hogy olyan mérhetetlenül sok bánatot okoztam neki. No, hagyjuk, méltó halotti beszédnek, azt hiszem, elég ennyi egy gyengéd férjtől egy gyengéd feleség felett. Ha összekaptunk, én többnyire hallgattam, nem jöttem ki a sodromból, és ezzel a dzsentlmen viselkedéssel majdnem mindig célt értem. Hatott rá, sőt, tetszett neki. Sokszor még büszke is volt rám. De az ön húga, Rogyion Romanovics, sok volt neki, nem bírta elviselni. Érthetetlen is előttem, hogy történhetett meg: hogy mert ilyen szépséget a házába venni nevelőnőnek? Csak úgy magyarázhatom, hogy amilyen fogékony, lobbanékony asszony volt, hát ő maga is beleszeretett, a szó szoros értelmében beleszeretett. Hát igen... Avdotya Romanovna! Én első pillantásra láttam, hogy baj lesz, és... ehhez mit szól? elhatároztam, hogy rá se nézek. De akár hiszi, akár nem, a húga maga tette az első lépést. És képzelje csak: Marfa Petrovna odáig ment, hogy eleinte még haragudott is rám, amiért egy szót se szólok Avdotya Romanovnáról, és az ő örökös, szerelmes ömlengéseit olyan egykedvűen hallgatom. Meg nem foghatom, mit akart! No és persze, mindent elmesélt neki rólam, a legbizalmasabb dolgokat is. Megvolt az a szerencsétlen szokása, hogy kitálalta fűnek-fának a házaséletünk titkait, és örökösen panaszkodott rám. Éppen a gyönyörű kis új barátnőjét ne avatta volna be? Bizonyos vagyok, hogy egyébről se beszéltek, mint énrólam, és Avdotya Romanovna kétségtelenül értesült a közszájon forgó sötét és rejtélyes históriákról. Fogadok, ön is hallott már egyet-mást.

- Hallottam. Luzsin azt állítja, hogy az ön lelkén szárad egy gyermek halála. Igaz ez?

- Hagyjuk az ordináré pletykákat - tiltakozott méltatlankodva Szvidrigajlov. - Ha olyan nagyon kíváncsi ezekre az ostobaságokra, majd egyszer elmondom, külön, de most...

- Azt beszélik, hogy volt egy inasa falun, azzal is csinált valamit.

- Hagyja abba, legyen szíves! - szakította félbe a másik, már nem is leplezve türelmetlenségét.

- Nem az volt, aki a halála után bejött a szobába megtömni a pipát? Ön maga mesélte - firtatta mind ingerültebben Raszkolnyikov.

Szvidrigajlov feszülten figyelte, és mintha gonosz fény villant volna a szemében, de nyomban erőt vett magán, és igen udvariasan felelt:

- Ugyanaz. Látom, önt is roppant érdekli minden efféle, és kötelességemnek tartom, hogy mihelyt alkalom adódik, minden tekintetben kielégítsem a kíváncsiságát. Ördög vigye! Igazán nem csoda, ha némelyek regényes alakot látnak bennem. No és gondolhatja, mennyire lekötelezett szegény megboldogult feleségem, hogy ennyi titokzatosat és érdekeset mesélt rólam az ön húgocskájának. Hogy milyen hatással volt ez rá, arról most nem merek nyilatkozni, de hasznomra vált, az bizonyos. Mert bár ösztönszerűen idegenkedett tőlem, és én állandóan mogorván és barátságtalanul viselkedtem vele, mégis az lett a vége, hogy megsajnálta az elveszett embert. Márpedig ha egy lány megsajnál valakit, akkor már komoly veszedelem van. Mert akkor, ugye, vágyik "megmenteni", észre téríteni, erkölcsileg megszilárdítani, nemesebb célok felé fordítani, és így új életre, új tevékenységre serkenteni. Hiszen tudjuk, mi mindenről ábrándoznak ilyenkor. Én rögtön megneszeltem, hogy a madárka önként a hálómba repül, és magam is felkészültem. Sose ráncolja a homlokát, Rogyion Romanovics, úgyis tudja, hogy semmiségbe fulladt az egész. (Az ördögit, hogy én mennyit iszom ma!) És tudja, mit mondok magának? Mindig sajnáltam, már kezdetben is, hogy Avdotya Romanovnát nem egy másik évszázadba vetette a sorsa. Hogy nem a második vagy harmadik században született, valami kis fejedelem vagy kis-ázsiai prokonzul házában. Bizonyosan azok között lett volna, akik vértanúságot szenvednek, és mosolyognak, mikor tüzes fogóval tépik a mellüket. Ő maga kereste volna a vértanúságot. A negyedik vagy ötödik században pedig kiment volna az egyiptomi sivatagba, hogy harminc évig gyökereken éljen, látomások és elragadtatások között. Nincs forróbb vágya, mint valakiért valamilyen szenvedést vállalni, minél előbb, és ha ezt nem teheti, talán kiugrik az ablakon. Hallottam bizonyos Razumihin úrról, értelmes fiú, azt mondják (a neve is erre mutat, papnövendék vagy mi). Hát csak jól vigyázzon majd Avdotya Romanovnára. No, szóval, azt hiszem, beleláttam a húga lelkébe, és erre büszke vagyok. De akkor, az ismeretségünk elején, hiszen tudja, olyankor könnyelmű és ostoba az ember, rosszul lát és megtéved... Ördög vigye. De hát mért olyan szép? Engem nem lehet hibáztatni. Röviden szólva: nálam leküzdhetetlen érzéki fellobbanással kezdődött a dolog. Avdotya Romanovna szörnyen szemérmes, olyat még nem is láttam, nem is hallottam. (Figyeljen jól arra, amit most mondok, mert tény: a húga valósággal betegesen szemérmes - bár különben igazán nagyszerű lány -, annyira, hogy ez még kárára is lehet.) Éppen akkor egy parasztlányka került hozzánk, Parasa, a "bogárszemű Parasa", a szomszéd faluból hozták szolgálónak. Én is akkor láttam először, nagyon csinos volt, de hihetetlenül ostoba, sírt, jajgatott, felverte az egész udvart. Szóval, kitört a botrány. Egyszer ebéd után Avdotya Romanovna megkeresett a kertben, a fasorban, amikor tudta, hogy egyedül talál, és villámló szemmel követelte, hogy hagyjam békén szegény Parasát. Úgyszólván először beszéltünk egymással akkor négyszemközt. Én persze, kijelentettem, hogy boldogan teljesítem a kívánságát, és azon iparkodtam, hogy minél levertebbnek, zavartabbnak lásson, szóval, tűrhetően adtam a szerepemet. Így kezdődött a kapcsolatunk. Titkos beszélgetések, erkölcsi oktatás, leckéztetés, könyörgés, még könnyek is... elhiszi? Még könnyek is! Hihetetlen, milyen erős némely lányban a térítő szenvedély! Én mindenért a sorsomat okoltam, természetesen, úgy tettem, mint aki mohón áhítja, sóvárogja a világosságot, és végül a legerősebb, az ellenállhatatlan fegyverhez folyamodtam, amellyel minden női szívet meg lehet hódítani, a csalhatatlan módszerhez, amely kivétel nélkül mindig hat. Ez a módszer, tudjuk, a hízelgés. Nincs a világon nehezebb, mint őszintének lenni, és nincs könnyebb, mint hízelegni. Ha az őszinteségben csak egyetlenegy hang hamis, már megvan a disszonancia, és azzal együtt a botrány. De ha a hízelgés végig, az utolsó hangig hamis, akkor is kellemes, akkor is élvezettel hallgatják. Sekélyes élvezet, de élvezet. És bármilyen vaskos a hízelgés, legalább a felét elhiszik. Ebben a tekintetben aztán mindegy, hogy milyen társadalmi rétegből való, és a műveltség milyen fokán áll valaki. Hízelgéssel egy Vesta-szüzet is el lehet csábítani, hát még a közönséges halandót. Ma is nevetek, ha eszembe jut, hogy csábítottam el egyszer egy úriasszonyt, aki odaadóan ragaszkodott a férjéhez, gyermekeihez és erényességéhez. Jaj, de mulatságos volt, és milyen kevés fáradságomba került! Valóban erényes volt, szörnyen erényes, legalábbis a maga módján. Egész taktikám abból állott, hogy minden pillanatban leroskadtam, arcra borultam az erényessége előtt. Istentelenül hízelegtem neki, és hacsak egy kézszorítást, egy pillantást sikerült kapnom tőle, már megdorgáltam magamat, hogy erőszakkal csikartam ki, hiszen ő ellenkezett, annyira, hogy soha semmit el nem érek, ha nem vagyok ilyen romlott. Ő, a maga ártatlanságában, nem láthatott keresztül az álnokságomon, és akaratlanul, önkéntelenül engedett, jóformán nem is tudta, mit csinál, és így tovább, és így tovább... Szóval, végül is mindent elértem, de az én hölgyem azért szentül hitte, hogy ő ártatlan és erényes, híven teljesíti minden kötelességét, és akaratlanul bukott el. Jaj, de haragudott, mikor később egyszer megmondtam neki, hogy őszinte meggyőződésem szerint ő is az élvezetet kereste, csakúgy, mint én. Szegény Marfa Petrovnára is szörnyen hatott a hízelgés, ha akarom, hát még életében rám íratja az egész birtokát. (Ejnye, de sokat iszom, és mennyit fecsegek!) Remélem, nem veszi rossz néven, ha megmondom: a húgánál is mutatkozott már a módszer hatása. Csakhogy ostoba voltam és türelmetlen, magam rontottam el mindent. Avdotya Romanovnának már azelőtt is többször (és kivált egy alkalommal) szörnyen nem tetszett a nézésem. Elhiszi? Egyszóval mind erősebben és leplezetlenül lobogott a szememben az a bizonyos tűz, és félt tőle, sőt végül már gyűlölte. De hagyjuk a részleteket, elég az hozzá, hogy összekülönböztünk. Akkor újabb ostobaságot követtem el, durván kigúnyoltam nevelő és térítő szándékait. Parasa ismét megjelent a színen, és nem is csak ő - mit mondjak? -, valóságos Szodoma támadt ott. Hej, Rogyion Romanovics, csak egyszer életében látná, micsoda villámokat tud szórni a húgocskája szeme! Nem azért mondom, mert részeg vagyok, és egy egész pohár pezsgő van bennem - színigazság: álmomban is kísértett a szeme, végül már a ruhája suhogását se bírtam hallani. Igazán attól féltem, hogy nehézkórságba esem. Sose hittem volna, hogy így meg tudok veszni. Szóval, mindenáron ki akartam békülni vele. De nem lehetett. És akkor... mit gondol, mit csináltam? Hogy micsoda dolgokra nem vetemedik az ember őrültségében! Csak őrültségében ne csináljon soha semmit, Rogyion Romanovics! Abból indultam ki, hogy Avdotya Romanovna elvégre koldus. (Jaj, bocsásson meg, igazán nem akartam... de hát nem mindegy, milyen szóval fejezi ki az ember?) Hát akkor mondjuk így: a keze munkájából él, és ráadásul támogatnia kell az édesanyját, no meg önt is (ó, már megint haragosan néz rám!). Szóval elhatároztam, hogy felajánlom neki minden pénzemet (körülbelül harmincezret akkor is elő tudtam volna teremteni), csak szökjön velem Pétervárra. Természetesen örök szerelmet, boldogságot ígértem, és a többi és a többi... Akár hiszi, akár nem, annyira bele voltam habarodva, hogy ha azt kívánja tőlem, hogy szúrjam le vagy mérgezzem meg Marfa Petrovnát, és vegyem őt feleségül, hát azon nyomban megteszem! Aztán jött a katasztrófa, mint tudja. Képzelheti, mennyire felbőszített, mikor megtudtam, hogy Marfa Petrovna előkerítette valahonnan azt a hitvány tintanyaló Luzsint, és kicsi híján nyélbe is ütötte a házasságot... lényegében ez is ugyanaz lett volna, mint amit én ajánlottam, nem igaz? Ugye, igaz? Látom, most már nagy figyelemmel hallgat. Érdekes fiatalember maga...

Öklével türelmetlenül az asztalra csapott, és elvörösödött. Raszkolnyikov látta, hogy szinte rendkívüli mértékben hat rá az egy vagy másfél pohárnyi lassan kortyolt pezsgő, és ki akarta használni az állapotát. Felettébb gyanús volt neki ez az ember.

- Most már aztán semmi kétségem, hogy egyenesen a húgom miatt jött Pétervárra - mondta kurtán, nyíltan, hogy ezzel is ingerelje.

- Eh, hagyja ezt! - Szvidrigajlov mintha megemberelte volna magát. - Hiszen megmondtam már... No meg különben is, a húga nem szívelhet.

- Abban bizonyos vagyok.

- Olyan bizonyos benne? - Hunyorgott és gúnyosan mosolygott. - Igaza van. Nem kedvel. De sose kezeskedjék olyasmiről, ami férj és feleség vagy szeretők között történik. Ott mindig van egy zugocska, amelyet csak ők ketten ismernek, senki más a világon. Kezeskedik arról, hogy Avdotya Romanovna irtózik tőlem?

- Beszéd közben elejtett egy-egy szót vagy fél szót, amiből látom, hogy most, éppen most tervez megint valamit a húgom ellen. Persze, aljasságot.

- Micsoda? Ilyen szavakat és fél szavakat ejtettem volna el? - ijedezett túlzott naivitással Szvidrigajlov, és ügyet se vetett a terveit illető sértő jelzőre.

- Igen, most is elárulja magát. Például, mért ijedezik? Mitől fél?

- Én ijedezem? Én félek? Magától félek? Inkább maga félhet tőlem, cher ami! Micsoda badarság!... Eh, becsíptem, az már igaz. Megint majdhogy el nem szóltam magam. Ördög vigye ezt a pezsgőt! Hé! Vizet!

Fogta a palackot, és se szó, se beszéd, kihajította az ablakon. Filipp már hozta a vizet.

- Ez mind ostobaság. - Megnedvesítette a törülközőt, és a fejére rakta. - Egyetlen szóval leszerelhetem magát, és porrá zúzhatom minden gyanúját. Tudja-e például, hogy megházasodom?

- Ezt már mondta egyszer.

- Úgy? Mondtam? Elfelejtettem. Különben akkor még nem mondhattam biztosan, mert nem láttam a lányt. Akkor még csak a szándék volt meg. De most már a menyasszonyom. Befejezett tény. Ha ráérnék, ha nem volna halaszthatatlan dolgom, okvetlenül elvinném hozzájuk most rögtön, mert a tanácsát szeretném kérni. Csuda vigye, már csak tíz percem van. Nézze csak meg az óráját. No de azért elmondom, mert érdekes ügyecske ez az én házasságom. Érdekes a maga nemében... No mi az? Megint menni készül?

- Nem. Most már nem megyek el.

- Egyáltalában nem megy el? No, majd meglátjuk! Elviszem oda, feltétlenül elviszem, és megmutatom a menyasszonyomat, de nem most. Most már hamarosan mennie kell. Ön jobbra, én balra. Ismeri azt a Rösslichnét? Akinél most lakom... No? Ide hallgat? Mire gondol? Az, aki miatt állítólag egy kislány télen... a folyóba... No, hallja már? Hallja, mit mondok? Szóval ő ütötte nyélbe a dolgot. "Te így unatkozol, azt mondja, szórakozzál egy kicsit." Mert hát bús kedvű ember vagyok, unatkozom csakugyan. Vagy azt hiszi, vidám vagyok? Dehogyis, inkább bús. Nem vétek senkinek, elüldögélek egy szegletben, néha három napig se tudnak egy szót kiszedni belőlem, Rösslichné meg, az a selyma, tudja, mire spekulál? Hogy majd megunom a feleségemet, faképnél hagyom, és akkor őrá marad, bevezeti majd a mi köreinkbe is. Mert hát az apa, azt mondja, nyugalmazott tisztviselő, rokkant, már három éve béna, mindig a karosszékben ül, a mamácska igen józan gondolkodású hölgy, a fiú valahol a kormányzóságban hivatalnokoskodik, és nem segíti őket, az idősebb lány férjnél van, feléjük se néz. No meg két kis unokaöcs is van a nyakukon (mintha nem volna elég gondjuk). Így aztán a kislányt, a legkisebbik gyermeküket, kivették a gimnáziumból, mielőtt elvégezte volna. Egy hónap múlva lesz tizenhat éves, ami annyit jelent, hogy férjhez lehet adni. Mégpedig énhozzám. Odakocsikáztunk. Roppant mulatságos volt. Bemutatkoztam: földbirtokos vagyok, özvegyember, családom közismert, pénzem is van, és sok jó összeköttetésem; hogy az ötvenediket taposom, ő meg tizenhat sincs még... ki törődik azzal? Az ajánlat csábító, nem? Haha! Kár, hogy ön nem látott, mikor ott társalogtam a papával, mamával, érdemes lett volna belépti díjat fizetni már csak azért, hogy az arcomat lássa valaki. Aztán bejön a kislány, szép kis bókot vág ki... képzelje! még rövid szoknyában jár, valóságos feslő rózsabimbó, pirul, mint a hajnal... (persze, tudja, miről van szó, megmondták neki). Nem tudom, ön hogy van a női arcokkal, de én azt mondom, a tizenhat év, ez a még gyermeki szempár, a félénkség és a könnyes szűziesség... igen, én azt mondom, ez több a szépségnél is. De ő ráadásul szép is, akár egy kép, a haja világosszőke, a csupa apró gyűrűbe göndörödik, mint a báránykáé, ajka telt és vérpiros. No és a lábacskája! Igéző! Szóval összeismerkedtünk. Én közöltem velük, hogy családi körülményeim miatt sietős nekem a dolog, és másnap, ez tegnapelőtt volt, már ránk is adták az áldást. Azóta, ahogy beállítok hozzájuk, nyomban térdemre ültetem a kicsit, el se eresztem. No, piroslik, mint a hajnal, én egyre csókolgatom, a mama pedig biztatja, hogy így van rendjén, "hiszen a férjed", szóval... egyszóval: gyöngyélet! És ez a mostani, a vőlegényi állapot igazán még kellemesebb, mint a férji. Ez la nature et la vérité, ahogy mondják. És tudja, kétszer beszélgettünk is már, csöppet se buta ám, olykor lopva rám pillant... majd meggyulladok. Az arcocskája olyanforma, mint a Raffaello Madonnájáé. A sixtusi Madonna arca fantasztikus, igaz? Önnek még nem tűnt fel? Fájdalmas elragadtatás sugárzik róla. No hát ő is ilyenforma. Mihelyt ránk adták az áldást, másnap vittem neki egy briliáns fejéket, meg egy gyöngyöset és egy ezüst toalettkészletet, másfél ezer rubel árát.... ekkora, ni! minden belevalóval... Csak úgy tüzelt az arca a kis madonnának. Tegnap is ölembe ültettem, de talán már egy kicsit nagyon is ceremóniátlanul... bíborvörös lett, kibuggyant a könnye, és titkolni akarta, csak úgy égett a forróságtól. Az öregek kimentek egy percre, és akkor nyakamba borult, átölelt a két kis karjával, ezt először tette, megcsókolt és fogadkozott, hogy engedelmes, hű, jó feleség lesz, boldoggá tesz, nekem áldozza egész életét, minden percét, mindent, mindent, és csak azt az egyet kívánja érte, hogy becsüljem, ajándék nem kell neki semmi. Ismerje el: egy tizenhat éves, tüllruhás kisangyal, a szűzi szemérem pírjával az arcán, könnyed elragadtatással, négyszemközt ilyen vallomást tesz az embernek... ez már csak elég csábító? Nem? Csábító, igaz? Ez már ér valamit! Tudja, mit? Kimegyünk hozzájuk, együtt, de nem most...

- Szóval, éppen ez a hallatlan különbség korban, testi fejlettségben, ez izgatja a kéjvágyát, mi? És igazán el akarja venni?

- Miért ne? Okvetlenül. Ki-ki magáról gondoskodik, és az éli világát a legvígabban, aki a legjobban be tudja csapni magát. Haha! De nagyon belehabarodott az erénybe, hallja! Irgalmazzon, bátyuska, én csak gyarló ember vagyok. Hehehe!

- No de Katyerina Ivanovna árváiról gondoskodott. Különben... ezzel is megvolt a célja. Most már értem.

- Ó, a gyerekeket mindig szerettem. Nagyon szeretem a gyerekeket. - Szvidrigajlov nevetett. - Várjon, elmondok egy érdekes kis történetet, még nincs is vége. Mindjárt első nap, mikor megérkeztem, végigjártam a különféle rossz hírű helyeket, hét év után persze nagyon rájuk éheztem. Ön is látja, hogy a társaságombelieket, régi barátaimat, ismerőseimet kerülöm. Hát igen, azon igyekszem, hogy mennél tovább távol maradjak tőlük. És tudja, ott falun, Marfa Petrovna mellett halálosan kínoztak az emlékek, ezeknek a titkos tanyáknak és lebujoknak az emlékei, ahol a hozzáértő annyi minden magának valót talál. Ördög vigye: a nép iszik, a művelt fiatalság csupa tétlenségből kiég a lehetetlen álmodozásban, képzelgésben, és elméletek betege lesz, a zsidók, akik tudom is én, honnan vándoroltak ide, rakásra gyűjtik a pénzt, a többi meg bujálkodik. Mihelyt ideérkeztem, mindjárt megcsapott a város ismerős szaga. Betévedtem egy tánclokálba, úgynevezett "estély"-re... szörnyű egy kloáka, de ebben a zsánerben éppen a mocskosat szeretem. Kánkánt táncoltak, persze úgy, ahogy sehol a világon nem táncolják, az én időmben ez még nem is volt. Hja, ebben aztán haladunk. Egyszer csak látom: egy tizenhároméves-forma kislány, aranyos ruhácskában, az egyik virtuózzal táncol, vele szemben másik, hasonló virtuóz. A mama a fal mellett ül, onnan nézi őket. Elképzelheti azt a kánkánt. A kislány zavarba jön, elvörösödik, végül megsértődik, és sírva fakad. De a virtuóz felkapja, forgatja, meg figurázik előtte, köröskörül mindenki röhög. (Szeretem ilyenkor a közönséget, még a kánkán közönségét is!) Hahotáznak, rikoltoznak: "Úgy kell neki, csak rajta! Minek hoznak ide gyereket!" Én meg, mit bánom, van-e logika a mulatságukban vagy nincs, nem rám tartozik, rögtön megszimatolom, hol a helyem. Odaülök a mamához, és azon kezdem, hogy én is vidéki vagyok, meg hogy milyen faragatlan népség ez, nem tudják megkülönböztetni az érdemes embert az érdemtelentől, és nem tisztelik úgy, ahogy kellene; célozgatok rá, hogy pénzem van bőven, és felajánlom, hogy hazaviszem őket a kocsimon. Haza is vittem, elbeszélgettünk (albérletben laknak egy lyukban, nemrégen érkeztek ide). A mama kijelentette, hogy ő is, a lánya is szerencséjüknek tartják a velem való ismeretséget. Megtudtam, hogy szegény ágrólszakadtak, azért jöttek a fővárosba, hogy kijárjanak valamit az egyik hivatalban. Felajánlottam a szolgálataimat, pénzemet. Ami a tánclokált illeti, oda tévedésből botlottak be, azt hitték, tánciskola. Felajánlottam, hogy segítek a kisasszonyka nevelésében, a franciában, a táncoktatásban. Ezt örömmel elfogadták, megtiszteltetésnek vették. Azóta is barátkozunk. Elviszem hozzájuk, ha akarja. De nem most...

- Hagyja már, hagyja az undok, ocsmány történeteit, maga fajtalan, alávaló kéjenc!

- Nézd ezt a Schillert! A mi Schillerünk! Igazi Schiller! Ou va-t-elle la vertu se nicher! Szántszándékkal mindig ilyen históriákat fogok mesélni magának, csak azért, hogy a kifakadásait halljam! Élvezem!

- Nem csodálom - mormogta bosszúsan Raszkolnyikov. - Azt hiszi, én nem tudom, milyen komikus vagyok most?

Szvidrigajlov hahotázott, aztán behívta a pincért, fizetett és felállt.

- Ejnye, de becsíptem... No... assez causé! - mondta. - De élvezetes volt.

- Azt elhiszem - fakadt ki Raszkolnyikov, és ő is felállt. - Hogyne élvezné egy kiélt kéjenc, ha ilyen históriákat mesélhet, éppen amikor megint hasonló gyalázatosságra készül. Ráadásul ilyen körülmények között, és éppen nekem! Ettől felpezsdül, mi?

- Vagy úgy! - Szvidrigajlov csodálkozva nézett rá. - Hiszen, ha így vagyunk, akkor maga is elég cinikus! Legalább hozzá való matériát eleget hordoz magában. Aki ennyit megért... és cselekedni is tud sok mindent... De hagyjuk ezt. Igazán őszintén sajnálom, hogy olyan keveset beszélgethettünk. No de nem szalad el előlem, várjon csak. - És kiment a vendéglőből. Raszkolnyikov követte.

Szvidrigajlov nem volt nagyon részeg; az ital fejébe szállt ugyan, de percről percre józanodott. Látszott rajta, hogy erősen foglalkoztatja valami, ami rendkívül fontos; homlokát is összeráncolta. Ideges volt és nyugtalan. A modora is egészen megváltozott egyszerre, mind gúnyosabban, gorombábban beszélt Raszkolnyikovval. Az is mind izgatottabb lett, gyanúja nőttön-nőtt, elhatározta, hogy a sarkában marad.

Leértek az utcára.

- No... ön jobbra, én balra, vagy megfordítva. De mindenesetre - adieu, mon plaisir! A kellemes viszontlátásra!

És befordult a Széna tér felé.

Raszkolnyikov utánament.

- Hát ez meg mit jelentsen? - förmedt rá Szvidrigajlov. - Ha jól tudom, megmondtam, hogy...

- Csak azt, hogy most már nem tévesztem a szemem elől.

- Micsoda-a-a?!

Megálltak mind a ketten, és egy hosszú percig nézték, méregették egymást.

- Részeg locsogásából annyit kétségtelenül megtudtam - vágta oda nyersen Raszkolnyikov -, hogy aljas szándékait a húgommal szemben nemcsak hogy fel nem adta, de most még inkább foglalkozik velük. Tudom azt is, hogy a húgom ma reggel valami levelet kapott. Ön most egész idő alatt nyugtalanul feszengett... Szóval még ha fel is szedett közben valami feleséget, az se jelent semmit. Személyesen akarok megbizonyosodni...

Aligha mondhatta volna meg pontosan, hogy mit akar ettől az embertől, és miről kíván személyesen megbizonyosodni.

- Vagy úgy! Azt akarja, hogy rendőrért kiáltsak?

- Csak kiálts!

Megint farkasszemet néztek egy percig. Akkor Szvidrigajlov arca hirtelen megváltozott. Látta, hogy Raszkolnyikov nem ijed meg a fenyegetéstől, hát egyszerre hallatlanul vidám és barátságos arcot vágott.

- No de ilyet! Szándékosan nem hoztam szóba az ön dolgát, pedig gondolhatja, hogy furdal a kíváncsiság! Fantasztikus história. Máskorra halasztottam volna, de ön még a halottat is kihozná a sodrából... No, hát akkor gyerünk, de megmondom előre: éppen csak egy percre ugrom haza, hogy zsebre vágjak egy kis pénzt, aztán lezárom a szobámat, kocsiba ülök, és az egész estét a szigeteken töltöm. No? Mégis utánam akar jönni?

- Egyelőre csak a lakására kísérem, de nem önhöz megyek, hanem Szofja Szemjonovnához, kimentem magam, amiért nem voltam a temetésen.

- Ahogy tetszik. De Szofja Szemjonovna nincs otthon. Elvitte a három gyermeket egy tekintélyes öreg hölgyhöz, aki nekem régi jó ismerősöm, és elnökségi tag valami árvaházaknál. El van ragadtatva tőlem, amiért a három árváért pénzt tettem le, és azonkívül még az intézet javára is áldoztam valamit. Elmondtam neki Szofja Szemjonovna történetét, mégpedig mindenestül, semmit se takargattam. Leírhatatlan hatása volt. Ezért kérette magához mára, a... szállodába, jelenleg ott tartózkodik az igen tisztelt hölgy, bejött a villájából, és még ma fogadja.

- Nem baj, mégis odamegyek.

- Ahogy tetszik. De énrám azután ne számítson. Mit keressek ott? Nos, már itthon is vagyunk. Vallja be, hogy azért fürkész ilyen gyanús szemmel, én legalábbis meg vagyok győződve, mert tapintatos voltam, és mindeddig nem faggattam arról... tudja, miről, mi? Ezt különösnek találta, igaz? Fogadok, hogy ezért. Így legyen tapintatos az ember!

- És hallgatózzék a kulcslyukon!

- Hja úgy, ez a baja? - nevetett Szvidrigajlov. - Hát igen, csodáltam volna, ha ezt megjegyzés nélkül hagyja. Haha! Sokat ugyan nem értettem abból, amit ott összehordott, és Szofja Szemjonovnának elmondott. De csakugyan: miről is van szó? Amilyen elmaradt ember vagyok, talán nem is fog már az eszem. Magyarázza meg, galambocskám, az istenre kérem! Boldogítson már engem is ezekkel a legeslegújabb tanokkal!

- Semmit se hallhatott, hazugság minden szava.

- Nem arról beszélek most... nem arról... bár valami keveset azért hallottam, hanem arról, hogy örökösen sopánkodik. Az a Schiller nem nyughat önben. Tessék. Most meg már hallgatózni se szabad! Hát jó, akkor menjen, jelentse a rendőrségen, hogy "ilyen meg ilyen esetem volt, az elméletembe egy kis hiba csúszott". És ha az a meggyőződése, hogy a más ajtajánál hallgatózni nem szabad, de öregasszonyokat letaglózni csupa kedvtelésből, azzal, ami éppen kezünkbe akad, szabad... hát fogja magát, és utazzék Amerikába, minél előbb. Szökjön meg, fiatalember. Talán még lehet. Őszintén beszélek. Nincs pénze, mi? Adok az útra, amennyi kell.

- Eszem ágában sincs - vágott közbe undorral Raszkolnyikov.

- Értem. (Ne erőltesse, kérem, ha nem akar, ne is mondjon többet.) Megértem az aggályait: erkölcsi szempontok, az állampolgár és az ember aggályai, igaz? Vesse félre. Minek az már magának, hehe! Vagy azért, mert még mindig állampolgár és ember? Akkor kár volt ilyesmibe keveredni. Ami nem a dolga, abba ne ártsa magát az ember. No mindegy. Lője főbe magát, vagy ahhoz sincs kedve?

- Látom, készakarva ingerel, hogy itthagyjam.

- Ejnye, maga csudabogár, hiszen itt is vagyunk már, parancsoljon felsétálni a lépcsőn. Tessék, ez a Szofja Szemjonovna ajtaja, nézzen csak be, meglátja, nincsenek itthon! Nem hiszi? Kérdezze meg Kapernaumovéktól, ott szokta hagyni a kulcsát, ha elmegy. Éppen itt van madame de Kapernaumov. Mit mond? (Kicsit süket!) Elment? Hová? No ugye, saját fülével hallotta. Nem, nem jön haza, csak majd valamikor késő este. Jöjjön, most átmegyünk énhozzám. Hiszen énhozzám akart jönni, igaz? Tessék, itt is vagyunk már. Madame Rösslich nincs itthon. Örökösen lót-fut, de rendes asszony, higgye el, lehet, hogy önnek is jó szolgálatokat tehetne, csak próbálna egy kicsivel okosabban gondolkodni. No most szíveskedjék ide pillantani: kiveszem az íróasztalfiókból ezt az ötszázalékos részvényt (látja, mennyi van itt még belőle?), ez még ma a bankba vándorol, pénzzé válik. Látta, ugye? De most már csakugyan egy percem sincs több. A fiókot bezárjuk, a szobát is bezárjuk, itt vagyunk megint a lépcsőn. Jöjjön, kocsit fogadunk, mondom, a szigetekre megyek. Nincs kedve kocsikázni? Nézze, a Jelaginig bérelem a kocsit. No? Tetszik? Elutasít? Nincs kitartásunk? Üljön be, nem árt egy kis kocsikázás. Úgy látom, esőre áll. Sebaj, felhúzzuk a fedelet...

Benn ült már a kocsiban. Raszkolnyikov úgy gondolta, hogy gyanúja, legalábbis pillanatnyilag, alaptalan. Egy szóval se felelt neki, sarkon fordult, és indult ő is a Széna tér felé. Ha csak egyszer hátranéz útközben, látja, hogy Szvidrigajlov alig száz lépéssel odább kifizeti a kocsist, és kiszáll. De ő akkorra már befordult a sarkon, és semmit se láthatott. Mélységes undor űzte, hajtotta tovább. "Hogy is várhattam valamit csak egy pillanatig is ettől a komisz gazembertől, ettől a feslett, aljas kéjvadásztól!" - tört ki belőle az utálkozás. Igaz, hogy nagyon is sietett kimondani az ítéletet, és nem fontolta meg alaposan. Volt valami Szvidrigajlov egész figurájában, ami bizonyos eredetiségre, sőt, talán titokzatosságra mutatott. Viszont a húgát illetően továbbra is szentül meg volt győződve, hogy Szvidrigajlov nem fogja békében hagyni. Csak túlságosan, kibírhatatlanul nehezére esett ezt most mind újra elgondolni, meghányni-vetni!

Rendes szokásához híven, mihelyt egyedül maradt, magába merült. A hídra érve a korlátnak támaszkodott, és elnézte a vizet. Ugyanakkor pedig a háta mögött ott állt Avdotya Romanovna.

A híd elején találkoztak, de Raszkolnyikov nem vette észre, elment mellette. Dunyecska még sose látta így az utcán, meglepődött, szinte megijedt tőle. Csak állt, és nem tudta, szóljon-e hozzá, vagy nem? Akkor látta meg Szvidrigajlovot, aki sietve jött a Széna tér felől.

De mintha vigyázva, loppal közeledett volna. Nem jött fel a hídra, hanem megállt oldalt, a járdán, azon igyekezve, hogy Raszkolnyikov észre ne vegye. Dunyát már előbb megpillantotta, és nagyban integetett, azt akarta értésére adni - legalábbis Dunyának úgy rémlett -, hogy ne szólítsa meg a bátyját, hagyja békében, és menjen oda őhozzá.

Úgy is tett hát. Elosont a bátyja mögött, és Szvidrigajlovhoz sietett.

- Csak menjünk innen hamar, Avdotya Romanovna - súgta az. - Nem akarom, hogy Rogyion Romanovics tudjon erről a találkozásunkról. Megmondom azt is, hogy egészen mostanáig együtt voltunk, itt, egy közeli vendéglőben. Ő keresett fel engem, alig tudtam szabadulni tőle. Valami módon tudomást szerzett a levelemről, és gyanakszik. Csak nem kegyed árulta el neki? Ha meg nem kegyed, hát ki?

- Itt a sarkon túl már nem lát bennünket - vágott a szavába Dunya. - Tovább nem megyek önnel, azt kijelentem. Mondja el, amit akart! Nyugodtan megmondhatja itt is.

- Először is, nem mondhatom meg az utcán, másodszor, hallania kell Szofja Szemjonovna szavait is; harmadszor, néhány bizonyítékot akarok mutatni, végül pedig... no igen, ha nem hajlandó feljönni hozzám, megtagadok minden felvilágosítást, és máris távozom. De szíveskedjék tekintetbe venni, hogy imádott testvérbátyjának egy szerfelett érdekes titka van a kezemben.

Dunya megállt, tétovázott, és szinte belefúrta tekintetét a szemébe.

- Ugyan, mitől fél?! - kérdezte Szvidrigajlov nyugodt hangon. - Ez itt város, nem falu. És ott falun is én voltam nagyobb bajban kettőnk közül.

- Szofja Szemjonovnát értesítette?

- Nem, egy szót sem szóltam neki. Azt se, tudom, otthon van-e. De valószínűleg igen. Egy hozzátartozóját temette el ma, ilyen napon nemigen szokás vendégségbe menni. Egyelőre senkinek se akarnám említeni ezt a dolgot, szinte azt is bánom, hogy kegyedet beavattam. A legkisebb vigyázatlanság egyértelmű a feljelentéssel. Itt lakom, ni, ebben a házban, meg is érkeztünk már. Az ott a mi házmesterünk. Engem jól ismer a házmester, nézze, ideköszön, látja, hogy hölggyel jövök, bizonyosan meg is jegyezte már az arcát, ami előnyös a kegyed szempontjából, ha annyira fél tőlem, és gonosz szándékokkal gyanúsít. Bocsásson meg, hogy ilyen nyersen beszélek. Albérlő vagyok itt, Szofja Szemjonovna közvetlenül mellettem lakik, szintén albérletben, csak egy fal választ el. Az egész emeleten kiadják a szobákat. Mért fél, mondja, mint egy kisgyerek? Vagy olyan ijesztő vagyok?

Leereszkedő mosolyra húzta a száját, de nem volt már mosolygásra kedve. Szíve kalapált, lélegzete elszorult. Készakarva hangosabban beszélt, hogy növekvő izgatottságát leplezze, de Dunyának nem tűnt fel ez a különös izgalom, más foglalta el most: túlságosan bosszantotta a megjegyzés, hogy ő fél tőle, mint a kisgyerek, és ijesztőnek tartja.

- Tudom ugyan, hogy ön... nem becsületes ember, de félni egyáltalán nem félek. Menjen előre, kérem - mondta látszólag nyugodtan, de arca sápadt volt.

Szonya ajtaja előtt Szvidrigajlov megállt.

- Szíveskedjék talán megkérdezni, hogy itthon van-e? Nincs? Ejnye, nincs szerencsénk. De nemsokára hazajön, tudom. Ha elment, csak ahhoz a hölgyhöz mehetett, az árvák dolgában, most halt meg az anyjuk. Ezt is én intéztem el, felkaroltam az ügyüket. Ha Szofja Szemjonovna nem jön haza tíz perc múlva, elküldöm kegyedhez még a mai napon, akarja? No, itt vagyunk. Ez az én két szobám, az ajtón túl a háziasszonyom, Rösslichné lakik. És most jöjjön, megmutatom fő bizonyítékaimat: nézze, a hálószobámból ez az ajtó két, egyelőre üres, kiadó szobába vezet, itt majd jól nézzen körül...

Szvidrigajlovnak két elég tágas, bútorozott szobája volt. Dunyecska bizonytalanul nézelődött, de semmi se tűnt fel neki, sem a berendezésben, sem a szobák fekvésében. Pedig feltűnhetett volna például az, hogy Szvidrigajlov két szobája mellett jobbról is, balról is jóformán üres lakrészek vannak. A bejárat sem a folyosóról volt közvetlenül, hanem a háziasszony két, jóformán használatlan szobáján át kellett bemenni. Miután a kulcsra zárt ajtót kinyitotta, megmutatta a hálója mellett üresen álló szobákat. Dunyecska a küszöbön megállt, nem tudta, mi van ott néznivaló, de Szvidrigajlov sietett megmagyarázni.

- Jöjjön csak be ide, ebbe a másodikba, a nagyobbikba, és jól nézze meg ott azt a zárt ajtót. Egy szék van az ajtóban, látja? Az az egyetlen szék a két szobában. Én hoztam ide a magam lakásából, hogy kényelmesebben tudjak hallgatózni. No most: odaát, mindjárt az ajtónál Szofja Szemjonovna asztala van, annál ültek és beszélgettek Rogyion Romanoviccsal, én meg ezen a széken ültem és hallgatóztam, két estén egymás után, mind a kétszer vagy két óra hosszat, úgyhogy valamit csak megtudhattam, nem igaz?

- Hallgatózott?

- Úgy van, hallgatóztam. És most gyerünk vissza hozzám, itt nincs hol leülni.

Visszavezette a lányt az első szobába, amely szalonnak szolgált, és leültette. Ő maga az asztal másik végén ült le, jó messzire tőle, de szemében valószínűleg máris megvillant a láng, amely Dunyecskát akkor úgy megijesztette. Most is összerezzent, és megint gyanakodva pillantott körül. Önkéntelen volt a mozdulata, bizonyosan nem akarta elárulni gyanakvását, de most végre mégiscsak feltűnt neki, hogy mennyire elszigetelt a lakás. Szerette volna megkérdezni, hogy itthon van-e legalább a háziasszony, de nem kérdezte, büszkeségből. No meg más, az önmaga iránti aggodalomnál ezerszerte kínzóbb félelem is szorongatta a szívét. Irtózatosan szenvedett.

- Tessék, visszaadom a levelét - mondta, és az asztalra tette a borítékot. - De micsoda lehetetlenségeket ír itt? Valami bűntettet emleget, amit állítólag a bátyám követett el. Világos a megjegyzés, nehogy most eszébe jusson letagadni! És tudja meg, hogy ezt a képtelen mesét én is hallottam már, egy szót se hiszek belőle! Aljas és nevetséges gyanúsítás, semmi más. Tudom az egész históriát, és azt is, hogy mért és hogyan keletkezett. Bizonyítéka nem lehet, semmilyen. Azt mondta, bizonyítékot mutat; beszéljen hát! De előre megmondom: nem hiszek önnek! Nem hiszek! - hadarva beszélt, és egy pillanatra elöntötte arcát a pirosság.

- Ha nem hisz nekem, hogy tehetett ilyet, hogy idejött hozzám, egyedül? Mért jött el, mondja? Puszta kíváncsiságból?

- Ne kínozzon! Beszéljen már! Beszéljen!

- Szó sincs róla, bátor leány. Azt hittem, bizony isten, hogy elkísérteti magát Razumihin úrral. Néztem is, de nem volt kegyeddel, messziről se követte. Nagy merészség. Persze, Rogyion Romanovics miatt tette, őt félti. De hiszen kegyed mindent imádnivalóan csinál... Viszont, ami a bátyját illeti, nem is tudom, mit mondjak? Látta most az előbb. No, milyen?

- Talán csak nem erre alapít mindent?

- Nem, nem erre, az ő tulajdon szavaira alapítom. Itt volt Szofja Szemjonovnánál, két este egymás után. Megmutattam, hol ültek. Mindent meggyónt neki. Gyilkolt. Megölte azt az öregasszonyt, azt a zálogosnét, akinél neki is voltak zálogtárgyai, és megölte a testvérét is, egy Lizaveta nevű árusasszonyt, mert véletlenül hazajött, amikor az első gyilkosság történt. Mind a kettőt baltával ütötte agyon, a baltát magával vitte oda. Azért ölte meg, hogy kirabolhassa őket, ki is rabolta, elvitte a pénzt meg valami értéktárgyakat... Ezt mind elmondta szóról szóra Szofja Szemjonovnának, az az egyetlen, aki a titkot tudja, de a gyilkosságban semmi része, se szóval, se tettel, ellenkezőleg, éppen úgy elszörnyedt, mikor hallotta, mint most kegyed. De ne féljen, ő nem jelenti fel.

- Lehetetlen - suttogta Dunya elfehéredett, bénult ajakkal, melle zihált. - Nem lehet! Mi indíthatta volna rá? Semmi, de semmi oka nem volt... Hazugság! Hazugság!

- Kirabolta őket, ez volt az ok. Elvette a pénzt meg az értéktárgyakat. Igaz, hogy saját bevallása szerint nem használta fel sem a pénzt, sem a tárgyakat, mindent elásott valahol egy kő alá, most is ott van. De bizonyosan csak azért, mert nem merte felhasználni.

- De hát el lehet hinni róla, hogy lop, rabol? Hogy ez csak meg is fordul a fejében? - kiáltotta Dunya, és felugrott. - Hiszen ön ismeri, látta már! Elhiszi róla, hogy tolvaj?

Válósággal könyörgött, megfeledkezett a félelméről.

- Az ilyesmiben, látja, ezer és millió kombináció és változat van. Akad tolvaj, aki lop, és maga is tudja, hogy ő gazember, de hallottam egy előkelő úrról, aki a postát kirabolta: ki tudja, az talán abban a hiszemben volt, hogy derék dolgot művelt! Én se hittem volna el, természetesen, ha másvalakitől hallom, éppen úgy, mint kegyed. De a saját fülemnek el kellett hinnem. Szofja Szemjonovnának az okokat is mind előadta. Az még a fülének se akart hinni, de aztán a tulajdon szemének mégiscsak hitt, hiszen Rogyion Romanovics maga mondta el neki.

- No és mik az... okok?!

- Ó, az hosszadalmas história, Avdotya Romanovna. Valami, hogy is mondjam, valamiféle elmélet, ugyanaz, amiért én is állítom, hogy egy gonosztett megengedhető, ha a cél üdvös. Egyetlenegy rossz és száz gyümölcsöző dolog! No meg, persze, sérelmes az ilyen tehetséges és mérhetetlenül önérzetes fiatalembernek, ha tudja, hogy mindössze rongyos háromezer rubel kellene csak, és az egész pályája, jövője, az egész élete másként alakulna, és ugyanakkor ez a háromezer nincs meg. Vegye még hozzá a koplalás okozta ingerültséget, a szűk, hitvány szobát, rongyos ruhát, és hogy a saját gyönyörű társadalmi helyzetét, és ezzel együtt az anyja, testvére helyzetét világosan látja. No és főként a hiúság! A büszkeség és hiúság!... Különben, tudja isten, ez talán a legjobb hajlamokkal is összefér... Én nem hibáztatom, kérem, nehogy azt higgye, no meg ez nem is az én dolgom. És volt még egy elméletecske, az se rosszabb a többinél, hogy az emberek megoszlanak; egyik részük csak matéria, a másik pedig a nem közönségesek, vagy olyan emberek, akik magasabb rendűek, és ezért a törvényt nem nekik írják, ellenkezőleg, ők csinálják a törvényt a többinek, amelyik csak matéria, szemét. Rendben van, kérem, elmélet, elmélet, une théorie, comme une autre... Napóleon hallatlanul izgatja, vagyis az izgatja, hogy sok zseniális ember okoskodás nélkül áthágott az akadályokon, egy-egy gonosztettre nem nézett. Úgy értettem a szavából, hogy magamagát is zseniális embernek hiszi - legalábbis egy ideig meg volt erről győződve, és rettenetesen kínozta, még most is kínozza a gondolat, hogy az elméletet ki tudta eszelni, de az akadályokon áthágni okoskodás nélkül nem tudott, ez nem telik tőle, tehát ő nem zseniális ember. No és ez persze megalázó tudat egy önérzetes fiatalembernek, kivált ma, a mi korunkban...

- És a lelkifurdalás? Azt hiszi, nincs benne erkölcsi érzés? Hát így ismeri?!

- Jaj, Avdotya Romanovna, most nagy a zűrzavar, vagyis olyan nagy rendben sose is voltunk tulajdonképpen. Az orosz embernek általában tágas a lelke, látja, tágas, mint a földje, és erősen hajlik mindenre, ami fantasztikus, rendellenes, no és végtelen lelkűnek lenni, minden különösebb zsenialitás nélkül, bizony, elég baj. Emlékszik, mennyit beszélgettünk ezekről a dolgokról, éppen erről a kérdésről, mi ketten, este, a kerti verandán, vacsora után? Éppen ezt a táglelkűséget lobbantotta a szememre. Ki tudja, talán ugyanakkor, amikor kegyed ezeket mondta nekem, ő itt, az odújában hevert, és a maga gondolatait szőtte. Nálunk, ugye, a művelt körökben, megszentelt hagyományok nemigen vannak: legföljebb, ha könyvek alapján összerakosgatja magának valaki, vagy krónikákból kiszedegeti. De hát ezek jobbára csak olyan tudósfélék, szürke könyvmolyok, tudja, társasági emberhez nem is illik az ilyesmi. Hiszen körülbelül ismeri a felfogásomat. Én igazán senkit se hibáztatok. Dologtalan ember voltam világéletemben, az is maradok. Hiszen erről már sokat beszélgettünk. Sőt. Olyan szerencsés voltam, hogy a gondolataim még érdekelték is... Ejnye, de sápadt, Avdotya Romanovna!

- Azt az elméletet ismertem, olvastam a cikkét abban a folyóiratban a kivételes emberekről, akiknek mindent szabad... Razumihin elhozta nekem.

- Razumihin úr? A bátyja cikkét? Folyóiratban? Hát van olyan cikke? Ezt nem tudtam. Az aztán érdekes lehet! Hová készül, Avdotya Romanovna?

- Szofja Szemjonovnával akarok beszélni - felelte gyenge hangon Dunyecska. - Hol lehet átmenni hozzá? Talán hazajött azóta. Most rögtön beszélnem kell vele. Ő majd...

Nem bírta befejezni, elfúlt a lélegzete.

- Szofja Szemjonovna csak késő este jön haza. Legalábbis azt hiszem. Mindjárt vissza kellett volna térnie, és ha akkor nem jött, akkor már csak nagyon későn...

- Úgy! Hát hazudsz! Most már látom... hazudtál... minden hazugság!... Nem hiszem egy szavadat se! Nem hiszem! - kiabált Dunya, szinte magánkívül, egészen elvesztette a fejét.

Félájultan roskadt a székre, amelyet Szvidrigajlov gyorsan odaigazított neki.

- No de, Avdotya Romanovna! Mi lelte? Emberelje meg magát! Tessék víz! Igyék egy kortyot!

Ráfreccsentett pár csepp vizet, Dunya összerázkódott és felocsúdott.

- Nagyon is erős a hatás - mormogta Szvidrigajlov, szemöldökét összevonva. - Nyugodjék meg, Avdotya Romanovna. Gondoljon arra, hogy a bátyjának vannak barátai. Megmentjük, kisegítjük a bajból. Akarja, hogy külföldre vigyem? Van pénzem, három nap alatt megszerzem a jegyet. És azért, hogy most gyilkolt, még igen sok jót tehet, úgyhogy kiegyenlítődik a dolog, ne féljen. Még nagy ember is lehet. No, hogy van? Jobban érzi magát?

- Ó, de gonosz! Még gúnyolódik! Eresszen...

- Hová megy? De hát hová akar menni?

- Őhozzá. Hol van most? Tudja, hol van? Mért van zárva ez az ajtó? Itt jöttünk be, és most zárva van kulcsra! Mikor tudta kulcsra zárni?

- Csak nem kiabáljuk tele az összes szobákat azzal, amit itt beszélünk! És egyáltalában nem gúnyolódom, csak nehezemre esik ezen a nyelven diskurálni. Hová menne most? Vagy el akarja árulni? A bátyja őrjöngeni fog dühében, és ezzel elárulja magát. Tudja, hogy máris figyelik, kiszaglászták a nyomát? Ezzel csak elárulja. De várjon: hiszen én az előbb láttam, beszéltem vele, még megmenthetjük. No várjon, üljön le, gondolkodjunk együtt. Ezért is hívtam ide, hogy ezt kettesben, nyugodtan megbeszélhessük. No, üljön le már!

- Hogy akarja megmenteni? Azt hiszi, meg lehet még menteni?

Dunya leült, Szvidrigajlov leült melléje.

- Kegyedtől függ, minden kegyedtől függ, egyes-egyedül. - Szeme parázslott, suttogva beszélt, és belezavarodott, egy-egy szót végig se tudott mondani izgatottságában.

Dunya rémülten elhúzódott tőle.

- Csak... csak egy szót mondjon - kezdte újra Szvidrigajlov, és most egész testében remegett -, akkor a bátyja meg van mentve, én, én megmenthetem... Van pénzem, jó barátaim is akadnak. Rögtön útnak indítom, útlevelet váltok, kettőt váltok. Egyet neki, egyet nekem. Vannak barátaim, ügyes embereim... Akarja? Kegyednek is kiváltom az útlevelet... édesanyjának is... Mit akar azzal a Razumihinnel? Én is szeretem... kimondhatatlanul szeretem. Engedje, hogy a ruhája szegélyét megcsókoljam, engedje! Nem bírom a suhogását hallgatni! Csak annyit mondjon: tedd ezt, és megteszem. Mindent megteszek. A lehetetlent is megteszem. Amiben kegyed hisz, abban én is hinni fogok. Mindent, mindent megteszek! Ne nézzen így rám, ne nézzen rám így! Ezzel megöl... nem tudja...

Már-már félrebeszélt. Valami lelte ebben a pillanatban, minden vére a fejébe tolult. Dunya felpattant, és az ajtóhoz ugrott.

- Nyissák ki! Nyissák ki! - kiáltozott segítségért, és teljes erejével rázta az ajtót. - Nyissák ki már! Hát senki sincs itt?

Szvidrigajlov felállt, valamennyire észre tért közben. Remegő szája lassan gonosz, gúnyos mosolyra ferdült.

- Senki sincs itthon - mondta halkan, akadozva. - A háziasszony elment hazulról. Hiábavaló fáradság így kiabálni, csak felizgatja magát...

- Hol a kulcs? Nyisd ki rögtön, te alávaló!

- Elvesztettem a kulcsot, nem tudom kinyitni.

- Úgy? Hát erőszak! - kiáltotta Dunya. Halálsápadt lett, a sarokba ugrott, majd gyorsan az asztal mögé húzódott. Nem kiabált, de szemét kínzójára tapasztotta, éberen követte minden mozdulatát. Szvidrigajlov se moccant, a szoba másik sarkában állt, vele szemközt. Valamennyire összeszedte magát, legalábbis külsőleg, de arca sápadt volt, és a gúnyos mosoly nem tűnt el róla.

- "Erőszak", azt mondja? No, ha erőszak, hát gondolhatja, hogy megtettem az intézkedéseket. Szofja Szemjonovna nincs itthon, Kapernaumovék nagyon messze vannak, öt csukott szobán túl. És végül: én legalább kétszerte erősebb vagyok, és nincs mitől félnem, mert nem fog bepanaszolni, a bátyja vesztét csak mégse akarja? De meg úgyse hinne senki a szavának: mért menne egy lány egy magányos férfi lakására? Így hát, még ha a bátyját feláldozná, akkor se bizonyíthatna rám semmit. Az erőszakot bizonyítani különben is nehéz, Avdotya Romanovna.

- Gazember! - suttogta Dunya felháborodva.

- Kérem. De gondoljon arra, hogy egyelőre csak példaképpen mondtam, amit mondtam. Különben tökéletesen egyetértünk, az erőszak valóban alávalóság. Csak azt akartam mondani, hogy a lelkiismeretét nem terhelné semmi, még ha mondjuk, fel is áldozná magát a bátyjáért, mint ahogy én ajánlom. Egyszerűen engedett a körülmények kényszerítő erejének, ahogy mondani szokták, vagy akár az erőszaknak, ha már semmiképpen nem kerülhetjük el ezt a szót. Gondolja meg. A bátyja és az anyja sorsa a kezében van. Én rabszolgája leszek... egész életemben... itt várok, nem mozdulok.

Leült a díványra, nyolc lépésre tőle. Dunyának semmi kétsége nem lehetett, hogy ez az ember amit eltökélt, keresztülviszi. Ismerte már.

Akkor hirtelen előrántott a zsebéből egy kis pisztolyt, felhúzta a kakast, és kezét az asztalra téve a revolverrel, várt. Szvidrigajlov felugrott.

- Ohó! Hát így vagyunk! - kiáltotta csodálkozva és gonosz nevetéssel. - Akkor egészen más a helyzet. Hallatlanul megkönnyíti a dolgomat, Avdotya Romanovna! Honnan vette azt a pisztolyt? Tán csak nem Razumihin úrtól? Ni, hisz ez az én pisztolyom! Régi ismerős! Hogy kerestem akkor... Szóval nem vesztek kárba a céllövő leckék falun, amelyeket volt szerencsém kegyednek adni?

- Nem a tied! Marfa Petrovnáé, akit megöltél, gonosztevő! Semmi sem a tied az ő házában. Elvettem, mert gyanítottam, hogy tőled minden kitelik. Csak egy lépést merj tenni, esküszöm, lelőlek!

Rettenetesen fel volt indulva, a pisztolyt kezében tartotta.

- No és a bátyja? Csak úgy, kíváncsiságból érdeklődöm - kérdezte Szvidrigajlov, de nem mozdult a helyéről.

- Jelentsd fel, ha akarod! De meg ne moccanj! Ide ne gyere! Mert lövök! A feleségedet megmérgezted, tudom! Te vagy gyilkos!

- Bizonyos benne, hogy Marfa Petrovnát megmérgeztem?

- Igen! Te magad árultad el, mérget emlegettél... azt is tudom, hogy a városból szerezted, otthon tartottad, készen... Te ölted meg... te... gazember!

- Még ha igaz volna, akkor is miattad... akkor is te vagy az oka!

- Hazudsz! Én gyűlöltelek! Mindig, mindig!

- Ej, ej, Avdotya Romanovna, látom, elfelejti, hogy a térítés hevében már engedett, olvadozott... A szemecskéjén láttam. Emlékszik arra az estére... holdvilág volt, még a csalogány is szólt...

- Hazudsz! (Dunya szemében vad düh szikrázott.) Hazudsz, rágalmazó!

- Hazudok? Hát jó, ezt most hazudtam. Nem is illik ilyesmire emlékeztetni egy nőt. (Elnevette magát.) Tudom, hogy elsütöd azt a pisztolyt, te szép vad! Rajta! Süsd el!

Dunya felemelte a pisztolyt, és halálsápadtan, elfehéredett, remegő ajakkal nézett rá, nagy, fekete szeme tüzes szikrákat szórt. El volt tökélve, ellenfelére szegezte a fegyvert, és csak az első mozdulatára várt. Szvidrigajlov sose látta még ilyen gyönyörűnek. A fekete szempár tüze, abban a pillanatban, amikor ráemelte a pisztolyt, valósággal megégette, szíve kínosan elszorult. Egyet lépett előre, és a lövés eldördült. A golyó a haját súrolta, és háta mögött a falba fúródott. Megállt, halkan felnevetett.

- Megcsípett a darázs! Egyenesen a fejemnek céloz... Mi ez? Vér? - Elővette zsebkendőjét, hogy letörölje a vért, amely a jobb halántékán vékonyan szivárgott, a golyó nyilván felhorzsolta a feje bőrét. Dunya leeresztette a fegyvert, és nem is annyira ijedten, inkább elképedten nézett rá, mintha nem tudná, mit csinált, mi történik most?

- Sebaj, elvétette. Célozzon újra, addig várok - mondta csöndesen Szvidrigajlov. Még mindig mosolygott, de valahogy sötéten. - Különben megragadhatnám, mielőtt a kakast felhúzza.

Dunya összerezzent, gyorsan felhúzta a kakast, és ráemelte a pisztolyt.

- Eresszen el! - mondta könyörögve. - Esküszöm, újra lövök... megölöm!

- Mért ne tenné? Három lépésről nehéz is elvéteni... De ha nem öl meg... akkor... - Szeme fellángolt. Kettőt lépett előre.

Dunyecska rálőtt, de a pisztoly nem sült el.

- Nem jól töltött. Sebaj, van még gyutacsa. Igazítsa meg. Várok.

Előtte állt, két lépésre, és várt, és nézte, veszett elszántsággal, vágytól izzó, súlyos tekintettel. Dunya látta rajta, hogy inkább meghal, semmint most eleressze. "És... és így, két lépésről bizonyosan lelövöm!"

Elhajította a pisztolyt.

- Eldobta! - csodálkozott Szvidrigajlov, és mélyet lélegzett. Mintha valami leesett volna a szívéről, és talán nem is csak a halálfélelem súlya. De meg azt aligha érezte ebben a pillanatban. Egy másik, még annál is gyötrőbb és sötétebb érzés múlt el róla, amit így teljes erejében ő maga se ismert.

Odalépett Dunyához, és némán átfogta a derekát. A lány most már nem védekezett, csak reszketett, mint a nyárfalevél, és könyörögve nézett rá. Ő mondani akart valamit, szája szóra nyílott, de szólni nem tudott.

- Eressz el! - könyörgött Dunya.

Erre összerezzent: ez a "tegezés" más volt, mint az eddigi.

- Hát nem szeretsz? - kérdezte halkan.

Dunya csak a fejét ingatta.

- És... nem is tudnál? Soha? - kérdezte újra, súgva, kétségbeesetten.

- Soha! - suttogta Dunya.

Egy pillanatig irtózatos, néma harc dúlt Szvidrigajlov lelkében. Leírhatatlan tekintettel nézett rá. Aztán hirtelen elengedte, elfordult tőle, és gyorsan az ablakhoz ment. Ott megállt.

Eltelt még egy pillanat.

- Itt a kulcs! (Kivette a bal oldali zsebéből, és letette a háta mögé, az asztalra, anélkül hogy rápillantana, feléje fordulna.)

- Fogja és menjen, de hamar!

Konokul kibámult az ablakon.

Dunya odament az asztalhoz a kulcsért.

- Hamar, hamar! - ismételte Szvidrigajlov, és most se mozdult, nem fordult hátra, de ebben a sürgetésben volt valami félelmetes.

Dunya felfigyelt erre, felkapta a kulcsot, és szaladt az ajtóhoz, gyorsan kinyitotta, és kirohant a szobából. Egy perccel később már a csatornaparton szaladt, félőrülten, önkívületben a V... híd felé.

Szvidrigajlov még vagy három percig állt az ablaknál, aztán végre lassan megfordult, körülnézett, és tenyerét végigsimította homlokán. Különös mosoly jelent meg az arcán - szánalmas, bús, bágyatag -, a kétségbeesés mosolya. Tenyere mocskos volt már a félig megalvadt vértől, haragosan nézte egy darabig, aztán benedvesített egy törülközőt, és lemosta a halántékát. Az elhajított pisztoly, amely egészen az ajtóhoz repült, most hirtelen szemébe tűnt. Felvette, megnézte. Zsebbe való kis háromlövetű pisztoly volt, régi szerkezetű. Két töltény meg egy gyutacs maradt benne, még egyszer el lehetett sütni. Gondolkozva nézte egy darabig, aztán zsebre dugta, fogta a kalapját, és kiment.

Egész este tíz óráig a kocsmákat, mulatókat járta, egyikből ki, a másikba be. Kátya is előkerült, és most egy újabb utcai nótát énekelt neki, valami "garázda és kegyetlen" emberről, aki

Szvidrigajlov itatta a lányt, a sípládás fiút, az énekeseket, pincéreket, még két írnokocskát is. Az írnokokat csak azért szedte fel, mert mind a kettőnek ferde volt az orra, egyiké jobbra ferdült, a másiké balra, és ez tetszett neki. Elcipelték valami kerti mulatóba, ahol ő fizetett helyettük, belépőjegyet is ő váltott nekik. Egy hároméves satnya kis fenyő és három bokor volt az egész kert. Volt egy épület is, a "pavilon", tulajdonképpen ivó, de teát is lehetett kapni, sőt néhány zöld asztal és szék is állt ott. Igen rossz énekesek szórakoztatták a vendégeket, meg egy vörös orrú és valami okból feltűnően hervadt kedvű, részeg müncheni bohóc. Az írnokocskák összekaptak más írnokocskákkal, és már-már ölre mentek. Szvidrigajlovot kérték fel bírónak. Jó negyedórája próbált már igazságot tenni közöttük, de úgy ordítoztak, hogy lehetetlen volt egy szavukat is megérteni. Az egyik nyilván lopott, sőt mi több, szerencsésen el is adta már a lopott holmit valami odacseppent zsidónak, de a pénzen nem akart megosztozni a cimborájával. Kiderült, hogy az eladott tárgy egy teáskanál, és a pavilon tulajdona. Észrevették, hogy hiányzik, és már-már botrány fenyegetett. Szvidrigajlov megfizette a kanalat, és felállt, otthagyta a mulatót. Ez tíz óra tájban volt. Ő maga egy csepp szeszt se ivott egész este, a pavilonban is csak két teát kért, azt is inkább csak a rend kedvéért. Fülledt, borús volt az este, tíz órakor komor felhők gyülekeztek minden irányból, megdördült az ég, és eleredt az eső, dőlt, mint a zuhatag. Nem cseppek, egész patakok csapkodták a földet. Villám cikázott minduntalan, ötig is el lehetett számlálni egy-egy cikázás alatt. Szvidrigajlov bőrig ázva ért haza. Bezárkózott, kinyitotta íróasztalát, magához vette minden pénzét, és eltépett néhány írást. Aztán, mikor a pénzt már zsebébe tette, eszébe jutott, hogy átöltözik, de miután egy darabig kinézett az ablakon, és hallgatta a fergeteg zúgását, legyintett, fogta a kalapját, és kiment, még az ajtót se zárta be. Egyenesen Szonyához sietett. Otthon is találta.

Nem volt egyedül: négy Kapernaumov csemete ült körülötte, teáztatta őket. Szótlanul, tisztelettel fogadta Szvidrigajlovot, csodálkozva nézte csuromvizes ruháját, de nem kérdezett semmit. A négy gyerek viszont szörnyen megijedt, és elszaladt.

Szvidrigajlov leült az asztalhoz, és Szonyának maga mellett kínált helyet. Az ijedten várta, hogy mit fog mondani.

- Lehet, hogy Amerikába utazom, Szofja Szemjonovna - kezdte a férfi -, és így alighanem utoljára látjuk egymást. Éppen ezért el akarnék intézni kegyeddel bizonyos dolgokat. No, ott volt ma annál a hölgynél? Hogy mit mondott, úgyis tudom, fölösleges elismételnie. - Szonya zavart mozdulatot tett, és elpirult. - Ezeknek megvan a maguk sablonja, ismerjük. Viszont ami a húgocskáit és kisöccsét illeti, valóban felvették őket. Az erre szánt összeget letettem, nyugta ellenében, külön-külön mind a háromért, megbízható kézbe. A nyugtákat különben oda is adom magának, minden eshetőségre. Tessék, vegye át. No, ezzel hát végeztünk volna. Most még itt van három darab ötszázalékos kötvény, összesen háromezer rubel. Tegye el, kérem, saját használatára, de ez maradjon kettőnk között, senkinek se kell tudni. Akármit hallana is, ne szóljon róla. Jó hasznát veszi majd, Szofja Szemjonovna, így, ilyen csúnya módon ne éljen tovább, és most már nincs is rá szüksége.

- Elhalmoz a jóságával... engem is, meg az árvákat és a megboldogultat... meg se köszönhetem eléggé... ne vegye...

- Ugyan, hagyjuk ezt, hagyjuk...

- Szépen köszönöm a pénzt, Arkagyij Ivanovics, de most már igazán nincs szükségem rá... Magamat mindig el tudom tartani. Ne vegye hálátlanságnak... de ha már ilyen jó... hát ezt a pénzt inkább...

- Magának adom, csakis magának, Szofja Szemjonovna, és ne szaporítsuk a szót, különben is, most sietek. Szüksége lesz rá. Rogyion Romanovics kettő közül választhat: vagy a golyó, vagy Szibéria. - Szonya rémülten nézett rá, és összerezzent. - Ne féljen, én mindent tudok, tőle magától tudom, de nem vagyok fecsegő, nem mondom el senkinek. Nagyon okosan tanácsolta neki, hogy jelentkezzék önként. Úgy sokkal, de sokkal jobban jár. És ha Szibériába viszik, maga utánamegy, igaz-e? Ugye, hogy így van? No ugye! Akkor meg nagyon is kell majd a pénz. Neki kell, erre gondoljon. Ha magának adom, annyi, mintha neki adnám. No és Amália Ivanovnának is megígérte, hogy kifizeti azt a tartozást, saját fülemmel hallottam. Hogy csinálhat ilyet, Szofja Szemjonovna, mért kell ilyen könnyelműen magára vállalnia mindenféle szerződéseket, kötelezettségeket? Elvégre Katyerina Ivanovna tartozott annak a német asszonynak és nem maga, fütyült volna rá, és kész. Így nem sokra viszi ezen a világon. No, szóval, ha esetleg kérdezni találnák... mondjuk holnap vagy holnapután, hogy mit tud rólam (mert bizonyosan kérdezik majd), hát ne említse, hogy most itt voltam, és a pénzt se mutassa, ne is mondja meg senkinek, hogy pénzt adtam magának. No hát akkor... a viszontlátásra! - Felállt a székről. - Rogyion Romanovicsot üdvözlöm. Hja igaz; tartsa ezt a pénzt egyelőre, mondjuk, Razumihin úrnál. Ismeri Razumihin urat, ugye? Hát persze hogy ismeri. Jóravaló fiatalember. Vigye el hozzá holnap... vagy amikor jónak látja. Addig meg dugja el.

Szonya felpattant a székről, és ijedten nézett rá. Nagyon szeretett volna mondani, kérdezni valamit, de az első pillanatban nem merte, meg nem is tudta, hogy kezdje.

- Csak nem... csak nem akar elmenni ilyen esőben?

- Haj, aki Amerikába készül, ne ijedjen meg egy kis esőtől, hehe! No, isten áldja, Szofja Szemjonovna, galambocskám! Sokáig éljen, nagyon sokáig, másoknak is a hasznára. Igaz is: mondja meg majd Razumihin úrnak, hogy üdvözlöm. Így mondja: Arkagyij Ivanovics Szvidrigajlov üdvözletét küldi. De el ne felejtse.

Elment, Szonya ott maradt értetlenül, ijedten és valami ködös, nyomasztó gyanúval a lelkében.

Mint később kiderült, Szvidrigajlov aznap este tizenegy után még egy igen különös és váratlan látogatást tett. Az eső még nem szűnt. Csuromvizesen állított be negyed tizenkettő után menyasszonya szüleinek szűk kis lakására a Vasziljevszkij-sziget harmadik során, a Malij sugárúton. Nagy sokára hallották csak meg a zörgetését, és előbb nagyon megütköztek, de Arkagyij Ivanovics elbűvölően tudott viselkedni, ha akart, és a gyakorlati gondolkodású szülők (egyébiránt igen értelmes) feltevése, hogy valahol mulatott, és úgy leitta magát, hogy most nincs eszén - tüstént megdőlt. A szívbeteg és leleményes anya egy karosszékben begurította a rokkant apát, és szokása szerint egészen távoli dolgokról kezdett kérdezősködni. (Ez a jó asszony soha semmit egyenesen meg nem kérdezett, mindig előrebocsátotta a mosolyát, kezét dörzsölgette, és azután, ha mondjuk, azt akarta megtudni okvetlenül és bizonyosan, hogy Arkagyij Ivanovics mikorra óhajtja kitűzni az esküvőt, előbb kíváncsian, sőt, mohó érdeklődéssel tudakozódott Párizsról meg az ottani udvari életről, és csak azután közeledett fokról fokra a Vasziljevszkij-sziget harmadik sorához és ott a Malij sugárúthoz.) Ezzel máskor tiszteletet keltett, de most Arkagyij Ivanovics szokatlanul türelmetlennek látszott, sőt, szavába is vágott, közbevetette, hogy sürgősen beszélni akar a menyasszonyával - bár közölték vele mindjárt, amikor jött, hogy a lányuk már lefeküdt. De azért, persze, megjelent. Arkagyij Ivanovics minden kertelés nélkül megmondta neki, hogy fontos körülmények miatt el kell utaznia Pétervárról, és azért elhozta ezt a tizenötezer rubelt, különféle címletekben, s kéri, hogy fogadja el tőle, úgyis már régen szándéka ezt a csekélységet még az esküvő előtt neki ajándékozni. Ez a magyarázat persze nem világította meg teljesen a logikus összefüggést az ajándék, a sürgős elutazás és aközött, hogy éppen éjfélkor, szakadó esőben kellett odajönnie, de a látogatás mindamellett igen simán folyt le. Még az elmaradhatatlan ó! és ah!, az ámulat és kérdezősködés is mérséklődött, lehiggadt egyszerre, a hála viszont annál forróbban nyilatkozott meg, és a gyakorlati gondolkodású anya még könnyeivel is tetézte azt. Arkagyij Ivanovics felállt, mosolygott, és megcsókolta menyasszonyát, meg is cirógatta az arcocskáját, ígérte, hogy hamarosan visszajön, és mivel a gyermeki kíváncsiság mellett igen komoly, néma kérdést is látott a szemében, újra megcsókolta, és őszintén bosszankodott magában, hogy ajándéka most nyomban a gyakorlatias anya őrizetébe kerül zár alá. Aztán elment, nagy izgalomban hagyva a családot. A szívbeteg mamácska suttogva és szapora szóval azonnal tisztázott egy és más érthetetlenséget, elsősorban megállapította, hogy Arkagyij Ivanovics nagy ember, akinek fontos ügyei, összeköttetései vannak, dúsgazdag, és tudja isten, mi mindent nem forgat a fejében, gondol egyet, és elutazik, megint mást gondol, és elosztogatja a pénzét, egyszóval semmin se kell csodálkozni. Furcsa, természetesen, hogy csuromvizes volt, de az angolok még sokkal nagyobb különcök, és általában, a legmagasabb körökben nem törődnek az emberek véleményével, nem ceremóniáznak. Talán szántszándékkal járkál így, ezzel is kimutatja, hogy nem fél senkitől. Az a fő, egy teremtett léleknek se szóljanak, mert isten tudja, mi sül még ki ebből a históriából. A pénzt rögtön el kell dugni, nagy szerencse, hogy Fedoszja nem mozdult ki közben a konyhából - és a világért sem szabad, hogy az a méregkeverő Rösslichné megtudjon valamit, és így tovább, és így tovább... Fenn maradtak, elpusmogtak egészen két óráig. Igaz, hogy a menyasszony már jóval hamarább aludni ment, csodálkozva és egy kicsit szomorúan.

Szvidrigajlov ezalatt átment a T... hídon a pétervári városrész felé. Éppen éjfél volt. Az eső elállt, de a szél még zúgott. Didergett, és egy hosszú percig nézte a Kis Néva fekete vizét, sajátságos kíváncsisággal, sőt valamiféle kérdéssel a szemében. De aztán érezte, hogy hideg van így álldogálni, megfordult, és elindult a B... sugárúton. Már jó ideje, talán fél órája ment a végeláthatatlan úton, többször meg is botlott a faburkolaton a sötétben, de folyvást fürkészett valamit az út jobb oldalán. Itt valahol, a vége felé, szemébe tűnt egyszer, mikor erre kocsizott, egy fogadó - faépület, de jó nagy, még a nevére is emlékezett -, Adrianopol vagy ilyesvalami. És jól gondolta: a fogadó olyan szembetűnő volt ezen az elhagyatott vidéken, hogy okvetlenül megakadt rajta a szem még a sötétben is. Hosszú, megfeketült faépület volt, ebben a késői órában is világosak az ablakai, és itt-ott valami kis élet még mutatkozott benne. Szvidrigajlov bement, és a lompos legénytől, akivel a folyosón találkozott, szobát kért. Az összerezzent, mikor végignézett rajta, és egyenesen a folyosó legvégére vezette, ott a sarokban, a lépcső alatt nyitott ki neki egy levegőtlen, szűk szobát. Mást nem adhatott, mind el volt foglalva. Aztán megállt előtte, és várakozva nézett rá.

- Tea van? - kérdezte Szvidrigajlov.

- Hozhatok, uram.

- És még?

- Borjúhús, vodka, hideg étel.

- Borjúhúst hozz és teát.

- Más nem tetszik? - kérdezte a lompos legény némi csodálkozással.

- Semmi, semmi.

A legény erre elment, de most már végképp csalódottan.

"Gyönyörű egy hely - gondolta Szvidrigajlov -, de tudhattam volna. No meg én is olyanforma lehetek most, mint aki a mulatóból jövet még valami utcai históriába keveredett. De azért érdekes volna tudni, ki mindenki száll meg itt éjszakára?"

Gyertyát gyújtott, és szétnézett a szobában. Egyablakos ketrec volt, alig fért el benne. A mocskos ággyal, festett asztallal és székkel jóformán tele is volt a szoba. A falakat deszkából róhatták össze, és a vedlett tapéta annyira elpiszkolódott, elszakadozott, hogy sárga színét még csak lehetett sejteni, de mintájából éppen semmi se látszott. A fal és mennyezet egy része ferdén el volt vágva, mint a manzárdszobákban, csak itt a lépcső futott a ferde falrész felett.

A gyertyát az asztalra állította, leült az ágyra, s mindjárt gondolatokba merült. De a szomszéd ketrecből áthallatszó furcsa és folytonos suttogás, amely közbe-közbe kiabálássá hangosodott, végre mégis felkeltette figyelmét. Mióta belépett, egy pillanatra se szűnt meg a suttogás. Hallgatózott: valaki szidott és majdnem sírva dorgált egy másik valakit, de mindig csak azt az egy hangot lehetett hallani. Szvidrigajlov eltakarta tenyerével a gyertya lángját, és mindjárt kivillant a falon egy rés. Odament, átkukucskált. Két vendég volt az övénél valamicskével nagyobb szobában: egy erősen göndör hajú ember, kabát nélkül, kipirult arccal, szónoki pózban állt, lábát szétvetette, hogy egyensúlyát el ne veszítse, öklével verte a mellét, és patetikusan szemére hányta a másiknak, hogy koldus, még címe-rangja sincs, ő húzta ki a mocsokból, el is kergetheti, amikor kedve tartja, és mindezt nem látja más, csak a Mindenható. Barátja, akit szidott, a széken ült, olyan arccal, mintha nagyon szeretne és nem tudna tüsszenteni. Olykor a szónokra emelte zavaros birkaszemét, látszott, hogy nem is sejti, miről beszél, talán nem is hallja, hogy beszélnek hozzá. Az asztalon utolsókat lobbant a gyertya, mellette pálinkásüveg állt, csaknem üresen, meg kupicák, kenyér, uborka, pohár, és régen kiürült teáscsészék. Szvidrigajlov, miután jól megnézett mindent, közömbösen elfordult a réstől, és visszaült az ágyra.

A lompos legény behozta a teát meg a borjúsültet, és nem állhatta meg, hogy újra meg ne kérdezze: "Nem tetszik még valami?", de megint csak tagadó választ kapott, és arra végleg távozott. Szvidrigajlov mohón esett a teának, hogy átmelegedjék, felhajtott egy egész csészével, de enni egy falatot se tudott, teljesen étvágytalan volt. Érezte, hogy lázas. Ledobta felöltőjét, kabátját, magára csavarta a takarót és lefeküdt. Bosszankodott: "Most az egyszer igazán kellene az egészség!" - mormogta elmosolyodva. Áporodott volt a levegő, a gyertya pislákolt, az udvaron fütyült a szél, a szegletben egér kapirgált - egérbűz és valamilyen bőrszag töltötte be az egész szobát. Szvidrigajlov az ágyon feküdt, és mintegy félálomba süllyedt, gondolatai egymást űzték. Szeretett volna megkapaszkodni valamiben a képzeletével. "Kert lehet itt az ablak alatt, fák zúgnak - gondolta. - Jaj de nem szeretem a fák zúgását így éjjel, mikor sötét van és vihar, pocsék egy érzés." És eszébe jutott hogy az előbb, a Péter park mellett szinte irtózva gondolt erre a hangra. Mindjárt azután a T... híd jutott eszébe, meg a Kis Néva, és majdnem éppen úgy didergett, mint amikor ott állt a víz fölé hajolva. "Soha életemben nem szerettem a vizet, még tájképen se - gondolta, és mosolygott egy különös ötleten. - Érdekes! Azt hinné az ember, hogy most aztán igazán nem fontos az ilyen esztétika, komfort és a többi, én meg éppen most lettem ennyire válogatós... mint a vad, az is okvetlenül megválasztja magának a helyet... hasonló esetben... Egyszerűen be kellett volna fordulni a Péter parkba, de úgy láttam, nagyon sötét van ott és hideg, hehe... Mintha csupa kellemetességre volna most szükségem! Ejnye, mért nem oltom el a gyertyát? - És elfújta. - A szomszédban lefeküdtek - gondolta aztán, mert nem világított már az előbbi rés. - No, Marfa Petrovna, itt a jó alkalom, most látogasson meg! Sötét is van, a hely is megfelelő, a pillanat eléggé különleges... de persze, éppen most nem jön..."

Hirtelen eszébe jutott, hogy mit mondott Raszkolnyikovnak egy órával a Dunyecska ellen tervezett merénylete előtt. Azt ajánlotta neki, hogy bízza Razumihin gondjaira a húgát. "De ezzel alighanem csak magamat akartam bátorítani, és ő ezt kitalálta. Nagy selma őkelme, az már igaz. Egyelőre sok neki, amit magára vett, de még nagyobb selma is válhat belőle idővel, ha a szamárságokat kinövi. Most még nagyon is csüng az életen. Ebben a tekintetben mind hitvány az ilyen. Eh, ördög vigye, csináljon, amit akar, bánom is én..."

De csak nem tudott elaludni. Lassan kibontakozott előtte Dunyecska alakja, úgy, ahogy ma látta, és remegés futott végig a testén. "Nem, ebből elég volt, elég - gondolta valamennyire felocsúdva -, másra kell gondolni. Ez is furcsa és komikus: soha senkit se gyűlöltem amúgy igazán, még különösebb bosszúvágy se volt bennem, pedig hát ez rossz jel. Veszekedni se szerettem, nem heveskedtem: ez is rossz jel. És mi mindent nem ígértem most neki! Pfuj, az ördögbe! De hát... ő talán még más embert is faragott volna belőlem..." Elhallgatott, összeszorította a fogát: megint Dunyecskát látta, hajszálra úgy, mint amikor először rálőtt, és olyan szörnyen megijedt, leeresztette a pisztolyt, és dermedten bámulta őt - kétszer is megragadhatta volna akkor, és még a karját se emeli fel védekezésül, ha nem figyelmezteti, de abban a pillanatban valahogy megsajnálta, ez jutott most eszébe, és elszorult a szíve... "Eh, ördög vigye, megint ezek a gondolatok, pedig ebből már elég volt..."

Elnyomta az álom. A lázas remegés enyhült. De most mintha végigszaladt volna valami a karján meg a lábán a takaró alatt. Összerázkódott. "Mi a fene, talán csak nem egér? A húst ott hagytam az asztalon..." Irtózott attól, hogy kitakarózzék, felkeljen a hidegben, de akkor megint valami kellemetlen kaparászást érzett a lábán. Ledobta a takarót, és gyertyát gyújtott. Kilelte a hideg, vacogva lehajolt, megvizsgálta az ágyat - semmi. Kirázta a takarót, és akkor hirtelen egy egér ugrott a lepedőre. Meg akarta fogni, az egér meg nem szaladt le az ágyról, hanem ide-oda cikázott, kisiklott ujjai alól, felszaladt a karján, és egyszer csak eltűnt a párna alatt. Ledobta a párnát, de abban a pillanatban érezte, hogy a mellére ugrik valami, kaparja a testét, már a hátán van, az inge alatt. Idegesen összerázkódott és - felébredt. Sötét volt a szobában, ő az ágyon feküdt, ugyanúgy, mint az előbb, a takaróba burkolózva. Az ablak előtt elsüvöltött a szél. "Ezt az undokságot..." - gondolta bosszúsan.

Felkelt, és az ágy szélére ült, háttal az ablaknak. "Inkább ébren maradok" - határozta el. Az ablak felől nyirkos hideg áradt. Fel nem állt, de szorosabbra húzta a takarót, jobban beburkolózott. Nem gyújtott gyertyát. Semmire se gondolt, nem is akart semmire gondolni, de az álomképek egymást űzték a fejében, gondolatfoszlányok villantak fel, kezdet és befejezés nélkül. Mintha félálomban lett volna. A hideg tette-e vagy a nyirkosság, sötétség, az ablak előtt üvöltő, fákat zúgató szél, de mind makacsabb, követelőbb lett benne valami képtelen kívánság, és folyvást csak virágokat látott. Gyönyörű, virágos táj jelent meg előtte, verőfényes meleg, majdnem forróság, ünnepnap, pünkösd napja. Pompás vidéki kastély, angol stílusú, körülötte illatozó virágágyak, az egész kastélyt körülfutó virágszőnyegek, a feljáró befuttatva zölddel és futórózsával, derűs, hűs lépcső, rajta drága szőnyeg, két oldalán kínai vázákban egzotikus növények. Külön megakadt a szeme a nárciszbokrétákon - az ablakokban, vízzel telt vázákban gyenge szirmú fehér nárciszok bólogattak élénkzöld, húsos, hosszú szárakon, bódító illatot árasztva. Szinte nehezére esett otthagyni őket. De mégis felment a lépcsőn, bement a tágas, magas terembe, ott is mindenütt - az ablakokban, a teraszra nyíló, sarkig tárt ajtókban és kinn a teraszon -, mindenütt virág. A padló teleszórva frissen kaszált, illatos fűvel, üde, könnyű, hűs levegő árad be az ablakon, odakinn madarak csiripelnek, és a terem közepén, fehér abrosszal borított asztalon - koporsó nyugszik. A koporsó nehéz selyemmel van bevonva, és sűrű fehér tüllcsipkével körülvarrva - virágfüzérek fonják körös-körül. Egy lányka fekszik a ravatalon virággal elborítva, fehér tüllruhában, mellén összetett keze mintha márványból lenne. De a haja, kibontott, világosszőke haja vizes, fejét rózsakoszorú övezi. A szigorú, már megmerevedett arcél is olyan, mintha márványból faragták volna, de a vértelen ajkak mosolyában valami kimondhatatlan, éppen nem gyermeki fájdalom, keserű panasz van. Szvidrigajlov ismerte ezt a leánykát. Se szentkép, se égő gyertya nem volt a ravatalán, imát se mormolt felette senki. Ez a lányka öngyilkos lett, vízbe ölte magát. Tizennégy évet élt csak, de szíve már összetört, és a halált kereste, megszégyenítve, megszomorítva, gyermeki, ifjú tudatában az iszonyú talánnyal, amely tiszta kis angyal-lelkét meg nem érdemelt szégyennel borította, és utolsó, kétségbeesett jajkiáltását nem hallották meg, kigúnyolták, elnyelte a fekete éjszaka, a sötétség és nyirkos hideg, mikor úgy süvített a szél...

Szvidrigajlov felocsúdott, felállt az ágyról, és az ablakhoz lépett, kitapogatta a tolózárat, és sarkig tárta az ablakot. A szél dühöngve csapott be a szűk szobába, és mintha jeges zúzmarával borította volna az arcát meg a mellét az egy szál ing alatt. Az ablak előtt valóban kert volt, talán az is valami mulató, napközben bizonyosan itt is énekelnek, és az asztalkákra teát szolgálnak fel. És most még esőcseppek zápora is verődött be a fákról, bokrokról, sötét volt, akár egy pincében, úgyhogy alig-alig lehetett megkülönböztetni a tárgyak feketés foltjait. Szvidrigajlov az ablakdeszkára könyökölt, és kihajolt, hosszú percekig mereven bámult a sötétbe. Most egyszerre ágyúlövés dörrent az éjben, a csendben. És utána még egy...

" Aha! Jeladás! Emelkedett a víz - állapította meg. - Reggelre a mélyebb helyeken elönti az utcát, betör a pincékbe, pincelakásokba, patkányok úsznak kifelé, az emberek ázva-fázva, esőben, szélben szitkozódva cipelik hitvány motyóikat a magasabb emeletekre... Ejnye, hány óra lehet?" Éppen amikor ezt gondolta, valahol közel, zörögve és nagy igyekezettel, hármat ütött egy falióra. "Ejnye, egy óra múlva virrad! Mire várok? Máris indulok, megyek egyenest a Péter parkba, ott kiválasztok egy jó nagy bokrot, amelyik csupa víz, és alighogy a vállát hozzáérinti az ember, esőcseppzáport zúdít a fejére..." Hátralépett, becsukta az ablakot gyertyát gyújtott, belebújt a kabátjába, felöltőjébe, feltette a kalapját, és kiment a folyosóra, kezében a gyertyával, hogy megkeresse a lompos legényt. Bizonyosan ott alszik valahol a kamrájában mindenféle kacat és elhajított gyertyacsonkok között. Kifizeti neki a szobát, és elmegy. "Ez a legalkalmasabb idő, jobbat nem is választhatnék!"

Sokáig ment a hosszú, keskeny folyosón, de senkit se talált, és már kiáltani akart, mikor egy sötét szegletben, egy ócska szekrény meg az ajtó között meglátott valami furcsát - mintha élőlény volna. Lehajolt, és rávilágított a gyertyával: egy gyermek volt ott, legföljebb ötéves kislány, mosogatóronggyá ázott ruhácskában, reszketett és sírdogált. Tőle jóformán meg se ijedt, inkább tompa csodálkozással emelte rá nagy, fekete szemét, és hüppögött, mint a gyerekek szoktak, mikor a nagy sírást már abbahagyták, megvigasztalódtak, de azért - még rákezdik újra. Arcocskája sápadt volt, elcsigázta a fáradtság, elgémberedett a hidegtől... De hát: "Hogy került ide? Nyilván elbújt, és egész éjjel nem aludt." Faggatni kezdte. A gyermek egyszerre felélénkült, és gagyogott valamit gyorsan, gyorsan, a maga gyereknyelvén. Valamit a "mamukáról", meg hogy "mamuka medveji" egy csésze miatt, amit "eltöjt", beszélt, be nem állt a szája, és olyasmit lehetett érteni a gagyogásából, hogy nem szeretik otthon, az anyja, valami szakácsnő - alighanem ott a fogadóban -, örökösen részeg, üti-veri és ijesztgeti. Meg hogy eltörte az anyja csészéjét, és félelmében elszökött még az este, előbb az udvaron bujkált sokáig, szakadó esőben, azután ide húzódott, elbújt a szekrény mögött. Azóta ott kuporog, sír és reszket a hidegtől, meg azért is, mert sötét van, és mert fél, hogy most még jobban megverik majd. Szvidrigajlov bevitte a szobájába, leültette az ágyra, és vetkőztetni kezdte. A lyukas cipőcske a gyermek meztelen lábán olyan lucskos volt, mintha egész éjjel egy tócsában hevert volna. Mikor levetkőztette, az ágyba fektette, és betakarta a feje búbjáig. A lányka el is aludt nyomban. Szvidrigajlov megint elkomorodott, elgondolkozott.

"Mi jutott eszembe még ezzel is bajmolódni! - korholta magát, és valami nyomasztó, keserű érzés ébredt benne. - Micsoda ostobaság!" Ingerülten felkapta a gyertyát, hogy most már aztán megkeresi a legényt, és elmegy. "Ez a kislány kellett még nekem!" Káromkodott egyet magában, és már nyitotta az ajtót, de visszafordult, hogy megnézze, alszik-e a gyermek és hogyan? Vigyázva megemelte a takarót. A kislány mélyen, édesen aludt. Megmelegedett a takaró alatt, halvány arcocskája kiszínesedett. De különös, ez a szín mintha feltűnőbb, sötétebb volna a rendes gyermeki pirosságnál. "Lázas pirosság - gondolta Szvidrigajlov -, mintha szesztől volna, mintha egész pohár pálinkát itattak volna vele!" A vérpiros kis száj is forró, szinte tüzes. És mi ez? Úgy rémlett neki; hogy a kislány hosszú, sötét pillája megrezzen, mozdul, feljebb emelkedik, és éles, ravasz, éppen nem gyermek módra kacsintó szem villan alóla. Hiszen ez a gyermek nem is alszik, csak tetteti magát! Igen, így van: ajka mosolyra nyílik, szája szeglete megrándul, még ügyel magára, de most már nem is ügyel, már nevet, leplezetlenül, és valahogy szemtelen, kihívó és csöppet se gyermeki az arca. Feslett... igen... egy kis szajhának az arca ez, a pénzért kapható francia kaméliás hölgyeké. Ni, most már nem is titkolózik, kinyitja mind a két szemét, tüzesen, szemérmetlen tűzzel pillant rá, kihívóan nevet. Valahogy vérlázító, képtelen és elszomorító volt ez a nevetés, ez a pillantás, ez a mocsok egy kisgyermek arcán. "De hát lehet ez? Ötéves sincs még! - suttogta őszinte szörnyűködéssel Szvidrigajlov. - Ez már mégis... de mi ez?" Ni, egészen odafordítja hozzá égő kis arcát, két karját nyújtja... "Ó, te átkozott!" - kiáltott fel rémületében, és ütésre emelte a kezét... De abban a pillanatban felébredt.

Ugyanazon az ágyon feküdt, éppen úgy beburkolózva, a gyertya nem égett, de az ablakon reggeli világosság áradt be.

" Lidércálmok egész éjszaka!" Haragosan feltámaszkodott, össze volt törve, minden csontja fájt. Az udvaron olyan sűrű köd volt, hogy semmit se lehetett látni. Mindjárt öt óra, elaludta az időt! Felkelt, felvette a kabátját, felöltőjét, mind a kettőt vizesen. Megtapogatta zsebében a pisztolyt, kivette, megvizsgálta a gyutacsokat. Aztán leült, elővette noteszét, és a fedőlapjára, a legfeltűnőbb helyre néhány sort írt nagy betűkkel. Átolvasta, és megint elgondolkozott, az asztalra könyökölve. A notesz meg a pisztoly ott volt a könyökénél. A felébredt legyek rögtön ellepték a borjúsültet, amely érintetlenül állt az asztalon. Egy darabig elnézte őket, aztán megpróbált elfogni egyet szabad jobb kezével. Sokáig próbálgatta, de nem sikerült. Végre rajtakapta magát, hogy milyen érdekes foglalkozásba merült; megrázkódott, felocsúdott, felállt, és elszántan kiment. Egy perccel később az utcán volt.

Sűrű, tejfehér köd ülte meg a várost. A Kis Néva felé tartott a síkos, sáros faburkolaton. Képzeletében látta az éjjel erősen megáradt folyót, a Petrovszkij-szigetet, a csatakos utakat, a lucskos füvet, vizes fákat, bokrokat és végül - azt a bizonyos bokrot... Bosszúsan nézegette a házakat, hogy másra gondoljon. Se járókelő, se kocsi, egy lélek se az egész úton. Sárga, piszkos, unalmas kis faházak néztek rá csukott zsaluikkal, a nyirkos hideg átjárta egész testét. Dideregni kezdett. Ha nagy ritkán elébe került egy szatócsbolt vagy gyümölcsös cégtáblája, mindig gondosan elolvasta a felírást. Most véget ért a faburkolat. Nagy kőház mellett haladt el. Mocskos, didergő kuvasz szaladt át előtte az úton, behúzott farokkal. A járdán keresztben feküdt egy köpenyes ember, arccal a földnek, tökrészegen. Megnézte és elment mellette. Balról magas tűzoltó őrtorony tűnt elő. "Ejnye - gondolta -, ez a jó hely! Mit nekem a Péter park? Itt legalább hivatalos tanúm is lesz..." Elmosolyodott erre az ötletre, és befordult a Sz... utcába. Ott volt a kőház az őrtoronnyal. A bezárt, nagy kapu előtt apró emberke állt, vállát a kapunak támasztva, szürke katonaköpenyébe burkolózva, fején Achilles-sisakkal. Álmos szemmel, fázósan pislogott a közeledő Szvidrigajlovra. Arcán az évezredes sértődöttség és szomorúság látszott, amely olyan keserű vonásokat írt a zsidó nép minden fiának arcára. Szvidrigajlov és Achilles egy darabig szótlanul nézték egymást. Achillesnek sehogy se tetszett, hogy ez az ember, aki nem részeg, így megáll előtte, három lépésre, makacsul nézi, és egy szót se szól.

- Hallja... izé... mit akar itt? - szólalt meg végre, de akkor se mozdult, nem változtatott a pozitúráján.

- Semmit, semmit, barátom, jó reggelt! - felelte Szvidrigajlov.

- Itt nem szabad álldogálni.

- Én messze útra megyek, idegenbe.

- Idegenbe?

- Amerikába.

- Amerikába?

Szvidrigajlov most elővette a pisztolyát, és felhúzta a kakast. Achilles a homlokát ráncolta.

- Hát ez mi? Ne tréfáljon, itt nem szabad...

- Aztán mért épp itt ne volna szabad...

- Mert nem szabad.

- Sebaj. Jó hely ez, barátom. Ha kérdeznek, mondd azt, hogy Amerikába utaztam.

És jobb halántékára illesztette a pisztolyt.

- Hallja, izé, itt nem szabad, tilos! - Achilles felkapta a fejét, szeme mind tágabbra nyílott.

Szvidrigajlov elhúzta a ravaszt.

Raszkolnyikov még aznap, de már este hét óra tájban elment a Bakalejev házba az anyjához és húgához, az új lakásukba, amelyet Razumihin szerzett nekik. A lépcsőbejárat közvetlenül az utcáról nyílott. Elindult felfelé, de még mindig lassítva lépését, mint aki tétovázik: menjek? ne menjek? De nem fordult volna vissza semmi áron, most már döntött magában. "No meg úgyis mindegy, hiszen még semmit se tudnak! - gondolta. - És engem hóbortosnak tartanak, ezt már megszokták." Ruhája rettenetes állapotban volt, csupa sár, ahogy egész éjjel kinn ázott az esőben, meg rongyos és gyűrött. Arcát is szinte eltorzította a fáradtság, didergés, testi kimerültség, és majdnem egy álló napig tartó viaskodása önmagával. Ezt az egész éjszakát isten tudja, hol töltötte, egyes-egyedül. De legalább döntött végre.

Bekopogtatott, az anyja nyitott ajtót. Dunyecska nem volt otthon, és véletlenül éppen akkor a személyzetből se volt a közelben senki. Pulherija Alekszandrovna előbb szólni se tudott boldog ijedségében, de aztán megragadta a fia kézét, és behúzta magával a szobába.

- Hát itt vagy! - szólalt meg örömében akadozva. - Ne haragudj, Rogyám, hogy ilyen ostobán fogadlak, könnyekkel, de hiszen nevetek most, nem sírok. Azt hitted, sírok? Dehogyis, drágám, csak az örömtől. Ilyen csacsi szokásom van, mindjárt folyik a könnyem. Apád halála óta vagyok így, minden megríkat. Ülj le, galambocskám, fáradt vagy, ugye, hiszen látom. Jaj, de megáztál!

- Tegnap kinn voltam az esőben, anyácskám... - mondta Raszkolnyikov, de az anyja felkiáltott, félbeszakította:

- Ne, ne, hagyd ezt! Azt hitted, most mindjárt faggatni akarlak, öregasszonyosan, mint szoktam? Ne félj, most már megértettem mindent, beletanultam az itteni szokásokba, és magam is látom, de igazán, hogy így okosabb. Beláttam egyszer s mindenkorra, hidd el, hogy is érthetném meg én a te gondolkodásodat, és hogyan kérhetek számon tőled akármit is? Isten tudja, milyen nagy dolgokat, terveket forgatsz a fejedben, vagy valamilyen új eszmék születnek benned, én meg mintha folyvást lökdösnélek, hogy "mire gondolsz most"? Istenem! Csak ugrálok ide-oda, mint aki megégett... most azt a cikkedet olvasom, Rogyám, a folyóiratban, harmadszor olvasom már, Dmitrij Prokofjics hozta el nekem. Néztem is nagyot, mikor láttam: " No, te bolond - mondom magamnak -, hát ezzel foglalkozik, itt a titok nyitja! Meglehet, hogy valami új gondolat járt a fejében akkor, azt forgatta magában, én meg nyaggatom, zaklatom." Olvasom, drágám, és hát sok mindent, persze, nem értek, de ez bizonyosan így van rendjén: hol vagyok én attól!

- Mutassa, anyácskám.

Raszkolnyikov kezébe vette a folyóiratot, belepillantott a cikkébe. Bármennyire nem illett is mostani helyzetéhez, állapotához, de e percben ő is érezte a furcsa, mérgező édességet, amit minden író, mikor először látja nyomtatásban a művét. Elvégre huszonhárom éves volt. Csak egy szempillantásig tartott az egész. Elolvasott néhány sort, és összevonta szemöldökét, irtózatos fájdalom markolt a szívébe. Egy csapásra felelevenedett az utolsó hónapok minden lelki vívódása. Undorral, bosszúsan dobta az asztalra a lapot.

- De ha még olyan csacsi vagyok is, annyit azért tudok, Rogyám, hogy mihamar az elsők között leszel itt nálunk, a tudományos világban, ha ugyan nem a legeslegelső. Ezek meg azt merték gondolni rólad, hogy őrült vagy! Hahaha! Te nem tudod, de így van, ezt gondolták rólad! De hogy is érthetnék meg az ilyen hitvány kis férgek, mi az igazi nagy elme! Hiszen még Dunyecska is, még ő is majdnem elhitte... mit akarsz! Boldogult édesapád kétszer is beküldött anyagot folyóiratoknak (első alkalommal verset, meg is van még az a füzet, majd egyszer odaadom neked), másodszor egy egész elbeszélést (addig kértem, amíg megengedte, hogy lemásoljam), és hogy könyörögtünk mind a ketten, mégse fogadták el. Látod, fiam, hat-hét napja még mennyire szomorkodtam, mikor a ruhádat láttam, meg azt a szobát, és hogy mit eszel, hogy jársz. De az is ostobaság volt, most már tudom, hiszen, ha akarod, az eszeddel, tehetségeddel ezt mind megszerzed magadnak egykettőre. Most egyelőre bizonyosan nem akarod, mert sokkal, de sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozol...

- Dunya nincs itthon, anyácskám?

- Nincs, fiam. Gyakran elmegy hazulról, magamra hagy. Dmitrij Prokofjics olykor benéz hozzám, hálás is vagyok neki, elüldögél velem, és mindig rólad beszél. Nagyon szeret, Rogya, és sokra tart. A húgodról se mondom éppen, hogy tiszteletlen irántam, nem panaszkodni akarok. De hát ő más természetű, én is más vagyok, és most titkol is valamit előlem. Nekem, az már igaz, semmi titkom nincs előttetek. Szentül meg vagyok győződve, persze, hogy Dunya igen-igen okos, és engem is, téged is szeret... de el se tudom gondolni, mire vezet ez? Látod, te eljöttél hozzám, és ezzel boldoggá tettél, de ő most is sétál valahol. Meg is mondom neki, csak jöjjön haza: itt volt a bátyád, és nem talált itthon, hol méltóztattál tölteni az időt? De azért ne kényeztess el, Rogyám. Ha teheted, eljössz, ha nem, hát nem, majd várok. Tudom, hogy azért szeretsz, és nekem ez elég. Olvasom majd a műveidet, hallok rólad ettől is, attól is, és olykor azért csak benézel hozzám, mi kell több ennél? Most is azért jöttél, hogy megvigasztald anyádat, látom én. - És hirtelen elsírta magát. - Ejnye, már megint (ne nézz rám, ostoba vagyok!). Úristen! Csak ülök itt - kiáltott fel ijedten, és már ugrott is -, hiszen van kávé, és meg se kínállak! Ez az öregek önzése, látod. Máris hozom, máris!

- Hagyja most, anyácskám, mindjárt elmegyek. Nem azért jöttem. Hallgasson meg, nagyon kérem.

Az anyja bátortalanul visszaült hozzá.

- Anyácskám, mondja, szeretni fog engem, így, mint ahogy most szeret, akármi történjék, akármit hallana is felőlem, akármit mondanak is rólam? - tört fel hirtelen szíve mélyéből, szinte meg se gondolva, nem is mérlegelve, mit mond.

- Rogya! Rogya! Mi lelt? Hogy kérdezheted ezt? És ki mondhatna nekem rosszat rólad? Úgyse hiszem el, egyszerűen kiadom az útját, akárki legyen.

- Azt akartam megmondani, hogy mindig szerettem magát, anyácskám, ezért jöttem, és örülök, hogy kettesben vagyunk, még az is jó, hogy Dunya nincs itt - folytatta Raszkolnyikov még mindig ugyanolyan felindultan -, és azt akarom megmondani, hogy ha boldogtalan lesz is, bizonyosan tudhatja, hogy a fia most is jobban szereti, mint önmagát, és amit gondolt rólam, hogy szívtelen vagyok, és nem szeretem, az mind nem igaz. Mindig szeretni fogom magát, anyácskám... és... de elég. Úgy éreztem, hogy ezt kell tennem, és ezen kell kezdenem...

Pulherija Alekszandrovna szótlanul megölelte, szívére szorította, és csendesen sírdogált.

- Mi történt veled, Rogyám, igazán nem értem - mondta végre -, mindig azt gondoltam, mióta csak itt vagyunk, hogy egyszerűen unsz bennünket, és most látom, hogy valami nagy szenvedés vár rád, és ezért bánkódol. Régen sejtem én ezt, fiam, bocsáss meg, hogy beszélek róla, de egyre csak ez jár a fejemben, éjjel se hagy aludni. Ma a húgodnak is rossz éjszakája volt, folyvást beszélt álmában, téged emlegetett. Egy-egy szót jól hallottam, de érteni nem értettem. És egész reggel jött-ment, mint a rab a siralomházban. Láttam rajta, hogy vár valamit, fél, hát ezt érezte! Rogya! Rogya! De hová mennél? Elutazol?

- Elutazom, anyám.

- Gondoltam, mindjárt gondoltam! De hiszen én veled mehetek, ha kell. És Dunya is. Szeret, nagyon szeret, fiam. Meg talán Szofja Szemjonovna is, igen, csak jöjjön velünk, ha kell, látod, lányomnak fogadom, szívesen... Dmitrij Prokofjics majd segít, hogy együtt lehessünk mindnyájan... De hát... hová... utazol?

- Isten áldja, anyácskám!

- Hogyan? Már ma?! - jajdult fel az anyja, mint aki örökre búcsúzik.

- Nem maradhatok... mennem kell... okvetlenül...

- És én nem mehetek veled?

- Nem, de imádkozzék értem, térden állva az Istenhez. A maga imádsága talán elér hozzá.

- Gyere, hadd vetek keresztet rád, hadd áldalak meg! Így, fiam, így! Istenem, mi lesz velünk!

A fia örült, nagyon örült, hogy senki sincs ott, hogy kettesben lehet az anyjával. A szörnyű hónapok után mintha most egyszerre meglágyult volna a szíve. Térdre borult előtte, csókolgatta a lábát, és sírtak mind a ketten, egymást átölelve. Pulherija Alekszandrovna most az egyszer nem csodálkozott, nem is faggatta. Régen tudta, hogy a fiát valami szörnyűség fenyegeti, és megértette, hogy eljött, itt van a félelmes pillanat.

- Rogya, drágám, elsőszülöttem - dédelgette zokogva -, most éppen olyan vagy, látod, mint kicsi korodban, éppen így jöttél hozzám, öleltél, csókoltál: mikor apád még élt, és úgy nyomorogtunk, megvigasztaltál bennünket, már csak azzal is, hogy ott vagy velünk, és aztán, mikor eltemettem, hányszor, de hányszor sírtunk így, összeölelkezve, a hantja felett. Hogy annyit sírok mostanában, az is azért van, mert anyai szívem már régen érzi a bajt. Mindjárt, ahogy először megláttalak, akkor este, emlékszel? Mindjárt, ahogy ide megérkeztünk, mindent kitaláltam a tekintetedből, és megremegett a szívem. És most, amikor beeresztettelek, csak rád pillantottam, és tudtam, hogy itt a végzetes óra. Ó, fiam, de hát csak nem most mindjárt?

- Nem!

- Még eljössz?

- El... jövök.

- Ne haragudj, fiam, nem merlek kérdezgetni, tudom, hogy nem szabad, de csak egy szót mondj, csak annyit mondj, messze van az, ahová utazol?

- Nagyon messze.

- És mi van ott? A jövőd miatt kell, valami hivatalod lesz?

- Amit Isten ad... csak imádkozzék értem.

Indult az ajtó felé, de anyja beléje kapaszkodott, és kétségbeesetten a szemébe nézett. Arca eltorzult a rémülettől.

- Elég, anyám - mondta Raszkolnyikov, és most már szánta-bánta, hogy eljött.

- De nem örökre? Ugye, nem örökre? Még eljössz? Holnap még eljössz?

- El, el, Isten áldja.

Nagy nehezen kiszabadította magát.

Üde, meleg, világos este volt, az idő már reggel óta szépült. Raszkolnyikov hazament, sietett. Mindennel végezni akart naplementéig. És ezalatt senkivel se akart találkozni. A lépcsőn észrevette, hogy Nasztaszja elfordul a szamovárjától, és figyelmesen nézi őt, követi a szemével. "Tán csak nincs valaki nálam?" Irtózva gondolt rá, hogy talán Porfirij. De mikor felért, és benyitott a szobájába, Dunyecskát látta ott. Egyedül volt, mélyen elgondolkozva ült, látszott, hogy régen vár. Amikor Raszkolnyikov megállt az ajtóban, ijedten félig felemelkedett a díványról, és lassan kiegyenesedett előtte. Mozdulatlan, rászegezett tekintetében rémület volt és olthatatlan fájdalom. És ő ebből, pusztán ebből a nézéséből rögtön kitalálta, hogy mindent tud.

- Bemenjek hozzád, vagy elmenjek? - kérdezte bizalmatlanul.

- Egész nap Szofja Szemjonovnával voltam, vártunk, mind a ketten azt hittük, odajössz.

Raszkolnyikov bement a szobába, és egy székre roskadt.

- Valahogy gyenge vagyok, Dunya, nagyon kifáradtam, pedig éppen most szeretnék egészen ura lenni magamnak.

Bizalmatlanul pillantott a húgára.

- Hol voltál egész éjszaka, Rogya?

- Nem tudom pontosan. Végleges megoldásra szerettem volna jutni. Többször is elmentem a Néva mellett, arra emlékszem. Gondoltam, így is megoldhatnám, de... nem szántam rá magam... - suttogta, és megint olyan bizalmatlanul fürkészte Dunyát.

- Hála az Istennek! Hogy féltünk Szofja Szemjonovnával, éppen ettől féltünk! Akkor hát az életben még hiszel! Hála az Istennek, hála Istennek!

Raszkolnyikov keserűen nevetett.

- Nem hittem, de most kisírtuk magunkat anyácskámmal, összeölelkezve sírtunk. Nem hiszek, de megkértem, hogy imádkozzék értem. Isten tudja, hogy van ez, Dunyecska, én egy mukkot se értek belőle.

- Anyánknál voltál? Megmondtad neki? - kiáltott fel rémülten Dunyecska. - Azt csak nem tetted?

- Nem, nem mondtam meg... szavakkal, de sejt ő sok mindent. Azt is hallotta ma éjjel, amit te álmodban beszéltél. Bizonyos, hogy legalább a felét kitalálta. Talán rosszul tettem, hogy elmentem hozzá. Magam se tudom, mért mentem oda. Hitvány ember vagyok, Dunya.

- Hitvány, aki vállalja a szenvedést? Mert hiszen vállalod, ugye, igen?

- Igen. Megyek máris. Azért akartam a vízbe ugrani, látod, hogy ezt a szégyent elkerüljem. De mikor már ott álltam a víz felett, azt gondoltam, hogy ha eddig erősnek hittem magam, hát most a szégyentől se szabad félnem - felelte elébe vágva a kérdésnek. - Mi ez, mondd, büszkeség?

- Büszkeség, Rogya.

Mintha tűz villant volna Raszkolnyikov szemében, talán jólesett neki, hogy legalább még büszke.

- Nem gondolod, hogy csak megijedtem a víztől? - kérdezte, és torz mosollyal nézett rá.

- Jaj, Rogya! Hagyd abba! - kiáltott fel keserűen Dunya.

Vagy két percig hallgattak mind a ketten. Raszkolnyikov lehorgasztott fejjel ült, szemét a földre szegezve. Dunya az asztalnál állt, vele szemközt, és gyötrődve nézte. Most hirtelen ő is felállt.

- Késő van, húgom, itt az ideje - mondta. - Megyek, most rögtön jelentkezem. De nem tudom, miért jelentkezem.

Dunya arcán nagy könnycseppek gördültek végig.

- Sírsz, Dunya, de tudnál-e kezet szorítani velem?

- Kételkedtél benne?

Szorosan magához ölelte a bátyját.

- Hát nem mosod le a bűnöd felét már azzal, hogy vállalod a szenvedést? - kiáltott fel, és ölelte, csókolta.

- Bűn? Micsoda bűn? - csattant fel Raszkolnyikov egyszerre szinte dühödten. - Mert megöltem egy ocsmány, kártékony férget, egy vén uzsorásasszonyt, aki senkinek a világon nem kellett, akinek a megöléséért negyven bűnt meg kell bocsátani, aki a szegények vérét szítta, hát ez bűn? Nem is törődöm vele, eszemben sincs lemosni! Mind ezt szegezik nekem: bűn! bűn! Csak most látom világosan, milyen ostoba kishitűség ez, most, amikor már eltökéltem, hogy magamra veszem fölöslegesen a szégyent! Hitvány és tehetetlen vagyok, azért szántam rá magamat! Meg talán azért is, mert akkor jobban járok, ahogy az a... Porfirij... ajánlotta!

- Rogya, Rogya, hogy beszélhetsz így?! Hiszen vért ontottál! - kiáltotta kétségbeesetten Dunya.

- Mint a többi mind! - kapott a szavába valósággal nekivadulva Raszkolnyikov. - Vért ontanak és ontottak, mióta a világ világ, ömlött, mint a zuhatag, mint a pezsgő, és aki ontotta, azt megkoszorúzták a Capitoliumon, és később az emberiség jótevőjének nevezték. Láss a mélyére, Dunya, nyisd ki a szemedet! Én is jót akartam az embereknek, száz jót, ezer jót tehettem volna e helyett az egy ostobaság helyett, sőt nem is volt ostobaság, csak ügyetlenség, hiszen az elgondolás egyáltalán nem volt olyan ostoba, mint ahogy most látszik, a kudarc után! (Ami nem sikerült, azt mindig ostobaságnak látjuk!) Ezzel az ostobasággal csak a függetlenségemet, az első lépéseimet akartam biztosítani, megszerezni az eszközöket, és akkor mindent kiegyenlített volna az aránylag óriási haszon... Csakhogy én már az első lépést se bírtam, mert hitvány vagyok. Ez az! De mégsem fogom a ti szemetekkel nézni: ha sikerül, babérkoszorút tesznek a fejemre, de így csapdában vagyok!

- Jaj, Rogya, nem, nem így van. Hogy mondhatod ezt.

- Jó, jó, a forma nem az igazi, nem a legesztétikusabb. De nem fér a fejembe, mért tiszteletre méltóbb forma bombákkal, szabályos ostrommal pusztítani az embereket? Az esztétikai aggály az erőtlenség jele. Soha még ilyen tisztán nem láttam, mint most, soha kevésbé nem értettem, miért bűn, amit tettem. Sose volt még ilyen sziklaszilárd a meggyőződésem.

Még a pirosság is elöntötte sápadt, beesett arcát. De utolsó kifakadása után véletlenül találkozott a tekintetük, és annyi, de annyi fájdalmat látott a húga szemében, hogy akaratlanul észre tért. Érezte, hogy ezt a két szegény teremtést mégis boldogtalanná tette. Mégis ő tette boldogtalanná.

- Dunya, drágám! Ha bűnös vagyok, bocsáss meg! (Igaz, hogy ha bűn, amit tettem, hát nincs rá bocsánat.) Isten áldjon, ne civakodjunk most. Ideje mennem, legfőbb ideje. De ne jöjj utánam, nagyon kérlek. Én most előbb... te meg siess anyánkhoz, és maradj vele. Kérve kérlek! Ez az utolsó, legnagyobb kérésem hozzád! Ne mozdulj mellőle, olyan izgalomban hagytam ott, hogy aligha bírja ki, vagy belehal, vagy beleőrül! Maradj mellette! Razumihin veletek lesz, mondtam neki... Engem ne sirass: igyekszem férfiasan és becsületesen élni ezentúl, ha gyilkos vagyok is. Talán még hallod majd a nevemet emlegetni, nem hozok szégyent rátok, meglásd. Talán még megmutatom, hogy... de most megyek... a viszontlátásra! - Sietve abbahagyta, mert az utolsó szavai, fogadkozása közben megint valami furcsa kifejezést látott a húga szemében. - Ejnye, mért sírsz annyira? Ne sírj, ne sírj, Dunya, nem válunk el örökre! Hja, igaz! Várj... majd elfelejtettem!...

Az asztalhoz ment, és előhúzott egy vastag, poros könyvet, szétnyitotta, és kivett belőle egy, két papírlap közé tett, elefántcsontra festett akvarell-arcképet. A háziasszony lányának, az ő egykori, hagymázban elhalt menyasszonyának a képe volt, azé a különös leányé, aki kolostorba akart vonulni. Egy percig nézte a kifejező, beteges kis arcot, aztán megcsókolta a képet, és odaadta Dunyecskának.

- Ővele sokat beszélgettünk erről, látod, ő volt az egyetlen - mondta elgondolkodva -, az ő szívére sok mindent rábíztam abból, ami most olyan rútul valósult meg. Ne félj, éppen úgy nem helyeselte, mint te, és örülök, hogy ezt nem érte meg. A legfontosabb abban rejlik, hogy most minden másképp lesz, derékba törik - csattant fel megint visszaesve a maga fájdalmába -, minden, minden. De hát fel vagyok én erre készülve? Akarom én ezt, én magam? Azt mondják, szükségem van a megpróbáltatásra. De minek, minek ez a sok oktalan megpróbáltatás? Mire jó, szeretném tudni! Vagy talán majd akkor, ha már a szenvedésben megtörtem, elhülyültem, megrokkantam, húszévi kényszermunka után... jobban fogom ezt tudni, mint most? De minek is éljek már akkor? Mért nyugodtam bele, hogy így éljek majd, miért? Ó, tudtam én, hogy hitvány vagyok, tudtam, ma hajnalban, mikor ott álltam a Néva felett!

Végre kimentek együtt a szobából. Dunyának gyötrelmes volt, de hát - szerette! Elment, de alig tett meg ötven lépést, hátráfordult, hogy még egyszer lássa. Még látta, nem tűnt el. De most éppen a szeglethez ért, és ott ő is hátrafordult - utoljára találkozott a tekintetük. Raszkolnyikov, mikor észrevette, hogy a húga nézi, türelmetlenül, majdnem bosszúsan intett neki, hogy menjen tovább, és hirtelen befordult a sarkon.

"Gonosz vagyok, tudom - gondolta magában, és egy perccel később már szégyellte türelmetlen kézmozdulatát. - De hát mért szeretnek annyira, ha egyszer nem érdemlem! Ó, bárcsak magam volnék a világon, senki se szeretne, és én se szeretnék senkit! Akkor ez mind nem lett volna! Kíváncsi vagyok, csakugyan annyira megszelídül-e a lelkem a következő tizenöt-húsz évben, hogy töredelmesen sóhajtozom majd az emberek előtt, és minden második szavammal zsiványnak nevezem magamat? Mert ez kell nekik, éppen ez. Ezért küldenek Szibériába, ezt akarják. Ni, hogy özönlik a nép itt az utcán, fel-alá, akármelyiket vegyem közülük, bizonyosan zsivány, gazember, már természete szerint, sőt, ami ennél is rosszabb: idióta! De próbáljam csak én elkerülni a fegyházat, tyű, hogy őrjöngene mind, nemes felháborodásában! Ó, hogy gyűlölöm, gyűlölöm valamennyit!"

Mélyen elgondolkozott: milyen folyamat lesz az, amely oda juttatja őt, hogy végül megalázkodik ezek előtt, valamennyi előtt, megfontolás nélkül és meggyőződéssel alázza meg magát előttük! Mért ne? Könnyen meglehet. Sőt, feltétlenül így lesz. Húszévi szakadatlan gyötrelem ne törné meg az embert? A vízcsepp kivájja a követ. "De ha meg így van - minek éljek, minek? Mért megyek most oda, mikor jól tudom, hogy minden pontosan előírás szerint lesz, és nem másképp!"

Talán századszor kérdezte már ezt magától tegnap este óta, de mégis továbbment.

Sötétedett már, mire Szonyához ért. Szonya egész nap várta, rettenetes izgalomban. Dunyával együtt várták. Az már korán reggel odament, folyvást eszében volt, amit Szvidrigajlov mondott tegnap, hogy " Szonya mindent tud". Nem fogjuk most részletesen leírni szavaikat, könnyeiket, és azt, hogy mennyire közel jutottak egymáshoz. Dunyát, ha különben nem is, de egy tekintetben megnyugtatta ez a találkozás. Most már tudta, hogy a bátyja nem lesz egyedül: Szonya volt az első, akinek meggyónt, őbenne kereste az embert, amikor szüksége volt embertársra, és Szonya követni fogja, akárhová vesse is a sors. Nem is kérdezte, tudta, hogy így lesz. Valósággal áhítatos tisztelettel nézett rá, és Szonyát eleinte még zavarta is ez a tisztelet. Már-már elsírta magát: hiszen ő, éppen ellenkezőleg, úgy érezte, annyit se érdemel, hogy Dunyecskára csak rá is pillantson! Sohase felejtette el, milyen gyönyörű szép volt, amikor ott, Raszkolnyikovnál, az első találkozásukkor, kitüntető figyelemmel és tisztelettel meghajolt őelőtte, örökre lelkébe vésődött a képe, mint egy csodaszép, megfoghatatlan jelenés.

Dunyecska végül nem bírta tovább, és otthagyta Szonyát, most már úgy gondolta, hogy a bátyja szobájában vár, talán mégis hazamegy előbb. Szonyát, amint maga maradt, kínzó félelem fogta el, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Raszkolnyikov mégis öngyilkos lett. Ettől félt Dunya is. Kettesben mégis nyugodtabbak voltak, kölcsönösen igyekeztek meggyőzni egymást különféle érvekkel, hogy ez nem következhet be. De most, mihelyt elváltak, egyik is, másik is csak erre tudott gondolni, Szonya egy pillanatra se felejtette el, mit mondott tegnap Szvidrigajlov, hogy Raszkolnyikov kettő közül választhat... Szibéria, vagy a... No meg jól tudta, milyen hiú, makacs, gőgös és hitetlen. "De hát akkor csak a kishitűség és a haláltól való félelem tarthatja életben?" - gondolta végül kétségbeesetten. Lement a nap. Szonya szomorúan állt az ablakban, és makacsul kinézett, de csak a szomszéd ház vakolatlan tűzfalát látta. És mikor már bizonyos volt abban, hogy halott a boldogtalan - belépett a szobába.

Örömkiáltás szakadt fel a melléből! De hogy jobban megnézte, elsápadt.

- No, eljöttem a keresztjeidért, Szonya - mondta fanyar mosollyal. - Te küldtél, hogy álljak ki a keresztútra, mit akarsz? Most, hogy rákerül a sor, ijedezel?

Szonya döbbenten nézte. Furcsa volt neki ez a hang, még a hideg is végigszaladt a hátán. De egy perc múlva már látta, hogy a hangja is, beszéde is erőltetett. Úgy is beszél vele, valahová a sarokba nézve, mintha kerülné a tekintetét.

- Látod, arra az eredményre jutottam, hogy így előnyösebb. Van egy körülmény... de hosszú volna elmesélni, meg nem is érdemes. Csak tudod, mi bőszít? Hogy ezek a bárgyú, vadállati pofák most majd körém csődülnek, rám meresztik a szemüket, ostoba kérdéseket adnak fel, és nekem felelnem kell, ujjal mutogatnak rám. Pfuj! Én nem Porfirijhoz megyek, azt unom. Inkább Puskapor barátomnál jelentkezem, az majd nagyot néz, úgyhogy a maga nemében még hatásos is lesz a fellépésem. Csak több hidegvér kellene... Nagyon epés lettem mostanában. Elhiszed, hogy majdnem ököllel fenyegettem most a húgomat, csak azért, mert hátrafordult, hogy még egyszer utoljára lásson? Gyalázatos egy állapot. Bizony, ide jutottam! No, mi lesz a keresztekkel, hol vannak?

Szinte kikelt magából. Egy szempillantásig se bírt nyugton állni, figyelmét se tudta egy dologra irányítani, gondolatai ide-oda cikáztak, összevissza beszélt, keze is remegett.

Szonya szótlanul kivette a fiókból a két keresztet, a ciprusfát meg a rezet, keresztet vetett előbb magára, aztán őrá, és Raszkolnyikov mellére tette a ciprusfából valót.

- Szóval: jelkép, azt jelenti, hogy vállalom a keresztet, hehe! Mintha eddig nem eleget szenvedtem volna! És ciprusfa, vagyis az egyszerű nép keresztje. A rezet, a Lizavetáét te viseled majd... mutasd csak! Hát ez volt az ő mellén abban a percben. Emlékszem még két hasonló keresztre, egyik ezüst, a másik szentképes, a vénasszony mellére dobtam mind a kettőt akkor. Az kellene most, komolyan, azt kellene felvennem... Eh, összevissza beszélek, a legfontosabbat meg elfelejtettem. Valahogy szórakozott vagyok, Szonya! Ide hallgass! Azért jöttem, hogy megmondjam neked, hogy tudd... Szóval csak ezt akartam... Csak ezért jöttem. (Hm, gondoltam, hogy másról is beszélek majd, az igaz.) Hisz te akartad, hogy elmenjek, no, most teljesül a kívánságod, börtönben fogok ülni, hát akkor mért sírsz? Te is sírsz? Hagyd abba, elég volt! Jaj de nehéz ezt mind elviselni!

Aztán mégis feltámadt benne a szánakozás, megesett a szíve rajta, mikor ránézett. "Hát ez meg... ez meg miért? - tanakodott magában. - Kije vagyok én? Miért sirat, miért törődik velem, akár az anyám vagy Dunya? Ő lesz a dajkám..."

- Vess keresztet, és mondj el egy imát legalább most az egyszer! - kérte remegő hangon, bátortalanul Szonya.

- Ó, kérlek, ahányat parancsolsz. És tiszta szívemből, tiszta szívemből, hidd el...

Igaz, hogy valami egészen mást akart mondani.

Keresztet vetett többször egymás után, Szonya azalatt felkapta és fejére borította a kendőjét. Zöld kasmírkendő volt, valószínűleg ugyanaz a "családi", amelyről Marmeladov beszélt.

Raszkolnyikovban megvillant ez a gondolat, de nem kérdezte. Valóban maga is érezte már, hogy rettenetesen szórakozott, és képtelenül izgatott. Ettől megijedt. És most még az is meghökkentette, hogy Szonya vele akar jönni.

- Mit csinálsz? Hová készülsz? Maradj csak, maradj itthon! Majd én megyek magam! - kiáltott rá kicsinyhitűségében bosszankodva, és szinte haragosan indult kifelé. - Minek oda díszkíséret - mormogta útközben.

És ott hagyta a lányt a szoba közepén, el se búcsúzott tőle; mire kiért, meg is feledkezett róla. Csak a keserű, tiltakozó kétség forrt a lelkében.

"Hát igazán így van? Igaz ez? - lázadozott magában a lépcsőn lemenet. - Hát nem lehet már megállni, jóra fordítani mindent, és... nem menni oda?"

De azért továbbment. Most hirtelen, teljes bizonyossággal ráébredt, hogy nincs már mit kérdezni, latolgatni. Mikor az utcára leért, eszébe jutott, hogy Szonyától el se búcsúzott - ott maradt a szoba közepén, a zöld kendőjével, mozdulni se mert, mikor ő úgy rákiáltott. Egy pillanatra meg is állt, és élesen felvillant benne egy gondolat, mintha csak leste volna, hogy rátörhessen:

"És mért mentem most oda, mit akartam tőle? Azt mondtam: dolgom van vele. De mit volt az a nagy dolog! Semmi, de semmi dolgom nem volt! Megmondtam neki, hogy odamegyek. Hát aztán? Ez volt olyan fontos? Tán csak nem szeretem? Persze hogy nem. Hisz elzavartam most, mint egy kutyát. A keresztjét akartam annyira? Ó, de mélyre süllyedtem! Eh, nem igaz... a könnye kellett, látni akartam az ijedtségét, meg hogy a szíve fáj, vérzik értem. Kellett valami, amiben megkapaszkodjam, ami késleltessen, egy embert kellett látnom. És én mertem úgy bízni magamban, nagyságról álmodozni! Én nyomorult senki, én alávaló!"

A csatornaparton ment, már csak rövid útja volt a célig. De a hídnál hirtelen megállt, és felkanyarodott a hídra, átment a Széna térre.

Mohón tekingetett jobbra, balra, kényszerítette magát, hogy jól megnézzen mindent, de semmire se tudott figyelni, a dolgok elsiklottak előtte.

"Talán egy hét múlva vagy egy hónap múlva itt visznek majd, ugyanezen a hídon, olyan rabkocsiban, ki tudja, hová... vajon hogy nézem majd akkor ezt a csatornát? Jó volna most eszembe vésni - villant át rajta a gondolat. - Ott az a cégtábla, hogy fogom akkor olvasni ezeket a betűket? Ni, az van ráírva hibásan: Szovetkezet... jól meg kellene jegyezni most ezt az ó-t, az o betűt, és egy hónap múlva majd megnézni ugyanezt az ó-t. Vajon hogy nézem majd akkor? Milyen érzéssel, milyen gondolatokkal? Úristen, de hitvány lesz akkor minden... minden mostani... gondom! Hiszen ez mind érdekes, kétségtelenül... a maga nemében... (hahaha! micsoda ötleteim vannak!) gyereket csinálok magamból, játszom. Hát aztán? Mért szégyelljem? Pfuj, hogy lökdösődnek ezek! Ott az a kövér, bizonyosan német, aki most meglökött: ha tudná, kit lökött meg! És ez az asszony, aki a gyerekével áll itt, és kéreget, érdekes, ez most biztosan azt hiszi rólam, hogy boldogabb vagyok, mint ő. No és ha adnék neki valamit, csak úgy, kuriózumképpen? Ni csak, van még egy egész ötös a zsebemben, honnan?" - Nesze, nénike... fogd ezt...

- Isten fizesse meg! - felelt rá a koldusasszony siránkozó hangja.

Továbbment a Széna téren. Nagyon, de nagyon nem szeretett lökdösődni a sok nép között, mégis mindig ott ment, ahol a legtöbben jártak. Mindenét odaadta volna azért, hogy egyedül maradhasson, de maga is jól tudta, hogy úgyse lesz egy szempillantásra sem egyedül. A tömegben valami részeg izgágáskodott, erőnek erejével táncolni akart, de mindig eldőlt. Egész csődület volt körülötte. Raszkolnyikov átfurakodott a sokaságon, egy darabig nézte a részeget, és kurtán, élesen felnevetett. De a következő pillanatban már megfeledkezett róla, nem is látta, pedig ránézett. Végül elment onnan, azt se tudva, hol jár, de mikor a tér közepére ért, valami megrezzent benne, és hirtelen elborította egy érzés, elkapta testét-lelkét.

Szonya szavait hallotta: "Állj ki a keresztútra, hajolj meg az emberek előtt, és csókold meg a földet, mert ellene is vétettél, és mondd hangosan az egész világnak: gyilkos vagyok!" Remegés fogta el, mikor ezek a szavak eszébe jutottak. És annyira megtörte az utolsó hetek és kivált az utolsó órák meddő gyötrődése, félelme, hogy szinte kapva kapott az új, nagy, egész valóját betöltő érzésen. Rohamszerűen jött ez, egyetlen szikrától fellobbant, és lángba borult a lelke. Hirtelen megindult a belsejében minden, csak úgy omlott a könnye. Ahol megállt, leroskadt a földre... A tér közepén térdelt, leborult, és csókolta a földet, a mocskos földet, és ez gyönyörűséggel, boldogsággal töltötte el. Felállt és újra leborult.

- Tyű, ez aztán berúgott - jegyezte meg mellette egy fiatal legény.

Az emberek nevettek.

- Jeruzsálembe készül, barátaim, és most búcsúzik a gyerekeitől, szülőföldjétől, meghajol az egész világ előtt, Szentpétervár székvárosunk földjét csókolgatja - fűzte hozzá egy kapatos polgár.

- Hisz gyerekember még! - jegyezte meg a harmadik.

- És úrifiú - mondta valaki komoly hangon.

- Nehéz manapság megkülönböztetni, melyik úri, melyik nem.

Ezek a felkiáltások, gúnyos beszédek megzavarták Raszkolnyikovot, és a szó: "Gyilkos vagyok!" - ami talán már a nyelve hegyén volt, elhalt benne. De azért nyugodtan viselte a gúnyolódást, és anélkül, hogy körülnézne, befordult a mellékutcán a rendőrség irányába. Mintha egy alak rémlett volna fel az úton előtte, de ezen nem is csodálkozott, megérezte, hogy így lesz, így kell lenni. Mikor a téren másodszor leborult a földre, és balra fordult, megpillantotta Szonyát vagy ötvenlépésnyire, egy vásártéri deszkabódé mögé húzódott előle. Végigkísérte hát ezen az egész kálvária-útján. Abban a pillanatban ráébredt, egyszer s mindenkorra tudta és érezte, hogy Szonya vele marad örökre, követi akár a világ végére is, ahová sorsa szólítja. Szíve mintha egyet fordult volna benne... de - hiszen itt is van már, odaért a végzetes helyre.

Elég bátran lépett be az udvarra. A második emeletre kellett felmennie. "Egyelőre még csak a lépcsőn vagyok" - gondolta. Áltálában úgy tetszett neki, hogy a végzetes pillanat még messze van, addig még ráér, sok mindent meggondolhat.

A csigalépcsőn ugyanaz a szemét, elszórt tojáshéj, a lakásajtók most is mind tárva-nyitva, ugyanazok a konyhák, ugyanaz a füstszag, bűz. Azóta nem járt itt. Lába elzsibbadt, rogyadozott alatta, de azért vitte. Egy pillanatra megállt, hogy kifújja és rendbe szedje magát, hogy emberformája legyen, mikor belép. "De miért, minek? - kérdezte magában, mikor felfogta a mozdulatát. - Ha egyszer ki kell üríteni a poharat, nem mindegy, így-e vagy úgy? Mennél undokabb, annál jobb!" Képzeletében feltűnt egy pillanatra a Puskapor hadnagy, Ilja Petrovics képe. Hát igazán ahhoz menjen? Nem lehetne mégis másvalakihez, például Nyikogyim Fomicshoz? Visszafordulni és egyenesen odamenni, a lakására? Úgy legalább családiasan folyna le az egész... "Nem, nem, Puskaporhoz megyek, Puskaporhoz! Ha már kiiszom, hát egy hajtásra..."

Jéghideg volt a teste, és alig-alig tudott magáról, mikor az irodába benyitott.

Ezúttal igen kevesen voltak ott, egy kapust látott, meg valami parasztembert, az őr ki se pillantott a fülkéjéből. Raszkolnyikov továbbment, a következő szobába. "Még úgy is fordulhat, hogy nem mondom meg" - villant át rajta.

Az íróasztalnál egy civil ruhás hivatalnok akkor fogott neki valami aktának. A sarokban egy másik írnok éppen leült az asztalához. Zamjotov nem volt ott. Nyikogyim Fomics persze szintén nem.

- Senki sincs itt? - kérdezte Raszkolnyikov a hivatalnokhoz fordulva.

- Miért, kit keres?

- Nézd csak! Régóta színét se láttam, szagát se szagoltam orosznak... vagy hogy is van a mesében, nem tudom már... Van szerencsém! - kiáltott rá egy ismerős hang.

Raszkolnyikov összerezzent. Puskapor állt előtte, akkor jött be a harmadik szobából. "A sors ujja - gondolta. - Mért van ez itt most?"

- Hozzánk méltóztatik? Éspedig? - kurjantott Ilja Petrovics. Rögtön látszott, hogy rózsás, sőt, talán felajzott kedvében van. - Amennyiben hivatalos ügy, hát még korán szerencséltet bennünket. Én is csak véletlenül... Egyébként készséggel... Megvallom... hogy is? No, hogy is?... Bocsásson meg, de...

- Raszkolnyikov.

- Ugyan kérem: Raszkolnyikov! Csak nem hiszi, hogy ezt elfelejtettem? Minek néz engem. Rogyion Rogyionovics... ugye, ha jól emlékszem?

- Rogyion Romanovics.

- Hja persze, persze! Rogyion Romanovics, Rogyion Romanovics! Ezt akartam tudni. Érdeklődtem is több ízben. Megvallom, állandóan bántott azóta, hogy önnel úgy... később felvilágosítottak, megtudtam mindent, fiatal író, sőt mi több, tudós... úgyszólván a pályája legkezdetén... Édes Istenem! Melyik író vagy tudós nem kezdte a legeredetibb lépésekkel... Én is, a feleségem is nagyra becsüljük az irodalmat, a feleségem szenvedélyes irodalombarát... Az irodalom... a szépművészetek... Csak a lelki nemessége meglegyen valakinek, mást mindent megszerezhet tehetséggel, tudással, értelemmel, zsenialitással! Teszem azt, egy kalap... mi az a kalap? A kalap fejvédő, megvehetem Zimmermann-nál. De ami a kalap alatt van, amit a kalap takar, kérem, azt sehol se vehetem meg... Megvallom, gondoltam rá, hogy elmegyek önhöz, kimagyarázkodom, de attól tartottam, hogy esetleg... Ejnye, meg se kérdeztem: óhajt valamit? Hallom, itt vannak a rokonai.

- Igen, anyám és húgom.

- A kedves húgával már volt szerencsém találkozni, nagy műveltségű és elbűvölő hölgy. Megvallom, nagyon bántott, hogy akkor úgy elragadtattuk magunkat mind a ketten. Sajnálatos eset. És hogy amikor itt elájult, olyan furcsa szemmel néztem önre... hiszen később ragyogóan megvilágosodott minden. Hja, túlbuzgóság, elvakultság, kérem, nem csodálom, hogy felháborodott. Talán lakást óhajt változtatni, hogy bővült a családja?

- N-nem... csak úgy... meg akartam kérdezni... azt hittem, itt találom Zamjotovot.

- Hja persze! Összebarátkoztak. De Zamjotov már nincs nálunk, nem találhatja itt. Igen, uram, meg kellett válnunk tőle. Tegnap óta nem tisztel meg bennünket a jelenlétével, más beosztást kapott... és távozóban mindenkivel összeveszett itt... ez már igazán nem illik, kérem... Szeleburdi fiúcska, semmi egyéb. Nem mondom, szép reményekre jogosított, de hát így vagyunk manapság ezekkel a mi dicső fiataljainkkal. Hogy ő leteszi ezt meg ezt a vizsgát. Szép. De a legtöbb azt hiszi, elég, ha a száját járatja, és nagyokat mond, azzal már le is vizsgázott. Ön, persze, egészen más, vagy teszem azt, a barátja, Razumihin úr. Ön tudósnak készül, nem veri le a lábáról az első kis nehézség. Az ön számára ezek a könnyű életörömök, hogy úgy mondjam - nihil est, ön aszkéta, szerzetes, pusztai remete, kérem... csak könyv legyen meg a toll a füle mögött, tudományos munka... ez lelkesíti! Bizonyos értelemben én is... olvasta Livingstone könyvét? Én olvastam. És az is igaz, hogy nagyon elszaporodtak itt most ezek a nihilisták, de hát érthető, micsoda időket élünk, kérdem öntől! Különben egyetértünk... mert ön, ugye, nem nihilista? Ugye, nem? Őszintén beszélhet, egészen őszintén!

- N-nem...

- Velem egészen nyíltan beszélhet, látja, minden feszélyezettség nélkül, mintha csak magamagával beszélgetne. Más a hivatal, és más a... most azt hiszi, barátságot akartam mondani, igaz? Téved, uram, nem a barátságról beszélek, hanem a polgártársi és emberi érzésről, a humanitásról és a Mindenható szeretetéről. Lehet hivatalom, méltóságom, de mindig éreznem kell, hogy amellett polgár és ember vagyok, és erről számot is kell adnom. Zamjotovot méltóztatott említeni az imént. Zamjotov, látja, képes botrányt rendezni, amúgy franciásan, valami rossz hírű helyen egy pohár pezsgő vagy doni bor mellett: ez Zamjotov! Én viszont, hogy úgy mondjam, magas eszményekért lelkesedem, megvan a hivatalom, rangom, munkaköröm. És feleségem, gyerekeim. Teljesítem honpolgári kötelességemet. De ő? Mi ő, ha szabad kérdeznem? Önben a műveltség által megnemesedett embert látom, és úgy is beszélek önnel. No és ráadásul ezek a bábakisasszonyok is elsokasodtak nálunk.

Raszkolnyikov kérdőn rántotta fel a szemöldökét. Ilja Petrovics nyilván nemrég kelt fel a terített asztaltól, szavai jobbára üresen kongtak a fülében, és szétfoszlottak, de valamit azért mégis felfogott, és nem tudta, hova akar kilyukadni.

- Ezekről a rövid hajú kisasszonyokról beszélek - folytatta a bőbeszédű hadnagy -, én neveztem el őket bábakisasszonyoknak, és azt hiszem, találó a kifejezés, hehe! Befurakszanak az egyetemre, anatómiát tanulnak. De mondja, ha teszem azt, megbetegszem, hát női doktort hívok majd, hogy meggyógyítson? Hehe!

Hahotázott, nagyon meg volt elégedve a szellemességével.

- Tegyük fel, hogy olthatatlan tudományszomj, ezt is megengedem. De ha már eleget tud, érje be annyival, mért kell ezzel visszaélni? Mért kell tisztes személyeket sértegetni, mint az a mihaszna Zamjotov tette? Mért kellett engem megsértenie, kérdem én! No és az öngyilkosságok is hogy elszaporodtak... nem is hiszi! Elverik az utolsó garasukat, és végeznek magukkal is. Lányok, fiúk, öregek, nyakra-főre! Ma reggel is bejelentettek valami vidéki úriembert, nemrégen érkezett ide... Nyil Pavlovics! Nyil Pavlovics! Hogy is hítták azt a dzsentlment, akiről az előbb jelentették, hogy agyonlőtte magát a Petyerburgszkaján?

- Szvidrigajlov - felelte valaki a másik szobából, rekedten és közömbösen. Raszkolnyikov összerezzent.

- Szvidrigajlov! Szvidrigajlov agyonlőtte magát? - kiáltott fel.

- Hogyan? Ön ismeri?

- Ismerem... nemrégen jött fel Pétervárra...

- Úgy van, nemrégen érkezett ide, a felesége most halt meg. Kicsapongó életet élt, és most egyszerre agyonlőtte magát, de milyen botrányos módon, kérem, el se tudja képzelni! A noteszában hagyott néhány sort, hogy józan meggondolásból lesz öngyilkos, senkit se okoljanak a haláláért. Pénze is volt, azt mondják. Honnan méltóztatott ismerni?

- Már régebbről... a húgom nevelőnő volt náluk.

- Ejnye, akkor talán nekünk is mondhat valamit róla. És nem is gyanította?

- Tegnap még láttam. Pezsgőzött... semmit se gyanítottam.

Olyan érzése volt, mintha valami rázuhant volna, és nyomná a mellét.

- Ejnye, hogy elsápadt megint. Fojtó a levegő itt nálunk...

- Mennem kell, uram - mormogta -, bocsássa meg, hogy alkalmatlankodtam...

- Ó, kérem, bármikor... igazán élvezetes társalgás volt. És örülök, hogy megmondhattam önnek...

Ilja Petrovics még kezet is nyújtott.

- Csak Zamjotov... őhozzá jöttem...

- Értem, uram, értem... igazán élvezetes volt...

- Nagyon örvendek... a viszontlátásra, uram - mosolygott Raszkolnyikov.

Imbolyogva kiment. Feje szédült. A lépcsőn jobb kezével a falba kapaszkodott. Mintha meglökte volna egy kapus, aki könyvvel a hóna alatt felfelé jött a rendőrségre. Valahol lejjebb kutya ugatott kétségbeesetten, egy asszony sodrófát hajított hozzá és rákiabált. Végre leért a lépcsőn, és kiment az udvarra. Az udvaron, nem messze a lépcsőház ajtajától, sápadtan, kővé meredve állt Szonya, és rémülten nézett rá. Raszkolnyikov megállt előtte, fájdalmas és elkínzott, szinte kétségbeesett arccal. Szonya összecsapta a kezét. Ekkor gyámoltalan, réveteg kis mosoly jelent meg ajka körül, egy darabig még állt a lány előtt, aztán mosolyogva megfordult, és felment újra. Ilja Petrovics közben leült, és elmerült az aktáiban.

- Ni csak! Visszajött! Itt felejtett valamit? No, mi lelte?

Raszkolnyikov elfehérült szájjal, merev szemmel, lassan közeledett hozzá, odament egészen az asztalhoz, megtámaszkodott, és mondani akart valamit, de nem tudott, csak értelmetlen hangokat hallatott.

- Rosszul van! Széket! Tessék, üljön le, üljön le, no! Vizet!

Raszkolnyikov a székre ereszkedett, de nem vette le szemét Ilja Petrovics kínosan meglepett arcáról. Egy percig várakozva nézték egymást. Vizet hoztak.

- Én voltam - szólalt meg.

- Igyék egy korty vizet.

Eltolta a poharat, és halkan, meg-megállva, de érthetően elkezdte újra:

- Én öltem meg az öreg hivatalnoknét és a húgát, Lizavetát, baltával agyonütöttem és kiraboltam.

Ilja Petrovics eltátotta a száját. Mindenünnen odaszaladtak.

Raszkolnyikov megismételte vallomását.

Szibéria. Széles pusztai folyó partján fekszik a város, az orosz közigazgatás egyik központja. A városban erődítés, az erődítésben fegyház. Ebben a fegyházban raboskodik már kilenc hónapja Rogyion Raszkolnyikov, másodosztályú száműzött-fegyenc. A gyilkosság napja óta csaknem másfél év telt el.

Bűnpörének tárgyalása minden különösebb nehézség nélkül folyt le. A vádlott szilárdan, szabatosan és világosan megismételte beismerő vallomását, nem zavarta össze a körülményeket, nem is próbálta azokat a maga javára enyhíteni, nem ferdítette el a tényeket, és nem feledkezett meg a legapróbb részletről sem. Pontosan elmondta, hogyan történt a gyilkosság, megmagyarázta az öregasszony kezében talált "zálogtárgy" (a vaslemezzel összekötözött falapocska) titkát; elmondta, hogyan vette ki a zsebéből a kulcsokat, le is írta a kulcsokat; elmondta, milyen volt a ládika, és mivel volt teletömve, sőt elsorolt néhányat egyenként az ott levő tárgyak közül. Megmagyarázta Lizaveta meggyilkolásának rejtélyét, aztán elmondta, hogyan jött oda, hogy dörömbölt az ajtón Koch és kicsivel később a diák; elismételte mind, amit egymással beszéltek, elmondta, hogy szaladt le ő, a gyilkos, a lépcsőn, futtában hallotta Mikolka és Mityka ordítozását, aztán elbújt az üres lakásban, és onnan hazament. Vallomása befejezéséül megmutatta a követ a Voznyeszenszkij úti hátsó udvaron, a kapu mellett, és a kő alatt meg is találták a tárgyakat és az erszényt.

Így hát fény derült az ügyre. A nyomozók és a bíró nagyon furcsállották, hogy az erszényt meg az értéktárgyakat a kő alá dugta, semmit se használt fel, és ami ennél is különösebb - nemcsak hogy nem emlékszik pontosan a tárgyakra, amelyeket ő maga rabolt, de a számukban is téved. Az a különös állítása, hogy az erszényt ki se nyitotta, és nem tudta, mennyi pénz van benne - hihetetlennek tetszett. (Mint kiderült, háromszáztizenhét rubel és három húszkopejkás volt az erszényben, és a legfelül levő bankjegyek - éppen a legnagyobb értékűek - erősen meg is rongálódtak a kő alatti hosszas fekvésben.) Sokáig bajlódtak a kérdéssel, hogy mért hazudik a vádlott ebben az egyben, holott minden mást önként és teljes őszinteséggel beismert? Végül aztán egyesek (elsősorban a lélektani szakértők) azt a lehetőséget is elfogadták, hogy talán csakugyan bele sem nézett az erszénybe, úgy ásta el a kő alá, nem tudta, mennyi pénz van benne. Viszont éppen ebből következtették, hogy a bűntettet is valamilyen időleges elmezavarban kellett elkövetnie, gyilkolási és rablási kényszerképzetek hatása alatt, minden további cél és számítás nélkül. Ezt a felfogást támogatta az időleges elmezavar divatos, új elmélete, amelyet olyan sűrűn próbálnak ma alkalmazni egyes bűnözők javára. Azonkívül több tanú - Zoszimov, az orvosa, néhány egyetemi diáktársa, háziasszonya és a cselédlány - hitelesen bizonyította, hogy Raszkolnyikov már hosszabb idő óta búskomor volt. Mindez nagymértékben hozzájárult a felfogáshoz, hogy a vádlott nem sorolható a közönséges gyilkosok, rablók, zsiványok közé, itt másról van szó. E vélemény képviselőinek nagy bosszúságára, maga a vádlott úgyszólván nem is próbált védekezni. Mikor feltették neki a döntő kérdést: mi bírta arra, hogy embert öljön, mért követett el rablást? - világosan és nyers egyenességgel kijelentette, hogy képtelen helyzete, nyomorúsága, tehetetlensége volt az indítóok, legalább háromezer rubelt akart szerezni, hogy első lépéseit biztosíthassa, pályáján elindulhasson, és remélte, hogy áldozatánál annyit mindenesetre talál. Gyilkosságra azért szánta magát, mert gyenge jellem és könnyelmű, ezenkívül állandóan ingerelte a sok nélkülözés és balsiker. Arra a kérdésre, hogy mi késztette önkéntes vallomásra, habozás nélkül felelt: a töredelmes megbánás. Szinte túlságosan egyszerű volt az eset...

De az ítélet mégis enyhébben hangzott, mint ilyen bűncselekménynél várható volt, talán éppen azért, mert a bűnös nemcsak hogy nem mentegette tettét, de mintha még súlyosbítani igyekezett volna. A bíróság figyelembe vett minden sajátos és kivételes körülményt. Hogy a bűnös nagy nyomorban élt, és beteg volt a tett elkövetése előtt, ahhoz semmi kétség nem fért. Hogy a rablott értékeket nem hasznosította, azt egyrészt felébredt lelkiismeretével magyarázták, másrészt avval, hogy elmeállapota nem volt egészen normális a bűntett elkövetésekor. Ezt az utóbbi feltevést a második, véletlen gyilkosság körülményei is támogatták: valaki megöl két embert, és elfelejti, hogy az ajtó nyitva maradt! Végül javára írták azt is, hogy önként jelentkezett és vallott, mégpedig éppen akkor, amikor a hibás eszű szektárius (Mikolaj) hamis önvádjával úgy összezavarta az egész ügyet, és az igazi bűnös ellen nemcsak világos bizonyíték nem volt, de úgyszólván még gyanúok sem (Porfirij tökéletesen állta a szavát) - mindez, végeredményben a bűnös sorsának enyhítésére vezetett.

Azonkívül felmerültek még más, a vádlottra nézve igen kedvező mozzanatok is: Razumihin volt egyetemi hallgatónak sikerült feltárnia és bizonyítékokkal igazolnia a tényt, hogy a vádlott, még egyetemi hallgató korában, kevéske pénzéből támogatta egy szegény, tüdőbeteg társát, sőt, úgyszólván ő tartotta el fél esztendeig. És mikor ez a diáktársa meghalt, gondoskodott annak öreg, rokkant édesapjáról (akit a fia tartott el, és már tizenhárom éves kora óta a maga keresetéből segített). Raszkolnyikov kórházban helyezte el az öregembert, és mikor meghalt, ő temettette el. Ezek az információk is kedvezően hatottak a bíróságra. A vádlott háziasszonya, néhai jegyesének anyja, özvegy Zarnyicinné tanúságával bizonyította, hogy amikor még a régi helyükön, a Pjaty Uglovon laktak, Raszkolnyikov egy éjjeli tűzeset alkalmával két kisgyermeket mentett ki az égő lakásból, és eközben maga is égési sebeket szenvedett. Alaposan utánajártak, és több tanú elég hitelesen igazolta ezt. Egyszóval - tekintettel az önkéntes vallomásra és az enyhítő körülményekre, a vádlottat mindössze nyolcévi másodosztályú kényszermunkára ítélték.

Raszkolnyikov édesanyja már a bűnpör első napjaiban megbetegedett. Dunya és Razumihin módot találtak arra, hogy elvigyék a fővárosból a pör egész idejére. Razumihin egy eléggé közel eső városkát szemelt ki a vasútvonal mentén, hogy ő maga állandóan figyelhesse a tárgyalás minden fordulatát, és amellett minél sűrűbben találkozhassék Avdotya Romanovnával. Pulherija Alekszandrovna betegsége valami különösfajta idegbaj volt, amely, ha nem is teljes, de bizonyos mértékű elmezavarral párosult. Mikor Dunya utoljára találkozott a bátyjával, és hazament tőle, anyját már betegen találta. Lázas volt, és zavarosan beszélt. Még akkor este megtanácskozták Razumihinnel, hogy mit feleljenek majd neki, ha Rogyáról kérdezősködik, ki is eszeltek egy egész hosszú történetet az anyjuk számára: hogy Rogyának hirtelen el kellett utaznia valahova igen messzire, az orosz határszélre, fontos, magántermészetű megbízásból, amely pénzt és hírnevet szerez majd neki. De csodálkozásukra Pulherija Alekszandrovna egy szót se kérdezett sem akkor, sem azután. Ellenben kiderült, hogy megvan neki a maga saját története a fia hirtelen elutazásáról. Könnyezve beszélte el nekik Rogya búcsúzását, és közben célozgatott arra, hogy bizonyos igen fontos és titkos körülményről csak ő tud egyedül; Rogyának hatalmas ellenségei vannak, még bujkálnia is kell. De ami Rogya jövőjét illeti, ő nem kételkedett, hogy az csak ragyogó lehet, mihelyt az ellenséges áskálódás megszűnik. Erősítgette Razumihinnek, hogy Rogya idővel államférfi lesz, a cikke és fényes írói tehetsége bizonyság erre. A cikket újra meg újra elolvasta, sokszor hangosan is, majdhogy az ágyba is magával nem vitte, de hogy a fia most hol van, azt mégse kérdezte jóformán soha, holott észre kellett vennie, hogy ezt a témát szántszándékkal kerülik előtte, és már ez is gyanús lehetett neki. Végül már szinte aggasztotta őket, hogy az anyjuk bizonyos dolgokról ennyire hallgat. Még amiatt sem panaszkodott például, hogy Rogya sohase ír, pedig azelőtt, otthon, a városkájában, csak az a reménység, az a várakozás éltette, hogy levelet kap imádott fiától. Hallgatása nagyon is érthetetlen volt, és erősen nyugtalanította Dunyát: talán sejti, hogy Rogyát valami szörnyűség érte - gondolta -, és nem mer kérdezősködni, nehogy még nagyobb szörnyűséget kelljen hallania? Annyi bizonyos, hogy ítélőképessége nem ép, ezt most már tisztán látta.

Két ízben mégis megtörtént, hogy Pulherija Alekszandrovna maga terelte erre a szót, és nem kerülhették el, hogy valamit ne mondjanak arról, hol van most Rogya. De mivel feleleteik a legjobb akarattal is csak elégtelenek és gyanúsak lehettek, anyjuk hirtelen nagyon elszomorodott, komor és hallgatag lett, és ez az állapota sokáig tartott. Dunya végül is belátta, hogy hazudozni és mindig valami újat kieszelni nagyon is nehéz, eltökélte hát, hogy inkább végképp hallgatnak ezekről a dolgokról. De amellett mind világosabban és bizonyosabban látta, hogy szegény édesanyja valami irtózatosat sejt. Eszébe jutott az is, amit Rogya mondott: hogy a sorsdöntő napra virradó éjjelen, a Szvidrigajlovnál történtek után ő hangosan beszélt álmában, és az anyja hallotta. Hátha abból tudott meg valamit? Volt úgy, hogy napokig, sőt hetekig tartó sötét, komor hallgatás, hangtalan sírás után a beteg hirtelen hisztériásan élénk lett, és jóformán megállás nélkül, hangosan beszélt a fiáról, fia kilátásairól, jövőjéről... Sokszor megdöbbentően furcsa elképzelései voltak. Ilyenkor csitítani igyekeztek, mindent ráhagytak (ő maga is tudta valószínűleg, hogy csak meg akarják nyugtatni, és azért hagynak rá mindent), de mégis tovább beszélt...

A bűnös önkéntes vallomása után öt hónappal kimondták felette az ítéletet. Razumihin, ahányszor csak lehetett, meglátogatta a börtönben, és Szonya is. Aztán elérkezett a válás napja. Dunya is, Razumihin is megesküdtek neki, hogy a válás nem örökre szól. Razumihin forró, ifjú fejében már készen volt a terv, hogyan alapozzák meg jövőjüket a következő három-négy évben, megtakarítanak valamennyi pénzt, és Szibériába költöznek, ahol a föld mindenben gazdag, és kevés az ember, a munkáskéz és tőke. Letelepszenek abban a városban, ahol Rogya lesz akkor, és együtt új életet kezdenek. Mindnyájan sírtak a búcsúzásnál. Raszkolnyikov az utolsó napokban sokat töprengett, anyjáról gyakran kérdezősködött, örökös aggodalomban volt miatta. Annyira gyötrődött, hogy Dunya már féltette. És mikor mindent elmondtak neki Pulherija Alekszandrovna állapotáról, nagyon elkomorodott. Szonyához meg éppen alig szólt az egész idő alatt. A Szvidrigajlovtól kapott pénzen Szonya már régen beszerzett mindent, és felkészült, hogy követhesse majd a rabszállítmányt, amelyikkel Raszkolnyikovot viszik. Egymással sose beszéltek erről, de tudták mind a ketten, hogy így lesz. A legutolsó búcsúzásnál, amikor Dunya és Razumihin szenvedélyesen bizonygatták neki, hogy ha a fegyházból kiszabadult, boldog új életet kezdenek együtt, Raszkolnyikov különösen mosolygott, és megjósolta, hogy anyjuk betegsége katasztrófával végződik. Aztán elindultak, ő és Szonya.

Két hónappal később Dunya férjhez ment Razumihinhez. Szomorú, csendes esküvőjük volt. De azért voltak meghívottak, köztük Porfirij Petrovics és Zoszimov. Razumihin egész magatartásán meglátszott ezekben a hónapokban a szilárd eltökéltség. Dunya vakon bízott benne, hitte, hogy minden szándékát meg is valósítja, és lehetetlen is volt kételkednie; vasakarat lakott ebben az emberben. Egyebek között újra beiratkozott az egyetemre, hogy befejezze tanulmányait.

Minduntalan új terveket gondoltak ki; feltétlenül számítottak rá mind a ketten, hogy öt év múlva Szibériába költözhetnek. Addig meg ott van vele Szonya...

Pulherija Alekszandrovna örömmel adta áldását a leányára, mikor Razumihinnel megesküdött, de az esküvő után mintha még inkább erőt vett volna rajta a bánat és aggodalom. Razumihin, hogy egy-két jó percet szerezzen neki, elmondta a többi között Rogyának azt az esetét a diáktársával és a rokkant apjával, meg hogy tavaly két kisgyermeket mentett ki az égő házból, ő maga is égési sebeket szenvedett, sőt, meg is betegedett. Ez a hír valósággal egzaltált állapotba juttatta az amúgy is zavart elméjű anyát. Most már szüntelenül erről beszélt, még az utcán is megszólította az embereket (pedig Dunya mindenüvé elkísérte). A boltokban, bérkocsikon, mindenütt, ahol csak hallgatója akadt, a fiáról beszélt, meg a fia cikkéről, és hogy diáktársán segített, égési sebeket kapott mentés közben, és a többi és a többi. Dunya már nem tudta, mit csináljon, hogy tartsa vissza. Hiszen nemcsak ez a beteges felcsigázottság volt veszedelmes, de még attól is tarthatott, hogy valakinek eszébe jut a Raszkolnyikov név, amely nemrégen a törvényszéki tárgyaláson szerepelt, és erről kezd beszélni. Pulherija Alekszandrovna kinyomozta a tűzből kimentett gyermekek anyjának lakáscímét, és elhatározta, hogy meglátogatja az asszonyt. Nyugtalansága a végsőkig fokozódott. Akárhányszor hirtelen sírva fakadt, gyakran megbetegedett, és lázában félrebeszélt. Egy reggel kereken kijelentette, hogy számítása szerint Rogya most már hamarosan megjön, a búcsúzásnál világosan megmondta, hogy pontosan kilenc hónap múlva hazavárhatja, ő határozottan emlékszik erre. Nekiállt a lakást kitakarítani, mindent elkészített Rogya fogadására, berendezte a neki szánt szobát (a magáét), fényesítette a bútorokat, kimosta és újra felaggatta a függönyöket és a többi. Dunyát nyugtalanította a viselkedése, de nem szólt semmit, még segített is rendbe tenni a szobát bátyja fogadására. Anyjának nagyon izgatott napja volt, szakadatlanul képzelődött, hol örömteli álmodozással, hol sírva; éjszaka rosszul lett, reggelre lázas volt, félrebeszélt. Forrólázba esett, és két hét múlva meghalt. A delíriumában feltörő szavakból megtudták, hogy még sokkal, de sokkal többet sejtett a fia borzalmas sorsáról, mintsem hitték.

Raszkolnyikov sokáig nem tudta meg az anyja halálát, bár levelezésük mindjárt elkezdődött, mihelyt ő szibériai helyére megérkezett. Szonya intézte a levelezést. Pontosan írt, havonta egyszer, Razumihin címére, Pétervárra, és éppen olyan pontosan, minden hónapban egyszer választ is kapott. Dunya és Razumihin eleinte úgy érezték, hogy levelei szárazak, és nem kielégítőek. De később belátták, hogy nem is írhatna jobban, mert ezek a levelek végül is híven és tökéletesen megjelenítették előttük boldogtalan testvérük életét. Szonya csupa hétköznapi apróságról számolt be, leírta a legegyszerűbben, legvilágosabban Raszkolnyikov fegyencéletének körülményeit. Egy szóval sem említette a maga reményeit, találgatásait a jövőről, érzéseiről sem számolt be. Ahelyett, hogy elemezni próbálta volna Raszkolnyikov lelkiállapotát, általában belső életét, puszta tényeket közölt, vagyis idézte a szavait, megírta, milyen az egészsége (erről mindig részletesen írt), milyen kívánságai voltak, amikor találkoztak, mire kérte meg, mit bízott rá. És mindezt igen aprólékosan mondta el. Úgyhogy végül magától kirajzolódott előttük élesen, pontosan szomorú sorsra jutott testvérük képe. Nem is lehetett benne hiba, mert csupa hiteles tényből tevődött össze.

De vigasztalót keveset olvashattak ki Szonya híreiből, kivált eleinte. Minden levelében azt írta, hogy Raszkolnyikov örökösen komor, szótlan, sőt, ha az otthoni híreket közli vele, mikor hazulról levelet kap, az is alig érdekli. Anyjáról többször kérdezősködött, és mikor ő, Szonya végre megmondta neki az igazat, mert látta, hogy amúgy is kitalálta már - csodálkozva tapasztalta, hogy még az anyja halálhíre sem hat rá túlságosan, legalábbis külsőleg nem látszott rajta. Azt is megtudták a levelekből, hogy Rogya - bármennyire elmerült magába, és mindenki elől elzárkózik - ezt az új életét egyszerűen és természetesen viseli. Tisztán látja a helyzetét, nem vár a közeljövőben biztató fordulatot, nem áltatja magát hiú reményekkel (ami pedig könnyen érthető volna az ő helyzetében), és úgyszólván semmin se ütközik meg új környezetében, amely pedig annyira más, mint minden régebbi volt. Egészsége elég jó. Dolgozni jár a többivel, a munka alól nem vonja ki magát, de nem is tolakszik érte. Az életével jóformán nem is törődik, de a rabkoszt, a vasárnapi és ünnepnapi kivételével, annyira silány, hogy végül mégis elfogadott tőle valami kis pénzt, és most még egy csésze teát is ihat mindennap. De máskülönben nagyon megkérte, hogy ne aggódjék miatta, higgye el neki, hogy a gondoskodás csak terhére van. Elhelyezése a fegyházban éppen olyan, mint a többié. Ő, Szonya, nem látta belülről a rabkaszárnyát, de valószínűleg szűk, sivár és egészségtelen. Priccsen alszik, egy pokrócon, nem kíván több kényelmet. De nem azért él ilyen rosszul és szegényen, mintha ezt így elhatározta, kitervezte volna, egyszerűen nem érdekli a sorsa, látszólag közömbös iránta. Azt is egyenesen megírta Szonya, hogy az ő látogatásait, kivált eleinte, nemcsak közömbösen fogadta, de majdnem bosszúsan, alig szólt hozzá, még goromba is volt vele, idővel aztán hozzászokott, sőt szükségletté vált számára a találkozás, úgyhogy nagyon szomorkodott, mikor ő néhány napig beteg volt, és nem mehetett el hozzá. Ünnepnapokon a fegyház kapujában találkoznak vagy az őrszobában, ahová Rogyát néhány percre lehívják, hétközben pedig elmegy hozzá oda, ahol éppen munkán vannak, a műhelybe, a téglavetőbe, az Irtis-parti barakkokba. Magáról csak annyit írt, hogy van már néhány ismerőse, jóakarója a városkában, varrással foglalkozik, és mivel varrónő alig van ott, sok házban szinte már nem is nélkülözhetik. Csak azt nem említette, hogy sikerült a fegyházigazgató jóindulatát megnyernie Raszkolnyikov számára, könnyebb munkára osztották be és a többi. Végül megtudták azt is (Dunya az utolsó leveleken már érzett valami különös nyugtalanságot és aggodalmat), hogy Rogya mindenkit kerül, rabtársai nem szeretik, naphosszat egy szót se szól, és nagyon sápadt. A legutolsó levelében aztán megírta Szonya, hogy súlyosan megbetegedett, és a rabkórházban fekszik.

Beteg volt ő már régen, de nem a fegyencélet rémségei, nem a munka és a rabkoszt, a borotvált fej és rongyos ruha törte meg. Mit bánta ő az ilyen kínokat, az ilyen sanyargatást! A munkának még örült is; ha testét elcsigázta a fáradtság, azzal legalább néhány órai nyugodt álmot szerzett magának. És mit érdekelte az étel, az üres káposztalevesek és benne a svábbogarak! Azelőtt, diákkorában sokszor még levesre se telt neki! Ruhája meleg volt, és életmódjának megfelelő. Bilincseit jóformán nem is érezte már. Talán a borotvált fejét és csíkos zubbonyát szégyellje? Ugyan, ki előtt? Szonya előtt talán? Szonya fél tőle, csak nem fog előtte szégyenkezni!

De hát akkor? Mert igaz, hogy szégyellte magát még Szonya előtt is, azért bántotta, azért bánt vele olyan megvetően, durván. De nem a borotvált fejét és bilincseit szégyellte: büszkesége kapott súlyos sebet, sebzett büszkesége tette beteggé. Ó, milyen boldog lett volna, ha el tudja marasztalni magát! Akkor elviselne mindent, még a szégyent, a gyalázatot is. De bár szigorú bírája volt önmagának, megkeményedett lelkiismerete semmit se talált a múltjában, ami olyan rettenetes bűn volna, legföljebb egyszerű balfogást - azt pedig akárki elkövethet. Éppen azt szégyellte, hogy ő, Raszkolnyikov, ilyen vakon, süketen, ilyen menthetetlenül és ostobán pusztuljon el, csak mert a vak sors így ítélt, és kénytelen megbékülni az "oktalan" ítélettel, alázatosan meghajolni előtte, hacsak valami kis nyugságot akar.

A jelenben hasztalan és céltalan háborgás, a jövőben örökös áldozat, amivel semmit el nem érhet - íme, ez vár rá az életben! És mit ér, hogy nyolc év múlva csak harminckettő lesz, és még új életet kezdhet! Minek éljen? Mit remélhet? Mire törekedhet? Élni, csak a puszta életért? Hiszen már azelőtt is szíves örömest, százszor odaadta volna a puszta életét egy eszméért, reménységért, akár egy ábrándképért is! A puszta létet mindig kevesellte, többre vágyott. Ki tudja, talán csak ezért az egyért hitte - mert vágyai olyan erősek -, hogy neki többet szabad, mint másnak.

Bár küldene rá megbánást a sors, mardosó bűnbánatot, amely összetöri szívét, elűzi álmait, olyan bűnbánatot, hogy irtózatos kínjai között már a kötél vagy a víz mélye rémlik fel előtte! Örömmel fogadná, hiszen a kín és könny is - élet! De ő nem bánta meg a bűnét.

Ha legalább átkozni tudná az ostobaságát, mint ahogy átkozta annak idején a képtelen és oktalan tetteit, amelyek végül is Szibériába juttatták. De most, hogy itt van "szabadon", és újra átgondolja, mérlegre teszi, amit elkövetett, egyáltalában nem látja olyan ostobának, mint akkor, azokban a végzetes napokban.

"Miért, miért volna az én elméletem nagyobb ostobaság, mint más gondolatok és elméletek, amelyek csak úgy hemzsegnek, tülekszenek, mióta világ a világ? Csak független, széles látókörű, a hétköznapi befolyásoktól ment tekintettel kell szemlélni a dolgokat, és kitűnik, hogy az én elméletem nem is olyan... furcsa. Ó, ti mindent tagadók, ti garasos bölcsek, miért álltok meg félúton!

És mért olyan képtelenség a szemükben, amit tettem? - okoskodott tovább. - Azért, mert gonosztett? Mi az, hogy gonosztett? Az én lelkiismeretem nyugodt. Bűncselekmény történt, az kétségtelen, vétettem a törvény betűje ellen, hát jó, üssétek le a fejemet a törvény betűjéért... és megvan. De akkor az emberiség sok jótevőjét is, aki nem örökölte a hatalmat, hanem maga ragadta kezébe, ki kellett volna végezni mindjárt az első lépésnél. Csakhogy azok felülkerekedtek annál a lépésnél, és ezért igazuk volt, én pedig alulmaradtam, tehát nem is volt jogom ezt a lépést megengedni magamnak!"

Csak ebben az egyben ismerte el, hogy bűnös, csak abban, hogy nem bírta elviselni a bűnét, és jelentkezett, bevallotta.

És még egy gondolat kínozta: hogy mért nem végzett magával akkor? Mért választotta inkább a beismerő vallomást, amikor ott állt a víz felett? Annyira erős benne az élni vágyás, olyan nehéz ezt leküzdeni? Szvidrigajlov leküzdötte, pedig félt a haláltól.

Gyötörte magát ezzel a kérdéssel, és nem ébredt rá, hogy talán már akkor, mikor ott állt a Néva felett, megérezte, micsoda mélységes hazugság rejlik benne és a gondolkodásában. Nem értette, hogy ez az érzés már egy eljövendő életfordulatnak, feltámadásának, jövendő új életszemléletének a hírnöke lehetett.

Inkább belenyugodott, hogy csak a vak ösztön nyűgét nem volt képes lerázni, ezt a parancsot nem volt ereje áthágni akkor sem (gyengeségből, hitványságból). Elnézte fegyenctársait és csodálkozott: azok is mind hogy szeretik, milyen sokra becsülik az életet! Éppen azt látta, hogy itt a fegyházban még több és drágább nekik az élet, mint amikor szabadok voltak. Pedig micsoda kínokat áll ki, milyen rettentően szenved némelyik, például a csavargók! Hát lehet az, hogy ennyit jelent valakinek egyetlen napsugár vagy az erdő mélye és valahol a járatlan sűrűben a hűs forrás, amelyre rábukkant talán három éve, és úgy vágyik vissza hozzá, mint a kedveséhez, álmában látja a forrást, és körülötte a zöld füvet, a dalos madarat a bokron! És mikor tovább figyelte őket, más, még ennél is megfoghatatlanabb példákat látott.

A fegyházban, mostani környezetében sok mindent nem vett észre, nem is akart észrevenni semmiképp. Mintha földre szegzett szemmel élt volna, utálta, nem bírta nézni, ami körülötte van. De aztán lassanként sok mindenen elcsodálkozott, és meglátta akarata ellenére azt is, amit eddig nem sejtett. Legfőként azon csodálkozott, hogy olyan áthidalhatatlan, tátongó szakadék választja el tőle mind a többit. Mintha más nemzetből valók volnának. Kölcsönösen gyanakodva, ellenségesen nézik egymást. Nagyjából tudta, és meg is értette, mi okozza ezt az elkülönülést, de azelőtt sose hitte volna, hogy az okok ennyire mélyek és erősek. Lengyel száműzöttek, politikai bűnösök is voltak a fegyházban, ezek egyszerűen tudatlan népségnek nézték, és mélységesen megvetették a fegyencek tömegét, de ő nem tudta így nézni társait, jól látta, hogy ezek a tudatlanok sokban százszorta okosabbak, mint a lengyelek. És oroszok is voltak - egy volt katonatiszt meg két papnövendék -, akik nagyon lenézték a többit, Raszkolnyikov ezeknek a tévedését is látta.

Őt mind kerülték, senki se szerette, sőt, hovatovább már gyűlölték is. De miért? Nem értette. Lenézték és kigúnyolták, kinevették a tettét olyanok, akik nálánál sokkal bűnösebbek voltak.

- Nagyságos úr! - így beszéltek vele. - Éppen neked kellett baltát fogni? Nem úri dolog az!

Nagyböjt második hetében őrá is sor került, hogy gyónni menjen a maga csoportjával. Elment velük a templomba, és imádkozott, mint a többi. Emiatt később, anélkül hogy tudta volna, mért, veszekedés támadt, egyszer csak mind dühösen nekiestek.

- Te istentagadó! Te nem hiszed az Istent! - kiabáltak vele. - Agyon kéne verni az ilyet!

Sose beszélt velük Istenről, hitről, és most egyszerre agyon akarták verni, mint istentagadót. Nem szólt, nem mondott ellent. Az egyik fegyenc valósággal őrjöngött, és már-már rávetette magát. Ő nyugodtan, szótlanul várta a támadást, szemöldöke se rezzent, arcizma se rándult. Az őr még jókor közbelépett, különben vér folyt volna.

És még egy kérdést nem tudott megfejteni: hogy mért szeretik annyira Szonyát; nem keresi a kedvüket, alig-alig látják, sokszor csak éppen egy pillanatra jön oda, a munkahelyükre, őhozzá. De azért valamennyien ismerik már, azt is tudják, hogy őt követte ide, tudják, hogyan él, hol lakik. Pénzt nem ad, különösebb szívességeket se tesz nekik. Csak egyszer, karácsonykor hozott ajándékot az egész csoportnak, pirogot és kalácsot. De lassanként mégis közelebbi kapcsolat keletkezett közöttük: Szonya írja meg és adja postára a leveleiket, ha rokonaik érkeznek a városba, a rabok kérésére Szonyánál teszik le, amit hoztak: a holmit meg a pénzt is. Feleségük, kedvesük ismeri Szonyát, eljárogatnak hozzá. És ha odajön a munkahelyükre Raszkolnyikovhoz, vagy a munkába vonuló fegyenccsoporttal szembejön az úton, mind leveszik a sapkájukat, és köszöntik. "Szofja Szemjonovna, kisanyánk! Te vagy a mi anyácskánk, te kedves, betegecske!" - így beszélnek a durva, megbélyegzett fegyencek a csepp kis vékonyka teremtéssel. Ő rájuk mosolygott, mikor elköszönt, és mind szerették, ha így rájuk mosolyog, a járását is szerették, megfordultak utána, és nézték, hogy lépked, még az is tetszett nekik, hogy olyan kicsike, azt se tudták, mit dicsérjenek rajta. Még orvosságért is őhozzá mentek.

Raszkolnyikov a nagyböjt végét és az egész nagyhetet a kórházban, ágyban töltötte. Mikor már lábadozott, visszagondolt a lázálmaira. Egyszer azt álmodta, hogy valami szörnyű, sose látott, sose hallott, gyilkos ragály fertőzte meg az egész világot, Ázsia mélyéről terjedt át Európába. El kellett pusztulnia mindenkinek, kivéve néhány kiválasztottat. Valamilyen új trichinák, mikroszkopikus lények támadtak, és megfészkelődtek az emberek testében. De ezek szellemek voltak, eszük és akaratuk volt. Akinek a testébe behatoltak, tüstént olyan lett, mint az ördögtől megszállott, őrjöngeni kezdett. De ember még soha olyan okosnak nem hitte magát, olyan rendíthetetlenül nem bízott a maga igazában, mint ezek a megfertőzöttek. Soha senki olyan rendíthetetlenül nem bízott az ítéletében, tudományos eredményeiben, erkölcsi törvényeiben és elképzeléseiben. Egész községek, egész városok, népek fertőződtek meg, és estek őrületbe. Mindenki izgalomban élt, egyik nem értette a másikat, és mind azt hitte, hogy egyedül ő hordozza magában az igazságot, gyötrődve nézte a többit, mellét verte, zokogott, kezét tördelte. Nem tudták, kit ítéljenek el, és hogy ítélkezzenek felette. Képtelenek voltak megegyezni, mit tekintsenek jónak, mit rossznak. Nem tudták, kit hibáztassanak, és kinek adjanak igazat. Egymást öldösték dühükben, minden ok nélkül. Egész hadseregekkel rontottak egymásra, de a seregek már menetelés közben hirtelen önmaguk ellen támadtak, felbomlottak, a harcosok egymásnak estek, ütötték, vágták, harapták, felfalták egymást. A városokban naphosszat fújták a riadót: mindenkinek mennie kellett, de hogy ki hívja és miért, azt senki se tudta, mindenki reszketett. A legegyszerűbb mesterségeket abbahagyták, mert mindenki a maga gondolatait fejtegette, a maga leleményét adta elő, és nem tudtak megegyezni. Abbamaradt a földművelés. Volt, ahol csoportba verődtek az emberek, megállapodtak valamiben, esküvel fogadták, hogy összetartanak - de már abban a pillanatban valami egészen másba kezdtek, mint amit terveztek, vádolta egyik a másikat, összeverekedtek, kaszabolták egymást. Tüzek támadtak, éhínség tört ki. Pusztult, veszett mindenki és minden. És a vész egyre nőtt, terjedt tovább, tovább. Az egész világon mindössze csak néhányan menekülhettek meg, a tiszták, a választottak, akiknek hivatása egy új emberfajtát és egy új életet elindítani, megújítani, megtisztítani a földet. De ezeket még senki sehol nem látta, szavukat, hangjukat se hallotta.

Raszkolnyikov szenvedett, hogy az oktalan álom így vissza-visszatér az emlékezetében, és kínozza, leveri; bántotta, hogy ilyen sokáig nem képes szabadulni a lázas képzelgések hatásától. A húsvét utáni második hétben voltak, meleg, derűs tavaszi napok jártak. A rabkórház ablakait kitárták (rácsos ablakok voltak, és alattuk fel-alá járt az őr). Szonya mindössze kétszer látogatta csak meg a betegsége alatt: mindig külön engedélyt kellett kérni, és nehezen adták. De sokszor odajött a kórház udvarára, az ablak alá, többnyire estefelé, néha éppen csak azért, hogy egy pillanatig ott álljon az udvaron, és felnézhessen a kórház ablakára. Raszkolnyikov, aki már majdnem egészséges volt, egyszer, így alkonytájban el talált aludni. Mikor felébredt, véletlenül az ablakhoz lépett, és meglátta messziről Szonyát a kórház kapujában: úgy állt ott, mint aki vár valamire. Abban a pillanatban mintha szíven ütötték volna, megremegett, és gyorsan elhúzódott az ablaktól. Másnap a lány nem jött el. Harmadnap sem, és ő észrevette magán, hogy nyugtalanul várja. Végre elbocsátották a kórházból. A fegyházban aztán rabtársaitól hallotta, hogy Szofja Szemjonovna beteg, ágyban fekszik, nem mozdul ki hazulról.

Nagyon nyugtalan volt, elküldött valakit, hogy hozzon hírt róla, és hamarosan megtudta, hogy betegsége nem veszedelmes. És Szonya maga is küldött egy ceruzával írt levélkét, mikor megtudta, hogy ennyire aggódik, bánkódik miatta, megírta, hogy már sokkal, de sokkal jobban van, közönséges meghűlés az egész, és nemsokára, de igazán nemsokára meglátogatja a munkahelyükön. Mikor Raszkolnyikov ezt a levélkét olvasta, vadul, szinte fájdalmasan dobogott a szíve.

Megint szép, meleg nap volt. Korán reggel, hat órakor elindultak munkába, a folyópartra, ahol az egyik barakkban kemence állt, alabástromot égettek, zúztak ott. Mindössze hárman vonultak oda. Az egyik a kísérő őrrel felment az erődbe valami szerszámért, a másik a tűzifát készítette és rakta be a kemencébe. Raszkolnyikov kiment a partra, leült a barakk mellé rakott szálfákra, és nézte a széles, pusztai folyót. A magas partról tágas kilátás nyílott. A távoli túlsó partról nóta foszlányai hallatszottak át. Künn, a napfényben úszó beláthatatlan pusztán mint elenyésző kicsiny pontok feketéllettek a nomád pásztorok sátrai. Ott szabadság honol, egészen másféle emberek élnek, nem is hasonlók az itteniekhez, ott mintha megállt volna az idő, még nem tűnt volna le Ábrahám kora, és az ő nyájait legeltetnék. Raszkolnyikov mozdulatlanul ült, nézte a pusztát, nem fordította el a szemét. Gondolatai ébren álmodásban, révületben olvadtak fel. Nem gondolt semmire, de valami vágyakozás fájdította és zaklatta a szívét.

Egyszer csak ott állt mellette Szonya. Nesztelenül jött, és leült melléje. Korán volt, a reggeli hideg még nem enyhült. Most is ócska, hitvány kis köpenykéje meg a zöld kendője volt rajta. Arcán meglátszott a betegség, még soványabb, haloványabb volt, megnyúlt. Kedvesen, örömmel mosolygott rá, és szokása szerint félénken kezet nyújtott.

Mindig ilyen félénken nyújtotta neki a kezét, sőt, sokszor nem is nyújtotta, mintha attól tartana, hogy ellöki. És ő úgy fogta meg a kezét, mintha idegenkedne tőle, mintha bosszantaná, hogy eljött, akárhányszor makacsul hallgatott, amíg csak a lány ott volt. Megtörtént, hogy Szonya reszketett mellette, és mélyen megszomorítva ment el tőle. De most nem akart széjjelválni a kezük. Raszkolnyikov hirtelen rápillantott, aztán a földre szegezte szemét, és hallgatott. Egyedül voltak, senki se látta őket. Az őr éppen akkor másfelé fordult.

Maga se tudta, hogy történt, de mintha felkapták és odalökték volna Szonya lába elé. Sírt, és átölelte a térdét. Szonya az első pillanatban megrémült, arca halott-merev lett. Felugrott, reszketett, és csak nézett rá. De tüstént, egyetlen szempillantás alatt megértett mindent. Kimondhatatlan boldogság ragyogott fel a szemében; tudta, most már kétségtelen bizonyossággal tudta, hogy Raszkolnyikov szereti, végtelenül szereti, eljött valahára ez a pillanat...

Szólni akartak, de nem tudtak, szemükből kibuggyant a könny. Sápadtak voltak mind a ketten és soványak, de a beteg, sápadt arcokon már ott ragyogott az új jövő, az új életre támadás hajnala. A szerelemben támadtak fel, mindkettejük szívében az élet kiapadhatatlan forrása fakadt a másik számára.

Elhatározták, hogy türelemmel várnak. Még hét esztendejük van. Mennyi irtózatos kín, micsoda mérhetetlen boldogság vár rájuk még addig! Raszkolnyikov feltámadt, tudta, érezte ezt egész megújhodott valójában. Szonya pedig csak benne, általa élt. Este, amikor a rabkaszárnyát bezárták, a priccsen hevert, és Szonyára gondolt. Aznap szinte más szemmel nézték rabtársai, addig ellenségei. Ő szólt hozzájuk, azok barátságosan feleltek, és ez nem tűnt fel neki. Hiszen nem is lehet másként. Vagy talán nem kell mindennek megváltoznia most?!

Szonyára gondolt, és arra, hogy mindig csak gyötörte, marcangolta a szívét. Látta a sápadt, sovány kis arcát, de nem is igen kínozták az emlékek: tudta, hogy végtelen szerelmével váltja meg minden eddigi szenvedését.

És mit számít ez mind, minden gyötrelem, ami volt? Minden, még a bűne is, és az ítélet, száműzetés - most, első elragadtatásában úgy tetszett, csak külsőleges tény, idegen tőle, mintha nem is ővele történt volna. Különben se tudott semmire sokáig gondolni, erősen figyelni ezen az estén. És nem is akart semmit tudatosan elgondolni, csak érzések feszültek benne. Az okoskodás helyét elfoglalta az élet, lelkében egy egészen új világnak kellett megépülni.

Párnája alatt ott volt az Evangélium, gépiesen a kezébe vette. Szonya könyve volt, ugyanaz, amelyikből a Lázár feltámasztását olvasta fel akkor. Rabsága kezdetén attól félt, hogy Szonya majd a vallással zaklatja, az Evangéliumról beszél neki, és könyveket erőltet rá. De nagy csodálkozására egy szót se szólt ilyesmiről, egyetlenegyszer se ajánlotta neki az Evangéliumot. Ő maga kérte kevéssel megbetegedése előtt, és akkor elhozta, szó nélkül átadta neki. De még eddig ki se nyitotta.

Most se ütötte fel, de agyán átvillant a gondolat: hát lehet az, hogy az ő meggyőződése ne legyen az én meggyőződésem is? Vagy legalább az érzése, törekvése?

Szonya is nagy izgalomban volt egész nap, sőt, éjjel a betegsége is kiújult. Olyan boldog volt, hogy szinte megijedt tőle. Hét év! Csak hét év! Boldogságuk kezdetén akadtak pillanatok, amikor ez a hét év hét napnak tetszett előttük. Raszkolnyikov még nem tudta, hogy az új életet nem ingyen adják, nagy az ára, jövendő hősiességgel kell majd fizetnie érte.

De itt már új történet kezdődik. Egy ember fokozatos megújhodásának, fokozatos újjászületésének története. Ahogy átmegy egyik világból a másik világba, megismeri az előtte addig ismeretlen valóságot. Ez új elbeszélés témája lehetne - de a mostani itt véget ér.

---